"Ünnepi rendezvénysorozattal emlékeznek meg október 11-én és 12-én Kolozsváron és Zilahon a két Fadrusz-mű, a Mátyás- és a Wesselényi-szobor leleplezésének 100. évfordulójáról. Az eseményen előreláthatóan a román és a magyar kormány képviselői, többek között Serban Mihailescu főtitkár, Cristian Diaconescu államtitkár, valamint a művelődési Minisztérium képviselője, magyar részről pedig Kiss Elemér, a miniszterelnöki hivatal vezetője, Szabó Vilmos, a miniszterelnöki hivatal politikai államtitkára, Kocsi László, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának államtitkára és Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke vesz részt. Ugyanakkor legfelső szinten képviselteti magát az RMDSZ, valamint a helyi hivatalos szervek. Jelenleg a munkások a nemrég ismeretlenek által festékszóróval lefújt szobortalapzatot tisztították le. A polgármesteri hivatal képviselője kifejtette: érdeklik az esetleges UNESCO pénzek a főtéri szoborcsoport restaurálására, amelyet "a román szobrász, Ioan Fadrutiu" alkotott. Funar polgármester nem ért egyet azzal, hogy a Főtér a világörökség részét képezze. /Németh Júlia, Kiss Olivér: A világörökség részévé nyilvánítanák a belvárost. Javítási munkálatok a Mátyás-szobor környékén. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 4./"

Etnopolitikusi álom
Hálával tartozom egy kolozsvári örökzöld etnopolitikusnak, aki nemzetvédő buzgalmában postaládákba dugdosott röplapokkal világosítja fel az istenadta népet.
Küldeményéből megtudtam az ő igazát az igazságos Mátyás király szobrával kapcsolatban. Azt, hogy a magyar barbár, kegyetlen, ravasz, kapzsi és képmutató nép, akiknél a történelemhamisítás állampolitika. Így sikerült maguknak kisajátítani Corvin Mátét, aki a román Iancu de Huneadoara és Saveta Sălăjan gyermekeként lett legnagyobb magyar király. Többek között az Európa legfelsőbbrendű és legelső civilizációjával, valamint a világ legrégibb írástudományával rendelkező román nép területén. Ennek a bizonyos Corvin Máténak 1902-ben, a magyarok alig 51 éves ittléte (1867–1918) idején, szobrot emeltek a kincses város egyik terén, amelynek megalkotója a galgai születésű, később elmagyarosított Ion Fădruţiu szobrász volt.
Megtudtam, továbbá, hogy veszélyben a haza, mert március 15-én Magyarország és az udéméré vezetőinek jelenlétében nagy magyar népgyűlést szerveznek a felújított szobor újraavatása ürügyén, amelyen, koszovói mintára, kikiáltják Erdély autonómiáját. A provokációt úgy lehet kivédeni, ha addig népszavazást rendeznek a város békét és igazságot szerető lakossága körében arról, hogy adjuk-e el a szobrot Magyarországnak, hadd hordják el innen, és a helyébe Traianus oszlopának mását építsük fel, vagy költöztessük a szobrot Vajdahunyad várába, a turizmus fellendítésére, vagy maradjon itt, de tegyük rá N. Iorga bronztáblás pontosító szövegét a király moldvai katonai kalandjának fiaskójáról. És természetesen arról is döntenünk kell, hogy a szobor háta mögé visszaállítsuk a zászlórúd-együttest, úgy, ahogyan az tizenkét dicsőséges éven keresztül félreérthetetlenül közölte a világgal, ki uralkodik e király, e tér, e város felett. Létfontosságú kérdéseket tehát a bölcs nép kezébe!
Én minden esetre köszönöm a röpiratot, mert nélküle sosem képzeltem volna el, hogy Romániában és az Európai Unióban miként lehet büntetlenül űzni a nyílt, tömeges uszítást egy egész nép ellen, miként próbálhatnak jóhiszemű fiatalokat műlegendákkal és nyilvánvaló hazugságokkal hergelni. Az ötletszerző talán már azt is elképzelte, hogy abban a városban, ahol egy helyi nyugdíjas filmsztár lóháton vonulhat fel a saját nevét felvevő mozi újraavatására, ő, mint volt háromszoros polgármester, milyen jól szoborkodhatna Mátyás király helyén a nyeregben a róla elnevezett téren. Mert az álmodozásban a történelem szemeteskukájából való visszatérésről egy javíthatatlan „nemzetmentő” etnopolitikus számára nincsenek határok. Szerencsére azok a gátak a valóságban keményebb lábakon állnak
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)