Kezdődik a 13. Kárpát-medencei Nyári Egyetem a PKE-n
Hétfőn 13. állomásához érkezik a Kárpát-medencei Nyári Egyetem Nagyváradon, mely az első Kárpát-medencei szintű nyári egyetemként indult 14 éve. A rendezvény mindig egy széleskörű összefogás eredményeként került megszervezésre.
Idén is öt szervezet – a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete (PKED), Partiumi Ifjúságért és Hallgatókért Egyesület (PIHE), Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD), Z Generációért Alapítvány (Z Alap), Kárpát-Ifjúsági Egyesület (KIE) – együttműködéseként jön létre az esemény, valamint további 7 szervezet vesz részt partnerként a lebonyolításában a Kárpát-medence több régiójából. A tavalyi „újjáélesztési” kísérlet meggyőzte a szervezőket arról, hogy több év kihagyás után is tud adni a fiataloknak valamit a 2002-ben indult rendezvény, a bőséges nyári programpaletta részévé válva ezáltal.
A rendezvény Aáry-Tamás Lajos, Magyarország oktatási jogok biztosának fővédnöksége alatt zajlik. A nyitóbeszédek rendjén a fővédnök mellett felszólalnak a rendezvénynek otthont adó Partiumi Keresztény Egyetem képviselői, a 13. KMNYE főszervezője, és az esemény elvrendszerének támogatói.
Frissen és kreatívan
A tizedik Kárpát-medencei Nyári Egyetem fővédnöke, dr. Schmitt Pál köztársasági elnök köszöntőjének egyik részlete is világosan jelzi a Nyári Egyetem fontosságát: „Jókai Mór figyelmeztetése szerint: «Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a Jeges-tengernél, hátul az őshistóriában, magasan a fényes rangúaknál, csak ott nem keressük, ahol van: körülöttünk és a mai napon.» A Kárpát-medencei Nyári Egyetem azonban éppen ilyen bölcsen keres: saját hazája táján, frissen és kreatívan, igazi jelen időben. Kívánom, hogy ez a naprakészség, ez az önképző tudásvágy mindig megmAradjon, úgy a szervezőkben, mint a résztvevőkben, s meghozza a maga gyümölcsét!…”
Magyar találmányok
A rendezvényen várhatóan 100 egyetemi hallgató és egykori aktív KMNYE résztvevő lesz jelen, akik a Kárpát-medence minden tájáról érkeznek, így találkozhatunk felvidéki, kárpátaljai, magyarországi, vajdasági, és persze erdélyi hallgatókkal is. Ugyanígy az előadók is más-más régiókat képviselnek majd.
A nyári egyetem idei fő témája: Magyar találmányok és újítások. Ezt szakosztályi előadások keretei között ismerheti meg a hallgatóság, több tudományos területről lesznek ugyanis előadások, amelyek az elméleti és a gyakorlati oldalról is mutatnak pozitív példákat arról, hogy miként lehetséges, szükséges és megvalósítható az, hogy újra és újra megújuljon a világ egy-egy része. Ily módon szakemberektől hallhatunk majd oktatási, társadalmi vagy gazdasági újítási kísérletekről, innovatív külpolitikáról, az innováció lélektani és gazdaságtani hátteréről, arról, hogy hogyan kezdtek el egykor szakemberek zenével és sporttal fejleszteni sérült gyermekeket, vagy arról, miért adja egy vállalkozás környezettudatos jótékonyságra a reklámköltségeit ahelyett, hogy önmagát népszerűsítené.
Kapcsolatépítés
A tudományos előadásokon kívül a Kárpát-medencei szintű, értelmiségi ifjúságot célzó rendezvény teret és időt ad a kapcsolatépítésre is, hogy a különböző régiókban található magyar kisebbségi hallgatói érdekképviseleti formációk személyes ismeretségek szintjén egy nagy hálózatot alkothassanak, amelyben az információk, a segélykérés és -nyújtás kölcsönösen működhet. Ezt segítik az egyhetes program ideje alatt a csapatépítő, ismerkedés megkönnyítését szolgáló játékos feladatok.
Nyilvános előadások
A programban kiemelt plenáris, nyilvános előadást láthatnak azok a Nyári Egyetemen, akik augusztus 10-én, szerda délután fél 4-kor és augusztus 11-én, csütörtök délelőtt 10 órakor a PKE-re látogatnak, hiszen Mérő László, az ELTE professzora (matematikus, író és publicista) Az érzelmek szerepe a gazdasági döntésekben, illetve Az innováció gazdaságtana és pszichológiája című értekezéseit lehet meghallgatni. Hasonlóképpen nyilvános, főként a fiatalok ismereteit bővítendő előadással érkezik a Nyári Egyetemre Hevesi Krisztina, aki szintén az Eötvös Lóránd Tudományegyetem oktatója (közgazdász, egészségfejlesztő szakpszichológus, újságíró, író): Az erotika művészete versus a szexualitás tudománya című előadását augusztus 12-én, pénteken délután 3 órától lehet meghallgatni.
A rendezvény fontos részét képezi továbbá az a kerekasztal-beszélgetés, amely a Kárpát-medence kisebbségi nyelvhasználatáról: nyelvi törvények Felvidéken, kétnyelvű táblák Erdélyben, magyar nyelviskolába iratkozó ukránok Kárpátalján címet viseli, mintegy sugallva, hogy az említett régiók képviselői rámutatnak majd, milyen újítási kísérletek történtek az adott területeken a magyar nyelvhasználati jogok kiterjesztése érdekében, illetve milyen eredménnyel.
erdon.ro

Száz éve született Jakó Zsigmond
Jakó Zsigmond születésének mai centenáriumát szinte egyöntetű – megmagyarázhatatlan – hallgatás övezte az egész Kárpát-medencei magyar nyilvánosságban, ezt próbáljuk némiképp jóvátenni…
A neves, Széchenyi-díjas magyar történész, művelődés- és gazdaságtörténész, levéltáros, paleográfus, egyetemi oktató, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tiszteleti tagja, Jakó Zsigmond Pál 1916. szeptember 2-án született a Bihar vármegyei, Berettyó menti Biharfélegyházán. Az erdélyi magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb alakja volt a 20. század második felében, levéltári kutatásain alapuló nagyszabású forrásgyűjteményei és közlései, valamint Erdély történetére, művelődéstörténetére vonatkozó munkái hiánypótló jelentőségűek.
Felsőfokú tanulmányait a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, történelem–latin nyelv és irodalom szakos tanári oklevelét 1939-ben szerezte meg. 1939–1941-ben a Budapesti egyetem Mályusz Elemér vezette Magyar Népiség- és Településtörténeti Intézetében dolgozott, majd 1940–1941-ben a Magyar Országos Levéltár gyakornoka volt. 1941-ben Kolozsvárra költözött, s az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárának munkatársa lett, 1945–1950 között pedig igazgatóként irányította az archívum munkáját. Ezzel párhuzamosan 1942-től a Kolozsvári tudományegyetemen oktatott tanársegédként, 1945-től előadótanárként, 1947-től nyilvános rendes tanárként egészen 1981. évi nyugdíjazásáig. Mindeközben, 1949 és 1968 között a Román Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének munkatársaként is tevékenykedett. 1990 és 2002 között az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke volt.
Tudományos érdeklődése elsősorban Erdély középkori és újkori történetére és művelődéstörténetére irányult, ezen belül behatóan vizsgálta az erdélyi magyarság népesedés-, település-, művelődés- és gazdaságtörténetét. Munkássága a történeti segédtudományok terén is kimagasló volt, az ő nevéhez fűződik az Erdély történelmére vonatkozó levéltári iratanyag tudományos igényű feldolgozásának és regesztázásának (tájékoztatási célú, az egyes iratok szintjén készült segédlet elkészítésének) elindítása, az ezzel foglalkozó levéltári kutatók kinevelése is. Erdélyi és magyarországi levéltárak anyaga alapján páratlan részletességgel tárta fel, dolgozta fel és adta közre a régió történetére vonatkozó forrásokat, okleveleket és egyéb iratokat. Összeállította az 1542 előtti erdélyi okleveleknek, az erdélyi fejedelmek Liber Regiusainak, a kolozsmonostori káptalan és hiteleshely jegyzőkönyveinek, az erdélyi vármegyék és városok 17. századi protokollumainak (tanácsülési jegyzőkönyveinek) tudományos igényű regesztáját. Élete legnagyobb – egyben utolsó – vállalkozása az Erdély középkori történelmére vonatkozó iratanyag teljes körű közreadása, az Erdélyi okmánytár megjelentetése volt. Ugyancsak levéltári kutatásain alapuló művelődéstörténeti vizsgálódásain belül különösen fontos szerepet kaptak az íráskultúra történeti áttekintésére, a középkori latin írásbeliségre vonatkozó paleográfiai kutatásai.
A második világháború és a társadalmi-politikai átalakulás árnyékában hathatósan közreműködött az erdélyi magyar magánlevéltárak anyagának megmentéséért. A Századok című történelmi szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt.
Jakó aktív szerepet vállalat a tudományos közéletben, amit számos romániai és magyarországi társasági tagsága tanúsít. Tudományos eredményei elismeréseként 1970-ben a Román Társadalomtudományi Akadémia rendes, 1988. május 9-én a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választották, s 1996-tól ugyancsak tiszteletbeli tagja volt a Román Akadémiának. 1937-től részt vett az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkájában, amelynek 1990 körüli újjászervezésében aktívan részt vett, s 1990–1994 között az egyesület elnöke volt, 1995-ben pedig tiszteletbeli tagja lett. Tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, 1986-ban a Magyar Történelmi Társulat tiszteletbeli tagjai közé választották, 1990-től pedig a Magyar Történészek Világszövetségének társelnökeként tevékenykedett.
Számos díjjal és címmel ismerték el munkásságát Magyarországon és Romániában egyaránt: az MTA Kőrössy Flóra-jutalomdíja (1942), a Lotz János-emlékérem (1991), a Pro Cultura Hungarica díj (1991), a Kemény Zsigmond-díj (1995), a Kriterion-koszorú (1995), a Széchenyi-díj (1996, a romániai magyar történetírás terén végzett kiemelkedő tudományos munkásságáért, az erdélyi magyarság társadalom- és művelődéstörténetét feldolgozó tevékenységéért), az MTA Pro Scientia Hungarica (1996) és Arany János-érme (2003), valamint a Magyar Örökség díj (2005) birtokosa volt. 1990-ben a Budapesti Református Teológiai Akadémia, 1991-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává avatták.
Főbb művei: Bihar megye a török pusztítás előtt, Budapest, 1940; A gyalui vártartomány urbáriumai, Kolozsvár, 1944; Istoricul manufacturilor de potasă din Valea Ungurului şi Călin, Cluj, 1953; A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története: Adatok az erdélyi kapitalista erdőgazdálkodásnak és a nagybirtok ipari vállalkozásainak a kezdeteiről, Bukarest, 1956; Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron: Szempontok reneszánszkori művelődésünk kutatásához, Kolozsvár, 1958; Instrucțiuni arhivistice ale oficiilor din Transilvania 1575–1841: Problema reorganizării arhivelor vechi din Transilvania, Bucureşti, 1958; Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata, Kolozsvár, 1964; Ismeretlen magyar drámai emlék a XVI. századból, Bukarest, 1965; Scrierea latină în evul mediu, Bucureşti, 1971 (Radu Manolescuval); Írás, könyv, értelmiség: Tanulmányok Erdély történelméhez, Bukarest, 1976; Philobiblon Transilvan, Bucureşti, 1977; Nagyenyedi diákok 1662–1848, Bukarest, 1979 (Juhász Istvánnal); A latin írás története, Budapest, 1987 (R. Manolescuval); A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556, I–II. köt., Budapest, 1990; Erdélyi okmánytár: Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I.: 1023–1300, Budapest, 1997; Társadalom, egyház, művelődés: Tanulmányok Erdély történelméhez, Budapest, 1997.
Kolozsváron huny el 2008. október 26-án. 2009-ben emléktáblát helyeztek el szülőfaluja református templomának falán. Nem találtunk hírt arról, hogy ma, a Jakó-centenáriumon akár Félegyházán, akár másutt megemlékeznének róla…
Megjegyzés: Jakó Zsigmond életművéhez tartoznak:
Jakó Zsigmond: Az erdélyi fejedelmek királyi könyvei I. /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2005. - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez/
Jakó Zsigmond, Erdélyi okmánytár I. 1023—1300. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1997/
Jakó Zsigmond - Erdélyi okmánytár II. (1301-1339) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004/
Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár III. (1340-1359) /Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2008/
[Jakó Zsigmond halála után is folytatódott a kiadás]
Erdélyi Okmánytár IV. 1360-1372 - Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez
Hegyi Géza - Jakó Zsigmond - W. Kovács /MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015/
itthon.ma

Petőfi-ösztöndíjas Krassó-Szörényben
A Templom és Iskola Szórványegyesület keretében idén is folytatódik megyénkben a Nemzetpolitikai Államtitkárság által létrehozott értékőrző és magyarságot erősítő Petőfi-program. A tavalyi évben igen sikeresnek bizonyult az akkori ösztöndíjas, Kovács Ágnes munkája. Idén Csőke Krisztina Budapesti születésű fiatal vállalta azt, hogy kilenc hónapon át erősíti az itteni magyar közösséget, és folytatja a sikeres munkát. Krisztina 2008-ban kezdte tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Karán, majd elvégezte a kisebbségpolitikai mesterképzési szakot is. Volt már Dániában, ahol szociális lakóövezetben segített, majd Londonban önkénteskedett egy hajléktalanokat segítő szervezetnél. Elmondása szerint bízik abban, hogy a kilenc hónap értékesen eltöltött idő lesz, hiszen egy új és ismeretlen környezetben kell majd helytállnia, amiből minden kétséget kizáróan sokat tanul majd. Sok sikert kívánunk Csőke Krisztinának munkájában!
M. J.
Nyugati Jelen (Arad)

Elhunyt Csoóri Sándor
Életének 87. évében, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író, a Nemzet Művésze.
Csoóri Sándor a Székesfehérvárhoz közeli Zámolyban, földműves családban született 1930. február 3-án. Az 1941-ben Hóman Bálint kultuszminisztersége idején felállított Országos Tehetségkutató Intéző Bizottság segítségével került Pápára középiskolába, 1950-ben érettségizett a Református Kollégiumban. 1951-ben felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Orosz Intézetének (a későbbi Lenin Intézet) orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakára. Tanulmányait tüdőbetegsége miatt már az első évben félbe kellett szakítania, újságíróként kezdett dolgozni. Az irodalmi életbe 1953 augusztusában robbant be, amikor a Csillag és az Irodalmi Újság egyszerre tizennégy versét tette közzé, amelyeket a társadalmi problémák iránti érzékenység, a Rákosi-korszakot bíráló őszinte hangvétel jellemzett. 1954-ben jelent meg első kötete Felröppen a madár címmel, ugyanebben az évben József Attila-díjat kapott. A politikából egyre inkább kiábrándult, költészetében sajátos módon keveredtek a közéleti és személyes vallomások, kritizálta a diktatúra személyiség- és társadalomromboló hatásait. Az 1956-os forradalom után egy ideig nem talált munkát, majd tisztviselőként helyezkedett el, 1958-tól szabadfoglalkozású íróként, 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgjaként dolgozott. A hatvanas években megfigyelés alatt állt, évekig hallgatásra kényszerült. A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetőjeként részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki tanácskozás előkészítésében. 1987-ben egyike volt a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjainak, 1992 óta a Hitel főszerkesztője volt. 1991–2000 között a Magyarok Világszövetségének elnökeként tevékenykedett, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy létrehozzák „a mozaiknemzetet egyben láttató” Duna Televíziót, amely ápolja és segíti a szomszédos országokban élő magyarok nyelvének és kultúrájának megőrzését.
Életművében jelentős helyet foglal el a szociográfia, esszéiben egyszerre alkalmazza a logikai-fogalmi és a metaforikus megközelítést, nem különíthető el bennük a személyesség és a magyarság sorskérdései iránt érzett felelősség. Összegyűjtött versei A jövő szökevénye címmel 2000-ben láttak napvilágot, 2004-ben válogatott verseinek legújabb gyűjteményét Elkártyázott köpeny címmel publikálta. Nyolcvanadik születésnapjára versei alapján Télvégi Tavaszváró címmel komponált oratorikus „látomást” Szokolay Sándor.
József Attila-díjjal kétszer tüntették ki, 1954 után 1970-ben is. A Kossuth-díjat, amelyet ellenzéki magatartása miatt korábban nem ítéltek neki oda, 1990-ben kapta meg, 2012-ben pedig a Kossuth Nagydíjat vehette át. 1998-ban egyik alapító tagja volt a Digitális Irodalmi Akadémiának. 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehetett át. Számos más elismerése mellett 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták.
Csoóri Sándor a közösség iránt elkötelezett ember volt, gondolkodása középpontjában pedig a nemzet megmAradása állt – emlékezett az íróra, költőre, a Hitel folyóirat szellemi körének meghatározó személyiségére, főszerkesztőjére Papp Endre, a lap felelős szerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor a Németh László és Juhász Ferenc nevével fémjelzett irodalmi forradalom gyermekének vallotta magát, aki a maga alkotói eszközeivel szállt szembe az 1950-es évek sematizmusával, egyéni önfelszabadítását a nemzet emelkedésével kötve egybe. A magyar irodalom, a magyar költészet és a magyar sors sűrítményének nevezte Csoóri Sándor életművét Ferenczes István Csíkszeredai költő, a Székelyföld irodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője. Felidézte: Csoóri Sándor egyike volt azoknak a magyarországi költőknek, közéleti személyiségeknek, akik mindig odafigyeltek a határon túli magyar irodalomra és a magyarság sorskérdéseire. E törődés, odafigyelés példájaként említette, hogy amikor 1987-ben a kommunista politikai rendőrség, a Securitate Bukarestbe hurcolta, Csoóri Sándor tájékoztatta a történtekről egy előadás közönségét a Budapesti Petőfi Csarnokban. Ennek köszönhetően a Szabad Európa Rádió is foglalkozni kezdett az ügyével, és minden bizonnyal a nemzetközi figyelem is hozzájárult ahhoz, hogy nem bántották.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő, író
Életének 87. évében vasárnap éjszaka meghalt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író – közölte a Budapesti Kormányzati Tájékoztatási Központ hétfőn az MTI-vel.
Az alkotót hosszan tartó súlyos betegség után érte a halál hétfő kora hajnalban. A magyar kormány Csoóri Sándort saját halottjának tekinti. „Csoóri Sándor életében a nemzet lelkiismerete volt" – fogalmaz közleményében a Kormányzati Tájékoztatási Központ.
Csoóri Sándor 1930-ban született Zámolyon, 1950-ben érettségizett a Pápai Református Kollégiumban, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Orosz Intézetében tanult. Az irodalmi életbe 1953 augusztusában robbant be verseivel. 1958-tól szabadfoglalkozású író, 1968-tól 1988-ig a Mafilm dramaturgja. 1953-54-ben az Irodalmi Újság, ezt követően, 1956-ig az Új Hang munkatársa volt. Dolgozott a Műszaki Egyetem újságjánál, és 1968-tól húsz éven át a MAFILM dramaturgja volt.
1954-ben és 1970-ben József Attila-díjjal, 1981-ben Herder-díjjal, 1984-ben Bibó István-díjjal tüntették ki. 2005 óta a Magyar Írószövetség örökös tagja. Munkásságát 2003-ban Arany János-nagydíjjal, 2004-ben Magyar Művészetért Díjjal, 2008-ban Prima Primissima Díjjal is elismerték. 2013-ban a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) nagydíjával, 2014-ben pedig a Nemzet Művésze díjjal jutalmazták, és ugyanebben az évben lett Budapest díszpolgára.
Életét a diktatúra ellen folytatott küzdelem határozta meg, ezért a pártállam megfigyelés alá vetette – erről több ezer oldalnyi dokumentum tanúskodik –, szilenciummal sújtotta, az 1950-es évek közepétől évtizedeken át nem kaphatott elismerést, díjakat sem munkásságáért. A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetőjeként részt vett az 1985-ös monori és az 1987-es lakiteleki tanácskozás előkészítésében.
1987-ben egyike volt a Magyar Demokrata Fórum alapító tagjainak, 1988 és 1993 között a mozgalom elnökségi tagja, 1988-tól 1992-ig a kéthetenként megjelenő Hitel című irodalmi és társadalmi folyóirat szerkesztő bizottságának elnöki tisztségét töltötte be. 1992 óta a Hitel főszerkesztője volt. 1991-2000 között a Magyarok Világszövetségének elnökeként tevékenykedett, és meghatározó szerepet játszott abban, hogy létrehozzák „a mozaiknemzetet egyben láttató" Duna Televíziót, amely ápolja és segíti a szomszédos országokban élő magyarok nyelvének és kultúrájának megőrzését.
MTI |
Krónika (Kolozsvár)

Az erdélyi művészet dimenziói (Beszélgetés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével)
Egyre rangosabb művészeti intézménnyé növi ki magát a Sepsiszentgyörgyön működő Erdélyi Művészeti Központ. Az EMŰK igazgatójával, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésszel művészeti és családi örökségről, illetve felelősségről beszélgettünk.
– Nem „szokványos” családból származik: a helikonista báró Kemény János legidősebb unokája, Nagy Pál festőművész fia. Milyen hátizsákkal indult otthonról?
– Nagyapám mindenekelőtt igazi nagyapa volt. Nem kérdezett kényelmetlen dolgokat az iskoláról – ha mégis érdeklődött, hihetetlen finomsággal, tapintattal tette –, viszont elvitt fagylaltozni, és szezonkezdetkor soha nem mulasztotta el felhívni édesanyámat, hogy kiváltotta-e a Zolika horgászengedélyét. Egy képes újságban megjelent illusztrált cikkel találkoztam mindössze, amely várúrként ábrázolta őt a hajdani miliőben, talán a könyvtárszobában. Azt a cikket sokszor megbámultam, hiszen az az ember nézett rám belőle, akivel együtt horgásztam. És bár a tizenegyedikes tankönyvemben is szerepelt fényképpel a Helikon címszó alatt, valahogy mégsem kötöttem össze bárói mivoltával. A szüleim amolyan szalonéletet vittek a hatvanas-hetvenes évek Marosvásárhelyén, sűrűn járt hozzánk Bodor Ádám, Vári Attila, Vilhelm Károly, Balázs Imre és sokan mások Vásárhely írói-művészi társadalmából. Édesapám műveltségével, szellemével vonzotta az embereket, édesanyám mély lelkiségével. A légkör szinte egyenes ágú folytatása volt a hajdani hangulatnak, amelyet nagyszüleim alakítottak ki Marosvécsen.
– A nyolcvanas években Magyarországra telepedett, a kétezres évek végén hazajött. Mi vitte el, mi hozta vissza?
– Katonaság után tudtomra adták, hogy magyarként, pláne az én származásommal semmi értelme jelentkeznem a Bukaresti egyetemre művészettörténetet tanulni. Kirakatrendezőként dolgoztam, megnősültem, fiam született, közben meg vészesen romlottak az idők. A környezetemben mindenkitől azt hallottam, hogy innen el kell menni, így 1985-ben én is beadtam a kitelepedési kérelmet. Miután Budapesten művészettörténész diplomát szereztem, egy idő után a hatvani Hatvany Lajos Múzeum igazgatójává neveztek ki. A Hatvany-Deutsch család örökségének gondozójaként a család időnként megjelenő tagjainak mutogattam múltjuk megmentett relikviáit. Közben viszont egyre lüktetőbbé vált bennem, hogy elsősorban a saját örökségemmel kellene foglalkoznom. No meg azzal, amit hivatásomnak választottam: a Trianon utáni erdélyi képzőművészet kutatásával, gondozásával.
– Mindez a festő apa öröksége, a lakásban zajló művészfelvonulás hatása?
– Részben igen, hiszen otthon valóban állandó téma volt, ki mit festett, mit állított ki, a képzőművészek összehasonlítása. A hatvanas-hetvenes években sok képzőművész járt hozzánk, apám tanár is volt, aki odafigyelt a Művészeti Líceumbeli diákjai későbbi életére, pályájára is. Ugyanakkor élénken és pozitívan érdekelte a pályatársak művészete. Ennél is mélyebben elgondolkodtatott azonban édesapám nem könnyen feldolgozható életműve. Sikeres, nagy jövőt sejtető diákévek után saját bevallása szerint tíz évébe került, míg „elfelejtette”, amit az egyetemen tanítottak neki. Gondolkozó, tájékozódó tanár-művészként tudta, hogy nem szabad megállni az egy idő után, a szocreál keretében ugyancsak jelentkező, de továbbra is erősen korlátozott stíluspluralizmusnál. Az általa létrehozott ellentmondásos művészet kezdett foglalkoztatni, ennek megfejtési „kényszere” dolgozik bennem ma is. Az apám művészetének megértésére irányuló erőfeszítéseim – miként vetül ki egy általam jól ismert és szeretett ember egyénisége a művészetre? – mentén irányult az érdeklődésem egyre inkább a Trianon utáni, még szűkebben az 1945 utáni idők erdélyi magyar képzőművészetére. – Az ön által vezetett EMŰK feladatául éppen az 1945. utáni erdélyi képzőművészeti „termés” begyűjtését szabták meg. Abszolút testre szabott feladatnak tűnik...
– Mégsem kizárólag rám szabták. Egyébként is a produkció a lényeg, és azt hiszem, a Szocrelatív című kiállítással 2012 novemberében rajtoló EMŰK eddigi tevékenységével nem kell szégyenkeznünk. Kezdetben a Székely Nemzeti Múzeumba betagolódva képzelték el az központot, amely ma a Sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal egyik ügyosztályaként, de gyakorlatilag autonóm intézményként működik. Otthonául az önkormányzat egyik bérelt ingatlanja szolgál, ahol jó minőségű kiállítóteret, világítástechnikát sikerült kialakítani.
– Milyen szempontok szerint válogat a kiállítandó alkotások, életművek közül?
– Nehéz ügy ez. Nem áll ugyanis rendelkezésünkre tudományos megalapozottságú, konszenzusos képzőművészet-történet, miközben igen bőséges a művészeti irodalmunk. Van építészettörténetünk, irodalomtörténetünk, de a képzőművészetben nem zajlott le az a tudományos vita, amely egyfajta kánon kialakulásához vezetett volna. De nincsenek erdélyi magyar sajátosságot felvállaló képzőművészeti múzeumaink sem. Azt vallom, hogy a képzőművészetben is létezik sajátos közösségi identitástudat és érték, az erdélyi művészetben van magyar, román és szász művészet, amelyek között ugyan sok az átjárás, de attól még különbözőek. MegmAradásunk fontos tényezőjének tartom ezeknek az értékeknek a tudatosítását és éltetését. A válogatás ezért roppant kockázatos, elsősorban saját szakmai lelkiismeretem szempontjából, nehogy túlzott szubjektivizmusra ragadtassam magam. Megpróbálom minél több szakemberrel megbeszélni az opcióimat, igyekszem meghallgatni a véleményüket, minden elérhetőt elolvasni az aktuális témában. Szeretném elkerülni annak veszélyét, hogy bárkinek is az legyen a benyomása, hogy az EMŰK egy közösségi keretek támogatását önkényesen használó egyszemélyes intézmény.
– Nehezen mérhető kategória, de mégis: melyek voltak az intézmény eddigi legsikeresebb rendezvényei? – A Szocrelatív című kiállítás mindenképpen sikeresnek tekinthető, állításomat elsősorban a katalógus keresettségére alapozom. Tisztában vagyok, hogy a szocreál művészet sok érdeklődőt vonzó téma, de talán sikerült pluszérdekességeket is felmutatva közelíteni hozzá. Kiállításainkon jellemzően életműveket mutatunk be, amelyek sikerét a művész személye is erősen befolyásolja. De „beeső” kiállítások is arattak és sikerültek kivételesen jól, ilyennek tekintem Sylvia Plachy magyar származású amerikai fotóművész tárlatát. Róla kiderült, hogy nagyon színvonalas erdélyi anyaggal is rendelkezik, s innentől kezdve mindkettőnk számára érdekessé vált a lehetőség. Számára főleg azért, mert az őt kivételesen érdeklő Transylvania-jelenség látleletére máshol nem nagyon, nálunk viszont határozott igény mutatkozott. Készült is az anyagból egy általa szerkesztett szép katalógus, amivel ő is, mi is nyertünk. Az erdélyi dimenzió egyébként általában perdöntő tényező a kiállítások fogadásában. – Milyen ismertséget lehetett szerezni nem egészen négy év alatt? „Tolonganak-e” a művészek az EMŰK-ben való kiállítás lehetőségéért?
– Jól állunk e tekintetben, nem kis mértékben a kivételes kiállítási térnek köszönhetően. Annyian szeretnének kiállítani nálunk, hogy már az 2019-es naptárunk is tele van.
– Hány alkotást számlál ma a központ műalkotás-gyűjteménye?
– Kilencven körül járunk, és folyamatosan gyarapodunk. Legújabb „szerzeményeink” között szerepel Kákonyi Csilla egyik fontos műve, de a nemrég nálunk kiállító Csáji Attila is olyannyira elégedett volt a fogadtatással, hogy nekünk ajándékozta egyik nagy értékű hologramját.
– A nagyapai örökség, a marosvécsi vár művésztörténészként vagy Kemény-unokaként foglalkoztatja inkább? – Nem vagyok építészettörténész, de nemcsak ezért fontos számomra örökösként a vécsi kastély. Tudatosodásom folyamatának elején egy 1990-es látogatás áll, akkor egy tévés stáb tagjaként léphettem először a várkastély területére. Czigány Zoltán rendező Kemény János unokájaként keresett meg és kívánt filmet forgatni a várkastély irodalomtörténeti vonatkozásairól. Én állítottam össze a történeti anyagot a Nagycsütörtök című filmhez, lényegében én írtam a forgatókönyvet, s végül a film egy részében mesélő-narrátorként másztam fel a toronyba, csörtettem a kerti avarban nagyszüleim sírja körül. Nagyon megérintett az élmény, a kastély visszaszolgáltatása hazatelepülésünkben is jelentős mozgatórugóvá vált. Bár az erdők visszaadásának ügye stagnál, mert újabb pereket kezdeményezett – pAradox módon – ellenünk a román állam, elsősorban testvérem, Nagy Kemény Géza tevékeny részvételével és a család többi, Magyarországon élő tagja segítségével, az erdők jövedelmének hiányában igyekszünk minél több látogatót vonzani a kastélyba, és közben meg apránként felújítani az épületet.
VÉCSI NAGY ZOLTÁN
Művészettörténész, főként az 1918. utáni erdélyi képzőművészettel foglalkozik. 1956-ban született Marosvásárhelyen Nagy Pál festőművész, tanár és Kemény Zsuzsa író, szerkesztő gyerekeként. A Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban érettségizett. Kezdetben képzőművészként, költőként és kortárs művészetről íróként tevékenykedett. Vizuális versei jelentek meg az Ötödik évszak antológiában (Marosvásárhely, 1980); a VER/S/ZIÓK-ban (JAK füzetek, Budapest, 1982), valamint az Alapművelet antológiában (Bukarest 1985). A MAMŰ Társaság tagja. 1988-ban kitelepedett Magyarországra, Hatvanban könyvtárosként dolgozott, a kilencvenes években a hatvani Czóbel Galériát vezette, 1998-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett művészettörténész diplomát. 2000-ben a Budapesti MAMŰ galéria, 2001-ben a monostori Erőd ARTFORT művészeti programjának vezetője volt. A Hatvany Lajos Múzeum munkatársa, majd igazgatója volt 2007-ig. Számos egyéni és tematikus kiállítást rendezett, rendszeresen közölt műkritikákat vezető magyarországi művészeti folyóiratokban. 2008-ban hazatelepedett, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum művészettörténészeként dolgozott. 2014 tavasza óta a Sepsiszentgyörgyön létrehozott Erdélyi Művészeti Központ igazgatója. 2016-ban Jakobovits Miklós-díjjal tüntették ki.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Udvarhelyi rendezőé a Lakiteleki Filszemle fődíja
A székelyudvarhelyi rendező, Szabó Attila Egy Isten, két nemzet című alkotásának ítélte a zsűri a XVI. Lakiteleki Filmszemle fődíját. 
Az erdélyi rendező filmjéért az emberi erőforrások minisztere a Nemzeti Kulturális Alap keretéből felajánlott egymillió forint összegű díját vehette át. A Magyar Művészeti Akadémia 500 ezer forintos, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, valamint a Magyar Idők 100–100 ezer forintos, az ECHO Televízió és a Magyar Hírlap különdíját, továbbá a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium, illetve a Lakiteleki Eötvös Loránd Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola 25–25 ezer forintos különdíját a Nemzetidegenek című alkotás kapta. A budapesti László Gábor munkája A nap filmje elismerést is kivívta, ami a Tiszakécskei Móricz Zsigmond Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Alapfokú Művészeti Iskola, a Kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnázium és a Tomori Pál Katolikus Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium által javasolt 25 ezer forintos különdíjjal jár. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának a korkép kategória nyertesének szóló 500 ezer forintos különdíját a Negyedszázad negyedéve című alkotásért a gyergyószentmiklósi Daczó Dénes vehette át. A Lakiteleki Filmszemlét tizenhatodik alkalommal hirdette meg a Lakitelek Népfőiskola, a Szent István Egyetem és a  Dunaversitas Egyesület. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emlékezetére, valamint Morell Mihály képzőművész és filmes tiszteletére kiírt szemlére magyarországi és külhoni alkotóktól 84 film érkezett. A krónika, korkép, művelődés, portré, fikciós műsorok és 1956 emlékezete kategóriákban nevezett filmek közül az előzsűri 21 filmet javasolt a szemle versenyprogramjába. A 32 tagú zsűri elnöke Sára Sándor Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, a nemzet művésze volt.
Lezsák Sándor a díjátadón bejelentette: a XVII. Lakiteleki Filmszemlét 2017 őszén rendezik meg, tavasszal pedig első alkalommal Rendszerváltó Filmszemlére hívják a Kárpát-medence filmes alkotóit.  A Nemzetstratégiai Kutatóintézet 300 ezer forintos különdíját a Székfaragás az Érmelléken című alkotás kapta, melyet a budapesti Zajti Gábor rendezett. Az Országgyűlés elnökének 250 ezer forintos különdíját a budapesti Rácz Géza Számomra Siklód című filmjének ítélték. A Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. 200 ezer forintos különdíját a Hazatérők című film rendezője, a budapesti Szabó Mihály vehette át. A Lakiteleki Népfőiskola 200 ezer forintos műhelydíját – a szemlére beküldött alkotásaiért – a budapesti Északi Támpont Közhasznú Egyesület kapta. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Több rendezvénnyel emlékeznek meg Bukarestben is a forradalomról
Kiállításokkal, filmvetítésekkel, koncertekkel és konferenciával emlékezik meg a Balassi Intézet bukaresti központja az 1956-os magyarországi forradalomról, kiemelten annak romániai hatásairól – közölte kedden az intézmény.
Kósa András László, a Balassi Intézet bukaresti központjának igazgatója az MTI-nek elmondta: csütörtökön a magyar filmtörténet 120 éves évfordulója alkalmából idén indított sorozat keretében levetítik Makk Károlynak az 1971-ben bemutatott Szerelem című alkotását. Mint mondta, nem véletlen az időzítés, hiszen ez a film az 1956 utáni időszak abszurditását mutatja be.
Szombaton a România libera című napilap mellékleteként fog megjelenni egy összeállítás az 1956-os magyarországi forradalomról. A magyarul is kiválóan beszélő Marius Cosmeanu újságíró által szerkesztett melléklet az 1956-os világpolitikai helyzetből kiindulva mutatja be a magyarországi forradalmat, annak romániai vonatkozásaira összpontosítva. Egyik legérdekesebb rész Valter Roman volt román kommunista politikusnak a Nagy Imréék romániai kényszerlakhelyre helyezésében betöltött szerepére tér ki.
Hétfőn a Márton Áron egykori erdélyi püspök életét bemutató vándorkiállítás révén idézik fel 1956-ot. A tárlatot Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum igazgatója nyitja meg, amit kamarakoncert követ.
Jövő kedden emlékkonferenciát tartanak. Az igazgató kifejtette: olyan előadókat hívtak meg, akik az 1956-os magyarországi események romániai hatásait mutatják be. Gabriel Andreescu román emberjogi aktivista arról értekezik, hogy a magyar forradalom hatására Romániában milyen értelmiségi antikommunista mozgalmak jöttek létre, Jánosi Csongor pedig a magyar–román belügyi és állambiztonsági kapcsolatok alakulásáról tart előadást 1956 tükrében. Ioana Boca román történész a forradalom romániai kihatásait tárgyalja. A kerekasztal- beszélgetéssel záruló emlékkonferenciának egy Márton Áronról szóló szekciója is lesz.
Szerdán, október 26-án az érdeklődők rendkívüli vetítésen vehetnek részt, ami bemutatja, hogy miként működött a kommunista propaganda a román és a magyar filmhíradókban. Erre az alkalomra egy-egy 13 perces összeállítást válogattak össze az 1956 októberében és novemberében készült magyar, illetve román filmhíradókból a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és a Román Filmarchívum segítségével.
A két, filmhíradókból válogatott összeállítás mellett levetítik a román Sahia filmstúdió által készített Magyarország ‘56 című propagandafilmet, amely a román kommunista hatóságok megrendelésére készült. Az igazgató elmondta, a félórás alkotás annyira "vonalasra" sikeredett, hogy a bukaresti kommunista hatóságok nem engedélyezték a levetítését, attól tartva, hogy éppen ennek hatására kapnak majd kedvet a románok forradalmat indítani.
A filmek bemutatását kerekasztal-beszélgetés követi Varga Balázs, az Eötvös Loránd Tudományegyetem filmtudományi tanszékének tanára és Caterina Preda, a Bukaresti Egyetem politikatudományi tanszékének tanára részvételével.
Október 27-én és 28-án a bukaresti Atheneum koncertteremben ünnepi hangverseny lesz, melyen a George Enescu Filharmónia zenekara Dénes István vezényletével előadja egyebek mellett Lajtha László VII. (Forradalmi) szimfóniáját. A koncertterem előcsarnokában egy Lajtha- és egy Bibó István-kiállítás is megtekinthető lesz. (MTI) Népújság (Marosvásárhely)

Rangos irodalmi elismerést kapott Selyem Zsuzsa író
Selyem Zsuzsa, Zoltán Gábor és Takáts József kapta a 32 évvel ezelőtt alapított Déry-díjat, amellyel az irodalmi élet kimagasló alkotóit jutalmazzák. 
Az elismerés Déry Tibor özvegyének végakarata alapján jött létre, aki vagyonával az irodalmi élet kimagasló alkotóinak elismerését kívánta támogatni - idézi fel az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület pénteki közleménye. A díjátadót pénteken tartották Budapesten.
A Déry-díj pénzjutalommal jár, ennek forrása a Déry-hagyaték, beleértve a Déry-művek után keletkező jogdíjak összegét is. A díjat odaítélő kuratórium elnöke Závada Pál, titkára az Artisjus főigazgatója, Szinger András, tagjai pedig Ilia Mihály, Keresztesi József, valamint Lator László, aki a közelmúltban lemondott az alapítványnál betöltött tisztségéről. Az első Déry-díjat 1984-ben adták át, azóta több százan részesültek az elismerésben. A korábbi díjazottak között mások mellett Csoóri Sándor, Bán Zsófia, Csukás István, Esterházy Péter, Spiró György és Ottlik Géza, illetve Csűrös Miklós, Ferencz Győző, Kovács Sándor Iván, Lengyel András, Németh G. Béla és Radnóti Sándor is szerepelnek.    
Selyem Zsuzsa irodalomtörténész, író, esszéíró  Marosvásárhelyen született. Kolozsváron előbb matematikát tanult, majd ugyanitt angol-magyar szakos bölcsészdiplomát szerzett, később az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészkarán doktorált. Jelenleg a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán tanít kortárs irodalmat. Esszéi, tanulmányai, novellái és publicisztikái 1993 óta jelennek meg, első esszékötetét Valami helyet címen publikálta 2001-ben, ezt követően körülbelül két-három évente jelentkezett új kötettel. Több irodalmi díj és elismerés tulajdonosa.
Zoltán Gábor író Budapesten született. Színházi és rádiós rendezőként, valamint irodalmi szerkesztőként dolgozott. Első kötete, a Vásárlók könyve 1997-ben jelent meg, amiért megkapta a legjobb elsőkönyves szerzőnek évente odaítélt Bródy-díjat. Két novelláskötetét regények követték, legutóbbi, Orgia című művét fél évtizedes kutatás után írta meg. A könyv, amelyben a szerző a városmajori nyilas vérengzéseknek állít emléket, az idei Könyvhéten jelent meg. 
Takáts József irodalomtörténész, kritikus Gyuláról származik. Egyetemi évei alatt irodalmi folyóiratok szerkesztésével foglalkozott, később fontos irodalomszervező munkát végzett. Tagja volt a József Attila Kör (JAK) vezetőségének, részt vett irodalmi lapok alapításában. Az 1990-es évek elejétől kezdve egyetemen oktatott, előbb a szegedi bölcsészkaron, később a Pécsi Tudományegyetemen, majd a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Média Intézetében. Tagja volt az NKA Folyóiratkiadási Kollégiumának és a Mészöly Miklós-díj kuratóriumának is. A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetésben 2005-ben részesült, 2007-ben Palladium-díjat, 2009-ben Balassa Péter-díjat kapott. Modern magyar politikai eszmetörténet című munkáját 2002-ben készítette el, utolsó, A megfelelő ötvözet című politikai eszmetörténeti tanulmányai gyűjteménye 2014 végén jelent meg. maszol.ro

Perjátékban újrajátszott történelem
Rendhagyó előadást tartottak a kolozsvári Báthory István Líceum dísztermében: a budapesti ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Perjátszó Köre az Ezerkilencszázötvenhat című perjátékot mutatta be.
Erdélyben némileg ismeretlen műfajjal mutatkozott be az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) hivatalos, kifejezetten perek előadására specializálódott színjátszó társulata. A román diktátorházaspár peréből készült ugyan egy „játék”, de magyar nyelven ilyenfajta előadást nem nagyon láthattunk eddig. Egyébként a perjáték a perszimuláció és a színjátszás olyan egyedi egyvelege, amit ezúttal a Kolozsvárra látogató egyesület egyedül képvisel egész Magyarországon.
A Kisteleki Károly tanár által vezetett társulat 11 esztendeje alakult, tagjai többségében az egyetemen tanuló diákok, jogász és politológus hallgatók vegyesen, de a csoportot színesítik olyan végzett jogászok is, akik egykor szintén az ELTE-n tanultak. Az elmúlt évek során számos előadást vittek színre, amelyekben olyan történelmi személyiségek nevezetes pereit dolgozták fel, mint Marie Antoinette, Stuart Mária vagy Charles Manson, Bibó István. De vannak Erdélyhez köthető perjátékaik is: Báthory Erzsébet, illetve Fráter György pereit is bemutatták a közönségnek.
Két per 1956-ból
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a Kincses Kolozsvár Egyesület és az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara szervezésében a múlt hétvégén bemutatott Perjáték két pert ölelt fel: Angyal István, valamint az úgynevezett egyetemisták perét. Míg az elsőben valós személyeket jelenítenek meg, addig az egyetemisták perében képzelt személyek, vádlottak szerepelnek, de valódi peranyagok alapján. Ahogyan Kisteleki István hangsúlyozta: az előadás mindössze öt százalékban tartalmaz fiktív elemeket, a többi kutatásokon, dokumentumokon, beszámolókon alapul.
Mintegy hat évtized távlatából lebilincselően érdekes átélni az 1956-os és az azt követő eseményeket, ám a korabeli szereplők számára a perek az élet és a halál kérdését jelentették. Az 1928-ban született Angyal István a budapesti Tűzoltó utcai csoport vezetője volt, hithű kommunista, aki a forradalmi események alatt következetesen a proletárdiktatúra győzelméért harcolt, mind a szovjet megszállók, mind a kapitalista restaurátorok ellen. Idealizmusát mi sem mutatja jobban, minthogy – talán egyedüliként a forradalmárok közül – a Tűzoltó utcaiak által ellenőrzött házakra Angyal a magyar zászlók mellé a vörös zászlót is kitűzette, ezzel azt üzenve a szovjet katonáknak, hogy ők harcolnak a valódi munkásforradalom mellett. Később röplapokat, felhívásokat szövegezett, sokszorosított és terjesztett. Ahogyan a periratból is kiderült, Angyal abban bízott, hogy Kádár János majd igazolja őt, a kommunista vezető kiáll mellette, és felmentik a vádak alól. De a meghasonulásközeli állapotba jutott Angyalon semmi sem segíthetett, halálra ítélték, és alig 30 évesen kivégezték.
A második bemutatott per azért volt döbbenetes, mert a diákok, akiket elítéltek, egy normális társdalomban talán még egy intést sem kaphattak volna cselekedeteikért. De 1956-ban és az azt követő években normalitásról nemigen beszélhetünk. Egyetemisták voltak, akik utcára vonultak, és fájdalmukat, elkeseredettségüket szerették volna a forradalom, a változtatni akarás szolgálatába állítani. Egyiküknek például egyetlen bűne az volt, hogy az egyetemi újságban írogatott, interjút készített néhány forradalmárral, és ezért több éves börtönre ítélték.
Vád és védelem
Talán emlékszünk még az 1989 karácsonyán a román televízióban bemutatott Ceausescu-perre (az előadás megtekintése alatt óhatatlanul előjöttek ezek a párhuzamok), amikor a diktátorházaspár védőügyvédje dörgedelmes vádbeszédet tartott „védencei” ellen. Nos, az arányokat és az előjeleket betartva valahogy ilyeneknek lehet elképzelni az 56-os forradalmárok védőügyvédeit is. Akik, ha nem is licitáltak rá a vádakra, de sok hasznot sem hoztak a szerencsétlen vádlottaknak. Aki egyszer a népbíróságok elé került, annak legfeljebb az volt a kérdése, hogy életét megkímélik-e vagy sem.
Tanulságos előadás volt, ami a (sajnos) kevéske nézőt gondolkodásra késztette. Szükség van a történelem „újrajátszására”, talán éppen azért, hogy a rossz dolgok ne ismétlődjenek meg.
Nánó Csaba

Javaslat: hagyjuk el a rovást a székely írásból
Tizedik alkalommal ünnepelték meg Székelyudvarhelyen a hétvégén a magyar tudomány napját. A rendezvénysorozat részeként a városháza Szent István Termében szombaton magyarországi, illetve helybéli jeles kutatók a székely írásról tartottak előadásokat. Kiderült, minél több írásos emlék kerül elő, annál inkább tétje van a rovásírást kutató munkának.
A tudományos ismeretterjesztő konferencián a székely írás történetéről, szerepéről és egyes változatairól esett szó. Vásáry István, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanára a kelet-európai rovásírásokat vette számba, főként azok kapcsolatát a székely írással. A feltárt emlékeket és a máig vitatott eredetkérdést is érintette. Részletesen elemezte a különböző ábécék betűrendszerét, kapcsolatát. Egyebek közt az is kiderült, hogy a rovásírás terminus nem elég precíz, helyesebb, ha székely írást használunk, hiszen nemcsak vésett formában használták. Zsupos Zoltán, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa szintén a székely írás eredetkérdésével foglalkozott előadásában. Kettejük között kisebb vita is kialakult, hiszen Zsupos szerint az adott korszakban még titkosírásként is funkcionált a székely írás, ezt viszont Vásáry megkérdőjelezi.
Sándor Klára, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanára nem tudott részt venni a konferencián, így az ő előadását a rendezvény egyik főszervezője, Kolumbán Zsuzsanna olvasta fel. A szöveg a székely írás identitásjelző szerepének változásait vette számba, főbb kérdése, hogy mennyiben változik a székely írás szimbólumainak használata határon innen és túl.
Sófalvi András, a Haáz Rezső Múzeum régésze a Székely Támadt-várban folytatott ásatások során előkerült feliratos téglatöredékről beszélt. Elsősorban az ásatások körülményeit osztotta meg a jelenlevőkkel, valamint Ráduly János néprajzkutató felirattal kapcsolatos elméletét. Elmondta, arra ugyan nincs bizonyíték, hogy a várban készült volna a tégla, de minden jel arra mutat, hogy Udvarhelyen készült. Azt is megtudtuk, hogy egyelőre nincs elfogadott olvasata a székelyudvarhelyi rovásleletnek – az erről szóló tudományos dialógus folytatódhat. Ráduly János értelmezése szerint a „TuRUL ÍRJÁN VÓT” szöveget vésték a téglára.
Tubay Tiziano, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának diákja kutatómunkája során egy ismeretlen, Wolfenbüttelből nemrég előkerült emléket elemzett, erről tartott előadást.
Végül Mihály János, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa néhány ismert és eddig ismeretlen székely írásos udvarhelyszéki emléket mutatott be, egyebek közt a székelydályai templomon található feliratot, valamint homoródkarácsonyfalvi és bögözi leleteket.
Könyvbemutató Az Areopolisz Egyesület és a Haáz Rezső Múzeum magyar tudomány napi rendezvénysorozata keretében pénteken bemutatták Petrarcha Ferenc A jó szerencsének és a szerencsétlenségnek orvosságairól – Székely László fordítása (1760–1762) című kötetét a múzeum képtárában. Székely László erdélyi gróf 1760 és 1762 között készítette el Petrarca művének első és máig egyetlen teljes magyar fordítását, amely tavaly Szegeden jelent meg először nyomtatásban. A gróf kéziratát a székelyudvarhelyi Tudományos Könyvtár őrzi.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Az újságírónak kell kibányásznia az érdekességet
Az oknyomozó erdélyi magyar újságírás egyik úttörőjeként az elmúlt 26 évben Gazda Árpád számos olyan cikket írt, amelyet fiatal zsurnalisztáknak lehetne oktatni. Újságíróklub-sorozatunk vendégével a szakmai kihívásokról, az igényességről, a lapokra nehezedő anyagi és politikai nyomásról, illetve a nyomtatott sajtó kiútkereséséről beszélgettünk.
– A rendszerváltás után lettél újságíró. Mi késztetett fizikusként erre a pályára?
– Az 1989-es változások idején éppen utolsó éves fizikushallgató voltam a temesvári egyetemen, amikor megnyílt a világ. Óriási igény mutatkozott az igaz szóra, de mivel ugyanazok az emberek írták a forradalmi cikkeket, mint korábban a kommunista lapokat, minden szerkesztőségbe új embereket, új arcokat kerestek. Diákkoromban már voltak rövidpróza próbálkozásaim, közvetlenül a rendszerváltás után pedig diáklapokba írogattam. Magyar körökben, Temesváron jól ismertek, és amikor tollforgatáshoz értő embereket kerestek, arra ébredtem, három szerkesztőség is újságírói állást ajánlott. A Temesvári Új Szó, a Temesvári Rádió és a Romániai Magyar Szó közül kellett választanom, végül a bukaresti napilap Temes megyei tudósítójának szerződtem el. Utólag visszagondolva jó döntésnek bizonyult, hiszen országos ismertségre tettem szert. Mai ésszel – amikor lapjaink pár ezres példányszámmal küszködnek – szinte hihetetlennek tűnik, hogy akkoriban a Romániai Magyar Szó 180 ezres példányban jelent meg.
– A háromszéki Kovásznáról kerültél diákként Temesvárra. Nem akartál hazatérni Székelyföldre?
– A temesvári fordulat olyan meghatározó élménye volt életemnek, hogy fel sem merült az elköltözés lehetősége. Az volt az érzésem, ott mindenki ismer, ott több vagyok, mint máshol. Ha 18 év után ma visszatérek, Temesvár főterén még mindig több ismerőssel találkozom, mint Kolozsváron.
– Ez a kapcsolat idővel megszakadt, hiszen egy nagyváradi kitérő után Kolozsvárra kerültél, és mintegy két évtizede itteni szerkesztőségekben dolgozol. Mi távolított el Temesvárról?
– Előbb a Romániai Magyar Szótól váltam meg: a tudósítói állás nem bizonyult túl igényes munkának. Azonban a váltás akkor fogalmazódott meg bennem, amikor egyik publicisztikai írásomat nem közölte a lap. Temesvárról az erdélyi magyar politika mindig is másként látszott. Olyan emberekkel voltam barátságban, mint Tőkés László, Borbély Imre, Bodó Barna vagy Toró T. Tibor, akik az RMDSZ-en belüli radikálisabb vonalhoz tartoztak. Akkoriban dúlt a vita arról, hogy monolit legyen-e az RMDSZ, vagy a szervezeten belül adják meg a lehetőséget a különböző világnézeti csoportok megjelenésének. A bukaresti napilap az RMDSZ-es fősodorhoz igazodott, egy idő után már nem éreztem jól magam a szerkesztőségben. Így kerültem 1994-ben a Nagyváradon kiadott Erdélyi Naplóhoz.
– A korabeli lapszámok tanúsága szerint több oknyomozó riport fűződik a nevedhez. Mit tartasz közülük a legérdekesebbnek?
– Akkoriban folyt a balkáni háború, életben volt az ENSZ által hozott Szerbia elleni üzemanyag-embargó, mégis az egész Bánság üzemanyagot adott el a szomszédba. Erről a jelenségről kezdtem oknyomozó riportokat írni. Az egyik nagyobb lélegzetű tényfeltáró cikket arról írtam, hogy a temesvári petrokémiai kombinát, a Solventul – amelyet csővezeték kötött össze a Belgrád melletti pancsovai testvérüzemmel – hatalmas mennyiségű, 46 ezer tonna üzemanyagot nyomott át illegálisan Szerbiába. Az infót egy forradalmár társamtól kaptam: ő a gyárban dolgozott, és jelezte nekem a furcsa dolgokat. Közben beköszöntött a Constantinescu-éra, és a Solventul-ügyből bűnvádi eljárás, ügyészségi iratcsomó lett. Az ügynek ebben a kezdeti időszakában született meg a romániai sajtóban elsőként ez az oknyomozó riport.
– Hogyan lehetett hozzájutni ügyészségi forrásokhoz?
– Az infókat véletlen szerencse folytán kaptam kézhez. A Solventul üzemnek külön vasúti állomása volt, én pedig a sínek fölött átívelő gyaloghídról fényképeztem a több száz tartálykocsit, amikor két biztonsági őr megragadott és felcipelt az igazgatóhoz. Az volt a szerencsém, hogy a váratlan látogatás az igazgatót is felkészületlenül érte. Fél napig foglalkozott velem, és arról próbált meggyőzni, hogy nem követtek el törvénytelenséget. Igazát bizonyítandó az ügyészségi dokumentációt is elém tette. Ha úgy terveztem volna, biztos nem sikerül bejutni az igazgatóhoz, ehhez képest az ügyészségi irat ráadás volt. Minden információt kijegyzeteltem, és végül megszületett egy átfogó, jól dokumentált tényfeltáró riport.
– Mennyire volt ez a műfaj anyagilag, szakmailag megbecsülve?
– Az erdélyi magyar sajtóban igazából soha, hiszen rengeteg időt és munkát követel, és rendszerint csak az útiköltséget fedezték. Elsősorban a lelkesedés motivált. Másrészt az is segített, hogy újságíróként nem voltak anyagi gondjaim. A kilencvenes évek elején a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségét is tudósítottam Romániából, és ők 50 német márkát fizettek egy tudósításért. Ez pedig bőven elegendő volt az anyagi biztonságérzethez, hogy az embernek ideje és kedve legyen olyan újságírói műfajokkal is foglalkozni, amit szeret. Abban az időben az Erdélyi Napló éppen az ilyen műfajok miatt vált népszerűvé.
– Tényfeltáró cikkeid miatt nem voltak gondjaid?
– Amikor riportot írtam Székelyföld militarizálásáról – a román hadsereg és a csendőrség több új alakulatot hozott létre Hargita és Kovászna megyében, és nagyarányú ingatlanvásárlásba és terjeszkedésbe kezdett –, az akkori főszerkesztő nem merte leközölni. Megrémült a cikkben levő adatoktól, és nem volt benne biztos, hogy ha perre megy a dolog, ki tudunk-e ebből mászni. Két hónapig állt az írásom a szerkesztőségben, míg végül megjelent, de aztán olyan visszhangja lett, hogy a lap testületileg büszke volt rá.
– Nyolc évig dolgoztál a Krónika vezető szerkesztőjeként. Az országos napilap új színt hozott az erdélyi magyar újságírásba. Hogyan emlékszel a kétezres évekbeli időszakra?
– Ez volt életemben az első olyan szerkesztőség, ahol a szakmaiságot, a szakmai mércét minden más erdélyi magyar lapnál magasabbra állították. A lap beindítói olyan igényességet honosítottak meg, ami a romániai magyar sajtóban addig nem létezett. Alapállásból nem elégedhettünk meg azzal az információval, ami bejött, vagy amit az emberek nyilatkoztak. Mindennek utána kellett járni. A kilencvenes évek erdélyi magyar sajtójára az volt a jellemző, hogy Funart és Vadim Tudort szabadon lehetett szidni, de nem nagyon jutott másoknak eszébe, hogy meg is kérdezzék például Gheorghe Funart, Kolozsvár polgármesterét. Döntésünk logikus volt: ha nem tesszük fel a magunk kérdéseit, azokat senki más nem fogja tőle megkérdezni. Újdonságnak számított a reggeli lapértekezlet is, amikor kielemeztük az éppen aktuális lapszámot, így egymástól is rengeteget tanultunk.
– Vállvetve dolgoztál munkatársaiddal, legtöbb lapszámba te is írtál. Nem szeretted a főnöki tisztséget?
– Vezető szerkesztőként mindig elvárásaim voltak a kollégáktól. Amikor valaki azt mondta, hogy az általam kért cikket nem lehet rövid idő alatt elkészíteni, megmutattam, igenis lehet. Magam jártam utána, és írtam meg. Ha hiteles akarsz lenni, így működik. A főnöki státusz számomra azért volt jó, mert az érdekesnek tartott témákat én írhattam meg. Mindig megtartottam magamnak a legizgalmasabb történeteket, de hát sokkal több ötlet született a szerkesztőségben, mint amennyit én elkészíthettem volna, így bőven jutott másoknak is.
– Volt olyan cikked, ami mégsem jelenhetett meg?
– Egyetlen ilyen esetre emlékszem, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után az útjaink elváljanak. Ameddig a Krónika mögött az alapító tulajdonos, a budapesti székhelyű Napi Gazdaság állt, ilyesmi fel sem merült. A későbbi tulajdonosváltásokkal azonban az érdekek is megjelentek. Egy emlékezetes történetem van: az akkori miniszterelnök-helyettes, Markó Béla vagyonnyilatkozatával kapcsolatban írtam tényfeltáró cikket. Kiderült, hogy miközben az egész erdélyi magyar könyvkiadás támogatásból él, és a kiadók vezetői szerint Erdélyben verseskönyvből egyedül Kányádi-kötetet lehet nyereségesen kiadni, akkor történt meg, hogy vagyonnyilatkozata szerint Markó Béla 90 ezer lejért – mintegy 30 ezer euróért – adta el öt évre az összes korábbi és későbbi verseinek kiadói jogát egy olyan romániai magyar kiadónak, amelyik addig egyetlen könyvet sem jelentetett meg. A cikk első része megjelent, és amikor Markó tudomást szerzett a folytatásáról, a budapesti tulajdonosok ránk telefonáltak, hogy ne jelenjen meg. Azt mondtam a főszerkesztőnek, hogy ha az RMDSZ elnöke elérheti azt, hogy egy róla szóló tényfeltáró cikk ne jelenjen meg, akkor én azonnal lemondok, és elmegyek a laptól, a tényfeltárást pedig máshol közlöm. Bejelentésemre a tulajdonosok meggondolták magukat, és kompromisszumos megoldásként a cikk nem másnap, hanem egy hét múlva jelent meg.
– Több médiaintézménynél is megfordultál. Nem volt nehéz összeszokott munkaközösségektől megválnod?
– Én soha nem voltam az a hős, aki lehetetlen helyzetben is megpróbálta tartani a frontot. Azt mondtam: ha a kiadó nem tudja biztosítani a jó munka feltételeit, én nem vállalok olyan kiadványt, amire szakmailag nem lehetek büszke. Mindig magam előtt láttam, hogyan kellene kinéznie egy jó lapnak, és ha erre nem volt pénz, akkor kerestem más munkát. Váltáskor mindig tele voltam kételyekkel, mert olyan helyre mentem, ahol magasabb szakmai igények fogadtak. Aztán az új munkahelyemen egy-két év után kezdtem jól érezni magam.
– Jelenleg a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítójaként dolgozol. Izgalmas tényfeltáró cikkek nélkül nem érzed beskatulyázva magad?
– Ez a fajta újságírás valóban nem adja meg a felfedezés élményét. Amit mások elmondanak vagy felfedeznek, azt a hírügynökségi újságíró hír formájában visszaadja. Ilyen szempontból unalmasabb, de abban mégsem az, hogy mindig az események sűrűjében mozog az ember. Gyorsnak kell lenni, és nem könnyű feladat az információözönből kiválasztani azt, ami a legfontosabb. Régebben nem tudtam felmérni, hogy írásaimat hányan olvassák, de most, amit megírok, tíz perc múlva viszontlátom az online mediában, a tévében, vagy hallom a rádióban.
– Amit megír az MTI, az hír, és amit nem, az nem hír...
– Ez nem az MTI bűne. Megértem a kollégákat, akik úgy érzik, így sem tudnak minden munkát elvégezni, és a kész hírügynökségi híreket beemelik a lapba. Egy híres mondás szerint a hír az, amit el akarnak hallgatni. Minden egyéb hirdetés. Ha a szerkesztőségek csak azt az információt közlik, amit tálcán kínálnak nekik – közlemények, sajtóértekezletek, stb. – előbb-utóbb unalmasak lesznek, eltávolodnak a valóságtól. Az elhallgatásra szánt érdekességeket az újságírónak kell kibányásznia.
– Miért veszett ki az oknyomozó újságírás az erdélyi magyar sajtóból?
– Egy-egy igazi riporton legalább egy hetet, de lehet, hogy többet kell dolgozni. A szerkesztőségekben ma már nincs olyan ember, aki egy hétig kimaradhatna az egyéb munkákból, hogy egy témának alaposan utána nézzen. Mindenhol versenyt futnak az idővel. Egy cél létezik: legyen minden este készen a lap. De az már nem kihívás, hogy milyen lap legyen. Vannak nyilván pozitív példák is: az Átlátszó Erdély pályázati forrásokból próbálja megszerezni a pénzt az időigényesebb tényfeltáró munkához. De ebből a műfajból sokkal több kellene a romániai magyar sajtóban. A lapok napi munkájában is helyet kell ennek találni, mert amit én megírok az MTI-ben, az Szatmártól Sepsiszentgyörgyig mindenhol jelen van. Ha egy lap csak azt közli, ami mindenhol olvasható, nem fogják megvenni.
– Vajon meddig fogják megvásárolni az olvasók a nyomtatott lapokat?
– Arra nem látok esélyt, hogy az erdélyi magyar nyomtatott sajtó ki tudja heverni a mai drasztikus példányszámcsökkenést. Nagy a tanácstalanság, hogy a lapok internetes változatába mikor mi kerüljön be. Ott vannak az online versenytársak, ugyanakkor nem lenne szabad lelőni a másnap megjelenő cikket. Erre ma senkinek nincs jó receptje. A mobiltelefonos, táblagépes világunkban előbb-utóbb elfogy az a generáció, amelyik a papírhoz ragaszkodik. A nyomtatott lapok azonban ma mégiscsak egyféle márkának számítanak, és ezt kellene kihasználniuk, hogy hangsúlyosabban előretörjenek az internetes világban.
Gazda Árpád
Kovásznán született 1966-ban. Diákként a Tőkés László akkori temesvári lelkészt körülvevő hívek csoportjába tartozott. Az 1989-es temesvári népfelkelés idején letartóztatták, és rövid időre bebörtönözték. A Temesvári Tudományegyetem fizika szakának elvégzése után a Romániai Magyar Szó temesvári tudósítója, a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségének romániai tudósítója, az Erdélyi Napló hetilap riportere, majd rövid időre főszerkesztője, a Krónika napilap vezető szerkesztője, a Temesvári Rádió szerkesztője, a budapesti Info Rádió és a magyarországi Heti Válasz hetilap munkatársa volt. Kilencéves újságírói tapasztalattal szerzett rádiós újságírói diplomát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1999-ben. Újságírói munkásságát több szakmai díjjal ismerték el. Jelenleg az MTI magyar hírügynökség erdélyi tudósítója. A Mikor kicsi voltam, magyar voltam című riportkötet szerzője.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyar Nyelvőr elismerést kapott Gál Emese szépvízi pedagógus
Átadták a magyar nyelv ápolásáért járó idei Magyar Nyelvőr Díjakat csütörtökön az Országházban Budapesten. Gál Emese szépvízi pedagógus Magyar Nyelvőr elismerő oklevélben részesült.
Gál Emese pedagógus, a szépvízi Nyírő József Általános iskola biológia–földrajz szakos tanára az erdélyi magyarság fennmaradása érdekében végzett oktatói, közösségszervezői munkájának elismeréseképpen a kuratórium döntése nyomán Magyar Nyelvőr elismerő oklevélben részesült.
Tuzson Bence kormányzati kommunikációért felelős államtitkár, az átadó ünnepség védnöke elmondta: a magyar nyelvet különleges kincsnek tekintjük, hiszen a magyar nyelv az, amely képes kultúránkat megőrizni. Kiemelte: a kormány feladata, hogy nyelvünk ápolásán és a magyarság megőrzésén munkálkodjunk határon innen és túl. Hozzátette: a kormány ezért gazdasági programokat is indít a határon túl, mert az ottani magyar közösség gazdasági ereje képes megtartani a kultúrát és a nyelvet, másrészt óvodákat és iskolákat, templomokat is támogatnak a magyarság megmaradása érdekében. 
Hozzátette: a Magyar Nyelvőr Alapítvány önkéntes erővel foglalkozik nyelvünk ügyével, felkarolva és jutalmazva mindazokat, akik sokat tettek a magyar nyelv ápolásáért a határon innen és túl. A Magyar Nyelvőr Díjjal kitüntetetteket idén is három terület képviselői közül választotta ki a kuratórium: a határon túliak és a Magyarországon élők köréből, valamint azok közül, akik a legtöbbet tették az alapítvány céljainak megvalósításáért – emlékeztetett Keszi István alapítói képviselő.
Idén Szathmári István, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professor emeritusa, a stilisztika iskolateremtő oktatója; Hőnyi Ede, a földrajzi nevek helyesírási szabályait megalkotó egyik tudós és Vanconé Kremmer Ildikó, a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem docense vehette át az aranyszínű talapzaton álló, gravírozott tollat ábrázoló díjat és a vele járó pénzjutalmat. A Magyar Nyelvőr Alapítvány célja, hogy az 1872-es Magyar Nyelvőr folyóirat szellemiségének megfelelően a magyar nyelv megőrzését, kutatását, ápolását szolgáló rendezvényeket, kiadványokat, törekvéseket támogassa a határainkon innen és a határainkon túl, valamint erkölcsi és anyagi elismerésként évről évre Magyar Nyelvőr díjjal jutalmazza az arra érdemes személyeket. A díjakat harmadik alkalommal adták át. Krónika (Kolozsvár)

Habent sua fata libelli – A könyveknek is megvan a maguk sorsa
A Tentamen árverésen 2014. december 15-én ünnepeltük Bolyai János 212. születésnapját. 2014. december 5-én tartották Budapesten a Központi Antikváriumban a 133. árverést, amelyen abszolút rekord született. Kalapács alá került Bolyai Farkas: Tentamen juventutem studiosam in elementa matheseos purae, elementaris ac sublimioris, methodo intuitiva, evidentiae huic propria, introducendi. Cum appendice triplici. Auctore Professore Matheseos et Physices Chemiae Publ. Ordinario. Tomus primus. Bolyai Farkas műve első kiadásának első darabja tartalmazza fiának, Bolyai Jánosnak a világhírű munkáját, az Appendixet. Ezt az egyetemes tudománytörténet egyik legfontosabb és legritkább darabjaként tartják számon. George Bruce Halsted, az Appendix angol fordítója a One Hundred Books Famous in Science című kötetben ezt írja róla: „The most extraordinary two dozen pages in the history of thought” [„a legrendkívülibb két tucat oldal a gondolkodás történetében”]. Bolyai János Appendixe minden idők legdrágább magyar könyve lett. 5 millió forintról indult, és izgalmas licitharc után 26 millió forintos leütési (jutalékkal 29,9 millió forintos) áron lett egy eddig inkább a tőkepiacon ismert licitálóé. Az árat egy világhírű nyugat-európai tudományos antikvárium tartotta 85 ezer euróig. A kötet megtalálható a Széchényi Könyvtárban is, így nem védett, tehát elvileg külföldre is vihető lett volna, de végül Magyarországon maradt. A latin nyelvű Tentamen második kötete így drágább lett, mint az eddigi legdrágább magyar nyelvű nyomtatott könyvnek számító, 2004 őszén ugyancsak a Központi Antikvárium aukcióján 19 millió+jutalékért leütött Vizsolyi Biblia.
Egy másik Tentamen kötet sorsa
Weszely Tibor matematikaprofesszor, Bolyai-kutató, valamikori bolyais diák, érettségijének évében elnyerte az országos matematikaverseny első helyezését. Iskolája egy Bolyai Tentamen kötetet ajándékozott neki, végén az Appendixszel, ami a valamikori református kollégium könyvtárába került elhelyezésre. A közelmúltban megrendezett Bolyai-emlékkonferencián Weszely Tibor – aki mindenképpen egy elkötelezett, lelkes Bolyai-kutató utódra szerette volna hagyományozni ezt a ritka becsű kötetet – bejelentést tett. Döntött. A kötetet Szabó Péter Gábor szegedi Bolyai-kutatóra hagyományozza. Ritka megható pillanat volt, ahogy a kutató generációk átadják-átveszik egymástól a stafétát. A kiválasztott új tulajdonos felelőssége elmondhatatlanul nagy, főként, ha ez a hagyományozás egy emlékkonferencián, széles hallgatóság jelenlétében történik. Szabó Péter Gábortól bármikor számonkérhetik – mit végzett a Tentamennel? Legfőképpen az igen súlyos mulasztással – a Tentamen magyar nyelvű fordításával? Ismerve Gábort, biztosak vagyunk abban, hogy vállalja a feladatot, és legjobb tudása szerint fog dolgozni a megoldáson.
Az Appendix felkerült az UNESCO Világemlékezet Listájára
Az UNESCO 1992-ben elindította a Világemlékezet programot (Memory of the World Programme) azzal a céllal, hogy elő- segítse a tagországokban fellelhető egyetemes értékű, ritka és veszélyeztetett írott vagy audiovizuális dokumentumok, gyűjtemények azonosítását, megőrzését és széles körű megismertetését. A program létrehozását az a felismerés ihlette, hogy az emberiség dokumentumörökségének jó része könnyen megsemmisülhet, ha nem szentelnek a védelmére kellő figyelmet és energiát. A háborús és társadalmi megrázkódtatások, a megfelelő anyagi források, valamint az odafigyelés és a tudatosság hiánya egyre nagyobb veszélyt jelentenek az örökségi, információs emlékek fennmaradására. 2008-ban a Bolyai Pedagógiai Alapítvány, nevezetesen Oláh Anna Bolyai-kutató kezdeményezte az Appendixnek a regisztrálását a Világemlékezet nyilvántartásába. 2009-ben Bolyai János Appendix című műve, a magyar természettudományos és kultúrtörténet kimagasló eredménye, az abszolút geometria tételei magyar kidolgozásának dokumentuma az UNESCO Világemlékezet Listájára (Memory of the World ) került. Ezt a kis kötetet Bolyai Farkas postán küldte 1832-ben fia után Olmützbe, akkori katonai állomáshelyére. A füzet Jánost évekig kísérte külföldi állomáshelyein. Saját kézzel írt címlapja, szélbejegyzések, az ábrák táblája igazolják, hogy ez a kötet saját munkapéldánya lehetett. 1901-től a MTAK Kézirattárában található (jelzete: 545.091). Azt, hogy Bolyai János Appendixe a matematika és az emberi kultúrtörténet védett dokumentuma lett, miután elnyerte a kivételes jelentőségű örökségi rangot, ünnepélyes keretek között Barbados szigetén, Bridgetown városban jelentették be. Az előírások szerint speciális körülmények között kell tartani, és digitalizálva az egész világ rendelkezésére kell bocsátani. (http://bolyai.mtak.hu/)
A Tihanyi-féle radioszkóp, a Corvinák néhány kötete, a Lasarus-féle térkép után negyedik helyen képviseli Magyarországot a megőrzésre ajánlott Világemlékezet Listán. Ezt követi Kőrösi Csoma Sándor tibeti gyűjteménye, majd Semmelweis felfedezése a gyermekágyi lázról és az aszeptikus prevenció bevezetéséről, végül Eötvös Lorándnak a torziós inga feltalálásához fűződő három dokumentuma. Ott lenni a teljes magyar szellemi örökségből kiválasztott hat mű között – mindennél beszédesebb bizonyítéka Bolyai János egyetemes szellemtörténeti jelentőségének. A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtárban 2013 őszén preventív általános állományvédelmi munka során találták meg a restaurátorok Eukleidész Elemek c. német nyelvű kötetét, amelyben kézírásos bejegyzéseket és négy helyen Bolyai János nevét találták. A kötet jelenlegi lelőhelye: Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár (PFK), jelzet: Pa-HB-055262. Az MTA KIK Kézirattára vezetőjétől kértek segítséget annak kiderítésére, hogy a bejegyzések (aláírások?) származhatnak-e Bolyaitól, vagyis autográfok-e.
A válasz értelmében a possessor-bejegyzések közül bizonyosan autográf a „Bolyai Hptmann im GenieCorps” bejegyzés. Szintén biztosan autográf az Einleitung...-lapon található. A másik két bejegyzést Bolyai János valószínűleg még diákkorában írhatta. A néven kívüli további bejegyzések halvány ceruzás írások a restaurátor szerint későbbiek, nem Bolyai korából. Tehát egy német nyelvű Eukleidész: Elemek című, egykor Bolyai János tulajdonát képező könyvet – négy oldalon névbejegyzések, előlapján katonai rendfokozatával – jelenleg a Pannonhalmi Főapátság Könyvtára őriz. Valószínűleg a múlt század közepe táján írógéppel készült cédulakatalógusok digitalizálása során került elő. A könyv gépelt cédulakatalógusából, illetve a leltárból nem derült ki, hogy mikor és ki adományozta a könyvtárnak. Ma mindenki számára hozzáférhető. A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Corvina OPAC könyvtári katalógusban ez olvasható a könyvről: Szerző: Euclides Cím: Euklid’s Elemente funfzehn Buecher/ aus dem Griechischen uebers. von Johann Friedrich Lorenz; auf’s neue hrsg. von K. Mollweide. Dátum: 1809 Dr. Ács Tibor hitelesítette Bolyai kézírását, amit aztán 2015 májusában egyéb fontos észrevételeivel együtt közölt a Természet Világában Bolyai János ismeretlen Eukleidészkönyve címmel. Megállapítja, hogy a kötet előzéklapján, német nyelven Bolyai Hptmann im Genie-Corps tulajdonosi aláírása 1832 márciusa, előléptetése utáni időből származik. A címoldalon, a főcímen és a görögből németre fordító Johann Friedrich Lorenz „Bevezetés az 1781. évi első kiadáshoz” oldalon magyarul írt Bolyai János tulajdonosi aláírásai 1817 és 1823 közötti évekből valók. A Bolyai-kutatás egyik fénypontja lenne, ha friss kutató szellemű, kíváncsi diákok például egy iskolai verseny keretében elindulnának az ismert adatok mentén, és valamiféle „kalandtúra” nyomaira bukkannának a kötet kapcsán. Ha például megkeresik a könyvtár olvasónaplójában vagy az interneten a régi olvasókat, jegyzéket készítenek, a leszármazottak stb. körében izgalmas adatokra bukkanhatnának. Az iskoláknak ma óriási a felelőssége és jelentősége abban, hogy minél több diákot vonjanak be különféle kutatásokba azért, hogy az évszázadok óta megőrzött dokumentumok végre „beszéljenek.”
Oláh Anna
Népújság (Marosvásárhely)

Erdély kilenc iskolájának legjobb informatikus diákjai mérték össze tudásukat
A magyarországi Neumann János Számítógép-tudományi Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) által közösen szervezett Nemes Tihamér Informatikai Tanulmányi Verseny erdélyi döntőjét 2017. január 7-én szervezték meg Marosvásárhelyen a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen – közölte a WebSzabadsággal Miklós Beáta, a kolozsvári székhelyű műszaki civil szervezet programszervezője.
A verseny reggelén Kovács Lehel-István, a verseny Erdélyi Regionális Bizottságának elnöke az intézmény aulájában köszöntötte a kilenc erdélyi város nagyobb iskoláiból érkezett versenyzőket és kísérő tanáraikat, ismertette a programot és sok sikert kívánt a versenyzőknek.
A megnyitót követően 10-15 perces próbakörre került sor, amely idő alatt a diákok tesztelhették a programok működését, majd 9.30 órakor kezdetét vette a verseny az I. és II. korcsoport számára, majd 10 órakor a III. korcsoport is. Összesen 51 diák, Erdély 9 iskolájának legjobb informatikus diákjai mérték össze tudásukat. A verseny három korcsoportban zajlott, V-VIII. osztályból 4 diák (1. korcsoport), IX-X. osztályból 25 diák (2. korcsoport), illetve XI-XII. osztályból 22 diák (3. korcsoport) versenyzett számítógépes programozásból. Az első korcsoport 3 órát, a második és harmadik korcsoport 5 órát programozott.
Első korcsoport:
4 tanuló indult az erdélyi döntőn, amelyből 3 diák a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 1 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár) tanulója volt.
Második korcsoport:
25 versenyző indult az erdélyi döntőre, amelyből 7 a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 3 a Márton Áron Gimnázium (Csíkszereda), 3 a Tamási Áron Gimnázium (Székelyudvarhely), 6 a Bolyai Farkas Elméleti Líceum (Marosvásárhely), 2 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár), 4 a Székely Mikó Kollégium (Sepsiszentgyörgy) tanulója volt.
Harmadik korcsoport:
A 22 versenyzőből 6 a Kölcsey Ferenc Főgimnázium (Szatmárnémeti), 6 a Márton Áron Gimnázium (Csíkszereda), 3 a Bolyai Farkas Elméleti Líceum (Marosvásárhely), 2 a Tamási Áron Gimnázium (Székelyudvarhely), 1 a Báthory István Elméleti Líceum (Kolozsvár), 1 a Székely Mikó Kollégium (Sepsiszentgyörgy), 1 az Áprily Lajos Főgimnázium (Brassó), 1 a Bartók Béla Elméleti Líceum (Temesvár), 1 az Ady Endre Elméleti Líceum (Bukarest) diákja volt.
A szervezők ezúton is köszönik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Műszaki és Humántudományok Karának, hogy helyet adott a verseny erdélyi döntőjének, ugyanakkor köszönetünket fejezik ki az egyetem munkatársainak, akik hozzájárultak a verseny sikeres lebonyolításához.
A szervezők gratulálnak minden versenyzőnek és felkészítő tanárának, akiknek ezúton is köszönik a verseny felügyeletében nyújtott segítséget.
A továbbjutó diákoknak sok sikert kívánnak a budapesti döntőre való felkészüléshez, amelyre az Eötvös Loránd Tudományegyetem Informatika Karán kerül sor szombaton, 2017. február 25-én.
Szabadság (Kolozsvár)

Nagyon sok a közös román–magyar érdek
A román–magyar politikai viszony enyhülésére, a kétoldalú kapcsolatok fölértékelődésére számít a bukaresti kormányváltást követően Barabás T. János, aki szerint a két országnak nagyon sok közös érdeke van. A budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója a Krónikának adott interjúban elmondta, Magyarország és Románia nem ellenfele egymásnak a gazdasági fejlődés terén, nem a másik rovására gazdálkodik, hanem éppenséggel kiegészítik egymást.
– Ahhoz képest, hogy a két ország papíron stratégiai partnernek tekinti egymást, az elmúlt években Magyarország és Románia viszonya az utóbbi két évtized mélypontjára süllyedt. Leegyszerűsíthető a kétoldalú kapcsolatok elhidegülésének oka az ellentétes ideológiájú kormányok közötti szembenállásra (Budapesten 2010 óta jobbközép, Bukarestben 2012 óta balliberális koalíció van hatalmon), vagy egyéb tényezők is közrejátszottak?
– Nem hiszem, hogy mélyponton lennének a román–magyar kapcsolatok. Elég például a Magyar Demokrata Fórum (MDF) fémjelezte kormányidőszakra gondolni a kilencvenes években, amikor igen nehéz volt a kapcsolatteremtés, a Duna Televíziót például kitiltották Romániából. Elmondható, hogy a román közösségi tudat alapeleme a magyarellenesség. Ne feledjük, 1918-ban Nagy-Románia egy magyarellenes politikai programmal jött létre. Ezt tudomásul kell venni, akárcsak azt, hogy nem vagyunk egyedül Európában ilyen bonyolult történelemmel. A választásokat megelőzően fel szokták borzolni a nacionalista kedélyeket, rendszerint előveszik a magyarellenesség témáját, ilyenkor támadhat az embernek az a benyomása, hogy a kapcsolatok rosszak, mélyponton vannak. A választásokat követően azonban gyorsan helyre szokott zökkenni a kétoldalú viszony. 
A politikai kapcsolatok az elmúlt években valóban kívánnivalót hagytak maguk után, elég csak arra gondolni, hogy alig találkoztak a kormányfők, ami nagyon jó mércéje a kapcsolatok intenzitásának. Ellenben a gazdasági kapcsolatok nagyon jól fejlődtek: a kétoldalú kereskedelem volumene meghaladja a hétmilliárd eurót. Romániának messze Magyarország a legfontosabb gazdasági partnere a térségben, összehasonlításképpen: háromszor akkora a gazdasági kapcsolata a nyugati szomszédjával, mint Szerbiával vagy Bulgáriával.
A két ország közötti viszonynak továbbra is a gazdasági reláció lesz a húzóereje, ugyanakkor várakozásaim szerint a politikai kapcsolatok is enyhülni fognak, lévén, hogy Orbán Viktor miniszterelnök és kabinete pragmatikusan áll hozzá a térségben a kétoldalú kapcsolatokhoz. Ha visszaemlékszünk, hosszas magánbeszélgetések után a magyar kormányfő személyes viszonyt alakított ki szlovák kollégájával és a szerb köztársasági elnökkel, és megegyeztek egy minimális platformban, többek között abban, hogy mit nem tesz az egyik és a másik fél. Például nem fognak a sajtóban üzengetni egymásnak, mert ez udvariatlan, és nem visz előre. Szerintem hamarosan lesz egy kapcsolatfelvétel a magyar és az új román kormány között, és egyebek mellett abban fognak megegyezni, hogy visszafogják az elszabadult retorikát. Ennek egyik eleme volt, amikor Victor Ponta miniszterelnök Orbán Viktort Moammer Kadhafi líbiai, Traian Băsescut pedig Szaddám Huszein iraki diktátorhoz hasonlította.
– Egy év szakértői kormányzás után – amelynek idején nem történt előrelépés a kétoldalú viszonyban – januártól ismét balliberális kabinet alakult Bukarestben, amelynek külügyminisztere, Teodor Meleșcanu rendkívül nyitottnak mutatkozott a kapcsolatok helyreállítására, amit személyes erkölcsi felelősségének nevezett. Egy ilyen miniszteri ambíció hozzájárulhat az elmozduláshoz?
– Igen. Teodor Meleșcanu profi politikus, irányította a külügyi, védelmi és igazságügyi minisztériumot, volt államfőjelölt, mindenképpen figyelni kell arra, amit mond. A román szándék mögött érdekek állnak, márpedig azt is el kell mondani, hogy a két országnak nagyon sok közös érdeke van. Románia és Magyarország például hasonlóképpen szeretné megvalósítani az Európai Unió reformját, ami azt jelenti, hogy Brüsszel továbbra is kiemelten támogassa a hátrányos régiókat. Francia és német politikusok ugyanis azt akarják, hogy a fejlett régiók többet kapjanak, mert erősíteni kell az EU versenyképességét.
Elsősorban Románia érdeke, hogy rácsatlakozzon a közép-európai energiahálózatokra, magasfeszültségű vezetékekkel ugyanis még nem csatlakozott rá erre a rendszerre. Létezik ugyan egy földgázvezeték a két ország között, de alig működik, mivel a románok nem bizonyultak elég érdekeltnek abban, hogy működtessék. Közös biztonsági kihívásaink vannak. Romániában, amely biztonságpolitikáját eddig a Fekete-tenger térségére összpontosította, komoly fegyverkezés zajlik, programjában a Sorin Grindeanu vezette kormány kiemelten támogatja a fegyveripart. Viszont szerintem román részről változni fog ez a maximalista biztonságpolitika, amellyel mintha egy konvencionális nagy háborúra készülne az ország.
Ezt egyébként jelzi a Klaus Johannis vezette államelnöki hivatal által tavasszal kidolgozott biztonsági stratégia is, amely a nem konvencionális veszélyforrások – migráció, kivándorlás, öregedés, környezeti problémák, szennyezés, erdőpusztítás, határon átnyúló szervezett bűnözés – elhárítására fekteti a hangsúlyt. Románia ez irányba halad a jövőben, és ez a változás is segíteni tudná a kétoldalú kapcsolatokat, hiszen jelenleg Magyarország is inkább a nem konvencionális veszélyforrásokra fókuszál.
– Számos elemző szerint már csak jól felfogott gazdasági érdekei is a szomszédaival, elsősorban Magyarországgal ápolt kapcsolata javítására kell ösztönözzék Bukarestet.
– Annál is inkább, mivel nem bizonyult sikeresnek Románia gazdasági nyitása Ázsia, Afrika és Amerika felé. Ettől nem nőtt lényegesen a román export, az Európán kívüli reláció nem tudta húzni a belföldi gazdaságot. Romániának természetszerűleg Nyugat-Európa a fő partnere, ez van közel, itt ismerik a romániai termékeket, innen érkeznek a befektetők az országba, Európa nyugati felébe irányul a legtöbb kivitel. Közben Magyarország kétszer annyit exportál az eurozónába, mint Románia, amely 28 milliárd eurót exportál évente, és 40 milliárd eurót importál, így óriási a passzívuma. Tehát ha kezdeni akar valamit a román gazdasággal, akkor Bukarest teljesen átrendezi európai gazdasági kapcsolatait, mert ebben rejlik a húzóerő. Mivel az exportját nem tudja gyorsan növelni, Románia legfontosabb fejlődési motorja az EU-források hatékony felhasználása, e téren viszont csak a rendelkezésre álló keret ötven-hatvan százalékát tudta lehívni. Úgyhogy mindenképpen javítani kell az uniós források lehívásán.
Örökzöld téma Romániában az infrastruktúra hiánya is, ki kell építeni és bővíteni az úthálózatot Magyarország irányába, hiszen erre irányul az export mintegy fele. Ugyanakkor ökológiai és társadalmi kérdéseknek is arra kellene ösztönözniük a két kormányt, hogy együttműködjenek. És ne feledjük, az iparunk sem egymás ellen dolgozik. Lassan Romániában is a gépjárműipar lesz a gazdaság húzóereje, de az ott előállított gépkocsitípusok nem versenyeznek a Magyarországon gyártottakkal, tehát nem vagyunk ellenfelek a gazdasági fejlődésben. Kiegészítjük egymást, de nem a másik rovására gazdálkodunk. Egyébként maga Teodor Meleșcanu külügyminiszter is arról beszélt, hogy javítani akarják Közép-Európával a gazdasági kapcsolatokat. Hogy finoman fejezzem ki magam: „útban vagyunk”, ami azt jelenti, hogy a román–magyar kapcsolatok is fölértékelődnek.
– A román–magyar kapcsolatok milyenségét mindig alapvetően meghatározta az erdélyi magyar közösség helyzete. Ön szerint van-e arra esély, hogy eredmény szülessen rövid távon az olyan kisebbségi kérdések esetében, mint például a jelkép- és anyanyelvhasználat, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar kara vagy a többnyelvű helységnévtáblák ügye?
– Európa a régiók Európája, így az lenne a normális, ha egy régió szabadon használhatná a történelmi jelképét. Éppen az kelt megütközést, ha mindezt egy központi kormány tiltja, ez 2017-ben Európában abszurdum. Egyértelmű, hogy egy nemzettudat, mentalitás nagyon lassan változik, a románok a templomban, az iskolában egy sajátosan felfogott történelmet tanulnak, márpedig ha észrevesszük, mindig előkerülnek a történelmi témák, az eltérő történelemfelfogások, ha valamilyen vita van a két nép között. A politika és a gazdaság gyorsabban képes változni, mint a mentalitás.
Én a következő folyamatot látnám szerencsésnek. Ha Románia fejlődni akar, hatékonyan kell elköltenie az EU-támogatásokat, ám ez esetben az eurorégiókat adminisztratív hatáskörrel is fel kell ruháznia a decentralizáció és a gazdasági hatékonyság növelése érdekében. Az új kormánynak van egy nagyon izgalmas, háromszintű területi fejlesztési elképzelése, amely szerint megmaradnának a megyék, a minisztériumok, viszont adminisztratív illetékességet adnának az eurorégióknak, illetve létrejönnének olyan ipari-gazdasági központok – például Brassó körül –, amelyek kisugárzása több megyére kiterjed.
Szerencsére az RMDSZ elébe tud menni ennek a modernizációs tervnek, például a Kelemen Hunor elnök mögött álló legerősebb csoport, a háromszéki vállalkozók révén, miközben Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szakértője a régiófejlesztésnek. Vagyis az RMDSZ hozzáadott értéket tud produkálni a román kormány számára, ami fontos lehet a közigazgatási törvény módosításánál, amely a mostani kormányzati ciklus legnagyobb kihívása. Az oktatási törvény kapcsán nem várok lényegi előrelépést, mert ahhoz egy egész elosztórendszert kellene megváltoztatni, de a közigazgatási törvényt nem lehet halogatni, mert Románia nem tudja hasznosítani az EU-tagságából adódó előnyeit. Ekkor viszont képbe kerülhet az RMDSZ regionális fejlesztési elképzelése, amely már nem etnikai, hanem regionális színezetű, ebben az esetben pedig esélye lehet egy olyan magyar érdekképviseletnek, amely minőségi javulást eredményezhet a közösség számára.
– Milyen szerep hárul a magyar–román kapcsolatok alakulása terén az RMDSZ-re? Különösen arra való tekintettel, hogy az alakulat együttműködési megállapodást kötött a román balliberális koalícióval, ugyanakkor az elmúlt időszakban rendezte a korábbi hűvös viszonyát a Fidesszel.
– Kelemen Hunor már hosszú ideje jó kapcsolatot ápol Orbán Viktorral, mindketten pragmatikus politikusok. Az RMDSZ természetszerűleg sokat tudna lendíteni a kétoldalú államközi kapcsolatokon. A problémák egyik oka az volt, hogy az RMDSZ és a többi romániai magyar párt sokáig nem tudott zöld ágra vergődni közös program, célok mentén. Orbán Viktor pragmatizmusa éppen azt jelenti, hogy neki kell egy erős magyar párt, mivel olyan kihívások állnak a romániai magyarok előtt, amelyek megindokolnak egyfajta egységet. Ennek nem feltétlenül pártegységnek kell lennie, hanem mondjuk választási koalíciónak, amely egységesen tud fellépni fontos dolgokban Bukarestben. A magyar kormány ennek a csoportnak a vezetőjével tud tárgyalni, és ezáltal tudja helyreállítani a bizalmat, elősegíteni a javulást a kétoldalú kapcsolatok terén.
Felhívnám a figyelmet, hogy Szerbia esetében a Vajdasági Magyar Szövetségnek (VMSZ) sikerült közvetítői szerepet játszania a belgrádi és a budapesti kormány között, aminek meg is vannak a jótékony hatásai, hiszen létrejött a háromszintű autonómia a Vajdaságban. Azt nem hiszem, hogy ezt Romániában is meg lehetne valósítani, mert a románok másképp fogják fel a nemzeti helyzetüket, de elrettentő példaként ott van Szlovákia, ahol akkora zűrzavar volt a magyar pártok körében, hogy Orbán Viktor kihagyta őket, és közvetlenül a szlovák miniszterelnökkel tárgyalt.
– Jó ismerője a román–moldovai relációnak is. Van-e esély Ön szerint a bizonyos bukaresti politikai körök által szorgalmazott egyesülésnek, vagy ez a kérdés megrekedt az oroszbarát szocialista Igor Dodon államfővé választása nyomán?
– Nem kell túlbecsülni Igor Dodonnak a politika alakulására gyakorolt befolyását. Egyrészt az alkotmány is megköti a kezét, ki is jelentette, hogy elnökké választása nem befolyásolja a Moldovai Köztársaság európai uniós integrációját. Az elmúlt időszakban Románia és Moldova államelnöke egyaránt azt hangsúlyozta, hogy előbb legyen meg a volt szovjet tagköztársaság uniós tagsága, és csak utána merülhet fel politikai-kormányzati szinten az egyesülés témája. Ezt egyébként Magyarország is racionális hozzáállásnak tartja. Moldovának már az EU-val létesített társult tagság is jelentős támogatást jelent, abban az esetben pedig, ha a tényleges felvétele elhúzódik, már létezik egy modernizációs projektje.
Chișinău számára most az a fontos, hogy Románia és a baráti országok, köztük a visegrádi csoport támogassa a moldovai reformfolyamatot. A közvélemény-kutatások ismeretében elmondható, hogy a moldovai lakosság nagy többsége nem támogat semmiféle egyesülést. Tudomásul kell venni, hogy a 19. században ők nem tanulták a dákokról és a rómaiakról szóló romantikus román történelmet, és az elmúlt évszázadban kialakult náluk egy helyi elit, amely ha kormányzati szinten politizál, nem hajlandó kiadni a kezéből a hatalmat. Tehát a közösségi tudata és hatalmi státusa révén nem érdekelt az egyesülésben.
Én természetesnek tartanék Moldova és Románia között egy közeledést, akár vegyes kormánnyal, közös parlamenti ülésszakkal, vagy mivel ugyanazt a nyelvet beszélik, összevonhatnák az oktatási programjukat. De a szomorú az, hogy az egyesülés kérdése rendkívül manipulálttá vált úgy a Kelet, mint a Nyugat részéről egyaránt. Mást nem is kell említeni azon kívül, hogy az Európa-barát, Vlad Filat vezette egykori kormány tagjait mind Romániában képezték ki, és ők a felelősek egymilliárd euró ellopásáért a banki sikkasztás esetében. A másik oldalon az oroszok ijesztő módon manipulálják a helyzetet, az orosz média például azzal riogatja a moldovaiakat és románokat, hogy a magyar hadsereg meg fogja támadni Romániát. Mert az az érdek, hogy az emberek féljenek, bizonytalanságban éljenek, mert akkor egy nagyhatalom, egy erős kar támogatását óhajtják.
Barabás T. János
Diplomata, a budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karán és a Leedsi Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Karán szerzett diplomát. 1992 óta diplomata; szolgált Londonban, Bukarestben és Chişinăuban. Fő kutatási területe Románia, Moldova és a biztonságpolitika.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Honosítás és meghonosodás Csíkszeredában (Mérlegkészítő beszélgetés Zsigmond Barna Pál főkonzullal)
Hatévi szolgálat után február elsejétől visszatér Budapestre Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál. Az állampolgári honosítás dandárját levezénylő diplomatával hokiról, könnyes bejegyzésekről és örök erdélyiségről is beszélgettünk. 
– Milyen Csíkszereda fogadta, amikor odaérkezett?– Nagyon hideg, mínusz 26 Celsius-fokot mértek aznap, amikor 2011. február elsején feleségemmel, négy gyerekkel és egy belga juhász kölyökkutyával megérkeztünk. Ennek következtében aztán az első látogatást az állatorvosnál tettük, mivel a kutyus megfázott. Amúgy nagyon barátságos Csíkszereda fogadott, hamar befogadott bennünket, mi meg egykettőre belaktuk a várost, megszoktuk az iskolát. Én lelkes voltam, Isten hatalmas adományaként, életem lehetőségeként kezeltem a megbízatást, nagyon hittem benne.
– Miért éppen önre esett a választás, hogy Székelyföldön képviselje Magyarországot? Foglalkoztatta ez a kérdés?
– Természetesen, de igazából soha nem találtam meg rá a választ. Miután korábban is voltak kapcsolataim a közélettel – bár akkor éppen az üzleti szférában dolgoztam –, megkerestek a külügyminisztériumtól ezzel a lehetőséggel, és én igent mondtam. Bizonyára közigazgatási és menedzseri tapasztalatom, erdélyi származásom és helyismeretem is közrejátszott a felkérésben, hiszen teljesen új rendszert kellett létrehozni. Háromfős képviseletből jóval nagyobb létszámmal dolgozó konzulátusi struktúrát kellett felépíteni.
– Mi volt az első főkonzuli megnyilvánulása?
– Egy bemutatkozó sajtótájékoztató. Mivel akkor még a Magyar Jégkorongszövetség alelnöke voltam, és három fiam is hokizott, a kérdések egy része természetesen ezt a témát is firtatta. Elsősorban azonban a honosítás, az állampolgárság témaköre érdekelte az újságírókat, hiszen az volt akkor a nagy újdonság, illetve tevékenységünk mindenekelőtt ezt a célt szolgálta. Már akkor nagy volt az érdeklődés a honosítás iránt, az emberek egyfajta történelmi elégtételként kezelték az Orbán Viktor miniszterelnök által vezetett kormány biztosította lehetőséget. Az elsődleges feladat pedig, amivel megbíztak, a hivatal felállítása, a honosítási folyamat megszervezése volt.
– Gondolom, nem érte meglepetésként, hogy épp a csíkszeredai főkonzulátuson volt legnagyobb az ostrom…
– Természetesen számítottunk rá, hogy a csíkszeredai képviseletre vár a legnagyobb léptékű honosítási feladat. Részben arra is, hogy folyamatos tájékoztatásra, az eljárás ismertetésére lesz szükség, hiszen mindenki akkoriban ismerkedett a folyamatokkal. Kezdetben alig tudtunk eleget tenni a hatalmas nyomásnak, az első évben két műszakban fogadtuk az igényeket, és nagy örömmel tölt el, hogy ma is folyamatos és élénk az érdeklődés. Százezres nagyságrenden vagyunk túl, a trendek alapján pedig a 2018-as magyarországi parlamenti választásig a honosítottak összesített száma minden bizonnyal eléri az egymilliót.
– Az alaptevékenységen túl milyen további feladatokat szánt a konzulátusnak?
– Igyekeztünk részt venni Székelyföld közéleti tevékenységében, szerepet vállaltunk több oktatási, kulturális, sportrendezvény kezdeményezésében, szervezésében. Fontosnak tartottam, hogy a konzulátus polgárjogot nyerjen a székelyföldi intézmények között, mint olyan intézmény, amely folyamatosan jelen van, és amelyre mindig lehet számítani. A honosítási tevékenység sikerén túl – ami elsősorban a teljes magyar közigazgatás nagy sikere – több olyan kezdeményezésünk volt, ami hosszabb távon is megállta a helyét. A Lázár-házban tartott könyvbemutatók, kiállítások ma már Csíkszereda legnagyobb érdeklődéssel övezett rendezvényei közé tartoznak, a magyar bornak a régióban való megismertetését, népszerűsítését célzó Magyar Borkerekasztal esetében pedig akár konkrét gazdasági haszonról is beszélhetünk. Fontosnak tartom a Konzul-kupa sportesemény-sorozatát, az immár hagyománnyá izmosodó, a Sapientia egyetemmel és az OTP-vel közösen szervezett Pénzidomár elnevezésű gazdasági vetélkedőt. Az évfordulós rendezvények, ünnepek is kiemelt szerepet kaptak, és mindig örömteli eseményként tartottuk számon a magyar közélet és kormányzat szereplőinek székelyföldi látogatásait, amelyek a régió iránti kiemelt figyelmet jelezték.
– Megbízatása során külügyminiszter-váltásra is sor került, ami a külgazdasági hangsúlyok növelését célzó szemléletváltást is hozott. Mindez hogyan volt érvényesíthető Székelyföldön?
– Valóban, 2014-től hangsúlyosabban jelent meg tevékenységünkben a gazdasági szempont, gazdasági ügyekkel foglalkozó kollégával is gyarapodtunk. Megújult a marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi gazdasági irodák tevékenysége, ami az irány fontosságát jelzi. Székelyföldön ugyanakkor egy sajátos nemzetpolitikai szempontú gazdasági irány is jelentkezik: a helyi magyar vállalkozások támogatása. Ennek jegyében hirdette meg a Nemzetpolitikai Államtitkárság a külhoni fiatal magyar vállalkozók éve programot is, az erdélyi magyarságnak ugyanis akkor van jövője, ha a gyermekvállalás, a biztonság, a kiszámíthatóság tényezőin túl a megélhetés sem jelent gondot, ha elegendő, jó minőségű munkahely is rendelkezésre áll.
– Megbízatása évei alatt milyen irányvonalakat követett a magyar vállalatok székelyföldi terjeszkedése?– Egyre hangsúlyosabb a régió iránti érdeklődés és jelenlét, dolgozunk is a folyamat erősítésén. A turizmust tekintjük kivételesen fontosnak – ez ugyanis a régió egyik fő jövedelmi forrása –, de azt is, hogy az itt előállított termékek fokozott mértékben találjanak piacra Magyarországon. Ennek ösztönzése és magyarországi képviselete is a konzulátus célkitűzései közé tartozik, még akkor is, ha nem ágyazható be a klasszikus külgazdasági tevékenységbe, hiszen oda-vissza típusú tevékenységgel van dolgunk.
– Milyen viszonyt sikerült kialakítani a román államhatalom régióbeli képviseleteivel?
– Ez a kapcsolattartás elsősorban a prefektúra székelyföldi intézményeire szorítkozott. Voltak prefektusok, akiknél a bemutatkozó látogatásban ki is merült a dolog, másokkal jobb kapcsolatot sikerült kialakítani. Elsősorban a szimbólumhasználattal összefüggésben lévő kényesebb kérdésekben igyekeztem ismertetni és megértetni a magyar kormányzat álláspontját, miszerint a kétnyelvűség, az anyanyelv használata nem sérti a román állam szuverenitását, megítélésünk szerint egyenesen gazdagítja Romániát. A fogadtatás vegyes volt, jellemzően kitérő válaszokat kaptam.
– Kárpótolhatta a magyar állampolgársághoz jutó emberek esetenként a harcedzett diplomata érzéseit is próbára tevő hálája...
– Valóban, sok emlékezetes pillanatban, élményben volt részünk a honosítási folyamat, illetve az eskütételek során. Akadt olyan idős ember, aki harmadszor lett magyar állampolgár. Az emlékkönyvben egymást érik a megható bejegyzések, megemlékezések szülőkről, nagyszülőkről, akiknek már nem adatott meg, hogy felvegyék vagy újra felvegyék a magyar állampolgárságot. És akiknek nevében a gyermekeik is hatalmas elégtételként nyugtázzák a honosítás aktusát.
– Milyen hat évet hagy maga után a Zsigmond család?
– Öt fiam van, közülük négyen Csíkszeredában jártak iskolába, életükben öt és fél esztendő nagy idő. Csak köszönettel tartozunk a Petőfi Sándor-iskola és a Márton Áron Gimnázium pedagógusainak. A három nagyobbik hokizik, játszottak a Sportklub színeiben a magyar bajnokságban is, de a bőrükön tapasztalhatták meg egy-egy Sportklub–Steaua meccs hangulatát is. Fontosnak tartottuk – és nemcsak én apaként – a román nyelv megtanulását is, több-kevesebb eredménnyel ugyan, de a nagyobbik fiam például román nyelvvizsgára készül. Meggyőződésem, hogy mindannyian és visszavonhatatlanul kicsit erdélyiek is lettek. Ma is emlegetjük, hogy megérkezésünk után alig egy hónappal a fiam úgy érkezett haza edzésről, hogy apa, nem jó a kaszkám… Szóval, esetükben például a kaszka/sisak vagy a borkán/befőttesüveg értelmezése soha nem ütközik már nehézségekbe.
– Miért megy el Csíkszeredából, milyen feladat várja? És mit tanácsol az utódjának?
– Csakis azért, mert hat év igen hosszú idő a diplomáciában, és már két ízben hosszabbították meg a megbízatásomat. Az utódomnak talán azt adnám tovább, amit én is kaptam útkezdéskor Misovicz Tibor államtitkár barátomtól: úgy dolgozzatok, hogy az állomáshelyeteken szeressék Magyarországot. Legfeljebb annyit tennék hozzá, hogy minden erejével képviselje Magyarország és az erdélyi magyarság érdekeit. Jómagam a továbbiakban is a közéletben készülök tevékenykedni. És változatlanul őrzöm a korábban is élő kapcsolataimat Erdéllyel, amelyeket most már a közös családi emlékek is erősítenek.
Dr. Zsigmond Barna Pál
Marosvásárhelyen született 1972-ben. Érettségi után 1990-ben Magyarországra ment, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán diplomázott. Ezt követően Svédországban tanult nemzetközi jogot a Svéd Intézet ösztöndíjával. Több publikációja is megjelent kisebbségi jogi témában. Miután a versenyszférában dolgozott ingatlanbefektetési és vagyonkezelési területen, több éven át tevékenykedett a közigazgatásban is. Nős, öt fiúgyermek apja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gulág-jelenség: Egy háború, és ami utána következett – kényszermunkatáborok, börtönök
A Szabadság jelen melléklete folytatása és kiteljesítése annak a tudományos konferenciának, amelyre tavaly november 10-én került sor a Minerva Művelődési Egyesület (MME), illetve a Szeged-Csanádi Egyházmegye (SzCsE) által fenntartott szegedi Gál Ferenc Főiskola (GFF) szervezésében, és amelynek középpontjában a 20. század kommunista államainak egyik legfőbb elnyomó intézménye, a röviden Gulágnak nevezett munkatáborok rendszere állt.
Az akkori előadások és az általuk kiváltott érdeklődés azt bizonyította, hogy a Gulág Emlékév keretében, a Gulág Emlékbizottság támogatásával tanulmányozott téma a tudományos konferencia szűk kereteinél jóval nagyobb figyelmet, kitekintést és részletezést érdemelne, hiszen a diktatúra bebörtönzött vagy munkatáborokba internált rengeteg áldozata között felmenőink is szép számmal képviselve voltak. A Gulág-rendszer félelmetes hazai és szovjetunióbeli lágereibe magyarok és magyar zsidók is bőven eljutottak, szenvedéstörténetük azonban történelmünknek mindmáig kevésbé ismert része.
Így fogamzott meg az a gondolat, hogy a konferencián elhangzott előadásokból és szakemberektől kért, további részleteket feltáró tanulmányok rövidített változataiból különszámot állítsunk össze, illetve hogy a konferenciára és a jelen kiadványhoz elkészült tanulmányokat, az érdekelt közönség számára, napilapunk internetes honlapján teljes terjedelmükben is közzétegyük. Ennek a folyamatnak a nyomán adjuk ma át olvasóinknak ezt a kiadványt, amely a SzCsE, a GFF és a MME közös emlékszáma, illetve teljes terjedelmű, kötetnyi anyagot kitevő internetes összeállításunkat, a www.szabadsag.ro honlapon.
Rendkívül fontosnak tartottuk a meghurcolt ártatlan emberek áldozatának felmutatását, hogy az újabb, fiatalabb generációk a hasonló csapdahelyzeteket könnyebben felismerhessék, és elkerülésük érdekében jóval hatékonyabban felléphessenek. Avégett, hogy ilyen gyilkos kegyetlenségek soha többé ne fordulhassanak elő.
Összeállításunk a témakör igen érdekes részleteire mutat rá. Áttekintjük benne a szovjet Gulág történelmét és rendszerét, a német területen működő szovjet táborokéval együtt, továbbá a Gulág-mintára létrehozott romániai börtönök és lágerek világát, s ennek vonatkozásában bemutatjuk A Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatainak Emlékmúzeumát is, amely Máramarosszigeten működik, az ottani egykori rémséges börtönben. (A teljes szovjet lágerrendszer megismerésének nagyon fontos és látványos segédeszközeként a http://gulag.memorial.de/ internetes portált ajánljuk azoknak az olvasóinknak, akik a témáról többet szeretnének megtudni.) Elemezzük ugyanakkor a második világháború végén szovjet fogságba került (magyarországi és erdélyi) magyar hadifoglyok, illetve az utcán és lakásaikban összefogdosott és a Szovjetunióba hurcolt civil lakosok sorsát, de ugyanakkor azokét a náci halál- és munkatáborokból kiszabadult magyar zsidókét is, akik útban hazafelé vagy immár itthon váltak szovjet foglyokká és jutottak újabb pokolba, a Gulágra. Végül, de távolról sem utolsósorban, ismertetjük a hazai és a magyarországi egyházak üldözésének és lefejezésének folyamatát, kiemelve a leginkább üldözött, a Vatikántól tűzzel-vassal elszakítani szándékolt római katolikus egyház néhány kiemelkedő erdélyi vezetőjének a sorsát, közöttük a hűségéért és a bátorságáért mártírhalállal fizető Boga Alajos egykori kolozsvári kanonok és pápai prelátus, későbbi gyulafehérvári általános helynök és titkos ordinárius kálváriáját is.
Szerzőink a téma kutatói és szakavatott ismerői. Horváth Attila magyarországi alkotmánybíró, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE) és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense, Kun Miklós Széchenyi-díjas történész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem tanára, Botos János történész, a szintén budapesti Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem docense, Szakács Árpád publicista, kutató, Forró Lajos történész, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának adjunktusa, Nyikita Vasziljevics Petrov orosz történész, a szovjet politikai elnyomó rendszer és titkosszolgálatok kutatója, a moszkvai Memorial tudományos igazgatója. A hazaiak közül Dobes Andrea és Fürtös Róbert máramarosszigeti muzeológus-történészek A Kommunizmus és az Ellenállás Áldozatai Múzeumának munkatársai, Papp Annamária és Benkő Levente pedig szintén történészek, kolozsvári újságírók, akik a témát ugyancsak évek óta kutatják.
Különszámunk tematikailag teljes áttekintésre törekedett, és közben arra, hogy elkerülje mindazokat a csapdákat, amelyekbe politikusok, újságírók, történészek és hatásukra egyszerű emberek is gyakran beleesnek. Tehát semmilyen összehasonlítás nem volt a célunk, sem a szenvedésé, sem az elnyomásé, sem a meghurcoltak vagy az áldozatok számáé. Hiszen minden ember élete egymagában véve hatalmas, megismételhetetlen és pótolhatatlan érték, és nem pedig morbid összehasonlítások tárgya. Elutasítjuk azt a negacionizmust is, amely a relativizálás eszközével operál, és amely a holokausztot és a Gulág-jelenséget egymással szembehelyezi. Tisztában vagyunk azzal, hogy a holokauszt az emberiség által ismert emberirtások között egyedi volt, fázisait és gyilkosságait államok által elfogadott törvények szabályozták, amelyek menekülést nem tettek lehetővé, és amelyek a zsidó népnek a teljes, jogilag és államigazgatásilag megalapozott és megfontoltan előkészített kiirtását célozták, ezzel tehát a Gulág-jelenséget összehasonlítani nem lehet és nem szabad. Annál is inkább, mert íme, kiderül e mellékletből is, hogy a Gulágra holokauszt-túlélők is szép számban kerültek.
Nincsenek bűnös népek, kollektív felelősség sincs. Az orosz népet sem vádoljuk. Tisztában vagyunk azzal, amit az 1941-es magyar hadüzenet után a magyar haderő az egykori szovjet területen művelt; az elkövetett bűnökért a szenvedőket megkövetjük. Mindezek tudatában mutatjuk tehát fel a Gulág-jelenséget, annak áldozatait, elsősorban az ártatlanul elpusztultakat, civileket, gyermekeket, asszonyokat, és ezzel a tudattal hajtunk fejet valamennyi áldozat emléke előtt. Reménykedve, hogy ilyesmi sem fog soha többé megtörténni.
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

Irodalmi és történelmi verseny a Kárpát-medencei iskolásoknak
Dicső híre-neve fönnmarad örökre címmel Arany János életét és pályafutását feldolgozó irodalmi és történelmi versenyt hirdet a Lakitelek Népfőiskola, a Lakiteleki Eötvös Loránd Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola és a Keresztény Élet hetilap szerkesztősége – közölte Lezsák Sándor az MTI-vel.
Az Országgyűlés alelnöke elmondta: csaknem húsz éve már, hogy a Lakitelek Népfőiskola vetélkedőt hirdet a történelem és az irodalom egy-egy jeles képviselőjének tiszteletére, így esett a választás idén a kétszáz éve született Arany Jánosra.
A versenyre anyaországi és erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, valamint délvidéki általános és középiskolás fiatalok háromfős csapatainak jelentkezését várják.
A népfőiskola alapítója közölte: a nevezők a vetélkedő feladatait február 5-étől kéthetente olvashatják a Keresztény Élet hasábjain.
A három írásbeli forduló alapján korcsoportonként a legjobb eredményt elérő csapatokat hívják meg az április 6-a és 8-a között tartandó középdöntőre és döntőre a Lakitelek Népfőiskolára.
A verseny döntőjébe jutó fiatalok értékes könyvjutalmat kapnak, a győztesek pedig részt vehetnek azon a Lezsák Sándor által vezetett zarándoklaton, amelyet 2016 nyarán Arany János életútjának főbb állomásaira szerveznek.
A tervek szerint az utat Budapesten, a margitszigeti tölgyfáknál kezdik, ahol Arany János a nevezetes „kapcsos könyvbe” megírta az Őszikék költeményciklusát. 
A háromnapos út során ellátogatnak a Békés megyei Gesztre, ahol Arany János házitanítóként dolgozott, és Nagykőrösre is, ahol a református gimnáziumban magyar és latin nyelvre tanította a diákokat. A sort Arany János szülőhelyén, a partiumi Nagyszalontán zárják – sorolta a népfőiskola alapítója.
A verseny fővédnökei Lezsák Sándor és Czoborczy Bence, a Keresztény Élet főszerkesztője. A vetélkedőről további információ a Lakitelek Népfőiskola honlapján (http://nepfoiskola.lakitelek.hu/) olvasható.
MTI
Népújság (Marosvásárhely)

Könyv a csíksomlyói Szűzanyáról
Több mint kétszáz év távlatába kalauzolja vissza az időben az olvasót az az 52 tanúvallomással hitelesített, magyar nyelven elsőként megjelenő „mirakulumos”, azaz csodákról szóló könyv, amelyet Mohay Tamás adott közzé „Istennek kincses tárháza”. P. Losteiner Leonárd ferences kézirata Szűz Mária csíksomlyói kegyszobráról címmel, s amelyet szombat este mutattak be a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
Az esemény házigazdája, Szebeni Zsuzsa, a Magyar Kulturális Központ vezetője köszöntötte az egybegyűlteket, és bemutatta a vendégeket: Mohay Tamást, az Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajzi tanszékének vezetőjét, P. Urbán Erik OFM ferences atyát, a Csíksomlyói Kegytemplom igazgatóját és Györfi Erzsébet előadóművészt. Szőcsné Gazda Enikő, a múzeum néprajzkutatója tömören ismertette a „rejtélyes szerző rejtélyes könyvét”. Losteiner azért rejtélyes szerző, mert a ferences történelem egyik nagy kutatója, de hatalmas munkássága kéziratban maradt fenn, a mostani kötet egy rejtélyes kézirat forráskiadványa. 1744-ben született, háromszéki kötődése is van, hisz Esztelneken filozófiát tanult. A rend egyháztörténeti tanítással bízza meg, majd ferences papként fontos levéltárosi tevékenységet is végzett. Munkássága alapján a ferences rend és Csíksomlyó történetének egyik legkiemelkedőbb kutatója – mégis, alig van, aki teljességében ismeri munkásságát. Latin nyelvű szerző, s mivel műveit egy-két példányban őrzik, nagyon kevesen férnek hozzá kézirataihoz. A kultúrtörténetben jelentős köteten kívül három monumentális művét ismerik a szakemberek: megírta a csíksomlyói ferences kolostor és az erdélyi ferences rendtartomány történetét, valamint egy világtörténeti alkotása is van.
Az Istennek kincses tárháza magyar nyelven írt fontos történeti, néprajzi forrás, egy bevezetőből és öt cikkelyből áll. A bevezetőből megtudhatjuk, hogy Isten és ember kapcsolatának egyik kitüntetett helye Csíksomlyó. Az első cikkelyben a szobor konkrét leírásáról olvashatunk, a másodikban a szentkép eredetéről, történetéről: a kegyszobor sokszori megmenekülését a pusztulástól a Szűzanya közbenjárásának tulajdonítja. A harmadik cikkelyben a szobor időnkénti természetfölötti elváltozásait mutatja be. A negyedik rész a leghosszabb: 52 csodatörténet vagy mirakulum, pontos történet évszámokkal; az ötödik rész annak a folyamatnak az ismertetése, amelynek nyomán a püspökség hivatalosan is elismeri a szobor csodatevő jellegét. A toldalékban a Hiszekegyet és a Te deumot közli. Ami még érdekes: a második részében a másolók kéziratát is tartalmazza a könyv. Fontos része Mohay Tamás kimerítő bevezető tanulmánya, a szövegek magyarázata, megismerhetjük, hogyan sikerült azonosítani a szerzőt, hogyan helyezte el a művet a Ferenc-rend hasonló jellegű írásainak sorában. Megérthetjük a csodák történetét: 1746-tól kérte a rend a szobor csodatevő voltának püspöki elismerését, ettől kezdve történtek a csodákra vonatkozó tanúkihallgatások, 1778–80 táján összesítették, s ezeknek köszönhetően 1798-ban Batthyány Ignác püspök elismerte az egyház nevében. Az értelmező tanulmány másik fontos része a műfaji besorolás. Innen tudjuk, hogy ez az első magyar nyelvű mirakumulos könyv, a benne szereplő csodákat összehasonlítja a jegyzőkönyvekkel. Megtudhatjuk, hogy a 18. század emberének milyen volt a világképe, élete, milyen problémákra reagál úgy, hogy elviszi a csíksomlyói Máriához, kéri az ő segítségét. Urbán Erik atya megosztotta, hogy miért volt fontos az Erdélyi Ferences Rendtartománynak a könyv kiadása, amikor a 2014–2015-ös jubileumi évben az 500 éves kegyszobrot ünnepelték. Kétszáz évig a kolostorban pihent a kézirat, amelyet az Erdélyi Ferences Rend és a magyarországi Szent István Társulat közösen jelentetett meg, és Benedek Enikő, a Hargita Népe munkatársa tördelte. Mohay Tamás beavatta a jelenlevőket a kötet szerkesztésének és megjelenésének rejtelmeibe. Csíksomlyón, Esztergomban és Kolozsváron is felfedezett kéziratokat hasonlított össze, egy elvétett lábjegyzet nyomán kutatva, keresve az összefüggéseket. A rendezvény hangulatát Györfi Erzsébet előadóművész Mária-énekei színesítették, aki a felbecsülhetetlen értékű, 1678-ban Csíksomlyón kiadott Cantionale Catholicumból adott elő.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tölgyfák egyenes derékkal
Születésnapi beszélgetés a 80 éves Márton Béla tanárral, néprajzkutatóval, fafaragó művésszel
– Se szeri, se száma néprajzi írásaidnak, faragsz, tanulmányozod a madarak viselkedését, helytörténeti kutatásokat végzel, verset írsz a piroslábú cankóról – végül is minek tartod magad?
– Kutatónak. Egyik tanártársamról hallottam, hogy ő pedagógus, tehát tipikus tanár. A másik azt mondta: ő igazgató. Én pedig úgy érzem, hogy kutatónak vagyok jó…
– Milyen kutatásra gondolsz?
– Már az egyetemen rendszeresen jártam a nyelvjáráskörre, ott váltam kutatóvá, ott rögzítettem azokat a szempontokat, amelyek szükségesek a kutatáshoz. Ahogy befejeztem az egyetemet Kolozsváron, el is kezdtem az anyaggyűjtést, a nyelvjáráskutatást.
– Kik voltak azok a tanárok, akik felkészítettek erre?
– Elsősorban Márton Gyula professzor úrra gondolok, vele jártunk gyűjteni Kalotaszeg falvaiba. De minden héten, bent a tanszéken is végeztünk rendszerező munkát. Amikor megtudta, hogy a Felső-Maros mentéről származom, ahol nagyon erős az a-zás, azt mondta: írjon az a-zásról! Ezt választottam államvizsga-dolgozatnak is, címe: Az a-zás Magyarón és környékén. Az ottani hat magyar településnek a hangtanát vizsgáltam, hol, milyen esetekben ejtenek „a”-t o helyett. Pl. malom helyett malam és így tovább…
– Folytattad a Sóvidéken is, miután befejezted az egyetemet?
– Első munkahelyem a szakadáti iskola volt, ahová 1963-ban kerültem. Készítettem kérdőívet, s azzal jártam a Sóvidék tíz faluját (két tanyát hagytam ki). Főleg a kismesterségek témaköre érdekelt, amelyben mindent kutattam. Később e témakörben született a legtöbb írásom, amit Ambrus Lajos, a Hazanéző főszerkesztője is megerősített. Azt mondta: a legtöbb néprajzi írást tőlem kapta. Közben fokozatosan elkezdtem vizsgálni a népi faragásokat. Már gyerekkoromban kapcsolatban voltam a fával, mert édesapám készített néhány épületet, értett a famunkához. Közel állt a fa lelke hozzám, és érdekelt a díszítőművészet is. Mert az élő fának lelke van. Ezt több ízben éreztem, tapasztaltam. Például, amikor családommal, barátaimmal a Tivoli körüli vegyes erdőben jártunk, láttam a fejedelmi szépségű tölgyfákat sugár, egyenes derékkal, a koronájuk, mindenik águk, levelük egészséges, viruló. Ép a lelke ezeknek a fáknak. Nekem mint tapasztalt faragónak azt is jelenti, hogy remek alkotás születne belőle. A nyersanyag fának is gyakran érzékeltem a lelkét, amikor szép szálú, „hibátlan húsú” körtelapot, diófa deszkát, világos színű juharfát szárítottam, majd rárajzoltam a kompozíció fő vonalait. Valósággal kínálták/kínálják magukat, hogy mester vagy tehetséges faragó a tudásával, szerszámaival leheljen beléjük új életet. Sokszor gyönyörködtem az ilyen nyersanyagban. Érzem a juharfa lelkét, amikor már ritka szépségű bútor vagy jelkép lett belőle.
– Kissé elkalandoztunk, de folytassuk a kezdeti évekkel…
– Első perctől Szovátán laktam, innen jártam ki a szakadáti iskolába, mindig gyalog, 20 percnyi járásra van. Tíz évig voltam igazgató.
– Mi érdekelt még különösképpen?
– A művészet és a művelődéstörténet. Minden héten olvastam két-három tanulmányt, megismertem Kelemen Lajos művészetelemző könyveit, járattam a Művelődés című folyóiratot, s hozattam Magyarországról is könyveket. Életem egyik vonulata a művészettörténet. Ebben a témakörben előbb a Vörös Zászlóban, később a Népújságban és a Művelődésben jelentek meg írásaim.
– Szinte hetente találkozunk a Népújság Színes világ c. rovatában azzal a madársorozattal, amit te írsz, s amit tudtommal szívesen olvasnak a lapforgatók. Kinek volt az ötlete a rovat?
– A ’80-as években Kolozsvárra jártam tanártovábbképzőre, s egy alkalommal elkészítettem a Hangok és színek Áprily költészetében című dolgozatomat. Megmutattam P. Dombi Erzsébetnek, aki a továbbképzésnek volt a vezetője. Kedvezően értékelte, és később is figyelemmel kísérte ez irányú írásaimat. Következett egy nagy szünet, végül 1990-ben, amikor újraindult a Cimbora folyóirat, megjelent hat írásom a lapban. Kimondottan madárjellemzések voltak. Akkorjában került Szovátára Németh János biológiatanár, akivel együtt madarásztunk, fényképeztük a madarakat. Nos, ezelőtt három évvel kerültem kapcsolatba Ferenczi Ilona rovatszerkesztővel, akivel megegyeztünk, hogy több írást küldök, folyamatosan ellátom a Népújságot. Végül 50 közlemény lett, 100 madarat ismertettem. Most is folyamatosan postázom madaras cikkeimet, amiket – a visszajelzések szerint – szeretnek és érdekesnek tartanak az olvasók.
– Egyik nagy szerelmed a néprajzi értékek gyűjtése és közlése.
– Vidéki tanárként folyton kapcsolatban álltam a néppel, találkoztam a népi mesterségek gyakorlóival. Egy szovátai találkozó alkalmával Pál-Antal Sándor akadémikus kérte, hogy cím szerint írjam össze, mi jelent meg és mi van kéziratban. Elküldtem neki, s azt írta: ez magyarországi viszonylatban is jelentős…
– Valóban sokat írtál, egy része meg is jelent, de nem könyv formátumban, csak újságokban, folyóiratokban. Nem gondolkodtál kötetben?
– Ezt már többen is szóvá tették! Ha kapnék anyagi forrást, két-három év alatt öt kötetem jönne ki. Eddig csak a Fából faragott díszítmények a Sóvidéken c. kötet jelent meg 2002-ben, Szováta önkormányzata támogatásával.
– Mióta foglalkozol faragással?
– Több mint 42 éve faragok tanári munkám mellett, egyik jelentős vonala az életemnek. A kiindulási pont a népi faragászat és a jelképek faragása volt, ami a legközelebb áll hozzám. Több mint 2300-at készítettem. Egy faragványhoz 12-13 óra kell, de voltak olyan munkáim is, amelyek 20-24 nap alatt készültek el. Faragtam bútort, lakásdíszt, jelképeket, honfoglalás kori díszeket, ezeknek több mint 60%-a külföldre került. Szívesen dolgozom juharból, kerti és vadkörtéből, tölgyből és szilvából. Utóbbinak szép az alapszíne, nem kell pácolni. Kis munkák esetében szívesen használom a bodzafát és a somfát. Foglalkozom egzotikus fákkal is, amelyek távoli országokból, más kontinensekből származnak. Ilyen pl. a fekete színű ébenfa. A régeni hangszergyárnál jutottam hozzá – az ára vetekedik az ezüstével. Ők a hegedűkulcsot és a hegedű nyakára készült lapot készítik belőle. Dolgozom még mahagóniból, ami közepes keménységű és közepes értékű, de szép melegbarna, nem kell színezni. Nyáron a szabadban faragok, a kertemben, Szováta végében. A kisebb munkákat hideg időszakban a lakásomon végzem. Egész életem során kutattam, vizsgáltam és gyűjtöttem a nemes vagy egzotikus fából készült tárgyakat és ékszereket. Én magam is készítettem efféléket. Egyszer rábukkantam a japán necuké iparművészeti tárgyak leírására. Lányom segítségével kaptam egy olyan könyvet, amely 540 alkotást mutat be a japán necukékből.
– Mi a necuké?
– Ébenfából, csontfélékből, agancsból vagy puszpángból (csontszínű keményfa) készült miniatűr munkák, amiről a szakirodalom azt tartja, hogy egy diónagyságú munka elkészítése akár egy hónapot is felvesz. Magam is készítettem ékszert puszpángból és somfából. A puszpáng nagyon kemény, vajszínű, nemes fa. Lelke van a puszpángfából faragott kasztanyettának. Tömör rostjával, sárga tónusával, öblös formájával ritmust csattog, ver a táncosok mozdulataihoz. Nálunk a tiszafa és a somfa a legkeményebb. A tiszafát tartom Európa talán legértékesebb fájának. Megtalálható Erdélyben is: a második világháborúig nagyobb mennyiség termett hazánkban is. A marosvécsi Kemény-kastély egyik szobájának a plafonja például tiszafából készült kazettás mennyezet. Nyaranta járok oda, megnézem és gyönyörködöm benne.
– Beszéljünk helytörténészi munkásságodról is...
– A legfontosabb helytörténeti írásaim a Sóvidék c. folyóiratban jelentek meg. Itt jelent meg írásom a szovátai kaszinóról, a kihalt kopactanyai szállásokról, a szovátai sóhegyekről és őrzésükről, a szovátai református tiszteletes faragott kapuiról stb. A Hazanézőben jelentek meg a malmokról, molnárokról, a havasi fenyőről és hangszerkészítésről, a szovátai Lengyel Dénes újítóról, a posztóványolókról készült írások. Van még egy érdekes téma, amit megírtam, s várom, hogy lehozza a Sóvidék: a szovátai jégvermekről készült írás. A hűtőszekrények elterjedése előtt Szovátán 5-6 jégverem működött, mert nyáron el kellett látni a vendéglőket jéggel, a húsféléket tárolni kellett. Ezért a vendéglősöknek, cukrászoknak, mészárosoknak volt jégvermük. Felkutattam ezeket, és gazdag anyag került elő.
– Mesélj a gyermekkori évekről.
– 1937. március 25-én születtem Holtmaroson. Édesapám gazdálkodó volt, de dolgozott a szinajai villák építésénél, s a Maros mentén is készített rokonoknak néhány istállót és kaput. Választott bírója volt Holtmarosnak ’40-től ’44-ig. Emberségesen tudott bánni a lakosokkal, ha magyar volt, ha román. Édesanyám szerény, gazdálkodó asszony volt, főleg a négy gyerek nevelése foglalta le. 1936-tól ’48-ig, az államosításig, tejcsarnokunk volt, a falunak a fele oda hozta a tejet, a sajtot és a vajat főleg Szászrégenben értékesítettük.
– Hol jártál iskolába?
– I–IV. osztályba Holtmaroson, V–VII.-be Magyarón. Következett a faipari szakiskola Régenben, ahol nem kellett fizetni, ez fontos volt anyagi szempontból. Ott ismerkedtem meg Osváth Sárika kitűnő magyar szakos tanárnővel, aki, látva az irodalom iránti vonzalmamat, külön foglalkozott velem magyarból. Ő mesélt Jékely Zoltánról, Áprilyról és másokról. Ezután bekerültem Marosvásárhelyre, a Faipari Műszaki Középiskolába, ami négyéves volt, ám amikor kijártam a harmadévet, megszűnt. Kellett még egy év, hogy érettségizzem. Elmentem a barátommal a Bolyai iskola titkárságára, ahol azzal biztattak: ha letesszük a különbözeti vizsgákat, felvesznek a 10. osztályba. Végül 1957-ben bejutottam a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar szakára.
– Az egyetem elvégzése után milyen lehetőséged volt a kihelyezésnél?
– Mehettem volna Borszékre, Beresztelkére és Szakadátra. Utóbbit választottam, mert Borszéket hidegnek találtam. Később mondta is Gub Jenő kollégám, hogy Szovátának rendkívül kedvező a mikroklímája, hegykoszorú védi a hideg szelektől és kellemes az időjárása.
– Mint helytörténeti kutatótól kérdem: milyen kapcsolata volt Petelei István írónak Szovátával?
– Petelei örmény volt, a Régen melletti Peteléről származott. Ezt Budapesten hallottam egy örmény konferencián. Ő egyébként Kolozsváron élt, kiváló novellista volt. Csakhogy betegeskedni kezdett, s valószínű, hogy orvosa ajánlotta neki Szovátát mint gyógykezelési helyet. Vett vagy bérelt egy kis házat, és sokáig itt is alkotott. Ez ott volt, ahol jelenleg Bocskay Vince lakik. Híressé vált a Petelei székely kapuja, amely a háza előtt állt; ő faragtatta, ezzel is kifejezve a népi hagyományok iránti tiszteletét. Az ő irodalmi tevékenységéből kiemelkednek Szovátán írt novellái, például a Két fehérnép, Őszi éjszaka, A tiszta ház. Még azt hadd mondjam el, hogy jelentős a kolozsvári Mátyás-szobor felállításáról szóló írása is, ti. egész harc alakult ki az ügyben, hogy hová kerüljön a szobor. Döntő szerepe volt abban, hogy a szobor oda került, ahol jelenleg van.
– Van még egy neves épülete Szovátának, mégpedig a Bernády-villa. Mit kell tudnunk róla, miért van kitéve az enyészetnek, s nem engedik restaurálni, esetleg újraépíteni?
– A Bernády-villát Marosvásárhely híres polgármestere 1934-ben készíttette szovátai mesterekkel. Az özvegy 1946-ban eladta Roza Solomonnak, akinek az örökösei Düsseldorfban élnek. Műemléknek nyilvánított épület, restaurálásakor nem szabad változtatni rajta. Az épület jogi kérdései tisztázatlanok. Az állaga nagyon leromlott, már csak a homlokzata van meg.
– Mondj néhány szót családodról is.
– Feleségem szintén magyartanár, Árvay Márton Katalin, Kinga lányunk angol–magyar szakos tanár, Levente fiunk technikus. Feleségem édesapja Árvay Árpád volt, aki már fiatalon küzdött a jogainkért, a II. világháború után meg is hurcolták.
– Min dolgozol jelenleg?
– Folytatom a trópusi madarak sorozatát a Népújságnak, ez májusig tart. Aztán művelődéstörténeti írásokat küldök a Népújságnak olyan neves tudósokról, mint Eötvös Loránd, továbbá olyan erdélyi arisztokratákról, akik kiemelkedően támogatták anyagilag azt a közösséget, ahol éltek.
SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely)

Harminc év munkáját értékelték
Mentor díj Pető Máriának
Megkapta a MOL Mentor díját Pető Mária. A Székely Mikó Kollégium fizikatanára kedden este Bukarestben vehette át az igen értékes trófeát. A MOL Közösségi Alapítványa által hetedik alkalommal odaítélt díj elhivatott nevelők elismerését szolgálja, erőfeszítésüket és eredményeiket jutalmazza.
Pető Mária „rendkívül megtisztelőnek” tartja, hogy az elit társaságban díjra méltatták. – Azt gondolom, az elmúlt harminc évben kifejtett tevékenységem valamiféle jutalmát képviseli ez a díj, beleértve az iskolai eredményeket, tehetséggondozást és olyan értelembe vett mentorálást, hogy mindig feladatomnak tekintettem a pályairányítást is, és azt is, hogy utólag is odafigyeljek a kezemből „kinőtt” gyerek sorsára, és mindenkor segítsem, ha szüksége van rám – véli Pető Mária.
Úgy gondolja, a sok kitűnő munkatársa közül talán azzal emelkedhetett ki, hogy felkarolta a robotika területén megjelenő újdonságokat, tanítványaival innovációs versenyeken nyertek díjakat, és nem utolsósorban, hogy úttörő jelleggel részt vettek a CanSat nevű versenyen.
Csak emlékeztetőül: a Székely Mikó Kollégium csapata volt az első az országban, amely elfogadta a versenykihívást, és egy olyan kis műholdat épített, amely elfért egy háromdecis üdítős dobozban. A csapat sikeresen teljesítette a feladatot, és egy norvég szigeten, Andoyában, a sarkkörön túl, egy működő űrbázison, ahol tényleg rakétákat indítanak, fel is lőtték azt. Akkor azt nyilatkozták: a legnagyobb élmény nem az volt, hogy saját kis műholdjukat fellőhették, hanem az, hogy egy hétig együtt voltak a világ talán legnyitottabb elméjű fiataljaival, együtt dolgozhattak rakétafejlesztőkkel, „akik minden nap saját kezükkel írják a tudomány és technika legújabb lapjait”.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen éppen doktoráló tanárnő, aki rendszeresen bekapcsolódik a svájci Európai Részecskefizikai Laboratórium (CERN) nyári programjaiba azt vallja: nem kell mindenkiből fizikust csinálni, de „egy kis logikus gondolkodás senkinek sem árt”.
– Hiába áll az ember rendelkezésére tengernyi könnyen elérhető információ, az nem tudás. Az csak egy eszköz, amit felhasználhatsz, ha van neked egy logikus, belső rendszered – szögezi le.
Hozzáteszi: a kitüntetés szól a Székely Mikó Kollégium teljes tanári közösségének és nem utolsó sorban „annak a sok tehetséges gyereknek”, akikkel az évek során együtt dolgozhatott.
András Imre, a Közösségért Alapítvány ügyvezető elnöke emlékeztetett: a program 12 évvel ezelőtt indult abból a megfontolásból, hogy minden tehetséges, sikeres gyerek mögött ott áll egy elhivatott tanár, nevelő, edző. Évente tíz olyan nevelőt díjaznak, akik tehetségeket fedeztek fel, és egyengették útjuk kezdetét. Idén 250 jelölésből választották ki a tíz legjobbat, akik egyenként 8000 lej pénzjutalomban részesültek, és megkapták Ioan Nemțoi üvegművész alkotását, a Mentor Trófeát.
A MOL Mentor díjának 2013-ban is volt sepsiszentgyörgyi kitüntetettje: akkor Salamon András, a Mikes Kelemen Líceum nyugalmazott magyartanára kapta meg a díjat.
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tudományos ülésszak lesz Erdély történelméről Váradon
Erdélyi történetek – Történetek Erdélyről címmel kerül megszervezésre a II. Erdélyi Történelemtudományi Doktorandusz-konferencia május 12–13-án Nagyváradon a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetsége szervezésében.
A tudományos ülésszak célja, hogy fórumot teremtsen a különböző felsőoktatási intézményekben és kutatóműhelyekben dolgozó, Erdély, a Partium és a Bánság történetét kutató doktoranduszok, doktorjelöltek és fiatal kutatók számára. Bemutatják és megvitatják a legújabb kutatási eredményeket.
A konferencia megnyitójára május 12-án, pénteken 15 órai kezdettek kerül sor a Partiumi Keresztény Egyetemen. Egyed Ákos történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Erdélyi Múzeum Egyesület korábbi elnöke „A Magyar Történelmi Társaság megalakulása és tevékenysége gróf Mikó Imre elnöksége idején (1867–1876)” címmel tart plenáris előadást. Ezt követően a kolozsvári Magyar Történeti Intézet „Fürdőélet Erdélyben” című évkönyvének ismertetésére kerül sor. A kötetet a főszerkesztő, Rüsz-Fogarasi Enikő történész, egyetemi tanár, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese mutatja be. A plenáris előadásokat a részvevők szekció-előadásai követik.
A rendezvény szombaton a Continental Hotel konferenciatermében folytatódik, ahol 9 órától Nagy Levente történész, egyetemi docens, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezetője „Lehetséges küldetés? Hitek és tévhitek a román reformáció körül” című plenáris előadására kerül sor. Az expozét szekció-előadások követik. Az ülésszak záróeseményeként bemutatásra kerül az Erdélyi Krónika tudományos-ismeretterjesztő portál. A fiatal történészek által idén útjára indított, Erdély első történelmi portálját az alapító-főszerkesztő Fazakas László és a jelenlévő szerkesztők, rovatvezetők mutatják be. Végül Török Péter történész, a Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa „Online Bihar-kutatás: a Biharkutatas.hu és az Új Nézőpont online folyóirat” címmel tart vetített képes bemutatót. http://itthon.ma/civilifi

„Hargitai” a Romániából elsőként leírt új baktériumnemzetség
Caenimicrobium hargitense néven elsőként írtak le Romániából a tudományra nézve új baktériumnemzetséget a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) mikrobiólógusai, együttműködve a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) kutatóival.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai biomérnöki tanszékén zajló mikrobiológiai kutatások során környezetmérnök szakos hallgatók a tudomány számára eddig ismeretlen új baktériumnemzetséget illetve fajt tenyésztettek ki és azonosítottak DNS vizsgálatok alapján, Máthé István oktató vezetésével. Az új nemzetség leírásához szükséges széleskörű biokémiai, molekuláris biológiai vizsgálatokat Felföldi Tamás (ELTE – Budapest) mikrobiológus irányította, az eredményeket pedig rangos tudományos folyóiratban közölték. A biomérnöki tanszék hétfői, szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleménye szerint a cekendi hulledéklerakó csurgalékvizéből származó új baktérium a Caenimicrobium hargitense nevet kapta. A nemzetségre vonatkozó első névben a latin „caeni” szó a csurgalékvizes reaktor eleveniszapjára utal, ahonnan a baktériumot kitenyésztették, a görög „microbium” szó pedig a magyar mikroorganizmus szó megfelelője. A „hargitense” fajnév a baktérium tágabb származási helyére, a Hargita-hegységre utal.
Az izolált baktériumtörzs jó szénhidrát-, fehérje- és zsírbontó képességgel rendelkezik, így szerepet játszik a csurgalékvíz tisztításában. A Caenimicrobium baktériumnemzetség közeli rokona az Eoetvoesia nemzetség, amely a nevét báró Eötvös Loránd magyar fizikus tiszteletére kapta. Az Eoetvoesia caeni új nemzetséget (és egyben új fajt) szintén eleveniszapos reaktorból izolálta és írta le 2014-ben Felföldi Tamás és csapata Magyarországról, erre utal a mindkét említett új baktériumfaj nevében is megjelenő „caeni” szó. Jelenleg világszerte mintegy 14 ezer baktériumfajt tartanak számon, azonban a szakemberek úgy vélik, hogy a Földünkön élő baktériumok döntő többsége (99 százaléka) jelenleg ismeretlen (azaz több mint egymillió faj), és csupán „genetikai ujjlenyomataik” alapján sejtjük ezeknek a mikrobáknak a létezését. Egy baktériumfajt akkor lehet leírni, behatóbban tanulmányozni, ha sikerül laboratóriumi tenyészetben szaporítani, és a gyakorló mikrobiológusok legnagyobb problémája, hogy a baktériumok nagy részét nem sikerül laboratóriumban, ún. táptalajokon szaporítani, nehéz lemásolni a természetes élőhelyükön uralkodó körülményeket. Genetikai vizsgálatok alapján a baktériumok csoportján belül 61 törzset (ún. phylum-ot) tartanak nyilván, de ezekből csak 29 törzsnél van legalább egy kitenyésztett képviselő, a többi 32 törzs esetében eddig egyetlen baktériumot sem sikerült laboratóriumban szaporítani és vizsgálni. „Ha összehasonlítással kívánunk élni – kissé sarkítva – ez olyan, mintha a teljes állatvilág ismeretlen lenne az ember számára, hiszen a ma ismert állatok is mintegy három tucat törzsbe rendszerezhetők" – olvasható a Máthé István docens által jegyzett közleményben. A most ismertetett Caenimicrobium hargitense baktériumon kívül Romániából eddig öt új baktériumfajt írtak le: a Haloferax prahovense a Prahova megyei Telega-tóból, a Methanobacterium movilense és Methanosarcina spelaei a Konstanca megyei Movile-barlangból, a Rhodococcus sovatensis a szovátai Medve-tóból, a Rufibacter quisquiliarum pedig szintén a cekendi csurgalékvízből származik. Ez utóbbi kettőt szintén a Sapientia EMTE és az ELTE kutatói izolálták és írták le. Krónika (Kolozsvár)

Román történész: a magyarok Mohács óta „frusztráltak, áldozatként állítják be magukat”
Ha Klaus Iohannis a román nép nevében bocsánatot kérne Magyarországtól a trianoni békeszerződésért, egy napig sem maradhatna román államfő – vélekedett Marius Diaconescu román történész az Adevărul.ro portálon kedden közölt véleménycikkében.
A bukaresti tudományegyetem oktatója, aki rendszeresen közöl aktuálpolitikai írásokat a liberális kötődésű Adevărul búévárlap blogrovatában, Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter szombati, a nemzeti összetartozás napja alkalmából Szarvason elmondott beszédére reagált, revizionista propagandával vádolva a Miniszterelnökséget vezető minisztert, amiért igazságtalan békediktátumnak, a nyugati világ szégyenének nevezte Trianont.
A rendezvényen Lázár János kifejtette: a magyarok ma nem akarnak határrevíziót, etnikai feszültséget, vagy újabb háborúkat, de ez nem jelenti azt, hogy újabb száz évig eltűrik a provokációkat, nemzeti érzékenységünk újabb és újabb megsértését. „Mikor látunk végre szlovák kormányfőt vagy román elnököt részvétet nyilvánítani, együttérzést kifejezni június 4-én a magyar nagykövetségen? Mert olyan magyar miniszterelnököt már láttunk, aki a román nemzeti ünnepen pezsgővel koccintott Nagy-Románia születésnapjára” – idézte a szerző Lázár János szavait.
Diaconescu cikkében vitába szállt Lázár János azon megállapításával, hogy Románia Trianonban „érdem és jogalap nélkül” szerezte meg Erdélyt és Partiumot. A román történész azt állította, hogy az „egyesülésről” az erdélyi románok döntöttek 1918 december elsején, Gyulafehérváron, a jogalapot pedig a Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett önrendelkezési elv képezte (ami ezek szerint az erdélyi magyarokra nem vonatkozott).
A szerző szerint a magyarok Mohács óta „frusztráltak, áldozatként állítják be, és gyászolják magukat”, de „a magyar kormány reménytelenül sír”, Románia sosem fog bocsánatot kérni Magyarországtól Trianonért. Diaconescu megemlítette, hogy a román lapok Eva Balogh – a Yale egyetem volt tanára –angol nyelvű blogja alapján számoltak be Lázár János beszédéről, és úgy vélekedett: Balogh nem túlzott, amikor írásában a térség biztonságát veszélyeztető hadüzenetnek nevezte az "Igazságot Magyarországnak” jelszó újbóli hangoztatását.
Marius Diaconescu a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen történelem szakán szerzett oklevelet 1995-ben, és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) doktorált 2004-ben.
[Forrás: MTI] http://itthon.ma/erdelyorszag

Vincze Loránt: a Minority SafePacket Európa valamennyi kisebbsége támogatja
A Minority SafePack kezdeményezés hatalmas erőssége, hogy Európa minden kisebbsége támogatja, mögötte áll – mondta el Vincze Loránt a POLITEIA Romániai Magyar Politikatudományi Egyesület torockói nyári táborában.
„Az uniós szintű jogalkotás kisebbségi ügyekben nemcsak a kisebbségi jogok bővítését eredményezheti ott, ahol azok nem teljes körűek, hanem azokat a közösségeket is erősíteni tudja, amelyek jó helyzetben vannak. Minden politikus és kisebbségvédő tudja, hogy a megszerzett jogok is csorbíthatóak, így ők is érdekeltek egy európai szintű garanciában jogaik biztonsága érdekében. A Kárpát-medencei magyar közösség és a romániai magyarság mindenképp a kezdeményezés nagy nyertesei között lehet” – mondta el a FUEN elnöke pénteki előadásában.
A polgári kezdeményezés kapcsán kifejtette: nem az egymillió aláírás összegyűjtését tartja a legnagyobb kihívásnak, hanem azt, hogy ki tudjanak építeni egy olyan támogatói kört, koalíciót, amely megkerülhetetlenné teszi az Európai Bizottság számára is a kérdést. Miután eddig egyetlen polgári kezdeményezés sem jutott el a jogalkotás folyamatába, az Európai Bizottságnak most már bizonyítania kell, hogy az európai polgári kezdeményezés intézménye működő eszköz – vélekedett Vincze.
Hozzátette: hatalmas előnyünk, hogy a Minority SafePack nem egy technikai, nagyon szűk réteget érdeklő, hanem egy politikai jellegű, számos uniós polgárt és európai értékeket érintő kezdeményezés, ez is növeli annak esélyét, hogy az aláírások benyújtása után a Bizottság érdemben foglalkozzon vele.
A 16. Torockói Diáktáborban Vincze Loránt az egykori vasfüggönyön inneni és túli kisebbségek helyzetét ismertette előadásában, illetve a FUEN történetét és a Minority SafePack kezdeményezést is bemutatta a Sapientia EMTE, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem, illetve az Eötvös Lóránd Tudományegyetem ÁJK Politikatudományi Intézete hallgatóinak. maszol.ro

A szórványterületeken élők oktatásának támogatására ír ki pályázatot az Emmi
A szórványterületeken élők oktatásának támogatására ír ki pályázatot az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) közreműködésével, 20,5 millió forint keretösszeggel – mondta el Maruzsa Zoltán köznevelési helyettes államtitkár az MTI-nek pénteken.
Közölte, pályázni a Kárpát-medencében, a szórványterületeken dolgozó pedagógusok és tanulók ösztöndíjának biztosításához, utazási, valamint kollégiumi ellátási költségekhez történő hozzájárulásra lehet. Pályázatot jogi személyiséggel rendelkező határon túli szervezetek - egyházak, alapítványok, civil szervezetek - nyújthatnak be.
A pályázati keretösszeg 20,5 millió forint, az elnyerhető támogatás alsó határa 100 ezer, a felső határa pedig 2 millió forint vissza nem térítendő támogatás.
Maruzsa Zoltán megjegyezte: bár a támogatás intenzitása alacsony, ez általában néhány utazó pedagógus költségeinek fedezetére szolgál, ami főleg azokon a területeken nagyon fontos, ahol talán már nincs is magyar iskola, de ilyen módon mégis tudják biztosítani a helybeli magyar gyerekek oktatását.
A pályázatok benyújtási határideje szeptember 8. A pályázat az ELTE internetes oldalán (www.elte.hu), a Márton Áron Szakkollégium oldalán (http://www.masz.balassiintezet.hu/hu/), valamint a kormany.hu oldalon lesz elérhető.
A helyettes államtitkár megjegyezte: a korábbi években is meghirdettek hasonló pályázatokat, akkor az Emmi és a Balassi Intézet közreműködésében, de miután a Márton Áron Szakkollégium beolvadt az ELTE-be, már az egyetem a közreműködő fél. itthon.ma/karpatmedence

Információs háború Erdélyért (Beszélgetés Zahorán Csaba történésszel Trianonról és az évfordulós készülődésekről)
Törvényszerű-e az Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulásokat övező román bizalmatlanság? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 munkacsoport munkatársával közép-európai mítoszokról is beszélgettünk.
– A közelmúlt egyik visszhangos román–magyar csörtéjéhez vezetett Ioan-Aurel Pop történészprofesszor kijelentése, miszerint a Trianon 100 kutatócsoport a magyar információs hadviselés eszköze. Esélyünk sincs kilépni a magyarok mint örökös irredenták mítoszból?
– Igazából egyfajta félreértés volt ez, amit Ioan-Aurel Pop felénk utólag tisztázott is. Úgy tűnik, nem tudta, hogy a Trianon 100 egy akadémiai kutatócsoport, nem pedig egy kormányzati testület, mint a Romániában létrehozott Centenáriumi Főosztály. A problémát inkább az okozta, hogy Pop szavai különleges kontextusban, egy nemzetbiztonsági-geopolitikai témájú konferencián hangzottak el. A média is sajátosan értelmezte őket, majd Pop eredeti előadásától elszakadva az egész önálló életre kelt. A kutatócsoport működéséről nem is beszélve. A Trianon 100 ugyanis nem egy revizionista propagandát vagy tevékenységet folytató szervezet, nem tervezi aláásni a romániai centenáriumi programokat. Történészekből, irodalomtörténészekből, szociológusokból álló munkacsoport, amely az MTA Történettudományi Intézete keretében működik, a trianoni kérdéskört kutatja. Erről amúgy bárki meggyőződhet, ha ellátogat a www.trianon100.hu honlapra, vagy Facebook-oldalunkra, ám ezt a román nyelvű média többsége szemlátomást elmulasztotta, pedig angol nyelvű tartalmat is kínálunk. Mi tagadás, meglepett bennünket ez a felhajtás, és csak némi fáziskéséssel tudtuk cáfolni a téves állításokat.
– Ezzel együtt beszélhetünk a két fél között viselt információs háborúról?
– Bizonyos értelemben megállja a helyét Pop állítása, miszerint a magyarok és a románok között egyfajta információs háború folyik Erdélyért. Ez azonban nem Trianon után kezdődött, hanem valamikor a 19. században, gyökerei pedig jóval korábbra, a 18. század második felére nyúlnak vissza. És nem „a magyar irredenták” robbantották ki. A nacionalizmus kibontakozásával, a modern nemzetek kialakulásával több területen is egyfajta rivalizálás kezdődött Erdélyért a magyar és román politikai és értelmiségi elitek között. Politikai síkon a román görög katolikus papok, az Erdélyi Iskola tudósai törekedtek az erdélyi románság politikai emancipációjára, vagyis hogy a román eliteket is vegyék be a három erdélyi rendi nemzet, a magyar nemesség, a szászok és a székelyek mellé. Történelmi síkon a románság római eredetével – vagyis őshonosságával – igyekeztek alátámasztani kérésük jogosságát, társadalmi síkon pedig azzal, hogy a románok alkotják a tartomány lakosságának nagyobb részét. A demográfiai érvek megalapozottságához nem férhet kétség, a 18. századtól már kimutatható Erdélyben a román többség. A római–román kontinuitás viszont bizonytalan elméletre épült, amelyet később sokan megkérdőjeleztek és cáfoltak – nem csak magyarok... –, a román értelmiségi és politikai elit mégis fokozatosan erre fűzte fel erdélyi igényeit, ez vált a modern román nemzeti identitás egyik pillérévé. A történelem így elválaszthatatlanul össze¬fonódott a politikával, annak egyik hadszínterévé vált. Hirtelen tétje lett a kérdésnek: ki volt itt előbb?
– Miből fakad e vita?
– A kiegyezés utáni dualista Magyarországon a román vezetők az erdélyi autonómia visszaállítását szerették volna elérni, ahol érvényesülhetett volna számbeli túlsúlyuk. Erről tanúskodik az 1892-es román Memorandum is. A magyar elitek azonban mereven elzárkóztak az autonómiától, hiszen épp az egységes, modern magyar nemzetállamot építették, ezért a vita egyre több területre terjedt ki. A politika mellett a hazai sajtóban, a történetírásban és a különféle szakmai fórumokon, de a nemzetközi nyilvánosság előtt is folyt, bekapcsolódtak külföldi értelmiségiek is. Az első világháború, majd a béketárgyalások alatt a vita propagandajellege értelemszerűen még intenzívebbé vált, igazi információs háború lett belőle. A külföldön ténykedő románok, később a magyarok is igyekeztek megnyerni a nemzetközi közvéleményt saját nemzeti ügyük támogatásának. Bár nem ez volt a döntő, hanem a különféle hatalmi érdekek és alkuk, de ez sem volt elhanyagolható tényező a háborút lezáró rendezésben. Trianon után pedig tulajdonképpen csak új fejezet kezdődött, immár a szerepek felcserélődésével. Innentől kezdve a magyarok törekedtek az új status quo felülvizsgálására, revíziójára, amelyet az egységes, modern román nemzetállamot, Nagy-Romániát építő románok minden szinten elutasítottak. És így ment ez a két világháború közötti korszakban, majd 1940–1944 között is, egészen a második világháborút követő párizsi békeszerződésig, amely a magyar revizionizmusnak is véget vetett. Azóta nem Erdély hovatartozása vagy a határok, hanem az erdélyi magyarok jogai, no meg a történelmi kérdések képezik a viták tárgyát.
– Lucian Boia mítoszrombolását szinte hazaárulásként kezeli a romániai történésztársadalom. De hogyan kezeli Boia munkásságát a magyar történészszakma?
– Magyar nyelvterületen népszerű, egymás után jelennek meg a könyvei, valószínűleg ő a legtöbbet magyarra fordított és legismertebb román történész, emellett azonban Magyarországon elsősorban azért tartják nagyra, mert a Történelem és mítosz a román köztudatban című munkájával demonstrálta: a román történetírás sem olyan reménytelenül egysíkú, mint amilyennek a Ceaușescu-rendszer végén, de még a kilencvenes években is tűnt.
Azzal ugyanis nem igazán lehetett mit kezdeni, nacionalista merevsége és dogmái nem képezhették vita tárgyát. Legalább kiderült, hogy van reális esély a magyar–román párbeszédre a történelemről, mi több, együttműködésre is. Boia erjesztő hatást gyakorolt a román közgondolkodásra is, hozzájárult ahhoz, hogy nyitottabbá, önreflexívebbé váljon, meghaladja korábbi zártságát. Alkalmasabbá tette a román nyilvánosságot a másféle – jelen esetben a magyar – szempontok ismételt bemutatására is. Hosszabb távon akár olyan ügyekben is, mint az autonómia kérdése. De rávilágított azokra az egyetemesen érvényes mechanizmusokra is, amelyek ugyanúgy működnek a magyar vagy más nemzetek történeti tudatában, mint a románban.
– Milyen közös elemek akadnak a közép-európai országok mítoszgyűjteményében?
– A nemzeti mítoszok Boia által is megfogalmazott törvényszerűségei máshol is működnek. Nemrég egy csehországi konferencián megdöbbentően hasonló jelenségekkel találkoztam lengyel–ukrán/litván/fehérorosz vonatkozásban, mint amilyenek a magyar–szomszéd viszonylatban léteznek. Azaz a múlt tendenciózus átértelmezése, gyakran egyenesen kisajátítása, a „másik” kifelejtése vagy átfestése. A nemzeti eredetmítoszok, a dicső múlt és az aranykor, a nemzeti egység vagy a nemzeti tragédiák és szenvedések, a kiválasztottság, a nemzeti hősök, megváltók és árulók mítoszai ugyanúgy jelen vannak a cseh, szlovák, lengyel, ukrán vagy bolgár történeti tudatban. Sokszor keresztezik egymást, ami oda vezet, hogy az egyik nemzet számára hős figura a másik szemében ellenség – magyar–szomszéd vonatkozásban például Kossuth Lajos és az aradi vértanúk, szemben Avram Iancuval, Ľudovít Štúrral vagy Jellasics bánnal.
– Mint ahogy Nagy-Magyarország és Nagy-Románia fogalma is kizárja a másik létét...
– A nemzeti egység, az ideális nemzeti területek nagymértékben fedik egymást, ha egymásra fektetjük az elképzelt „nagy országokat”: a „san stefanói” Bulgáriát és Nagy-Szerbiát vagy a Megali Idea Görögországát, valamint Nagy-Romániát vagy Szlovákiát és a történelmi Magyarországot, továbbá Lengyelországot és Litvániát vagy Ukrajnát. Mivel ezek a területi aspirációk csak egymás rovására érvényesülhettek, az egyik nemzet törekvéseinek maradéktalan megvalósításához vezető események a másik számára gyakran tragikusak. A térség története tele van hasonló kisebb-nagyobb „trianonokkal” és traumatikus következményeikkel. A bolgár nacionalisták számára nehezen megemészthető, hogy Makedónia és a szláv macedónok nem váltak Bulgária és a bolgár nemzet részeivé, hanem idővel létrejött a macedón nemzet, majd az önálló macedón állam. Csakúgy, mint a románoknak a moldáv/moldovai identitás kialakulása, és hogy Besszarábia a Szovjetunió felbomlása után nem igyekszik visszatérni Romániához. A szerb nacionalisták nem tudnak napirendre térni afölött, hogy a szerb magterületnek tekintett Koszovó is elveszett. Vannak olyan traumák is, amelyek ugyan többé-kevésbé begyógyultak, de nyomaik valamilyen mértékben ma is érezhetők és politikailag is hasznosíthatóak. Ilyen a szlovákok számára az első bécsi döntés, vagyis Dél-Szlovákia magyar többségű területeinek 1938-as elvesztése, a románoknak pedig a második bécsi döntés, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása 1940-ben. Ez a két esemény nagyban elbizonytalanította a két nemzet elitjeit a trianoni rendezés tartósságáról, ami hozzájárult a máig érezhető bizalmatlanság állandósulásához.
– Tovább működik tehát az a román bizalmatlanság, amely minden Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulást övez?
– Legyen az a falurombolás elleni tiltakozás, Erdély háromkötetes története, a székelyföldi autonómia ügye vagy akár egy magyar film Trianonról, egészen túlzó, hisztérikus reakciókat képes kiváltani román részről, ami – magyar szemmel nézve – esetenként aránytalannak, szinte komikusnak is tűnik. Ha viszont megnézzük a dualizmus alatti magyar nyilvánosságot, meglepően hasonló reakciókkal találkozhatunk. Akkor a magyar értelmiségiek háborogtak az erdélyi román igények miatt, és mindenhol román irredentizmust láttak.
ZAHORÁN CSABA
1977-ben született Tatán, gyermekkora jó részét Prágában töltötte. A budapesti Eötvös Loránd Egyetemen végzett történelem szakon, majd fordítóként és tolmácsként dolgozott. A Terra Recognita Alapítvány nevű civil szervezet egyik alapítója, jelenleg elnöke. 2007–2010 között doktori tanulmányokat folytatott az ELTE 19–20. századi kelet-európai történelem PhD-programja keretében, majd egy évig az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott. 2012–2015 között a Pozsonyi Magyar Intézet munkatársa volt, 2016-ban védte meg doktori disszertációját a székelyföldi magyar és román nemzetépítés témájában. 2016 ősze óta a Trianon 100 kutatócsoport tagjaként az MTA BTK TTI munkatársa. Kutatási területei: magyar–román kapcsolatok a 20. században, a közép- és kelet-európai nacionalizmusok története, Trianon az emlékezetpolitikában és a történetírásban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Berényi Mária lesz a FITC díszvendége
Berényi Mária történész, tudományos kutató, a Magyarországi Románok Kutatóintézetének igazgatója lesz a díszvendége az október 3-a és 8-a között Kolozsváron zajló Erdélyi Nemzetközi Könyvfesztiválnak (Festivalul Internațional de Carte Transilvania - FITC), olvasható a fesztivált szervező Eikon Kulturális Egyesület szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében.
Berényi Mária 1959. április 15-én született a magyarországi Méhkeréken (Micherechi).1983-ban diplomázott a budapesti „Eötvös Lóránd” Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Karán, itt szerzett tudományos fokozatot 1986-ban, majd 2001-ben PhD fokozatot (Történettudomány) a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen. A gyulai székhelyű Magyarországi Románok Kutatóintézetét 1993 óta vezeti.
Több verses- és tanulmánykötete jelent meg, cikkei és recenzió mellett közölt román és magyar nyelvű verseket különböző romániai és magyarországi folyóiratokban, periodikákban.
Kutatási témái között szerepelt többek között a magyarországi román ortodox és görög katolikus egyházak története a 18-19. században, az egyházi és magán alapítványok szerepe Erdélyben és Magyarországon a 19. században, a román értelmiségi elitek képzése a Budapesti Egyetemen a 19. században, a nő szerepe az erdélyi és magyarországi román társdalomban és kultúrában a 19. században. Szabadság (Kolozsvár)

Az egyetem napja a Sapientián
Tizenhat év távlatából
A marosvásárhelyi karon ünnepelte kedden az egyetem napját a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Az ünnepségen átadták az egyetemi díjakat és tiszteletbeli címeket, illetve felavatták a diákotthon új épületszárnyát, és felszentelték az ehhez tartozó kápolnát. A délután folyamán kötetlen programokon ünnepeltek együtt a diákok és a tanárok.
2001. október 3-án tartotta első tanévnyitó ünnepségét a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Az intézményi akkreditációt követően, 2012-ben az egyetem szenátusa elhatározta, hogy az első tanévnyitó évfordulóját az egyetem napjává nyilvánítja. A tegnapi ünnepi rendezvényen jelen voltak a baráti és társegyetemek vezetői, egyházi méltóságok, valamint a hazai, illetve anyaországi politikum képviselői.
– 16 év telt el a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem alapítása óta, és ez arra ad alkalmat, hogy meggyőzzük magunkat, jó úton járunk – mutatott rá beszédében dr. Dávid László, az intézmény rektora. – Romániában a Sapientia EMTE még mindig nem érdemelte ki az állami támogatást… és ott lebegne Damoklész kardja az intézmény felett, ha nem létezne a magyar állami támogatás – tette hozzá. Mint mondta, bár manapság az egyetemi kínálat terén a bőség zavara érvényesül, a Sapientián meghirdetett helyek általában mindig gyorsan betelnek. Miközben manapság igen divatos a részképzés, illetve a távoktatás, az egyetemen nappali tagozaton zajlik a képzés, a Sapientia több mint kétezer hallgatója és közel ötezer végzettje mind nappali tagozaton szereztek oklevelet. A tanár-diák, mester-tanítvány személyes kapcsolata teszi ugyanis meghatározóvá az oktatás milyenségét, és ezt nem tudja pótolni sem az internet, sem pedig a könyvek sokasága.
Ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke elmondta, immár 16 éve annak, hogy megszületett és létezik a Sapientia EMTE, és sokszor feltevődik a kérdés, hogyan volt lehetséges, hogy létrejöhetett ez az erdélyi magyarság számára oly jelentős intézmény.
– A mi sorsunkra a következő jellemző: több mint hetven esztendővel ezelőtt szüleink elváltak, és mi apánknál maradtunk. Telt az idő, és azt láttuk, hogy apánk valamiért nagyon utál minket, és bármit kérünk tőle, mindig visszautasít, és egyre inkább úgy érezzük magunkat, mint a mostohagyerekek. Viszont felügyelet alá helyeztek, így döntött a bíróság, nem lehetett azt egyik napról a másikra megváltoztatni. Aztán láttuk, ahogyan a mi életünk lassan-lassan fogyatkozik, és ebből igen sok hátrányunk származik, a növekedésünk lelassul, teljesítményünk is csökken. Aztán ’89 után, bár tudtuk addig is, de akkor éreztük azt, hogy anyánk is él még, oda mehetünk hozzá és kérhetünk tőle. De azt is meg kellett tanulnunk, hogy ő sincs abban a helyzetben, hogy megadja, amit kérünk. Aztán 17 esztendővel ezelőtt új helyzet állt elő, odafordultunk, és meghallgatta, amit kérünk, és lehetősége is nyílt arra, hogy támogasson. És amit apánktól nem kaptunk meg, azt anyánktól kértük. Mert az anya nem feledkezhet el a gyerekéről soha. Így alakult a mi történetünk. 16 év alatt több mint 37 milliárd forinttal támogatta a magyar kormány a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet és a Partiumi Keresztény Egyetemet. Valószínű, hogy ha valaki ezt a számot hallja, borzalmasan sok pénznek tűnhet, és erre vannak is utalások: minek kell ez, van nekünk közünk más országban élő embercsoporthoz, aki nem nálunk adózik? És így nagyon gyorsan egymás ellen lehet fordítani a testvéreket – mutatott rá a püspök, utalván arra, hogy jól befektetett összeg ez, hiszen az egyetemről kikerült diákok bárhol a világon felelős értelmiségiként állnak helyt és értéket teremtenek.
Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezető-helyettese beszédében kifejtette, 17 évvel ezelőtt az erdélyi történelmi egyházak akkori vezetői pontosan tudták, hogy mit szeretnének.
– Pontosan tudták, hogy a körülöttünk folyamatosan változó világban, ahol az állam hallani sem akar az egykori magyar nyelvű Bolyai Egyetem visszaállításáról, igencsak szükség van arra, hogy a magyar közösség erejét, versenyképességét egy intézmény segítségével emelje a legmagasabb szintre. Az erdélyi egyházak vezetői pontosan tudták, hiába várunk ott segítséget, ahol idegennek tekintenek, ahol tudatosan megtagadják jogainkat. A segítség a magyar kormány részéről érkezett. De túl minden anyagi támogatáson, a legfőbb dolog mégis az, hogy évről évre legyen e falak között elég tudásra szomjas fiatal. Az alapítók, fenntartók és az oktatók közös célja az anyanyelven elsajátított minőségi tudás által erősíteni az erdélyi magyar közösséget. Mindnyájan tudjuk, hogy egy közösséget legjobban anyanyelvi oktatása elsorvasztásával lehet megtörni. De nekünk ennél többet kell tennünk, túlélni és megerősödni – emelte ki a főosztályvezető-helyettes.
Az ünnepi beszédeket követően az egyetemi díjak és tiszteletbeli címek átadására került sor, olyan személyeknek, akik az évek során kiemelt szerepet vállaltak az egyetem építésében, illetve az ott zajló minőségi oktatás biztosításában.
A 2012-ben alapított Bocskai István-díjat az egyetem szenátusának a döntése alapján idén Jávor András professzornak, a debreceni egyetem volt rektorhelyettesének, dr. Mezey Barna professzornak, az anyaországi Eötvös Loránd Tudományegyetem leköszönő rektornának ítélték oda.
Szintén a szenátus döntése alapján dr. Filep Emődnek, a Sapientia egyetem marosvásárhelyi kara nyugalmazott adjunktusának és Gáspár Bencéné dr. Vér Katalinnak, a csíkszeredai kar oktatójának tiszteletbeli professzor címet adományoztak. A Sapientia EMTE kiváló oktatója címet dr. Csapó János, a csíkszeredai kar oktatója, a professor emeritus címet pedig nyugdíjba vonulása alkalmából dr. Székely Gyula professzor, a marosvásárhelyi kar volt dékánja kapta meg.
Az ünnepség részeként tegnap felavatták az egyetemi bentlakás új épületszárnyát, és felszentelték az ehhez tartozó kápolnát. Délután kötetlen programok sora várta a diákokat és tanárokat egyaránt, diákmérkőzések zajlottak, bográcsgulyás készült, terménybemutatót tartottak és a kolozsvári kar filmművészet, fotóművészet, média szakos hallgatóinak díjnyertes filmjeiből is meg lehetett tekinteni egy válogatást, valamint Marosán Csaba színművész Luther asztalánál című előadására is sor került a reformáció 500 éves jubileumának a tiszteletére. Az egyetem napját a Koszika & The HotShots koncertje és buli zárta. Menyhárt Borbála / Népújság (Marosvásárhely)