Szilágyi Árpád: Áldozat 1956
Hatvan éve robbant ki a 20. század európai történelmének legpozitívabb megítélésű eseménye: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. A budapesti történések kivívták a világ közvéleményének elismerését, a megtorló intézkedések az áldozatokkal való együttérzést váltottak ki. Mindenhol szolidarizáltak a magyarországi történésekkel, az utódállamok magyarsága nem maradt ki sem az eufóriából, sem a retorzióból. Összeállításunkban Szilágyi Árpád Áldozat 1956 című, a Pallas–Akadémia Könyvkiadónál a napokban megjelent kötetéből vett részlet a megtorlás mértékéről.
A visszaemlékezés először 1996-ban angol nyelven (The Victime) jelent meg az Egyesült Államokban, miután első helyezettje és nagy sikere lett az évi Nemzetközi Irodalmi Pályázat 1956-os témakörének. Szilágyi Árpádot 1957-ben húsz év kényszermunkára ítélték hazaárulásért – lényegében egy levélért. Bűne valójában az volt, hogy kolozsvári egyetemistaként nyíltan szolidarizált az 1956-os magyar forradalommal. 1961-ben rendszerellenes tevékenységgel vádolták meg mint a gyergyói Fekete Kéz nevű „szervezet erkölcsi felelősét” és újra elítélték – ez alkalommal egy kézzel írt, évekkel azelőtti plakátért. Politikai fogolyként megjárta Románia legkegyetlenebb börtöneit… a kínzások miatt nemegyszer állt a halál küszöbén. Ma ő a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke, aki tisztségét nagy felelősségtudattal, töretlen közösségi hűséggel tölti be, és ez így természetes a számára: ifjúkorától áldozatos következetességgel vállalta magyarságát és római katolikus hitét.
…
Az idő nagyon lassan telt, de csak elérkeztünk ahhoz a dátumhoz, amely híressé vált a szamosújvári börtön történetében: 1958. július 14-hez. Szép, napsütéses reggel volt. A börtönépület fedelének kupáscserepein a galambok ugyanúgy turbékoltak és ugyanúgy járták násztáncukat, mint eddig. A nap ugyanúgy kezdődött a börtönben, mint máskor, csupán a központi fűtés vezetékein a rabok által leadott Morse-jelek sokasága tűnt kissé szokatlannak.
Úgy tíz óra tájt különös morajlás rázta meg az egész börtönt. Eleinte gyengén hallatszott, de fokozatosan erősödött, mígnem tisztán kivehetővé vált egy lázadó tömeg vad ordítása. Lázadás tört ki a börtönben. Nagyon megrendítőnek és rémisztőnek tűnt a mintegy tízezernyi rab elszabadult, vad kiabálása, ordítása. A lázadás általános oka a börtönőrök brutális bánásmódja és a mind elviselhetetlenebbé váló börtönviszonyok. A lázadás kiváltó oka pedig az a körülmény volt, hogy a börtön egyik nagy cellájában – ahová több mint száz ember volt bezsúfolva – a vécét befalazták, és helyette csebreket tettek be, arra kényszerítve a rabokat, hogy azokat használva elégítsék ki fiziológiai szükségleteiket. A rabok hangot adtak elégedetlenségüknek, amiért az őrök az egyik rabot csúnyán elverték. Erre a cella rabjai egy emberként álltak ki jogtalanul megvert társuk mellett. A tiltakozás és elégedetlenség híre a Morse-jelek és néma ábécé segítségével gyorsan elterjedt az egész börtönben. A rabok most már más természetű sérelmeiket is kifejezték hangos kiabálással és ordítozással. Délelőtt tizenegy óra körül megszólalt a börtön szirénája, túlsüvítve a rabok haragos kiabálását. A fellázadt emberek ledobálták az ablakokra szerelt faredőnyöket. A sziréna közben egyfolytában szólt, de a tízezer rab vad lármája mind félelmetesebben hullámzott át az egész börtönön, túlharsogva néha a sziréna ijesztő zúgását. Egy adott pillanatban megjelent az udvaron Goiciu, a börtön igazgatója, akit a rabok szidalmazni kezdtek. „Le Goiciuval! Le a gyilkossal!” – kiabálták a felbőszült rabok, akik ugyan a cellájukban voltak, mert kitörésre nem volt lehetőségük, de lázadásuk mind erőteljesebbé és félelmetesebbé vált.
A mi cellánkban a sziréna hallatára mindenki a földre vetette magát, kivéve Nagy Jóskát, aki most nem volt szívbajos, nekirohant az ablaknak, hogy ledobja a redőnyöket. Pop Nicolae és Falk Hans alig tudták az erőszakoskodó fiatalembert eltávolítani az ablaktól. Munteanu, egy negyven körüli rabtársunk is azon a véleményen volt, hogy szolidaritást kell vállalni a többi rabbal, és a redőnyöket le kell dobálni az ablakokról. Mivel a vélemények ebben a kérdésben megoszlottak, az ügyet szavazás alá bocsátották; a többség úgy döntött, hogy nem kell azokat eltávolítani. Pop és Falk elmondta, hogy a szovjet börtönökben szerzett tapasztalataik alapján biztosra vehető, hogy a rabok nem fognak semmit elérni ezzel az akciójukkal. Közben járművek zúgása és szirénázása hallatszott. Erősítést hoztak Kolozsvárról. Állig felfegyverzett katonák ugráltak le a gépkocsikról, akik körbevették az egész börtönt. A rabok félelmetes kiáltozásai, mint a vihartól felkorbácsolt tenger vad morajlása, ismétlődő hullámokban zúgott át a cellákon. Mindenki a földre hasalva feküdt. A cement hidege nem űzte el a szívemben és tudatomban támadt félelem lázát. Próbáltam megnyugtatni magam, hiszen cellánk rabjai nem csatlakoztak a felkeléshez; a józan ész kerekedett felül, és megőrizte cellánk rendjét. A szirénázás is végre megszűnt. Vezényszavak hallatszottak, majd sietős léptek zaja szűrődött be a folyosókról. Az újonnan érkezett katonaság megszállta a börtönt. Később egy magas rangú tiszt érkezett a börtön udvarára, és próbálta a fellázadt rabokat csillapítani, amire azok még hangosabban kiabálták követeléseiket: „Le Goiciuval!”, „Adjatok több kenyeret!”, „Emberibb körülményeket, jobb bánásmódot!” Újabb vezényszó hallatszott, majd gépfegyver ropogása rázta meg a börtön levegőjét. A sziréna ismét megszólalt, amibe most már a rabok kétségbeesett kiáltozása vegyült, majd újból elhallgatott, s kis idő múlva a fegyverropogás is elült. Jajgatások és segélykiáltások hallatszottak. A védtelen rabok közé lőttek, sokan közülük meghaltak, mások súlyosan megsebesültek. Vihar utáni csend telepedett a börtönre, amit most már csak a végső tusájukban vergődő és haldokló rabok jajgatása és hörgése tört meg. A kiáltozás teljesen elhalt, és cellánk rabjai az ablakhoz tolultak. – Ni, ott a gépfegyver! – mondták ijedten. Miután mindenki megnézte a gyilkos fegyvert és utána ismét a padlóra feküdt, én is az ablakhoz siettem. Éppen vissza akartam menni a helyemre, amikor hirtelen kivágódott a cella kis ajtaja és rám kiabált az őr: – Mi van veled, te egyetemista, talán meguntad az életed?!
Megijedtem, de reméltem, hogy ennyivel megúszom. Közben az ajtók vad nyitogatása és az őrök ordítozása hallatszott. (...)
– Milyen szerencse, hogy mi nem dobtuk le a redőnyöket – jegyezte meg valaki közülünk. Az ajtók hangos zakatolása és az őrök dühös kiáltozása összevegyült a rabok jajgatásaival, s a zaj félelmetesen közeledett cellánkhoz. Egyszer csak nagy robajjal kicsapódott az ajtó, s betódult rajta hat fegyveres katona, élükön Tudoránnal, a börtön alparancsnokával, akinek a kezében egy szétvert asztal vaskos lába volt, amelyről csepegett a vér.
– Ki dobta le a redőnyt? – kérdezte dühösen Tudoran.
– Alázatosan jelentem, mi nem dobtuk le a redőnyöket – szólalt meg Pop, a cellafelelős.
– Melyik közületek az egyetemista? – ordította Tudoran, és szemei szikráztak a gyűlölettől.
– Én vagyok – feleltem és felálltam.
– Takarodj ki a cellából, te büdös bandita, mert rögtön szétzúzom a fejed!! – ordította az alparancsnok, és rám sózott egyet a véres asztallábbal. Az egyik fegyveres katona megfogta a karomat és valósággal kilódított a folyosóra.
– Le a földszintre! – kiáltotta utánam Tudoran.
Próbáltam a dühödt katonák és őrök sorai között minél hamarabb a lépcsőhöz érni, miközben azok fegyvereikkel agyba-főbe ütlegeltek. Sok ütést kaptam, fejemből és karjaimból ömlött a vér. Egy tagbaszakadt őrmester megragadta a karomat és levezetett a lépcsőn – talán azzal a szándékkal, hogy megmentsen a további ütlegeléstől. Leértünk az első emeletre, ahol a börtön segédorvosa mészárosi szakértelemmel darabolta, aprította a kezébe került rabokat. Amikor megpillantott, villámokat szórt gyilkos tekintete, s így ordított az őrmesterre: – Hagyd csak nekem azt a büdös banditát! Valósággal kiráncigált az őrmester kezéből, és elkezdett ütni agyba-főbe a kezében tartott vasdoronggal. Ömlött ismét a vér a fejemből, a karjaimból és a lábamból, megtépázott ruhám cafatokban lógott rajtam, de a kommunizmus e hősies védelmezője csak akkor hagyta abba a verést, amikor beleunt, s akkor mocskos, véres csizmájával akkorát rúgott belém, hogy félájultan összecsuklottam. Egy őr megragadta a lábamat, s úgy húzott le a lépcsőn – már annyi erőm sem volt, hogy a fejemet feltartsam, hogy ne verjem bele minden lépcsőfokba. Az ájulás környékezett, de eszméletemet nem veszítettem el, s így láthattam, hogy mi történik lent, a földszinten, ahol körülbelül 250-300 összevert rab feküdt a cementen. Testük minden porcikájából csurgott a vér. Voltak olyanok is, akiknek a fogait is mind beverték, másoknak a szemüket ütötték ki vagy a fülüket hasították le. Ennyi vért még nem láttam soha életemben, pedig egy alkalommal voltam a kolozsvári vágóhídon is, de ami itt elém tárult, felülmúlt mindent. Egy halom halálra vert rab, egy óriási vértócsa, a falak is telespriccelve vérrel... A halálukon lévő rabok halálhörgése és az őrök becstelen káromkodása borzalmassá és felejthetetlenné tette ezt a napot, a szörnyű látványt. (...)
Közben megkezdődött a rabok leltározása, összeírása. Mindenkinek felvették a személyi adatait. A rabok szorosan egymáshoz préselve a földön hasaltak, az őrök pedig a rabok hátán tapostak, és aki az összeírásra került, annak a fejét vagy a hátát rugdosták. Az összeírás után a földszinti cellákban helyeztek el mindenkit, s hogy majd a terror véres nyomait eltüntessék, elsősegélynyújtásban részesítették a súlyosan sebesülteket. Sajnos sokaknak nem volt már arra szükségük; sérüléseikbe belehaltak. Egy teljesen üres cellába vittek, ahol még egy ágy sem volt. Az estét és az éjszakát sétálva és felváltva a vécékagylón ülve vagy a falnak támaszkodva töltöttük el. Nem hagyták, hogy leüljünk vagy lefeküdjünk a földre. Az átkínlódott éjszaka után tiszta égboltú vasárnapra „ébredtünk”. Mintha semmi nem történt volna az előző napon, mély csend ülte meg a hatalmas börtönépületet. (...) A pirkadat jelei még nem mutatkoztak, amikor a börtön csendjét szívhasító jajgatások törték meg. E rémítő jajgatásokba az ajtók vad zakatolása, az őrök csúnya káromkodása és a sűrű lépések zaja vegyült. Ijedten figyeltünk minden zajra. A jajgatások nagy hangerővel törtek fel, majd egyre halkultak, míg végül teljesen elültek. Világossá vált, hogy megkezdődtek az újbóli verések, hogy elérkezett az igazi leszámolás ideje. Mindannyiunkat gyötrő félelem fogott el. A zaj mind közelebbről hallatszott... Idegeink pattanásig feszültek; tudtuk, hogy mindegyikünkre sor kerül. (...) Újabb ajtózörgetés, újabb lépések és újabb kétségbeesett jajgatások. A szívem a torkomban dobogott. Szombaton kapott sebeim még be sem száradtak, hasam tompán fájt a kemény rúgástól, s íme, újabb kínzások előtt állok. A teljes kiszolgáltatottság, az a tudat, hogy az őrök akár agyon is verhetnek, növelte eddigi félelmemet. Végre kinyílt a cellánk ajtaja. Dühödt őrök rohantak be, megragadták az ajtóhoz legközelebb álló rabot és elhurcolták. Hiába dugtuk be a fülünket, a jajgatás az agyunkat, a szívünket, a lelkünket marcangolta. A megkínzott rabot nem hozták vissza. Hogy minél hamarabb átessek az elkerülhetetlen tortúrán, az ajtó közelébe álltam, amely durva zakatolással ismét kicsapódott. A káromkodó őrök megragadtak, és úgy hurcoltak ki, hogy még a lábam sem érte a földet. Az őrök a fürdőbe vittek, amelynek a közepén egy véres pad hevert, és körülötte, illetve a két oldalán három-három őr állt, kezükben hosszú doronggal.
– Feküdj arccal a padra, te büdös bandita! – hangzott a durva parancs. Ráfeküdtem. Az őrök valósággal nekem estek, s a fejemtől a talpamig erős ütéseket mértek rám. Úgy éreztem, mintha úthenger haladna át rajtam. Nem lehetett jajgatás nélkül kibírni. Amikor éreztem, hogy tovább már nem bírom elviselni az ütéseket, leugrottam a padról.
– Vissza, te rohadék! – ordították majdnem egyszerre. Visszafeküdtem. Kíméletlen ütések zápora árasztotta el görcsökben vonagló testemet, s újból leugrottam a kínzópadról. Az ütlegelést most már lent a földön folytatták. Igyekeztem karjaimmal a fejemet védeni, de már alig volt erőm. Az egyik őr addig ütötte a cipőm talpát, amíg az le nem esett a lábamról, s utána a csupasz talpamra mérte ütéseit. Már jajgatni sem tudtam, csak valamilyen hörgés jött ki a torkomon. Karjaimat, lábaimat erős görcsök kínozták, az egész testem remegett. Kínzó hányinger környékezett, s úgy tűnt, az egész helyiség forog velem együtt. Egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy egy hatalmas űrbe zuhanok. Az őrök eltorzult arcvonásait mind elmosódottabban láttam, majd sötét árnyék borult rám s a kis helyiségre. Egy vödör vízzel öntöttek le... az hozott vissza a kegyetlen valóságba. Újból érzékelni kezdtem a vizes-véres falakat, megjelentek az őrök torz alakjai is, és fokozatosan megelevenedett körülöttem a környezet. Kínzóim, megelégedve a verés mennyiségével, azt parancsolták, hogy álljak fel. Megpróbáltam feltápászkodni, de a görcsök annyira rángatták az egész testem, de főleg a lábaimat, hogy nem bírtam felemelkedni. Miután látták, hogy képtelen vagyok a magam erejéből felállni és elindulni, kezembe nyomták a cipőmet, és karjaimnál fogva kihurcoltak a fürdőből, el egészen a lépcsőkig. Ott letettek és azt mondták, menjek fel a cellámba, amelyik a negyedik emeleten volt. Próbáltam talpra állni, de nem tudtam; a sok ütéstől teljesen bedagadt, több helyen kihasadt és folyt belőle a vér. Megtépázott ruhámról cafatokban fityegtek a rongydarabok, amelyekből mocskos, szürke lé csurdogált, összevegyülve sebeimből áradó vérrel és verejtékkel. Szívem az agyamban lüktetett, és kegyetlenül fáztam. Annyira, hogy reszkettem belé. Összeszorítottam véres ajkamat, s megfeszítve minden erőm, elindultam fel a lépcsőn, négykézláb. Segíts, jóságos Atyám! – fohászkodtam magamban. Minden egyes lépcsőfok megmászása hatalmas erőfeszítésembe került, így nagyon lassan haladtam felfelé...
***********
Fülöp Sándor
Verős ébresztő 
Szamosújvárt (Az 1958-i börtönlázadás megtorlása)
Quanga-varanga-quanga-varanga… Éled a börtön, szaggató hangra. Vége az alvó égi világnak. Pokolra ébren új kínok várnak:
Mundéros ördög, szadista őrök verik a gongot, verik a foglyot, verik a testet, őrlik a lelket.
Quanga-varanga-quanga-varanga. Éled a börtön szaggató hangra. Vége az égi alvó világnak. Pokolra ébren új kínok várnak…
1958 nyarán
(A szamosújvári börtönben született veréseket a szerző szappanlapra írta, dróttűvel karcolta fel. Megjelent az Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra c. kötetben.) Hargita Népe (Csíkszereda)