Podhradszky László emlékére
Idén márciusban lenne 95 esztendős az erdélyi magyarság egyik ismert személyisége, dr. Podhradszky László. Születésének évfordulója jó alkalom arra, hogy röviden felidézzük életútját.
Podhradszky László 1920. március 2-án látta meg a napvilágot a Vas vármegyei Kőszegen. Édesapja, nemespodhragyi Podhradszky Dezső főhadnagy akkoriban a kőszegi katonai alreáliskola tanára, édesanyja pedig Turi Jolán volt. A család fiuk születése után két évvel, 1922-ben áttelepült a románok által megszállt Erdélybe – a családfő szászsebesi, felesége pedig kolozsvári születésű volt. Elemi iskolai oktatásban tehát már a kolozsvári német anyanyelvű evangélikus iskolában részesült. Ez után következett a kolozsvári református kollégium. A sikeres érettségi után, 1938-ban a kolozsvári I. Ferdinand Király Tudományegyetem (korábban, illetve 1940 és 1945 között Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem) jogi karára iratkozott be, ahol 1943-ban állam- és jogtudományi doktorátust szerzett.
Merényi-Metzger Gábor
/Interneten a cikkeknek csak egy része olvasható./
Dr. Podhradszky László /Kőszeg, 1920. márc. 2. - Kolozsvár, 1998. szept. 18./ 1990-1993 között parlamenti képviselő volt.
Szabadság (Kolozsvár)

Közös ünneplés előtt tárgyalnának Váradon
Nem zárkózik el az RMDSZ-szel való közös ünnepléstől az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Nagyváradon, de a politikai alakulat vezetői szerint a március 15-ei megemlékezések közös rendezéséhez nem elég a sajtón keresztül feléjük intézett felhívás, a megvalósítás személyes tárgyalást igényel.
Csomortányi István, a párt Bihar megyei szervezetének elnöke csütörtökön közölte, amikor Huszár István alpolgármesteri kinevezését megszavazta a városi tanács, levélben kértek tőle találkozót, hogy a helyi magyarság ügyeit megvitassák.
„Az egyik pont épp az lett volna, hogy idén közösen ünnepeljük meg március 15-ét” – magyarázta. Személyes találkozóra eddig nem kaptak lehetőséget, az újdonsült RMDSZ-es elöljáró csak a sajtón keresztül invitálta meg az EMNP helyi képviselőit a szövetség által szervezett eseményekre. Nagy József Barna, a március 15-ei programot előkészítő Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi alelnöke ezt „álságosnak” tarja.
Rámutatott, hogy az EMNP helyi képviselete mellett Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnökeként február 13-án ugyancsak levélben kezdeményezett találkozót Huszárral, és bár az aznapi válasz alapján az alpolgármester erre nyitottnak mutatkozott, a tárgyalásra máig nem került sor.
Csomortányi szerint a legutóbbi választáson a nagyváradi magyarság 30 százalékos támogatottságát megszerző EMNP-t immár nem lehet megkerülni, szimpatizánsaik pedig megérdemelnék, hogy az RMDSZ-képviselet találjon egy időpontot, amikor egyeztethetnek a magyarság problémáiról.
„Mindnyájan azt szeretnénk, ha több ügyben együttműködhetnénk, de megnehezíti, hogy egyesek szögletesen gondolkodnak, hogy még abból is problémát kreálnak, ha valaki EMNP-s golyóstollal írt a sajtótájékoztatójukon. Tüntetően én ma RMDSZ-es tollal jegyzeteltem, mert nekem ez nem okoz problémát, hiszen mi igenis komolyan gondoljuk azt, hogy minden magyar számít” – magyarázta Csomortányi, utalva arra az esetre, amikor az RMDSZ sajtótájékoztatóján Szabó Ödön megyei ügyvezető elnök rossz néven vette, hogy egy újságíró EMNP-s tollal jegyzetelt.
Az EMNP Bihar megyei vezetője jelezte, küld egy tollat az RMDSZ-nek is, remélve, ezáltal „humorosabbra oldódik” az amúgy szomorú helyzet.
Mindezek ellenére Csomortányi szerint még bármi történhet a március 15-ei ünnepséggel, a megyei elnök ugyanis biztos abban, hogy létezik kompromisszumos megoldás, ám szerinte ehhez először személyes párbeszéd szükségeltetik. „Van egy sor feltétel. Először is olyan ünnepi megemlékezést kellene szervezni, amely politikai fényezéstől mentes. Lehetne kompromisszumot kötni, hogy mindkét fél visszalépjen ettől” – állapította meg a néppártos politikus.
Visszakérik az Olaszi temető eredeti nevét
Három pontból álló beadvánnyal fordult a nagyváradi önkormányzathoz csütörtökön az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezete. Ebben két, korábban tanácsi határozattal hatályba lépett döntés megmásítását kérik. Azt szeretnék ugyanis, ha a városvezetés letenne azon szándékáról, hogy Mihály havasalföldi vajda lovasszobrát a róla elnevezett, egykori Olaszi temetőből lett parkba költöztesse, továbbá ismételten felszólították az önkormányzatot arra, hogy a zöldövezet kapja viszsza eredeti nevét, hívják Olaszi kertnek. Beadványuk harmadik pontja a korábban beígért emlékhelyre vonatkozik. Csomortányi István megyei elnök emlékeztetett, 2008 óta többször is kérték, hogy a parkban állítsanak ki egy megemlékezési helyet az ott eltemetettek tiszteletére, hiszen az egykori temető parkosításával az ott nyugvók maradványainak csupán tizedét exhumálták és temették újra, a még mindig ott nyugvók hozzátartozói pedig csak a gyepen tudnak gyertyát gyújtani Mindenszentekkor. Az egykori sírkertet a helyi tanács Ilie Bolojan polgármester kezdeményezésére Mihai Viteazul parkká keresztelte át és jóváhagyta, hogy a vajda Szent László téren álló lovasszobrát is odaköltöztessék. A felújítás alatt álló főtérre Ferdinánd király emlékműve kerülhet, de egy helyi civil csoportosulás jelenleg aláírásokat gyűjt annak érdekében, hogy a városalapító lovagkirályról is készítsenek oda szobrot. A nagyváradi római katolikus püspökség ezzel szemben a már meglévő, Szent Lászlót ábrázoló barokk kőszobor főtéren való felállítását kérte az önkormányzattól.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Önkormányzati nem a lovagkirály váradi szobrára
Hivatalos választ ugyan még nem küldtek a nagyváradi római katolikus püspökségnek, de Mircea Mălan alpolgármester egy televíziós beszélgetés során már elárulta, hogy a helyi önkormányzat elutasítja az egyházi beadványt, és nem helyezik el Európa legrégebbi, Szent László királyt ábrázoló barokk kőszobrát a jelenleg uniós támogatással felújítás alatt álló főtéren.
A városalapító lovagkirályról elnevezett, ám ma Egyesülés (Unirii) térként számon tartott belvárosi területen, mint ismert, három román személyiségnek állítanak majd emléket. Dacára a helyi magyarság óhajának, az elöljáró szerint annak a civil kezdeményezésnek sincs esélye, amely közpénzből kér egy új Szent László-szobrot a Sas-palota bejárata elé.
A múlt héten ennek érdekében aláírásgyűjtést elindító csoport Facebook-oldalán jelezte, hogy az alpolgármester szerint túl sok lenne Nagyváradon három Szent László-szobor, az RMDSZ-es tanácsosokkal erről egyeztetve csak a nagyméretű szobor visszahelyezését tartja elképzelhetőnek, ám arra nincs megfelelő helyszín.
Ez jelen pillanatban a püspökség kertjében, a bazilika előtt áll, ahol „nagyobb biztonságban” érzik, Böcskei László megyés püspök ezért is javasolta alternatív megoldásként az ugyancsak egyházi birtokban lévő kőszobrot. Ez, mint ismert, nem nyerte el a közösségi oldalon megalakult csoport tetszését sem, így egy teljesen új Szent László-szobrot akarnak kérni.
Az ezt nyomatékosító aláírásgyűjtés jelenleg a város több helyszínén zajlik, ám arra már nem kaptak engedélyt, hogy a sétálóutcára vonuljanak az ívekkel. A Krónika megkeresésére a polgármesteri hivatal sajtóosztálya erre azt a magyarázatot adta, hogy a központot érintő felújítási munkálatok miatt idén január elsejétől felfüggesztették a területre vonatkozó urbanisztikai engedélyek kibocsátását. A Magnólia térre tervezett köztéri aláírásgyűjtésre ugyanakkor rábólintottak.
Érdekesség különben, hogy ezzel párhuzamosan a Bihar megyei műemlékvédelmi bizottság nem hagyta jóvá az önkormányzat azon törekvését, hogy a főtéren álló Mihai Viteazul szobrot a róla elnevezett, az egykori temetőből lett Olaszi parkba költözesse, hogy helyére Ferdinánd román király emlékművét állítsák vissza –, így a végső döntés átkerült Bukarestbe, az országos testülethez.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Higgadtságot kér szoborügyben a nagykárolyi polgármester
Meggondoltságot és higgadtságot kér Kovács Jenő nagykárolyi polgármester azoktól, akik köztéri alkotásokat kívánnak elhelyezni a városban.
Elmondta, nincs ellene az ilyen jellegű kezdeményezéseknek, azonban úgy véli, alapos tervek és világos elképzelések híján nem érdemes nekivágni az ilyesminek.
A városban a hónapok óta tartó szoborvita a helyi tanács legutóbbi ülésén újult ki, amikor a Nemzeti Liberális Párt (PNL) tanácsosai újfent a polgármester, valamint az RMDSZ és a Német Demokrata Fórum képviselőinek a szemére vetették, hogy diszkriminálnak, és a román vonatkozású köztéri alkotásokra nem adnak engedélyt. Ezúttal Mihai Eminescu szobrának kértek volna helyet a főutcán, azonban a tanács ismét a halasztás mellett döntött.
Amint arról beszámoltunk, a PNL-frakció korábban Ferdinánd királynak, I. C. Brătianu román miniszterelnöknek, valamint Otilia Marchiş-Bölöni helyi írónak kívánt szobrot állítani, emlékművet akartak avatni az 1940-ben a magyar hatóságok által elhurcolt románoknak, valamint Avram Iancu szobrát is fel kívánták újítani.
„A soviniszta, ocsmány hangulatkeltésre nem kívánok reagálni, jobb, ha ezeket nem is veszem figyelembe. A román vonatkozású emlékhelyeket pedig nem ellenzem, azonban az ilyesmit alaposan át kell gondolni, nem szabad kapkodni” – fejtette ki lapunknak Kovács Jenő.
Hozzátette: Otilia Marchişnak valóban volt köze a városhoz, ott járt iskolába, ezért szívesen látná a szobrát akár a Főutcán is. Úgy vélte, érdemes volna egykori barátnője, Kaffka Margit szobra mellé helyezni a büsztjét egy olyan szoborcsoport részeként, melynek tagja Ady Endre is, hisz ők hárman barátok voltak. Rámutatott: az irodalmárhármas a kastélyban kialakított panoptikumban is szerepel.
Megismételte ugyanakkor, hogy Ferdinánd királyhoz hasonlóan Eminescu szobrát is a román katona emlékműve és a központi ortodox katedrális közelében helyezné el. Az elöljáró elmondta: elképzelését a megyei művelődési és műemlékvédelmi igazgatóság is helyénvalónak tartotta, így szerinte nem érezhetik sértőnek a szoborállítási lázban égő politikusok sem.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Szent László zavarja a román egységet
A román nemzeti egység szimbolisztikáját zavarná az, ha a nagyváradi központi hidat hivatalosan Szent Lászlóról neveznék el.
A Bihar Megyei Névadásokat Elbíráló Bizottság nem ért egyet azzal, hogy a nagyváradi Bémer teret és Szent László teret (román nevük Ferdinand és Unirii tér) összekötő híd hivatalosan a Szent László nevet vegye fel. A nagyváradi önkormányzat ugyanis azt tervezi, hogy hivatalosan is elnevezést ad a váradi közúti hidaknak, és ezen elnevezések egyike lett volna a Szent László híd. A bizottság anélkül utasította el a Szent László elnevezés jóváhagyását, hogy ehhez a döntéséhez bármiféle indoklást hozzáfűzött volna. A sajtónak később sikerült kiderítenie, hogy az öttagú bizottságból hárman voltak jelen az április 3-iki bizottsági ülésen, amelyen a nagyváradi önkormányzat hídelnevezési határozattervezetéről döntöttek, és mindhárman a Szent László elnevezés ellen szavaztak. Később Claudia Timoftetól, a Bihar Megyei Prefektúra kancelláriájának vezetőjétől megtudtuk, hogy a bizottság azért utasította el ezt az elnevezést, mert nem tartja logikusnak azt, hogy a hivatalosan Ferdinand és Unirii tereket, amelyek a román nemzet egységét jelképezik, egy olyan híd kösse össze, amely egy magyar történelmi személyiségről van elnevezve. A bizottság szerint a hidat Ferdinand királyról kellene hivatalosan elnevezni, már csak azért is, mert a város román lakossága amúgy is Ferdinand hídként ismeri azt. Kíváncsiak voltunk arra, hogy a nagyváradi önkormányzat a bizottság döntése után is fenntartja-e még javaslatát, de Ilie Bolojan polgármester nem kívánt nyilatkozni ebben a kérdésben, mint mondta, „a húsvéti időszakban meg kéne kímélni az embereket az effajta hírektől”.
Pap István
erdon.ro

Diszkriminációt kiált a bihari néppárt
Az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) fordul az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezete azt követően, hogy a prefektúra névadásokat elbíráló bizottsága kifogásolta a Nagyvárad központjában található híd Szent Lászlóról történő elnevezését – jelentette be szerdai sajtótájékoztatóján Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei szervezetének elnöke.
A prefektúra bizottságának érvelése szerint zavarná a román nemzeti egységet, ha egy magyar királyról kapná nevét az egykori Szent László teret (ma Egyesül tér) az egykori Bémer térrel (ma Ferdinánd király tér) összekötő átkelő.
Az RMDSZ, a magyar történelmi egyházak képviselői és a városvezetés zártkörű tárgyalása folytán merült fel az a lehetőség, hogy a hidat nevezzék el a városalapítóról, továbbá Körös áruház előtti kis tér Rimanóczy Kálmán nevét vegye fel, és a Szent László-szobor a várban legyen felállítva. „Elterelték a figyelmet az eredeti kezdeményezésről, és előtérbe került egy másik megoldásra váró probléma” – fogalmazott Csomortányi, leszögezve, igaz, hogy a helyi tanácsra nézve nem kötelező érvényű a bizottság döntése, de az megállapítható, hogy egy olyan diszkriminatív magyarázat, ami feszültséget gerjeszt a Váradon élő román és magyar közösség között.
A néppárt Bihar megyei szervezetének elnöke egyúttal arról is tájékoztatott, hogy az EMNP bírósághoz fordul a kétnyelvű utcanév-táblák ügyében annak apropóján, hogy az önkormányzat ismét negatív választ adott a párt ez irányú megkeresésre. Amint arról beszámoltuk, a közigazgatási panaszban a történelmi elnevezések szabad használatát lehetővé tevő hatályos törvényi keretekre hivatkozva azt kérték, hogy a kisebbségi nyelvhasználat részeként a város közterületeire tájékoztató, tehát nem hivatalos jelleggel kerüljenek ki a magyar nyelvű, hagyományos közterület-elnevezések is.
Az önkormányzat ismételten arra hivatkozva utasította vissza a megkeresést, hogy a helyi közigazgatási törvényben és az azt kiegészítő kormányhatározatban konkrét formában meghatározzák, hogy hivatalosan milyen elnevezéseket lehet használni a magyarok által legalább 20 százalékban lakott településeken. Csomortányi szerint ez az indoklás azért nem állja meg a helyét, mert csak a helységnévtáblák esnek a törvény hatálya alá, az utcanévtáblák nem
Krónika (Kolozsvár)

Szent László: híd, ami elválaszt
Újabb bizonyítékra bukkantam arra nézvést, hogy Románia igenis gazdag ország. Ugyanis számos olyan intézményt képes eltartani, amelyek konkrét haszna tulajdonképpen mindenki előtt rejtett, viszont számos közeli ismerősnek és üzletfélnek lehet bennük jól fizető állást biztosítani.
Itt vannak mindjárt a megyei prefektúrák alárendeltségében működő bizottságok, amelyek feladata az, hogy elbírálják az egyes önkormányzatok által bizonyos közterületeknek, illetve létesítményeknek adandó neveket. Itt jegyeznénk meg, hogy már eleve a prefektúra intézményének szükségessége is megkérdőjelezhető, hiszen nem a polgárok választják a prefektust, hanem az aktuális kormány nevezi ki a tisztségbe.
Az intézmény feladata hivatalosan a törvények betartása fölötti őrködés, de valójában nem több a helyi közigazgatás és a kormány közé ékelődő szervnél, amelyen keresztül a központ ellenőrizni tudja a helyi intézményeket, és beleszólhat mindenbe. Mi sem illusztrálja jobban mindezt annál, ahogy az említett névelbíráló bizottságok működnek.
Itt van például Nagyvárad esete, ahol az önkormányzat belement abba, hogy a település legközpontibb fekvésű hídját a városalapító Szent László királyról nevezzék el. Nincs szó parttalan toleranciáról: öt másik híd olyan román vagy a románok számára fontos személyiség nevét kapja, akiknek a városhoz amúgy semmi közük.
A listát föl kellett terjeszteni a névelbíráló bizottsághoz, amelynek tagjai kizárólag a Szent László elnevezést kifogásolták, mondván: a történelmi Szent László és Bémer tereket összekötő hidat inkább a román nemzeti egységet képviselő személyiségről kellene elnevezni, mivel románul Egyesülés és Ferdinánd király térnek hívják a két közteret. Ez mindenképpen érdekes okfejtés egy olyan intézmény testületétől, amelynek elvileg a törvényesség betartatása lenne a feladata.
Jómagam ugyanis nem tudok olyan törvényről, amely tiltaná, hogy a településeken magyar személyiségekről nevezzenek el köztereket. Ráadásul normális helyeken nemhogy egy fantombizottságnak, de még a kormánynak sincs köze ahhoz, hogy egy településen kiről neveznek el köztereket. De, mint már említettem, Románia gazdag ország. Arra legalábbis mindenképpen futja, hogy a sovinizmust és az őshonos magyar közösséggel szembeni gyűlöletet ébren tartó testületeket pénzeljenek.
Balogh Levente 
Krónika (Kolozsvár)

Nyolcezren a váradi Szent László-szoborért
Közel nyolcezer támogató aláírással csatolva iktatta hétfőn petícióját a nagyváradi polgármesteri hivatalban az a civil csoportosulás, amely szeretné, ha egy közpénzből elkészített, új Szent László-szobor kerülne a városalapítóról elnevezett főtérre.
„Remélem, hogy a nyolcezer aláírás jobb belátásra bírja majd a városvezetést, és a kölcsönös tisztelet jegyében eleget tesz a kérésnek" – közölte a kezdeményező Sztuflák Gyula Ede.
A városháza előtt tartott rövid sajtótájékoztatóján rámutatott, hogy március eleje óta közel kétszer annyi szignó gyűlt össze, mint eredetileg remélték, ráadásul nemcsak magyar ajkúak, hanem román nemzetiségűek is támogatják a méltányosság szellemében kért szoborállítást.
„Akik aláírták, mind meggyőződéssel mondták, hogy nekünk ez járna. Valamikor a vár volt a központ, szép lenne ott is egy Szent László-szobor, de mi azt szeretnénk, ha a Szent László téren állna" – szögezte le Sztuflák Gyula Ede.
Mint ismeretes, miután a nagyváradi önkormányzat elutasította a római katolikus püspökség javaslatát, hogy a régi barokk kőszobrot helyezzék el a téren, szóbeli ígéret hangzott el arról, hogy a restaurálás befejeztével a nagyváradi várban kap majd helyet a lovagkirály emlékműve.
Annak főtérre való elhelyezésétől eddig elzárkóztak, rendszerint azzal érvelve, hogy az uniós támogatásból átépítés alatt álló tér projektjében csupán három szobor – egy ortodox és egy görög katolikus püspök, valamint Ferdinánd román király – szerepel, a kivitelezés során történő változtatás pedig veszélyeztetné a finanszírozást.
Sztuflákék viszont petíciójukban azt kérik, hogy a városvezetés ugyanúgy járjon el, mint a másik három emlékmű esetében. Idén határozza meg a szobor helyszínét a téren – ők a Fekete Sas Palota bejáratánál képzelték el –, majd írjanak ki pályázatot a makettre, hogy utána jövő nyáron, amikorra már lezárul a térfelújítás, fel lehessen avatni az új szobrot.
Lapunk kérdésére válaszolva elmondta, a szobor kinézetével kapcsolatos konkrétumokat nem fogalmaztak meg, csupán annyit kérnek, hogy lovas szobor legyen, a tervet pályáztassák meg, és a döntésekbe a civileket is vonják majd be.
Sztuflák egyelőre bizakodó, pedig az önkormányzat a múlt hónapban megtagadta tőlük az engedélyt arra, hogy a Főutcán gyűjtsenek aláírást a szoborért, miközben ugyanoda, de egy más célból tartott szignógyűjtésre jóváhagyta a „sátorverést".
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

„Jókedvű voltam és az is leszek utolsó leheletemig”
99 éve született Méhes György
Május 14-én töltötte volna 99. életévét Méhes György Kossuth-díjas író.
Székelyudvarhelyen született 1916-ban Nagy Elek néven, édesapja ügyvédként dolgozott. A család 1917-ben Kolozsvárra költözött, tanulmányait az itteni református gimnáziumban végezte. Az érettségit követően – apja kívánságára – a kolozsvári I. Ferdinánd Királyi Tudományegyetem jogi karára iratkozott be, jóllehet a jogi pálya egyáltalán nem vonzotta. Ideje nagy részét az egyetem könyvtárában töltötte, ahol elsősorban színháztörténeti munkákat tanulmányozott, és kapcsolatba került a neves színházi szakemberrel, Janovics Jenővel, aki magántanítványává fogadta.
Szabadság (Kolozsvár)

Elutasító válasz jött a nagyváradi szoborügyben
Nem érdekli a sok kérvényező aláírás sem a nagyváradi önkormányzatot: nem lesz Szent László-szobor annak a városnak a központjában, amit épp a nevezett történelmi személyiség alapított.
„Nemzeti, vallási, kulturális identitásunk és örökségünk megőrzése végett álljon I. László királyunk szobra Nagyvárad róla elnevezett, Szent László terén!” – ezzel a jelmondattal hozott létre adatlapot és kezdett aláírásgyűjtésbe az interneten szerveződő nagyváradi civilek csoportja márciusban. Mint akkor megírtuk, egy új Szent László szobor elkészítése és a váradi főtéren való elhelyezése érdekében kezdték akciójukat, az EMNT és az EMNP felkarolta az ügyet. Pár hét alatt mintegy nyolcezer (!) támogató csatlakozott, ennyi kézjegy gyűlt össze.
Az aláírásokat petícióval együtt április 20-án iktatta a nagyváradi polgármesteri hivatalban a polgári csoportosulás. Még románok is aláírták az íveket, ők is támogatták, hogy a városalapító új, közpénzből elkészített szobra is ott lenne a felújítás alatt álló főtéren, ha végeznek a munkálatokkal. Sztuflák Gyula, az interneten szervezett civil csoport kezdeményezője az aláírások egy hónappal ezelőtti benyújtásakor azt mondta: „Remélem, hogy a nyolcezer aláírás jobb belátásra bírja majd a városvezetést, és a kölcsönös tisztelet jegyében eleget tesz a kérésnek”. Nos, nem bírta jobb belátásra, és nem tett eleget.
Üres szöveg
Szerdán, május 20-án ugyanis lejárt a válaszadási határidő: a válasz időközben már meg is van, és lényegében elutasító. A kezdeményező tegnap a csoport Facebook-oldalára töltötte fel az önkormányzattól kapott reakciót. Így összegzett: „Levelet hozott a posta! Megkaptuk a választ. Nesze semmi, fogd meg jól, avagy minek nevezzelek…
Azoknak, akik nem tudnak románul kb a következőkről van szó. A váradi önkormányzat az egykori Szent László teret vissza nem térítendő pénzalapból újitattja fel, olyan formában, mint az 1920-1940 között volt, és ahol ekkor Ferdinánd román király szobra volt felállítva.. A projekt csak ennek az egy szobornak az elkészítését engedélyezi, másképp a pénz elvesztését kockáztatnák. Pont ezért a kérésünket, hogy Szent László szobrát is felállítsák a téren, nem tartják elfogadhatónak.” Az Ilie Bolojan polgármester és Adriana Lipoveanu főépítés által aláírt válaszban konkrétan úgy fogalmaznak, hogy „nem lehetséges” a Szent László-szobor elhelyezése. A válaszlevél egyébként május 14-i keltezésű.
Megkerestük mindennek nyomán Sztuflák Gyulát, aki kérdéseinkre elmondta: „A válaszról a személyes véleményem annyi, hogy semmitmondó, illetve arra van benne utalás, hogy nem látnak szívesen egyetlen magyar szobrot sem a főtéren, csak a térnek a két világháború közötti állapotát akarják újraalakítani.” És hogy mi jön most? Erre a kérdésre ezt válaszolta: „A további lépésekről a jövő hét folyamán esedékes sajtótájékoztatón beszámolunk, aminek időpontjáról értesítjük majd a sajtót.” A következő lépéseket is a civil csoportosulás tervezi – tette hozzá, mivel rákérdeztünk arra is, milyen háttérrel terveznek továbblépni. „mi csak a civilek nevében tartunk bármit, mint egyszerű polgárok” – jelezte.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
Erdély.ma

Kijátszás
A magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészeti oktatást ért sorozatos arculcsapások közepette, amelyek a tagozat önállóságának, önrendelkezésének törvény biztosította jogának semmibevételét jelzik, folyton arra hivatkoztunk, hogy ezt a jogot 1945-ben a 407-es törvénnyel I. Mihály király biztosította a romániai magyarság számára. Ezt a fontosnak vélt adut játszották ki ellenünk május 20-án, s nem is akárhogyan, a trónörökös Margit hercegnő és Radu herceg jelenlétében, a királyi ház dicséretéről szóló ünnepség közepette. A rendezvény fénypontja az egyetem előcsarnokában leleplezett emléktábla volt, amelyen a király bronz domborműve látható, s alatta román nyelven a felirat: I. Mihály, Románia királya írta alá 1945-ben a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem megalapításáról szóló törvényerejű rendeletet. Ami csúfos elferdítése a történelemnek, az egyetem magyar eredetének tagadására tett kísérlet, a magyar oktatói féllel szembeni diszkrimináció. Ezt a szemünk előtt megtenni jó erős háttér kell hozzá.
A valóság ugyanis az, hogy az 1945. május 29-i Hivatalos Közlönyben megjelent törvény a Kolozsvári Magyar Tanítási Nyelvű Egyetem megalapítását rendelte el, s ennek keretében az orvosi fakultásét is. Ami valójában az 1944-ig Kolozsváron működő egyetem tevékenységének folytatását jelentette a kiegészülő új oktatói közösség irányításával. Bár a királyi rendelet 5. cikkelye előírta, hogy a Szebenből visszatérő I. Ferdinánd Király Egyetem támogatni fogja a magyar tannyelvű egyetemet azzal, hogy a laboratóriumi és a klinikai gyakorlatok a románegyetemnek átadott épületekben működhetnek, ebbe a román fél nem egyezett bele. A feszültségek elkerülése érdekében Petru Groza miniszterelnök ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar egyetem külön épületben kapjon helyet. Mivel erre Kolozsváron nem találtak megfelelőt, az üresen álló marosvásárhelyi katonai alreáliskola épületét szemelték ki, ahol 1946. február 11-én kezdődött meg az oktatás, majd az 1948-as tanügyi reform nyomán jött létre a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, amit 1962-ben telefonon közvetített pártutasításra hivatalos dokumentumok nélkül alakítottak át kétnyelvűvé.
A magyar nyelvű orvosi oktatás újraalakításának 70. évfordulóját használja ki a marosvásárhelyi egyetem vezetősége, a saját malmára hajtva a vizet, az éves ünnepség megszervezésében. Amivel nem is lenne gond, ha őszintén szólnának az események valós alapjáról, arról, hogy egy magyar alapítású egyetemről van szó. De hogyan is tehetnék ezt, miközben az egyetem szenátusa magasan a törvény fölé helyezett hatalmától eltelve az önálló magyar karok, főintézetek megalakulása ellen munkálkodik. Így hát, ami az ünnepi beszédekben szerdán elhangzott, az a művészi tökélyre vitt elhallgatás, mellébeszélés, a valóság semmibevételének mintaképe volt, a felavatott emléktábla pedig a tetten érhető cinikus történelemhamisítás tagadhatatlan jele. Szándékaikat ismerve, hogyan is számíthattunk volna egyébre, az viszont meglepő, hogy a jóindulatáról, segítőkészségéről ismert trónörökös és férje, akik eddig az erdélyi magyarság tiszteletét is élvezték, belementek ebbe a félrevezető marosvásárhelyi "valóságshow"-ba. Még akkor is, ha a protokollba beletartozott a Margit hercegnő 25 éves tevékenységéről szóló könyv bemutatója s a jordán királynővel való találkozás is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhelyi emlékek a Nagy Háborúból
TÁRLATVEZETÉS – A nyár első felében még látogatható a marosvásárhelyi Teleki Téka ideiglenes kiállítása, a Marosvásárhely és a háború írásban és képben 1914–1918 című tárlat, amelyet Bányai Réka könyvtáros és Berekméri Róbert hadtörténész állított össze.
„Nem az általános történetét akartuk bemutatni az I. világháborúnak, hiszen az már többé-kevésbé ismert, sokat írtak és beszéltek róla, hanem azt, hogy Marosvásárhely és környéke hogyan élte meg” – magyarázta Bányai Réka.
A várost ugyanis elkerülték a harcok, nem volt a közelben hadszíntér, hátországként mégis érdekes a története. Egyrészt tehát Vásárhely története ismerhető meg a kiállított könyvek, újságok, képeslapok, levelezőlapok és fényképek révén, másrészt pedig a vásárhelyiek, vagy a városhoz kötődő, itt megfordult emberek életének egy szelete elevenedik meg.
A Teleki-Bolyai Könyvtár a kiállítást megelőzően gyűjtést szervezett, a városi közösség együttműködésével jött létre a tárlat, hiszen nagyon sokan adták kölcsön családi fényképeiket, szüleiktől, nagyszüleiktől hátramaradt tárgyi emlékeiket, levelezőlapokat. A kiállítás így teljesen eredeti anyagból állt össze, még a pannókat is eredeti dokumentumok alapján szerkesztették meg.
A kiállítás tematikusan csoportosítva mutatja be a dokumentumokat: először az I. világháborút általában bemutató kis anyag látható, majd összefoglalása annak, hogy Marosvásárhely lakossága hogyan élte meg e háborút. A sebesültek gondozása, a kórházak tevékenysége is külön téma, ahogyan a háború megjelenítése a sajtóban a hírek, de akár az apróhirdetések vagy a reklámok által.
A magánleveleket bemutató anyag az egyik érdekesség, ez a Levél a frontra – üzenet haza alcímet viseli. A világháború a szépirodalomban is megelevenedik – erre is külön fejezetet szenteltek a kiállítás szervezői. A képeslapok, fényképek, portrék is érdekes színfoltjai a gyűjteménynek. A közlegénytől kezdve az alezredesig és a tábori lelkészig sok személyről készült portréfotó, ahogy csoportban is fényképeztették magukat a katonák, akik képeslapokat, tábori levelezőlapokat küldtek otthon maradt szeretteiknek.
Azt is megkérdeztük Bányai Rékától, hogy az eredeti, ritkaságnak számító darabok között mi a szíve csücske. A könyvtáros a személyes emlékeket tartja a kedvenceinek. Például van egy 1918 novemberében keltezett távirat, amelyben azt írja a katona, hogy elindult haza, hamarosan otthon lesz. Az Olaszországból hazatartó hadviselt katonáról azonban ma már tudják, hogy csak a következő évben érkezett meg Marosvásárhelyre.
Gulyás Károly a Téka könyvtárosa volt, valamint a Református Kollégium rajztanára. A harctéren használt vázlatfüzete túlélte az időket, magángyűjtemény őrzi a rajzokat tartalmazó füzetet, amely most szintén látható a kiállításon. Egy másik érdekesség az Oroszországból érkezett nyírfakéregre írt tábori lap, amelyet bélyeggel is elláttak és lepecsételtek.
Az Aranyat vasért elnevezésű országos mozgalom során a civil lakosság segítségét kérve a hadsereg arany ékszereket és evőeszközöket gyűjtött, amelyekért vas ékszereket, gyűrűt, nyakéket adott. Ezekből is látható néhány kiállított darab. Jellegzetes emléktárgyak abból az időből a hadviselő felek államférfiinak arcképét ábrázoló csészék. Ferenc József és I. Vilmos látható az egyiken, egy másikon pedig V. Mehmed török szultán és I. Ferdinánd bolgár cár. A kiállítóterem közepén felállított hirdetőoszlopon korabeli újságok, hirdetések másolatai láthatók.
A tárlat létrejöttéhez húsz marosvásárhelyi magánszemély és három társintézmény – a Maros Megyei Könyvtár, a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Marosvásárhelyi Gyűjtőlevéltára és az Erdélyi Református Egyházkerület Marosvásárhelyi Vidéki Gyűjtőlevéltára – járult hozzá.
Antal Erika
Krónika (Kolozsvár)

Helytörténet
Ásatás
Idősgondozót épít a város a Szép (Şt. O. Iosif) utca 3. szám alatt, a Forduló utca sarkán. Új szó, új név. Eddig idősek otthonának mondták az efféle intézményt, korábban aggmenháznak. A jelek szerint azonban ma már egyik sem tetszik valakiknek.
Az építkezés már hónapok óta folyik. Előtte azonban a régi épületben a tavaly ásatást végeztek. A leletek alapján egyértelmű, hogy a Wesselényi Miklós (Híd, Dózsa György, Ferdinánd király) utca és a Forduló (Görbe-Szappany) utca közötti keskeny telken a régi, századokig tartó szokás szerint építkeztek. Az épület széles, fő utcai, homlokzati szárnyában a háztulajdonos és családja lakott. A mögötte álló házban a személyzet, s ugyanitt állt a gazdasági épület, az istálló.
Keskeny, hosszú telek
A telek keskenysége miatt a főbejárat nem a ház homlokzatán nyílt és nyílik ma is, hanem a szűk mellékutcából. A teleknek az ugyancsak szűk utcával párhuzamos hosszú udvara északi szélén húzódik a mellék- és a gazdasági épület. A hely jobb kihasználásáért a hátsó ki- és bejárat nem a telek végén, a Forduló utcáról, hanem oldalt, szintén a Szép utcára vágták. A szomszédos házak főbejárata a Híd utcáról, hátsó kijáratuk a Forduló utcáról nyílt. Századokig ehhez hasonló elrendezése volt többek között a Belső-Magyar és a Belső-Közép utcai házaknak is. A fő utcáról nyílt a főbejáratuk, míg hátsó kijáratuk a szűkebb mellékutcából, a Szentegyház utcából.
A Híd utca jobb oldala korán, az Óvár keleti falával párhuzamosan, korábban kiépült, mint az utca bal oldalán álló házsor. Első ízben egy 1362. évi oklevél latinul említi: „...in platea pontis...” (’a híd utcában’). Majd 1440-ben megjelenik magyarul is:Hydwcha.
Címer a lépcsőházban
Valószínűleg a Híd (Wesselényi Miklós, Dózsa György, Ferdinánd király) és a Szép utca sarkán álló épület általunk ismert legkorábbi, a XVII. században élt lakójától származik az a lépcsőházban, a lépcsőfordulóban látható 40 cm átmérőjű ovális kőcímer. Névjegye: AR.
A többszörösen tagolt reneszánsz pajzsban két, hegyével lefelé álló nyílvesszővel átlőtt ökörfej, a két szarv között csillag van. A zárt koronás sisak dísze kiterjesztett szárnyú galamb, csőrében olajággal. A sisakdísz oldalán az AR névjegy. A teljes címert stilizált gyöngyvirág kehelyből alkotott tojásdad alakú koszorú övezi.
A múlt század elején ezt, és egy ezzel majdnem teljesen azonos, de IR névjegyű címert Sándor Imre művészettörténészünk előbb ismeretlen személytől származónak tartotta, kötete végén, a névmutatóban azonban már azt közölte, hogy mindkettő a Rauch, másképp Szőrös-családhoz tartozott.
Szabadság (Kolozsvár)

Feledésbe merült kétnyelvűség
Egyelőre késik a turisztikai, tájékoztató jellegű történelmi utcanevek kifüggesztése Marosvásárhelyen. Az RMDSZ-es frakció kezdeményezését a Maros megyei prefektúra még nem támadta meg, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) viszont részmegoldásnak tartja.
Egyelőre úgy tűnik, feledésbe merült a marosvásárhelyi tanács RMDSZ-es frakciója által kezdeményezett, a testület által május végén megszavazott határozat a hagyományos utcanevekre vonatkozó tájékoztató táblák kifüggesztéséről. Az időhúzás már abból a szempontból is érthetetlen, hogy a magyar feliratokat állandóan piszkáló prefektúra nem támadta meg a tanács döntését. A kétnyelvű táblák kihelyezéséért évek óta küzdő Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) egyébként közleményben szögezte le: a civilek szerint a mindössze harminc tábla kifüggesztéséről szóló döntés nem eredmény és még jóindulattal sem lehet hatékony politikai érdekérvényesítésnek nevezni. „Székelyföldön nem létezik egyetlen település sem, ahol a magyar közösség régi utcaneveinek egy piciny százalékát a hivatalos egynyelvű utcanévtáblák alatt elhelyezett tájékoztató táblákon jelenítenék meg” – írta Peti András alpolgármesternek címzett nyílt levelében Szigeti Enikő, a Cemo ügyvezető igazgatója, emlékeztetvén, hogy Marosvásárhelynek nem harminc, hanem 425 utcája van.
Széchenyi, Ferdinánd vagy Sztálin?
„Marosvásárhelyen még jelentős számú magyar él, a magyar közösség nem ment el, nem tűnt el, nem lehet muzeális tárgyként kezelni, és a jelenlegi egynyelvű utcanévtáblák alá mindössze tájékoztató táblán jelezni az utca száz évvel ezelőtti nevét, maximum harminc utcában, elszórtan” – sorolja a döntés hátrányait közleményében a Cemo. A civil aktivisták ugyanakkor attól tartanak, hogy a május végén megszavazott tanácsi határozatot nemsokára egy újabb döntés követi, mely lehetővé teszi a régi román utcanevek használatát is. Köztudott, a főteret nemcsak Széchenyi térnek hívták, Trianon után Ferdinánd király nevét is viselte, majd a második világháborút követően Sztálin nevét vette fel. Peti András szerint nem kell amiatt aggódni, hogy az utcáknak esetleg a két világháború közötti vagy a kommunizmus első éveiben használt „történelmi” román nevük is felkerülne a táblára. „A tanácshatározat leszögezi pontosan, hogy melyik az a harminc utca, amit egyelőre feliratoznánk, és azt is, hogy miként ” – mutatott rá az alpolgármester. A Călăraşilor utca névtáblája alá ismét az épületek falára kerülhet Kossuth Lajos neve, Mihai Eminescu félhivatalosan újból Jókai Mór lesz a magyarok számára, a Horea pedig Baross Gábor. Visszatérnek az ennél régebbi, hagyományos elnevezések is, mint például a Kálvária (jelenlegi Alexandru Papiu Ilarian), Kosárdomb (Gheorghe Marinescu), Rigó (General Averescu), Sáros (Târgului), Sörház (Sinaia) vagy Téglagyár (Zsidó Vértanúk) utcanevek. A harmincas listán ugyanakkor olyan név is szerepel, a Petru Muşaté, amely a magyar köztudatban szinte ismeretlen; az 1986-ban Memorandului névre keresztelt teret azelőtt Kistemplomtérnek hívták, és mindössze a két világháború között, rövid ideig viselte a moldvai uralkodó nevét.
Mivel a jelenlegi Rózsák tere nevet viselő főtér nem lehet ismét Széchenyi tér – ugyanis a legnagyobb magyar nevét egy kövesdombi félreeső kisutca viseli –, a kezdeményezők a Deák Ferenc tér elnevezés használatát szorgalmazzák. A haza bölcseként számon tartott politikusról korábban – Trianon előtt, majd Észak-Erdély visszaszerzése után – a főtér alsó fele volt elkeresztelve.
Reagált az RMDSZ
„Marosvásárhelyen egyelőre 30 utca hagyományos, történelmi neve kihelyezéséről döntöttünk, illetve a további utcanevek tekintetében bizottságot hoztunk létre. Az első 30 hagyományos utcanév kiválasztásánál elsősorban a régi főtérre és közvetlen környezetére koncentráltunk, de szem előtt tartottuk a zsidó és örmény közösség elvárásait is, akik a román és magyar közösségek mellett hozzájárultak városunk fejlődéséhez. Ergo, megjelenik az Iskola utca az első zsidó iskola emlékére, valamint a Sörház utca a Bürger család által alapított sörgyár emlékére, illetve a Petelei István utca az örmény származású író emlékére. Ugyanakkor újra lesz Kossuth Lajos utcánk, Rákóczi-lépcsőnk, Deák Ferenc terünk, Somostetőnk és Kosárdombunk stb. Döntsék el önök, tisztelt olvasók, a kezdeményezésünk helyességét, szükségességét és fontosságát” – olvasható többek között a Cemónak válaszoló RMDSZ-közleményben. Peti András alpolgármester hangsúlyozni kívánta, a történelmi nevek megjelenítése nem jelenti azt, hogy az RMDSZ lemondott volna a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezéséről. Egyébként a nagyváradi magyarság éppen azt próbálja elérni, hogy ne a fordítások, hanem a történelmi megnevezések kerüljenek fel a táblákra, mint ahogy például Besztercén, Tordán, Halmiban vagy Szászsebesen.
Goga ezúttal nem lépett
Információink szerint Lucian Goga, a nem hivatalos magyar megnevezések ellen háborúzó Maros megyei prefektus meglepő módon nem támadta meg a közigazgatási bíróságon a döntést. Értesüléseinket helyettese, Nagy Zsigmond is megerősítette. Azt viszont még nem lehet tudni, milyen jogi lépésre szánta el magát a Civil Elkötelezettség Mozgalom. Az MTI korábbi tájékoztatása szerint ugyanis a Cemo formai okokra hivatkozva megtámadná az önkormányzati határozatot. Lapunknak nem sikerült elérnie Szigeti Enikőt, a szervezet vezetőjét, kollégája, Barabás Miklós – aki egyben független polgármesterjelölt is – nem kívánt nyilatkozni az esetleges perindításról. Azt viszont elmondta, hogy a civil szervezet a továbbiakban is elutasítja az RMDSZ „irreális és a kétnyelvűséget zsákutcába terelő” állítólagos megoldásait. Kérdésünkre, hogy a vásárhelyi önkormányzat mikor lát neki a – valós kétnyelvű, illetve tájékoztató jellegű – táblák szereléséhez, Peti András alpolgármester nem tudott időpontról beszámolni, azt viszont elmondta, hogy a táblák elkészítésére kiírt közbeszerzés tervszerűen halad.
Mint ismeretes, a kétnyelvűsítés miatt hónapok óta parázs vita dúl Marosvásárhelyen. A román politikum körében legutóbb (is) a Cemo okozott felháborodást: a civilek az Alexandru Ioan Cuza nevét viselő iskola folyosóira kétnyelvű feliratokat helyeztek ki. Az akciót követően Horaţiu Lobonţ városházi aligazgató körlevélben fenyegette meg a tanintézetek vezetőit. A kétnyelvűsítésre vonatkozó törvényt sajátosan értelmező igazgató-helyettes szerint a civilek törvénytelenül helyezték ki a magyar feliratokat is tartalmazó táblákat. Ezt követően Szigeti Enikő Cemo-elnök bemutatta az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) 2014/415 számú határozatát, amely ezt a témakört egyértelműen tisztázza. A határozat a Cemo által 2013-ban a CNCD-hez benyújtott panaszlevele alapján született, amelyben a civilek feljelentették a teljes marosvásárhelyi iskolahálózatot. A határozat egyértelműen leszögezi, hogy nemcsak az épületek homlokzatát, hanem az iskolák belső tereit, az osztály- és szaktermeket Marosvásárhelyen románul és magyarul kell feliratozni.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

A magyar utcanevekért perelne a prefektúra és a CEMO
A közigazgatási bíróságon készül megtámadni azt az önkormányzati határozatot Maros megye prefektusa valamint a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO), melyet két és fél hónappal ezelőtt a marosvásárhelyi tanács hozott harminc belvárosi utcanévről. A döntés értelmében a házfalakra az utca román megnevezése alatt nem azok fordítása, hanem a köznyelvben élő, egykori magyar név jelenne meg.
Nem ugyanazon ok miatt, mégis egy hajóba került a Maros megyei prefektúra és a Civil Elkötelezettség Mozgalom. Mindkettő közigazgatási perrel fenyegeti a vásárhelyi önkormányzatot, amennyiben nem vonja vissza a május 28-án hozott 150-es számú határozatát. Peti András alpolgármester a hétfőn kapta kézhez Lucian Goga kormánymegbízott levelét, amelyben a magyarellenes lépéseiről elhíresült prefektus a magyar nyelvű történelmi megnevezések okozta állítólagos gondokra hívja fel a figyelmet.
A prefektus azzal érvel, hogy a hivatalos utcanévtáblák alatt tájékoztató jelleggel megjelenő feliratok megtévesztők lehetnek a gyalogosok számára és veszélyforrást jelenthetnek közlekedési szempontból. Goga szerint a közlekedési törvény egyébként is tiltja az efféle táblácskák felszerelését. A főispán ugyanakkor azt is kifogásolja, hogy a döntés meghozatala előtt a városatyák nem kérték ki a prefektúra fennhatósága alatt működő névadó bizottság véleményét. „Ha mindez nem lenne leírva, nem is hinném, hogy felelős beosztásba helyezett ember ilyen érveket hozhat fel. Érdekes, hogy más városokban ezek a táblák nem okoznak semmiféle közlekedési káoszt, Maros megyében viszont óriási veszélypotenciált jelentenek!” – jelentette ki szerkesztőségünknek Peti András, aki szerint röhejesek azok az érvek, amiket Goga képes felsorakoztatni a magyar nyelv használata ellen.
Az alpolgármester a Vásárhelyi Hírlaptól szerzett tudomást, hogy nem csak a prefektus, de immár a CEMO is a közigazgatási bírósághoz készül fordulni a hagyományos utcanevek ügyében. „Szép kis társulás!” – kommentálta a helyzetet Peti.
Mivel a polgármesteri hivatal a civil szervezet felszólítására sem hajlandó visszavonni a május végén hozott határozatát, a CEMO pert indít az önkormányzat ellen – szögezte le portálunknak Szigeti Enikő. Az egyesület vezetője elmondta, hogy megbízta Menyhárt Gabriella Éva nagyváradi ügyvédet, hogy forduljon a közigazgatási bírósághoz a szerinte törvénytelen és a vásárhelyi magyarságot hátrányosan érintő önkormányzati határozat miatt. Az anyanyelvi jogokért küzdő civilek felháborodását egészen más váltotta ki, mint ami a prefektus eljárását elindította. A szervezet már a döntés megszületése után nemtetszésének adott hangot. A CEMO arra hivatkozott, hogy a Székelyföldön egyetlen település sem létezik, ahol a magyar közösség régi utcaneveinek egy piciny százalékát a hivatalos egynyelvű utcanévtáblák alatt elhelyezett tájékoztató táblákon jelenítenék meg. A városháza ugyanis a 425 utcából egyelőre csak harmincnak a kétnyelvűsítését vállalta fel, holott a közigazgatási törvény nem kínál alkulehetőséget.
„Marosvásárhelyen még jelentős számú magyar él, a magyar közösség nem ment el, nem tűnt el, nem lehet muzeális tárgyként kezelni, és a jelenlegi egynyelvű utcanévtáblák alá, mindössze tájékoztató táblán jelezni az utca száz évvel ezelőtti nevét, maximum harminc utcában, elszórtan” – írta Peti Andrásnak címzett nyílt levelében Szigeti. A CEMO vezetője arra utalt, hogy Torda, Beszterce és Szászsebes önkormányzata azért folyamodhatott ehhez a megoldáshoz, mert az ottani magyarság illetve szász lakosság ma már elenyésző számban lakja a települést. Amúgy a civilek abban sem bíznak, hogy Vásárhely polgármesteri hivatala a történelmi megnevezés alatt kimondottan az egykori magyar utcanevet értik, hisz az elmúlt száz évben a legtöbb utcának – főként a két világháború között – román megnevezése is volt. Például a jelenleg Rózsák tere nevet viselő főtér nem csak Széchenyi térként tartható számon. A trianoni impériumváltás után viselte Ferdinánd román király nevét is, a kommunizmus első éveiben pedig a szovjet diktátorról, Sztálinról volt elnevezve. A magyarok által ma is Sáros utcaként emlegetett Târgului jó ideig Eötvös József nevét viselte, de a harmincas években az Osztrák-Magyar Monarchia ellen harcoló Drăgălina tábornoknak állított emléket. „Azon túl, hogy törvénytelen, a tanácsi határozat rendkívül képlékeny. Írásban kértünk magyarázatot a polgármesteri hivatal illetékeseitől, de ahány válasz, annyiféle, arról nem is beszélve, hogy Dorin Florea válaszra sem méltatott” – mondta el Szigeti Enikő.
Közben nem csak helyi szinten próbálják elgáncsolni a vitatott tanácsi határozatot, úgy tűnik, bizonyos formaságok miatt Bukarest is megpróbálja késleltetni a döntés életbe ültetését. Florian Moldovan városházi igazgatótól a CEMO-sok a napokban megtudták, hogy a közbeszerzéseket vizsgáló országos hatóság a feladatfüzetben észlelt hiányosságok miatt másodjára is leállította a táblakészítésre kiírt versenytárgyalást. „Az igazgató szerint Bukarestből mindegyre kivetnivalót találnak a feladatfüzetben. Nagyon gyanús ez az egész, hisz az önkormányzat évente millió egy egyéb közbeszerzést ír ki – bármiféle gond nélkül. Egyébként azt sem értem, hogy a hagyományos utcanevekre vonatkozó tendert miért kellett összekapcsolni a valós kétnyelvű utcanévtáblákra kiírt pályázattal” – adott hangot elégedetlenségének Szigeti Enikő.
Peti András is minimum érdekesnek találta, hogy a városházi tisztviselők immár harmadjára indítják újra a közbeszerzési eljárást. Hogy ilyen körülmények között lesz-e még az idén valami a 2014 nyarán Dorin Florea által beígért utcai kétnyelvűségből, az alpolgármester belátta, hogy nehéz lenne most ez ügyben optimistának lenni. Peti András egyébként arról biztosította a CEMO-t, hogy „nem telik el nap, hogy ne keressünk megoldást a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében”.
Szucher Ervin

Az aradi tizenhármak: út és emlékezet
Október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján érdemes kicsit áttekinteni a szabadságharc bukásához vezető utat, a vértanúk kultuszának eredetét és fejlődését – ebben volt segítségünkre Hermann Róbert és Medgyesy-Schmikli Norbert, a Károli Gáspár és a Pázmány Péter egyetemek történészei.
Az osztrák–magyar háború 1848. szeptemberi kitörésekor a magyar hadseregben komoly tapasztalattal csak azok az alakulatok rendelkeztek, amelyek a császári és királyi hadseregből kerültek át – szögezte le rögtön Hermann Róbert hadtörténész. A Károli Gáspár Református Egyetem történettudományi intézetének vezetője szerint tehát az ellenség eleve nemcsak számbeli, hanem minőségi fölényben is volt a csapatainkkal szemben. Ennek nyilvánvaló oka, hogy az önálló magyar haderő, a honvédség szervezése csak 1848 májusában kezdődött meg, a tömeghadsereg létrehozása pedig 1848. szeptember–október folyamán.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar hadsereg alakulatainak kétharmada fiatalabb volt egyévesnél. Ami pedig a felszerelést illeti, miután az országnak 1848 előtt nem volt hadiipara (ipara is alig), a fegyverzetet kezdetben a hazai császári raktárakból, illetve külföldi szállításokból fedezték. Ezek a lehetőségek azonban 1848 őszétől jelentősen beszűkültek, illetve megszűntek. Így maradt a hazai gyártás, amit sikerült ugyan megszervezni, de ez nem változtatott azon, hogy a honvédsereg mindvégig komoly fegyverzeti és felszerelési hiányokkal küzdött – magyarázta a hadtörténész.
Hermann Róbert azonban figyelmeztetett: a körülmények ellenére számos alakulat kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az 1848 május–júniusában felállított első tíz honvédzászlóalj közül figyelemre méltó például a szegedi 3. és a kassai 9. (az úgynevezett vörössipkás) zászlóalj, a tüzérségünkről pedig sokat elárul, hogy az osztrák és az orosz fél is azt hitte: a magyaroknak francia tüzéreik vannak.
A katonák és tisztjeik motivációja eltérő volt. Az első tizenkét honvédzászlóalj, az 1848. augusztus–szeptember folyamán szervezett önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljak, a további önkéntes és szabadcsapatok esetében az önkéntesség elkötelezettséget feltételez. Ugyanez mondható el az intézetvezető szerint az 1848 őszén, illetve 1849 nyarán hazaszökő, külföldön állomásozó huszáralakulatok tagjairól is. Ám az 1848 őszétől „kötelezően” kiállított honvédalakulatokról ezt nem állíthatjuk ilyen határozottan.
– A tisztikar körében is sokfélék voltak a motivációk. A tényleges és nyugalmazott császári tisztek részint nemzeti elkötelezettségből, részint egzisztenciális okokból jelentkeztek nagy számban a honvédseregbe, ahová eggyel magasabb rangban vették át őket. Ugyanakkor azok, akik nem azonosultak az üggyel, 1848 őszétől több ütemben elhagyták a honvédsereget. Az első ilyen válság 1848 októberében zajlott le, amikor V. Ferdinánd király törvénytelennek minősítette a magyar országgyűlés tevékenységét. A következő hullám az október 30-i kudarcba fulladt schwechati csata után következett be, ezt követte az V. Ferdinánd lemondását, majd a főváros elfoglalását, végül pedig a függetlenség és a trónfosztás kimondását követő válság – részletezte Hermann Róbert. A hadtörténész hozzátette:
– Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a hadi események, azaz az önvédelmi harc kilátásainak változásai sokkal komolyabb hatással jártak, mint egyes politikai jellegű sorsfordulók. Jellemző, hogy a trónfosztást követően alig egy tucat magasabb beosztású tiszt vonult vissza, s általában ki sem léptek a honvédseregből, hanem betegszabadságra mentek, vagy békealkalmazást kértek.
A Károli intézetvezetője a sorsfordító orosz beavatkozásról fontosnak tartotta kiemelni, hogy – ellentétben a ma is dívó közvélekedéssel – nem a függetlenség és a trónfosztás kimondása okozta, hanem a tavaszi hadjárat magyar sikerei miatt került rá sor.
– Az osztrák fővezérség már 1849. március végén egyre többször utalt erre a lehetőségre, mint amellyel megoldható a „magyar kérdés”, a hivatalos osztrák segítségkérés pedig másfél héttel korábban elment Szentpétervárra, mint ahogy a függetlenség és a trónfosztás kimondásának híre megérkezett Bécsbe – mutatott rá a szakértő.
Miklós cár hadba szállásával az összeomlás elkerülhetetlenné vált. A hadtörténész rámutatott: maga az orosz haderő önmagában vagy harminc-negyvenezer fővel volt nagyobb, mint a honvédsereg, s akkor a két fél közötti minőségi különbségekről még nem is beszéltünk. A békekötésre ráadásul az osztrák fél 1848 októbere utáni teljes elutasító magatartása miatt már nem volt esély – Bécs elszánta magát a független Magyarország felszámolására.
– A megtorlás az osztrák kormányzat kezdeti elképzelései szerint elsősorban a magyar politikusokat sújtotta volna; az Országos Honvédelmi Bizottmány és a Szemere-kormány tagjait, a megyékbe és kerületekbe kiküldött kormánybiztosokat, a parlamenti képviselőket. Az, hogy a legsúlyosabb ítélet ne őket, hanem a honvédsereg azon tisztjeit érje, akik a császári-királyi hadsereg aktív vagy nyugalmazott tisztikarából kerültek át a honvédsereg felső katonai vezetésébe, alapvetően az új uralkodó, I. Ferenc József döntése volt. Az ok egyszerű: nem elsősorban a politikusoknak, hanem ezeknek a katonáknak köszönhető az a haderő, amely 1849 tavaszán a határokig kergette az osztrák sereget. Ezt a szégyent nem lehetett megbocsátani és megtorlás nélkül hagyni – magyarázta Hermann Róbert. A történésztől azt is megtudtuk, hogy a megtorlás már 1849 januárjában megkezdődött, amikor Budán kivégeztek egy Witalis Söll nevű honvéd őrnagyot, a tiroli vadászcsapat parancsnokát. 1849 márciusában az olasz önkéntesekből álló Frangepán-csapat főhadnagyát, Giovanni Baldini vasúti főmérnököt lőtték agyon azért, mert a császári hadsereg olasz nemzetiségű katonáit rávette az átállásra. S a sor hosszan folytatható 1849. október 20-ig. Akkor Pesten Mieczyslaw Woroniecki és Peter Giron honvéd alezredesek, illetve Karol d’Abancourt de Franqueville honvéd százados került a hóhér kezére. Az ő kivégzésük legfontosabb oka az volt, hogy így demonstrálják a világnak: a magyar szabadságharcban a „külföldi söpredék” is komoly, meghatározó szerepet játszott.
– Ami pedig Aradot illeti, azt egyértelműen szimbólumnak szánták. Ez volt ugyanis az egyetlen olyan komoly erődítmény, amit a honvédsereg 1848–1849 folyamán elfoglalt a császári-királyi haderőtől. S az erőd bevételének fő felelőse, Vécsey Károly vezérőrnagy nem véletlenül volt utolsó a kivégzettek sorában, hiszen az ő vétkét tartották a legsúlyosabbnak – fejtette ki Hermann Róbert.
Végül a tizenhárom vértanúról szólva a Károli tanára közölte:
– Az utókor hajlamos őket mind-mind hibátlan jellemű és katonai teljesítményű személyiségnek tekinteni. És valóban voltak közöttük egészen zseniális katonák, mint a Kossuth által semper victrixnek (örökké győztes) nevezett Damjanich János, a tavaszi hadjárat második felében a főváros előterében a császári-királyi fősereget hetekre lekötő Aulich Lajos. Voltak közöttük olyanok, akik mindig megbízhatóan teljesítettek, mint Vécsey Károly, aki elfoglalta Aradot, s majdnem elfoglalta Temesvárt is; Lahner György, a honvédsereg fegyverzeti és lőszerellátásának megszervezője és irányítója; a Komárom erődjét 1849 telén és tavaszán megőrző Török Ignác; a legreménytelenebb körülmények közepette is tejes erőbedobással harcoló Dessewffy Arisztid, Leiningen-Westerburg Károly és Poeltenberg Ernő – sorolta a hadtörténész.
De Hermann Róbert azt is megjegyezte, néhányukról kiderült, hogy kitűnő ezred-, dandár- vagy hadosztályparancsnokok, ám egy hadtest élén, önálló vezénylőként már nem állják meg a helyüket. Ilyen volt Knezic Károly, Nagysándor József, Kiss Ernő. A kivégzettek között volt továbbá Schweidel József, aki betegsége miatt 1848. december vége után nem teljesített fegyveres szolgálatot, illetve Lázár Vilmos, aki félig-meddig véletlenül került be az aradi perbe, hiszen a IX–X. hadtest egyes maradványai az ő vezényletével tették le a fegyvert; de korábban hadosztály-parancsnokinál magasabb beosztásban nem szolgált, abban viszont kiválóan helytállt.
Az aradiak emlékezetéről Medgyesy-Schmikli Norbert, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára beszélt lapunknak.
– A golyó által kivégzett Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József; továbbá a kötél általi halállal elköltözött Poeltenberg Ernő lovag, Török Ignác, Lahner György, Knezic Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, valamint Vécsey Károly gróf haláluk pillanatában a magyar szabadságharc mártírjaivá váltak. Tiszteletük első megnyilvánulásaként az aradiak aznap este a vesztőhelyen, a vár tövében és a Maros partján gyertyát gyújtottak, és közösen imádkoztak a kivégzettekért, s két napra gyászba borult a város, bezártak a boltok is – idézte fel az eseményeket a Pázmány tanára.
A történész szavaiból kiderült, hogy az elnyomás éveiben nyilvános megemlékezésre nem volt mód, még a tábornokok nevét sem szabadott kiejteni az utcán. A szájhagyomány útján terjedő történetek, az aradi tizenháromnak tulajdonított fohászok és utolsó szavaik révén viszont emlékük nem halványult el. Liszt Ferenc nekik ajánlotta „Funérailles – octobre 1849” című megrendítő zongoraművét. Népdalokat is költöttek az áldozatokról. Ezek közül a „Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara…” kezdetű, 56 sorból álló költemény ismertségét tekintve is kitűnik a sorból. Figyelemre méltó az is, hogy az 1850-es évektől megjelentek a Batthyány Lajos vonásait idéző Szent István-ábrázolások, 1860 után pedig néhol az idős Széchenyi István arca köszönt vissza az államalapítót mintázó alkotásokról. Az első aradi „emlékmű” Barabás Péterhez, egy későbbi országgyűlési képviselő, Barabás Béla édesapjához kötődik, akinek önéletírása szerint: „Volt az apám udvarában egy kiszáradt eperfa. Éppen 13 főága volt. Ez a kiszáradt eperfa volt az első emlék, amellyel az aradi vár mellett elterülő zsigmondházi mezőn a vértanuk kivégeztetési helye megjelöltetett.” Az eperfa ágaira írták fel a kivégzettek nevét, és mellé egy keresztet is állítottak. A fa helyén 1871-ben az Aradi Honvédegylet emlékkövet helyezett el, majd 1881-ben obeliszket állítottak ott fel. A legméltóbb emlékmű a város központjában álló Szabadság-szobor 1890-ből – ez Huszár Adolf és Zala György (a budapesti Hősök tere egyik szobrásza) munkája. Trianon után ezt a román állam elbontatta, s csak 2004-ben került vissza a helyére. Thorma János Aradi vértanúk – Október hatodika című gyönyörű festménye (1893–1896) mindmáig egyik ikonja lett a megemlékezéseknek. Az aradi vértanúk tisztelete a századfordulón már nem ütközött komolyabb akadályokba – tudtuk meg Medgyesy S. Norberttől.
– Október 6. központi helyet foglalt el a közgondolkodásban, olyannyira, hogy 1956-ban a forradalom 16 pontja közül az egyik nemzeti gyásznappá és tanítási szünetté nyilvánítását követelte – mutatott rá Medgyesy S. Norbert. Elmondta például, hogy Aradon valójában nem tizenhárom, hanem tizenhat honvédtiszt lelte halálát. A kivégzettek között volt még Ormay Norbert ezredes, Kossuth szárnysegédje, Kazinczy Lajos ezredes (Kazinczy Ferenc legidősebb fia), valamint Lenkey János tábornok is.
Említésre méltó továbbá, hogy Batthyány Lajos miniszterelnököt annak ellenére ítélték halálra és végezték ki ugyancsak október 6-án Pesten, hogy 1848 nyarától kezdve mindvégig a békés megoldás lehetőségét kereste a bécsi udvarral, amíg 1849. január 8-án Pesten el nem fogták az osztrákok.
Nagy Áron
mno.hu / Magyar Nemzet
Erdély.ma

Életút a Cambridge-nek álmodott egyetemen
Dr. Feszt György marosvásárhelyi professzort a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Születésnapi ajándékként is kapta a kitüntetést, hiszen idén szeptemberben töltötte 90. életévét. A kitüntetéssel a farmakológia területén kifejtett hosszú munkásságát értékelték. A nyugalmazott professzorral az indulásról, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemről, a homeopátiás készítményekről és a helyes gyógyszerhasználatról beszélgettünk.
– Mi vonzotta az orvosi pályára?
– Apám orvos volt, majd 1945-től egyetemi tanár, egy időben a marosvásárhelyi orvostudományi egyetem dékánja, majd halála előtt pár évig rektora. Az 1872-ben alapított és a Ferencz József nevét viselő kolozsvári egyetemen – amely Magyarország második egyeteme volt – tanult s fiatal tanársegédként dolgozott. 1919-től kezdve gyakorló belgyógyász és röntgenorvos volt, az egyik első erdélyi röntgenológus, aki még a tudományág nagyjainál tanult. Amikor 1945-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem orvosi kara átköltözött Marosvásárhelyre, a karnak ő lett a dékánja, Csőgör Lajos professzor volt a rektor. Apám aránylag fiatalon, 63 éves korában halt meg. Jómagam a Kolozsvári Református Kollégiumba jártam elemi és középiskolába 1932 és 1944 között. Ma is szeretettel és tisztelettel emlékezem középiskolai tanáraimra. Az akkori kollégiumnak olyan erős tanári kara volt, hogy 1945 után többen egyetemi tanárok lettek. Középiskolában nagyon érdekelt a kémia. Esténként mindig az apám rendelőjében, az ő íróasztala mellett tanultam. A könyvespolcról elővettem egy-egy orvosi könyvet, atlaszt, nézegettem az ereket, az idegeket, így aztán az orvosi felé irányultam.
– Az orvosi pálya egy sajátos területén, a farmakológián kötött ki. Miért döntött a gyógyszertan mellett?
– 1950-ben végeztem el az orvosi egyetemet. Az orvostudományi szakmák közül elsősorban a kémia érdekelt, és későbbiekben sem vonzott igazán az orvosi gyakorlat. Fiatalon klinikán is dolgoztam, de az 1949–50-es tanévtől megragadtam az egyetem gyógyszertani, vagyis farmakológia tanszékén. Megjegyezném, hogy a farmakológia nem tévesztendő össze a gyógyszerészettel. A farmakológia orvosi szakma: azzal foglalkozik, hogyan hatnak a gyógyszerek a szervezetben. Ezzel szemben a gyógyszerészet a gyógyszerek készítésével és fizikai-kémiai összetételével foglalkozó tudományág.
– Munkássága során többek között az idegrendszerre ható gyógyszerek és a gyógynövények hatását is kutatta. Az ötvenes években mennyire volt fejlett a pszichiátria?
– Ez az orvostudomány különösen érdekes terület volt, mert az ötvenes évek táján – amikor a gyógyszertanra kerültem – óriási haladás történt az idegrendszerre ható gyógyszerek kifejlesztése terén. Akkor jelent meg a pszichofarmakológia, a lelki életre ható modern gyógyszerek csoportja, amely forradalmasította az elmebetegségek kezelését. A nyugtató hatású neuroleptikumok megjelenésével nem kellett a nyugtalan elmebetegeket tartósan bezárva tartani, mert megfelelő gyógyszeres kezeléssel otthon, családi körülmények között is gondozni lehetett őket. A pszichofarmakológia kifejlődésének az időszakában mindez nagyon érdekelt. Főként azt vizsgáltam, hogy az új szerek a vegetatív idegrendszeren keresztül miként befolyásolják a különböző szervek működését, a vérnyomást, a szívműködést és az anyagcserét. A farmakológia határterület a klinikai és az állatkísérletes orvostudomány között. Ma már két ága van: az experimentális, állatkísérletes és a klinikai. Ez utóbbi a beteg szervezetben vizsgálja a gyógyszerek hatásmechanizmusát. A gyógynövények közül főleg a vizelethajtókat vizsgáltam. Obál Ferenc professzor tanítványaként és később munkatársaként kezdtem tudományos kutatómunkát végezni.
– Évtizedeket töltött a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Hogyan élte át a változásokat, és milyen esélyt lát az önálló magyar kar megalakulására?
– 1945-ben Kolozsváron két egyetem működött: a korábban Ferdinánd király, majd a világhírű román tudós, Victor Babeş nevét viselő egyetem és a magyar egyetem, amely 1945-ben vette fel Bolyai nevét. A két egyetem intézetei jól megfértek egymás mellett, mígnem 1960-ban megtörtént az egyetemek egyesítése. Az orvoskarnak klinikákra volt szüksége, de a kolozsvári klinikákon a magyar orvoskar nem kapott helyet. Ezért kerestek egy másik várost a működéshez. Végülis Marosvásárhelyben állapodtak meg, ahol megfelelőnek tartották az üresen álló egykori hadapródiskolát és a körülötte levő gyönyörű parkot. A fáma szerint Ludány professzor azzal a felkiáltással tért vissza Marosvásárhelyről Kolozsvárra, hogy az új egyetem olyan lesz, mint a Cambridge. Eldőlt, hogy az orvoskar átköltözik Marosvásárhelyre. Az 1948-as tanügyi reform az orvoskarokat leválasztotta a tudományegyetemekről és önálló orvosi és gyógyszerészeti egyetemekké alakította át, így a vásárhelyi kar is Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetté alakult. Ez eredetileg magyar tannyelvű egyetem volt, ahogy a Bolyai Tudományegyetem is. 1962-ben lett kétnyelvű az oktatás, olyan módon, hogy az előadások mind a két nyelven folytak, de a gyakorlatok csak románul. Ez azt jelentette, hogy a gyakorlatvezető tanársegédi kar számottevően bővült román kollégákkal. Nem szerveztek külön román és magyar kart, hanem egy fakultás keretében folyt a kétnyelvű oktatás. A hallgatóságban általában fele-fele volt a magyarok és a románok aránya. Mivel a gyakorlatok román nyelven folytak, a tanársegédi utánpótlás román irányban fejlődött jobban, a magyar anyanyelvű tanszemélyzet, az előadók utánpótlása gyengült. A jelenlegi oktatási törvény multikulturális egyetemnek tekinti a MOGYE-t. Azt írja elő, hogy a multikulturális egyetemeken önálló karokat, fakultásokat lehet szervezni. A vásárhelyi egyetem vezetősége az oktatási törvény lehetőségét figyelmen kívül hagyja, és emiatt nem alakult meg külön magyar és román nyelvű kar. A magyar nyelven történő oktatás háttérbe szorult, a magyar nyelven oktatók számaránya lecsökkent. A magyar oktatók érvényesíteni szeretnék a tanügyi törvénynek azt a kitételét, hogy önálló kart alakítsanak, de a jelenlegi vezetőség ebben egyelőre nem partner.
– A gyógyszeripar nagyon gyorsan fejlődik és valóságos nagyhatalommá vált a világpiacon. Hogyan vélekedik erről?
– A 19. század végén, amikor megjelentek a szintetikus, nem növényekből származó gyógyszerek, a gyógyszervegyészet egyre gyorsabb ütemben fejlődött. Az ötvenes évektől háttérbe szorult a gyógyszertárakban történő gyógyszerkészítés, amikor az orvos által előírt anyagokból állít elő gyógyszert a patikus. Ma a gyógyszertárak többsége csak az iparilag gyártott készítményeket kínálja. Marosvásárhelyen is aránylag kevés az olyan gyógyszertár, ahol készítenek is gyógyszereket. A gyógyszervegyészeti ipar a vegyiparágak közül az egyik leggyorsabban fejlődő és legjobban jövedelmező üzletág lett. Az előállított készítmények többsége úgynevezett generikus készítmény: a különböző vállalatok egy korábban sikeressé vált vegyi anyag licenszét megszerezve állítják elő. Ezeknek a gyógyszereknek ugyanaz az összetétele, mint az eredetileg kifejlesztett régi gyógyszeré. Ezért van az, hogy sok gyógyszerkészítő cég világszerte bizonyos hatóanyagú gyógyszert kínál más-más néven.
– Mi a véleménye a homeopátiás készítményekről?
– Szerintem ez egy túlhaladott tanítás. Hahneman – aki ezt az irányzatot létrehozta – abból a feltevésből indult ki, hogy az anyagok hígításával erősödik a hatásuk. Emiatt olyan mértékű hígításokig is elment a homeopátia, ami bizonyítottan hatástalan. A farmakológia képviselői a homeopátiás készítményeket nem tartják értékesnek. Egy előnyük azonban biztosan van: nem ártanak. A homeopátia irányzata arra késztette az orvosokat, hogy gondosabban figyeljék a beteget, a tüneteket. Az orvostudomány a középkortól kezdve nagy elméleti háttérrel is rendelkezett: teóriákat állítottak fel a betegségekről, amelyeket aztán sorra megdöntöttek. A homeopátia a betegségek pontosabb megismerésében segített, de a mai orvoslás nemcsak a tüneteket kezeli, hanem próbálja felfedni és leküzdeni a betegségek okait is.
– Szakemberként, kutatóként mit tanácsol azoknak, akik kételkednek a gyógyszerek hatásában, félnek a mellékhatásoktól vagy éppenséggel túl sok gyógyszert fogyasztanak?
– Az arany középút a helyes! Egyaránt helytelen a gyógyszerek túlzott használata és a gyógyszertől való teljes idegenkedés. Vannak életmentő gyógyszerek. Fontos szempont, hogy az orvos tanácsára szedjünk gyógyszert, és nem a barátnő vagy az ismerősök által ajánlott készítményeket és adagokat. Nincs olyan gyógyszer, amelynek ne lenne mellékhatása is. Általában minél nagyobb az adag, annál több mellékhatás jelentkezhet. Vannak kedvező mellékhatások is: egy gyulladáscsökkentő szernek a fájdalomcsillapító hatása például hasznos mellékhatás. De lehetnek veszélyes vagy káros mellékhatások is. Ezért fontos, hogy az orvos utasításait betartsuk, s figyeljünk az egyén sajátos gyógyszerérzékenységére is.
– A Magyar Érdemrend tisztikeresztjével több évtizedes munkásságát értékelték. Mennyire elégedett szakmai pályájával?
– Nagy megtiszteltetésként vettem át a magas állami kitüntetést, nagyon örültem annak, hogy mind a kutatásban, mind az orvosképzés terén végzett tevékenységemet Magyarországon is ismerik és értékelik. Évtizedeken keresztül arra törekedtem, hogy mindkét területen jó eredményeim legyenek.
Feszt György
Kolozsváron született 1925. szeptember 15-én. 1950-ben végezte el a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, s a farmakológiai tanszéken kapott tanársegédi állást Obál Ferenc professzor mellett. 1963-ban lesz az orvostudományok doktora, a gyógyszertan egyetemi tanára. Mintegy nyolcvan dolgozata jelent meg hazai és külföldi szaklapokban a gyógyszerhatástanról, kutatta az idegrendszerre ható gyógyszerek és gyógynövények hatását. Társszerzője az 1964-ben kiadott Farmacologie című tankönyvnek. Nyugdíjazását követően az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának élén tevékenykedett, az egyesület vezetősége 2005-ben Mikó Imre-emléklappal ismerte el kiemelkedő teljesítményét, a Magyar Tudományos Akadémia 2011-ben az Arany János-díjjal és -éremmel tüntette ki.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Könyvek és hiányzó fényképek
Szakkönyvek vására várja az érdeklődőket a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem folyosóján az idei évfordulós ünnepségsorozat keretében. A Bookfest címet viselő vásáron jelen van az egyetem saját kiadója, az University Press, amely román és magyar nyelvű szakkönyveket kínál az érdeklődőknek. Meg lehet vásárolni az egyetemi felvételire szükséges tananyagot tartalmazó anatómia- és kémiakönyvet is.
A könyvünnepen jelen van a Petru Maior Egyetem kiadója, valamint az orvosi szakkönyveket megjelentető FarmaMedia és a Studium Alapítvány kiadója is.
A FarmaMedia 35 címmel szerepel, főleg német nyelvből fordított hasznos zsebkönyvekkel, családorvosoknak szóló román nyelvű szakkönyvekkel és az egyetem magyar oktatóinak az Erdélyi Múzeum Egyesület által kiadott orvosi szakkönyveivel – tájékoztatott Székely László, aki hozzátette, hogy az EKG-ról szóló zsebkönyv örvendett a legnagyobb érdeklődésnek.
A Studium Alapítvány standján a szív- és érrendszeri, valamint a központi idegrendszeri betegségek gyógyszertanáról szóló könyvek fogytak tegnap a legjobban, valamint a rögzített fogpótlásokról szóló szakkönyv, a Gyermeksebészeti útmutató és az orvosoknak írt angol nyelvkönyvet vásárolták a hallgatók – sorolta Vészi Bernadette. A kiállított könyvekkel a Studium – Prospero Alapítvány szakkönyvtárát is népszerűsítik egyben, az alapítvány ugyanis azzal az egyezséggel járult hozzá az egyetem akkeditációjához, hogy könyvállományát a hallgatók rendelkezésére bocsátotta – egészítette ki a mondottakat Vass Levente, az alapítvány igazgatója.
Elhallgatott történelem
A MOGYE frissen felújított előcsarnokában sajnos továbbra is ott látható a történelmi valóságot elferdítő emléktábla, amely Mihály királynak tulajdonítja a mai egyetem alapítását. Az első emeleti folyosón rendezett régifénykép-kiállítás, az Old UMF az egyetem múltjának történelmi hűségre törekvő bemutatása helyett a célzatos elhallgatást választotta. A nem román vonatkozású tényekről egy szó sem esik, a képek zömét az egykori alreáliskola épületébe az impériumváltást követően beköltözött Mihai Viteazul Katonai Líceum fekete-fehér képei teszik ki. Arról nem értesülhetnek a hallgatók, hogy dr. Bernády György polgármestersége idején (a városi törvényhatóság által a magyar hadügyminisztérium rendelkezésére bocsátott területen) a Kosárdombon emelt épületbe 1908-tól a Kismartonból áthelyezett császári, királyi alreáliskola költözött be. Az intézmény olyan nagy becsben állt, hogy az odáig vezető utat Bernády György a menhelytől kezdődően sárga téglával köveztette ki. A kadétiskola 1918-ban hagyta el az épületet, amely 1919-ig üresen állt, majd ingyenes orvosi rendelőként működött, ahol Osváth Kálmán orvos-író, a Zord Idő című folyóirat szerkesztője szegény sorsú betegeket gyógyított, ahogy az Sebestyén Mihály lapunkban közölt írásában olvasható (Néhány szó a kadétiskoláról, Színes Világ, 2011. IV. 15.).
Az épületbe 1919 szeptemberében I. Ferdinánd román király rendelete alapján költözött be a román katonai líceum, amely felvette Mihai Viteazul nevét. Az 1941-ig tartó időszakról gazdag képanyagot láthatunk, az 1941–45 közöttiről viszont semmit. Ekkor ugyanis a Magyar Királyi Csaba Királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola működött az épületben. Ezekről Vécsey László az iskola történetét képekkel is bemutató részletes könyvet írt, ami 1998-ban jelent meg Tatabányán. A szóban forgó éveket a nagyszabású építkezés (1.660.000 pengő értékben) jellemezte: szaktantermek, istállók, fedett és nyitott lovarda, vívóterem, gépjárműszínek, tiszti étkezde, lakások, utak, kerítések épültek. Kicserélték a vezetékeket, bebútorozták az üresen maradt épületet, központi fűtést szereltek, s tiszti étkezdének megvásárolták a Székely kioszkot, amelynek képét kiállították. A katonák kiköltözése után a Mihály király rendelete alapján létrejött kolozsvári magyar tannyelvű orvosi egyetem vette birtokába az épületet, amelyet az új céloknak megfelelően kellett átalakítani. Ha az egyetem vezetősége a történelmi hűségre törekedett volna, ami nem szégyen, csak egyeseknek kellemetlen, egy felhívás nyomán valószínű sokan segítették volna korhű fotókkal az említett időszakról is a szervezőket.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Bodor András, az elfeledett ókortudós
Erdélynek kevés olyan történésze akadt, aki Oxfordban tanulhatott az 1930-as években. Ugyancsak kevés olyan szülötte volt a Kárpátoknak, aki több, mint egy tucat ókori és modernkori szerzőt fordított magyarra. Mégis, az idén száz éve, 1915. augusztus 5–én született Bodor András ókortörténész nevéről idén méltatlanul elfeledkezett a kollektív emlékezet. Ezt az űrt igyekszik pótolni ez a rövid megemlékezés.
Bodor András még az Osztrák–Magyar Monarchiában, 1915. augusztus 5-én született Bodor Márton és Székely Sára gyermekeként. Az ifjú Bodor számos forrásból lelt értelmiségi támaszra, de a legerősebb hatást a neves kolozsvári János Zsigmond Unitárius Gimnázium gyakorolta szakmai fejlődésére. Kiváló tanárai révén, a történelem és a klasszika-filológia ragadta el, ám a vallásos intézmény és családi háttér a teológia iránti érdeklődését is megalapozta. Ilyen hatások eredményeként válik egyszerre két intézmény, az Unitárius Teológia és az I. Ferdinánd Király Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatójává 1933 és 1937 között. Ezt követően két éven át, 1939-ig lehetőséget kapott egy angliai ösztöndíjjal Oxfordban, a „Manchester College”-ben tanulnia. A neves angol intézményben szerzett szakmai és főleg nyelvi tudását és kapcsolatait nemcsak a későbbiekben tudta kamatoztatni, de egy részletes naplóban is leírta. Emlékezéseit és számos, máig közöletlen munkáját, leveleit – amelyeket éveken át írt, majd őrzött – ma a család és az Unitárius Kollégium Levéltára őrzi.
A harmincas évek pezsgő értelmiségi elitjéből olyan neves személyiségek oktatták és nevelték tudóssá, mint Kelemen Lajos vagy Szabó T. Attila, aki 1940-től már a kolozsvári egyetem oktatójaként ismerte meg Bodort. A fiatal kutatót a klasszika-filológia és az ókori görög világ története ragadta el, bár ezt a tudását csak jóval később tudta kamatoztatni. Doktori disszertációja is középkori témában íródott, Gellért csanádi püspök Deliberatio című munkájáról szólt. Ebben elsőként mutatta ki, hogy a szentéletű püspök latin nyelvű teológiai művében Szent Isidorus Etymologiae című munkájából inspirálódott. Doktorijának rövid, ötven oldalas változatát már 1943–ban a Századok-ban közölte.
T. SZABÓ CSABA
Szabadság (Kolozsvár)

Csaknem 3000-en skandálták Gyulafehérváron, hogy Besszarábia Románia
Mintegy háromezren vettek részt tegnap Gyulafehérváron a román nemzeti ünnep alkalmából rendezett koszorúzáson, az 1200 fős katonai felvonuláson és a koncerteken. Fiatalok egy csoportja Besszarábia Romániához való csatolásáról, illetve a Colectiv klubról is skandált.
Az ünnepség reggel 9 órakor kezdődött koszorúzással Ion I. C. Brătianu és Iuliu Maniu Gyulafehérvár belvárosában álló szobránál, később megkoszorúzták Vitéz Mihály lovas szobrát, illetve Ferdinánd király és Mária királynő mellszobrát az Újraegyesülés Temploma (Catedrala Reîntregirii) előtt, ahol a résztvevők száma már háromezerre duzzadt.
A Vitéz Mihály szobra előtti ünnepségen fiatalok egy csoportja azt skandálta, „Besszarábia Románia”, „Besszarábia román föld”, de azt is ismételgette: „Colectiv”.
Gyulafehérváron jelen volt Vasile Dâncu fejlesztési és közigazgatási miniszter, Marius Bostan távközlési miniszter, Teodor Atanasiu, a szenátus alelnöke, Victor Negrescu szociáldemokrata európai parlamenti képviselő, honatyák, illetve a helyi és megyei hatóságok képviselői. Negyed tizenkettőkor kezdődött a küldöttségek fogadása a vár Egyesülés Termében. Ezt a jelképes ceremóniát minden évben megtartják Gyulafehérváron. 12-kor pedig az Újraegyesülés Templomában tartották meg a Te Deumot.
A gyulafehérvári ünnepségek keretében sor került egy több mint 1200 katonát és haditechnikát felvonultató parádéra is.
A katonai parádé 13 órakor kezdődött, a menet a gyulafehérvári December 1. sugárúton haladt el.
A gyulafehérvári hatóságok idén is ebéddel várták a nemzeti ünnepen részt vevő helybelieket. A szervezők elmondása szerint több mint 6000 adag sültet és csaknem 800 liter bort készítettek elő.
Az ételt egy gyulafehérvári hotel konyháján készítették, és a vársáncban elhelyezett tábori konyhánál osztják szét.
Az ünnepségek részeként népzenei koncertre is sor került Román dal és lélek címmel, illetve a Voltaj is fellépett Teljes szívvel Romániáért mottóval.
Idén a gyulafehérvári önkormányzat úgy döntött, hogy a Colectiv klubban történt tragédiára való tekintettel, polgári kérésnek eleget téve, nem tartja meg a már hagyományosnak számító tűzijátékot, hanem lézershow-val helyettesíti azt.
Dan Lungu
nyugatijelen.com / mediafax.ro
Erdély.ma

Kutatóközpontot avattak az évfordulós MOGYE-napok keretében
Magyar kulturális rendezvénnyel vette kezdetét az a programsorozat, amellyel fennállásának 70. évfordulóját ünnepelte a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, és amelynek legkiemelkedőbb pontja a korszerű orvosi kutatóközpont csütörtök délutáni avatóünnepsége volt.
Országos viszonylatban egyedülálló kutatóközpontot hoztak létre Marosvásárhelyen, ahol elsősorban szív- és érrendszeri beteségek neurólógiai, genetikai és genomikai okait kutatják. A projekt az Európai Unió finanszírozásával valósult meg, és több mint 10 millió euróba került. Most a működtetésére kell támogatást találnia az egyetemnek.
A 4000 négyzetméter alapterületű központot 412 különböző kutatáshoz szükséges műszaki eszközzel, 10 laboratóriummal szerelték fel, ahol a legkifinomultabb vizsgálatokat lehet elvégezni, immunolóiai, citológiai, molekuláris biológiai, valamint egy sejt- és plazmabank is a kutatók rendelkezésére áll.
A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 1945-ben jött létre azt követően, hogy a második bécsi döntés után a Kolozsváron újjáalakuló Ferenc József Tudományegyetem felvette a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel az ugyanebben az évben a Szebenből Kolozsvárra költöztetett I Ferdinánd király Tudományegyetem számára szűkösnek bizonyult a hely a kolozsvári klinikákon, az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, ahol az egykori hadapródiskola épületében talált új otthonra.
Az 1948-as tanügyi reformot követően a marosvásárhelyi orvosi kart különválasztották a Bolyai Tudományegyetemtől, és létrehozták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet, amelynek első rektora dr. Csőgör Lajos volt. Ám még másfél évtized sem telt el, amikor 1962-ben a román állam, anélkül hogy hivatalos dokumentumot adott volna ki, és ezáltal megváltoztatta volna az 1945, 1946, 1948-as törvényrendeleteket, mely szerint az egyetemet a magyar kisebbség számára hozták létre, és a tanítás nyelve magyar, bevezette a kétnyelvű oktatást. Az előadásokat románul és magyarul, a gyakorlati órákat csak románul lehetett hallgatni. A magyar diákok részaránya pedig fokozatosan csökkent.
Mivel az egyetem alapításának eredeti céljáról a román vezetőség hajlamos folyamatosan megfeledkezni, illetve nem akar arról tudomást venni, az ünnepi rendezvényrozatot nyitó magyar kulturális nap ötletét sem fogadta mindenki örömmel, attól tartva, hogy ez csak egy figyelemelterelő mozdulat, az igazi multikulturalitás ugyanis nem egy magyar nyelvű műsor megszervezését jelenti, hanem a valós kétnyelvűség bevezetését az oktatás minden területére.
A nyitóesemény így is színvonalasra sikeredett, hiszen a MOGYE fogorvosi karának amfiteátrumában olyan tehetséges, művészi készségekkel megáldott orvosok és és orvostanhallgatók léptek fel, akik profi szinten zenélnek, képzőművészeti alkotásokat hoznak létre, vagy az irodalom területén szereznek elismeréseket. A rendezvényen, ahol jelen volt a román vezetőség is, felidézték az egykori egyetemalapítók személyét, olyan tanárokét, akiknek az előadásaik meghatározták az oktatás színvonalát, azt a milliőt, amelyért érdemes volt a marosvásárhelyi egyetemn tanulni.
A december 7. és 11. közötti rendezvénysorozaton számos szakmai konferenciát, kerekasztal-beszélgetést szerveztek különféle orvosi, gyógyszerészeti témában neves meghívottakkal, hazai és nemzetközi kutatókkal. Ebből az alkalomból került sor a Miskolczy Dezső emlékelőadásra is, amelyet már neyedik alkalommal szerveztek meg az egyetemen. Az idei meghívott dr. Freund Tamás akadémikus volt, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, a budapesti Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet igazgatója. Freund professzor világhírű, iskolateremtő agykutató, munkáját számos kutatási díjjal és kitüntetéssel ismerték el. A szakmai kiválóságon túl Freund Tamás a marosvásárhelyi magyar orvosképzés és a fiatal erdélyi tehetségek elkötelezett támogatója. Előadásának ez volt a címe: Cannabinoid actions in the brain: implications for learning and anxiety.
Antal Erika
maszol.ro

A gyalui egyezmény (1541. december 29.)
1541. december 29-én kötötte meg Fráter György váradi püspök, a keleti magyar királyság kincstartója a gyalui egyezményt az I. Ferdinándot (ur. 1527–1564) képviselő Serédy Gáspár főkapitánnyal. A szerződésben a barát hozzájárult ahhoz, hogy a keleti királyság Habsburg-uralom alá kerüljön, ezért cserébe azonban azt a fő feltételt támasztotta, hogy a császári hadak foglalják vissza Buda várát.
1541 augusztusában, nem sokkal azután, hogy a Fráter György, Török Bálint és Petrovics Péter vezette védősereg visszaverte a Budát ostromló Roggendorf generálist a város alól, megérkezett I. Szulejmán (ur. 1520–1566) hatalmas serege, melyet maga az oszmán uralkodó vezetett. Ismeretes, hogy augusztus 29-én a szultán találkozóra hívta táborába a Szapolyai-párti magyar nemesek küldöttségét, és a látogatás alatt janicsárjaival csellel hatalmába kerítette Buda várát, ezzel pedig végérvényesen három részre szakította az országot. Szulejmán sátrában aztán megszületett a keleti magyar királyság, mely Szapolyai János (ur. 1526–1540) király fia, János Zsigmond (választott királyként ur. 1540–1570) nagykorúságáig – évi tízezer arany adó fejében – Izabella királyné és Fráter György kincstartó irányítása alá került.
Az újabb tragédia, Buda elvesztése súlyos teherként nehezedett György barát lelkére, aki vélhetően már a lippai Szapolyai-uradalomban, majd Gyulafehérváron az Izabellának átadott püspöki palotában is arról elmélkedett, miként tehetné jóvá az elkövetett hibát. A megoldás év végére született meg a püspök fejében, amikor is követet küldött Ferdinándhoz azzal az üzenettel, hogy hajlandó tárgyalni a keleti országrész átadásáról, a hódoltságon kívül eső területek egyesítéséről. A király követe, Serédy Gáspár és a formálisan Izabella nevében tárgyaló György barát 1541. december 29-én egyezett meg Gyalu várában, titkos szerződésük pedig igen egyszerű feltételeket tartalmazott. A püspök – azon túl, hogy a szepességi Szapolyai-birtokok visszaadásával biztosítani akarta az özvegy királyné és János Zsigmond egzisztenciáját – Buda várának visszafoglalását kérte a keleti királyság és a Szent Korona átadásáért cserébe, ami világosan tükrözte Fráter György szándékait, tudniillik rá akarta kényszeríteni a Habsburgokat arra, hogy minél nagyobb erőt fordítsanak Magyarország felszabadítására, azon ígéret beváltására, amelyet Ferdinánd a koronázáskor tett. Ez a feltétel a Porta alá tartozó keleti országrész számára ugyanakkor abszolút kockázatmentes volt, hiszen bárhogy is alakult a Habsburgok vállalkozásának sorsa, Szulejmán bosszúja minden bizonnyal elkerülte Erdélyt és a Partiumot. Fráter György tehát a gyalui egyezménnyel a lehető legokosabban cselekedett, ugyanis azzal teljes mértékben kihasználta a keleti királyság számára kínálkozó mozgásteret.
A barát végül sikerrel is járt, az országegyesítés lehetősége ugyanis elég vonzó volt ahhoz, hogy 1542-ben Ferdinánd hadjáratot indítson a török ellen, sőt, a dinasztia terjeszkedésének esélye még V. Károlyt (ur. 1519–1556) is arra sarkallta, hogy segédcsapatokat küldjön öccsének. Más kérdés, hogy az 1542-ben, II. Joachim brandenburgi választófejedelem (ur. 1535–1571) vezetésével meginduló hadi vállalkozás még a gyengén erődített Pest falaival sem tudott megbirkózni, miközben a keresztény katonák az út nagy részét dorbézolással és a hadipénztár felélésével töltötték. A gyalui egyezmény megkötése ellenére Szulejmán bosszúja később elkerülte Erdélyt, Fráter György viszont hasznos tapasztalatokat szűrt le az 1542. év eseményeiből, jelesül, hogy a Habsburgok nem rendelkeznek elég erővel Magyarország egyesítéséhez.
Ez a felismerés arra sarkallta a püspököt, hogy – miután elnyerte a rendektől a kormányzói jogkört – hozzálásson az önálló keleti királyság intézményeinek megszervezéséhez, melyek a későbbi Erdélyi Fejedelemség magját képezték. Jóllehet 1542 után megalázó vereségek következtek Ferdinánd számára a magyar végeken, 1547-ben Drinápolyban pedig hasonlóan szégyenteljes békére kényszerült a Portával, egy évtizeddel később Fráter György újra megpróbálkozott az ország egyesítésével, ami közvetett módon az életébe került.
Tarján M. Tamás (Rubiconline)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem "
110 éve született Szabó T. Attila nyelvész, irodalomtörténész
Száztíz éve, 1906. január 12-én született Fehéregyházán dr. Szabó T. Attila erdélyi magyar nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, levéltáros. A család az édesapa elvesztése után a Kolozs megyei Désre költözik. Iskoláit Désen és a kolozsvári Református Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Református Teológián szerzett lelkészi képesítést. Ezt követően a Maros megyei Kutyfalván vállalt helyettes lelkészi állást. Közben a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen elvégezte a magyar-angol szakot. Helyettes tanár a nagyenyedi Bethlen kollégiumban, később pedig a zilahi Wesselényi Miklós kollégiumban tanít. Alig 28 éves, amikor a debreceni Tisza István Tudományegyetemen megvédi doktori fokozatát.
1936-ban végleg visszaköltözik Kolozsvárra, ahol előbb az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltári kutatója (Kelemen Lajos mellett dolgozott), majd 1940-től a kolozsvári egyetem tanára. És ugyanebben az évben kinevezik a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatójává. 1945-ben, amikor megalakul a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, ő lesz a nyelvtudományi tanszék vezetője. 1952-ben azonban távoznia kellett az egyetemről, és új megbízatást kapott: beosztották a román-magyar nagyszótár szerkesztőbizottságába, amely a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetében készült.
1954–1971 között újból a Bolyai Tudományegyetemen, illetve a Babes-Bolyai Egyetemen találjuk, ahol magyar nyelvtörténetet tanít.
Az 1940-es években elkezdődik az élő erdélyi nyelvészeti anyag kutatása, gyűjtése és egyeztetése, mely a későbbiekben Erdélyi magyar szótörténeti tár cím alatt jelent meg. Sajnos nem érhette meg a teljes névanyag kiadását. Halála előtt mintegy 650.000 adatot tartalmazó anyagot adott át a Széchényi Könyvtárnak.
Főbb művei: Anyanyelvünk életéből (1970), A szó és az ember (1971), Nyelv és múlt (1972), Nép és nyelv (1980).
Az Erdélyi magyar szótörténeti tárból négy kötete jelent meg életében (1975-1984), a következő nyolc kötet (V- XII) 1993-2005 között látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadó, a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó illetve az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában.
1987. március 3-án hunyt el Kolozsváron.
***
Dr. Szabó T. Attilával 1980-ban váltottam levelet, amikor – dr. Kós Károly néprajzkutató sugallatára – kezdtem gyűjteni és feldolgozni Vadasd és vidéke népi vadriasztási módszereit. Érdekelt Vadasd falu eredete, ezért levélben fordultam a nagynevű kutatóhoz, akinek nyelvészeti, helytörténeti és oklevéltári téren kifejtett tevékenységét jól ismertem könyvekből és a bukaresti televízió magyar adásából. (Többször hallottam megszólalni a nyelvészet, helytörténet, oklevélkutatás kérdéskörében.)
Megkeresésemre a következő kézzel írt levelet küldte alulírottnak.
Kolozsvár. 980. IX. 30.
Tisztelt Kolléga Úr!
Érdeklődő és tájékoztató soraira rögtönösen válaszolhatok, sajnos, csak nemleges értelemben. A Tár ezutáni köteteinek millión felüli cédulaanyagából jelenleg csak a K betűig van rendezett anyagom, és így éppen a vadászatra vonatkozó cédulák számomra elő nem keríthetők. Különben is, hogy éppen Vadasdra volna céduláimon éppen ilyen anyag, azt valószínűtlennek tartom.
Ami a Vadasd településnevet illeti, ez világosan a vad szó -s képzős és -d helynévképzős származéka, és eredetileg vadban gazdag helyet jelent. Ez a -d helynévképző van meg a vidék Bánd, Galambod, Vadad, Havad és Sóvárad nevében is.
Sajnálom, hogy nem tudtam más segítséget adni munkájában. Még meg kell azonban írnom, hogy 1973-ban Demeter Lajos tanító-kolléga eljuttatta hozzám Vadasd helyneveinek térképelt gyűjtését. Nem tudom, mi van a gyűjtővel. Dolgozik-e még? Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem és biztatásom a további munkára.
Szívélyes köszöntéssel
Szabó T. Attila
A boríték hátsó oldalán a feladó géppel írt, tégla alakú cetlire kivágott és felragasztott címe olvasható. Ugyanitt látható az erdőszentgyörgyi postahivatalban alkalmazott/ráütött postabélyegző is. A jól kivehető dátum: 1980. október 4., a levélkézbesítés időpontja.
A fenti levél Vadasdra vonatkozó részét mint forrásanyagot legelőször a Népismereti Dolgozatok 1983-ban megjelent Vadriasztás a marosszéki Vadasdon című dolgozatomban közöltem. Később többször, több helyen tettem említést a levélről, írásban és szóban is.
Természetesen a Havadon élő Demeter Lajos (1936–1997) tanítónak rövid időn belül átadtam dr. Szabó T. Attila üzenetét. Sajnos – mint helynév-anyaggyűjtő – már ő sem tudott segíteni a vadasdi helynevek kéziratos gyűjteményének előkerítésében. Mint mondta: a térkép és a lejegyzett anyag egyetlen példányban készült, melyet postán továbbított Szabó T. Attilának, anélkül, hogy másolatot tartott volna meg magának...
Dr. Szabó T. Attilával sosem találkoztam, kézzel írt levelét azonban a jeles magyarok nekem címzett, kötetre szaporodott leveleinek gyűjteményében őrzöm.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

A gyulafehérvári ígéretek azóta sem váltak valóra
Felelős önvizsgálatra, elmélyült gondolkodásra késztető írást közölt a Korunk folyóiratnak a múlt év végi négy száma. Poszler György irodalomtörténész, akadémikus (Kolozsvár, 1931. június 12. – 2015. augusztus 13.) egy év munkájával készítette el ezt a figyelmeztető nagy írását, a címe: Bizonytalan remények és tétova kételyek. Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről.
Kós Károly és társai által 1921-ben megfogalmazott Kiáltó szó óta politikai kártyavár-építések idejét éljük (a Sziszüphosz-féle kínlódások, szenvedések jegyében), és nem mi voltunk a vétkesek! Voltak, akik elhitték, amit a hatalom mondott (nem lesz nemzetiségi elnyomás), mások nem: Márton Áron figyelmeztetett 1945 után, hogy a Magyar Népi Szövetség nem jó úton jár. Poszler György kolozsvári születésű Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész irodalmár szemmel nézi a múlt század tévedéseit, és figyelmeztet: a hiú ábrándokon túl kellene nézni és látni. „Talán nem kellett volna elhinni mindent!”
A történész elsősorban a forrásokat tárja fel, elemez, folyamatokat ragad meg.
A semmiből egy új világot
Poszler György négy részben a Korunk folyóiratban közölt esszéje azért is jó kiindulópont (kutatónak és pedagógusoknak egyaránt), mert iránytűt ad az ember kezébe. Vesztésre voltunk kárhoztatva. A magyar közösség 1948–49-re nagy erőfeszítéssel elért némi eredményt, de ekkor bekövetkezett annak a Sziszüphosz-kőnek a visszazuhanása. Valakik legörgették: például I. Mihály király rendeletével az egyetemi épületeket a Nagyszebenből visszatérő Ferdinánd királyról elnevezett román egyetemnek ígérték oda. Ekkor költözött az orvosi kar át Marosvásárhelyre. Megkapták a Csaba királyfi honvédtüzér hadapródiskolát. Ott kellett a semmiből egy új világot teremteni, tantermeket, klinikákat kialakítani, orvosoknak lakásokat adni, óriási erőfeszítésekkel kollégiumokat szervezni. Még vezetékes víz sem volt.
Az erdélyi folyamatokba belerobban a magyarországi 1956-os forradalom. Voltak Erdélyben is reménytelen küzdők, a baloldalnak szintén voltak jeles személyiségei: Jordáky Lajos, Szabédi László, Balogh Edgár és Kurkó Gyárfás. A nagy kérdés az lenne, hogy mit is kezdjünk a Magyar Népi Szövetségnek a tevékenységével. Baloldali szervezet a kommunista párt fiókszervezete, a szekerüket tolta? Ilyen egyszerű lenne? Az esszé megértéséhez előkerestem Lipcsey Ildikó történész könyvét (Utak és tévutak az erdélyi magyarság XX. századi történetében, Budapest, 2008. Székelyhídi Ágoston írta az előszót.) A tényállás az volt, hogy csak egy baloldali szervezet számára engedtek működési teret. Országunkat az elhíresült 1944. októberi Churchill-féle tárgyaláson a Nyugat már 90%-os arányban átengedte az orosz félnek. Lett belőle száz százalék bolsevik kommunista befolyás. Sok-sok kulisszatitokra csak napjainkban derül fény, tiltakozott ugyan a Nyugat, de a szovjet csapatok itt állomásoztak a térségben. Az angol miniszterelnök a sikertelen magyar kiugrási kísérlet idejében (1944. október 15.) pont Moszkvában tárgyalt. A szovjet hadsereg katonái pedig itt, Debrecennél harcoltak, bent voltak Magyarországon.
Nem egy vonzó időszak ez egy történész számára. Román kollégáktól sokszor lehetett hallani (1989 előtt is), hogy mi, az erdélyi magyar közösség jól megsegítette a Román Kommunista Pártot, hogy megszerezze a hatalmat. Poszler György szerint is e történések kulcsfigurája Dr. Petru Groza volt. Román anyanyelvű, de szászvárosi kollégiumban magyarul tanult. Jogot végzett a pesti egyetemen. Tanult Lipcsében és Berlinben is. A két nép reális megbékélésének az alapja a gyulafehérvári (1918. december 1.) nagygyűlés nyilatkozata lehetett volna számunkra 1944. őszén egy ajánlattal megújítva. Érkeztek viszont Észak-Erdélybe az augusztus 23-ai  román kiugrás után a Maniu-gárdák. Egyes történészek és véleményformálók úgy próbálják ma is szépíteni a dolgot, hogy a félkatonai szervezetek  által elkövetett sajnálatos események válaszok voltak az 1940. augusztus 30-ai, a második bécsi döntés utáni történésekre Ördögkútnál, Ippnél és több más helyen megtörtént kilengésekre.
Mentegetőzés a gyilkosságokra
Itt Biharban Belényes környékén, a Kalotaszeg falvaiban, Szárazajtán és Csíkszentdomokoson szörnyű véres események történtek. Jó lenne, ha a román történészek nem hőskultuszt teremtenének, hanem feltárnák a közelmúlt fájó pontjait. (Egyes könyvek szerint a Nemzeti Parasztpárt számított a magyar szavazatokra is. Kurkó Gyárfás és a Magyar Népi Szövetség elnyerte a magyar egyházak támogatását is.)
1944. november 14-étől négy hónapon át volt egy izgalmas időszak. Az atrocitásokra hivatkozva, de hatalmi célokat követve, Moszkva kivonta Észak-Erdélyt a bukaresti vezetés hatásköréből és szovjet katonai közigazgatást vezetett be. Ez az Észak-Erdélyi Köztársaság időszaka. Moszkva célja főleg az volt, hogy gyorsítsa Románia bolsevizálását és a Groza-kormány beiktatását. Számos kérdést felvető időszak ez. Két nyelven, magyarul és románul zajlott a közigazgatás.
A Poszler esszéhez visszatérve, a szerző kitér Petru Groza személyiségére. Jól tud tárgyalni a magyarokkal és a szászokkal, mert Erdély mindhárom fő nyelvét ismeri. Vele alkudtak az Magyar Népi Szövetség vezetői is (vagy inkább a kényszernek engedtek?). A magyarok azt remélték, amit a Gyulafehérvári Nyilatkozat megígért: a magyarság teljes autonómiáját Romániában, annál is inkább, mivel a két egymásra utalt nép már el is kezdett megvalósítani Észak-Erdélyben egy kétnyelvű, magyar–román közigazgatást és valódi demokráciát.
Nem adták el Erdélyt
A Poszler esszé nagy meglepetése, hogy a Százas Intézőbizottság híres, 1945. november 15–18. közötti ülését árnyaltabban kell megközelíteni. Az él a köztudatban, hogy az Intézőbizottság eladta Erdélyt. Vasile Luca (Luka László) kicsikarta az állásfoglalást, hogy nemzeti közösségünk itt, Romániában akar élni. E határozatnak azóta is nagy a visszhangja. Sokan úgy vélik, hogy „az istentelen bolsevik kommunisták” eladják, eladták Erdélyt. Pontosabban Észak-Erdélyt. A román fegyverszüneti egyezmény (1944. szeptember12–13.) úgy volt fogalmazva, hogy Erdély vagy annak nagy része újra Románia része lesz. Ekkor még hátra volt a sikertelen magyar kiugrási kísérlet. Ám a legfontosabb tényező, hogy Moszkva is érdekelt volt, mivel Besszarábiáért és Észak-Bukovináért kárpótolnia kellett Romániát. A kortársak tudták, hogy a baloldali orientáció felvállalásával tud a magyar közösség megmaradni Erdélyben. Poszler György akadémikus véleménye, hogy a Központi Intézőbizottság „nem adta el Erdélyt Romániának”. Szerinte a 16–17. századi erdélyi fejedelmek voltak hasonló, nagyon nehéz helyzetben.
Molnár Gusztáv politológus szerint is „történelmietlen volna vádakkal illetni a Magyar Népi Szövetséget. Tisztességesen képviselték a magyar nemzeti érdekeket.” Van egy már száz éve meglévő meghasonlása nemzetünknek. Itt a Bibó István leírta zsákutcás magyar történelem érhető tetten. A nagyhatalmak diktátumpolitikájáról nem szabad elfeledkezni.
Moszkva mozgatta a szálakat
Minden korban léteznek az illúziók és a realitás. A tárgyalt időszakban pedig a valóság a szovjet csapatok jelenléte (ekkortól negyvenöt éven át a keletközép-európai térségben). Volt továbbá az 1944. októberi Churchill–Sztálin megegyezés az érdekszférákról. Minden valószínűség szerint a baloldal jobban volt tájékozódva (tájékoztatva?). Így érthető, hogy a nemzetiségi jogok biztosítására törekedtek és értek is el komoly eredményeket. Szerették volna elérni az észak-erdélyi kétnyelvű közigazgatás bevezetését Dél-Erdélyben is. Elfogadtak egy törvényt, az 1945. február 5-i Nemzetiségi Statútumot, de nagyon magas volt a küszöb, a kisebbségi lakosságnak az aránya el kellett hogy érje a 30 %-ot. Az utcákon kétnyelvű feliratoknak kellett megjelenniük. Ekkortájt a csehszlovákiai magyarok a kassai kormányprogrammal jogfosztottakká és hontalanokká váltak. Kollektíven tették felelőssé a magyar közösséget, hogy az első csehszlovák köztársaság felbomlott. Ezzel összevetve itt Erdélyben más volt a helyzet.
A Magyar Népi Szövetség vezetője, Kurkó Gyárfás (1909–1983) kisiparos a bécsi döntés után is Dél-Erdélyben maradt. Csíkszentdomokosról származott és rokona volt Márton Áronnak. Később egy koncepciós perben ítélték el, a börtönben elmezavart kapott, csak 16 év után engedték szabadon. Ekkorra már a MNSZ-t is feloszlatták. Mások mellett Balogh Edgár közismert baloldali vezetőt is lecsukták hat évre. Volt Erdélyben egy nagyon erős szociáldemokrata párt is, Lakatos István volt az egyik vezetője. Az autonóm Erdélyt tartotta volna a megfelelő megoldásnak (ami talán érdekes lehet, a szociáldemokrata pártnak volt magyar tagozata is). Hazaárulás címén ítélték el 25 évre, 15 évet volt börtönben. Az eredményeket, amelyeket az MNSZ és az erdélyi magyarság elért, szeparatizmusnak, irredentizmusnak állították be, és találtak ürügyet a leszámolásra.
Hodgyai Mátyás. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (3.)
Az ellentétek városa
A bukarestiekre a csillapíthatatlan szórakozási kedv volt jellemző, nációtól vagy társadalmi pozíciótól függetlenül. A kerthelyiségekkel kiegészített vendéglők, kiskocsmák, kávézók éjfél után is tömve voltak törzsvendégekkel, és a tulajdonosok közt magyar is akadt. Már Cuza idejében nagyra tartották például Raşca (Hrtschka) Ignác kerttel övezett vendéglőjét.
A körülbelül a mai Műépítészeti Egyetem helyén álló vendéglőt a város krémje látogatta: a német konyha remekeit és magyar borokat szolgáltak fel. Itt lépett fel évekig a híres Ludovic Wiest, de sok más neves külföldi zenész is. Habár Raşca 1880-ban meghalt, a Raşca-terem fennmaradt, csak a kerthelyiség tűnt el, helyét beépítették. A román források Raşcát neve után csehnek könyvelik el, de Veress Sándor, miképp Le Cler is, állítja, hogy magyar volt: „...ez a nagyszerű magyar, aki estéről estére ínycsiklandozó fogásokat és kitűnő zenét kínál a korzózóknak. Az úri közönség már kezd betérni.” Koós Ferenc is magyarnak tartotta, a nevét Ráskaynak írta, és megjegyezte róla, hogy itt gazdagodott meg. Az évtizedek során több magyar kocsma- és vendéglőtulajdonos nyitotta meg egységét a főváros központjában, beleértve a Román Passzázst (Pasajul Român) is. Az 1879-es telefonkönyvben szerepel egy Magyar Huszár (Hussard Unguresc) nevű kocsma a Szent Apostolok (Sf. Apostoli) utca 29. szám alatt, ennek tulajdonosa Ferentz Cish (Kiss Ferenc) volt, míg a Bálinth tisztelendő által szerkesztett 1901-es könyvben négy kocsmárost vagy vendéglőst említenek. A leggazdagabb, úgy tűnik, Ránzinger Ferdinánd volt, a magyar dalkör elnöke.
Délutánonként az úri társaság kikocsizott a Főútra; itt azonban szolidan öltözött utcalányokkal is szembeakadhatott az ember, a belezavarodott Veress szerint nem is lehet megkülönböztetni a „kéjhölgyeket a becsületestől”. A város könnyű erkölcsű nőit (12 éves kortól törvényes volt a prostitúció), több idegen utazó is megemlíti. Derblich följegyezte, hogy a nagyvilági férfiakat különösen vonzotta a kerthelyiségek léhasága, az utcalányok mindenütt, utcán, vendéglőkben, szállodákban árulták bájaikat, úgyhogy teljes volt az „erkölcsi fertő”. A század vége felé a „bukaresti társadalom riasztó erkölcstelenségének” híre Viktória angol királynőig is eljutott, aki emiatt nagyon is aggódott, amikor értesült unokája, Mária Ferdinánd román herceggel kötött eljegyzéséről. Estére a Cişmigiu-kert – amelyet Wilhelm Meyer német tájépítész csapolt le és alakított ki, és amelyet hivatalosan 1853-ban adtak át – a legtarkább népséget vonzotta, lehetett katonazenekart hallgatni, csónakázni, télen korcsolyázni. Az is igaz, hogy nyaranta a tó kiszáradt és „bűzlő pocsolyává” változott. A Cişmigiuba elsősorban a középosztály járt, nem is annyira a séta, mint inkább a magakelletés végett. Vasárnaponként a város iparosai és a cselédség gyűlt ott össze, ezért a tisztviselők és kereskedők ilyenkor kerülték a parkot. A magyar cselédek (ugyancsak vasárnaponként) a Szent György téren is össze szoktak gyűlni, pár lépésre a Bărăţia-templomtól.
Veress tudta a választ, miért annyira vonzó ez a város az idegenek számára: „A munkát pedig jobban megfizetik, mint másutt, bőven van olcsó bor, olcsó hölgyek, alkalom kalandokra, mulatóhelyek.”. Az idő múltával a város látképe is alaposan átalakult. Az átalakulás az osztrák megszállás alatt kezdődött és Károly király uralkodása alatt tetőzött. Papazoglu is hasznosnak tartotta az osztrák megszállást a városfejlesztés szempontjából: ,,a lakosság sok építészeti műfogást tanulhatott a mérnökeiktől; alattuk készült el a főváros első térképe, és az egész ország topográfiai és földrajzi térképén is dolgoztak...”
Az egyre nyugatiasabb városképet meghatározta a számtalan új palota és impozáns középület, új szállodák, vendéglők, kávézók, cukrászdák és üzletek, magánházak, többségük I. Károly idejéből. A buzgalmat, amivel a király építkezett, talán az a kiábrándultság és szégyenérzet is okozhatta, ami akkor fogta el, amikor először meglátta a bukaresti „fejedelmi palotát”, amit neki szántak lakóhelyül. A király ugyanis nem tudta beazonosítani a palotát, kínos helyzetbe került kísérője mutatta meg „az alacsony épületet, amely a testőrség szerény házára és egy cigánysátorra nézett, ami előtt disznók fetrengtek a sárban”.
Majdnem minden épületet külföldi tervezett, franciák, osztrákok, németek vagy olaszok, de volt néhány magyar is; a fő munkaerőt az építkezésekhez a sok, nagyon sok magyar biztosította. Az is igaz, hogy a paloták mellett még több évtizeden keresztül álltak a bojárok túlcicomázott, hatalmas kertekkel, istállókkal és cselédlakásokkal övezett kúriái; az eldolgozás is sok kivánnivalót hagyott maga után, a nyílászárók rosszul voltak beszerelve, a tetőket meg egyszerűen csak pléhvel fedték, ahogy azt Veress aprólékosan feljegyezte.
Az építkezés mint üzletág rendkívül jövedelmező, óriási volt a román munkaerőhiány, mind a szakképzett, mind a képzetlen, így a mesteremberek majdnem kizárólag jól fizetett külföldiek voltak. Nem csak a mesterek voltak jól megfizetve, az egyszerű munkások is.
A szép épületek ellenére a luxus és nyomor közti ellentét még évtizedekig égbekiáltó. A Cuza udvarába hivatali úton érkező francia Le Cler az ellentétek városa láttán így kiállt fel: „...mennyi luxus és mennyi nyomor... lélekszomorító”; az okokra is rámutatott: „zűrzavar, pocsékolás, lopás, sikkasztás, káosz mindenütt...” Az utak továbbra is porosak vagy sárosak. (...) Már a század elejétől hatalmas összegeket emésztett fel a város pénztárából az utak kövezése és javítása. A vállalkozóknak erre a nagy hasznot hozó, tulajdonképpen a mai napig tartó, szüntelen lázas tevékenységére tanú Bukarest Város Levéltára. Derblich megállapította, hogy „nincs sehol ilyen szánalmas kövezet, mint az örömök ezen városában”, ugyanakkor ez a kövezet Európa egyik legdrágábbika volt, az első járdát 1867-ben építették.
A sokezer fogat, kocsi, de akár szekér városában a vállalkozó külföldiek nem is gyanított lehetőséghez jutottak, ugyanis senkinek a világon a kocsikázás nem volt olyan szenvedélye, mint a románoknak, állapította meg Veress Sándor. Ugyanakkor a fogatok nélkülözhetetlenek voltak: nemcsak a szórakozást szolgálták, hanem segítettek a mellékutcák porán vagy sarán átevickélni, hosszabb távolságokat csak így lehetett megtenni, mivel más közszállítás abban az időben még nem volt. Ilyen körülmények között az egyik legjövedelmezőbb mesterség a kocsigyártóké; a kocsinak, szekérnek nemcsak Bukarestben volt piaca, és a vevők mind bojárok, mind parasztok. A bukaresti magyar bevándorló kocsigyártók jó híréről képet alkothatunk már Sükei lelkészsége idejéből, aki egy kocsigyártót hatalmazott fel, hogy elintézze a formaságokat egy, az eklézsia számára vásárolt telek ügyében. Veress szerint a magyar kocsigyártók, mint például Szőllősi József, a leggazdagabb bukaresti magyarok közé tartoztak, és ezt a mesterséget városszerte majdnem kizárólag magyarok űzték. Nevezetes személy volt valamivel később Nagy István is, több éven keresztül a Magyar Társulat elnöke: kezdetben egyszerű fuvarozóként és kereskedőként járta Törökországot, majd az angol hadsereg beszállítója lett az orosz–török háborúban; presztízse vagyonával arányosan gyarapodott. A román társadalomnak nagy szüksége volt kocsigyártókra. 1854 táján a román szekerek még kezdetlegesek, valóságos kínzóeszközök voltak, ahogy azt Marsillac írja: „egy trapéz alapú faláda, egy szeg, mindenféle vasalat nélkül, amit faékekkel helyettesítenek. Ezt a dobozt négy sokszögű kerékre rakják, és megtöltik szénával. A fényűzés a sok széna. A páciens leguggol a szénába és a láda szélébe kapaszkodik; ekkor négy apró, csúf de fáradhatatlan lovacska rándítja meg a könnyű szekérkét, átzötykölve az út kövein, gödrein, az erdők rönkjein, a fából és nádból tákolt hidakon. (...) Az első pillanatban elkábulsz, a fejed kóvályog, az egész tested egyensúly után kapkod; egy óra múlva rettenetes ágyékfájás ér utol, beleid kavarognak; két óra után az inkvizíció kínzókamrái járnak a fejedben... de nem halsz meg azonnal...” A Győzelem út (Calea Victoriei) is annyira rossz állapotban volt, hogy Fr. Daménak, habár a színházzal átellenben lakott, kocsit kellett hívnia, hogy el ne süllyedjen a Színház Tér kátyúiban.
(...) A század második felétől a városkép látványosan megváltozott.... a Calea Victoriei pezsgő életéhez több magyar sorsa is kötődött, üzleteket és műhelyeket, a XIX. század közepén egyenesen szállodát is nyitottak itt. A Stadt- Pesth (Pest Város) Hotel Wilczek (Vilcek) nevéhez kötődik, aki Gh. Crutzescu szerint magyar zsidó régiségkereskedő volt a Lipscani utca közelében, külföldi üzletekkel zsúfolt részen (ahol – már 1846-tól – egy pesti magyar ékszerkereskedő is ügyködött). A Stadt-Pesth Hotel kilenc emeleti szobából állt, kávézóval a földszinten, valamint egy kerthelyiséggel. A Mogoşoaia hídon épült hotelek közül ez volt az egyik első; fénykép sajnos nem maradt fenn róla. A több mint három évtizedes fennállása során nagy forgalmat lebonyolító lokál a magyarok és németek kedvence volt. 1856-ban egy másik magyar, Antalfy Alajos (Alois) emeletes házat épített a Capşa-ház mellett, a földszinten rendezve be üzletét. A Színház tér környékén nyitottak műhelyt más magyarok is, mint Szathmáry és később Mándy, mindketten fényképészek, ez utóbbi idővel háztulajdonos is lett. A Bossel-házba, ahol Szathmárynak is volt a műhelye, költözött Szilágyi Lajos Lipót ékszerész a Francia utcából.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz éve született Méhes György
Száz éve, 1916. május 14-én született Méhes György (eredeti nevén Nagy Elek) Kossuth-díjas író. Székelyudvarhelyen látta meg a napvilágot, ahol édesapja ügyvédként dolgozott. 1917-ben a család Kolozsvárra költözött, tanulmányait a kolozsvári református gimnáziumban végezte. Érettségi után az I. Ferdinánd Tudományegyetemen tanult jogot, de érdeklődése a színház felé fordult. Ideje nagy részét az egyetem könyvtárában töltötte, ahol elsősorban színháztörténeti munkákat tanulmányozott.
Az egyetem elvégzése után az Új Cimbora című lapnál dolgozott, majd 1938-ban a Nemzeti Színház ösztöndíjasaként néhány hónapot Budapesten töltött. 1938 és 1944 között a Pásztortűz és a Keleti Újság munkatársa volt, eleinte színikritikái, később politikai publicisztikái, rövidebb humoros, szatirikus írásai is megjelentek.1952 után kivonult a hivatalos irodalmi életből, szabadúszóként írt ifjúsági regényeket és meséket. 1956-ban rövid ideig a Napsugár című gyermekújság főszerkesztő-helyettese.
Szabadság (Kolozsvár)

Hetven éve végezték ki Antonescut
1946. június 1-jén végezték ki a háborús bűnök miatt halálra ítélt román diktátort, Ion Antonescut. Ion Antonescu 1882. június 15-én született a havasalföldi Piteşti-en, középosztálybeli családban. Katonai iskolát, majd akadémiát végzett, 1907-ben részt vett a román parasztfelkelés kegyetlen leverésében, a második Balkán-háborúban, 1913-ban elnyerte hazája legmagasabb hadi kitüntetését.
Az első világháború végén már a vezérkarban töltött be magas pozíciót, 1922-től egy évig párizsi, majd 1926-ig londoni katonai attaséként szolgált, 1933-ban a vezérkar főnöke lett. Noha antiszemita érzelmű volt, Londonban egy francia zsidó nőt vett feleségül, de hamarosan elvált tőle. Románia 1916-ban az antant-hatalmak oldalán lépett be az első világháborúba, s mivel a háborút a győztesek között fejezte be, területe Erdély, Bukovina és Besszarábia megszerzésével majdnem kétszeresére gyarapodott. A nemzetiségek, főként a magyarok számának hirtelen növekedésével felerősödött a nacionalizmus, sovinizmus és antiszemitizmus. Az 1923-as alkotmány erős, centralizált hatalmat hozott létre, a miniszterelnök kinevezése is I. Ferdinánd király jogkörébe került, a zsidóságot emancipálták. Ferdinánd 1927-ben meghalt, a trónon unokája, az akkor csak hatéves I. Mihály követte. Mihály apja, a trónöröklésből korábban kizárt II. Károly 1930-ban alkotmányos államcsínnyel átvette a hatalmat, és tíz évig ő uralkodott.
Az 1929-ben kitört gazdasági világválság igen súlyosan érintette az agráralapokon álló román gazdaságot, a munkanélküliség, az elszegényedés okozta elkeseredettséget lovagolta meg a fasiszta Vasgárda. A szélsőséges szervezet legionáriusai háborút hirdettek a kommunistákkal és a zsidókkal szemben, még a politikai gyilkosságoktól sem riadtak vissza. A hadikiadások növeléséért kardoskodó Antonescut a király 1934-ben leváltotta és házi őrizetbe helyezte, a tábornok kapcsolatai ekkor váltak szorossá a Vasgárdával és annak vezetőjével, Corneliu Zelea Codreanuval. Az 1937-es parlamenti választások után patthelyzet alakult ki, amelyet II. Károly személyes diktatúrájának megvalósítására használt fel. 1938 elején parlamenten kívüli kormányt nevezett ki, melyben Antonescu hadügyminiszter lett, a pártokat feloszlatta, Codreanut börtönbe zárták, majd kivégezték, a Vasgárda puccskísérletét leverték.
Az 1940-es, Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató második bécsi döntés sokkolta Romániát, s néhány héten belül a király lemondatásához vezetett. A trónra visszatérő I. Mihály 1940. szeptember 6-án teljhatalommal államvezetőnek (Kondukátor) nevezte ki Antonescut. A nemzeti-legionárius állam első hónapjait a Vasgárda féktelen terrorja jellemezte, amit Antonescu egy ideig tűrt, de amikor a gárdisták 1941 januárjában puccsot kíséreltek meg, kegyetlenül leverte a lázadást. Miután a náci Harmadik Birodalom 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Románia mintegy egymillió katonával, kőolaj- és élelmiszer-szállítmányokkal támogatta Hitlert, aki keleti területek megszerzésével kecsegtette a Kondukátort. Antonescu a zsidómentes Románia megteremtését tűzte ki célul, a zsidókat gettókba és elkülönített táborokba deportálta, napirenden voltak a pogromok. A bukovinai és besszarábiai zsidókkal szemben könyörtelenségre szólította fel a hadsereget, amely 310 ezer zsidót űzött el innen. Ukrajna román közigazgatás alá került transznisztriai területén 150 ezer embert zártak koncentrációs táborokba és gettókba, s 80 ezer európai zsidót végeztek ki a nácik és csatlósaik. 1941. október 22-én 60 katona életét követelő robbanás történt a románok által megszállt Odessza katonai parancsnokságánál, megtorlásként Antonescu parancsára a következő napokban-hetekben százezernél több zsidót és oroszt végeztek ki.
A németek sztálingrádi veresége után megfordult a háború menete. 1943 folyamán az előrenyomuló Vörös Hadsereggel szemben vívott harcokban a román hadsereg hatalmas vérveszteségeket szenvedett, katonái demoralizálódtak. A román vezetés már 1944 tavaszán elkezdte a tapogatózást a fegyverszünetről a szovjetekkel. A kiugrásra 1944. augusztus 23-án került sor, három nappal azután, hogy a Vörös Hadsereg román területre lépett. Mihály király kihallgatásra kérette, majd letartóztattatta az átállásra nemet mondó Kondukátort. Az uralkodó aznap rádióbeszédben jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, a csatlakozást a szovjetekhez. A kiugrással Románia elvesztette ugyan keleti hódításait, de elérte, hogy ismét jogot formálhasson Észak-Erdélyre. A bukott diktátort a Szovjetunióban hallgatták ki, aztán kiadták, hogy Bukarestben ítélkezhessenek fölötte. A nemzetárulási perben Antonescut 1946. május 17-én háborús, béke elleni és emberiség elleni bűncselekmények miatt bűnösnek találták és halálra ítélték. Antonescu – Mihai Antonescu volt külügyminiszterrel, Constantin Vasiliuval, a csendőrség volt parancsnokával és Gheorghe Alexianuval, Transznisztria volt kormányzójával együtt – 1946. június 1-jén állt a kivégzőosztag elé a jilavai börtön udvarán.
Romániában csak 2004-ben emlékeztek meg első alkalommal hivatalosan a második világháború alatt lezajlott zsidóüldözésekről, s ismerték el az állam felelősségét abban, hogy Antonescu kormányzása idején az akkori Romániában és a román közigazgatás alatt álló területeken mintegy 250 ezer zsidót gyilkoltak meg. Antonescu megítélése még napjainkban is ellentmondásos.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Újra koronás a sas
Módosította a parlament az ország címerét, amelyen a sasra visszahelyezték a kommunisták által eltávolított, az ország függetlenségét és a román királyságot jelképező acélkoronát.
Az állami intézményeknek 2018-ig kell áttérniük az új címerre, addig párhuzamosan használható a régi és a most megszavazott új változat is. A törvény szerint ugyanakkor 2018 után is forgalomban maradnak a Román Nemzeti Bank által korábban kibocsátott, koronás címer nélküli pénzérmék. Az 1992-ben elfogadott mai román címer alapját az első világháború után Köpeczi Sebestyén József erdélyi magyar heraldikus tervezte I. Ferdinánd király felkérésére.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 16. (Részletek)
A Bukarestben mAradtakra hárult a nehéz feladat, hogy visszanyerjék a közösség lefoglalt javait. A két világháború közötti nagyon aktív cenzúra ellenére sikerült megszerezni egy lapindítási jogot. 1921. január 6. és 25. között jelent meg a Bukaresti Hírlap, az első, háború utáni magyar nyelvű újság, amelynek szerkesztője Bölöni György lett, aki a magyarországi kommün bukása után menekült Bukarestbe.
A lap közölt egy interjút Octavian Goga frissen kinevezett kultuszminiszterrel, aki válaszolt a magyarság pár égető kérdésére, mely válaszok még összhangban álltak az 1918-as Gyulafehérvári nyilatkozattal. A nyilatkozat első pontja szerint Románia teljes szabadságot biztosít minden nemzetiségnek, jogot az anyanyelvű oktatáshoz, az önrendelkezéshez, az anyanyelvű igazságszolgáltatáshoz és ügyintézéshez. A Goga által felvázolt távlat nagyon biztató volt: „Románia nemzetállam, mert a statisztikák szerint többségében románok lakják, de léteznek kisebbségek is. Fontosságukat nem létszámuk adja, hanem kapcsolataik a szomszédos nemzetekkel. Ebből a szempontból nemhogy létezik magyar kérdés, hanem mondhatni ez az egyetlen kérdés a kisebbségekkel kapcsolatban.” Románia azonban demokratikus állam, és szándékában áll megadni a kulturális és politikai érvényesülés lehetőségét a kisebbségeknek, nem akar úgy eljárni, mint a régi magyar rendszer, amely pontosan a nemzetiségek elnyomása miatt omlott össze – vélekedett Goga. Szerinte általános vélemény, hogy magyar tannyelvű iskolák ott legyenek, ahol a közösség túlnyomórészt magyar ajkú, és ott a román nyelv csak az egyik tantárgy legyen. Az állam magyar elemi és középiskolákat fog fenntartani, ahol a magyarság részaránya indokolttá teszi ezt. Goga egy Székelyföldi egyetem létrehozását is szükségesnek tartotta, amely egységesen megoldaná a jogi és adminisztratív területen fellépő nyelvi problémákat. Felekezeti iskolákat szerinte akárhol létre lehet hozni, ahol az illető felekezet hatóságai ezt indokoltnak látják, természetesen állami ellenőrzés alatt. Goga személyesen kérte a református és katolikus egyház képviselőit, hogy esküdjenek fel a román államra, ezzel rendezzék viszonyukat, annál is inkább, mert ötmillió lej áll rendelkezésre a nagy szegénységben sínylődő református papok helyzetének javítására. A katolikus iskolák helyzete bonyolultabb, folynak a tárgyalások a Szentszékkel egy konkordátum megkötése érdekében – nyilatkozta Goga. 1921. március 19-én a katolikus és református püspök letette a hűségesküt a román államnak, azonban a Románia és Vatikán viszonyát szabályozó konkordátumot csak 1927-ben írták alá. Nem láthatjuk tisztán a Bukaresti magyarok két világháború közötti helyzetét, ha nem vetünk egy pillantást a román állam erdélyi magyarságot érintő nagyszabású elnyomó intézkedéseire: következményük a nagymértékű asszimiláció volt, amelyet elsősorban az iskolák megszüntetésével és az értelmiség lefejezésével értek el. Az intézkedéseket már a békeszerződés megkötése, az új alkotmány, illetve tanügyi törvény megjelenése előtt meghozták, és érvényesek voltak a teljes időszakra. Nagy hatása volt a Magyarországra történő tömeges kivándorlásnak is. 1918–1924 között 197 ezer erdélyi magyar távozott, majd 1940-ig további 169 ezer, többségében üzletemberek, szakemberek, hivatalnokok.
A háború után a Iuliu Maniu és Onisifor Ghibu vezette kormányzótanács betiltotta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, elkobozták vagyonát, bezárták iskola- és könyvtárhálózatát. A kormányzótanács már 1919 februárjától, azaz jóval a békeszerződés aláírása előtt hűségeskü letételére akart kötelezni minden állami alkalmazottat; erre egy évvel később került sor, az eskü megtagadása azonnali elbocsátással járt. 1920-tól megtiltották a német és a zsidó gyermekek felvételét a magyar felekezeti iskolákba, csak a román állami vagy a saját anyanyelvi iskola között választhattak. A magyar felsőfokú oktatás megszüntetése után a tanügyi képzés állami monopóliummá vált. 1921-ben a református teológián alakult egy tanárképző kar, de ezt két év után megszüntették. 1923-ban lépett érvénybe Nagyrománia új alkotmánya, amelyből már kimAradtak a Gyulafehérvári nyilatkozat pontjai. Ugyancsak 1923-ban lépett életbe az az agrártörvény, amely jegyében elkobozták a magyar egyházak vagyonát. Megjelent a közalkalmazottak statútuma is, amelyben előírták a román nyelv kötelező ismeretét.
Az 1923/24-es tanévvel kezdődően bevezették a „nemzeti tantárgyak”, azaz történelem, földrajz és alkotmánytan mellett a matematika és a francia nyelv kötelező román nyelvű oktatását. 1924-től bevezették a román szóbeli vizsgát az érettségin, minden tantárgyból, beleértve a természettudományokat is, ami nagymértékben csökkentette azok számát, akik továbbtanulhattak volna. Évről évre változó vizsgatárgyakat is bevezettek; hogy ezek közül melyik lesz érettségi tantárgy, csak két hónappal a vizsgák előtt tették közzé. Mivel ezeket a tantárgyakat a tanévek során magyarul tanították, a sikeresen érettségiző magyarok száma még tovább csökkent. Ignácz Rózsa önéletrajzi regényéből (Anyanyelve magyar) megtudhatjuk, milyen egyéni drámákat okoztak ezek az intézkedések. 1924-ben, a liberális dr. Constantin Angelescu minisztersége idején fogadták el az elemi oktatás törvényét. A jogszabály előírta, hogy minden iskolának a román állam ellenőrzése alatt kellett állnia, s csak a román állampolgárok alapíthattak iskolát; kötelezővé vált az engedély megszerzése, az óvodák és elemi iskolák pedig csak az állami tanterv alapján működhettek. Az alkalmazáshoz a tanügyi dolgozóknak egy engedélyt kellett beszerezniük, román állampolgárságuk kellett hogy legyen, és vizsgázniuk kellett románból, történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából. Az elemi iskolák hivatalos iratait (napló, fizetési listák, a tanulók nevét, címét, vallását tartalmazó névjegyzékek) román nyelven kellett kitölteni, ugyancsak román nyelven zajlott a kapcsolattartás a hatóságokkal. A tankönyveket, térképeket, didaktikus célból használt képeket a minisztériumnak kellett jóváhagynia. Románia történelmét és földrajzát III. osztálytól kezdve csak románul szabadott tanítani az ország összes iskolájában, és csak szakképzett, román tanárok oktathatták. Az iskolák nem kaphattak semmiféle külföldi adományt, támogatást a minisztérium engedélye nélkül. A szerzetesrendek vezette iskolákban csak román nyelven folyt a tanítás. A kisebbségek magánóvodái működhettek anyanyelven, de ott is kötelező volt napi egy román társalgási óra. Külön törvényben tiltották meg, hogy kisebbségiek kisebbségi iskolába iratkozzanak, ha nevük románosan hangzott, vagy ortodox vallásúak voltak; a vegyes házasságból születetteket románnak tekintették. Az 1926. évi 98 495-ös számú, Angelescu által aláírt miniszteri rendelet alapján a tanuló anyanyelvét nem a szülők, hanem a román hatóságok határozták meg. Az állami óvodákban kötelezővé vált a román nyelv, ami súlyos csapás volt a tömbben élő (Bihar, Csík, Háromszék, Kolozs, Hunyad vidéki) magyarok számára, ahova román tanerőt küldtek, 50 százalékos fizetési pótlékkal. 1925-től az állam nem ismerte el a felekezeti iskolák záróvizsgáit és kibocsátott diplomáit. Másfelől azt a pár felekezeti iskolát, amely még megmAradt, az állam már nem támogatta, a szegénysorban tengődő, rongyos, sokszor éhező tanítók éhbérért is tovább végezték munkájukat. Ezek mellett a tanügyi szabályozások mellett, elsősorban Székelyföldön elkezdődött az „anyanyelvüket vesztettek” erőltetett „visszarománosítása”, arra kényszerítették őket, hogy gyermekeiket román állami vagy magániskolába írassák. Nicolae Iorga nyilatkozata alapján, miszerint a székelyek elmagyarosított románok, a román „tudósok” egész serege állt neki ezt bebizonyítani. Összetett interdiszciplináris kutatásba fogtak a Kolozsvári I. Ferdinánd Király Egyetemen. A székelyek történetének egyik „szakértője” G. Popa-Lisseanu egykori latintanár volt, aki A székelyek és a románok elszékelyesítése (Secuii şi secuizarea românilor) címmel adott ki könyvet, amelyet magyarra és franciára is lefordítottak. A kiadvány tulajdonképpen az Astra egyesület által Székelykeresztúron szervezett konferencia előadásainak kivonata volt. A szerzőnek nem voltak bizonyítékai a románok elszékelyesítésére, hiányzik munkája tudományos alapja, olvasói támogatását kérte az adatok kiegészítéséhez. Addig is, jelentette ki a szerző, „a történelmi bizonyítékok hiányát pótolja a logika”.
Az „elmagyarosodott románok visszaszerzését” a Kárpátokon túlra is kiterjesztették, és célba vették a moldvai csángókat is. Elrománosításuk érdekében nagy nyomást gyakorolt rájuk a római katolikus egyház, papjai révén megtiltotta a csángóknak a magyar nyelv használatát, az ördög nyelvének nevezték azt. A megfélemlített csángók már csak házaikba zárkózva mertek magyarul beszélni; ha a csendőr meghallotta, hogy valaki akár a saját kertjében magyarul beszélt, rálőtt. Az akkori helyzetről Mezei Kerekes Irma számolt be egy interjúban, amely azonban csak 1997-ben látott napvilágot. Az anyanyelvi gyónást viszont megengedték; papjaik között volt, aki tudott magyarul, de ezt nem vallhatták be. Túlkapásokkal és különféle fondorlatokkal igyekeztek elszigetelni őket a romániai magyarságtól. A papok azt hangoztatták, hogy bűn Magyarországra menni, és megtiltották, hogy magyarnak vallják magukat. Az erdélyi magyar pártoknak tilos volt a csángók lakta vidékeken tevékenykedni, még a kereskedők sem vásárolhatták fel termékeiket, len és kender háziszőtteseiket. Az erdélyi magyarok erőszakos elrománosításának mértéke számokban is kimutatható: az 1919–1929 közötti időszakban a 3462 magyar elemi iskolából 830 mAradt, a 139 polgári iskolából 29, a 27 felső gimnáziumból 17, a 27 pedagógiai intézetből 7 és a 28 kereskedelmi iskolából 4; megmAradt még 17 felekezeti óvoda is. A tanügyi törvénykezést kiegészítették az adminisztratív intézkedések; a román állam összes intézményében jól látható helyre függesztették ki a kisebbségieknek szánt felszólítást: Vorbiţi numai româneşte! (Csak románul beszéljenek).
Amikor 1933-ban egy interjúban azt kérdezték Octavian Gogától, hogy lát-e különbséget a Gyulafehérvári nyilatkozat, illetve a csucsai paktum magyaroknak tett ígéretei között, Goga azt felelte, hogy ő hitt a csucsai egyezményben, de ,,a Gyulafehérvári pontok szerzői sohasem vették komolyan határozatukat, s így megvalósítására sem törekedtek... Ott, Gyulafehérváron a román nép csupán az egyesülést mondotta ki, a többi pont részben külföldnek szólt, részben pedig a belpolitika pillanatnyi céljait szolgálta”.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hivatalos: megváltozott Románia címere
Kihirdette hétfőn Klaus Johannis államfő a Románia címerén módosító törvényt.
Az új jogszabály értelmében visszakerült az ország címerében lévő sas fejére a korona. A törvény azt is előírja, hogy 2018. december 31-ig az összes állami intézményben le kell cserélni a címereket. Emellett változnak a román bankjegyek is. A jegybanknak szintén 2018 végéig kell új pénzt nyomtatnia, a régi bankjegyek azonban ezt követően is érvényben mAradnak.
A kék pajzson sast ábrázoló címert legutóbb 1992-ben módosították, akkor távolították el az aranykoronát a címerképről arra hivatkozva, hogy az a Hohenzollern-ház jelképe. Érdekesség, hogy a román címert eredetileg I. Ferdinánd román király személyes megbízására Köpeczi Sebestyén József Kolozsvári heraldikus tervezte 1921-ben, és 1947-ig volt érvényes.
maszol.ro