Katona Szabó István – 90
A napokban szerkesztőségünk meghívást kapott a Gödöllői Új Művészet Közalapítványtól. Születésnapi találkozóra hívnak a GIM Házba (Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóház), ahol november 11-én délután 4 órakor Katona Szabó István írót, kritikust, szerkesztőt köszöntik. A hosszú ideje Marosvásárhelyről Erzsébet királyné egykor igen kedvelt városába áttelepedett tollforgató vasárnap ünnepli 90. születésnapját. A Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában című rendezvényen az ünnepelttel Albert Gábor író, a Magyar Művészeti Akadémia tagja és Gaálné dr. Merva Mária irodalomtörténész, a Gödöllői Városi Múzeum igazgatója beszélget. A találkozón bemutatják Katona Szabó István frissen kiadott önéletírását. A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948 – 1968 címmel megjelentetett kötet a Kráter Könyvműhely kiadványa. Amint a könyv beharangozójában a kiadó hangsúlyozza, az író „az erdélyi magyarság tragikus történetének újabb fejezetét tárja fel, a korábban két kötetben Nagy remények kora 1944–1948 című, 1990-ben kiadott visszaemlékezések folytatása. Az Erdélyből idős korában Magyarországra települt szerző szubjektíven, ám megkérdőjelezhetetlen igazságokkal ír a nagy romániai >szocialista< átalakulások évtizedeiről, melyek döntő kihatásai máig érvényesek.” Az író konkrét számadatokkal bizonyítja, hova vezetett az az erőltetett folyamat, amellyel a romániai nemzeti kisebbségeket el akarták tüntetni, be akarták olvasztani. Fél évszázada történt eseményeket idéz fel a kötet, de „sajnos időszerűsége nem csökken, hanem növekvőben van.” – emeli ki az ismertető.
A kiadvány bizonyára rövidesen eljut a mi könyvesboltjainkba is, érdeklődéssel várjuk. A szerzőnek pedig erőt, egészséget kívánunk további tervei, mindenekelőtt visszaemlékezései újabb fejezeteinek a megírásához, kiadatásához!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.
– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.
– Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?
– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.
Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen.
– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is?
– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet.
– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.
– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.
– Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.
– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.
– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle?
– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.
– Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út.
– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…
Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

Kossuth utcák szerte a nagyvilágból
Amerikában és a világ számos országában tisztelték Kossuth Lajost, így számtalan utca és tér viseli a magyar szabadságharcos nevét a nagyvilágban. Ezekről az utcákról gyűjtött össze képeket az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei szervezete, hogy felhívja a figyelmet: csupán nálunk nem engedélyezik, hogy legyen Kossuth utca.
A Deus Providebit Tanulmányi Ház aulájában nyílt meg kedden A világ Kossuth utcái című fényképkiállítás. A 15 fotóból kiderül, van Kossuth utca Németországban Drezdában, Angliában Londonban, Bilstone-ban, Olaszországban Collegno és Mestre városában, létezik Kossuth tér Párizsban. Amerikában Kossuth nevét viseli utca Baltimore-ban, St. Louisban, Lafayette, Piscataway, Newark, Fair Lawn, Bolivar városában, de még az ausztráliai Ballaratban is. New Yorkban Kossuth-szobor is áll – tudtuk meg a kiállítás megnyitóján Barabás Miklós történelemtanártól. „Kossuth az egyetlen külföldi államférfi, akinek szobrot állítottak a Capitoliumban, az amerikai törvényhozás épületében. De van szobra New Yorkban, Los Angelesben, Clevelandban, St. Louisban. Iowa államban egy egész megyét; Indiana, Mississippi, New York, Ohio, Pennsylvania államban pedig egy-egy községet, kisvárost neveztek el róla” – sorolta az adatokat a történész. Elmondta azt is, hogy Kossuth 1851 decemberétől 1852 júliusáig tartó amerikai körúton vett részt, s ennek eredményeképpen viseli ma nevét számos utca és tér a tengerentúlon.
„Amerikában mindenütt nagy melegséggel fogadták a szabadságharcost, aki nem titkolt szándékkal azért ment oda, mert bízott abban, hogy pénzt szerez a küzdelem folytatásához. Kossuth Lajos amerikai körútján hetven városban ötszáz beszédet tartott” – elevenítette fel a talán kevésbé ismert történelmi tényeket Barabás Miklós.
Történelmi adalék a marosvásárhelyi utcáról
Az egykori Nagyszentkirály utcát 1893-ban nevezték el Kossuth Lajosról, akkor vált ugyanis Marosvásárhely díszpolgárává a magyar államférfi. Az utcát Trianon után Călăraşilor utcának keresztelték, majd a negyvenes években ismét Kossuth lett. Egészen ’89-ig volt az, akkor nevezték el ismét Călăraşilor utcának, s azóta nem lehet újra Kossuth.
A tárlaton látható tizenöt fényképen kívül jóval több Kossuth utca van, a kiállításon azonban olyan fotók kaptak helyet, amelyeken jól látható az utcanévtábla is, amely igazolja, hogy tényleg a szabadságharcos nevét viseli a hely. A Néppárt figyelemfelkeltő szándékkal szervezte a kiállítást, ugyanis furcsának tartják, hogy „abban a jogbiztonságban, amellyel annyira szeret hetvenkedni Románia az Európai Unióban, ne lehessen Marosvásárhelynek Kossuth utcája”.
Barabás Miklós elmondta: történészként azt furcsállja, hogy Kossuthnak nem lehet szobra Marosvásárhelyen, annak ellenére, hogy Nagyenyeden például iskolát, utcát neveztek el Axente Severről és szobrot is állítottak neki, pedig nevéhez több mint ezer magyar ember megölése fűződik és éppen az 1849-es esztendőből. „Lehet a történelmet értelmezni így is, úgy is” – zárta a történész.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Aki mindmáig rajtahagyta keze nyomát városán
Pákei Lajosra emlékeztek
Pákei Lajosra, Kolozsvár egykori főépítészére emlékeztek születésének 160. évfordulója alkalmából szombaton délelőtt a Kolozsvár Társaság, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság és a Magyar Unitárius Egyház közös szervezésében. A rendezvény helyszínéül a Kolozsvár Társaság főtéri székhelye szolgált, ahol Pákei tervrajzait és épület-alaprajzokat állítottak ki. A főépítész életútját Gaal György művelődéstörténész mutatta be, a levéltári hagyatékokat ifjabb Dávid Gyula építész ismertette, és levetítették Maksay Katalin műépítész összeállítását Pákei Lajos fontosabb munkáiról. A találkozó zenei műsorát Szőcs Márton és Gyenge Balázs biztosította.
– 160 év telt el azóta, hogy 1853 márciusában, egy régi kolozsvári unitárius család sarjaként megszületett Pákei Lajos. Bár nem éppen kerek az évforduló, mégis méltó alkalom arra, hogy felidézzük annak a mérnökembernek és művésznek az alakját, aki mindmáig rajtahagyta keze nyomát városán. Hiszen a Főtér, a Kossuth Lajos utca és a Sétatér meghatározó épületeit ő álmodta kőbe, téglába – mondta Gaal György. Kifejtette: tanulmányait, a családi hagyományoknak megfelelően az Unitárius Kollégiumban végezte, kitűnő rajztehetségének köszönhetően pedig már diákként a korban nem megszokott pályát, az építészetet választotta. Felsőfokú tanulmányait a budapesti Királyi József műegyetemen kezdte, majd egy év után átiratkozott a világhírű Müncheni Politechnikumba, ahol 1876-ban szerezte meg mérnöki diplomáját. Még abban az évben beiratkozott a Bécsi Művészeti Akadémiára. A család szűkös anyagi helyzete miatt 1880-ban hazajött, és elfoglalta Kolozsvár városának főmérnöki állását. Később pedagógiai munkában is nagy szerepet vállalt, és neki köszönhető az iparmúzeum (jelenleg a Műszaki Egyetem épülete) létesítése és az épület megtervezése.
Halálakor, 1921 márciusában, a nagy politikai változások idején alig emlékeztek meg róla, egyetlen cikk jelent meg csupán, Kelemen Lajos tollából, az Unitárius Közlönyben.
– Pákei Lajos nevéhez több mint ötven középület – húsz templom, öt kastély, családi házak, villák –, síremlékek, emléktáblák tervezése és kivitelezése fűződik – hangsúlyozta Gaal György, példaként pedig a Főtér sarkán lévő egykori New York (jelenlegi Continental) szállót, a város első, európai viszonylatban is ismert szállodáját és kávézóját említette. Pákei tervezte továbbá Kolozsváron a sétatéri korcsolyacsarnokot, a nemrég felújított Kioszkot, a János Zsigmond Kollégium épületét, a Mátyás király szoborcsoport talapzatát, a fellegvári Erzsébet királyné emlékművet, a Rhédey-palota színjátszási műemléktábláját, a Mátyás-ház bronzba öntött emléktábláját és Brassai Sámuel síremlékét is. Maksay Katalin műépítész kutatásának köszönhetően fényképsorozatban mutatták be a rendezvényen a főépítész által tervezett impozáns épületeket, vázlatrajzokkal és alaprajzokkal kiegészítve, Budapesttől Székelyudvarhelyig.
Ifjabb Dávid Gyula építész kifejtette: a művész-építész papír alapú hagyatékának kutatása elengedhetetlen az életmű vizsgálatában. Megköszönte azoknak a levéltárosoknak a segítségét, akik ebben a munkában támogatták (Ritoók Pál, Építészeti Múzeum, Budapest; Bakó Zsuzsanna,Műemléki Kutató és Dokumentációs Központ, Budapest; Molnár B. Lehel, Magyar Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltára, Kolozsvár), továbbá megjegyezte: az iratok között templom- és villaépítészethez kapcsolódó dokumentumok, oktatási intézmények műszaki dokumentációi és tervben maradt épületkoncepciók egyaránt megtalálhatók.
– A törzsanyagot viszont egyértelműen a megvalósult épületekről szóló lapok jelentik Bölöntől Kolozsvárig, Pozsonytól Székelyudvarhelyig – magyarázta ifjabb Dávid Gyula. Elmondása szerint a kolozsvári anyag mennyiségileg is hatalmas, az iratok legnagyobb részét képezi. Az alaprajzok és dokumentációk mellett akvarellt is őriz a levéltár, valamint Pákei édesapja, idősebb Pákei Lajos grafikáit, tollrajzait. Mint kiderült, Pákei Lajos úgy tervezte, hogy Kolozsvár műemlékeiről jelentet meg útmutató kézikönyvet – Kolozsvár szabad királyi város építészeti műemlékei a 14. századtól a 19. század közepéig címmel –, ezt azonban végül nem sikerült befejeznie.
Kelemen Lajos levéltáros soraival zárta ismertetőjét ifjabb Dávid Gyula: „Pákei Lajos dolgozószobájában hatalmas kötegben maradtak hátra az ő híresen pontos szép rajzai, épület- és egyéb tervei. Rajzai hiányosan is becses emlékei egy művészetrajongó szép léleknek, s Kolozsvár művészeti múltjának, melynek Pákei Lajos nemcsak tisztelője, hanem alkotásaival a múlthoz méltó tevékeny s jelentős folytatója volt.”
PETHŐ HUNOR
Szabadság (Kolozsvár),

Horváth Matild vetőmagjai
Mindig megrázó torz világok túlélőit, igazságtalanul elítélt, meghurcolt embereket hallgatni, olvasni, és a befogadói élmény még erőteljesebb – vagy inkább felszabadítóbb –, ha a múltidéző egy fiatalos tekintetű, ápolt, jókedvet sugárzó hölgy, aki egyetlen rezzenésével sem utal arra, hogy nyomot hagytak volna benne léte felfoghatatlan történései. Horváth Matild, gyergyótekerőpataki származású volt politikai fogoly második önéletrajzi könyvét, a Földem, népem, életem című alkotást múlt pénteken mutatták be a marosvásárhelyi Bernády Házat zsúfolásig megtöltő publikumnak. A Mentor Kiadó gondozásában megjelent művet és szerzőjét Bajna György gyergyószentmiklósi újságíró méltatta.
– Horváth Matild nem vágyik sem irodalmi, sem más babérokra, ennek ellenére izgatja mások véleménye munkáiról, amivel jelzi: nem magának szánta könyveit. Üzenni óhajt velük arról a helyről, ahol született, s ahova állandóan visszatér erőt gyűjteni, feltöltődni, ami szívében ma is főhelyen van. (…) E könyvben a szerző alaposabban próbálja körüljárni mindazt, ami Tekerőpatakra jellemző, kezdve egy rövid egyháztörténeti kalandozással, amiben óhatatlanul helyet kap egy kurta iskolatörténet is, majd a Domus Historiát híva segítségül az első világháború néhány mozzanatát is bemutatja, sőt, az általa is nagyrabecsült Erzsébet királynéra, Sziszire is szán kétoldalnyit. A könyv második része kimondottan személyes. A család, sőt a leszármazottak bemutatása után az ő háromnegyed századának rövid leírása következik, börtönévek, korrajz 89 előttről, aztán a 89 utáni események bemutatása, kiemelten Marosvásárhely véres fekete márciusa – mondta a méltató, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy a könyv szerzője még az öndicséret látszatától is óvakodik, így miközben bátran kimond olyan dolgokat, amelyekről a legtöbb ember nem beszél, saját erényeit nem részletezi.
– Egykori gyergyószárhegyi rabtársai érdeklődésemre úgy meséltek a lányról, aki kenyeréről is le tudott mondani, ha nálánál jobban szenvedőt látott az éhség miatt, mint egy földre szállt angyalról. Horváth Matild erről is hallgat – tette hozzá Bajna György, aztán a prózaszöveg és a gazdag képanyag között a kötet végén rejtőző 17 versről szólt, melyeknek keltezése elárulja, hogy Horváth Matild legtermékenyebb időszakát éppen a börtönévek jelentették.
– Versei alapján arra is gondolunk, hogy talán nem ártott volna gyakrabban a verseléshez menekülnie, mert kétségtelen rátermettség, költői véna sejlik sorai mögött – jegyezte meg az újságíró, aki méltatása végén a szerző 23-24 évesen édesapjához írt Ó, ha rágondolok… című versét olvasta fel az egybegyűlteknek.
– Elsősorban drága szüleim emlékére, szülőfalum utáni szüntelen vágyakozásban, népem iránti szeretetemben írtam ezt a könyvet. Arra gondoltam, hogy hagyni kellene valami vetőmagot magam után. A könyv a vetőmag, az olvasó a talaj, az el nem olvasott sorok pedig sárban maradt magok. Azt szeretném, hogy az olvasóim tanuljanak a múltból, éljenek a jelenben, és gondoljanak az itthon maradásra – mondta az alkotó, aki 1962 óta él Marosvásárhelyen, de lélekben soha nem szakadt el Tekerőpataktól. Horváth Matild azt is elárulta, hogy még csokornyi kiadatlan verse van, de nem tartja magát sem költőnek, sem irodalmárnak, egyszerűen kikívánkoztak belőle a leírt szavak, mondatok. Telt házas közönségétől így búcsúzott a dedikálások előtt:
– Örvendek, hogy szabad vagyok.
N. Sz. I.
Népújság(Marosvásárhely)

Dallamok a török hódoltság korából
Mindent összevetve sikeresnek bizonyult a rendezvény – értékelte a vasárnap zárult Csíkszeredai Régizene-fesztivált Filip Ignác művészeti vezető.
„Népszerűnek bizonyultak az esti koncertek a Mikó-vár pincéjében: gyönyörű, színvonalas, a fesztiválhoz méltó zenét hallhattunk. A szabadtéri fellépésekre is sokan voltak kíváncsiak, így mindent összevetve sikeresnek tekinthetjük az idei fesztivált. A vendégzenekaroknak küldünk egy felkérést, hogy értékeljék a rendezvényt, az észrevételeket pedig figyelembe vesszük a soron következő kiadások szervezésekor" – értékelte a vasárnap zárult Csíkszeredai Régizene-fesztivált Filip Ignác művészeti vezető. A négynapos rendezvénysorozat reneszánsz táncházzal zárult a Mikó-vár udvarán.
Barokk és reneszánsz zene
Pénteken főként barokk zene szólt, ekkor mutatták be a tanultakat egy koncert keretében a Régizene Nyári Egyetem diákjai. Ekkor lépett fel hangversenyével a Barokk Fesztiválzenekar, hiszen a rendezvény nemcsak fellépési lehetőséget, hanem szakmai műhelyt is jelent a historikus zenét játszók számára. Szombaton a reneszánsz zene került terítékre, délelőtt a gyerekeket várták a Mikó-vár udvarára, ahol a zenehallgatás mellett bábelőadást is meg lehetett tekinteni, korabeli játékokat készítettek.
Az angol zenéé volt a főszerep a zárónapján, amelynek alaphangulatát a Custos Viol Consort koncertje adta. A formáció műsorában a Kájoni-kódex dallamait szólaltatta meg, annak a kornak a zenéjét, amelyből nagyon kevés zenei anyag maradt fenn. Ami ugyanis fennmaradt a török hódoltság idejének magyar zenéjéből, az többnyire pár kódexíró, többek közt Kájoni János munkásságának köszönhető. Ezek a zenei darabok sok hasonlóságot mutatnak Európa nyugati felének zenéjével – amint a műsor második részéből is kiderült.
A zenészek I. Erzsébet királynő Angliájába kalauzolták el a hallgatókat, abba a korba, amelyben illett ismerni a kottát, a hangszerjátékot és a táncot, a zeneismeret pedig a társadalmi elvárások része volt. Ezt példázza az is, hogy számos családban teljes consortnyi – azaz két szoprán, egy alt és két basszus – viola da gamba volt.
Balladák a világzenei repertoárból
Lendületes előadással örvendeztette meg a közönséget a The Early Folk Band, amelynek neve is sugallja, hogy a népzene gyökereihez próbálnak visszanyúlni, szeretnék „rekonstruálni" annak historikus hangzását. A nagy-britanniai, svédországi és németországi tagokból álló csapat igazi világzenei formáció, az előadók a szülőföldjükről magukkal hozott hagyományos zenét ötvözik a regizenélésből szerzett tapasztalataikkal. Munkásságukat számos rangos zenei díjjal ismerték el. Repertoárjuk alappilléreit a brit szigetekről, Németországból, Spanyolországból és Itáliából származó balladák, énekek és táncok képezik. Így épült vasárnapi műsoruk is az egész világot meghódító Robin Hood balladájára, ezen kívül Little John és Maid Marian, valamint a dán Olov Strangeson betyárok balladáját is felelevenítették.
A koncertet követően a szegedi Kovács Gábor által vezetett reneszánsz táncházba hívták meg a Mikó-vár udvarán összegyűlt népes közönséget – a táncházvezető Londonban végezte reneszánsz- és barokktánc-tanulmányait. A vasárnapi fesztiválesemények része volt a csíksomlyói térzene, a templomozókat a nagykárolyi Carmina Renascentia által szolgáltatott térzene hangolta rá az esti koncertekre. Ugyanakkor bekapcsolódott a fesztivál helyszínei közé a csíkdelnei Szent János műemléktemplom: Erich Türk kolozsvári orgonista szólaltatta meg a régi épület kicsi, de kifinomult hangszerét, bebizonyítva, hogy bár a kis erdélyi orgonák nem alkalmasak a nagyobb lélegzetű, komplex orgonaművek megszólaltatására, de kiválóak a korai barokk korban született művek előadására.
Krónika (Kolozsvár)

Utcaneveink üzenete
Az utcanevek a legmozgékonyabb, legváltozékonyabb földrajzi nevek. E tulajdonságuk egy sor tennivalót, tanulságot is hordoz. A kovásznai utcanevek múltjának és jelenének tanulmányozása során olyan jelenségekre figyeltem fel, melyek nem sajátosak, nem egyediek, hanem általános jellegűek egész Erdélyben, sőt, a magyar területeken mindenhol. Ezért éreztem szükségesnek a nyilvánosságot, azaz rájuk irányítani a figyelmet.
Természetes elnevezések
Az utcanevek – a kezdetektől a 19. század második feléig – városokban és falvakban természetes, spontán elnevezések voltak. A település lakói maguk nevezték el egy közismert lakóról vagy tulajdonosról (Vajnák, Butykák utcája, Komsa, Székely, Tóth utca – a példákat ezután is kovásznai adataimból közlöm), valamilyen ismert, földrajzi egységről, ha az út oda vezetett (Fenyves, Pakóhegy, Piliske út) vagy valamilyen, ott található jelentősebb emberi létesítményről (Cserépgyár, Fonoda, Gát, Vágóhíd utca). Örömömre szolgált, hogy Kovásznán fennmaradt még jó pár ilyen utcanév. Az utca természete, jellege, tulajdonsága is alkalmas természetes névadásra (Nagyút, Sáros út, Zsákutca.) Kívánatos lenne, hogy az ilyen természetű neveket ne cseréljük le, mert a település kultúrtörténeti adatait semmisítjük meg ezzel. Megőrzik a város múltjának egy-egy részletét, régi állapotát, lakóinak szemléletét. Másrészt a lakosok így ismerik, tiszteljük hagyományőrző igyekezetüket, elvégre elsősorban az ő tájékozódásukra születtek. Pl. az Erzsébet liget vagy egyszerűen a Liget még ma is nagyobb tájékozódási mutatóval rendelkezik, mint a régi Égerfa vagy a mai Bartók Béla név. Tévedés ne essék, nem Bartók Béla nevét kifogásolom, megtisztelő számunkra az ő neve, de a régebbi név történelmi dokumentum, Erzsébet királyné emlékére ültették a liget fáit, így tudja jó pár megkérdezett idős adatközlőm. Sajnos, a régi liget eleganciájából, szépségéből mára már szinte nem maradt semmi, fáit nagyrészt kivágták, csupán a régi képek emlékeztetnek szépségére. Mégis jó volna, ha mementóként megőrződne a név. De említhetném a legmeggyőzőbb példát is: a Nagyutat (még régebben Darék út) ma Ştefan cel Marenak hívják, holott semmi kötődése nincs az egyébként általam tisztelt román fejedelemnek Kovásznához. Tehát a hatóságoknak, amelyek ma elnevezik az utcákat, jobban figyelembe kellene venniük az illető hely szellemét és a már meglévő adottságait. Nem szabadna elpolitizálni az utcanévadást semmilyen körülmények között. Tudom, némelyek megmosolyogják „naivságomat”, de ez lenne a követendő út.
Mesterséges névadás
A 19. század végétől az utcanévadás feladatát a hivatal vette át. A mesterséges névadás I. korszaka a kiegyezéstől az első világháború végéig tartott. A hivatalos utcanévadás történetének II. korszaka az első világháború végétől egészen 1945-ig, a III. pedig 1945-től 1989-ig, míg a IV. az 1989-es rendszerváltástól napjainkig tart. Kovásznán is nagyjából a fenti szakaszokat különíthetjük el. Ma már kizárólag a hivatal foglalkozik az utcák, terek, sétányok elnevezésével. A köznyelvi használatban nem hivatalosan még él egy-két régi elnevezés (Hamar utca), sőt, új is keletkezik, de már elenyésző mennyiségben.
A hivatali névadásban figyelhető meg az a jelenség, hogy a mindenkori hatalom kénye-kedve szerint változtatja az utcaneveket. Főleg a 20. század jeleskedik ilyen tekintetben. Megint csak a főutunkat hoznám fel példának: a Nagyút volt Hunyadi, Sztálin út is, mielőtt a mai Ştefan cel Mare nevet kapta. Szerencsére, a köztudatból többnyire kiesik az erőszakolt név. A régi Nagyút név ma is élőbb és természetesebb, arról is árulkodik, hogy ez a település egyetlen főútja volt, és ma is az, a patakkal párhuzamosan halad, s Kovászna hosszan, keskenyen nyúlik fel majd kilenc kilométeren, tehát úti-falu volt s nem bokorfalu.
Ha gyakran változtatjuk a nevet, zavart okoz a lakosság tájékozódásában, ugyanakkor a hagyományokat is sutba dobjuk vele. Hiába szónokol a hivatal hagyományőrzésről, ha lépten-nyomon figyelmen kívül hagyja, ha a gyakorlatban nem alkalmazza. A fenti példa, gyakorlat csak arra jó, hogy illusztrálja: az utcanév beilleszthető a mindenkori hatalmi rendszerekbe változékonysága okán. Kívánatos lenne olyan törvény megalkotása, mely megvédené az utcanévadást attól, hogy ki legyen téve a hatalom kénye-kedvének, ugyanakkor a hagyományokat őrző utcaneveket tilos lenne megváltoztatni.
„A város, falu történetét, sajátosságait őrző utcanevek ugyanúgy védendők, mint a műemlékek” – teljesen egyetértek Péter László gondolatával, amelyet a világhálón olvastam Utcanévadásunk tízparancsolata című cikkében. Tehát az olyan neveket, melyek valamilyen kultúrtörténeti adatot őriznek, nem szabadna lecserélni. Például Kovásznán az Erzsébet liget nevét. Ezt csak szakember tudja megállapítani. Hogy ki legyen benne az utcanévadó-bizottságban, azt éppen ez az alapkövetelmény szabja meg: mindenképpen szakember, tehát helytörténész, magyartanár, néprajzos. Akkor kevésbé fordulnának elő anomáliák, kevésbé csorbulna a település „sajátosságának méltósága” (Sütő). Apró, jelentéktelen dolognak látszik, de mélyebb és jelentősebb következménye is lehet, mert ma egy hagyományőrző utcanév hull ki a köztudatból, holnap egy városrész, egy város neve, majd egy tájegység (lásd Székelyföld), végül a benne lakó magyarság veszíti el önmagát. Egy patkószeg miatt vész el a csata – ahogy az angolok mondják. Az ideológiai-politikai okokból adott elnevezések az 1950-es évektől szaporodtak meg nálunk is. Kovásznán bizonyos régi és új utcanevek román nevet kaptak a belvárosban is, ahol nem volt románság (Aurel Vlaicu). A tömbházak építésével létrejött új utcákat, sétányokat román elvont fogalmakkal jelölik. A kiírás egynyelvű volt. A magyarság nem érezte a magáénak, inkább románul használta, de lehetett ebben kényelemszeretet is (Frǎţiei, Prieteniei, Pǎcii, Unirii, Libertǎţii). Tehát a román–magyar barátság így egyoldalúvá sikeredett, feltehetően szándékosan. A többségében ma már románok lakta Vajnafalván is találunk erőszakoltan mesterséges neveket, ami azt bizonyítja, hogy a szocialista rendszer itt is „működött”: a Csordagyűjtő így kapta a Parcul Tineretului nevet. Ugyanakkor sok olyan történelmi személyiség jelent meg, akiknek a helyhez semmi közük: Tudor Vladimirescu, Horea, Cloşca şi Crişan stb. A Tavasz és Ősz utca nevét mesterségesnek, erőszakoltnak véltem, végül kiderült, hogy két Vajna-birtok nevét őrizték meg. A védett nevek közé tartoznak, ezeket nem szabad megváltoztatni. Tisztelet annak, aki – tudatosan vagy spontánul – a hagyomány mellett döntött.
A város többnyire magyarok lakta területein van román személyiségről elnevezett utca, de Vajnafalván egyetlenegy magyar utcanév sincs, holott például több Vajna megérdemelné, nem beszélve Orbán Balázsról, aki olyan szépen ír a kovásznai románságról, sőt, ő örökítette meg egyik szép népi szokásukat, a juhászlakodalmat, amelyre még ma is – joggal – olyan büszkék. Tudomásom szerint a rendszerváltozás utáni utcakereszteléskor javasoltak Orbán Balázs nevet, igaz, nem Vajnafalvára, hanem a régi Gát utcának a semmitmondó Ghiocei/Hóvirág helyébe, de azt sem fogadta el a hivatal és a képviselőtestület.
Helyesírási kérdések
Az általános helyesírási szótárakban a földrajzi nevek fejezetben vajmi kevés szó esik az utcanevek helyesírásáról. Pedig nagy szükség lenne ma erre, amikor a hivatal nevezi el őket. Kívánatos lenne, hogy minden polgármesteri hivatal rendelkezzék ilyen szakmai helyesírási szótárral. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége bizonyára készségesen segítene ebben, mint ahogy segített más esetben is. Ajánlatos lenne, hogy minden polgármesteri hivatal beszerezze a legutóbb megjelent magyar szakkönyvet: Fábián Pál–Földi Ervin–Hőnyi Ede: A földrajzi nevek helyesírása, Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 1998. Idézzünk néhány olyan szabályt, amely a helyi és a magyarlakta területeken levő utcanevek helyesírásában segít.
Egybeírjuk: a településrészek nevét (Alszeg, Vajnafalva), a természetes úton alakult összetett utcaneveket (Cserépgyár, Pakóhegy, Nyíralja), ha a névben nincs földrajzi köznév. Különírjuk: a névtől az utca, út, tér, liget, sétány szót (Székely utca, Erzsébet liget, Barátság sétány), de ha a hagyományos utcanév állandójelzős szerkezetű vagy külterületi helynévvé vált, akkor egybeírjuk (Nagyút, Postaút). Ha kéttagú személynévből vagy jelzős szerkezetű személynévből áll, akkor mindhármat különírjuk (Arany János utca, Felső Páva utca, Kőrösi Csoma Sándor tér). Ha a név előtt megkülönböztető jelző áll (Felső Porond utca). Kötőjellel írjuk: ha a név után valamilyen, a fentiektől különböző földrajzi közszó szerepel: patak, tó stb. (Karácsony-pataka). De ha a városrészt jelöli, s nem az utcát vagy a patakot, akkor egybeírjuk: Karácsonypatakában lakik.
Személyekről elnevezett utcát más nyelven is változatlanul kell írni, esetünkben a románt románul, a magyart magyarul, a megfelelő helyesírás szerint. Nem szabad lefordítani őket. A Grigore Ureche utcát például nem írhatom Fül György utcának.
Ismerni kell a hagyományokat
Végeredményben tehát átgondolt-megfontolt cselekedetnek kell lennie a hivatalos utcanévadásnak: figyelembe kell vennie a lakosság természetes elnevezéseit mind magyar, mind román részről. Ki kell kérni a szakemberek véleményét, ne legyen a művelet kiszolgáltatva a mindenkori politikai nézeteknek, vagy ne legyen esetleges és önkényes. Legyen összhang természetes és mesterséges névadás közt. A hivatalos utcanévadás nagy felelősség, ismerni kell a város/falu történetét, hagyományait, tekintetbe kell venni ezeket. Kerüljük a hosszú, megjegyezhetetlen neveket, történelmi dátumokról egyenesen nem javallott elnevezni utcát, erőltetett. Sem a román, sem a magyar nyelvészek nem tartják szerencsés megoldásnak. Ezért nem kívánatos a mai 1 Decembrie 1918 elnevezés.
Az utcanévtáblák elkészítését ahhoz szakmailag értő, mind a két nyelvet ismerő személy végezze. Ne jussanak a Székely utca sorsára. Senki nem ellenőrizte, hogy a jó szándékú készítője esetleg tévedhetett, s románul Secuiascǎ-nek írta, holott egy ott lakó családnevét örökítette meg az utca, tehát, lévén családnév, nem szabadott volna lefordítani, hanem változatlanul str. Székelynek írni, mint ahogy helyesen str. Butykák-nak írták a másik utcát. Ezt nem egy esetben tettem szóvá, de máig nem javították ki, nem tudom, miért.
Utcaneveink tehát arról is vallanak, hogy mennyire tiszteli a hivatal a lakosságot, mennyire van érte, s nem fordítva. Tehát a lakosság hivatalnak való kiszolgáltatottságáról is árulkodik. Egészséges együttműködés lenne ideális ebben a tekintetben is.
SZABÓ ETELKA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Krassó-Szörénnyel bővíti szórványprogramját Hargita megye
Beszterce-Naszód és Temes megye, valamint Aranyosszék után Krassó-Szörény megyével is partnerséget alakított ki Hargita Megye Tanácsa az Összetartozunk programja keretében.
Az önkormányzat sajtóirodájának közleménye szerint Borboly Csaba tanácselnök szerdán irodájában fogadta Tóth Jánost, a Platanus Művelődési Egyesület titkárát, akivel a közös tervekről beszélgettek. A találkozón részt vett Szabó Barna megyemenedzser és Zonda Erika vezérigazgató, az Összetartozunk szórványprogram felelőse.
Hargita Megye Tanácsa 2009 nyarán azzal a céllal kezdeményezte az Összetartozunk közösségépítő programot, hogy a szórványban élő magyarság megmaradását és fejlődését támogassa. A kezdeményezés hamar székelyföldivé nőtte ki magát: míg Hargita megye Beszterce-Naszód és Temes megyével, valamint Aranyosszékkel alakított ki együttműködést, addig Kovászna megye is hasonló partnerségre lépett Szeben, Hunyad, Fehér és Brassó megyével. 2013. november 15-én, a Magyar Szórvány Napján Enyeden kötött partnerségi szerződést Hargita és Krassó-Szörény megye.
Mint a szerdai találkozón elhangzott, jelenleg Krassó-Szörény megyében négyezer főre tehető a magyar lakosság száma, ebből kétezren élnek Resicabányán. A megyében számos magyar jellegű nevezetesség található: gőzmozdonymúzeum, nosztalgiavasút, Herkulesfürdő, Széchenyi-út a Duna mentén, Sissi királyné emlékműve és a Resicabányai Vízművek.
Krassó-Szörényben 1958 óta nincs magyar tannyelvű oktatási intézmény, és tavalytól a magyar nyelvű oktatás is megszűnt, jelenleg csak óvodás csoport működik a református egyház támogatásával. Az Összetartozunk program jóvoltából a református egyházon keresztül nyílik lehetőség a szórványban élők támogatására, ugyanakkor Krassó-Szörény Megye Tanácsát is felkérik, hogy segítsen az együttműködés megvalósításában.
A megbeszélés résztvevői egyetértettek abban, hogy a fő hangsúly, a kultúra ápolásán kívül, a gyerekekkel való foglalkozáson kell hogy legyen, ezért javasolták közös táborozások szervezését, ahol a székely és a szórványbeli gyerekek megismerhetik egymást, barátságok alakulhatnak ki közöttük.
A Székelyföld és a Bánság kölcsönös megismerését elősegítheti a táncegyüttesek vendégelőadása mindkét régióból, valamint nyári tánctábor szervezése. Emellett javasolták egy kiállítás létrehozását is, amely bemutatja Krassó-Szörény megye gazdag ipartörténetét. A tervek szerint az idei Székelyföld Napokra meghívják a resicabányai Hóvirág daloskört, ugyanakkor egy hargitai küldöttség is ellátogat Krassó-Szörény megyébe.
Borboly Csaba megyeelnök arra biztatta a partnerszervezet képviselőjét, hogy kéréseiket, észrevételeiket fogalmazzák meg, és együtt keressék a megoldást a problémákra. A 2009-es hargitai kezdeményezés sikerét az is bizonyítja, hogy lassan az ország megyéinek egynegyedében működik a szórványprogram.
maszol.ro/közlemény,

Árvák könnyeit letörölni - Báró Szentkereszty Stefánia, a székelyek Nagyasszonya (1842. február 5.–1906. május 26.)
1842 februárjában az égiek bizonyosan jókedvükben voltak, amikor báró Szentkereszty Istvánt és feleségét, vargyasi Daniel Annát kolozsvári házukban leánygyermekkel ajándékozták meg.
A család meglehet, jobban örvendett volna egy címet-rangot, hagyományt továbbvivő fiúnak, de belenyugodva Isten akaratába, keresztvíz alá tartva leánygyermeküket, Szent Istvántól kölcsönözve a nevét, Stefánia keresztnévvel illették.
A szülők leányuknak, valószínű, csendes családi tűzhelyet kívántak, ahol férje árnyékában, gyarapodó családja körében biztonságban élheti majd életét. De ember tervez, Isten végez. A gyermeknek más utat kellett járnia. Nem követte a hagyományos etikettek irányította úri életmódot, ahol még a szórakozásnak módját is előírták.
Születésekor nem is sejtették, hogy e kis csecsemő majd Szent István-i szellemben éli életét, s egykoron a szegények gyámolítójaként az „árvák könnyeit letörlő” Nagyasszonyaik közé sorolják a székelyek. Hogy vezér lesz belőle, aki maga köré gyűjti a szunnyadó tehetségeket, irányt és célt ad minden adakozó szívű embernek, kézfogásra bírja a közösség elheverő erőit. Előkelő, módos házba született, de kisgyermekkora és ifjúsága „édes örömek, de leginkább égető fájdalmak” között telt. Édesanyja korán elhunyt. Nemsokára szeretett jó apja, akinek mindent köszönhetett, szintén a fellegajtó nyitogatók közé szólíttatott. Ezek után sokan belerokkantak volna az élet nyomorába, de nem Ő. Nagy családot alapított: anyja lett a leányárváknak, és viselte gondjukat felnőtt korukig. Mivel szüleit nem támogathatta, hiszen azok korán elhunytak, kárpótlásként sok idős embernek nyújtott gyermeki gondoskodást. Andor testvérének élete, aki szomorú megpróbáltatásban, egy svájci intézetben éldegélte napjait, nem hagyta érzéketlenül a Nagyasszonyt. Az elesettek iránti érzületét a város szegényeire és elhagyott, magára maradt betegeire testálta, azoknak öregotthont, kórházat létesítve. Otthont az elesetteknek
Eszes, művelt emberhez méltóan mérlegelni és dönteni számára pillanat műve volt. Első ízben 1872 októberében emeli fel szavát egy megyei árvaház alapítása érdekében Sepsiszentgyörgy vagy Kézdivásárhely központtal. A két város közötti versengésre sok idő nem maradt. Kézdivásárhely telket ajánlott fel e nemes ügy érdekében, a városi polgárok pedig az első tíz árva gondozását vállalták magukra. A legfontosabb még hátra volt: az anyagi háttér megteremtése épp azokban az esztendőkben, amikor a nagy gazdasági válság egy évtizedre megbénítja az országot. A bárónő viszont útnak indult postakocsin, váltott lovakkal, hiszen akkor még errefelé nem vezetett vasútvonal. Személyes varázsával, szívhez szóló szavaival kérte és bírta adakozásra, akikhez bekopogott, Erdély és Magyarország törvényhatóságait. Egy esztendő leforgása alatt annyi pénzt sikerült egybegyűjtenie, hogy megnyithatta kapuját az Erzsébet királyné nevét viselő Háromszék Megyei Erzsébet Árvaleány Nevelő Intézet 1873. október 12-én.
A bárónő saját adománya, valamint a város nagylelkű pártfogása mellé sorakoztatta fel Széchényi Pál ipari és kereskedelmi, Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi, Bethlen András földművelés- és iparügyi minisztereket, Budapest városát, Bihar, Nyitra és Gömör vármegyét. Itthon pedig Isten tudja, hányszor hangoztak el segélykérő szavai: „Felkérem ezen gyűlést és nemes Háromszék lakosait”, karolják fel e szent ügyet. A háromszékiek nem késlekedtek, hiszen maradt még egy tál étel minden asztalnál, egy váltás fehérnemű, egy rend ruha vagy egy pár lábbeli egy árva gyermek részére. De perdült táncra a város és a környék lakossága bál idején, nyitottak tárlatot, hallgattak úgymond hangversenyt, helyeztek perselyt a templomokba, szántak árverésre vitrinből kivett dísztárgyakat, almáriumból kiemelt értékes tárgyakat, amelyek követték útját a bárónő ama gyönyörű antik művű legyezőjének, melynek bevétele az árvaleány intézetet támogatta. Ezúton vált hasznossá minden jóindulatú gondolat, tettrekészség, tánclépés és dísztárgy, s vált hasznára a közösségnek, de főképpen a 19 év alatt felnevelt 110 árva leánynak. Az intézetnek rendszere, célja volt: értelmet művelni, kézügyességet fejleszteni, hogy a munkában az ott nevelkedők örömüket megtalálják. Ezáltal vált a szülők nélküli, vagyontalan árvából szakácsnő, tanítónő, gondozó, szobaleány vagy önbizalmát visszanyerő, székely lelkiségét, szellemiségét továbbadó anyja gyermekeinek. Öregeknek menedék
Egy alkalommal Pap András kézdivásárhelyi városi tanácsos neje, Nagy Karolina a bárónő jelenlétében felvetette: szánandóbbak azok az emberek, akik család nélkül maradva öregségben, gyógyíthatatlan betegségben nyomorognak, s még koldulni sem tudnak. A bárónő azonnal felkarolta az ügyet, s 1874 őszén a városi képviselő bizottság elé írásbeli indítványt terjesztett egy menedékház létrehozására. A város támogatta. Megfelelő helyiséget biztosított örök időre annak létesítéséhez. Két hónap elteltével már tudott erről a vállalkozásról is Erdély és Magyarország, s nyílt meg a szíve császári és apostoli királyi fenségnek, Rudolf főherceg trónörökösnek, aki magánpénztárából jelentős összeget utalt a Stefánia Menedékház számlájára.
Azt azonban szükséges hangsúlyozni, hogy királyi fenség ide, főherceg oda, a város polgárai, a környékbeli községek lakói támogatása nélkül aligha működhetett volna bármelyik báró Szentkereszty Stefánia-intézet. A város elöljárósága ismét vállalkozott, biztosítva 12 szegény beteg egy-egy heti élelmezését, s gyűjtöttek össze kegyes adakozásból csaknem 5000 forintot. Jancsó Géza gyógyszerész pedig megígérte, míg ő Kézdivásárhely polgára, ingyenes gyógyszerellátást biztosít az intézetben lakóknak. Jól szervezett, részleteiben is kidolgozott menet szerint gyűlt a vegyes adomány a menedékház részére. A megnyitáskor rendezett bál alkalmával a kegyes adományok közé írtak szalonnát, bélhúst, csirke- és pulykahúst, skatulya szardíniát, kenyeret, befőttet, bort és borvizet, skatulya bonbont, süteményt, „lemonadet”. Felszerelésére adakoztak „laskaserítőt”, guzsalyt, ágylepedőt, rokolyát és levesmerőt, imakönyvet és tormástálat, keszkenőt, herbateát és számos más hasznos dolgot. A menedékházban lévő öregeknek reggeli, ebéd és vacsora is kitellett a jóakaratú emberek konyhájáról. Ezek mellett a kézdivásárhelyi asszonyok külön gyűjtést is felvállaltak. Így gyarapodott a menedékház éléstára több véka pityókával, kupa fuszulykával, köböl búzával, rakás murokkal, számos koszorú hagymával, különböző bútorokkal, lábbelikkel, ruhaneművel s egyéb hasznos dologgal.
Betegeknek kórház
Elképzelhető, ennyi vállalkozás, adakozás után a város és környéke már jócskán kimerült, de a bárónő tovább vitte a fáklyát. 1877 ősszén megalakította Kézdivásárhely városi és vidéki Rudolf Kórházát akkor, amikor még alig működött ilyen intézmény, s az egészségügy fejlettségét is szinte csak a nagyvárosok lakói élvezhették. Az újabb alaptőke előteremtése újabb nehézségekbe ütközött. A bárónő ismét útnak indult, s „a trón zsámolyától a kunyhókig mindenütt” hallatta hangját. A ház védnökségét a trónörökös Rudolf főherceg vállalta, aki a bárónő kérésére magánpénztárából 200 forintot adományozott.
Igaz, ezúttal hosszabb időbe telt, míg kapuit az intézmény megnyithatta, de 1884-ben ennek is eljött az ideje. Örvendetes tény: szaporodott a tőke, de sajnos, ugyanakkor a betegek száma is. 1892-ig összesen 2056 beteget ápoltak az intézetben. S ne feledjük, egy esztendő múltán is Erdély-szerte még igen kevés kórházat, pontosabban 29 működő egységet tartottak nyilván. Amikor a nehézségek mellé a közösség részéről lassacskán az unalom, a megszokás is felzárkózott, és lanyhult az adakozás népszerűsége, a jó barátok ismét az ügy mellé álltak. Ezúttal gróf Mikes Benedekné Moser Sofie rendezett zabolai kastélyában fényes estélyt, ahová annyian érkeztek, hogy adakozásukkal ismét kihúzták a kátyúba ragadt szekeret.
Templom és nőegylet
A ország szükségére az Úrnak szolgálatát teljesítő „földön megtestesült angyal, Zágoni báró Szentkereszty Stephanie úrhölgy”, ahogyan kortársai nevezték, már mindenre odafigyelt. Látván, hogy Székelyföld templomai, mint egyedüli s igazi őrtornyai a keresztényi gondolatnak és művelődésnek, mily szegények, az általa eddig létrehozott intézetek áldásos tevékenységének köszöneteként maga köré gyűjtötte a kézdivásárhelyi-kantai római katolikus iskolába a papokat és híveiket, s „az úrnak 1876-ik évében létrehozták a »kézdi-vásárhelyi Oltáregyletet« november hó 19-én árpádházi szent Erzsébet napján, Erzsébet felséges királyné dicső névünnepén”. A bárónő kedvenc évszaka kezdeményező készségét illetően az ősz lehetett, ugyanis 1871 szeptemberében felhívására megalakult a 16 tagból álló Zágoni Jótékony Nőegylet. Ezen újabb alapítvány már követte útját a jól bejáratott rituáléknak: dalra fakadtak a kórusok, megszólaltak a hegedűk egy-egy háromszéki udvarház vastag falai mögött tartott koncerten. Hat esztendő múltán, 1878-ban, amikor befejeződött Bosznia elfoglalása, a Monarchiából származó halottak száma meghaladta a 7000 főt, s ki tudja, hányan maradtak árván, család nélkül vagy sebesülten. A falu akkor is gyűjtést rendezett. A megsebesült katonák s az árvák segélyezésére a pénz mellett 7 kiló tépést és sebkötőt, 7 láda húskivonatot küldtek az arra szorultaknak. Éberen figyelték a világ eseményeit, nemzettársaik sorsát. 1879 tavaszán, amikor a megáradt Tisza egyik éjjelen átszakította a gátat, romba döntve Szeged városát, annak hírét véve, a zágoniak máris útnak indították a segélyt. Más alkalommal a bárónő arra kérte embertársait, hogy akik családjukban örömteljes eseményt ünnepelnek, gondoljanak a szegényekre, elesettekre, az őket felkaroló intézetre is, és küldjenek élelmet számukra. Jó példával ismét ő járt az élen, minden év augusztus 20-án édesapja és az ő neve napján egyheti élelmet küldött intézete részére.
Működött is megszakítás nélkül e szeretet lánca hosszú időkig. Hatékonyságát a szabad kezdeményezés biztosította abban a korban, amikor az egyik dualista vezető politikus arról szólt, hogy „olyan messze vannak innét a jó székelyek, hogy mire óhajtásuk idáig” ,azaz Budapestig ér, akkorra már idejét veszíti a kérelem, megbukik az eszme és javaslat. Végezetül: ennyi munka láttán kinek van bátorsága nagyságát mérlegelni báró Szentkereszty Stefániának? Hiszen ő egyike volt azoknak a géniuszoknak, akik jól tudták, a fennkölt eszmék, a veretes szavak elszállnak, mint a pillanat, ha nem fogja szolgálatra őket az ember. Halálának évfordulójához kapcsolódóan csupán egy rövid idézetet emelünk ki gyászjelentéséből: „zágoni br. Szentkereszty Stefánia úrhölgy az Erzsébet-rend és a koronás arany érdemkereszt tulajdonosa, tiszteletbeli alapítványi hölgy, Kézdivásárhely díszpolgára stb. stb. f. hó 26-án este 10 órakor, Budapesten, hosszú ideig tartó súlyos szenvedések után, angyali lelkét visszaadta Teremtőjének”. A gyászjelentő pontosan fogalmaz, hiszen a Nagyasszony a lelkét adta vissza Teremtőjének, de szellemiségét örökre nekünk hagyta, amikor 64 éves korában eltávozott az élők sorából. Örök mécsest hagyott számunkra, hogy világítson utunkon a nehéz időkben. Megemlékező sorainkat végezetül zárja Nagyasszonyunk gondolata: „Noha ezennel távozom körükből, de szememmel hű kísérőjük leszek ezentúl is.”
Úgy legyen.
Tüdős S. Kinga. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagy nevek, új arcok a temesvári magyar színházban
Hat új taggal kezdi a 2014/2015-ös évadot a temesvári Csiky Gergely Színház. A bánsági nagyváros magyar társulata öt új nagytermi és két új stúdióelőadás bemutatására készül, első produkciójukat ebben az évadban Silviu Purcărete román rendezővel és a német nyelvű társulattal közösen próbálják.
Egy mozgalmas nyár és munkás nyárutó után, szeptember 1-én hivatalosan is kezdetét vette a 2014/2015-ös évad a temesvári Csiky Gergely Színházban.
A színház – hagyományaihoz híven – idén is workshop-bemutatóval zárta az augusztust, melynek ez évi témája a színész hangja és teste volt. A műhelymunka során a közel 30 résztvevő egy héten keresztül olyan fizikai és hanggyakorlatokat végzett, melyeknek célja részben az állóképesség, másrészt az egymásra és önmagukra figyelés fejlesztése volt. A műhely vezetője Jerzy Grotowski egykori tanítványa, Katharina Seyferth volt. A műhely-bemutatót idén is sportnap követte, ahol a színház társulata asztalteniszben és fociban mutathatta meg, hogy a színész is labdába rúghat a sportpályán.
A 2014/2015-ös évadban öt új nagytermi és két új stúdióelőadásra várja az érdeklődőket a színház. Hat új taggal is bővült a társulat: négy fiatal színésszel és két frissen végzett bábszínésszel.
A társulat tagjai szeptember 9-én a német társulattal közösen, Silviu Purcărete rendező irányításával kezdik a próbákat. A koprodukciós előadásban a magyar társulat minden színésze (a négy új kollégát is beleértve) játszik majd. A bemutató tervezett időpontja november eleje, a temesvári Állami Német Színház Eurothalia fesztiváljának nyitónapja.
A következő nagytermi produkció is szinte kivétel nélkül az egész társulatot megmozgatja, hiszen a lengyel származású, kortárs rendező és írónő Katarzyna Raduszynska előadása nem csak grandiózusnak, de kétségtelenül izgalmas kísérletnek ígérkezik. Az egyelőre Hat és félcsillagos ígéretföldje szálló címet viselő előadás egy történelmi olvasztótégely, amibe Mátyás királytól Decebalig, Sissitől a híres labdarúgó Franz Beckenbauerig mindenki belekerül, egy olyan intrikus történet kapcsán, melynek alapja mi más is lehetne, mint a szerelem.
Februárban egy valódi színházi fenegyerekkel folytatja majd a munkát a társulat, aki Szerbiából érkezik Temesvárra. Kokan Mladenovic, a 2013-as TESZTen vendégszerepelt Opera Ultima rendezője, a kortárs színház egyik legmegosztóbb, legtöbbet bírált alkotója, aki nem fél megmondani a véleményét. A színház számára eszköz és nyelv, amellyel a ma társadalmának, politikájának és művészetének igyekszik tükröt tartani. Az általa rendezett, John Gay féle Koldusopera bemutatójának tervezett időpontja április.
Két külföldi rendező után áprilisban egy újabb hazai nagyágyúval dolgozik majd együtt a csapat. A Radu Afrim - Iuliana Vîlsan nemzetközileg is elismert rendező - látványtervező páros, erős, már-már hatásvadász képi világukkal írták be magukat a kortárs színház világába. Ilyen értelemben tehát valódi, kirobbanó előadásra számíthatunk tőlük, mely biztosan nem hagyja hidegen majd a temesvári közönséget.
Ezeken kívül lesz majd még két bábbemutató, a budapesti Bereczki Csilla, valamint a bukaresti Ioan Brancu rendezésében, ahol majd a társulat két új bábszínészével is találkozhatnak az érdeklődők. Ebben az évadban is lesz TESZT, ahol a régió legfrissebb és legjelentősebb színházi irányzataival és előadásaival ismerkedhet meg a közönség. Újdonságnak számít, hogy az idei Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó nyitóelőadása egy öt országot átfogó nemzetközi projekt eredménye lesz, a szlovéniai Bojan Jablanovec irányításával. A nemzetközi koprodukció eredménye egy olyan „fesztiváljáró előadás”, mely az öt résztvevő ország (Magyarország, Románia, Szerbia, Szlovénia, Bulgária) legrangosabb színházi fesztiváljain kerül majd bemutatásra.
Egy másik újdonság pedig, hogy az idéntől KULT Card néven bérletrendszert is hirdet a színház, hogy még közelebb hozza a kultúrát a színház látogatói számára.
maszol.ro

Nagy nevek, új arcok, fiatalos lendület
Évadot köszöntött a temesvári magyar színház
Egy mozgalmas nyár és munkás nyárutó után, szeptember 1-jén végre hivatalosan is kezdetét vette a 2014–2015-ös évad a temesvári Csiky Gergely Színházban.
Hagyományainkhoz híven, idén is workshop-bemutatóval zártuk az augusztust, melynek ez évi témája a színész hangja és teste volt, és ahol a közel 30 résztvevő egy héten keresztül olyan fizikai és hanggyakorlatokat végzett, melyeknek célja részben az állóképesség, másrészt az egymásra és önmagukra figyelés fejlesztése volt. Az évi mozgásműhely vezetője Jerzy Grotowski volt tanítványa, Katharina Seyferth volt. A műhelybemutatót idén is sportnap követte, ahol a színház társulata, asztali teniszben és fociban mutathatta meg, hogy a színész is labdába rúghat a sportpályán.
A 2014–2015-ös évadban öt nagytermi és két stúdióelőadásra várjuk az érdeklődőket, ahol nem csak nagyobbnál nagyobb nevekkel és jobbnál jobb előadásokkal, de a temesvári magyar színház hat új tagjával is találkozhatnak. A nyár folyamán ugyanis négy fiatal színésszel és két frissen végzett bábszínésszel bővült a Csiky Gergely társulata.
A társulat tagjai szeptember 9-én a német társulattal közösen, Silviu Purcărete rendező irányításával kezdik a próbákat. A koprodukciós előadásban a magyar társulat minden színésze (a négy új kollégát is beleértve) játszik majd. A bemutató tervezett időpontja november eleje, a temesvári Állami Német Színház Eurothalia fesztiváljának nyitónapja.
A következő nagytermi produkció is szinte kivétel nélkül az egész társulatot megmozgatja, hiszen a lengyel származású, kortárs rendező és írónő Katarzyna Raduszynska előadása nem csak grandiózusnak, de kétségtelenül izgalmas kísérletnek ígérkezik. Az egyelőre Hat és félcsillagos ígéretföldje szálló címet viselő előadás egy történelmi olvasztótégely, amibe Mátyás királytól Decebalig, Sissitől a híres focista Franz Beckenbauerig mindenki belekerül, egy olyan intrikus történet kapcsán, melynek alapja mi más is lehetne, mint a szerelem.
Februárban egy valódi színházi fenegyerekkel folytatjuk a munkát, aki egyenesen Szerbiából érkezik. Kokan Mladenovic, a 2013-as TESZT-en vendégszerepelt Opera Ultima rendezője, a kortárs színház egyik legmegosztóbb, legtöbbet bírált alkotója, aki nem fél megmondani a véleményét. A színház számára eszköz és nyelv, amellyel a ma társadalmának, politikájának és művészetének igyekszik tükröt tartani. Az általa rendezett John Gay féle Koldusoperabemutatójának tervezett időpontja április.
Két külföldi rendező után áprilisban egy újabb hazai nagyágyúval dolgozik együtt a csapat. A Radu Afrim–Iuliana Vîlsan nemzetközileg is elismert rendező– látványtervező páros erős, már-már hatásvadász képi világukkal írták be magukat a kortárs színház világába. Ilyen értelemben tehát valódi, kirobbanó előadásra számíthatunk tőlük.
Ezeken kívül lesz még két bábbemutató, a budapesti Bereczki Csilla, valamint a bukaresti Ioan Brancu rendezésében, ahol majd a társulat két új bábszínészével is találkozhatnak az érdeklődők. Hagyományainkhoz híven idén is lesz majd TESZT, hogy Önök se maradjanak le a régió legfrissebb és legjelentősebb színházi irányzatairól és előadásairól. Újdonságnak számít, hogy az idei Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó nyitóelőadása egy öt országot átfogó nemzetközi projekt eredménye, a szlovéniai Bojan Jablanovec irányításával. A nemzetközi koprodukció eredménye egy olyan „fesztiváljáró előadás”, mely az öt résztvevő ország (Magyarország, Románia, Szerbia, Szlovénia, Bulgária) legrangosabb színházi fesztiváljain kerül majd bemutatásra. Egy másik újdonság pedig, hogy az idéntől KULT Card néven bérletrendszert is hirdet a színház, hogy még közelebb hozza a kultúrát a színház látogatói számára. Vedd kézbe a KULTúrát idén is. Mindenkit várunk szeretettel!
A Csiky Gergely Színház sajtóközleménye
Nyugati Jelen (Arad)

Feltárja a magyarság életét
Nyírbéltek, Vitoria, Budapest - Miska János író, bibliográfus, a kanadai magyar irodalom „mindenese” hazaköltözött.
Egy negyedéves egyetemista fiatalember 1956. december 20-án útnak indult szülőfalujából. Batyujában szál kolbász, pár szelet kenyér. Azt sem tudta, merre menjen. 2014. december 3-án hazatért, hogy tekintélyes szellemi és anyagi javait szülőhazája szolgálatába helyezze.
Miska János Nyírbélteken született 1932-ben, Hajdúböszörményben érettségizett. Már akkor író, újságíró szeretett volna lenni, ezért beiratkozott az ELTE újságíró szakára. Három év után egy esztendőt Nyíregyházán gyakornokoskodott. – Itt megtanultam, mennyire fontos az információ ellenőrzése. Egy olvasó a tsz zárszámadó közgyűléséről írt csasztuskát, melyből „hírt” faragtam. Másnap kiderült: a zárszámadás el sem készült, a téesz-tagok vasvillával vonultak az iroda elé, hisz abból a sok jóból, amiről a „hír” szólt, ők egy petákot sem láttak.
A gyakorlat után visszatért az egyetemre, ám nemsokára kitört a forradalom, s mint aktivistát, Nyíregyházára küldték. – Részt vettünk egy nagygyűlésen, majd másnap a városháza előtt megjelent két orosz tank. Akkor már tudtam: innen menekülni kell.
Irány Kanada
Kanadában elölről kellett mindent kezdeni. Másfél évig egy kórházban dolgozott segédként, mire megtanult annyira angolul, hogy nekivágjon egyetemi tanulmányainak.
– Eredetileg szépírónak készültem – novelláim, elbeszéléseim jelentek meg külföldi és hazai lapokban –, de rájöttem, hogy a gazdag kanadai magyar szellemi, kulturális és irodalmi élet teljesen feldolgozatlan. Ekkor döntöttem: a szépírás helyett inkább a kanadai magyar szellemi értékek felkutatásával foglalkozom. Tizenöt évi kutatás eredményeként elkészült az első bibliográfiám, a Canadian Studies on Hungarians, aminek a sikere további munkára ösztönzött. Az évek során három kiegészítő kötet követte az eredetit. Később Kanadában megindult a bevándorló nemzetiségiek bibliográfiai kultusza, sorra jelentek meg a magyarhoz hasonló szakbibliográfiák.
– Magyarország is felfigyelt munkásságomra. Tavaly felkeresett az Országos Levéltár főlevéltárosa és történésze, hogy segítsek a kanadai magyar levéltári anyag rendszerezésében. Nyitott kaput döngetett, hiszen ezt a munkát már évekkel ezelőtt elvégeztem. Most azon dolgozunk, hogy az anyagot megőrizzük, s az anyaországba eljuttassuk.
A kapcsolatok egyengetése
– Egyike vagyok azoknak, akik igyekeznek feltárni a külföldön élő magyarság életét. Kanadában tudatosan készültem arra, hogy elősegítsem kortársaim sikeres beilleszkedését anélkül, hogy feladnák nemzeti hagyományaikat és anyanyelvüket.
– Szeretném megírni azokat az életmorzsákat, melyek korábbi írásaimból kimaradtak. Készülő jegyzeteimben hangot kap életünk számos vonása, fiatalkori, kedves bohósága. Tartozom még angol nyelvű életrajzi könyvem magyarra ültetésével. Nem is szólva az itthoni élet számos tapasztalatáról.
Nemrég újraházasodott, Érsekné Orosz Erzsébetet vette feleségül. Eredetileg úgy tervezték, hogy fél évet Kanadában, felet Budapesten töltenek. Tavaly ősszel azonban végleg eldőlt: hazaköltöznek. Csillaghegyen vettek családi házat. – A kettős állampolgárságot megtartva, továbbra is Magyarország és Kanada kapcsolatának egyengetése lesz a fő munkaterületem.
Kötetek, kitüntetések
Több mint 35 könyv terjedelmű munka: bibliográfia, monográfia, tanulmány, esszé, elbeszélés és memoárgyűjtemény jelent meg a neve alatt, Magyarországon öt kötete jelent meg 2011 óta.
Számos kitüntetést kapott, köztük Erzsébet királynő koronázási emlékérmét, Alberta Tartomány Nagydíját, egyetemi díszdoktorátusra való felterjesztést.
KM-GYL
szon.hu

Beszélő kövek Óradnán
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által a Beszterce-Naszód megyei Óradnán és a közigazgatásilag hozzá tartozó Radnaborbereken július közepén tartott riporttábor termését mutatták be szeptember 12-én az óradnai kultúrházban a X. Óradnai Magyar Napok során. A Szűcs László által szerkesztett, Nem magyarul magyarok című könyvben megjelent szocio­riportok, tényfeltáró anyagok, a környék múltját, az ércbányászat szerepét, a két település magyar közösségének rendhagyó identitástudatát bemutató írások között helyet kapott Szekeres Attila, a Háromszék munkatársa Beszélő kövek Óradnán című írása, melyet terjedelmi okokból rövidítve közlünk.
Radna, a Radnai-havasok névadója érc, legfőképp ezüstkitermeléséről volt híres. A ruda szláv szó ércet jelent. Így, más érclelőhelyekhez hasonlóan, ez a település is a Radna nevet kapta. A 19. század második felében került neve elé a régiséget jelző előtag, Óradna néven említik, a később keletkezett közeli Újradna településtől való megkülönböztetésként. Mesél a múlt
Óradna központjába érve a könyvekből, képekről, tévéfelvételről ismert középkori templomromot kerestük. Nem találtuk, s rá kellett kérdeznünk. Az 1965-ben felszentelt nagyméretű ortodox templom mögött áll, eltakarva. Mögötte görögkatolikus templom, mellette az ahhoz tartozó harangtorony. A romok hatalmas méretű egykori épületről tanúskodnak. Építészet- és művészettörténészek feltárásai alapján kéttornyos, háromhajós bazilika állt itt. Az egykori két tornyából szemből nézve a jobb oldalinak a keleti fala maradt meg, az ablaknyílások tanúsága szerint két emelet magasságig. Némi falmaradvány is hozzá tartozik. Az egykori két torony közötti homlokzatfalból is megmaradt egy rész, s azon szakszerűtlenül renovált portálé, a nyugati kapu tátong. A betonos beavatkozást felirata szerint 1925-ben végezték.
A romos épület köveit felhasználva az egykori templom szentélyét újjáépítették – templommá. Ezt az építkezést 1260–1270 közé időzíti Entz Géza művészettörténész. Bejárata fölötti román nyelvű felirat szerint 1859-ben renoválták, és meghosszabbították az 1242-ben a mongolok által lerombolt templom romjain. Valójában egy évvel korábban zúdultak itt be a tatárok.
Óradna ezüstbányászatáról volt híres. Német telepesek érkeztek ide a 12. század második felében, és bányavárost építettek ki. Korábban szláv település lehetett itt, erre utal neve. Temploma alatt II. István király korabeli pénzérmékre bukkantak. Az uralkodó 1172-ben hunyt el, tehát e dátum előtt épülhetett a nagy méretű szerzetesi templom, melyet Domonkos-rendinek vagy Ferenc-rendinek említenek. Egy orosz krónikában Родна (Rodna) néven szerepel a virágzó bányaváros, az 1235-ben keletkezett iratnak egy 1425 körül készült másolata maradt fenn. Aztán a város hatalmas templomát 1241-ben lerombolták a tatárok. Erről Rogerius mester váradi kanonok ír Siralmas énekében: Kadan király elérte a gazdag Radnát, amely a hegyek között feküdt, egy királyi német várost ezüstbányákkal, amelyben nagyszámú nép lakott. Más leírás így szól: A tatároknak egy vad csoportja Kadán vezér alatt észak felől rontott Erdélynek. Három napig tartott, míg a radnai szoroson áthatolhattak és Radna vidékére érkeztek. Ott akkor egy német város állott, melynek lakói gazdagok valának és bányászattal foglalkoztak. Egyes utólagos leírásokban szerepel, hogy a tatárok lemészárolták a templomban összesereglett radnaiakat.
A krónikákból kitűnik, hogy nagy, virágzó település volt Radna, akkor főként Rodna-ként említve. Ám 1440-re mintha megállt volna az élet. Luxemburgi Erzsébet királyné a már lakatlan Radnát a Jakcs családnak adományozta.
Később ismét megtelt élettel. 1631-től luteheránus papjait említik. Az utolsó lelkész 1766-ban hagyta el a települést. Ez ismét német lakosságra utal. Időközben 1764-ben a határőrség megszervezésekor Mária Terézia királynő a görögkatolikus egyháznak adta az egykori Mária-templom maradványait és környékét. Ez időszakban, amikor Naszód vidéke román többségűvé vált, számos konfliktust jeleztek a Radna-völgyi románok és az óradnai szászok, illetve magyarok között. Több magyar család hagyta el a vidéket, részben Máramarosba, de főleg Moldvába telepedtek át. 1760. március 16-án a radnai magyarok és szászok a hatóságok segítségét kérik a valachok önkényeskedése ellen. Templomok A középkori német szerzetesi templom szentélye helyén 1260–1270 között kis templomot építettek. Az a reformáció után protestánssá vált. 1764-ben a román görögkatolikus egyház kapta meg, s 1859-ben bővítette. Ma is áll. A római katolikusok az 1770-es években fakápolnát építettek, 1782–1783-ban plébániát alapítottak, majd a kápolna helyére 1824-ben kincstári támogatással kőtemplomot emeltek a Szentháromság tiszteletére, ma is használják.
Időközben megszaporodott a román lakosság Óradnán. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című gyűjteményes munka Erdélyt tárgyaló, 1901-ben megjelent kötetében olvasható: ma falusias község, melynek 4340, többnyire oláh földmívesekből és bányászcsaládokból s csak kevés magyarból álló lakossága van. Felmerült egy ortodox templom építésének szükségessége. 1938-ban letették annak alapkövét. Ám 1940-ben a vidék Észak-Erdéllyel együtt Magyarország részévé vált. A második világégést követően ismét Romániához került, de az akkori rendszer nem kedvezett a templomépítésnek. 1948-ban a szocialista Románia vallásrendelete megszüntette a görögkatolikus egyházat, és vagyonát az ortodox egyháznak adta. 1965-ben befejezték az új templomot. Hatalmas, egy központi és két melléktornyos, kupolás neobizánci stílusú építmény. Uralja a központot. Az 1989-es rendszerváltást követően a feléledt görögkatolikus egyház visszakövetelte templomát, épületeit és telkét. Nem ment egyszerűen. A Beszterce-Naszód Megyei Törvényszék 2013-ban elrendelte a telek megosztását olyanképpen, hogy a régi templom, a harangtorony és a templomrom a görögkatolikusoké legyen, az ortodoxoké marad a templomuk és közvetlen környezete. Utóbbiak fellebbeztek. A Kolozsvári Táblabíróság tavaly hozott végleges ítéletében helyben hagyta az alapfokú döntést, és perköltség megtérítésére kötelezte az ortodox egyházat – derül ki az igazságszolgáltatás honlapjáról. Sírkövek a temetőben
Kíváncsiak voltunk, miről mesélnek a kövek a temetőben. Kalauzunk Strâmbuné Osztrovszki Erzsébet, akinek hozzátartozói a dombon nyugszanak, az úgynevezett magyar temetőben. Az első, településre néző részben magyar, magyaros nevekkel vagy csak magyar keresztnevekkel találkoztunk, továbbá idegen hangzású vezetéknevekkel is, de már jócskán keveredtek ide román családnevek. Hátrébb már szinte csak román nevek olvashatóak a síremlékeken.
Itt nyugszik felirat alatt olyan nevek szerepelnek, mint: Szilágyi András, Bráz Ignác, Viliczki János, Debreczeni Ana, Schultz Ilonka, Miskolczi János, Skhneider Ferencz, Varga Petru, Kellner Károly, Lönhardt Antal, Karácsonyi János, Kincses János, Bauer Ferenc, Schuller Nándor, Tersancki Marika, Perhált Péter, Bindiu Ilona. Megjegyezzük, egy családnevet csupán egyszer tüntettünk fel. Egyik kereszten csupán ennyi jelent meg: Visky család. Más kövön Fodor Gheorghe neve, alatta: Istenem kezedbe ajánlom lelkemet.
Más magyar/magyaros nevekkel is találkoztunk: Sturavics Antal, Tankovics Antal, Körösi Péter, Barany Károl, Vinkler Lajos, Tersánszki Ferdinánd. Továbbá magyar vezeték- és román vagy románra fordított keresztnevekkel: Szabo Iosif, Mezöfi Florian. De román feliratú sírköveket is láttunk. Aici odihnesc (Itt nyugszik) felirat alatt: Viliczki Vasile, Somkereki Mihai, Tankovics Vergina, Szilagyi Istvan, Fari Bela, Ernszt Ioan. Továbbá Sabo Emil, Czervenski Norbert, Konrad Stefan neve alatt: Dormiţi în pace (Nyugodjék békében). A magyar temetőből szép kilátás nyílik a városra. Gyönyörű a hegyes, erdős környék, ám kimagaslik a neobizánci stílusú ortodox templom fehér tömege, s rondítja a tájat a központban levő szálló kék tetőzete. Gróf Zichy Domonkos emléke
A dombról leereszkedve egy másik temető terül el az erdő alatt, az utca mentén. Román temető, ám annak legmagasabb pontján kiemelkedik egy csiszolt fekete obeliszk, zicsi és vázsonykői gróf Zichy Domonkos (1808–1879) – a felirat szerint a szenvedő felebarátok jótevője, orvosa, ápolója – síremléke. A felirat fölött egy lyuk látszik, abból jócskán megfakult piros-fehér-zöld szalag lóg. Hozzá kell tennünk, hogy a síremlék felállításakor oda grófi koronát erősítettek, ám annak nyoma veszett. Zichy Domonkos előbb rozsnyói (1841), majd veszprémi püspök (1842). Öccsét, Zichy Ödönt Görgei Artúr árulás vádjával kivégeztette. Zichy Domonkos lemondott püspöki tisztségéről, Salzburgba menekült. 1858-ban az Órada közelében levő Majoron telepedett le. Ottani kúriáján kívül Radnaborbereken és Dombháton is villája volt. Megromlott egészségi állapota miatt választotta a jó levegőjű, gyógyfürdővel rendelkező vidéket, ám az év hidegebbik felében már nem tartózkodott itt. Ismert volt jótékonykodásairól. Csak az óradnaiakra szorítkozunk. Életrajzírója, Bíró Vencel közölte róla 1942-ben: 1872-ben az óradnai római katolikus templomnak gyönyörű készleteket vett, majd lila színű miseruhát ajándékozott. A következő évben ugyanoda orgonát ígért, melyet utóbb el is készíttetett. 1874-ben baldachint, miseruhát, négy év múlva meg két oltárt ajándékozott e templomnak. Egyiket lugosi házi kápolnájából, a másikat Olaszországból hozatta. Ez utóbbi ereklyés oltárt a borbereki templomban helyezték el. Az óradnai templomnak 1879-ben is ajándékozott miseruhákat. Áldozatkészsége jutalmazására az ottani egyházközség őt 1877-ben tiszteletbeli főgondnokká választotta.
Kalauzunktól megtudtuk, Pál Vilmos Barna csíkszentgyörgyi plébános, főesperes még óradnai szolgálata idejében kezdeményezte Zichy-emléktábla állítását.
A római katolikus templomba Kiss Attila plébános kísért el. Megtudtuk, a liturgia magyarul és románul zajlik. A templomlátogatók száma meghaladja a kétszázat, ám a nagy többség csak gépiesen mondja a betanult magyar válaszokat, a magyar prédikációt tucatnyian, ha értik. A falon fehér márványtábla hirdeti: Gróf Zichy Domonkos 1879–1999 volt veszprémi püspök halálának 120. évfordulója alkalmából állít(t)atott az óradnai hívek hálája jeléül az orgonáért és a harangokért. Az orgona koronázópárkányán ott díszeleg a Zichy család grófi címere. Nem akármilyen hangszerrel állunk szemben. Építője az F. Rieger & Söhne cég. A Franz Rieger által alapított osztrák orgonaépítő cég hírnevét bécsi, salzburgi, londoni, budapesti (Mátyás-templom) orgonák öregbítik. Zichy Domonkos adományát az idő kikezdte. Az első világháború idején főbb sípjaiból golyót öntöttek, aztán az 1970-es években teljesen elnémult. Osztrovszki Erzsébet elmondta, a helyi tanács RMDSZ-es tagjaként sikerült kiharcolnia, hogy az önkormányzat támogassa az orgonajavítást, így mintegy harmincévnyi szünet után 2007 óta ismét szól.
A Zichy-tábla szomszédságában egy egészen friss emlékkő is áll a falon: Ez a tábla BAUERNÉ MADARÁSZ ILONA (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott a római-katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldozatos munkásságának elismeréseként. „NIHIL SINE DEO”.
Isten nélkül semmit fordítású latin jelmondat alatt román nyelven is megismétlik, kinek mily érdemeiért állították a jelt. Különben a család készíttette az emléktáblát. Visszatérve Zichy Domokosra: amint emléktáblája jelzi, a templom harangjai is az ő adományából kerültek a toronyba. A plébánia honlapján is olvashatjuk a most is meglévő egyik harang feliratát: Hegyen, völgyön, e szép tájon zengő szavad tovaszálljon.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ápolni az Erzsébet-kultuszt!
Olvasói levél
Olvastam a Székely Hírmondóban a Felleltároztuk és megjelöltük című, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző diákjainak akciójáról szóló beszámolót. Örömmel töltött el, hogy még létezik ilyen érdekeltségű csoport, akik szeretik nemzeti örökségünket ápolni. Így az Erzsébet királyné emlékfáival kapcsolatban is örömmel közlöm, hogy keressenek fel azok, akik ezt a kultuszt meg akarják tartani, mert az egyik könyvem éppen erről szól.
Ez egy 277 oldalas könyv, aminek a címe Erzsébet Királynő Emlékfái, a Magyar Királyi Minisztérium állította össze és adta ki. Ebben vármegyénként az adatok csoportosítva vannak. Ha felkeresnek, én ezt a nagy értéket önöknek adom, mármint az eredeti példányt. Én már sajnálom, hogy megöregedtem, és egészségi állapotom sem rózsás. Örököseim nincsenek, mert a lányom nyolcadik éve itt hagyott örökre, unokáim nem mutatnak szeretetet a könyvek iránt.
Ebben a kötetben találtam meg azt az adatot is, miszerint Lécfalva elöljárósága a nagy utca mentén ültetett emlékfákat. Nálunk, Nagyborosnyón a Magyar Királyi Állami Népi Iskola kertjébe 3 ezer fenyőfacsemetét ültettek, az Oltár-hegyen további 703 darab fenyőfát. Ezekből úgy három éve hetet kivágtak, mert száradtak ki.
Az emlékfák ültetésére indult mozgalom a boldogult királyné őfelsége neve napján, 1898. november 29-én vette kezdetét. Sokáig gondolkodtam azon, hogy a könyvből egy kiállítást is lehetne szervezni, mert minden lapja külön értéket képvisel. Megkérem önöket, az ötletemet továbbítsák a Rotary Klubnak, a Pro Schola Kulturális Egyesületnek, a 34-es számú Gábor Áron Cserkészcsapatnak, Kis Emese programfelelősnek, illetve mindazoknak, akik ezt az Erzsébet-kultuszt ápolják, mert szívesen felajánlom számukra a könyveimet.
Kovács Márta, Nagyborosnyó
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Magyar Kulturális Központ nyílt Resicabányán
Megnyitotta kapuit a resicabányai magyarok új találkozóhelye Krassó-Szörény megye székhelyének új negyedében, Govondáron. A kétszobás, konyhás, fürdőszobás földszinti lakást 2015-ben vásárolta meg a Resicabányai Református Egyházközség a Bethlen Gábor Alap támogatásával. Majd önkéntesek segítségével kulturális és közösségi céloknak megfelelően felújította és berendezte, hogy 2016 februárjában már magyar programoknak adhasson helyet a Magyar Kulturális Központ.
Az ingatlan elhelyezkedése „stratégiai jelentőségű”, ugyanis Govondáron lakik a resicabányai magyarok többsége. Főleg az idős embereknek nagy segítség, hogy nem kell buszra szállniuk, hanem pár lépésnyire – szinte karnyújtásnyira – vannak a magyar rendezvényektől.
Programjaink között szerepel, hogy hétfőnként csigatésztát készítenek az asszonyok, keddenként 17 órától a Hóvirág Daloskör próbál a Központban, amihez csatlakozhat bárki, aki kedvet érez magában a népdal- és nótaénekléshez.
Új kezdeményezésként pedig minden szerdán 16 órától a Magyar Asszonyok Klubjába várjuk a hölgyeket egy kávéval, teával, illetve egy érdekes előadással, egy jó beszélgetéssel.
Első alkalommal, február 17-én több mint húsz resicai asszony gyűlt össze. Megyasszai Júlia köszöntője után röviden bemutatkoztak a résztvevők, illetve elmondták, mikor és hogyan kerültek Resicabányára. Noha sokan már évtizedek óta ismerték egymást, ezúttal több újdonságot megtudtak egymásról. A legidősebb résztvevő a 89 éves Csáki Mária volt, aki a Református Templomban egykor működő magyar iskolába járt, a legfiatalabb pedig 2015 szeptembere óta él a városban, miután ide jött férjhez. Az őszinte és megható vallomások után Kovács Ágnes Petőfi-ösztöndíjas tartott képes előadást Erzsébet királynéról, akiről a Monarchia idején utcát is neveztek el Resicabányán.
A govondári Magyar Kulturális Központ hivatalos megnyitójára április 30-án, a Bánsági Magyar Napok keretén belül kerül sor.
 Kovács Ágnes. Nyugati Jelen (Arad)

Bukarest színeváltozása
Először tizennyolc éves koromban jártam Bukarestben. Nővéremmel Szatmárnémetiből Tarom-géppel érkeztünk hivatalos hazánk fővárosába. A Calvineumban laktunk, és igyekeztünk megismerkedni a főváros nyújtotta előnyös lehetőségekkel. A Herăstrău parkban tett séta, a technikai múzeum és a diktátornak szentelt külön múzeum meglátogatása maradandó élményeim közé tartoznak.
Azóta tucatnál többször megfordultam Bukarestben: átutazóban, vízumügyben, intéznivaló végett, szakmai rendezvényen, sőt még a szekus dossziém megtekintése miatt is. Az Északi pályaudvar bűzei, a szemetes, koszos és rendezetlen városkép, a gödrös és poros-sáros járdák, az utakon falkákban közlekedő kóbor kutyák, az előkelő szállodák és omladozó épületek ellentéte, a városképi és emberi rendezetlenség többnyire vissza-visszatérő motívumok voltak számomra. Nem tagadom, pozitív élményekkel együtt. Hiszen a fővárosok mindig nyújtanak érdekességet, többletet, látni- és élveznivalót. Értékes múzeumokat és gyűjteményeket, kulturális élményeket, képtárakat és választékos boltokat, nyüzsgő életet, divatcikkeket és a kor kihívásainak megfelelő lehetőségeket.
Nemrég „munkautazás” kapcsán jártam a román fővárosban. Doktorandusomat, egyetemi munkatársamat kísértem el, aki kéthetente megjárja a Marosvásárhely–Bukarest-utat, hogy rendszeresen sugárzott egészségügyi tévés műsorokban szerepeljen. Egy bevált és keresett, jól reklámozott étrendkiegészítő képviselőjeként. Az úton nemcsak a szakmai teendőket egyeztettük, hanem személyes élményeinkről és a világ dolgairól is elbeszélgettünk. A România tévében a szerkesztő, a titkárnő és a stáb kedvesen fogadtak, a becsületes és értékteremtő erdélyieknek kijáró tisztelettel, és két adásra valót lefilmeztek. Munkatársam a megszokott menetrendje szerint átautózott a főváros másik szegletébe, és néhány órai szünetet követően élő műsorban szerepelt. Nekem négy és fél óra állt a rendelkezésemre, hogy barátkozzak a fővárossal, és eljussak metróval a leparkolt autóhoz, hogy a műsor végeztével mindjárt indulhassunk haza.
Az általam megszokotthoz képest Bukarest ezúttal túlnyomóan pozitív élményt nyújtott. Az értékes ikonokat és néprajzi tárgyakat felsorakoztató Román Parasztmúzeumának, valamint a hozzá tartozó fényképkiállításnak és modern művészeti alkotásoknak a megtekintését követően a Calea Victoriei (Győzelem sugárút) irányába vettem az utam. Meglepett a biciklisáv látványa. Igaz, az éppen rajta sétálgató gyalogos úgy az oszlopnak szorított egy merész kerékpárost, hogy káromkodása hangjánál csak a vele együtt érző autós tülkölése bizonyult hangosabbnak.
Újabb kellemes élmény: egyre több épületet tataroznak, ráadásul megjelentek a műemlékeknek kijáró kétnyelvű ismertetőtáblák, nem tagadván a többnyire német, francia, olasz tervező, építtető kilétét. Az egyik, szépen felújított egykori bojárházban hónapokon belül a Korosztályok Múzeumának a megnyitására készülnek. Üdvözlésre méltó ötlet, hiszen „nemcsak a húszéveseké a világ!” Arrább az 1989-es forradalom során tönkretett emblematikus épület felújítása évek óta tart, az 1926-ban leégett Királyi Palota további történetéről nagyméretű pannók számolnak be, és megbizseregtetik az előkelő látnivalókra áhítozó turista vérét: Royal Palace. Innen ballagott ki az utcára és tartott az Athenée Palace felé az egyetlen kóbor kutya, amelyet mostani látogatásom során láttam. Ráadásul chip volt a füle tövén...
Az Erzsébet királyné sugárútra térve a Bukaresti Egyetem környékének már megszokott hangulatát ízlelgettem: könyvárusok, golán szövegek, kommunistaellenes jelszavak. A felújított aluljáró szokatlanul tiszta és civilizált volt, és nagy örömömre turisztikai információs iroda is működött benne, sokféle ismertetővel, képkiállítással. Az Intercontinental szálloda mellett, a Nemzeti Színház előtt általam még nem látott, öt éve odavarázsolt kompozíció látványa késztetett a megközelítésére: Caragiale és elveszett levele korabeli szereplőinek a szoboregyüttese.
A megtekintésre érdemes kiállításokat hirdető Bukarest Múzeumot, átellenben pedig a szépen felújított Colţea kórházat elhagyva újabb általam még nem észlelt alkotás: a szoptató farkas szobra. A Lipscani utca, városrész bejáratánál. Valamikor bizonytalan kinézetű emberek kereskedtek az utcát uraló zsibvásáron, mostanra sétálóutcák, szemre tetszetős kocsmák, csinos üzletek együttese a környék. A parlagi kofakáromkodások helyét átvette az angol, a spanyol és persze az egykorinál jóval szalonképesebb román. Máris „megbeszéltem magammal”, hogy a kedvenc kocsmám a Taverna Covaci, a Covaci utca ékessége, amelyet legközelebb belülről is megismerek majd. Mert mindig hagyni kell valamit a következő találkozásra...
A már régebben is látott fejedelmipalota-maradványok, a szomszédos templom és Manuc-hán érintésével jutottam ki az Egyesülés térre, és addig gyalogoltam, amíg ráláthattam a Fehér Házra. Ha Ceauşescu feltámadna... Grandiózus tervénél csak a nemzet katedrálisa projekt merészebb a maga 120 méteresre tervezett magasságával, amiből tizenvalahány méter már megépült. A bukaresti Fehér Ház egyelőre takarja, de nem sokáig. Az ortodox székesegyház azonban jól látszik a Mitropolita-dombon. Eközben továbbgondolom a távolabb elhelyezkedő parkokat, szökőkutakkal ékesített pihenőzónát, az egykori Ifjúsági park érdekes múzeumait, Gheorghe-Gheorghiu Dej valamikori mauzóleumát és a Hősök temetőjét.
Ami viszont nem változott még az európai uniós csatlakozás után sem: csak menettérti jegyet lehet vásárolni a metróban öt lejért. Pedig csak egyetlen utazás áll előttem. Az árak viszont alacsonyak, a budapesti, párizsi, londoni metróárak fele, harmada, negyede. A beléptetés civilizált, nincs szemét, és van szemeteskuka. Sőt a sorban elhelyezett képernyőkön folyik a reklám. A szerelvények érkezését előrejelzik, igencsak jól öltözöttek az utasok, és ugyanúgy nyomogatják maroktelefonjuk billentyűzetét, mint a világ bármely metróállomásán és metrókocsijában. Annyi különbséggel, hogy a megállókat előre jelző hölgy csak románul beszél, a feliratok pedig kizárólagosan román nyelvűek.
Elvégre a román fővárosban vagyunk. Amelynek újabban van Trikolór tere óriászászlóval, sőt olyan ajándéktárgyüzlete is, ahol a piros-sárga-kék kavalkád része a harminc éve legyártott, eddig sorsát türelmesen kiváró vörös pionírnyakkendő nemzeti színű csíkkal. Az árcédula szerint az aranykorban nyolc lejért árulták. Most hét lej ötven baniért jutok hozzá. Még mondja valaki, hogy azóta nem változott a világ...
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár
Krónika (Kolozsvár)

A „repkény” utóélete
Lesz-e folytatása a soborsini összejövetelnek – majálisnak, „repkénynek”?
Nem tudom.
Nyerhet-e némi jelentőséget?
Csak remélni merem.
Lesznek, kik megmosolyogják?
Elképzelhető.
Utóélete már elkezdődött.
– Sikerült Erzsébet királyné – Sziszi – szobrának nyomára jutnotok?
Nagyot néztem, elcsodálkoztam. Magyar királyné szobra Soborsinban?
Hajdani lojalitásom megmaradt morzsáit összekaparva, tisztelegtem Mihai király kultusza előtt. Olvastam arról is, hogy a helyi ortodox templomban az első román királyné, Elisabeta halálának 100. évfordulóján, ebben az évben, február 2-án emlékező istentiszteletet tartottak.
A mi Erzsébet királynénknak számos országban és helységben – köztük Aradon is – csaknem megszámlálhatatlanul sok szobrot és emlékművet állítottak, de Soborsinra nem gondoltam.
Néhány kattintás után kiderül – a Vasárnapi Újság és Langer Alajos felvétele a hivatkozási alap – hogy 1899-ben, Erzsébet napon a római katolikus templom előtt kialakított parkban, nagyjából ott, ahol most Dorel Sibii költő és író mellszobrát láthatjuk, egy 3 méter magas márványobeliszket állítottak fel az előző évben meggyilkolt királyné emlékére.
„Erzsébet királyné emlékére kegyelete jeléül emelte Soborsin közönsége.
1899. november 19.”
A márványoszlopon, üveg alatt R. Hirch Nelli Szisziről festett képét helyezték el. A festő a királynét gyöngyös főkötővel, magyaros díszruhában ábrázolta.
Az istentisztelettel kezdődő ünnepségen magyar és román nyelvű beszédek hangzottak el.
A szobor sorsáról csak ennyit tudok meg: elpusztult.
Soborsintól és Aradtól nem is olyan távol, Karánsebesen és Oravicán helyreállított Erzsébet-szobor, illetve emlékmű áll.
Az oravicai obeliszket 1899-ben állították fel annak emlékére, hogy Sziszi több alkalommal is Marillafürdőn kereste a nyugalmat, a gyógyulást.
„Erzsébet királyné hódolatteljes ragaszkodása és hálás kegyeletének emlékére állította a szabadalmazott osztrák–magyar államvasút társaság erdészete. 1899.”
A feliratos márványlap 1920 után elpusztult, de az emlékkő a fenyőfák sűrűjétől védve megmaradt, és az osztrák császárné emlékét ápolandó, 2004-ben új román és német nyelvű feliratú márványlapot kapott.
A könyveknek és a szobroknak is saját sorsuk van, ami lehet akár kalandos utóélet, de végzetes pusztulás is.
A repkényekkel jóval kevesebb a gond.
Réhon József

Nyugati Jelen (Arad)

Magyar Bukarest 19. (Hencz Hilda)
A román nyelvű érettségi vizsgákra vonatkozó törvények 1924-es megjelenéséig szállingózni kezdtek Bukarestbe a tanulmányaikat folytatni óhajtó fiatalok, akiket az erdélyi magyarok többsége „árulónak” tartott. Jövetelük legfőbb oka az volt, hogy rendkívül leszűkültek a választási lehetőségek a továbbtanulás terén. A magyarországi tanulmányokat nem ismerték el Romániában, és Kolozsváron majdnem az összes magyar kart megszüntették. Biztos karriert csak a teológia ígért, azonban ide túl sok volt a jelentkező. Más karokon csak román nyelven lehetett tanulni, és műegyetem, orvosi, gyógyszerész, jogi, műépítész vagy képzőművész képzés csak Bukarestben volt. A közgazdaságról nem nagyon tudott senki. 1924-ben Erdélyben mindössze 150 magyar egyetemista mAradt.
Az érettségi diploma lehetővé tette a beiratkozást bármelyik karra, felvételi vizsga nélkül. Az egyetemi tandíjak viszonylag alacsonyak voltak, azonban magasak a fenntartási költségek a diákok számára; sokba kerültek a nyomtatott egyetemi kurzusok is. Vagy albérletben laktak, vagy hotelszobát béreltek, kedvencük a Győzelem úti Splendid Hotel volt, az Athénée Palace-szal szemben (amelyet 1938-ban lebontottak). A magyar egyetemisták majdnem egyáltalán nem tudtak románul, de egy felkészítő év állt a rendelkezésükre, hogy megtanulják a nyelvet, nagyon értékessé vált a magyarul is tudó erdélyi román diáktársak segítsége. Az is igaz, hogy például az orvosi egyetemen nem is igazán volt szükség románnyelv-ismeretre, ugyanis minden előadást franciául tartottak; még N. Păulescu professzor kurzusa is franciául jelent meg nyomtatásban.
Néhányan az „árulók” közül emlékirataikban is megemlékeztek Bukaresti diákéveikről, Nagy András orvossal, az író Szemlér Ferenccel, a szobrász Fekete Józseffel több interjú is készült a kommunista időszakban. Fekete József (1903–1979) 1921-ben érkezett Bukarestbe. Rendkívüli tehetségét a vajdahunyadi acélművek aligazgatója fedezte föl, ahol inasként dolgozott. Mivel Budapesti továbbtanulási tervei elúsztak, rokoni tanácsra a Bukaresti Szépművészeti Iskolát választotta. Ekkor még az iskola nem volt felsőfokú tanintézmény, a státust csak a következő évtizedben nyerte el. Olyan híres szobrászoktól tanult, mint Franz Storck, Oscar Han és Dimitrie Paciurea.
Már diákként díjat nyert az 1925-ös hivatalos szalonban kiállított művével. A kötelező katonai szolgálat után, a szobrász Ion Jalea ajánlásával másfél évig, 1928 és 1929 között Lydia Kotzebuhe műhelyében dolgozott, ahol szabad kezet kapott, hogy Kotzebue makettvázlatai alapján elkészítse A repülősök emlékművét. Corneliu Vasiu számolt be az alkotási folyamatról, arról, hogy Fekete József hol változtatott a maketten, és hogyan vezette az emlékmű elkészítését a bronzba öntésig, ám nem tesz említést alkotói hozzájárulásáról. Mégis, Kotzebue makettjének publikálása után nyilvánvalóvá váltak a lényegi eltérések a terv és a ma ismert emlékmű között.
Kotzebue a román államtól több mint 800 ezer lejt kapott, az emlékmű megöntése és felállítása 3 383 000 lejbe került. A szobrásznő alkalmazottjaként dolgozó Fekete fizetéséről nincs értesülésünk. A több mint 20 méter magas emlékművet 1935. július 20-án avatták fel II. Károly király jelenlétében, ahogy arról a Bukaresti Gazeta municipală egy rövid hírben beszámolt. A hírt a Brassói Lapok is átvette a július 22-i számában, a lap időszakosan a fővárosban is megjelent Bukaresti Lapok címmel. Fekete nevét egyik lapban sem említik. Leírták azonban az avatóünnepség pompáját, ahol a király mellett a trónörökös herceg, a kormány tagjai, a hadsereg képviselői, a légforgalmi hatóságok és az egyház képviselői is részt vettek; katonai díszszemlét is tartottak.
Július 20., Szent Illés, a repülők védőszentjének napja a román repülők napja mAradt azóta is. Fekete hozzájárulását A repülősök emlékművének megalkotásához a legtöbb román szakmunka elhallgatja, nem említi a Bukaresti Kalauz (Ghidul Bucureştilor) és az enciklopédiák sem. Vélhetően nem lehetett egy magyar művész érdemeit elismerni az egyik legnagyszerűbb reprezentatív fővárosi emlékmű megalkotásában, annak ellenére, hogy Bukarestben akkor már több köztéri szobor állt német, francia, olasz de még magyar szobrásztól is, és nem sokkal később elkészült a horvát Ivan Mestrovici műve is.
Egy Bogdan Furtună nevű egyén 1939-ben azt állította, hogy az emlékmű teljes egészében Lydia Kotzebue „besszarábiai román” művész alkotása. Az emlékmű mai, a legsötétebb Ceauşescu-korban, 1983-ban odakerült felirata szerint egyetlen alkotója Lydia Kotzebue (1930–1935). Az is igaz, hogy a legtöbb román enciklopédiából az orosz származású művésznő neve is hiányzik; születési neve Suhanova volt, elvégezte a moszkvai képzőművészeti intézetet, tábornokfeleségként telepedett meg Bukarestben a bolsevik forradalom után. A Dinu C. Giurescu szerkesztette Istoria României în date (Románia története évszámokban) és Gheorghe Parusi Kronológiája mégis feltünteti mindkettejüket az emlékmű alkotóiként. A Román Akadémia égisze alatt megjelent Románia történelme csak Fekete Józsefet jelzi alkotóként, így állítva helyre az igazságot.
Tulajdonképpen lehet, hogy nem is szabad elvárni a románoktól, hogy tisztában legyenek a magyarok hozzájárulásával a romániai vagy akár a Bukaresti művészethez, tudományos élethez, kultúrához, amíg hiányoznak a román nyelvű referenciamunkák. Mégis, Fekete Józsefről megjelent 1977-ben egy román nyelvű kismonográfia Mircea Ţoca tollából; és a szobrász felesége is írhatott róla egy könyvet. M. Ţoca szerint Fekete életműve „a modern román szobrászat történetének egyik legérdekesebb és legeredetibb fejezete” és „A repülősök emlékműve kivitelezésének, de mindenekelőtt művészi értékeinek kritikus szemmel történő elemzése egyre inkább arra enged következtetni, hogy igazi alkotójának Fekete Józsefet tekintsük.” Kijelentését Ion Jalea Feketének címzett, 1970. február 12-én keltezett levele is megerősíti, amelyben azt jegyzi meg, hogy Lydia Kotzebue egyetlen más szobra sem indokolja, hogy az emlékművet neki tulajdonítsuk, míg Fekete alkotása „az első egy viszonylag nagyszámú, a repülő embert ábrázoló szoborsorozatból”.
A repülősök emlékművének megalkotására kiírt pályázat díjazásáról nemrég előkerült információk még inkább erősítik a Lydia Kotzebue tehetségével kapcsolatos kétségeket. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, a legjobb terv Medrea Corneliu szobrászé volt, Cantacuzino professzor, a zsűri elnöke házasságán keresztüli rokonának, Lydia Kotzebuenek ítélte az első díjat. A szobrásznő 1917-ben az ogyesszai forradalmi törvényszék bírónője volt, ahol halálra ítéltek egy román tábornokot a Cantacuzino családból. Kotzebue szerelmes lett a tábornokba, kimentette a börtönből, és Romániába menekültek. Fekete munkái közül meg kell említenünk Dumitru Hubert repülőkapitány emlékművét (1935) a Bellu katonai temetőben (szignó nélkül), a Repülős szobrát a Nagyváradi repülőtér csarnokában (1975) és a Horea, Cloşca és Crişan emlékművet (1937).
Fekete művei tovább élnek, annak dacára, hogy neve nem mAradt meg a Bukarestiek kollektív emlékezetében, és a Nagyváradiakéban sem, pedig ott élt 35 évig. A Központi Katonai Kör (Cercul Militar Central) 2009-ben a repülők napja alkalmából szervezett kiállításon bemutatta szobrainak két kis léptékű másolatát. A szobrokon a Fekete név (fordításban Negru) román változata szerepel: I. Negrulea. Ezt a nevet viselte a művész, amíg Bukarestben lakott, talán azért, hogy elfogadtassa magát a románokkal, feleségül is román nőt, Anisia Dumitrut vett el 1933-ban.
Miután lejárt a Lydia Kotzebuevel kötött szerződése, Feketét 1930-ban állatformázó szobrásznak nevezték ki a Zootechnikai Intézethez, tulajdonképpen ő volt a legnevesebb állatszobrász Romániában. Több megrendelést is kapott ebben a korszakban, és a Bukaresti hivatalos kiállításokon több díjat nyert. 1931-ben megfaragta Assisi Szent Ferenc kültéri szobrát a Szűz Mária Királynő római katolikus templom számára. Nevét és az alkotás évét belevésték a szobor talapzatába, azonban szinte olvashatatlanná vált az utolsó „restaurálás” során.
A Páduai Szent Antalnak szentelt, Colentina negyedbeli római katolikus templom számára 1937-ben külső domborműveket készített, ezeken azonban nem szerepel szignója. A katolikus magyarok lapja a munkálat kivitelezőjeként említi, de részletekkel nem szolgál. A műről Ţoca is említést tett könyvében. Még készített néhány domborművet a jogi kar épületébe, az igazságügyi minisztérium Erzsébet királyné sugárúti bejáratához, a Mezőgazdasági Bankhoz és a Colentina Kórház számára, utóbbi három azonban 1990 után eltűnt. 1951-ben még egyszer felkérték a Bukarestiek, feltehetően a Magyar Népi Szövetség, Mark Twain mellszobrának elkészítésére, amely ma is a Herăstrău Parkban található (nevét román helyesírással Fechetenek írták). A kommunizmus idején adott interjúiban nem tett említést vallási témájú műveiről.
Habár sokra tartották, mégsem tudott a művészek élvonalába kerülni, ezért húsz év Bukaresti tartózkodás után Nagyváradon telepedett meg.
A képzőművészetre több magyar diák járt, megemlíthetjük Andrássy Zoltánt, Bene Józsefet (1924–1928 között), Zsiga Jánost (Ioan Jiga), 1928–1933 között és Abodi Nagy Bélát (1936–1940 között). Előbb vagy utóbb mind elhagyták Bukarestet, inkább Erdélyt választották; a kommunista korszakban karriert futottak be a Kolozsvári képzőművészeti intézetnél, Andrássy egy ideig az intézet helyettes rektora volt. Egy másik fiatal tehetség, Jakab András, az Anastase Simu-díj nyertese 1939-ben elhunyt egy, a rendőrség és a Vasgárda tagjai között lezajló lövöldözés ártatlan áldozataként. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Parlamenti nyugdíjak, különleges juttatások, sírig tartó kiváltságok
Elérkezett augusztus, a szabadságolások ideje. Egyúttal megkezdődött az őszi parlamenti választásokon indulni szándékozók jelölési időszaka. És közben mindenfajta tiltakozó sajtónyilatkozatot, fejcsóválást vagy utcára vonulást mellőzve hatályba lépett a honatyák extra nyugdíját szavatoló jogszabály. Ugyanakkor az egykori önkormányzati vezetőknek javasolt speciális nyugdíjat egyelőre elvetették, amiként a köztisztviselőknek szánt veszélyességi és neuropszichológiai pótlékot is.
Meglehet, nem nézem túl sűrűn a tévét, és csak néhány újságot olvasok, egyetlen képviselő vagy szenátor tiltakozó megnyilvánulása sem jutott el az agytekervényeimhez. Például olyan nyilatkozat, hogy: „Én nem szavaztam meg, sőt, mi több, tiltakoztam az ilyenfajta eljárás ellen, de leszavaztak, a hangom gyengének bizonyult.” Szóval, szégyenkezve be kell vallanom, hogy sem román, sem magyar honatyai tiltakozásról nincs tudomásom. Legfeljebb a szászos államelnök ezúttal gerinces viszonyulásáról: hatásköre szerint a jogszabályt először visszautalta a parlamentnek. De hát kecskére bízta a káposztát. A szégyenkezés a kiváltságosokért van és az országért, amely lakhelyemet adja, és fájó, hogy újból és újból bebizonyítja: nemcsak földrajzilag húz a Balkánhoz, hanem erkölcsileg és szellemileg is. A tiltakozásra képtelen és a választók akaratával szembemenő képviselet ilyen formán szolgálhatja ugyan a nyugdíjas politikusi érdekeket, ám hosszú távon a nagyravágyás, a torkosság, a kapzsiság, az állandóan többet akarás megtestesítője. Bizonyításra sem érdemes, csak úgy egyszerűen ki kell jelenteni: a parlamenti nyugdíj – vagy egyesek szerint a nyugdíjkiegészítő különleges juttatás – nem más, mint sírig tartó kiváltsága a hatalmasoknak, egy újabb pozitív diszkriminatív megkülönböztetés részükről és számukra. Miközben sokan mások ebben az országban negatív kisebbségi megkülönböztetés szenvedő alanyai. De azért három korlátozást is tartalmaz a jogszabály: nem jogosultak különleges nyugdíjra azok, akik éppen nyugdíjkorhatár feletti aktív honatyák (biztosan nem fognak tolongani ezután, és a hat-hét mandátumosak idén megnyugodott szívvel visszavonulhatnak), illetve azok sem, akiket korrupciós bűncselekmény miatt elítéltek. És a háromnál több mandátumot letöltők nem kapnak többet, mint a három mandátumosok közel három átlagfizetést kitevő, sírig tartó pótnyugdíja. Szóval, valós önmagát is figyelembe véve, hány átlagpolgárral egyenértékű egy romániai politikus? Persze, ha arra gondolunk, hogy a kvótarendszert megtagadó országokra a migránsonként kiszámított büntetés is többszöröse az átlagfizetéssel biztosított jövedelemnek, akkor a Brüsszeli javadalmazásokhoz képest ez nem is olyan sok... Ki kell jelentenünk továbbá: a választópolgár közömbössé, tehetetlenné, kijátszhatóvá vált. Miközben lépten-nyomon politikusi túlkapásokról és az erkölcs mellőzéséről beszélgetnek egymás közt az emberek, nem elegen tették fel a kérdést miért is járna különleges nyugdíj annak a képviselőnek vagy szenátornak (vagy majdan polgármesternek, tanácselnöknek), akit nemcsak megfelelőképpen és törvényesen javadalmaznak, hanem azon kívül mindenféle juttatással ellátnak? Meg azt is tudja, látja, tapasztalja a közember, hogy akinek mindez nem elég, korrupciógyanús ügyleteket bonyolíthat le vádemeléssel vagy többnyire anélkül, erkölcsileg lejáratván magát vagy csak úgy, szép csendesen. Még mi kellene? Veszélyességi pótlék, hivatalból járó doktori cím (egy mandátum után kisdoktori, több mandátumot követően nagydoktori) vagy az örökösökre is kiterjedő alanyi jogon történő juttatások, netán olyan törvény, amely a pótnyugdíja megszűnte után a politikust a mennyországba juttatná? Parlamenti nyugdíjak, különleges juttatások, sírig tartó kiváltságok. De mi lesz utána? Hogyan lehetne a Jóisten és Szent Péter kegyeibe férkőzni? A gazdag és a koldus történetében miért nem jött meg a dúsgazdag esze, hogy fele vagyonával pazarul élve a másik felét a mennyország felé vezető út járhatóvá tételére fordítsa?
Holmi parlamenti pótlékok és azon kívüli nyugdíjak helyett mArad az ingyenes szólásszabadság lehetősége. És a felhívás az ezután első vagy újabb mandátum elnyerésére vállalkozó képviselők és szenátorok felé: ha azt akarják, hogy a gyengélkedő választó ne muszájból, nyögvenyelősen, hányingertől és a mellékhatásoktól tartva vegye be a szabad választás hatóanyagú (vagy anélküli) gyógyszert, akkor már a választási kampányukban sűrűn hangoztassák, hogy mindent meg fognak tenni a kiváltságnyugdíjak eltörléséért. Mert egyre többen már csak olyan honatyákra lesznek hajlandóak szavazni, akik választási kampányukban hangjukat hallatják a hasonló politikusi önérdek-érvényesítés ellen. Ráadásul a honi szavazópolgárnak az sem számítana, sőt, egyenesen kívánatos lenne, ha kevesebben ülnének a bársonyszékekben, mert így az adójából kevesebb pénz menne a pótnyugdíjakra. Amúgy már volt egy népszavazás a képviselőház létszámának csökkentéséről. A választópolgár most is mennyiség helyett az erkölcsi minőség emelésére szavazna. Apropó, minőség. Követendő példákat hozok felszínre az emlékezetemből. A már-már legendás svájci demokráciáról, ahol a népképviselőket megtiszteltetés éri, amikor megválasztatnak, és javadalmazás – no meg pótnyugdíj – nélkül végzik szolgálatukat. Eszembe jut II. Erzsébet királynő születésnapi megünnepeltetése is, a szeretett uralkodónak kijáró ováció. No, meg a thai taxis, aki úgy lobogtatta szélvédőjén nagy megbecsülésnek örvendő királya fényképét, mint mifelénk a vallásosabbak a keresztet. Szívem szerint hasonlókat kívánnék magunknak is, bár tudom: utópia. De valóságot álmodni szabad és kívánatos.
Dr. Ábrám Zoltán

Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Euópai Polgár díjat kapott a Székelyföldi természeti és kulturális értékek védelmezője
Idén ketten kaptak Európai Polgár díjat Romániában - tájékoztat az RMDSZ hírlevele. Az elismeréseket pénteken adtát át az Európai Parlament Bukaresti Információs Irodájának székhelyén.
2016-ban az Európai Unióban összesen ötven személyt díjaztak. Romániában Dr. Iordan Gheorghe Bărbulescu egyetemi professzort és Dr. Barbara Helen Knowles angol kutatóbiológust, a Székelyföldi természeti-kulturális értékek védelmezőjét tüntették ki.
Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselő kezdeményezte Barbara Knowles jelölését, amelyet Winkler Gyula képviselőtársa, illetve Catherine Bearder egyesült királyságbeli EP-képviselő is támogatott. Barbara Knowles áprilisban bekövetkezett halála miatt a Bukaresti ünnepségen a post mortem díjat Rodics Gergely, a Pogány-havas Kistérségi Társulás ügyvezető igazgatója vette át, akivel éveken át közösen dolgoztak célkitűzéseik megvalósításán. Az Európai Polgár díj idei kitüntetettjei számára központi rendezvényt is szerveznek Brüsszelben, október 12–13. között.
Kicsoda Barbara Knowles?
Barbara Knowles kutatóbiológus, a Cambridge Egyetem, illetve számos neves brit természetvédelmi és kutatás-népszerűsítési folyóirat munkatársa volt. 2008-ban költözött Romániába, Csíkdelnére, és azóta aktívan részt vett és támogatta a csíkszéki településeket tömörítő Pogány-havas Kistérségi Társulás projektjeinek megvalósítását. Védte a növényi fajokban gazdag hegyi kaszálókat, a falvak épített örökségét, a hagyományos gazdálkodást, a helyi termékek előállítását, a térségben található épített és természeti értékeket egyaránt. Munkáját az angol királyi családi is elismerte: II. Erzsébet királynő kitüntetéssel jutalmazta, Károly herceg pedig 2011-ben személyesen is meglátogatta Csíkdelnén. A brit herceg 2015-ben csatlakozott a Románia legszebb fái elnevezésű kezdeményezéshez, amellyel a Pogány-havas Kistérségi Társulásnak célja, hogy egy adatbázisba gyűjtse össze a legszebb, legnagyobb és legöregebb hazai fákat.
"2008-ban izomsorvadást diagnosztizáltak nála, orvosai sok jóval nem biztatták, de annak ellenére, hogy egészségügyi állapota bizonytalanná vált, tovább élt benne a tenni akarás. Betegsége nem bátortalanította el, hanem még erősebb motivációt jelentett számára" - olvasható a közleményben. „Barbara megértette azt, hogy mennyire fontosak az élő hagyományok, a kulturális és természeti értékek, a falusi gazdák és a természet közti harmónia. Meggyőződése volt, hogy a nyugat-európaiak sokat tanulhatnának a kelet-európaiaktól, mert ők már szinte elfelejtették a mezőgazdasággal kapcsolatos tudást, a természetközeli életmód sajátosságait” – fogalmazott Sógor Csaba a Bukaresti díjátadó ünnepségen.
Az RMDSZ-es képviselő elmondta: Barbara Knowles szakmai támogatásával többször szervezett Erdélyben és három alkalommal Brüsszelben is olyan szakpolitikai szemináriumot, ahol a hegyi kaszálók védelmének fontosságára hívták fel az európai döntéshozók figyelmét, vagy ahol a fás legelők formai elismerését és azok európai irányelvekbe való megjelenítését sürgették. A rendezvények hasznos kimeneteléhez pedig hozzájárult az is, hogy közösen sikerült számos nemzetközileg elismert szervezetet is bevonniuk, és az eseményeken megjelentek az Európai Bizottság szakpolitikákat kidolgozó munkatársai is.
„Barbara abban hitt, hogy közös európai együttműködéssel elérhetjük, hogy olyan uniós jogszabályok szülessenek, amelyek védik a közösségeink sajátos igényeit, természetes életformáit. Osztrák édesanyától és brit édesapától születve Barbara mindig is európainak gondolta magát, fontosnak tartotta az európai értékeket és az európai sokszínűséget védve szorosan együttműködött a csángókkal és székelyekkel. Arra tanított bennünket, hogy a még meglévő természeti-kulturális értékeinket védjük és őrizzük. Értékmentésből, európaiságból és összefogásból is példát tudott mutatni” – emelte ki a képviselő. Sógor Csaba szerint fontos üzenet a Székelyföldi közösségeink számára az is, hogy az Európai Parlament is elismeri és támogatja ezt a munkát.
Az Európai Polgár díjat az Európai Parlament adja át minden évben. Azok a magánszemélyek, csoportok, egyesületek vagy szervezetek kaphatják meg, amelyek tevékenységükkel elősegítik a tagállamok polgárai közötti kölcsönös megértés elmélyítését és szorosabb integrációját, vagy az Európai Unión belüli, határokon átnyúló vagy a nemzetek közötti együttműködést. Kizárólag az Európai Parlament képviselői jogosultak jelölést benyújtani és minden képviselő évente csak egy jelölést adhat le.
maszol.ro

Történelmi utazás
Háromszéki emlékfák nyomában 
Csütörtök este mutatták be a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző és a Zöld Nap Egyesület közös szervezésében Kis Emese Háromszéki emlékfák nyomában című könyvét. A projektről lapunk hasábjain is olvashattak korábban, a téma iránti érdeklődést bizonyította, hogy a Gyűjtemények Háza rendezvényterme csak szűkösen tudta befogadni a népes közönséget.
Dr. Ambrus Ágnes, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem nyugalmazott adjunktusának méltatójában (egyben a kötet lektora) elhangzott: az a munka, amelynek eredményeképpen ez a könyv megszületett, sokak összefogásával valósult meg. Pedagógusok, diákok egyaránt haszonnal forgathatják a kiadványt, de a széles olvasóközönségnek is szól. Amellett, hogy bemutatja a tevékenységet, amelynek nyomán létrejött a kötet, nemzeti történelmünk nyomába is eredhetünk a segítségével.
Kis Emese történelem iránti érdeklődését, helytörténet iránti szenvedélyét dicséri a kötet, és nagyon sok kutatás van mögötte. Korabeli újságok, levéltári anyagok feldolgozásával sikerült feltárni a millennium ezredik évfordulójának háromszéki eseményeit, majd a konkrét témához: a millenniumi emlékfákhoz érkezünk, ahogyan az Erzsébet királyné emlékére ültetettekkel is megismerkedhetünk. Lakatos Emília Katalin szavalata, illetve Béres Erika és Jánó Kinga éneklése adott ünnepi keretet az eseménynek.
(fi) Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete
Kétnyelvű, román és magyar nyelvű turisztikai szórólapokból tallózok. A többnyelvűség az önkifejezés szabadságát nyújtja, de amikor ugyanazt fejezik ki más-más nyelven, az adatoknak, a mondanivalónak azonosaknak kellene lenniük. Már a város megnevezése is eltérő: Kolozsvár, Cluj-Napoca. Nem csoda hát, ha a magyar szöveg igyekszik a több mint száz évvel ezelőtti múltból meríteni, míg a román szöveg az elmúlt száz esztendő vonatkozásaiból, fenntartva magának – a város dák nevével sugallva - az elsőséget.
Az még „érthető”, hogy a magyar személyiségekről elnevezett egykori utcanevek teljességében megváltoztak: Bocskaiból Avram Iancu lett, Ferenc Józsefből Horea, vagy Deák Ferencből egyszerűen Hős. Az már kevésbé, hogy a magyar nevek elhallgatása következetesen megfigyelhető a román szövegismertetőben. A Farkas utcai (Mihail Kogălniceanu) református templom román nyelvű bemutatója ezért feltűnő módon rövidebbre sikeredett, miközben Báthory István, I. Rákóczi György és Apafi Mihály fejedelem, valamint Régeni Asztalos János szószék-készítő nevei elhallgattattak. Csak – „a román származása” miatt elfogadott, sőt „népszerűsített” – Corvin Mátyás neve kerül említésre. A szász személyiségekkel már nincs ilyen megkülönböztetés, mind Elias Nicolai, mind Benedict Mueck kőfaragók munkáját dicséri a szövegíró.
A Sétatér (román fordítása: Központi Park) magyar nyelvű leírása megemlíti Pákey Lajos és Kós Károly építészek neveit, a román megfeledkezik róluk. Az Agrobotanikai Kertet viszont Iuliu Prodan professzorról elnevezett parkként emlegeti, a híres Botanikus Kerttel pedig feltétlenül párosítja Alexandru Borza személyiségét, miközben megfeledkezik a füvészkertet alapító Mikó Imre nevéről. A Rönk-park és az Egyetemi Sportpark megnevezésénél és leírásánál már nincsenek lényegi eltérések. Annál nagyobb az „egyetértés” a Fellegvár ismertetésénél, ahol Ferencz József császár és Erzsébet királyné neve mindkét szövegben megtalálható. Említést tesznek továbbá az 1848-as forradalom áldozataira emlékeztető hatalmas keresztre, az időközben átkeresztelt Belvedere szállóról azonban megfeledkeznek. Amiként egy másik szórólapon a Hóját is süllyesztőbe szánják, meg sem említik a néprajzi múzeum szabadtéri részének a bemutatásánál.
A román leírást más nyelvvel társító szórólapok esetében már könnyebb és egyszerűbb a közös nevezőre jutás. A Házsongárdi-temetőt ismertető általános szöveg még elfogadható, románul és franciául egyaránt, a sírok válogatása azonban egyoldalú. A bemutatott sírok közül kettőn olvashatóak a nevek: Emil Isac és családja, valamint Pop Iulian, „Kolozsvár (azaz Cluj-Napoca) első polgármestere” sírkövén. Miközben a temetőben eltemetett híres személyiségeket ismertető válogatás három magyar és három román személyt és sírkövét mutatja be. Sok emberöltővel ezelőtt halt meg Apáczai Csere János, (gróf) Bánffy György, sőt Brassai Sámuel is. Annál frissebb Emil Racoviţă, Ion Agârbiceanu és Adrian Marino emlékezete.
A „béke” kedvéért az egyik szórólap a Tükör utcát (Szentegyház, Március 6., ma Iuliu Maniu – szerk. megj.) mutatja be, kivételesen megemlítve Alpár Ignác tervező kilétét. Innen idézek: „A két épület csaknem teljesen szimmetrikus, tükörkép hatását keltik, kivéve a keleti és nyugati homlokzatot.” Úgy látszik, a kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete azt bizonyítja, hogy a keleti és nyugati mentalitás nem teszi lehetővé a tükörfordítást.
ÁBRÁM ZOLTÁN / Szabadság (Kolozsvár)

Sebestyén Márta népdalénekes hatvanéves
Augusztus 19-én lesz hatvanéves Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, aki fellépései során és felvételeivel szinte az egész világgal megismertette a magyar népdalt.
Budapesten született 1957. augusztus 19-én. Énektanár, karvezető édesanyja a Zeneakadémia népzene főtanszakán Kodály Zoltán utolsó növendékeinek egyike volt, így – szavai szerint – már magzati korban beleivódott a népzene. A Zeneakadémia egyik szobájában töltötte élete első tíz hónapját szüleivel, akiknek feltűnt, hogy még alig volt egyéves, de minden hallott dalt visszadúdolt és eltapsolt nekik. Egyértelművé vált számukra, hogy az ének Márta kommunikációs közege. Hatéves korától zongorázott is. Kodály nyolcvanadik születésnapján zeneóvodások élén ő köszönthette egyik dalának eléneklésével a Mestert, aki az ünnepség után párás szemmel csak annyit mondott: „Ha mindenki ilyen szépen énekli, akkor érdemes volt megírni.” Tizenöt éves volt, amikor Sebő Ferenc felfigyelt népdaléneklésére, két évvel később, 1974. március 31-én mutatkozott be énekesként a Muzsikás együttessel az Egyetemi Színpadon.
A Magyar Képzőművészeti Főiskolán megkezdett tanulmányait félbehagyta, hogy énekelhessen. A mai értelemben nem tanult népdaléneklést, akkoriban még nem voltak ilyen zeneiskolák, népzene tanszak sem volt még az egyetemen. Az éneklés nála teljesen ösztönös tevékenység, ahogy mondani szokta, az „istenadta néptől” sajátított el mindent. Amikor csak tehette, a Kárpát-medence országait járta, elsősorban Erdély vidékeit, s ami megérintette, azt gyorsan megtanulta, csak néhány vezérhangot jegyzett le.
1975-től hivatásos előadóművész. 1980-ig Sebő Ferenc együttesével, ezt követően a Muzsikás és a Vujicsics Együttessel lépett fel, majd a Söndörgő Együttes kíséretével énekelt. A magyar nagyközönség 1983-ban, az István, a királyban csodálkozott rá kivételes tehetségére. A nyolcvanas évektől rendszeresen jár külföldre, az egész világon ismert lett a neve, művészete. 1995-ben a Deep Forest francia együttes világzenei kategóriában Grammy-díjas lemezén szerepelt az általa énekelt Istenem, Istenem kezdetű csíki népdal (Martha’s Song). A Szerelem, szerelem című dal pedig 1997-ben az Angol beteg című, kilenc (köztük zenei) Oscar-díjjal jutalmazott filmben hangzott fel.
A magyar népdalokon kívül egyebek közt cigány, zsidó, bolgár, délszláv, görög, ír, sőt, baszk, norvég és japán népdalokat is énekel, mindig az eredeti nyelven. Csaknem száz lemeze készült, fellépett Londonban, New Yorkban, a Sydney-i Operában, énekelt a japán császár, a spanyol király előtt, rajong a hangjáért II. Erzsébet királynő és fia, Károly herceg, a brit trónörökös is – igazi kulturális nagykövete Magyarországnak. Ma sem tartja magát énekesnőnek, mert számára az éneklés olyan magától értetődő, mint az énekesmadaraknak.
Számtalan díjjal, kitüntetéssel ismerték el művészetét, csak néhány közülük: 1991-ben Liszt Ferenc-díjat, 1999-ben Kossuth-díjat, 2000-ben Magyar Örökség kitüntető címet, 2003-ban Prima Primissima-díjat kapott. 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést vehette át a magyar népdal és hangzásvilág hazai és nemzetközi megismertetése és népszerűsítése érdekében végzett művészi munkásságáért, s még ebben az évben megkapta az Olasz Köztársaság Lovagkeresztjét is. 2007-ben a Magyar Szabadságért Díjra és a Szent Márton Díjra, 2012-ben Kölcsey-díjra érdemesítették. 2010-ben személyében először kapta meg egy magyar az UNESCO-tól a Művész a békéért címet. A magyar kultúra világszintű elismertségének erősítésében betöltött szerepéért 2012-ben Lánchíd-díjat kapott. A Magyar Művészeti Akadémia tagja. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kisgyörgy Zoltán: Falufüzetek
Bodok (Oltszemmel és Zalánnal), Borosnyó (Nagy- és Kisborosnyó, valamint Feldoboly, Cófalva, Lécfalva) két kiadásban, Bölön Bölönpatakkal, Egerpatak, Előpatak (Árapatakkal, Erősddel és Hetével – kétnyelvű kiadvány), Gidófalva (Angyalossal, Fotosmartonossal, Étfalvazoltánnal), Ikafalva, Illyefalva (Sepsiszentkirállyal és Aldobollyal), Maksa (Eresztevénnyel és Sepsibesenyővel) két kiadásban, Málnás (Málnásfürdővel és Zalánpatakkal), Sepsikőröspatak (Kálnokkal) két kiadásban, Szotyor – íme egyelőre ezekről a háromszéki helységekről adott ki falufüzeteknek nevezett, kivitelezésben kifogástalan kiadványokat a Háromszék kiadóvállalata. Ki más lehetne egy személyben ezeknek kezdeményezője, szövegírója, illusztrációinak válogatója, szerkesztője, mint Kisgyörgy Zoltán, Háromszék mindenkinél jobb ismerője, kutatója.
Munkájában Albert Levente fényképész és Oláh Mihály tördelőszerkesztő segítette. A borítólapokkal, térképpel, falucímerrel, a kiadvány végi kötelező záradékkal (kolofon) mindössze 16 oldalba összesűrített közlendő mesteri példája annak, hogyan lehet ilyen kis terjedelembe egybeválogatni mindazt, amit helytörténetből, földrajzi leírásból, néprajzból, hagyományokból, faluigazgatásból, fejlesztésből, a helység egykori és mai jelentős személyiségeiből fontos beszerkeszteni egy ilyen kis kiadványba úgy, hogy az felkeltse a füzetet kezébe vevő érdeklődését. Nos, Kisgyörgy Zoltánnak mindez tökéletesen sikerül. Elég ha csak Bodok esetében Kéncsás várát és az új Sütei borvízferedőt, Borosnyó esetében a cófalvi aranybaltákat, az emlékparképítő Damó Gyulát vagy a szobrász Éltes Barnát, Bölönben Erzsébet királyné szobrát vagy a Buksa pisztrangászatot, Egerpatakon az országzászló-állítást, Módi-Kóréh Sándor falufelelőst, Előpatakon az árapataki hősi emlékművet és az új gyógyfürdőt, Gidófalván a zoltáni restaurált barokk kapu és a mindenes Berde József polgármester bemutatását, Ikafalva védőszentjeit, Illyefalván a keresztény ifjúsági központot és Erzsébet királyné fasorát, Rákossi Károly és Györgyi Zsolt maksai, illetve Babos Barabás Berta és Dénes Lajos Levente sepsibesenyői lelkészt, valamint az újjászületett ersztevényi Benke-kúriát ábrázoló fényképeket, Málnáson a kőbányát és a zalánpataki templombúcsút, Kőröspatak és Kálnok egykori közös templomának romjait és a fúvószenekart, Szotyorban Nagy Tamásné emléktábláját és a Henrietta Panziót említem felsorolásomban. E füzetekből a feltáruló múlt és jelen összefonódása önkéntelenül is azt sugallja, hogy Kisgyörgy Zoltán emlékeztetőit, ismertetőit nemcsak elolvasni kell, hanem elménkben-lelkünkben feldolgoznunk, magunkévá tennünk, mi több, társuljunk településeink még rejtőzködő titkainak feltárásán munkálkodók mellé, hagyományainkat ápoljuk és adjuk át utódainknak, vidékfejlesztési elképzeléseinket próbáljuk gyakorlatba ültetni. A füzetek beszerezhetők a Háromszék szerkesztőségében, illetve az egyes községek polgármesteri hivatalaiban. A sorozat folytatásaként készülőben Maksa újabb, bővített, Hidvég kétnyelvű és Székelypetőfalva falufüzete.
József Álmos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Félezer kilométeren a lovagkirály emlékének nyomában
Elkísérjük az marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület tagjait és szimpatizánsait erdélyi körútjukra, akik Szent Lászlót ábrázoló freskók nyomába eredtek. De mi készteti az örménymagyarokat arra, hogy a magyar király után kutassanak?
Elsősorban az, hogy az Erdélyben I. Apafi Mihály fejedelem engedélyével, mi több, az ő ösztönzésére megtelepedett örmények a történelem folyamán honfiúsítást nyertek, a „magyar nemzetbe bekebeleztettek”, s az amolyan két felmenővel rendelkező hálás örmény, illetve immár magyarörmény nép ugyanolyan tisztelettel emlékezik a magyar nemzet nagy elődeire, mint a magát tősgyökeresnek tartó magyarság. És mert az idei évet Szent László évnek nyilvánították, természetes, hogy leróják kegyeletüket a történelemalakító nagy király emléke előtt.
Ám van a történetnek egy másik vonzata is. Manapság egyre több magyar és örmény történész, kutató, vallás- és etnikumtörténeti szakember vél felfedezni rokonságot a két nép, a magyar és örmény között. A Kézai és a Thuróczi krónikák szerint honfoglaló eleinkkel is jöttek örmények a Kárpát-medencébe. Aztán II. Endre magyar király keresztes hadjárata során Örményországban járt, s András fiát majdnem meg is házasította II. Levon örmény király Zabel nevű lányával. Elképzelhető, hogy amikor II. Endre hazatért, vele tartott egy kisebb örmény kolónia, akik aztán csatlakozhattak a már itt élő örményekhez. Az ő jelenlétüket helynevek is bizonyítják (pl. a Maros megyei Szászörményes).
Sok egyéb mellett azonban az ugyanazon vagy egymáshoz közeli történelmi szálláshellyel rendelkező két nép harcmodora mutat nagy hasonlóságot. Elég a korabeli krónikák rajzain látható hátrafelé nyilazó harcosok látványának hasonlóságát említeni.
Ennek a keleti eredetű, a kalandozó magyarok harcmodorának a megjelenítése a Szent László-freskókon is fellehető. A mintegy félszáz fős csoportot elkísérte Kálmán Attila arisztokráciakutató marosvásárhelyi történész, aki amolyan idegenvezetői minőségben igen nagy szolgálatot tett az ötszáz kilométeres úton, amikor az útvonal mentén felbukkanó települések történetéről, érdekességeiről, történelmi vonatkozásairól, jelentős szülötteiről tájékoztatta a csoportot.
Világörökségi helyszínen
Az első állomás Gelence. Szaporán szitáló esőben érkezik a busz Székelyföld egyik leghíresebb műemlékéhez, a kis utcában levő, az UNESCO Világörökség részét képező, Szent Imrének szentelt katolikus templomhoz. Némi várakozás után előkerül a harangozó néni, aki látogatók érkezésekor idegenvezetővé avanzsál.
A templom építése a tatárjárás utánra, 1245 körülire tehető. A templomhajó és a diadalív félköríves formája teljes egészében megmaradt ebből az időből. Szentélyét a 15. században elbontották, majd a kövekből újabb, gótikus stílusút építettek. Az egyik szentségfülke őrzi az újjáépítés dátumát: 1503. Javítására – az 1802-es földrengés okozta károsodás után – 1932-ben került sor, ekkor feltárták a gótikus szentély alatt a románkori szentély maradványait. Ekkor találtak meg egy rovásírásos emléket is. A freskók ott rejtőztek a falfestés alatt, az 1966-os felújítás során megtisztították őket, s felújították a kazettás mennyezetet. Tizennyolc évvel ezelőtt a templom külső falán falfestmény-részleteket is feltártak. A 14. századi festményen egy keresztény lovag, Szent Imre, Szent László és Szent István alakjának részletei töredékesen láthatók.
Ami a lovagkirály ábrázolását illeti: a nyugati hosszfalon az 1330-as években keletkezett képsorozat elején Szent László látható, amint elindul Váradról. Ezután mindjárt a kerlési, pontosabban a cserhalmi legenda következik. A király üldözőbe vesz egy kun katonát, aki egy elrabolt magyar lánnyal menekül, majd Szent László és a kun harcos küzdelmét láthatjuk, az előbbi fehér lovon, a kun pedig fekete lovon harcol. A dráma következő pontja, mikor a magyar lány előbb a lábát, majd a fejét vágja le a kun vitéznek a király kardjával.
A Jézus életéből vett jelenetek egy évszázaddal később keletkeztek, a 15. század elején.
Oklándon is kibontják a freskókat
Egy kis miklósvári kitérő és az ottani Kálnoky-kastély meglátogatása után továbbra is kitartó, mokány esőben ér el a csoport Oklándra.
A 13. századi építésű – jelenleg unitárius – oklándi templom a kazettás mennyezetéről híres. Ezek nagy része az 1700-as évek harmadik harmadából valók, ám van néhány 16. századi, amelyeket a papi székbe építettek be. A hajó falképei igen sérültek, ugyanis vakolatot húztak rájuk, emiatt a kibontásuk, restaurálásuk is igen nehezen kivitelezhető. A déli falon Szent Péter és Pál alakját bontották ki, a szalagra írt név könnyen azonosíthatóvá teszi a két alakot. Itt látható, hogy a templom korszerűsítése idején semmi gondot nem fordítottak arra, hogy a vakolat alatt rejtőző képeket megmentsék, vagy legalább ne károsítsák. A villamos vezetéket egyszerűen belevésték a képekbe. Az északi falon Szent László legendájának ábrázolása áll, azonban nagyon sérült állapotban. A sérüléseket itt is a késői vakolás okozta. Jelenleg dolgoznak a freskók megmentésén, ám jól látható a korábbi korok vandál beavatkozása. A Szent László-képek alatt a Feltámadás és az Üdvözültek serege jelenet vehető ki.
A két és fél méter magas kőfallal körülvett építészeti emlékhez késő gótikus torony is tartozik, melyet 1937–38-ban a középkori templom kibővítésével építették a mai formájára. A régi templom faragványai eredeti vagy másodlagos elhelyezésben megtalálhatók a mai építményben. A bővítéses újjáépítésnél a helyi közösség nem akarta megtartani a régi faragványokat, építészeti elemeket, mert elavultnak, fölöslegesnek tartotta azokat. Az akkori lelkész cselhez folyamodott: árveréses eladásra hirdette meg a kidobásra ítélt elemeket, s az árakat igen magasra srófolta. Az első ajánlattevő ő maga volt. Amikor a hívek látták, hogy ilyen árat ajánlott értük, meggondolták magukat. Ha a pap ennyit adnak érték, ha már ilyen értéket képviselnek, akkor nem eladók! Így épültek be ezek a templom új részébe.
A Szent Lászlót ábrázoló freskókon kívül van a templomnak, illetve az egyházközségnek egy másik büszkesége is. A papi lakás bejáratánál található faragott székely kapu 1809-ből való, ez Hargita megye, de talán az egész Székelyföld legrégebbi álló és ma is használt székely kapuja. Mi több, egy harmadik büszkeségük is van az oklándiaknak. Ez a templomban elhelyezett 1848-as eredeti toborzózászló, melyet 1990-ben találtak meg a templom orgonájába rejtve, majd 1997-ben restauráltak a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Unokák, dédunokák adománya
Ablakkal vágták ketté a Szent László-legendát megjelenítő falikép-filmet a homoródkarácsonyfalvi templomban. A jelenleg unitárius templom az 1200-as évek végén épült egy domb tetején. A kőfallal kerített templomnak megmaradt félköríves záródású, negyedgömb kupolával fedett szentélye és nyugati kapuja az első építési periódusból származik. Déli kapujának kialakítására és ablakainak bővítésére a 14. században kerülhetett sor. Robusztus tornyának építése idején készült az Agnus Dei domborművel díszített nyugati kapu a rajta olvasható évszám alapján 1496-ban.
Tizenegy évvel ezelőtt sikerült feltárni a templom freskóit, elsőnek a szószék fölöttit, amely Jézus születésének jeleneteit ábrázolja. Szintén a keleti falon ábrázolták a Szent László-legendát, a kerlési csatát (1068). Az első jelenete a ritkán ábrázolt kihallgatás. A trónon ülő szent király előtt egy féltérdre ereszkedő bajuszos alak látható. Közvetlenül mellette egy Váradot szimbolizáló stilizált épület kapujában áll az áldásra emelt kezű püspök. Maga a csatajelenet két részre oszlik: Szent László a forgatag közepén, amint bárdjával lesújt az egyik lova nyakát átölelő kunra.
És itt szakad meg a legenda filmje. Az 1853-ban készített új ablak kivágásával megsemmisítették az üldözési jelenet egy részét. Az üldözési jelenetről hiányzik maga a király. Az „ablakba került”. Csak a fehér lova látszik, mögötte meg a lovagi sereg lándzsát szegezve. Az ablakon túli jelenetsorban az első kép egy hátrafelé nyilazó harcost ábrázol. A következő képkockán László birkózik a kun vitézzel egy szikla mellett. A birkózási jelenetben Szent László viselete megváltozik. Vértje helyett vörös színű, bő ujjú, hermelin szegélyű vörös ruhát visel, fejéről is hiányzik a sisak, csak korona látható rajta. És ugyanitt van a lefejezés jelenete. Az újabb függőleges osztás után található a pihenési jelenet. Ebből már jelentős rész hiányzik. A freskó színeinek intenzitása alig változott az évszázadok során, ma is eredeti pompájában tárul elénk. Sokkal élénkebbek a színárnyalatok, mint a gelencei freskónál.
A hajóban lévő képek sokat ígérnek.
A szentély falképeinek feltárására még nem került sor, egyelőre csak a falfelület szondázásánál tartanak, a hajóbeli faliképek alapján bízhatunk abban, hogy számos meglepetést tartogat még ez az épületrész. A templom mellett áll egy emlékmű. Erzsébet királynőnek (Sziszinek) állították 1904-ben, születési évének (1837) megjelölésével. Néhai Nagy Sándor (1821–1897) itteni lelkész dédunokái 108 évvel az emlékmű állítása után saját költségükön felújították. Egyébként az első emlékművet is a lelkész és felesége, Gálfy Borbála fiai, Gyula és Lajos állították. És még egy érdekesség – amikor a négyoszlopos, lánccal körülvett emlékmű már majdnem készen állott, az egyik dédunoka elnézést és türelmet kért a karácsonyfalviaktól: még egy kicsit várni kell a Vietnamból megrendelt zöldes árnyalatú hatszögletű márvány sarokoszlopok megérkezésére. És a derék karácsonyfalviak kivártak, így aztán 2012-től a zöld márványtömbök ott állnak az emlékmű négy sarkánál a láncokat tartva.
Biztos, hogy Váradról indult...
Az utolsó állomás Bögöz. Az itteni unitárius templom Udvarhelyszék egyik legszebb középkori emléke. A 13. századi eredetű templomban a Szent László legenda faliképei részletesebben szólnak a legendáról, mint bárhol máshol. A képeket 1898-ban Huszka József fedezte fel.
A falképek ikonográfiai elrendezése, a szuggesztív erővel megjelenített legenda nemcsak a hétszáz évvel ezelőtti festő észak-itáliai igazodású stílusáról, hanem valósághű ábrázolásmódjáról is vall. Különösen a mozgalmas csatajeleneteken érzik az élményszerűség. A szakirodalom a bögözi és gelencei László-legendát mint a téma legkorábbi megörökítését tartja számon, keletkezésüket a 13. század legvégétől a 14. század közepéig terjedő időszakra teszi.
A jelenetsor a nagyváradi vár hiteles ábrázolásával, az innen fehér lovon induló László király képével kezdődik, a váradi püspök adja áldását a távozó királyra. Ez egyik hiteles ábrázolása a váradi várnak a 13. századból. Biztos tehát, hogy László király onnan indult el. Ezek a képek jelenleg a karzat fölött vannak. Antiochiai Szent Margit legendája az északi fal teljes hosszúságában a László-legenda alatti sávot tölti ki. Ez tizenegy jelenetből álló ciklus. Az Utolsó ítélet képsora az alsó harmadik sávban húzódik, az északi fal teljes hosszúságában.
A falképeket egy és fél, illetve két méteres magasságú regiszterekben festették meg, a templomfal felső harmadától kezdődően, néhol takarva egymást.
A templom udvarán mutatnak egy érdekes történetű sírkövet. Felirata: „Anno 1862 fog huzo Barabas Mozes ...”. Nos, a történet szerint Barabás foghúzó mester ugyancsak adhatott magára. Akkoriban ugyanis csak az előkelőségek temetkezhettek a templom udvarára, s a foghúzónak pontosan erre fájt a foga. Megígérte az egyházi elöljáróknak, hogy busás stallumot fog fizetni, ha engedik, hogy a templomkertben várja a feltámadást. A tisztes elöljárók bele is egyeztek, Barabás uram annak rendje és módja szerint el is halálozott, el is parentálták a templomkertben, de utóbb kiderült, hogy a stallumról ugyancsak megfeledkezett a derék fogász. Jog szerint a feleségnek is ugyanott kellett volna nyugodnia, igen ám, de hibádzott a sírmegváltás. Aztán amikor Barabásné is jobblétre szenderült, az egyháztanács nem engedte a templomkertbe való temetését. Így esett meg, hogy a két Barabás, a fog húzó meg a felesége külön-külön várakozik a trombitaszóra.
Szent László-emlék Beszterce-Naszód megyében
Feltevődhet a kérdés: miért mentek ennyire messze a marosvásárhelyi magyarörmények Szent László-legendát látni? Nos, a város környékén vannak középkori templomok, amelyekben vannak régi falfestmények, de furcsa módon egyikben sincs – vagy legalábbis eddig nem találtak – Szent László király életére vonatkozó ikon. A Szászrégentől alig 5 kilométerre levő Marosfelfaluban, a református templom udvarán áll egy Árpád-kori romtemplom. Régi, egyhajós, a 13. század második felében, a Maros árterületén, valószínűleg IV. Béla (1235–1270) betelepített szászai építették. Terméskőből és téglából készült félköríves szentélyét gömbboltozat fedte. Valószínűnek tartható, hogy a 20. század hajnalán még látható falfestményeket a 13. század utolsó negyedében alkották. A napjainkban kivehető kevés foltot ezért a homoródi evangélikus templom régi szentélyében találhatókkal együtt erdélyi freskófestészetünk legkorábbi emlékei között tartják számon. A boltozaton, a keleti szentélyablaktól balra a Keresztről való levétel képe sejthető. Mellette, jobbkézre a Feltámadott Krisztust festették meg dicsfényben. A keleti és déli ablak között az utolsó ítéletet ábrázolták. Van Szent Katalin-ábrázolás is.
Szent László – nincs.
A marosszentannai református templom a 13. század második felében épült. Ebből a korból való félköríves szentélye, diadalíve, a szentély boltozata és a szentségtartó fülke is. A szentélyben és a diadalíven látható falfestmények a 14. századból származnak, feltehetően észak-olasz mesterektől tanult festőmester művei. A szentélyzáródásban Szent Anna jelenete és Szent Péter apostol alakja áll, a szentély déli oldalán Szent Pál apostol és egy beazonosítatlan apostol alakja, a diadalív bélletén ószövetségi próféták medalionjai (Dávid, Illés, stb.), a diadalív déli, szentély felőli oldalán Anjou Szent Lajos alakja, feljebb az okos és balga szüzek lámpást tartó mellképei, a hajó nyugati falán, a felső regiszterben három apostol ülő alakja az utolsó ítéletből, az alsó regiszterben a Leviatán és az elkárhozottak seregének töredékes jelenete látható. A déli hajófal külső oldalán három koronás szent álló alakja látható töredékes állapotban.
Szent László – itt sincs.
Mi több, a nyárádszentlászlói unitárius templomban sincs.
Ám van egy viszonylag közel levő, Szent Lászlót idéző hely. Kerlés település Beszterce megyében, Marosvásárhelytől mindössze 87 kilométerre. Ide érdemes ellátogatni. A határában fekvő Cserhalom-hegyen vívták 1068-ban a cserhalmi csatát, amelyben Salamon magyar király Géza és László (a későbbi Szent László király) hercegekkel legyőzte az Erdélybe betörő Ozul kun seregét. Ehhez a csatához fűződik Szent László gyakran ábrázolt lánymentésének legendája. Cserhalmon 1992-ben, László király szentté avatásának nyolcszázadik évfordulója alkalmából a csíksomlyói ferencesek állítottak emlékkeresztet, majd 1998-ban ugyanott közel tíz méter magas emlékművet avattak. Bakó Zoltán / liget.ro

Beszélgetés László-Herbert Márk történésszel – Kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz
I. Mihály román király lemondatásának kerek, 70. évfordulója közeledik, alig pár nappal a volt uralkodó halála és temetése után. Halála kapcsán a hazai közvélemény figyelmének középpontjába került az elmúlt évszázad román történelmének egyik legérdekesebb alakja. Az uralkodó lemondatásának körülményeiről, nemzetközi visszhangjáról kérdeztük László-Herbert Márk történészt.
László-Herbert Márk Kolozsvárott született 1975-ben. A budapesti Külkereskedelmi Főiskola Szakdiplomácia szakán szerzett közgazdász oklevelet, majd az ankarai Bilkent Egyetemen és a budapesti Közép-Európai Egyetemen ért el mesteri fokozatot nemzetközi kapcsolatokból illetve közép-európai történelemből. Nemrég a Torontói Egyetemen szerzett doktori címet történettudományból. Jelenleg a budapesti Vera and Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum munkatársa.
– Mennyire volt törvényszerű Mihály lemondatása, lévén, hogy a II. világháború után az ország a szovjet érdekszférába került, és már másfél éve a Petru Groza által vezetett kabinet kormányozta az országot?
– Az, hogy Mihály királynak – így vagy úgy – mennie kell, várható volt, de a hogyan, a miként, az utolsó pillanatig bizonytalan maradt. Grozáék lépésről lépésre lehetetlenítették el politikai ellenfeleiket, ugyanakkor tesztelték a nyugati nagyhatalmak ingerküszöbét is. Miután a parasztpárti vezetők elleni kirakatperben 1947. november 11-én meghozták az ítéletet, kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz. Mihály király a Maniu-ítélet másnapján Londonba utazott Erzsébet hercegnő, a későbbi II. Erzsébet királynő esküvőjére, a kommunista vezetés pedig abban bízhatott, hogy onnan nem fog visszatérni. Ám a király pár nappal karácsony előtt visszatért Bukarestbe, a hatalom lépéskényszerbe került, és amint tehette, lépett is. Mihály király 1947. december 30-i lemondatása a kommunisták számára egy bizonytalan, átmeneti időszaknak a végét és a konszolidáció megkezdésének lehetőségét jelentette.
– Mennyire volt előrelátható Mihály trónfosztása? Figyelmeztették-e erre a lehetőségre a szövetséges országok – amelyek némelyikében rokon királyi családok uralkodtak?
– 1947 őszén a király is, az anyakirálynő is tudta, hogy a Monarchiának hamarosan vége. Tudták ezt a nyugati nagyhatalmak Bukarestben akkreditált diplomatái is. Már október végén, nem sokkal VI. György király meghívólevelének megérkezése után a bukaresti amerikai és brit követek arról folytattak eszmecserét, hogy mi minden történhetne – ideértve a trónfosztást is – Bukarestben, ha Mihály elfogadná a londoni meghívást. Ezért a brit követ arra figyelmeztette Mihályt és édesanyját, hogy jól fontolják meg az utazást, mert lehet, hogy nem engedik majd meg nekik, hogy visszatérjenek. Pár nappal később az amerikai követ már azt táviratozta Washingtonba, hogy a király nagyon el szeretne utazni Londonba, de elképzelhetőnek tartja, hogy nem térhet majd vissza a trónjára. Mihály tehát felkészült arra, hogy távollétében megfoszthatják a tróntól. A király tervezett londoni utazása a brit külügyminisztériumban kisebb zavart is okozott: miután Londonban teljesen kilátástalannak látták a román uralkodó helyzetét, a Foreign Office-ban attól tartottak, hogy Londonban Mihály esetleg maga akarna lemondani a trónról, amivel a brit kormányt hozta volna kínos helyzetbe az éppen Londonban zajló külügyminiszteri konferencia idején. A britek tanácsa ezért az volt, hogy – ha már elfogadta György király meghívását – közvetlenül az esküvő után, de mindenképpen a külügyminiszterek londoni tanácskozása előtt utazzon vissza Bukarestbe. Ez azért is fontos, üzenték Londonból Mihálynak, mert egy esetleges bukaresti puccsnak kisebb volt az esélye Molotov Londonba érkezése előtt, mint utána. Röviden összefoglalva: több figyelmeztetést is kapott Mihály a nyugati kormányoktól, a román királyi udvar folyamatosan kapcsolatban volt a bukaresti szövetséges követségekkel.
– Kapott-e Mihály Londonban arra vonatkozó jelzéseket, hogy ne térjen vissza az országba, mert lemondatására készülnek?
– Több szerző is megírta, hogy az Egyesült Királyságban élő rokonság arra biztatta a királyt, ne térjen vissza Romániába, de én erre legfeljebb csak utalásokat találtam az általam kutatott dokumentumokban. A diplomáciai levelezésből inkább az derül ki, hogy hivatalos személyek Mihályt Londonban semmilyen módon nem kívánták befolyásolni annak eldöntésében, hogy térjen-e vissza Romániába vagy sem. Magyarán: a brit és az amerikai diplomácia semmiképpen sem akarta vállalni a felelősséget Mihály döntésének esetleges következményeiért. A táviratokból kiderül, hogy Mihály többször is találkozott a londoni amerikai nagykövettel, akitől támogatást, tanácsot kért. A nagykövet minden alkalommal elmondta, hogy megérti Mihály király dilemmáját, de semmiféle tanáccsal nem kíván, és nem tud szolgálni. Nagyjából ugyanezt mondta neki Bevin brit külügyminiszter is. Mihály meglehetősen csalódottan hagyta el Londont, de hazafelé útba ejtette Svájcot, ahol további három hetet töltött a frissen eljegyzett Anna dán hercegnővel. Svájcból is megpróbált tanácsot kérni az amerikaiaktól arra vonatkozóan, hogy térjen-e vissza Romániába, vagy sem, de Marshall amerikai külügyminiszter válasza egyértelmű volt: annak eldöntése, hogy Mihály visszatérjen-e Romániába avagy sem, kizárólag Mihály dolga.
– Nem Mihály volt az első román király, aki – kényszerítve vagy jószántából – lemondott a trónról: apja, II. Károly kétszer mondott le fia javára. Volt-e szó róla, hogy a szovjet érdekszférában tartva az országot, Mihályt lemondatják és az Estorilban tartózkodó Károlyt hozzák vissza a trónra? Mi lett volna ebben a ráció?
– Igen, szóba került II. Károly exkirály visszatérése Romániába, de nem mindegy, milyen kontextusban. Mihály király édesapja Elena Lupescuval előbb Mexikóban, majd Brazíliában telepedett le. Nyilván nem érezték ott jól magukat – Elena Lupescunak egy dokumentum tanúsága szerint a szubtrópusi klímából lett elege –, így megpróbáltak visszatérni Európába. Franciaország vagy Portugália került szóba mint lehetséges úti cél, ám a nyugati Szövetségesek minden áron a nyugati féltekén tartották volna őket, legalábbis minél távolabb Bukaresttől és a nyugat-európai román diaszpórától. De Károly hajthatatlan volt, mindenképpen Európában akart letelepedni, és miután a francia kormány gyakorlatilag megtiltotta nekik, hogy oda betegyék a lábukat, útjuk Portugáliában véget ért. Károly és Lupescu 1947. október 5-én érkeztek meg Lisszabonba. A hírre beindult a párizsi és a nyugat-európai románság körében a találgatás, hogy Károly valójában Bukarestbe igyekszik-e, hogy ismét megfossza a fiát a tróntól. Az általam kutatott diplomáciai levelezés szerint olyan véleményeket is lehetett hallani, hogy Károlyt vélhetően a szovjetek akarják visszahozni Bukarestbe, de nem is királyként, hanem egy új köztársaság elnökeként! Ez abszurdum. Meggyőződésem, hogy II. Károlynak esze ágában nem volt köztársasági elnökként visszatérni Romániába, de abban is kételkedem, hogy akár régi-új királyként hozták volna vissza a szovjetek Károlyt, hiszen ők éppen a monarchia felszámolásán dolgoztak. Mindenesetre Lisszabonban Károlyék Mihály távolléte alatt végig rendőri megfigyelés alatt álltak, esetleges hazatérésüket megakadályozandó.
– Summa summarum: kijelenthető, hogy a szövetségesek prédául hagyták az országot és királyát a szovjet Oroszországnak? Mint ahogy egy évvel korábban az ugyancsak rokona II. Szimeon bolgár cár és 1945-ben unokatestvére, II. Péter jugoszláv király is kénytelen volt lemondani a trónról...
– Summázva ez így kijelenthető, de árnyalja az állítást, hogy 1946 nyarán-őszén – tehát jóval Péter 1945-ös trónfosztása után és nagyjából Szimeon 1946 szeptemberi menesztése idején – az amerikaiak még megpróbáltak beavatkozni Romániában. 1946 derekán az Egyesült Államok ugyanis még kulcsszerepet szántak Romániának Törökország és a Boszporusz „megmentésében”, több titkosszolgálati akciót hajtottak végre, szovjetellenes mozgósításba kezdtek, és földalatti hadsereget terveztek felállítani. Ezek az akciók viszont meghiúsultak, egy évvel később pedig, 1947 novemberében, a Maniu-per után az amerikaiak menthetetlennek ítélték meg a helyzetet, és ezért decemberben már meg sem kíséreltek beavatkozni a hazai történésekbe.
– Voltak-e diplomáciai kísérletek arra, hogy az 1947. december 30-i lemondást „visszafordítsák”?
– Nem tudok ilyenekről, de a nyugati nagyhatalmak hozzáállásából ítélve nem is állhatott érdekükben ilyesmi. Mihály király lemondatását tudomásul vették, a korabeli diplomáciai levelezés tanúsága szerint nem terveztek bármiféle módon beavatkozni a szovjetek és a román kommunisták december végi bukaresti machinációiba.
– Végezetül személyes kérdés: honnan az érdeklődés egy kolozsvári – magyar és szász családból származó – történész részéről a román király lemondatásának témája iránt?
– A király lemondatásával kapcsolatos dokumentumokra egy véletlen folytán bukkantam az amerikai Nemzeti Levéltárban, az ott látottakon felbuzdulva kutattam tovább Londonban és Párizsban. Tehát előbb „fedeztem fel” a dokumentumokat, és csak utána alakult ki bennem egy mélyebb érdeklődés a téma iránt.
– És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? Végjáték I. Mihály román király körül amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében című könyve előbb magyarul jelent meg 2008-ban a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, majd román nyelven látott napvilágot 2010-ben Abdicarea regelui Mihai. Documente diplomatice inedite címen. Hogyan fogadta a román történész szakma, a közönség a kötetet? Milyen visszhangja volt?
– A magyar nyelvű kötetnek viszonylag halk visszhangja volt, de ez érthető, hiszen ez nem egy magyar téma, márpedig a romániai magyar olvasó – sajnos – csak ritkán vesz a kezébe román történelmi témájú könyvet. A román nyelvű kötetből viszont tudtommal jóval több kelt el, több helyen méltatták, többször hivatkoztak rá, különböző történettudományi írásoktól kezdve a Memorialul Durerii dokumentumsorozaton át internetes újságokig, blogokig. Ezekben a napokban – Mihály király lemondatásának 70. évfordulója táján – mintha újból megnőtt volna az érdeklődés iránta, ami számomra nagy öröm. A magyar és a szász kisebbséghez tartozóként a románokhoz szólni a huszadik század egyik legfontosabb romániai történelmi eseményével kapcsolatban nagy megtiszteltetés számomra.
– Volt-e alkalma a királlyal vagy a királyi ház más tagjával beszélni, levelet váltani kötete megírását megelőzően vagy azt követően?
– Nem találkoztam a királlyal vagy a királyi ház más tagjaival, de a 2008-as magyar és a 2010-es román kiadásból is küldtem egyet-egyet a királynak, amit a király titkára Mihály nevében szép, fejléces papíron meg is köszönt. Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)