Emlékezés és hagyományteremtés a Szent Anna- tónál
1981, Szent Anna-tó, Anna-nap. Ez a dátum fordulópont az erdélyi magyarság életében, hiszen ekkor, ha csak egy pillanatig is, de felemeltük a fejünket, s nemzetiségi és állampolgári jogaink védelmében szembefordultunk a zsarnoksággal. Az akkor és ott történtek harmincegy éves évfordulóján ismét az emlékezés, emlékeztetés és hagyományteremtés szándékával hívjuk össze az események egykori szereplőit, résztvevőit, illetve nézőit, közös főhajtásra és tanácskozásra.
Időpont és helyszín: 2012. július 26., 15 óra, a Szent Anna-tó partján található kápolna, valamint 21 óra, a besenyői tó maksai oldalán lévő Bogdán csárda. Érdeklődni a következő személyektől és telefonszámokon lehet:
Bedő Zoltán: 0744-824-042 és Fazakas Zoltán: 0744- 347-230
Ne feledjük, hogy Szent Anna szelleme kötelez, és azt sem, hogy sok még a tennivalónk!
Bedő Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

Húszéves az Úz-völgyi emlékmű
Az Úz-völgyi emlékmű felavatása 1994. augusztus 26-án
Az 1944-es Úz-völgyi harcok helyén ötven év eltelte után, 1994. augusztus 26-án állítottuk fel azt az emlékművet, amely ma már zarándokhellyé vált. A gondolat az én fejemben született meg, melyet Sylvester Lajos azonnal felkarolt, sőt, könyvet, majd filmet is készített e szép völgy eseményeiről (Úz-völgyi hegyomlás).
Azon magyar honvédek emlékére született az emlékmű, akik 1944. augusztus 26. és szeptember 11. között szülőföldjüket védték, és azt vesztették el, ami az embernek a legdrágább: életüket. Mily szépen írja Magyari Lajos: „védték a hont, a megvédhetetlent”, majd folytatja: „kik nem kérdezték, miért és mi végből, áldott életükért nem kértek soha bért, a földért adták a drága, drága vért”. Háborúba vezényelt, két tűz közé szorított, végveszélybe sodort kicsi ország katonái voltak, nem ők akarták, de ha már belesodródtak, belekényszerültek, harcoltak. Tették, amit kellett, amit lehetett, amit a becsület megkívánt. Katonaesküvel vállalták, hogy hazájukat megvédik. Sajnos, az eskü jogosságát, örök érvényességét azután sokan és sokszor elvitatták: Nem kellett volna kitartani, át kellett volna állni, tudniuk kellett, hogy a háborút elvesztettük, harcuk értelmetlen volt – mondják némelyek. Ezekre ők, az elesettek nemet mondtak. Át kellett volna állni? De hiszen ez árulás. Az árulásnak súlyos következményei vannak. A házat s a hazát védeni kell, évszázadok óta ez a székely-magyar ember tiszte, ez már a génjeiben van. Már Gyóni Géza megírta: „Véres harcok verték fel a hírét, de csak a béke katonája volt.” Odahaza pedig a lányok, anyák azon bucsálódtak: melyiküké volt Horthy Miklós legszebb katonája!?
Az emlékműtalapzaton fekvő sziklapatakkő, amelyet az Úz-patak medréből vonszoltunk ki, egy sebesült vagy halott katonát asszociál, egyszerre szarkofág és kőkoporsó, 135 katonahalott nevét viselő réztáblákat tart, a strázsáló székely zászlós kopjafa mellett Kölcsey Ferenc-idézettel: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak hagyd örökül, ha kihunysz: a haza minden előtt.” Az emlékmű létrejöttében sokan segítettek, háromszékiek és csíkiak egyaránt. Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere, Fikó András erőgépész, Vinkler András sepsiszentgyörgyi betonadakozó, Péter János márványlap-ajándékozó, Váncsa Albert kopjafaadományozó, Both Károly fafaragó, Puskás Csaba, Kiss Lőrinc, Imreh Lajos, a Sepsiszentgyörgyi Autóvillamossági Gyár szerszámműhelye réztáblaadói és -vésői, Gombos János, Bartha Mihály és családja, Páldeák Béla és családja, Kovács Béla, Soós Ferenc, Vén András, ifj. Kajcsa András, Gocsman Sándor, Somogyi Csaba, Ferenc Gyula, Fejér Ákos, Nagy Dezső, Incze Pál, Páll Samu, Ugron Endre, Ferencz Csaba Háromszékről. Úz völgyében élők: Csedő Lajos, László Imre és Sándor, Csillag Gyula, Novák Istvánné. Szentmártoniak: Kovács Sándor, Vitos József, Dánel András, Kosza Vilmos, Nagy Zsolt, Bocskor Imre, Keresztes Andor.
Nem felejtjük el azok nevét sem, akik húsz évvel ezelőtt Kelemen József tanár vezénylete mellett, a sepsiszentgyörgyi katonazenekar – a textilgyári rezesbanda tagjaiként oly sok szép dallal kedveskedtek az avatóünnepélyen résztvevőknek: Mézes László, Ördög István, Timár Miklós, Karácsony János, Krafft Pál, Toncs György, Dakó István, a dohánygyárból: Dénes Gyula, Márton Tibor, Szász Péter, a dudagyárból: Bedő Gábor, Fazakas Zoltán, az IMASA-ból: Szabó József és Gáll Sándor.
Köszönet mindannyiuknak!
Tisztelettel és szeretettel várunk 2013. augusztus 26-án, immár huszadik alkalommal az Úz-völgyébe minden kedves, végtisztességet megadó embert!
Dr. Szőts Dániel
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vagyunk, és nem félünk (Emlékezés a Szent Anna-tónál)
Közel félszázan gyűltek össze tegnap, Anna napján a Szent Anna-tó melletti kápolnánál a 35 évvel ezelőtt történt hatalomellenes megmozdulás évfordulóján. A szervezők Bedő Zoltán és Fazakas Zoltán, valamint az alkalomra Magyarországról érkezett volt résztvevő, Miklós Árpád matematikatanár visszaemlékeztek a hajdani eseményekre.
Bedő Zoltán fontosnak tartja az évenkénti megemlékezést – ez volt a hatodik –, mert a második világháború után akkor, 1981. július 25-én történt meg először, hogy az erdélyi magyarság nyilvánosan kiállt jogaiért, és az esemény után több száz személyt meghurcoltak, sokakat elbocsátottak az egyetemről, és emberi áldozatokat is követelt a megtorlás. Bedő Zoltán hangsúlyozta, nemcsak a nemzeti elnyomás, hanem a kommunizmus ellen is felemelték szavukat. Ha akkor meg tudták mutatni, hogy nem félnek, most, amikor nem dúl a diktatúra, még inkább jelezni kell a jogtipró hatalomnak, hogy vagyunk, és nem félünk. Bedő Zoltán elmesélte, 1980-ra az erdélyi magyarság puszta léte került veszélybe. Egy négyzetcentiméternyi piros-fehér-zöld zászlóért az embert meghurcolták, volt, akit el is tüntettek. Többedmagával Kolozsvári egyetemistaként szervezkedett, voltak ott Gyulafehérváriak, Nagyenyediek, Marosvásárhelyiek is. Utóbbiak szerezték be az óriási magyar zászlót, amit aztán 1981. július 25-én, Anna-nap előtti délután kitűztek a Szent Anna-tó fölötti sátortábornál a Tusnádfürdő felőli oldalba. Azért választották ezt a helyet és időpontot, mert tudták, hogy hagyomány szerint sokan lesznek ott, s az esetnek nagy visszhangja lesz, amit nem tudnak eltussolni. A zászló körül szónoklatok hangzottak el és énekeltek, többek között revizionista nótákat is. Sötétedés után valaki kitalálta, hogy vonuljanak a Szent Anna-kápolnához, ez már nem volt benne a tervben, jegyezte meg Bedő. A Miskolcról érkezett Miklós Árpád elmesélte, ő tulajdonképpen azért jött akkor, hogy a székely testvéreknek elmondja, nincsenek egyedül. Egy tábortűz körül szalonnát sütöttek, bort ittak, és revíziós dalokat énekeltek. Egyszer csak azt vette észre, nagyon sok ember gyűlt oda egy nagy magyar zászlóval. Közösen elénekelték a magyar himnuszt, a Szózatot és a székely himnuszt. Ennek hatására az egész tábor oda gyűlt, több százan. Valaki azt mondta, gyerünk le a kápolnához. Akkor mindenki levonult a zászlót követve. Többek között azt énekelték lefelé menet: „Ez a vonat most van indulóban, a belseje fel van virágozva, a zászlaja piros-fehér-zöld, vissza Erdélyt, mert az magyar föld.” Kérdezte a székely testvéreket, nem lesz ebből baj, azt válaszolták, sötétben nem mernek ekkora tömeggel szembeszállni, esetleg másnap.
Fazakas Zoltán elmesélte, kezdetben passzív résztvevő volt, frissen érettségiztek, és az osztály szokás szerint kiment a tóhoz. Fürdés után mentek felfelé, s akkor találkoztak a szembe jövő zászlós menettel, melyhez csatlakoztak, s így kerültek az első vonalba.
Miklós Árpád elmondta, amikor kiértek a kápolnához, egy Marosvásárhelyi frissen érettségizett fiatalember szólította a tömeget: Magyar testvéreim, boruljunk le, és imádkozzunk. Aki ott volt, letérdelt. A diák mondta: Adjad Istenünk, hogy újra eggyé legyünk, hogy útlevél nélkül mehessünk Budapestre, és útlevéllel Bukarestbe. Ennek hatására fellelkesültek, őt is elkapta a hév, felugrott egy magaslatra, s elszavalta Kárpáti Piroska Üzenet Erdélyből című költeményét: „Üzent az Olt, Maros, Szamos, / Minden hullámuk vértől zavaros, / Halljátok, ott túl a Tiszán, / Mit zúg a szél a Hargitán? / Mit visszhangoznak a Csíki hegyek, / Erdély hegyein sűrű fellegek? (…) Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk! / Halott vitézek lelke jár velünk. / Előttünk száll az ős Turul-madár, / Nem is lesz gát, és nem lesz akadály! (…) S végezetül, ha ez sem lesz elég, / A föld megindul, a mennybolt leszakad, / De Erdély földje csak magyar mArad!” Ez nagy sikert aratott. Bedő Zoltán kiegészítette: egy Sepsiszentgyörgyi alpinista kitűzte a magyar zászlót a romos kápolnatoronyba. Beszédek következtek, volt, aki a toronyból, más lentről szólt. Ilyen élményben nem volt része az életben, pedig 1989-ben is ott volt a sűrűjében, az első vonalban, jegyezte meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)