"Az aradi színházi élet hosszú és nehéz utat járt be az elmúlt kétszáz évben. Számos amatőr és félamatőr társulat próbálkozott Aradon. Legutóbb tavaly indult el hasonló kezdeményezés. A Böszörményi Zoltán és a Jelen Ház pártfogását élvező társulat jól indult, azonban a pozitív visszajelzéseket egy időre beárnyékolta a különböző sajtóorgánumok által mesterségesen szított ellentét. Böszörményi Szabolcs Sándor, az Aradi Magyar Színház ügyvezető igazgatója tájékoztatott: Az új évad szeptember 10-én indul. Az idén színművészetit végzettekkel nem sikerült megegyezniük, ezért a következő évadban befogadó színházként működnek. Természetesen, az Aradi Magyar Színház nem mond le eredeti célkitűzéséről, hogy stúdió-társulatként fölkeresse a régió szórványmagyarságát. A hivatásos színházakkal kötöttek szerződést. Elsőnek a Csíky Játékszínnel együttműködve mutatják be Márdirosz Ágnes Szép Fehér Annácska című balladaestjét. Előadás után bocsátják szárnyra az Irodalmi Jelen Könyvek sorozat legújabb kötetét. Szeptember 21-én a Csíky Játékszín és a Nagyváradi Szigligeti Színház művészei közösen mutatják be Mese habbal című zenés-táncos-komikus "habszódiájukat". Éder Enikő Csóka-csivitelő címet viselő, Nyugaton is nagy sikert aratott egyéni műsorát elviszik a régió számos településére is. Ugyancsak ebbe a kategóriába tartozik Kocsárdi Levente Marmeladov című Bűn és bűnhődés-adaptációja. A fiatalabb nemzedéket várják a Temesvári Csiky Gergely Színházzal közösen tervbe vett Lúdas Matyi előadásával. Mindeközben egy állandó stúdiószínpad létrehozásán dolgoznak. Az anyagi eszközök megvannak hozzá. /Karácsonyi Zsolt: Aradi Magyar Színház. Él és évadot tart. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 30./"

"Az Aradi Magyar Színház Stúdió Színpada szept. 10-én Szép Fehér Annácska című balladajátékkal tartotta évadnyitó előadását. Márdirosz Ágnes, a Csíki Játékszín művésze sikert aratott. Ezután könyvbemutató volt. - Aradon ritkán születnek költők - kezdte Karácsonyi Zsolt Sárgapart című verseskötetének bemutatását a Jelen Házban Nagyálmos Ildikó. Az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent kötet immár a második a költő életművében, aki egész fiatalon bekerült az erdélyi és magyarországi irodalmi élet körforgásába. /(Irházi): Az Aradi Magyar Színház Stúdió Színpadának évadnyitója a Jelen Házban. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 11./"

Sándor János művészi világa
Birtokunkban van a 2007-ben megjelent Fába faragva a történelmi Magyarország címerei a Magyar Nemzeti Könyvtárban című monumentális kiadvány, amely magyar, német, angol nyelven taglalja – részleteiben is – Sándor János címerfaragó művészetét. A legfontosabb tétel így szól: Sándor János „...tölgyfából kifaragta az egykori 63 vármegye címerét. Ehhez társult nagylelkű ajándéka, Magyarország ún. »középcímere«, szintén tölgyfából.” Eme sorok Fülep Katalintól valók.
Sándor János életének, munkásságának szakszerű értékelése Székely András Bertalantól származik. Íme: a művész „... 1941. augusztus 9- én született a Hargita alatti Homoródvárosfalván. A székelyudvarhelyi tanítóképző elvégzése után évtizedekig tanított, kultúrházat igazgatott, az egykori székely-magyar autonóm tartomány legjobb asztalitenisz gyermekcsapatát nevelte föl (...) Természet iránti érdeklődése korábban állatpreparálásban is megnyilvánult (...) Művészetének nagy elismeréseként meghívást kapott – alkotásaival együtt – a hannoveri világkiállítás pavilonjába is.”
A fa megmunkálása iránti erős vonzalma már gyermekkorában jelentkezett. Édesapjától látta, miként készülnek fából a használati eszközök, az állatfigurák. Képzeletét azonban leginkább a díszítőmotívumok fába álmodásának lehetőségei mozgatták meg. Mára könnyen kihámozhatóvá vált, milyen kútforrásokból merített nagy előszeretettel.
A legközvetlenebb hatást az élő természettől kapta. A növény- és állatvilág alapos ismeretéről tanúskodnak virág- és állatábrázolásai. A faragásokon sajátos mozgalmasság figyelhető meg, a megálmodott rajzok nem statikusak, nem merevek. Dús fantáziára vallanak az égbe nyúló mozdulatok, ezek a látomásban való gondolkodás erősségét bizonyítják.
Második forrásvidéke az erdélyi, Erdélyen belül a székelyföldi népköltészet és
népművészet. Művészettörténészek már eddig is hangsúlyozták Sándor János világának balladás jellegét. A Fehér Anna, Kádár Kata népballada-jelenetek mellett kibédi népballadát is megjelenített, a Lizsa, Lizsa, mit gondoltál kezdetűt. A népművészeti motívumkincset úgy építette be alkotásaiba, hogy azok teljes mértékben odaszervesültek művészi elképzeléseihez.
A művész harmadik forrása a történelmi múltban, a mondákká nemesült szövegekben gyökerezik. A szkíta meg avar kori régészeti leletek motívumkincse mellett a magyarság kora történetének epizódjai is megjelennek munkáin. Néhányat említünk: magyar turulmadár, Emese álma, a csodaszarvas több változatban, a vérszerződés, Szent László-jelképek stb.
A negyedik forrásvidék a későbben megjelent történelmi dokumentumok, a címertan létrejötte. A lényegre tapintott Bertényi Iván, amikor így fogalmazott: „Sándor János címersorozata úttörő vállalkozása a magyar címerművészetnek (...), címerpajzsait következetesen rámával veszi körül.” Magunk megjegyezzük: a rámának hangulatteremtő ereje is van.
Egyetlen dologra még ki kell térnünk. A Sándor János faragta kompozíciókról a szeretet ereje sugárzik felénk. Ezt a szeretetet szimbólumokká növesztette a művész. Játsszunk csak el a szavakkal: szívből kinövő szeretet, szeretetből kinövő életfa, életfából kinövő szeretet stb. Mert – Sándor János megfogalmazásában – „szeretet nélkül nincsen élet.”
Részlet egy tárlatnyitó beszédből.
Elhangzott 2010. augusztus 27-én a kibédi művelődési otthonban nyílt kiállításon.
Ráduly János. Népújság (Marosvásárhely)

Régmúlt idők bodoki színjátszása
interjú Tömösi Erzsébet óvónővel –
Tömösi Erzsébet óvónő, a bodoki kulturális élet egykori mozgatórugója mosollyal az arcán mesél a régi időkről. A gyerekkorában négy testvérével a nagymama malomkertjében a virágbokrok árnyékában játszó, délben pedig a porondon pajtásaival fürdő kislány felnőtté válva a bodoki színjátszó csoport mindennapjait terelgette.
Tömösi Erzsébet 1933. január 9-én született Zágonban. 1952-ben érettségizett, majd helyettesítő tanárként Sepsibükszádon fizikát, kémiát, magyart és természetrajzot oktatott. Ott ismerte meg férjét, Gábort, akit 1959-ben Bodokra helyeztek igazgatónak, ő pedig óvónői állást kapott.
Kultúrára neveltek
– Miként működött az akkori oktatási rendszer?
– Bodokon minden a rendjén volt, a gyerekek rendszeresen látogatták az akkor már működő I–VIII. osztályos iskolát. Az óvodában hárman dolgoztunk, tankönyvek álltak a rendelkezésünkre. Becsülettel fel kellett készülnünk, abban az időben is kötelező volt az évi munkaterv elkészítése, amelyet évharmadokra osztottunk. Többször jött ellenőrzés a megyétől, de mindig jó véleménnyel távoztak.
– A tanítók a közösség megbecsült tagjai voltak, ugyanakkor tevékenységük nem merült ki az oktatásban.
– A napi tevékenység mellett a tanügyieknek kötelességük volt részt venni a kulturális programokban. Tanévkezdéskor összehívták a nevelőtanácsot, ahol az évi leosztás szerint mindenki megkapta a rá kiszabott tevékenységet. Tudtuk, ki miért felel, ki melyik hónapban tanít színdarabot, ki tanít 3–4 felvonásos darabot és ki rövidebbet. A gyerekek kulturális nevelése már kicsi korban elkezdődött: az óvodában a szülőértekezletek alkalmával rendszeresen kisebb darabokat, táncokat adtak elő, az iskolai ünnepségeken pedig a diákok gyerekműsorokat tanultak be. Így nőttek fel a kultúraszerető fiatalok, akik később a felnőtt színjátszó csoporthoz csatlakoztak.
Minden hónapban volt legalább egy tánccal, mulatsággal összekötött színdarabos bál, amelyre általában egyfelvonásos darabokat tanítottunk be. A tanítók közül páran székely táncot és verseket is tanítottak a bálokra, és fellépett az id. Székely János által vezetett férfi dalárda is. Az oktatóknak akkoriban sokat kellett dolgozniuk a tanítás mellett, nem volt sok szabadidőnk. A néptanács és a szövetkezet részéről folyamatosan közmunkára osztottak be vasárnaponként. Például tojást kellett gyűjtenünk a falu központjában található Tojásos-híd megépítésére, vagy ősszel burgonyát szedtünk a gyermekekkel.
Pánkó és forralt bor
– Ön több évtizeden át fontos szerepet vállalt a felnőtt színjátszó csoport működtetésében. Kérem, beszéljen a kezdetekről.
– Bodokra költözésünk előtt már megvolt a csoport, mi csupán a folytatást segítettük előre. Nem volt nehéz dolgunk, a község lakói igényelték a kulturális életet. Egy télen 2–3 nagyobb színdarabot is betanítottunk, amelyeket mindig teltházas közönség fogadott a helyi kultúrotthonban, még a karzat is tele volt! A jegyeket elővételben lehetett megvásárolni a pénztárostól. A bevételt az előadások után jegyzőkönyv alapján átadtuk a kulturális igazgatónak, az összeget az újonnan felépített művelődési ház berendezési tárgyainak a megvásárlására fordították. A jövedelemből elkészíttettük a színdarabhoz szükséges kulisszákat, drapériákat, függönyöket. De emellett rendszeresen vittük otthonról az előadáshoz szükséges tárgyakat, a konyhánkból a varrottasokat és edényeket. A szereplők ruháit pedig a sepsiszentgyörgyi színháztól kölcsönöztük, vagy elkértük egymástól.
– Milyen volt az amatőr színjátszók élete?
– Két-három hónapba telt, míg megtanultunk egy nagyobb darabot. Olyanok voltunk, mint egy nagycsalád, megértés és egyetértés jellemezte. Összetartottunk. A próbák is mindig jó hangulatban zajlottak: néha vittünk pánkót vagy más süteményt, forralt bort, de arra is volt példa, hogy káposztalevet és sült pityókát ettünk a szünetben. Vendégszerepelni is sokat jártunk. Az első megállót mindig Oltszem és Zalán képezte, de a környező falvakba is ellátogattunk. Ez volt az életünk. Szerettük a falusi embereket, és ők is tiszteltek minket.
Színjátszás és mozizás
– Hogy zajlott le egy színdarabos est Bodokon?
– Az előadásokat a hét egyetlen szabadnapján, vasárnap tartottuk, amelyeket táncest követett. A mulatságon a színdarabokban is zenélő, helyi vonós-zenekar húzta a talpalávalót. Az első tánc mindig a szereplőket és a rendezőket illette meg. Természetesen a gyerekeket is bevontuk, ők a szombat délután megtartott főpróbán vehettek részt, de ilyenkor is tele volt a kultúrotthon.
– Van olyan darab, amelyik a szívéhez nőtt?
– Talán a Fehér Anna, de mindeniket szerettem, vidámakat és komolyabbakat egyaránt. Mielőtt férjemmel nyugdíjba jöttünk, folyamatosan tanítottunk színdarabokat, olyanokat, mint A tanítónő, A csikós, A cigány, Liliomfi, Fehér Anna, Nem élhetek muzsikaszó nélkül, A nagymama, és még sorolhatnám.
– Még milyen szórakozási lehetőségek voltak akkoriban?
– Bodok kulturális életéhez a színjátszás mellett a mozi rendszeres működése is hozzátartozott, ahol a kultúrotthonban külön vetítettek filmeket gyerekeknek és felnőtteknek. Emellett működött a Nők órája, ahova a falu fiatal és idős asszonyai eljártak, velük sokat kirándultunk.
Deák Mária
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)