Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely Színházról
Virág György emlékirata
A gordiuszi nézőpont
A marosvásárhelyi Székely Színház köré szövődő legendáriumba – Kovács Levente monografikus tanulmányának gondolatmenete szerint – valóban létező, szemtanúk és résztvevők által megerősített és hitelesnek mondott elemek és motívumok épülnek be: "Csupa olyan tényező, amelyeket akár egy romantikus rege kellékeként értelmezhetnénk".
E legendáriumban tulajdonképpen az a gyönyörű – állapítja meg az idézett szerző –, hogy mindezek "jórészt valóban megtörténtek, vagy hasonló módon történtek, csupán a funkciójuk más kissé a valódi történetekben" (lásd Kovács Levente: i.m. 14–15.).
Virág György itt következő visszaemlékezéséről már bevezetésként elmondható: emlékírói bravúrral oldotta meg a legendák oszlatásának, az alkotóelemek közötti hiteles arányok kiválasztásának és megmutatásának nehéz munkáját.
Mesterfogása tulajdonképpen egy gordiuszi csapást helyettesítő gordiuszi nézőpont kiválasztását jelenti emlékiratában: gyermekkori-gyermekszínészi tapasztalatait felidézve a szerző programszerű tudatossággal csak az egykori eseményeket és értékítéleteket fűzi össze az emlékeket hálóként befogó epikus narratívába, és – ugyancsak tudatosan – védekezik a felnőttkor diktálta minden utólagos hatás és szempont korróziója ellen: "téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhethitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról".
Olvasóként és szerkesztőként társai lehetünk az emlékirat szerzőjének ebben az időutazásban, ha időnként szerepet cserélünk egymással és/vagy vele.
Felhívás ez valamiféle interaktív együtt olvasásra és szerkesztésre, de leginkább a Székely Színház történetével kapcsolatos lappangó dokumentumok feltárására. Ha olvasóink közül bárki egykori fényképek, újságkivágások, dedikált műsorfüzetek stb. birtokában van, fölkérjük: legyen egy másolat erejéig ennek a visszaemlékezés-sorozatnak a szerkesztője is.
Minden, a Népújság szerkesztőségébe behozott és itt lemásolt dokumentum végállomása – akár közlésre kerül, akár nem – a méltó és egyetlen jogutód, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat archívuma, hiszen értelemszerűen ott a helye.
Lázok János
Előszó
A marosvásárhelyi Kultúrpalota pódiumából átalakított színpad alatti szobában-pincében három gyerek játszik. Magukra vannak, és azzal szeretnék meglepni a Városba távozott szüleiket, hogy elrejtőznek. Az egyik sarokban nagy ruhásláda. Nagyszerű búvóhely! Ki gondolta volna, hogy mikor magukra hajtják a láda fedelét, a rajta lógó horog beakad, és a láda börtönébe zárja őket? Pedig ez történt. A fogyó levegő hiányában már fulladoznak, amikor betoppan Serbán Gyula díszletező. Csak éppen beütötte az orrát Virágékhoz, az egyszobás "komfortba", hogy némi savanyúcukorkával kedveskedjen a gyerekeknek. Az ajtó nyitva volt, de sehol senki. Ekkor figyel fel a motoszkálásra. Gyanút fog, felnyitja a láda fedelét. A ládában, félig aléltan, egymás hegyén-hátán a három Virág gyerek: Pista, Emi és Gyuri.
Én a legkisebb voltam, akkor talán négyéves. Így maradtunk meg mindhárman. Ennyire közel voltam a Székely Színházhoz, ennek a közelségnek köszönhetem az életem!
Édesapám kárpitos volt, kommandói (1911, Háromszék megye, Magyarország) születésű. Kolozsvárra került, ott szagolta meg a masztikot (szakáll és bajusz ragasztására használt színházi kellék). 1944-ben, amikor én születtem, már színházi ember volt, a Kolozsvári Nemzeti Színháznál, díszletező-, majd színpadmester. Édesanyám (1912, Szentkatolna, Háromszék megye, Magyarország) akkor még "csupán" három gyerekük nevelésével bajlódott. Később, 1957-ben lépett a Székely Színház alkalmazottai közé, amikor velünk együtt nőttek a gondok is. Ruhatárosként 1970-ig, nyugdíjazásáig, fél normával ott dolgozott.
Én a színházban gyermekeskedtem. Első színházi szereplésemre Kolozsváron nem is emlékezhetem, hiszen csecsemőként vittek a világot jelentő deszkákra, és olyan éktelen sápítozást rendeztem, hogy az alakításnak emlékezetes sikere lett.
Még nem voltam hároméves, amikor a gázfűtés csábításának és az újonnan alapított Székely Színház igazgatójának, Tompa Miklósnak a hívására Marosvásárhelyre költöztünk. Előbb a tanklaktanyában egy függöny választotta el a kétgyerekes (Miki és Jutka) igazgató "lakását" a mienktől, majd rövid ideig a Berek utcában, a kisállomás környékén laktunk. Ezután kerültünk a színpad alatti pincébe, még később a Kultúrpalota egyik emeleti tantermébe.
Ott zajlott körülöttünk a színház élete, helyesebben a mi életünk a színpad, az öltözők, a raktárak, a társalgó, a palota rejtelmes félhomályba vesző folyosói, beugrói, rekeszei között. Én ezeknek az éveknek vagyok mind a mai napig elfogódott lelkű és elfogult szem- és fültanúja.
Az én történetem gyakorlatilag ott kezdődik, ahol a színházé: zsenge gyermekkorom Vásárhely állandó "játékháza" csodájával egyszerre indult, s téved, aki azt hiszi, hogy felnőtt fejjel kívánok mérlegelni. Nem és nem! Csak az akkori gyermek beszélhet hitelesen a vele együtt serkent Székely Színházról. A parókát, bajuszt, szakállat ragasztó masztikot én is megszagoltam. Még a siker ködös felhője is meglegyintett. Megfertőzni azonban nem tudott, de illata ma is át-átdereng emlékeimen, mint egykori szerelmes képzeletén a jázminbokor tavaszi lehelete.
Az emlékek
Ülök egy halom tárgyi emlék közepén, és megpróbálom gondolatokba fogalmazni mindazt, amit számomra a huszadik század ötvenes éveinek Marosvásárhelyi Székely Színháza jelentett. Forgatom a megsárgult újságkivágásokat, fényképeket, plakátokat, drága jó édesanyám féltve őrzött "kincseit", melyek egykori "tündöklésem" megörökítői a világot jelentő deszkákon. Meghatottan nézegetem a nagyméretű fényképet, amely a színház szinte teljes személyzetét örökíti meg a Kultúrpalota színpadán, a korszak egyik fényes esztendejében. Büszkeséggel fedezem fel rajta újra és újra felejthetetlen édesapámat, mint egyikét a sok-sok lelkes műszakinak. Minél mélyebben merülök el a tárgyi emlékek szemlélésében, annál inkább erőt vesz rajtam a bizonytalanság, hogy nem tudom átadni olvasóimnak mindazt az élményhalmazt, amely meghatározta gyermekkoromat és bizonyára egész további életemet is.
A feladvány annál nehezebbnek tűnik, mivel elsősorban nem a társulat történetét írnám meg, arra nem vagyok felkészült vagy elhivatott, hanem szívem szerint inkább azoknak szánom írásomat, akik nem élhették át azt a varázslatos időszakot, amelyben Marosvásárhely hangulatát alapvetően a színházban és körülötte történtek határozták meg. Bizonyára sokan fogják túlzásnak vélni ezt az állítást. Bevallott elfogultságom számlájára is írhatják, de nekem meggyőződésem, hogy ritkán adódik egy város történetében olyan időszak, amelyben a művelődés (nem csak a színház!) ilyen fontos szerepet tölt be. Ráadásul egy olyan korban, amelyet proletárdiktatúraként tart számon, joggal, a történelem.
A bevezetőben említettem, hogy 1944-ben, Kolozsváron (akkor Magyarország) születtem, de írásom szempontjából fontos, hogy a sétatéri színház gondnoki lakásában töltöttem első éveimet. Édesanyám finom főztjét a mindig éhes művészek gyakran dicsérték, amikor próbák szünetében egy kis kóstolóra beugrottak hozzánk. Természetesen minket, a három Virág gyereket is cirógattak (István bátyám 1940-ben, Emília nővérem 1942-ben született) vagy éppen bosszantottak egy-egy vicces kiszólással. Engem Andrási Marci bácsi bosszantott folyton azzal a kérdéssel, hogy van-e tej, amire én toporzékolva válaszoltam: nincs! Legalábbis később Marosvásárhelyen sokszor emlegette mind a népszerű Marci, mind szüleim ezt a történetet.
Akaratos, kissé talán elkényeztetett gyereknek számítottam, mint általában a legkisebb testvér. Nem hiszem, hogy pólyásként megjelenve érthetően visítottam volna a színpadon, de tény, a későbbi években Marosvásárhelyen a mindenható direktor, Tompa Miklós, a "gazda", ahogy székely színházi körökben mondták, azzal bízott rám néha szöveges szerepeket is, hogy úgymond jöjjön az a szép beszédű gyermek! Könnyű dolgom volt, mert mindig "kéznél voltam", hiszen a színpad alatti lakásunkban színházi kellékek, ruhák és az ezzel járó naftalinszag közelében éltük mindennapjainkat. Nem csoda talán, hogy később sem sikerült pirospozsgássá nevelkednem, megmaradtam sápadt arcúnak.
De hát hogyan is lesz valaki gyermekszínész? A közelség a színházhoz csak az egyik oka volt "elkötelezett-ségemnek", a másik, hogy tulajdonképpen minden gyerek szívesen szerepel, bizonyos határokon belül pedig bármelyikük képes eljátszani megírt, betanított szerepeket. Fontos megjegyeznem, hogy az akkori művészeknek szinte egyáltalán nem voltak gyerekeik, így a műszakiak gyerekei kapták a legtöbb esetben ezeket a szerepeket. Visszatekintve azt is meg kell említenem, hogy édesapám nagyon közeli kapcsolatban volt Tompa Miklós igazgatóval, akinek egyik kedvelt sakk- és kártyapartnere volt, ezért talán még gyakrabban kaphattam olyan (gyermek)színészi feladatokat, amelyek még pénzt is jelentettek a család számára. Bizony, akkoriban elég szépen jutalmazták az ilyen, alkalmazottakon kívüli fellépéseket, ami családunk szűkös körülményei közepette igencsak jól fogott. Azt is hozzá kell tennem, hogy az áldott emlékezetű báró Kemény János, a színház alapítója is arra törekedett, hogy a társulat valamennyi tagja jól érezze magát az intézetben, és ez a légkör valóságos családdá forrasztotta azt a közösséget. Így történhetett meg, hogy nem ritkán testvéreimmel együtt léphettünk fel, de a többi műszaki (Bereczki Károly asztalos, Huszti György főszabász, Gáll Mózes díszletező, Köpeczi Jenő fodrász, de akár Bordi András festőművész, a Kultúrpalota gondnoka, Nagy András, a Palota kapusa) gyerekei is ott toporogtak a színpadon, amikor erre alkalom nyílott. Összefoglalva tehát, nem valamilyen különleges színészi tehetség teremtett alkalmat a sokszori fellépésre, hanem az adott színházközeli állapot. Jellemző egyébként, hogy az egykori gyermekszínészekből, minden előnyük ellenére, Nagy András és Huszti Zsuzsa kivételével, egyikük sem jutott be az 1954-ben Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöztetett színiakadémiára, de belőlük sem vált színész végül. Ki tudja, talán ők is folyamatosan azt a varázst keresték próbálkozásaik során, amelyet átélhettek a Székely Színházban, és ezt nem találván, másként alakult a sorsuk. Ezen is el lehetne merengeni egy kicsit! De: valamennyien boldogok voltunk, és büszkék vagyunk arra, hogy az akkori idők legnagyobb színművészeivel együtt szerepelhettünk. Számomra legendák, felülmúlhatatlanok maradtak mindmáig azok, akiket akkoriban csodálhatott Marosvásárhely színházjáró közönsége és a gyakori turnéknak köszönhetően a Magyar Autonóm Tartomány kisvárosai vagy akár a Zsil völgye hálás nézői.
Az állítólag szép kiejtésem ellenére sem mondhatom, hogy akár mozgásban, akár "helyezkedésben" meghaladtam volna a "népség-katonaság" fogalomkörébe sorolt statiszták színvonalát. Ez persze nehezen mérhető, hiszen gyermekek esetében a mindenkori kritika sokkal elnézőbb, mint a színművészetet magas szinten, hivatásként végző felnőttekkel. Ezzel együtt arra is emlékszem, hogy szüleim nem elsősorban annak örvendtek, hogy szerepléseimmel "pénz áll a házhoz", hanem büszkék és elégedettek voltak a gyakori fellépések okán. Mint minden szülő, ők is reménykedve hittek abban, hogy gyerekeik többre viszik majd az életben, mint ami számukra sikerült. Igaz ez akkor is, ha nem feltétlenül a színművészet felé irányítottak egyikünket sem.
Szándékom szerint azonban csak a magam nevében írok, azért hát másra bízom az elmélkedést afölött, hogy miért alakult így az egykori gyermekszínészek életpályája. Ha egyáltalán foglalkoztatni fog bárkit is ez a gondolat a leendő színháztörténészek közül.
A kedves olvasót tehát arra kérem, legyen megértő, ha most következő értékítéleteimet a bevallott elfogultság befolyásolja, hiszen a bevezetőben is említett gyermek minősíti az egykorvolt legendákat, nem az időközben sok évtizedet maga mögött hagyott felnőtt. Mindössze tehát azt kísérelem meg, hogy gyermeki emlékeimet idézzem fel azokkal kapcsolatban, akik egykoron a Marosvásárhelyi Székely Színház meghatározó személyiségei voltak: színművészek, műszakiak, irodai alkalmazottak vagy a segédszemélyzet tagjai.
(Folytatás a 2016. február 22-i lapszámunkban) Népújság (Marosvásárhely)

Heti rendszerességgel elevenítenék fel a nándorfehérvári ütközetet
Hunyadi János győzelme Vajdahunyadon
Végre Hunyadi Jánoshoz kötődő eseménnyel kívánja növelni a vajdahunyadi kastély turisztikai népszerűségét Viorel Arion polgármester. Miután évekig Drakula szellemét próbálták meghonosítani Vajdahunyadon – szerencsére teljesen sikertelenül – idén végre egy olyan projekten dolgozik az önkormányzat, mely Hunyadi János belgrádi győzelmét hozza előtérbe.
Hunyadi 1456 júliusában Nándorfehérvárnál fényes győzelmet aratott a túlerőben lévő oszmán sereg felett. III. Calixtus pápa e győzelem kapcsán rendelte el a keresztény világban a déli harangszót, mely immár közel 600 éves hagyományként él napjainkban is. – Vajdahunyadon egyedi történelmi hagyatékkal rendelkezünk, amit mindenképp népszerűsítenünk kell.  Hunyadi János, e vár éptője, 1456-ban a keresztény világ védelmezőjeként aratott győzelmet a törökök felett. Szeretnénk ezt az eseményt feleleveníteni. A gyulafehérvári díszőrség példájára, itt is bevezethetnénk, hogy mondjuk minden héten egyszer, déli 12 órakor újrajátsszák a belgrádi csatát a vajdahunyadi várban. Engedélyt fogunk kérni a művelődési minisztériumtól, hogy harangot is állítsunk a kápolnába, amely mindennap déli 12 órakor megszólalhatna – nyilatkozta a sajtónak Viorel Arion polgármester. Az igazán dicséretes ötletet európai finanszírozással kívánják megvalósítani. – Körülbelül 5 millió eurós projekten dolgozunk, és örömmel mondhatom, hogy partnerként magunk mellett tudjuk két testvérvárosunkat: a franciaországi Argenteuilt, valamint a magyarországi Szombathelyt is. Mindkét településen hasonló turisztikai fejlesztést kívánnak megvalósítani a közös projekt során. Szombathelyen, például, a város római kori hagyományait szeretnék tovább népszerűsíteni – közölte a vajdahunyadi polgármester. A projekten már több szakember is dolgozik. Megvalósítása esetén a vajdahunyadi önkormányzat reményei szerint további 150 000 turistával gyarapszik a középkori vár látogatottsága.
Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad)

Szabott időkben – Gondolatok az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kapcsán
Emlékkonferenciát rendezett Szabó T. Attila (Fehéregyháza, 1906. január 12. – Kolozsvár, 1987. március 3.) nyelvész, történész, irodalomtörténész, néprajzkutató születésének 110. évfordulója alkalmából január 29-én és 30-án Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Az alábbiakban közzétesszük Szabó T. (E.) Attila biológusnak, Szabó T. Attila fiának a rendezvényen elhangzott előadásának szerkesztett változatát.
Szabott időket nem illik túllépni, ezért a tiszteletköröket átvágva rögtön a dolgok közepébe vágok. In medias res ... ahogy valaha mondották volt. Köszönet a lehetőségért, hogy a meghívás kapcsán elgondolkodhattam két kérdésen: 1. Hogyan határozzák meg a „szabott idők" az egyén, a család, a közösség teljesítményét? És ezt megfordítva (mai magyarul: inverzben): 2. Hogyan határozza meg a teljesítmény az egyén, a család, a közösség – és önmaga, tehát maga a teljesítmény – számára szabott időt? Biztos feleletek ezekre a kérdésekre nincsenek, csak lehetségesek.
Néhány izgalmas elméleti kérdés
Kolozsvárra készülőben Az ember tragédiáját olvastam újra esténként. Madách Imre a második színben Luciferrel mondatja ki: „Minden, mi él, egyenlő soká él, / a százados fa és az egynapos rovar. / Eszmél, örül, szeret és elbukik, / midőn napszámát s vágyait betölté. / Nem az idő halad, mi változunk... Látod a hangyát és a méhrajt: / ezer munkás jár dőrén összevissza, / vakon cselekszik, téved, elbukik, / de az egész, mint állandó egyén / együttleges szellemben él, cselekszik / ... Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened / ha vétkezel, fiadban bűnhödől/ köszvényedet őbenne folytatod / amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évmilliókra lesz tulajdonod". (Madách 1862)
Az idézet kapcsán előbb elméleti kérdésekről, a biológiai és nyelvi fejlődés (evolúció) lehetséges párhuzamairól fogok röviden beszélni az idő és az információ viszonya kapcsán. Az időről azért, mert édesapám az idő és az idők embere volt... különleges időérzékkel megáldva. És nehéz időkben élt. Különben is itt egy születés 110. évfordulójára emlékezünk ma, Krisztus születésének 2016. évében. Az információról azért, mert édesapám egész életében ezzel foglalkozott: a magyar szavak információtartalmával és ennek fejlődésével térben (nyelvjárások) és időben (nyelvtörténet). És mindhárom kérdésről azért, mert szakmám szerint (mint biológust) a jelenségek időbeni fejlődése, az evolúció kapcsol csak össze az itt ünneplők többségével.
Az élet tudománya az örökletes (genetikai) üzenetek tartalmával és fejlődésével foglalkozik. A nyelvészet a tanult nyelvi (memetikai) üzenetek (a nyelvi információk) tartalmával és fejlődésével. Mindkét információ időben és térben változó, fejlődik, evoluál. Az üzenetek apró változásai határozták meg, határozzák meg és fogják meghatározni az életnek – a biológiai életnek és a nyelv életének – a fejlődését. A genetikai, a biológiai evolúció 150 éve tudományos tény. A nyelvi evolúció felismerése is ezzel nagyjából egy időben következett be. Tudásunk történetében ez viszonylag rövid időtáv. A genetika és a memetika közötti hasonlóságok és különbségek alapos elemzése még a jövő nemzedékekre vár.
Hasonló a helyzet az információ és az idő közötti kapcsolat esetében is. Az idő és információ között van összefüggés („kezdetben vala az ige"), de ennek a kapcsolatnak a lényege egyelőre ismeretlen. Még az sem világos, hogy az idő függ-e a rendszer változását irányító információtól (ezért minden rendszerben másként telik az idő?), vagy a rendszer változását irányító információ függ-e az időtől? Angolul is kevesen írtak erről (Pratt 1992, Matsuno 1998, Hitchcock 2001, Thurtle 2007, Kuhn 2015), magyarul pedig alig találtam érdemleges adatot erre a témára a kibertérben (Bárány–Horváth 1998, Biró 2006). A biológiai és a nyelvi evolúció és az időbeliség közötti kapcsolatok azonban a 2000-es évek óta egyre jobban foglalkoztatják a kutatókat.
Biológiai létünket, testi életünket gének változatai (allélformák) és ezek kombinációi határozzák meg. Bár az allélek anyagi hordozója a DNS, de a DNS-be kódolt információ anyagtalan. A lélek: allélek. Ezek az allélek és az allélek sajátos összletei (a populációk) csak addig élnek, amíg az egyéneknek vannak utódai. Szellemi létünk tanult információs egységei a szavak és ezek sajátos kombinációi. A szavaknak is számtalan alak- és jelentésváltozata fejlődött ki időben és térben egyetlen nyelv keretében is – a nyelvcsaládokról nem is beszélve. A szavakat alkotó jelsorozatoknak is van anyagi hordozója (levegő, pergamen, papiros, szilícium), de maga a jelekbe kódolt információ itt is anyagtalan.
Ez izgalmas párhuzam az időben és térben zajló biológiai és nyelvi evolúció között. Egyéniségünk öröklött tulajdonságainkból és tanult tudásunkból – génjeink (pontosabban alléljeink) és mémjeink (szavaink és a mögöttük álló ismereteink) összességéből adódik. Mémjeink is csak addig élnek, amíg sikerül átörökíteni őket utódainkra. Ameddig él és öntudatos a hordozó népesség. Az adott nyelvet, kultúrát őrző populáció. Ebben a mai nemzedék számára talán az külön is figyelmeztető, hogy az elszálló szó illékonyságát és anyagtalanságát úgy 5000 éve a fába, csontba, cserépbe, kőbe rótt, pergamenre és papírra írt üzenet, majd 500 éve a nyomtatott szavak állandósága követte. Ezt az állandóságot a szemünk előtt váltja fel a kibertér illékonysága. Tessék csak megkérdezni az iskolák diákjait és tanárait. Ezek az új jelenségek a nyelvi evolúció szempontjából sem elhanyagolhatók .
Messzire vezetne a genetika és memetika, a biológiai és a nyelvi evolúció hasonlóságainak és különbségeinek elemzése. Csak azt szerettem volna most érzékeltetni, hogy a biológia és a filológia egymást metsző halmazok, bár az átfedés arányaiban jelentéktelennek látszik. Jelentőségében viszont alighanem nagyobb, mint azt ma gondoljuk.
A 111 év üzenete
Elméleti kérdésektől a mai évforduló valóságába visszatérve: hogy is mondta Lucifer? „Portested is széthulland így, igaz, / de száz alakban újólag felélsz / és nem kell újra semmit kezdened.../". Hogy az értékteremtő szellem száz alakban újólag feléled, arra bizonyság az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár utóélete és ezen belül a mai nap is. Az is igazolható a TÁR kapcsán, hogy „Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, évszázadokra lesz tulajdonod..." (elnézést a pontatlan idézetért, de Madách bizonyára azért beszél évmilliókról, mert elsősorban az élet fejlődésére, a biológiai információkra gondolhatott).
Ma azonban itt a magyar nyelv üzeneteiről, a nyelvi információkról beszélünk. Ezért álljunk meg egy pillanatra Az ember tragédiája következő négy szavánál: „ha vétkezel, fiadban bűnhödől". Alaptétel, hogy a szülők nyelvi hanyagsága – és az ezzel járó gondolkodásbéli hanyagság – a megszületendő (még vétlen) nemzedékekben bosszulja majd meg magát igazán. Szerencsére a madáchi tétel fordítottja is igaz: az érdemek is öröklődhetnek. Néha még érdemtelenekre is. Családtagként ezekről az „érdemtelenül is öröklődő érdemekről" szólnék néhány szót a következőkben.
Szabó T. Attila vér szerinti felmenői közül a Szabók és a Bartókok székely gyökerei a hagyomány szerint konok kunokig és bősz besenyőkig vezethetők vissza. A református Szabókat jó 300 éve telepítették át Kézdiszék területéről a Duna mellé, a török időkben elnéptelenedett Ordasra és környékére. Dédapámat, Szabó Lajost még gyermekkorában a szó legszorosabb értelmében az út mellől szedte fel, majd tanítatta ki és alkalmazta a Gernyeszeghez tartozó (felsőszőcsi) birtokaira Teleki Mihály, Erdély kormányzója és családja. Szabó Lajos könyvtárából családunk örmény ága, a Bogdánffyak jóvoltából került birtokomba néhány – ma is sokat idézett – mezőgazdasági szakkönyv (pl. Nagyváthy 1822). Dédapám s felesége – a szekerestörpényi születésű, görög katolikus Törpényi Lenka – révén ún. „asszonynemes" volt.
A felmenők nemessége esetünkben nem a cím- és rangkórság okán, hanem a törekvő természet bizonyítékaként fontos. Lenka családtörténeti kéziratának csak a címét őrizte meg a hagyomány (Egy nemes család története), az írás maga sajnos még Désaknán elveszett. Egyik fiuk, Károly ugyancsak gazdatisztnek tanult Kolozsmonostoron, azon az akadémián, ahol magam is 20 évig dolgoztam. Gyógynövényekről írt cikkeinek felkutatása terveim közt szerepel. Károly volt az, aki Törpényi dédanyám T betűjét elsőként viselte vezeték- és keresztneve között – lévén kollégiumi osztálytársai között időnként még 2-3 más Szabó Károly is. A sepsiszentiványi Bartókok révén Károly is „asszonynemes" lett.
A Bartók család területi gyökereit előnevük jelzi. A református Károly a századforduló éveiben vette feleségül a katolikus Bartók Ida tanítónőt, aki 1906-ig 6 gyermeket szült neki. Közülük ötöt özvegyen nevelt fel ma nehezen elképzelhető körülmények között. Mivel reformátushoz ment feleségül, felekezeti iskolákban nem taníthatott, állami iskolákban pedig 1919 után azért nem, mert nem tudott románul. Végül a dési református elemi iskola tanítónője lett. Az anyának és a tanítónőnek sokat köszönhet a magyar nyelvtudomány – és mi is, hogy ma itt emlékezhetünk.
Férfibarátságok üzenete
Genetikáról a memetikára térve az életmű és benne a TÁR genézise miatt szólni kell az író és iskolaigazgató Kovács Dezsőről, idősb Szabó T. Károly legjobb barátjáról. Kovács Dezső is máramarosi volt, nyarait diákkorában Felsőszőcsön töltötte. Idősb Károly és Dezső levelezése Bartók Ida hagyatékában megőrződött, és elő van készítve közlésre. Ez a kapcsolat már memetikailag fontos. Szabó T. Károly korán meghalt (minden jel szerint májmételyes agytályog alakulhatott ki nála; vélhetően ő is minden forrásba beleivott, mint később a fia, Édesapám is).
Két fiának, Károlynak és Attilának Kovács Dezső pótapja lett Kolozsváron. Mindkét fiú okos volt és tehetséges. Károly jól rajzolt, és sikeres író lehetett volna belőle, ha nem szól közbe Trianon. Károly ugyanis a 20-as évekre már katonaköteles lett, és a román sorozás elől kétszer is átszökött Magyarországra. Egyszer a románok fogták el, egyszer a magyarok toloncolták vissza. Egyik vagy talán mindkét alkalommal a fellegvári kaszárnyákba került, ahol félholtra verték. Édesapám ezért egész életében babonásan kerülte a Fellegvárat egészen az MTA-tagság átvételéig (ezt ugyanis a magyar konzulátus – mit sem tudva az érintett ellenérzéseiről – éppen a fellegvári Belvedere Szállóban szervezte meg).
Kollégium, teológia, egyetem
Szabó T. Attila 1919-ben, az uralomváltáskor még csak 13 éves volt; őt még nem csapta annyira tarkón a történelem. Bekerült abba a kollégiumba, ahova talán nagyapja, majd később biztosan apja és később fia is járt, és itt Kovács Dezső vette szárnyai alá. Kovács igazgató úr jó tanár és jó író volt. Külön is figyelt a kollégium irodalmi önképzőkörére. Ebben a körben az 1920-as években együtt szerepeltek az arisztokrata csemeték (mint pl. Wass Albert, Atzél Ede) a polgárdiákokkal, olyanokkal, mint pl. a későbbi orvosprofesszor Gündisch Mihály vagy éppen Szabó T. Attila.
Kovács Dezső csak nagyon indokolt esetben avatkozott bele az önképzőkör életébe. Én Édesapámtól két esetről tudok. Az első eset 1925-ben történt, ennek egy nyomtatott műsorfüzete is fennmaradt. Ekkor Wass Albertet hívatta be magához Kovács igazgató úr. Wass Albert éppen a költő és miniszter Octavian Goga román nemzeti lelkesedéstől fűtött versét fordította le, és mutatta be a körben. Kovács Dezső megdicsérte a vers és a fordítás irodalmi értékeit, majd felhívta Albert úrfi figyelmét a versek aktuálpolitikai vonatkozásaira és céljaira. Nem tudom, csak sejtem, hogy Wass Albert nem mutatott be több Goga-fordítást a kollégiumban.
A másik eset már érettségi után, 1929 táján történhetett ugyan, de közvetlenül kapcsolódik Szabó T. Attila pályaválasztásához. Ezt sajnos sem időben, sem tartalmában nem ismerem pontosan, mert Édesapám (érthető okokból) nem szívesen beszélt róla. Elejtett szavaiból annyira emlékszem, hogy a beszélgetés nem volt kellemes. Shakespeare Hamletjének az Arany Jánost pontosítani szándékozó újrafordítása és egyéb versfordítások kapcsán Kovács Dezső (már nem mint igazgatója, hanem mint atyai jó barát) eltanácsolta Attilát az irodalmi babérok utáni ácsingózástól. Hogy utólag hálásak lehetünk Kovács Dezsőnek ezért a beszélgetésért, az egészen biztos. De a fordítások között voltak figyelemre méltó munkák is.
Egyébként idősb Szabó T. Attila irodalmi késztetései genetikai és memetikai értelemben sem mentek végleg veszendőbe. Magam is sokat fordítottam veretes szakszövegeket Darwintól Mendelen át J. Huxley-ig. Körünkben van a mai magyar költészet képviseletében unokája, a költő Szabó T. Anna, aki – talán nem teljesen véletlenül, de biztosan nem egészen tudatosan – éppen Shakespeare-elemzéseivel és újrafordításával érdemelte ki a „filológia doktora" címet. Anna révén köztünk vannak fiai is, a dédunokák, a negyedik fordítónemzedék: Dragomán Gábor és Pál Gábor három ifjúsági regénnyel a háta mögött bizonyára a legfiatalabb magyar műfordító, öccse, Palika pedig – kiadói felkérésre – a napokban közli 10 évesen első kritikáját egy általa rekordgyorsasággal elolvasott mesekönyvről.
Mindez elsősorban a genetika és a memetika összefüggésében érdemelt itt említést. A Kolozsvári Református Kollégiumban és később a Református Teológián, majd az egyetemen Szabó T. Attilának Kovács Dezső mellett több további szellemi atyja is volt: Gombocz Zoltán, Csűry Bálint, Tavaszy Sándor, György Lajos és mások. De mindenekelőtt magyartanára, később atyai jó barátja és első fiának keresztapja, Brüll Emánuel. Valamennyijükről ismételten is megemlékezett; a hivatkozásokat az érdeklődők Éder Zoltán kitűnő összefoglalásának – Szabó T. Attila nyelvtudománytörténeti munkássága c. munka 8. fejezetében találják meg.
A Brüll Emánuellel való közelebbi kapcsolat tulajdonképpen egy arisztokrata osztálytársnak, Atzél Edének köszönhető, aki néhány diáktársával együtt valami diákcsínyébe Manó bácsi zsidó származását is be akarta keverni az egyik magyaróra előtt. Az otrombaságot Édesapám erélyes hangon ellenezte, és ez (emlékeim szerint a nyitott osztályajtón át) a Manó bácsi füléig jutott. Ezt követően Brüll Manó külön is figyelt Szabó T. Attilára, és ő irányíthatta később Gombocz Zoltán és Csűry Bálint szemináriumai, valamint Kelemen Lajos felé is. Bizonyság erre a Brüll-hagyatékból hozzám került és ugyancsak feldolgozásra váró Gombocz-levelezés. Szabó T. Attila és Brüll Emánuel levelezése ugyancsak feldolgozásra vár.
Édesapám a magyar nyelv iránti érdeklődését tehát részben Brüll Manónak köszönhette, és a kölcsönös rokonszenv köztük sírig tartó barátságként rögzült. De ez egy külön történet volna. Általános tanulságai miatt viszont szólni kell itt röviden a vészkorszak tragikus napjairól, amikor Brüll Emánuel is a hírhedt kolozsvári téglagyár deportáltjai közé került. Édesapám teljes mértékben osztotta Márton Áron álláspontját: aki tud, annak segítenie kell. Szerencséjére Budapesten, a Külföldiek Kollégiumában diáktársa volt annak a Mester Miklósnak, akinek államtitkárként éppen joga volt menlevelek kiállítására.
Édesanyám szűkszavú elmondásából tudom (Édesapám soha nem beszélt erről), hogy amikor barátaival együtt hírét vették Manó bácsi és társai internálásának, Édesapám ment „futárként" egy éjszakai vonattal Pestre, és egy következő vonattal hozta is a menleveleket. Pest felé menekülőkkel zsúfolt vonaton utazott; Kolozsvárra jövet már egyedül volt a vagonban. A történet mára „folklorizálódott", több változata létezik... én ezt a változatát tudom. Maga a történet messze túlmutat az egyéni sorstragédiákon, sőt még egy közösség tragédiáján is: a kolozsvári zsidóság tragédiája máig hatóan Kolozsvár tragédiája, és egyben a magyarság tragédiája is. Hogy milyen kapcsolatban lehet az életmű háború utáni sorsával és a SZT megszületésével, folytatásával, az még kutatandó.
A TÁR családi vonatkozásai
Ennek kapcsán beszélnünk kell mindenekelőtt feleségéről, dr. Csáti Éváról és nyelvész fiáról, dr. Szabó T. Ádámról is. 2015 végén emlékeztünk mindkettőjük halálának 20. évfordulójára. Csáti Évának édesapám az életét köszönhette – többszörösen is. Először, mert olyan időkben ment hozzá feleségül, amikor teljes létbizonytalanságban volt, és idegrendszere az 1930-as évek erdélyi reménytelenségében teljesen kimerült. Hozzáment az anyai tiltás ellenére – bár édesapja jóváhagyásával. Másodszor a háború utáni nagy tisztogatások idején, amikor egy ideig eltartotta őt három fiával együtt. Harmadszor 1956 és 1959 között, amikor a Bolyai Egyetem felszámolása, a Csendes Zoltánék és a Szabédi László tragédiái kapcsán édesanyánk diagnosztizálta az idegösszeomlást és intézte el Marosvásárhelyen, Miskolczi Dezső klinikáján az akkor még kínvallatással felérő radikális kezelést. Ezt azért fontos – a család kérésére nagyon megkurtítva – itt elmondani, mert 1956-nak nemcsak halálos áldozatai, börtönviseltjei, de olyan szenvedői is voltak, akikről nem esik szó.
Külön szál a történetben a „Szabédi-ügy". Édesapám hagyatékából birtokomban van az a Szabédi László, Márton Gyula és Szabó T. Attila közötti levelezés, ami Szabédinak a román és magyar nyelv közös gyökereit bizonyítani kívánó, a szó jó értelmében vett internacionalista nyelvészeti monográfiájának szakmai bírálatára vonatkozik. Kényes téma, kényes időkben. Márton Gyula a feladatot nem vállalta; átruházta a még kezelés alatt álló Szabó T. Attilára. A keletkezett bírálat lényege: a munka jó és újszerű. De ami jó benne, az nem új, ami új benne, az nem jó. A következmények ismeretesek. Édesapám soha nem tudta megbocsátani magának, hogy az 1959-ben a Bolyai Egyetem felszámolását irányító későbbi államfő és az őt kiszolgáló román állambiztonság mellett ezzel a (szakmailag vállalható) bírálatával maga is hozzájárulhatott egy tragédiájához.
A Szótörténeti Tár mutatói és a szaknyelvek
1987 márciusában, édesapám halálának éjszakáján – egy csöppet sem valószínűtlen állambiztonsági beavatkozás árnyékában – Trabanttal osztottam szét a TÁR cédulaanyagát a munkatársak között. Egy lefoglalás minden folytatást kizárt volna. Számomra a TÁR anyaga elsősorban természettudományi adatai és a szaknyelveink története szempontjából volt fontos. 1987 és 1989 között – a felfordult világban – a folytatás az anyagmentés ellenére is reménytelennek látszott. Hála a „memetikai örökösöknek" – elsősorban Benkő Samunak és az EME-nek, illetve Benkő Lorándnak és körének, majd Fazakas Emesének, Tamás Csillának és munkatársaiknak, illetve a helynévanyag tekintetében Hajdu Mihálynak, Makay Emesének, Bárth M. Jánosnak és munkatársaiknak, a munka újraindult, illetőleg a helynév-monográfiák sora is megindult.
1972 és 1987 között magam is a TÁR természettudományos címszavainak szerkesztője voltam. Nagyon sok botanikai (és nemcsak) kérdésben nyitotta fel a szememet ez a munka; itt most csak az óvilági alakor (Triticum monococcum) és a bab (figyelem: Vicia faba és nem a paszuly, az amerikai Phaseolus vulgaris) kívánkozik példaként említésre. A magyar alakornemesítés sok tekintetben az SZT-ra vezethető vissza. A TÁR-nak köszönhető jórészt a magyar történeti és népi növénynevek iránti érdeklődésem és a Péntek János professzor úrral való barátságunk, együttműködésünk is. Az SZT természettudományos vonatkozású nyelvi anyaga is a történeti Erdély európaiságának vitathatatlan bizonyítéka. Európa pedig egészen napjainkig a kulturális evolúció magterülete volt bolygónkon. Most ne gondoljunk azzal, hogy immár maga az európaiság is vitatható. Bízzunk abban, hogy ez megmarad. Akkor viszont az SZT munkásainak is európai léptékben érdemes gondolkodnia. Éppen ezért:
1. Az SZT magyar, román és német mutatóinak és az SZT szaknyelvi köteteinek az elkészítése sürgető feladat;
2. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket már ki kell egészíteni, és kereshetővé kell tenni a világ mai tudományos nyelvén, angolul írt értelmezésekkel;
3. A mutatókat és a szaknyelvi köteteket a kibertérben is hozzáférhetővé kell tenni;
4. Az SZT nemzetközi használatát minden eszközzel serkenteni és támogatni kell szakmai körökben, különösen a magyar nyelvterület társkultúráiban, de az EU-ban is;
5. Ennek érdekében egy erdélyi (és összmagyar) nemzetközi publikációs stratégia is kívánatos volna.
Az SZT szaknyelvi pótköteteinek az előkészítése egyébként egy egész konferencia vagy inkább szakmánkénti konferenciasorozatok tárgya kellene hogy legyen.
Szótörténeti Tár(ak) a kibertérben
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a jelenkori nyelvi evolúció magyar nyelvterületen is a beszélt nyelvtől az írott és nyomtatott nyelven át a digitális nyelvfejlődés felé tart. Ezt sejtettük meg 1989–1990 között Szombathelyen, amikor elkészítettük az első magyar digitális, nyelvtörténeti CD-ROM-ot: a TÁR első négy kötetének legrégebbi nyelvi adatait tartalmazó, elsősorban természettudományos igényű adatbázist. A fejlődés gyorsaságára jellemző, hogy az akkor készült CD ma már csak speciális eszközökkel volna használható, azonban az IIF program keretében elkészítették ennek a CD-nek a kiberváltozatát, az Erdélyi Magyar Elektronikus Szótörténeti Tárt, amelyik a http://emsz.db.iif.hu „honlapon" kutatható. Ez a „strukturált" adatbázis igencsak mostoha körülmények között készült ugyan Budapesten és Szombathelyen, de a kiberidőskálán matuzsálemi kora – 2015-ben volt 25 éves – ellenére ma is használható, és bizonyos, főként szaknyelvi, természettudományi célokra könnyebben, gyorsabban és eredményesebben használható fiatalabb testvéreinél.
Az EME honlapján az első négy kötet vált eddig – sziszifuszi munkával, de kiváló minőségben – kiber-hozzáférhetővé. Megbízhatósága nagyobb, de (vélhetően kiberhelyzete miatt) nagyon lassú, és a PDF-formátum eredményessége sem jobb, mint az előbbié. A tanulságok elemzése azonban már egy külön történet volna.
Összegzés és végszavak
Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár a magyar nyelvi evolúció közel félezer éves kövületgyűjteménye. A közösségi tudásnak és a szavak információtartalmának időbeni változásait dokumentálja; általános és nyelvi evolúciós jelenségeket tükröz. Az SZT messze túlmutat az erdélyi és a magyar tudományon – európai összefüggésekben értelmezendő.
Nyilvánvaló, hogy ez az előadás csak vázlatos lehetett; évszázados idők és terek nem férnek percekbe. Az is világos, hogy Nem /csak/ az idő halad, mi /is/ változunk. De talán nem volt érdektelen ezeket leírni és részben elmondani azért, hogy, ami a miénk volt, évszázadokra... tulajdonunk maradjon és gyarapodjon.
Szabó T. (E.) Attila
A szerző biológus. Krónika (Kolozsvár)

Elhunyt Eszenyeiné dr. Széles Mária teológiai professzor
Nyolcvankilencedik életévében visszaadta lelkét Teremtő Urának Eszenyeiné dr. Széles Mária nyugalmazott egyetemi professzor. Kegyelettel emlékezünk sokrétű munkásságára. Gyémánt diplomás lelkész, teológiai tanár, szakíró és családanya volt, akit hatvannégy évvel ezelőtt, 1952. augusztus 1-jén nevezett ki az akkori püspök, Arday Aladár az Olaszi gyülekezet segédlelkészének. „Nagyok az Úrnak cselekedetei (Zsolt. 111,2)” – nemrég megjelent könyvének mottójaként összegezte eképpen életpályáját, melynek eseményei mögött felismerhetően volt jelen az isteni gondviselés. Életútja a szilágysomlyói otthonból vezetett a nagyváradi Orsolya-leánynevelő intézetbe, onnan pedig a Kolozsvári Teológiai Intézetbe, majd Nagyvárad-Olasziba segédlelkésznek, innen hosszú évtizedekre a Velencei Egyházközség szószékére, majd 1972-ben a Kolozsvári Teológia ószövetségi katedrájára. Az 1989-es kényszernyugdíjazását követően ott találjuk a Sulyok István Református Főiskola alapító tagjai között, majd ugyanennek a tanintézetnek, illetve az ebből kifejlődött Partiumi Keresztény Egyetemnek lett konzulens professzora, a Teológai Kutatóintézet igazgatója, az egyházkerületi nőszövetség alapítója és 19 évig elnöke. Mindeközben szolgált egyházkerületi és gyülekezeti alkalmakon, Nagyvárad szinte mindegyik gyülekezetében, rendületlenül írta könyveit, gazdagítva ezzel a magyar teológiai irodalmat. A nemzetközi tudós teológus társadalomnak is megbecsült tagja volt. Az utóbbi huszonöt évben hét könyve jelent meg, melyek a Szentírás megértéséhez viszik közelebb az olvasót. Vallotta, hogy korunk emberéhez közel kell vinni az Isten beszédét, hogy közösségre lépjen Teremtőjével és embertársaival is. Ebben tett tudományos és emberséges lépést szolgálatával és teológiai szakkönyveivel a professzor. Pihenése legyen csendes, emléke pedig áldott! A Vigasztaló Szentlélek adjon enyhületet gyermekeinek, unokáinak, dédunokájának és családjuknak gyászuk elhordozásában!
Eszenyeiné dr. Széles Mária /Szilágysomlyó, 1927. jún.19. – Nagyvárad, 2016. február 12./ Reggeli Újság (Nagyvárad)

Egységben a magyar speciális oktatás
Magyar tannyelvű speciális központot avattak hétfőn Nagyváradon. Mintegy negyven gyermekkel foglalkoznak itt tanárok, gyógypedagógusok és más szakemberek.
A hétfő délutáni avatóünnepség előtt Kéry Hajnal megyei főtanfelügyelő-helyettes a sajtó képviselőinek elmondta, hogy mindeddig magyar nyelvű speciális oktatás zajlott a nagyszalontai Arany János Általános Iskolában, az érmihályfalvi Zelk Zoltán Általános Iskolában, a nagyváradi Szent László Teológiai Líceumhoz rendelt óvodai csoportokban, és még két váradi speciális oktatási intézményben. A Tanügyminisztérium határozata szerint viszont hagyományos és speciális oktatási intézmény nem működhet egy intézmény keretén belül, ezért volt szükség arra, hogy külön fogják össze a speciális csoportokat. Nagyváradon azonban gondot jelentett, hogy nem volt székhelye a speciális oktatási központnak, de a római katolikus egyházmegye ingyenes használatra rendelkezésre bocsátotta a mizeri rend egykori kórházának Fő utca 33. szám alatti épületét, és így tegnap, az épületrész belső felújításának befejeztével megkezdhette működését a magyar tannyelvű speciális oktatási központ, ahová a váradi magyar óvodai és iskolai csoportok járnak ezentúl. Mint Kéry Hajnal elmondta, Nagyváradon körülbelül negyven gyermek, míg Nagyszalontán közel ötven, Érmihályfalván pedig mintegy tizenöt diák tanul a magyar nyelvű speciális oktatási központban. A váradi létesítmény naponta 8–16 órák között működik, délelőtt gyógypedagógusok foglalkoznak a gyerekekkel, a délutáni órákban pedig logopédusok és más szakemberek is foglalkoznak velük.
Az emberség napja
A létesítmény hétfő délutáni avató ünnepségén Böcskei László megyés püspök kifejtette: „a mai nap az emberségről szól, és arról, hogy emberek lévén figyelnünk kell egymásra. És nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy vannak közöttünk olyan emberek is, akik több figyelmet igényelnek, és akik felé a közeledés több szeretetet, töb áldozatot kér a részünkről. Ami most megvalósult, az ennek az odafordulásnak az egyik jele és kifejezője. Amit mi most látunk, az a kezdete annak, amit továbbvinni szeretnénk, azért, hogy ez az odafigyelés ne csak egy pillanatnyi megnyilványulása legyen az emberségünknek, hanem határozza meg azoknak az életét, akik ránk vannak bízva. Én nagyon örülök ennek az intézménynek, remélem, hogy hosszú életű lesz, és ezzel nem csak az ebben az intézményben tanuló gyermekek fognak majd támogatást nyerni, hanem azok a családok is, ahonnan ezek a gyerekek jönnek. Mi a támogatásunkról biztosítjuk a szülőket, gyermekeket, és az intézményt magát is”.
Bővülni fog
A Bihar Megyei Tanácsot képviselő Sarkady Zsolt az avató ünnepségen hagsúlyozta, hogy a megyei tanács partner kíván lenni abban, hogy egy olyan iskolahálózat épüljön ki, ahol mind a pedagógusok, mind a szülők, mind a gyerekek a lehető legjobban használják ki az erőforrásokat, és hozzátette, hogy amennyiben a váradi intézmény bővítésére lesz igény, akkor a tanács ebben is segítséget kíván majd nyújtani. E bővítés kapcsán az avatóünnepség után Böcskei László püspök lapunk érdeklődésére válaszolva elmondta, hogy az ingatlan emelete és másik szárnyának egy része még szabadon áll, és máris úgy tűnik, hogy a következő tanévtől lesz igény ennek az intézménynek a bővítésére. A katolikus egyház kész ingyen rendelkezésre bocsátani erre a célra a most még szabadon lévő épületrészeket is. Mint fogalmazott: „azért adjuk ingyen használatba az épületet, mert speciális igényű gyermekekről és családokról van szó, és ezáltal biztosítani lehet az egységes magyar nyelvű tanintézetnek a létezését és zavartalan működését”.
Pap István. erdon.ro

Parászkától nem látni az erdőt
Indulatos, helyenként az eltérő véleményt megfogalmazók szidalmazásában és becsmérlésében kimerülő vita zajlik az erdélyi magyar internetes portálokon, illetve közösségi oldalakon egy petíció kapcsán, amely az egyesek által újságírónak mondott Parászka Borókának a sajtóból való eltávolítását javasolja.
A petíció elindítója – egy marosvásárhelyi civil értelmiségi – arra kéri a „magyarellenességéről elhíresült” Parászkát foglalkoztató illetékeseket (kiadókat, médiagurukat, politikusokat stb.), hogy ne járuljanak hozzá e nőszemély „bomlasztó, közösségromboló és általános ellenszenvet kiváltó cikkeinek, műsorainak, üzeneteinek a népszerűsítéséhez”. A felhívás azért nem közvetlenül a főszerkesztőknek szól, mert Parászka kizárólag olyan médiumoknak dolgozik, amelyek mögött jól körvonalazott politikai klikkek állnak. Romániában az RMDSZ által eltartott és felügyelt orgánumokban „sztárolják” a valóban sztárallűröket fitogtató 40 éves nőt (Erdély Tv, Erdélyi Riport, Transindex, Maszol stb.), Magyarországon pedig olyan hírhedt balliberális orgánumok futtatják, mint a 168 óra, Magyar Narancs, Mozgó Világ stb. Ugyanakkor több médium is befuccsolt a keze alatt az évek során (Manna, A Hét), jelenleg az adófizetők pénzén működő, szintén az RMDSZ által uralt Marosvásárhelyi Rádiónál is a jól fizető állása van, bár összeférhetetlensége miatt már ott is kezdeményeztek ellene fellépést a munkatársak. 
„Az erdélyi magyar közéletben nincs szükség a behozott ideológiák erőszakos meghonosítására, a nemzeti értékek kigúnyolására, a székely autonómiatörekvések – magyarok által irányított – megakadályozására, a közösségi érdekek lenullázására. Parászka az eddigi ideológiai vesszőfutását mindössze az őt tudatosan befogadó és felfuttató sajtóorgánumoknak köszönheti, de mivel egyre agresszívebben és egyre sértőbben támadja mindazt, ami erdélyi és magyar, legyen az szimbólum, állampolgársági jog vagy Wass Albert-regény, most már elegünk van az erdélyi magyar közéleti szerepléséből” – áll az Elegünk van Parászkából! elnevezésű petícióban, amelyet több százan írtak alá eddig.
De mint kiderült, a kezdeményezés csak olaj volt a tűzre, mert okot adott a Parászkát eddig is pátyolgató balliberális politikai háttérhatalomnak, hogy össztüzet vezényeljen a nemzeti-keresztény eszmerendszer és a polgári szféra szószólói ellen. Vehemens „szolidaritási támadások” indultak meg a szólás- és véleményszabadság védelmének örve alatt mindazok ellen, akik a Parászka-típusú, újságírásnak álcázott politikai aktivizmust és balliberális agymosást nem szívesen látják eluralkodni az erdélyi magyar közéletben és közbeszédben. A szkeptikusok szerint máris elkésett ez a civil aggodalom, mert a Parászka-félék és az őket futtatók már évek óta uralják a terepet, valójában az 1989 előtti pártpropaganda és a közösségromboló asszimilációs kurzus egyenes folytatásaként.
Két különös közjáték kísérte az újabb Parászka-botrányt. (Tavaly az Orbán-kormány bevándorláspolitikája ellen ízléstelen módon tiltakozva sikerült vérig sértenie a nemzeti érzelmű magyarokat, de szakmai berkekben is közmegvetést vont magára azzal, hogy a saját férjével magázódva készített „teljesen objektív” interjút az Erdély Tv nevű párttelevízióban.) Balliberális körökben azt híresztelték, hogy a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete is kiállt Parászka mellett, de aki elolvasta volna a február 10-én kiadott állásfoglalást, az láthatta volna, hogy abban az általános, semmitmondó mondatok között egyetlen név sem szerepel. A MÚRE „elutasít a véleménynyilvánítás korlátozására törekvő bármely kezdeményezést”, ami szólhatott volna akár a Dragnea-féle törvénykezdeményezésről is – a legnagyobb román párt épp ezekben a napokban próbálja elrettenteni a velejéig korrupt politikai osztályt bírálókat. A szintén RMDSZ-felügyelet alatt működő MÚRE-től nyilván kitelt volna egy Parászka-melletti kiállás is, de anélkül is sikerült nevetségessé és komolytalanná válnia a „szakmai szervezetnek”: január 19-én egy másik állásfoglalásban még azért aggódott a MÚRE, mert a nagy szólás- és véleményszabadságban egyeseknek nem tetsző vélemények és kifejezések jelennek meg az erdélyi magyar hírportálokon és a közösségi hálózatokon.
A másik furcsa intermezzót Parászka házi portálja, az Erdélyi Riport produkálta, ahol az egyik kollégája egyenesen Ady Endre kaliberű publicistának próbálta beállítani a botrányhős hölgyet. Mert ha egy Ady vehemensen ostorozhatta a fajtáját, akkor egy Parászka miért ne tehetné ezt ugyanúgy, sőt még úgyabban?
A múlt évi magyarellenes kirohanásai után jegyezte meg egy olvasó a Parászka-jelenség kapcsán azt, ami máig hatóan érvényesnek tűnik: „Újabb feltűnési viszketegség. Kap még egy kitüntetést az Orbán-ellenes harcban. Bevált recept. Provokál, erre sokan durván nekimennek, ő meg a megszánni való áldozat szerepében like-okat gyűjt.”
Amúgy azért is tűnik naivnak a petíciót elindítók részéről az az elvárás, hogy az „illetékesek” tovább már ne biztosítsanak médiafelületet Parászka Borókának, mert őt és a hozzá hasonló közvélemény-formálókat pontosan azért fizetik – általában közpénzből – és tolják előtérbe ezek az illetékesek, hogy „a bomlasztó, közösségromboló és általános ellenszenvet kiváltó cikkeinek, műsorainak, üzeneteinek” legyen foganatjuk.
R. B. M.
itthon.ma//szerintunk

Közös munkaterv az égető pedagógushiány pótlására
Király András kisebbségi nyelveken történő oktatásért felelős államtitkár képviselte az oktatási szaktárcát azon a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által rendezett kerekasztal-beszélgetésen, amely a Súlyos pedagógushiány a romániai magyar közoktatásban címet viselte. A február 13-i Besztercei vándorgyűlést Halász Ferenc partiumi alelnök moderálta, jelen volt többek között Soós Anna, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem rektor-helyettese, Burus-Siklódi Botond RMPSZ-elnök, valamint több magyar megyei főtanfelügyelő, illetve főtanfelügyelő-helyettes és tanfelügyelő.  „A felvetett problémák összessége mutatja, hogy górcső alá kellene vennünk a tanfelügyelőségek stratégiáit és ezek mentén kell egy közös munkatervet készítenünk, amely figyelembe veszi az egyes megyék sajátosságait” – hangsúlyozta Király András, az RMDSZ oktatási államtitkára.
A találkozó végeredményeként munkacsoportok alakultak a minisztérium, tanfelügyelőségek és az RMPSZ oktatási szakembereinek bevonásával, amelyek majd céltudatosan és következetesen összehangolt stratégiát dolgoznak ki a pedagógushiány égető problémájának orvoslására.
A találkozón jelen volt Camelia Tabără, Beszterce-Naszód megye főtanfelügyelője, valamint Deák Zoltán főtanfelügyelő-helyettes is, akikkel a megye magyar oktatásának helyzetéről, a létszámalatti osztályokról, valamint az önálló magyar iskola ügyének és létrehozásának lehetőségeiről egyeztetett Király. A főtanfelügyelő kiemelte, támogatják a magyar osztályok új épületbe való költöztetését, jelenleg ezeknek ugyanis az Andrei Mureșanu Főgimnázium ad otthont. Közlemény
Erdély.ma

Felháborodást szült az iskolaösszevonás Nyárádszeredában
Januárban iskolák összevonásáról döntött a Maros Megyei Tanfelügyelőség. A csökkenő gyereklétszámra és gazdasági okokra hivatkozva Nyárádszeredában a Deák Farkas Általános Iskola elveszítené önálló jogi személyiségét, és beolvasztanák a Bocskai István Gimnáziumba.
A tanfelügyelőségi döntést értetlenül és felháborodva fogadták a szeredai vezetők, hiszen itt az előírtnál nagyobb létszámú a diákság, és a személyzeti leépítést is megoldotta volna a városvezetés úgy, hogy senki ne maradjon állás nélkül.
Tóth Sándor polgármester úgy véli, hogy a tanfelügyelőség szembement a törvényekkel, és önkényesen döntött. A nyárádszeredaiak megkérdőjelezték a tanfelügyelőség álláspontját, és néhányszor találkoztak is az intézmény képviselőivel. A tanfelügyelőség gazdasági szempontok szerint döntött: a minisztérium felszólítására csökkentenie kell a nem didaktikai személyzet számát. Szerintük az iskolák összevonásával az adminisztratív személyzetet csökkenteni lehet, igazgatói, aligazgatói állások szűnnének meg, és a titkári és könyvelői munkát is meg lehet oldani kevesebb személyzettel. Nem beszélve a takarítókról, karbantartókról, akiknek a tanfelügyelőség szerint nincs elég munkájuk, ezért állásokat kell felszámolni.
Nem fogadták el az érveket és javaslatokat
Első lépésben a tanfelügyelőség a karbantartó vagy takarító személyzet csökkentését szerette volna elérni az összevonás révén. Tóth Sándor próbálta meggyőzni a főtanfelügyelőt: Nyárádszeredában nem csökkent, ellenkezőleg, kétszeresére nőtt a takarításra váró iskolai felületek nagysága az utóbbi évek helyi iskolaépítési hulláma következtében. De ha már mindenképp néhány takarító elbocsátásával oldanák meg a helyzetet, a polgármester azt javasolta: a takarítást kiszervezik, azaz ezeket az állásokat levághatja a tanfelügyelőség, az alkalmazottakat pedig átveszi egy takarító cég. Ez a javaslat nem győzte meg a tanfelügyelőt, és már nem is a takarítókkal, karbantartókkal volt gondja, hanem az igazgatói, aligazgató és adminisztratív személyzettel, könyvelőkkel, titkárokkal – ezek állásaiból szüntetne meg négyet-ötöt, hogy elérje a személyzetcsökkentést. „Meggyőződésem, hogy ez kimondottan politikai kérdés. Sajnos össze kellett vonjanak román iskolákat, ahol baj volt a gyereklétszámmal, és a Maros megyei román közösség nem tudja megengedni magának, hogy ne vonjon össze magyar iskolákat is” – véli az elöljáró.
Megvan a létszám
A következő tanévre a középiskolában 420 diák beiskolázására tettek le tervet, míg az általános iskolákba közel kilencszáz gyerek jár a városból és a hozzá tartozó falvakból, tehát jóval a törvény által előírt háromszázas diáklétszám fölött állnak, így mindkét iskola önálló jogi személyiségre jogosult – hangsúlyozta Tóth Sándor. A két iskola igazgatója, Trufán József és Fülöp László támogatják a polgármester álláspontját a kérdésben.
Ellenezte a döntést a tanfelügyelő-helyettes
Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes egyedüli magyarként a bizottság döntése ellen szavazott, mert ő, ahogy fogalmazott, a nyárádmenti közösséget képviselte. Megkeresésünkre elmondta: 1990-hez képest szinte felére csökkent a magyar diákok száma Maros megyében, ez is befolyásolja azt, hogy a kvótarendszerrel együtt új átszervezés következik. A kisebb városokban, ahol általános és középiskola is volt, már összevonták azokat, most került sorra Nyárádszereda, Radnót, Sáromberke is. Hogy megmentsék a középiskolákat, azt látták jónak, ha összevonják az intézményeket. Ez eredményezheti talán azt is, hogy a diákokat sikerül az adott településen tartani, és megmaradhatnak a kis vidéki iskolák is. Bonyolult a kérdés: a gyerek és iskola is meg kéne maradjon, a pedagógusnak is állása kell legyen, de a keretszámokba is bele kell férni. A főtanfelügyelő-helyettestől azt is megtudtuk: a szeredai iskolák esetében nem szűnnek meg sem takarítói, sem tanári állások, lesz egy igazgató és két oktatásért felelős aligazgató. Csak az adminisztratív személyzetet érinti az összevonás, de elbocsátás itt sem lesz most, hanem amikor valaki nyugdíjba megy, nem hirdetik meg többé az állást. Ő nem támogatta az iskolák összevonását, de ha már ez a kényszerhelyzet, meg kell találni azt az utat, amely a közösségnek és a diákoknak is a legjobb – mondta el Illés Ildikó.
Gligor Róbert László. Székelyhon.ro

Hárítanak az igazságügyi intézmények Rádulyék ügyében
Többszöri levélváltás után sem derült ki egyértelműen, hogy valójában melyik igazságügyi intézmény illetékes arra, hogy az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) által benyújtott, a Ráduly Róbert Kálmán és Szőke Domokos ellen indult büntetőper tárgyalásának áthelyezésére vonatkozó kérésről egy másolatot bocsásson rendelkezésünkre.
Nem annyira az információszolgáltatás nehézkessége, hanem inkább az ellentmondások, és az illetékességek elhárítása miatt érdekes és tanulságos az a levelezés, amit több igazságügyi intézménnyel, hatósággal folytattunk az elmúlt két hétben – számol be keddi címlaptörténetében a Csíki Hírlap. Arról a dokumentumról kértek egy másolatot, amelyet a DNA nyújtott be a Marosvásárhelyi Ítélőtáblához kérve, hogy Csíkszereda tavaly lemondott polgármestere és hivatala gyakorlásától eltiltott alpolgármestere ellen indult pert ne Csíkszeredában, hanem Marosvásárhelyen, a Maros Megyei Törvényszéken tárgyalják.
Másolat helyett összefoglaló
A levelezés már akkor megkezdődött, amikor a február 1-jei tárgyaláson elhangzott, hogy az ügyészség peráthelyezési kéréssel élt. Első címzettünk a DNA  bukaresti központja volt, ahonnan azt az operatív válasz jött, hogy az igényelt információért a Hargita Megyei Törvényszékhez kell fordulni. A másolatot ezért a törvényszéktől kérte a napilap, amely hamarosan válaszolt, hogy a dokumentumot a Marosvásárhelyi Ítélőtáblától kell igényelni, mert az az egyetlen illetékes törvényszék, amely eldönti, hogy ezt elküldi vagy sem. Az ítélőtábla, amelynek szintén továbbították a kérést, küldte az eddig egyetlen, lényegi információkat is tartalmazó választ az ügyben – az ügyészségi kérés egy rövid összefoglalóját.
Eredménytelen körök
Az összefoglalót már ismertettük, az indoklás fontos része a következő: „A vádlottak által betöltött polgármesteri és alpolgármesteri tisztség, az a tény, hogy a lakosság nagy többsége választotta meg őket, és a közösség sajátossága megerősítik azt az elfogadható gyanút, hogy a Hargita Megyei Törvényszék bíráinak pártatlanságát mindez befolyásolhatja”. Az ítélőtábla egyúttal közölte, hogy magát a dokumentumot a DNA marosvásárhelyi területi irodájától kell igényelni, mivel ők nyújtották be ezt. Következett a marosvásárhelyi irodánál való érdeklődés, az írásbeli kérésre pedig meg is jött a válasz – a dokumentum másolatát az ítélőtáblától kell kérni, mert ez az egyetlen illetékes törvényszék, amely arról dönthet, hogy hozzáférhető vagy sem ez az információ. A Csíki Hírlap természetesen újabb megkereséssel fordult az ítélőtáblához.
Kérdések válasz nélkül
Mivel a levelezések közben újabb kérdések merültek fel, néhányat ezek közül megfogalmaztunk a helyzet pillanatnyi alakulása szerint általunk illetékesnek vélt igazságügyi intézmények felé. Megkérdeztük, hogy miért az elsőfokú tárgyalás kezdetén nyújtotta be az ügyészség a peráthelyezési kérést, és nem korábban. Azt is megkérdeztük, mit ért a vádhatóság az áthelyezési kérés összefoglalójában említett, a lakosság sajátosságára vonatkozó indokláson. A kérdések közül egyikre sem kaptunk még választ – számol be a Csíki Hírlap. Székelyhon.ro

Lesz felvonulás a székely szabadság napján
Az alkalmat az adta erre a sajtótájékoztatóra, hogy a hét végén kézhez kaptuk az írásos indoklást abban a perben, amelyet a polgármesteri hivatal ellen indítottunk, és amelynek az ítéletét január 8-án már ismertük – nyilatkozta tegnap Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
Elsősorban nem csak azért nevezte fontosnak az indoklást, mert a polgármester kilátásba helyezte, hogy az írásos indoklás kézhez vétele után fellebbezni fog, hanem mert úgy gondolják, hogy az indoklás tartalma Marosvásárhelyen mindenki számára tanulságos lehet. Ennek, és a korábbi tapasztalatok tükrében megállapította, nem először jár el törvénytelenül Marosvásárhely polgármestere a gyülekezési jog gyakorlását illetően. "Nem először történik meg az, hogy a 60/1991-es számú, a gyülekezési jogra vonatkozó törvényt önkényesen értelmezik, és önkényesen alkalmazzák.
A kérésünket azzal az elhárító indoklással utasították vissza a tavaly tavasszal, hogy több mint egy évvel korábban letettük az előzetes bejelentést, jóllehet a törvény azt mondja, hogy legkésőbb három nappal a rendezvény előtt kell letenni."
Mi a különbség a legkevesebb és a legtöbb között?
A továbbiakban az elnök felolvasta a bíróság indoklását, amely elmagyarázza, mi a különbség a legkevesebb és a legtöbb között. Eszerint a törvény megszabja ugyan, hogy legkevesebb három nappal az esemény előtt be kell jelenteni, de azt nem, hogy mikor lehet legkorábban. Következésképpen, nincs törvényes alapja a korai visszautasításnak. "Tehát a legtöbb és a legkevesebb közötti különbség probléma Marosvásárhely Polgármesteri Hivatalának, a bíróság kellett nekik tisztázza".
Azért tartotta fontosnak felhívni erre a figyelmet, mert, mint mondta, más civil szervezetek is beleütközhetnek ebbe a gyakorlatba.
Elmondta, hogy 2014-ben a polgármesteri hivataltól egy olyan átiratot kaptak – még mindig perben állnak emiatt –, amelyben közölték, nem hagyják jóvá a székely szabadság napi felvonulást. A törvény értelmében a polgármester 48 órán belül betilthatja a rendezvényt a törvény megszabta feltételek mellett. A betiltás egy közigazgatási, jogi aktus, az átiratnak azonban nincs jogi következménye. Erről 2014 óta vitáznak a bíróság előtt a polgármesteri hivatallal. Most a bíróság kimondta, hogy az átirat nem közigazgatási okirat, és nincs kötelező jogi ereje, nem tekinthető betiltó határozatnak.
Az SZNT elnöke hangsúlyozta: a gyülekezési jog alapvető jog, amihez nem kell külön jóváhagyás. Tanulságosnak nevezte az indoklást az SZNT számára is abban az értelemben, hogy megerősítette, hogy ha a polgármesteri hivatal részéről túlkapást észlelnek, akkor a bírósághoz kell fordulni. Az előzetes bejelentésnek megfelelően lesz tehát megemlékezés, lesz felvonulás és lesz tüntetés a székely szabadság napján.
Izsák Balázs a Népújság kérdésére elmondta, hogy a rendezvény március 10-én 16 órakor megemlékezéssel kezdődik a Székely vértanúk emlékművénél, és 17 órakor ér véget a prefektúra előtt. A rendezvény három részből áll: megemlékezésből, felvonulásból és tiltakozó tüntetésből. "A Székely Nemzeti Tanácsnak egyetlen célja van: Székelyföld területi autonómiája, az autonómiáért tüntetünk, de Románia tervezett közigazgatási átrendezése ellen is, hiszen ennek a veszélye nem múlt el" – mondta végül az SZNT elnöke.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Pontosítás a deportáltakkal kapcsolatban
Mostoha viszonyok, de a lakosságéi sem voltak jobbak
Simonyifalván a deportáltakra történt legutóbbi megemlékezés alkalmával beszélgettünk el az egyik túlélővel, Weil Aloissal, aki tősgyökeres zsigmondházinak vallja magát. Őt is 1945. január 13-án hurcolták el málenkij robotra, azaz kismunkára. A 40 vagonból álló szerelvény minden vagonjában 40-40 embert helyeztek el, két hétig utaztak, mert a velük ellentétes irányba közlekedett katonai vonatok elsőbbséget élveztek, ezért az ő vonatukat akkor indították tovább, ha szabad volt a pálya. Az utazás körülményeinek a szemléltetésére elmondta, hogyan végezték el a dolgukat. A nyílt pályán, valahol Besszarábiában, ahol egy fa sem volt, megállították a vonatot, amelynek a kísérői kívülről kinyitották a vagonokat mindkét oldalon. A férfiak az egyik, a nők a másik oldalra ugráltak le, majd a nagy hóban elvégezték a szükségleteiket. A helyzetet néhányan szökésre is felhasználták: miközben a nagy hóban kucorogtak, betakarták magukat hóval. Amikor a kísérők már senkit nem láttak a vonat mellett, újra bezárták az ajtókat, majd folytatták az utat. Akik a hóban maradtak, ha meg nem fagytak, megpróbáltak hazajutni. Hogy sikerült-e hazajutniuk, nem tudja, mert többé egyikükkel sem találkozott. Az ő vagontársai közül is eltűnt egy személy, akit gondolkodás nélkül pótoltak a következő állomáson. Alois úr szerint az első állomáson egy olyan zsidót löktek be közéjük, aki azért ment a szerelvényhez, hogy az ablakon át egy darab kenyeret adjon a bent lévők egyikének, egy karóráért. Mert nem mindenki hozhatott magával élelmet, lévén, hogy sok embert az utcán, teljesen felkészületlenül fogtak el. Az végül is megszabadult, mert a vonatkísérőket lecserélték, az újak között volt egy fiatal hadnagy, aki meghallotta a bent lévőnek a kiabálását, miszerint őt héberként viszik munkára. A hadnagy meghallotta, kinyitotta az ajtót, majd elengedte a fogva tartottat, a következő állomáson azonban pótolták.
Február 1-jén érkeztek meg Stalinovba, ahol másnap leszállították őket a marhavagonokból. Előbb a IX., később a XII. lágerben helyezték el őket, majd a szénbányában kellett dolgozniuk primitív körülmények között. Olyannyira kezdetleges technikával dolgoztak, hogy puszta kézzel rakták, túrták a szenet.
Szerinte a málenkíj robot elnevezés magyar diverzió, mivel azok nem akarták elismerni, hogy kényszermunkára csak németeket vittek.
A kérdésre, hogy az embertelen bánásmódot hogyan lehetett túlélni, Alois úr kijelentette: nem ért egyet az embertelen bánásmód kifejezéssel, mert aki dolgozott, arra úgy vigyáztak, mint a szeműk fényére. Odafigyeltek, hogy a dolgozó ember egye meg a fekete kenyeret és a káposzta-, illetve sósuborka-levest.
Azzal próbáltunk érvelni, hogy a simonyifalvi elhurcoltak hozzátartozói egyértelműen nagyon mostoha körülményekről, hiányos ellátásról beszéltek. Alois úr viszont határozottan kijelentette: nem ért egyet velük. Maga ugyanis 1949. szeptember 1-jéig dolgozott, utána két hétig nem volt szabad se dolgozni, se szaladni, mert hizlalták őket, új cipőt, ruhát, utazó ládákat szereztek maguknak. Két hét után összegyűjtötték őket, de nagyon odafigyeltek, nehogy hazahozzanak valami tárgyi bizonyítékot az ottani munkájukról, életkörülményeikről. Pucérra vetkőztették őket, majd átküldték egy másik helyiségbe, ahol felöltöztek. Mivel maga tolmácsként szolgált, szerencséje volt, mert nem kutatták annyira aprólékosan, ezért a markában tartott fényképeket hazahozhatta.
Mert igaz, hogy mostoha körülmények voltak, hiszen nem volt kórház, de az oroszoknak sem volt; fekete kenyeret ettek ugyan, de a bányászok naponta 1200 grammot kaptak, miközben a velük dolgozó orosz vájár is csak 1200 gramm feketekenyeret kapott, amit viszont meg kellett osztania a családjával is. Aki megszökött, amíg meg nem találták, a brigádosát egy két méter mély lyukban tartották. Alois arról sem tud, hogy az elfogott szökevényeket megverték volna, hogy Szibériába vitték őket, az más kérdés, de nem verték, és a nőkkel sem erőszakoskodtak. A deportáltak életviszonyai, meglehet, hogy mostohák voltak, de semmivel sem voltak rosszabbak a helybeli lakosság életviszonyainál – óhajtotta tisztázni a most 88 éves Weil Alois, akit 18 évesen vitték el kismunkára a Szovjetunióba. 
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

Beszélj magyarul, tanulj magyarul!
Anyanyelvfejlesztő tábor Magyarlapádon
Ezzel a címmel tartottak 2016 február 6. és 12. között anyanyelvfejlesztő tábort a Fehér megyei Magyarlapádon azon szórványból származó kisdiákok számára, akik a jövő tanévtől a helybeli bentlakók számát szaporítanák.
A tábor szerves részét képezi annak a több éves programnak, amelyet a Nagyenyed környéki szórványmagyarság megmaradása érdekében dolgozott ki az Ethnika Kulturális Alapítvány. A gyerekek nagy része hátrányos helyzetű, kis szórványtelepülésekről származik, ahol vagy nincs magyar tagozat, vagy megszűnőfélben van. A környék több évig tartó, néprajzi és demográfiai feltérképezése révén az alapítvány 30-nál több olyan gyereket azonosított, akik vegyes házasságból származnak és vannak olyanok is, akiknek mindkét szüleje magyar, de nincs a falujukban magyar tagozat, ezért román iskolába járnak. Mivel az alapítvány biztosítani igyekszik a 2017-es tanévtől a taníttatásukat és teljes ingyenes ellátásukat a szórványkollégiumban, a mostani interszemesztriális vakációban a diákok magyar nyelvtudását, olvasás- és íráskészségét próbálta felmérni és fejleszteni. Mint kiderült, a legnagyobb gond az, hogy szinte teljes egészében hiányzik ezeknél a gyerekeknél a velük egykorúakkal való kommunikációs lehetőség magyar nyelven, és  legtöbbször félnek magyarul megszólalni, nehogy „kikacagják” őket, ha tévednek.  Már kezdettől egyértelmű volt, hogy a hagyományos tanórák módszerei ebben az esetben nem hozzák a várt eredményt, ezért az önkéntes lapádi és enyedi pedagógusok alapvető kiindulási szempontja az alkalmazhatóság lett. Igyekeztek minél több szituatív kommunikációs játékot összeállítani a legalapvetőbb témák kapcsán, konkrét élethelyzetekre támaszkodva, amelyeket a gyerekek közvetlenül észlelnek és egyszerű mondatokkal ki tudnak fejezni. A szókincs- és beszédfejlesztés mellett játékos formában megtanították a magyar ábécét is, gyakoroltatták a helyesírást, a szép kiejtést és sok magyar gyerekfilmet, mesét nézegettek, beszéltek meg. A foglalkozásokat olyan tevékenységekkel egészítették ki, amelyek segítették feloldani kommunikációs gátlásaikat is: együtt éneklés (magyarlapádi népdalok), mondókák, mondák és legendák, mesejelenetek bemutatása, bábozás, labdajátékok, kenyér-és csörögesütés, babaöltöztetés valamint számos olyan csoportos tevékenység, ahol a gyerekeknek meg kellett szólalniuk ahhoz, hogy bekapcsolódhassanak a játékba.
BASA EMESE. Szabadság (Kolozsvár)

A sovinizmus himnusza
Az elmúlt hónapokban egy kosárlabda-mérkőzésen kirobbant himnuszbotrány kapcsán sem hazudtolja meg magát a Szociáldemokrata Párt (PSD), amely nevével ellentétben a sovinizmus egyik legfőbb zászlóvivője Romániában. (Nem mintha ebben a tekintetben a többi fősodratú román párt olyan nagyon lemaradna mögötte.) 
Ismeretes, hogy miután a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi női kosárlabdacsapat mérkőzése előtt a román himnusz eléneklését követően a szentgyörgyi szurkolók belekezdtek a székely himnusz éneklésébe, a kolozsváriak boszniai edzője nem várta meg, hogy a végére érjenek, hanem melegíteni küldte a játékosait. A székely szurkolók ezért szidalmazni kezdték a csapatot.
Az ügy a sportminisztériumig is eljutott, ahol meglepő, és a román hivatalosságok részéről merőben szokatlan módon nem a nemzetállam-fetisiszta-soviniszta szemlélet szerinti állásfoglalás született. Abban ugyanis arra figyelmeztették a kosárlabda-szövetséget, hogy a hatályos jogszabályok értelmében csakis nemzetközi mérkőzések előtt kell a himnuszokat eljátszani, ezért a szövetség szabályzata – amely minden belföldi meccs előtti himnuszéneklésről szól – nem feltétlenül korrekt.
Ennek nyomán viszont már a természetesnek számító reakciókról érkeztek hírek: többen hazaárulással vádolták meg az egykori kiváló evezőst, Elisabeta Lipă sportminisztert, akinek a tiszteletére az olimpiákon összesen ötször csendült fel a román himnusz. És nem tétlenkedett a PSD sem: olyan törvénymódosítást dolgoztak ki, amely minden sportágban, minden korosztály számára kötelezővé tenné a meccs előtti himnuszéneklést a zárószakaszban.
Nagyon látszik, hogy választási év van, és a PSD repülőrajtot kíván venni abban a versenyben, amely arról szól, melyik párt áll jobban a melldöngető, primitív nacionalizmus terén. Persze ezzel nincs egyedül a pályán, hiszen a többek között a PSD által is gerjesztett hangulatban a székelyföldi csapatok román vidékekről származó együttesek elleni meccsein az ellenfél szurkolói régóta úgy tesznek, mintha „nemzetközi” meccsről lenne szó, és „Románia, Románia!” skandálással biztatják kedvenceiket.
Közben csak kevesekben tudatosul, hogy egy himnusz – függetlenül attól, hogy román, magyar vagy székely – éppen attól különleges, hogy csak kivételes, ünnepi alkalmakkal csendül föl. Ha azonban a kötelező „hazafiság” jegyében hetente többször is felhangzik, úgy, hogy a szurkolók előtte, utána és közben is kedélyesen anyázzák az ellenfelet, az épp hogy csorbítja a méltóságát, és banálissá, hétköznapivá teszi, lealacsonyítja.
Amúgy tünetértékű, hogy egy másik sportbotrány kapcsán nincs ekkora nemzeti felhördülés. Nemrég egy Zilah–Nagybánya női kézilabda-mérkőzésen a zilahi „szurkolók” abból űztek sportot, hogy módszeresen megalázták a nagybányaiak afrikai származású francia válogatott klasszisát, Allison Pineau-t annak bőrszíne miatt. Ebben az esetben a PSD nem érezte szükségét, hogy állást foglaljon a kirekesztés ellen. (A Dragnea pártelnök által kidolgozott rágalmazásellenes törvény kapcsán mi is úgy véljük, hogy inkább a szólásszabadság korlátozására lehet alkalmas a kisebbségi közösségek védelme helyett.) Igaz, a többi párt sem sietett elítélni az ordenáré rasszizmust.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Biró Zsolt csak jön-megy
Mint arról beszámoltunk, a másfél éves szünet után összeült Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) február 12-i budapesti tanácskozásán sem az egyik alapítónak számító Magyar Polgári Párt, sem a megfigyelői státussal rendelkező RMDSZ nem vett részt. Előbbi most jobbról előzne, utóbbi meg csak lapít.
Bíró Zsolt MPP-elnök a tanácskozás házigazdájának, a Magyar Kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának írt egy kínosan mentegetőző levelet, amiben azt állította, hogy azért nincs jelen az ülésen, mert pártja nem kapott meghívást. A Tőkés László KMAT-elnök által szignált meghívó minden tagszervezetnek és meghívottnak kiment, beleértve az MPP-t, Biró nem is írhatta volna meg a levelét, ha nem tudott volna a tanácskozásról.
A közvélemény ugyanakkor már tisztában van az MPP hintapolitikájával és ügyeskedéseivel, hiszen a párt hol a nemzeti-polgári oldalon tetszeleg, hol az RMDSZ-szel köt többé-kevésbé nyilvános paktumokat. A minipárt előző elnöke, Szász Jenő legutóbb az RMDSZ-re való voksolásra biztatta az erdélyi magyarokat, utóda viszont a 2012-es romániai választások után olykor-olykor kritikus hangokat ütött meg a Bukarestben mindenhez csak statisztáló szövetséggel szemben. Az idei választások előtt pedig ismét Kelemen Hunorral paktumozgat Biró Zsolt, miközben folyton Budapesten kopogtat a magyar kormánypártok ajtain. Birónak szokásává vált, hogy a különféle nemzetpolitikai események előtt vagy után próbál külön tárgyalni magyarországi politikusokkal és külön médiaszereplést kieszközölni a társaságukban. Legutóbb a KMAT-ülésen találkozhatott volna például Szili Katalinnal, ha megjelent volna az autonómiaküzdelem állásáról szóló tanácskozáson, ám ő külön találkozót kért másnap a határon túli magyar közösségek autonómiaügyeinek koordinálására felkért miniszterelnöki megbízottal. 
Az MPP egy vasárnap keltezett közleményben számolt be a Biró és Szili közötti találkozóról. Eszerint a felek külön elemezték az autonómiastatútumok kapcsán felmerülő vitás kérdéseket, és egyetértettek abban, hogy a jelenlegi helyzetet a túlzott átpolitizálás jellemzi, ami megnehezíti a közös fellépést, ezáltal pedig a megvalósíthatóságot sodorja veszélybe. Az MPP folyvást közvetíteni akar, de nem tudni, mit és kik között, csupán utalás történik arra, hogy mielőbb a román parlament elé kellene kerüljön egy olyan autonómiatervezet, amely mögött a lehető legszélesebb társadalmi támogatottság mutatható fel. Vélhetőn arról a tervezetről van szó, amit az RMDSZ és az MPP állítólag közösen dolgozott ki hajdanán a Székelyföld területi autonómiájáról, de amit a parlamenti képviselettel egyedüliként rendelkező magyar párt, az RMDSZ mindmáig nem nyújtott be. Az MPP állítólag két éve sürgeti a statútum parlamenti beterjesztését, ám ezt az RMDSZ eddig nem tartotta időszerűnek. Az az RMDSZ, amellyel az MPP folyton választási paktumokat köt, önállóságát apránként feladva. R. B. M. itthon.ma//szerintunk

"Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!"
Moszkva Erdély elrománosításával vádolta meg Romániát. Még mindig tabu, mi történt 1944-1945-ben: a románok tudtával és segítségével hurcoltak el több ezer németet és magyart szovjet lágerekbe.
Moszkva a múlt héten a második világháború történetének meghamisítási kísérletével vádolta meg Romániát. Az orosz külügyi szóvivő, Maria Zaharova Erdély elrománosítását is szóvá tette. 
Oroszország álláspontját egy az erdélyi szászok 1945-ös deportálásáról szóló bukaresti kiállítás kapcsán fejtette ki Zaharova, aki emlékeztette Romániát, hogy a Szovjetunióba elhurcolt erdélyi szászok és magyarok listáját román köztisztviselők állították össze, és ezt arra használták fel, hogy a németek és magyarok létszámát csökkentsék a románság javára. Bukarest „sajnálatosnak és nehezen összeegyeztethető összemosásnak” nevezte az orosz külügyi szóvivő szavait. 
A második világháború története még hetven évvel az események után is sok feldolgozatlan traumát hordoz magában, amelyekről sokáig nem volt szabad beszélni, ilyen az 1944-45-ös időszak, amikor röpke egy év leforgása alatt Erdélyből több százezer embert hurcolnak el csupán származása miatt. Amíg 1944. május 16. és június 9-e között a németek a magyar adminisztráció segítségével deportáltak több mint 130 ezer zsidót Észak-Erdély területéről, addig pár hónappal később, 1944. októberében a szovjetek a románok közreműködésével visznek el több mint 25 ezer magyar férfit. 1945. januárjában a németek is sorra kerülnek, amikor 100 ezer erdélyi németet visznek el a Szovjetunióba kényszermunkára. 
Ezekről a történetekről sokáig nem beszéltünk, s a román külügy válasza azt mutatja, hogy Románia számára továbbra is a tabutémák közé tartozik ennek a korszaknak a feldolgozása. Az 1944 őszén lejátszódó eseményekkel kapcsolatban dr. Murádin János Kristóf történészt, a Sapientia EMTE tanárát kérdeztük, aki a téma egyik szakavatott kutatója. 
Bukarest nem értette vagy nem akarta érteni az orosz külügyi szóvivő szavait? 
– Nyilván nem akarta érteni Bukarest, itt arról van szó, hogy bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, hiszen ami az erdélyi deportálásokat illeti, mind a két fél benne volt. Ez egy olyan téma, amellyel nem volt ildomos foglalkozni a baráti országoknak. Mára nagyon kevés túlélő maradt, aki tudna mesélni azokról az időkről. Oda jutottunk hetven évvel a történtek után, hogy mivel a téma kikerült a társadalmi köztudatból, újra vissza lehet hozni a politikába, ezáltal lehet ujjal mutogatni egymásra, mivel az emberek előtt az igazság annyira ködbe veszett, hogy ez már nem jelent veszélyforrást. A társadalom nem fog felülbírálni ilyen politikai töltetű kijelentéseket ebben a kérdésben.  Mi történt a román átállást követően Észak-Erdélyben? 
– A Szovjetunió számára 1943-ig mindegy volt, hogy Magyarország vagy Románia, mind a két ország ellenség volt. A sztálingrádi csatát követően a román politikai vezetés érezni kezdte, hogy vesztésre áll a helyzet, ezért elkezdett közeledni a Szövetségesek irányába. A románok mindig is ügyesebben játszottak diplomáciailag, mint a magyarok, akiknél hamarabb belátták, hogy a Szovjetunióhoz kell közeledni és nála kell keresni a fegyverszünet lehetőségét. Románia hamarabb lépett, mint Magyarország, 1944. augusztus 23-tól már nem ellensége a Szovjetuniónak, hanem szövetségese a németekkel szemben. Ezzel szemben Magyarország még ellenség. 
Ezért 1944 őszén úgy alakulnak az események, hogy amikor a Vörös Hadsereg átlépi a szovjet határokat, az első két ellenséges terület, ahová szovjet katona lép, az Kelet-Poroszország és Észak-Erdély. Itt kerül először ellenséges területre a szovjet hadsereg, hiszen amikor Iaşi-nál áttörik a szovjetek a frontot, a román hadsereg átáll, így a szovjeteknek Moldván pillanatok alatt sikerült átjutniuk. Augusztus 26-án, három nappal a román átállást követően már az Uz-völgyén nyomul előre a szovjet hadsereg, és megpróbálnak betörni Erdély területére.
Itt kerülnek tehát először konkrét ellenállásba úgy, hogy ellenséges területen vannak, és nem a „fasisztákat” kell kiűzni a szovjet földről. Idegen területen vannak, ahol ellenséges lakosság lehet, és fegyveres ellenállásba ütközhetnek. A Szovjetunió saját tapasztalatából kiindulva attól félt, hogy a front háta mögött partizán tevékenység alakulhat ki, amely megnehezíti az előrenyomulást Budapest és Berlin irányába. 
Ezt a félelmet játssza ki a román fél, aki a szovjet katonai parancsnokság és Malinovszkij marsall számára listákat állít össze, hogy kik azok a veszélyes elemek, akiket össze kell gyűjteni és el kell hurcolni, mert ezek civilbe öltözött katonatisztek, akik a front mögött lemaradva partizán alakulatokat fognak szervezni. Mivel a Szovjetunió elsődleges célja a német főváros mielőbbi elérése, ezért a védelmi és utánpótlás vonalai szentek voltak, ezért az esetleges partizán tevékenység egy olyan kérdés volt, amit nagyon gyorsan meg kellett oldani. Ezért van az, hogy már szeptemberben, az első harcok idején a román listák alapján azonnal megkezdi a begyűjtést: ekkor csak magyarokat. 
A magyar elhurcolás rögtön a frontátvonulás után zajlik le, sőt, vannak olyan esetek is, hogy átment a front a falun, és már aznap elkezdik begyűjteni onnan az embereket. Ez a begyűjtés sok esetben valóban a román feljelentések és a román szomszédok nyomravezetése, valamint a román hatóságok által összeállított listák alapján történt. Kolozsváron például Gheorghe Onişoru román konzul valamint Aurel Milea helyi ügyvéd segítette a szovjet katonai hatóságokat. 
A listákat Bukarestben állították össze, úgy, hogy az észak-erdélyi magyarságnak azt az értelmiségi rétegét érintette, amely az 1940-44 közötti időszakban politikai szerepet is vállalt: így kerültek fel a listára olyan nevek, mint Vita Sándor országgyűlési képviselő, Mikó Imre jogász, magyar parlamenti képviselő, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára, Járosi Andor evangélikus lelkész, aki a vészkorszakban zsidókat mentett, Mikecs László történész, a csángó kutatás egyik kiváló szakértője, és természetesen olyan értelmiségi emberek is, akik meghatározóak lehettek a következő értelmiségi generációk kinevelésében, így vitték el Kolozsvárról a református kollégium teljes tanári karát is. 
Papíron a partizán akció megakadályozása a cél, a gyakorlatban etnikai tisztogatás zajlik az értelmiség lefejezésével. Elősegíteni azt, hogy az erdélyi magyar közösség védtelenné váljon, és a szétbomlás felé menjen. A cél tehát elsősorban az erdélyi magyarság megfélemlítése volt, hogy az tömegesen hagyja el Erdélyt. Ezt akarták elérni a román paramilitáris egységek is, amelyek számos atrocitást követtek el a magyarok ellen, gondoljunk itt csak a jól ismert szárazajtai vagy az egeresi esetekre, de ennél sokkal több volt. 
Hogyan viszonyult a román hatóság illetve az erdélyi román lakosság a magyarok deportálásához? 
– A román hatóságok pontosan tudtak az elhurcolásokról, a román lakosság meg elővigyázatos volt, ezért sok helyen felírták az ajtóra, hogy “casă românească – román ház”, mert arra gondoltak, hogy ha bejön a román és a szovjet hadsereg, és atrocitásokra vagy rablásokra kerül sor, akkor ők mentesítve legyenek. A román társadalom mindenestül elégtételt akart venni a bécsi döntésért, és ki máson tudott volna elégtételt venni, mint a magyarságon. 
Elég csak Ion Bozdog prefektus szavaira gondolni, aki 1944. szeptember 28-án így fogalmazott: „Hajthatatlan vagyok, mint az öreg Cato, és nem szűnök meg ismételni: teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal! Most vagy soha! A magyarok által annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a román férfi karja ne engedje el a fegyvert mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítottuk ettől a nemzettől.” S nem Bozdog volt az egyetlen a román társadalomban, aki hasonlóan gondolkodott, és akkor a korabeli sajtót még nem is említettem, hiszen rettenetes uszító hadjárat ment végbe a magyarok ellen a román sajtóban. 
Abban az időszakban szomorú divat volt a kollektív bűnösség gondolata, elég itt csak a Beneš-dekrétumokat említeni. A románság is úgy állt hozzá, hogy eljött az idő a bosszúra. Sajnos nagyon kevés ember volt, aki toleránsabb nézőpontból tekintve a kérdést, arra intette volna a lakosságot, hogy csak a bűnösöket büntessék meg, és ne egy egész népcsoportot. Tulajdonképpen most látták lehetőségét annak, hogy a magyar adminisztráció által elkövetett rengeteg hibát megtorolják. 
Észak-Erdély visszacsatolásakor a magyarországi tisztviselők, az ún. “ejtőernyősök” sajnos sok esetben ostoba módon viszonyultak a román kisebbséghez, s ne feledjük el, hogy Észak-Erdélyben egymilliót meghaladó román kisebbség élt 1940-ben, vagyis az akkori lakosság több mint 40 százaléka. Olyan megalázó esetek voltak, hogy a kötelező katonai behíváskor a román földművesek ingjének az öv alatti részét a magyar parancsnok levágatta, mondva, hogy magyar bakánál ilyen nincsen. Ez sértő és megalázó, nyilvános megszégyenítés volt. Felesleges, ostoba, feszültségeket generáló esetek voltak, és sok esetben az észak-erdélyi magyar lakosság is hozzájárult ehhez. Sokan úgy gondolták, hogy a románságon vesznek elégtételt a trianoni döntésért, és 1944-ben, amikor fordult a kocka, akkor a románok akartak elégtételt venni. 
Mennyire volt tudatos a szovjetek részéről, hogy Kolozsvárról olyan sok magyar férfit vittek el? 
– A szovjetek egyik legkiemeltebb célpontja Kolozsvár volt, hiszen itt van a legtöbb értelmiségi, innen 5000 magyar férfit vittek el, abból a városból, amelynek az összlakossága a frontátvonulás után 73000 fő volt. Ennek az 5000 embernek a 16 százaléka értelmiségi: jogászok, papok, tanárok, tanítók, azt kell mondjuk, hogy ez célirányosan végrehajtott deportálás volt. 
Más okai is voltak a deportálásoknak, szovjet tekintetben az egyik ilyen ok a már említett partizángyanús elemek eltávolítása a hátországból, a másik ok, hogy a Szovjetunió 22 millió halálos áldozattal járult hozzá a háborús győzelemhez, és a nyugati területei az országnak holdbéli tájak voltak, hiszen ahol a német hadsereg végigvonult, ott kő kövön nem maradt. A szovjetek visszavonuláskor szintén a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, így teljes területek váltak pusztasággá, újjá kellett építeni a Szovjetuniót, ahhoz pedig munkás kéz kellett. Tehát munkaerőként is számítottak erre a többezer emberre. 
Hogyan zajlott le az elhurcolás, és honnan vittek el több embert? 
– Ahol hosszabb időre megállt a front és megakadt az előrenyomulásban a szovjet hadsereg, ott több embert hurcoltak el, ahol hamarabb sikerült átjutni, ott kevesebb embert szedtek össze, de mindenünnen vittek el embereket. Tordáról (a tordai csatában egy hónapig fenntartják a kisebb magyar alakulatok a szovjeteket) hétszáz magyar embert vittek el, abból a városból, amelynek a magyar lakossága 7300 fő, ott szó szerint megtizedelik a magyar lakosságot! Összesen minimum 20 000 magyar embert vittek el Észak-Erdélyből, de ez csak nagyon óvatos becslés. Valószínűleg ennél többen lehettek, akiket civilként foglyul ejtettek. 
Elhurcolási hullám még Székelyföldön volt, itt körülbelül 6-7000-re tehető azoknak a száma, akiket elvittek, a legtöbbet a Csíki medencéből, elsősorban a hágókon való küzdelmek után következett ez be, s ahogy átjutnak ezeken a szorosokon, végigvonultak Al- és Felcsíkon, ekkor összegyűjtöttek vagy 3000 embert. Körülbelül ugyanennyire tehető a partiumi elhurcolások száma is, ahol a debreceni páncélos csata állította meg a szovjet hadsereget, s járult hozzá, hogy erről a környékről nagyobb arányban vigyenek el embereket. 
Az elhurcolásokkal kapcsolatban el kell mondani, hogy a bűnhődés sok esetben nem volt összhangban a bűnnel, mert nagyon sok olyan embert vittek el, akik teljesen ártatlanok voltak. Én magam is több olyan interjút készítettem, ahol a 14 éves gyermeket felküldik az óvóhelyről a lakásba, a szovjet járőr összeszedi, és elviszik négy évre Szibériába. Nagyon sok volt a 18 év alatti diák, aki Szibériában, a lágerekben nő fel, szörnyű körülmények között. 
Amikor elfogytak a listák, akkor már azt vittek el, akit értek. Először a törvényszék fogdájába vitték az embereket, és húsz embert is bezsúfoltak egy három személyes cellába, majd hajnalonként, hogy ne legyen nagyon feltűnő, a Tordai úton kísértek fel több száz főt és indítottak el Torda irányába gyalogosan. Azért úgy, mert a visszavonuló német csapatok berobbantották a kolozsbósi alagutat és felszaggatták a vasúti síneket, így a vasútvonal használhatatlan volt. Tordán bevagonírozták őket és Aranyosgyéresen keresztül Brassó, Focşani, Iaşi irányában a Szovjetunióba vitték. 1944. decemberéig mind a 20-25 ezer észak-erdélyi magyart elviszik a Szovjetunióba. 
Hogyan kerülnek haza ezek az emberek? 
– Van, akinek hamar sikerült hazajönni, például akik szovjet szempontból “hasznavehetetlenek” voltak, mert nem tudtak dolgozni. Őket az első transzporttal hazaküldik, közvetlenül a háború befejezése után, de közülük sokan nem érnek haza, mert már a vonaton meghalnak az elgyengülés és a betegségek miatt. 
A többséget viszont kinn tartották évekig, az utolsók csak 1953-ban jutottak haza, Sztálin halála után. Az egyik túlélő elmesélte, hogy az utcáról szedték össze, s amikor megpróbált elszaladni, akkor a géppisztolyból kilőtt sorozattal ijesztették meg és kényszerítették vissza a sorba. 16 éves volt akkor, és kilenc évet töltött a Szovjetunióban.
A németek deportálása miben különbözött a magyarokétól? 
– A németek deportálása már más kontextusban zajlott le. A németeket úgy vitték el, hogy a románoknak 300 000 embert kellett biztosítani a Szovjetuniónak kényszermunkára. Persze ezt nem így mondták, jóvátételi munkának nevezték, amiért Románia részt vett a Szovjetunió elleni háborúban. Ekkor nem a románokat küldték, hanem a németeket, a „fasisztákat”, ahogy nevezték, akiket meg kellett büntetni. Ezek a „fasiszták” 16-17 éves lányok és fiúk voltak 1945-1946-ban. Körülbelül 90-100 ezer németet vittek el 1945. januárjában. 
A bánsági svábok közül több mint 50 ezer embert hurcoltak el, a besztercei szász területekről és a szebeni szászok közül is rengeteget, és 15 ezer embert elhurcoltak az akkor már nagyon elmagyarosodott szatmári sváb közösségből is. Így kerültek ki a németek és azok, akiket „németeknek” neveztek, a szovjet lágerekbe. Nagyon sokat csak a németes hangzású neve miatt vittek el. 
A németek esetében tehát jóval szisztematikusabb volt a begyűjtés, és nem a partizántevékenység volt az ürügy, hanem munkáskézre volt szüksége a Szovjetuniónak, ezért ekkor már lányok is bekerültek a transzportba. Amíg a magyarok esetében elsősorban a férfiakat vitték el, addig a németek esetében egész családokat deportáltak, sőt terhes nőket is, voltak olyan esetek, hogy ott szülte meg a gyermeket a lágerben. 
Amíg a negyvenes évek elején Erdély valóban egy multietnikus környezet volt, ez mostanra teljesen megszűnt, és ez a második világháború végén kezdődött. 1944-ben elvitték a zsidókat, 1945-ben deportálták a németeket. Így ma már lehet nyugodtan német államelnöke Romániának, mert németek már nincsenek. Én őszintén félek attól, hogy néhány évtized múlva magyar államelnöke lesz az országnak… Mert az azt fogja jelenteni, hogy mi már nem vagyunk, vagy legalábbis politikailag is jelentéktelen a maradék, összezsugorodott magyar közösség. Mint tudjuk, magyarok ma már egyre kevesebben vannak Romániában, maradtak a románok és azok a romák, akik még nem románosodtak el. Erdély hajdani etnikai sokszínűsége tehát elveszett. 
Az 1944 novemberében bevezetett szovjet katonai közigazgatás a magyar emlékezetben mintha pozitívként maradt volna meg. Mi az oka ennek a kettős emlékezetnek, hiszen a szovjetek voltak azok, akik alig egy hónappal azelőtt még deportálták az embereket? 
– Az 1944 őszi események mindenkit pánikszerűen érintettek. 1944 késő nyara volt a pánik csúcsa. Az erdélyi magyarok érezték, hogy a románok átállásával nagyon nagy a baj. A frontátvonulás, az atrocitások és a deportálások is viszonylag gyorsan lejártak, és kezdett visszatérni a normális élet. A szovjet megszálló alakulatok számára elsődleges cél volt, hogy lecsillapítsák a kedélyeket, ezért is parancsolták ki a román adminisztrációt, amely a szovjet hadsereg mögött érkezett. 
Először Kolozsvárról október 15-én, alig négy nappal a bevonulás után, Kolozsvár város parancsnoka visszautasította a román adminisztráció bevonulási kérelmét, és a román hivatalnokoknak el kellett hagyniuk a várost. Az ő közbenjárására, de szovjet felsőbb utasításra is, Malinovszkij marsall egy hónappal később elrendelte, hogy egész Észak-Erdélyből tűnjön el a román adminisztráció. A magyar fél ekkor úgy érezte, hogy a Szovjetunió megmentette őt a románoktól, és esély van arra, hogy ne kerüljön az egész terület Romániához, mert ne feledjük el, hogy a szeptemberi fegyverszüneti egyezmény úgy hangzott, hogy „Erdély vagy annak nagyobbik része adassék vissza Romániának”. 
A Szovjetunió nagyon okosan taktikázott, és nyitva hagyta a kérdést. A magyarság nagyon reménykedett abban, hogy a Szovjetunió mégsem fogja hagyni a helyzetet teljesen eldurvulni, és a szovjetek is úgy állították be magukat, hogy felszabadítóként érkeztek az országba. Néhány hónapig a magyarok azt hitték, hogy ha a szovjet árnyékban baloldali orientációt vesznek fel, jobb fényben tűnnek fel a Szovjetunió előtt, és ez a béketárgyalásokon segíteni fog abban, hogy megmaradjon Erdély egy része magyar területként. 
Ebben nagyon komolyan kezdtek hinni, sőt, volt egy másik vonulat is, amelyik azt mondta, hogy hátha elérhető egy magyar-román, svájci mintára szerveződő, önálló Erdély. A Szovjetunió ugyanis – mint ahogy Tofik Iszlamov levéltári kutatásaiból is tudjuk – egy ideig, 1943. decemberéig ezzel a gondolattal is játszadozott, hogy Magyarország és Románia közé kellene egy ütköző állam, így a Szovjetunió rovására egyik sem tudna megerősödni, és mindig sakkban tartanák egymást. Ezt a szovjet propaganda nem is titkolta, és ez eljutott Erdélybe, így sok baloldali orientációjú értelmiségi kezdett ebben gondolkodni. 
1944. november 14-től 1945. március 6-ig abban reménykedtek, hogy hátha sikerül etnikai megegyezésre jutni a románok és a magyarok között, s ne feledjük el, hogy akkor csak Észak-Erdélyben 1 millió 300 ezer magyar élt, az egy más etnikai közeg volt, akkor még lehetett beszélni román-magyar Erdélyről. Amikor a Groza-kormány hatalomra került, Románia hivatalosan is baloldali orientációt vett fel, méghozzá jóval korábban, mint Magyarország. Románia kezdett szebb fényben feltűnni Moszkvában, és a bukaresti kormányzat is inkább kommunistává vált, csak hogy Észak-Erdélyt megkapja, ezért, amikor márciusban Petru Groza hatalomra kerül, a Szovjetunió Románia javára dönt. Ekkor több szempontot is figyelembe vettek: a románok megígérték, hogy lemondanak Besszarábiáról és Észak-Bukovináról, cserébe viszont kérik Észak-Erdélyt. 
Ezért volt olyan nagy csalódás, amikor márciusban újra bevonult a román adminisztráció, és kiderült, hogy egész Észak-Erdély újra a románoké lesz. Talán emiatt is utólag még szebb fényben tűnik most fel az a pár délibábos hónap, ami az erdélyi köztársaság időszakát jelentette 1944. novembere és 1945. márciusa között.
Simon Mária Tímea. Transindex.ro

Történész: Horthy megítéléséhez kritika és empátia is kell
Horthy Miklós kormányzó reális megítéléséhez kritikára és empátiára egyaránt szükség van - hangsúlyozta Turbucz Dávid történész a Horthy-kultuszról szóló könyve bemutatóján a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) könyvtárában.
A szerző szerint ma még a közbeszédben többnyire vagy fasiszta diktátornak, vagy a nemzet atyjának tartják a kormányzót. A végletesen leegyszerűsítő megközelítések egyik előzménye a két világháború közti kritikátlan kultusz, a másik viszont az 1945 utáni szintén egyoldalú elutasítás.
Turbucz Dávid rámutatott: a kultusz építőinek motivációi eltérőek voltak. Egyesek őszintén, mások karriervágyból vagy pusztán az igazodási kényszerétől vezettetve járultak hozzá a folyamathoz.
Ablonczy Balázs, a könyv egyik méltatója a rendezvényen felidézte, hogy az 1930-as évek végén az ellenzéki, szociáldemokrata lap, a Népszava is köszöntötte Horthy Miklóst. Az egyik szociáldemokrata képviselő pedig akkoriban egyenesen úgy fogalmazott: "eljutottam odáig, hogy éljen Horthy Miklós!"
Romsics Ignác történész, akadémikus méltatásában rámutatott: a Horthyt övező két világháború közötti vezérkultusz akkoriban a kontinensen egyáltalán nem volt egyedülálló. Finnországtól Romániáig, Lengyelországtól Franciaországig számos katonatisztből lett egyszemélyi vezető került európai állam élére. Ez a vezetési stílus és berendezkedés azonban egyértelműen megkülönbözethető a Mussolini, majd Hitler által kialakított rendszerektől. Szintén azt emelte ki, hogy a két világháború között glorifikált magyar vezetőt 1945 után immár egyenesen diabolizálta az uralkodó propaganda, a kiegyensúlyozott megközelítések máig nem tudtak túlsúlyba jutni a közbeszédben.
Fodor Pál történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója a könyvbemutatón méltatta, hogy a szerző a Horthy-kultuszt, a két világháború közötti szimbolikus politikát a saját korába helyezve próbálja bemutatni és megérteni. Megjegyezte: a kultusz negatív hatása annyiban nyilvánvalóan tetten érhető, hogy a korszak végére Horthy maga is elhitte, amit róla állítottak, hogy kivételes egyéniség, aki nélkül minden összeomlik. Ez pedig minden bizonnyal hozzájárult a korszak utolsó éveinek szomorú mérlegéhez. Milan Kundera írót idézve úgy fogalmazott: a 20. század legszomorúbb öröksége, hogy az életet lefokozta politikává, a politikát pedig propagandává.
Kérdésre válaszolva Turbucz Dávid a könyvbemutatón elmondta: a fennmaradt dokumentumok szerint a szovjet diktátor, Sztálin döntött arról, hogy Horthyt nem kell háborús bűnösként felelősségre vonni, miközben például az akkori magyar kommunista vezető, Rákosi Mátyás szorgalmazta volna bíróság elé állítását. Sztálin azonban feltehetően célszerűtlennek tartotta volna, hogy a nemzeti szimbólumból mártírt csináljanak. Továbbá az is motiválhatta, hogy Horthy 1944. október 15-én, bár sikertelenül, de mégiscsak megpróbálkozott a kiugrással a háborúból és a német szövetségből.
Turbucz Dávid A Horthy-kultusz 1919-1944 című kötete három nagy fejezetre oszlik. Az első a kultusz 1919-1920-as időszakát mutatja be, ahol Horthy mint "országmentő" jelent meg. Az 1920 és 1938 közötti időszak kulcsszava az "országépítő", a harmadik fejezet pedig azt mutatja be, hogy 1939-től miként teljesedett ki az akkor már "országgyarapítóként" aposztrofált kormányzó kultusza.
A szerző 18 korabeli országos napilap évfolyamait vizsgálta át a kultuszépítés szempontjából, a kötetben mintegy hatvan oldalon át sorakoznak az ezzel kapcsolatos grafikonok, táblázatok. A vizsgálat kiterjedt a korabeli rádióadásokra és filmhíradókra is.
Turbucz Dávid munkája a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének 2012-ben indult Magyar történeti emlékek című könyvsorozata 35. kiadványként jelent meg. MTI

Összevonnák a nyárádszeredai iskolákat
Értetlenül fogadta a nyárádszeredai önkormányzat a Maros megyei tanfelügyelőség döntését, miszerint a csökkenő gyereklétszámra és gazdasági okokra hivatkozva a Deák Farkas Általános Iskola elveszíti önállóságát, és beolvad a Bocskai István Gimnáziumba.
A tanfelügyelőség azzal indokolta a lépését, hogy a minisztérium felszólítására csökkenteni kell a nem didaktikai személyzetet. Szerintük az iskolák összevonásával az adminisztratív személyzetet csökkenteni lehet, igazgatói, aligazgatói állások szűnnének meg, és a titkári és könyvelői munkát is meg lehet oldani kevesebb személyzettel. Nem beszélve a takarítókról, karbantartókról, akiknek a tanfelügyelőség szerint nincs elég munkájuk, ezért állásokat kell felszámolni.
Tóth Sándor polgármester szerint a tanfelügyelőség szembement a törvényekkel, és önkényesen döntött az iskola-összevonásról. Mint mondta, a tanfelügyelőségen „egyetlen törvénycikkellyel sem tudták megindokolni határozatukat". A polgármester biztos abban, ha bíróságon támadják meg a döntést, megnyerik a pert.
„Ám ez csapdát is rejt. Ugyanis a jelenlegi tanfelügyelőségi vezetők még három évig a helyükön maradnak, hisz versenyvizsgával és nem politikai kinevezéssel töltik be a posztot. Megtörténhet, hogy a per után bosszúból támadni kezdenék a szeredai tanintézeteket. Nem beszélve arról, hogy az érettségin és kisérettségin hátrányosan megkülönböztetnék a szeredai diákokat, ezzel csökkentenék továbbtanulási esélyeiket. Büszkék leszünk-e rá, hogy igazunk van?" – tette fel a kérdést a polgármester, akinek ennél fontosabb célja, hogy az érettségi átmenő aránya a 31-ről 50 vagy akár 70 százalékra nőjön.
Tóth Sándor elmondta, a napokban megbeszélést tartanak a témában, amelyen a két iskola vezetői, tanárai és a szülőbizottság tagjai is kifejthetik álláspontjukat. A következő tanévre egyébként a középiskolában 420 diák beiskolázása szerepel a tervezetben, míg az általános iskolákba közel kilencszáz gyerek jár a városból és a hozzá tartozó falvakból, tehát jóval a törvény által előírt háromszázas diáklétszám fölött állnak, így mindkét iskola önálló jogi személyiségre jogosult – hangsúlyozta Tóth Sándor.
Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes egyedüli magyarként a bizottság döntése ellen szavazott, mert ő, ahogy fogalmazott, a Nyárád menti közösséget képviselte. Megkeresésünkre elmondta: 1990-hez képest szinte felére csökkent a magyar diákok száma a megyében, ez is befolyásolja azt, hogy a kvótarendszerrel együtt új átszervezés következik. A kisebb városokban, ahol általános és középiskola is volt, már összevonták azokat, most került sorra Nyárádszereda, Radnót, Sáromberke is. Hogy megmentsék a középiskolákat, azt látták jónak, ha összevonják az intézményeket – mondta el Illés Ildikó.
Gligor Róbert László. Krónika (Kolozsvár)

Könyvek vágyakról, érzelmekről
Pedagógusok, pszichológusok, szülők, közvélemény-kutatók gyakran kutatják,  milyen könyveket kell írni, hogy azok olvasottak és tanulságosak legyenek. Tagadhatatlan, hogy legtöbben a bulvár irodalmat olvassák és egyre kevesebb az érdeklődés a szépirodalom iránt. Nehéz lenne szakszerű választ adni arra a kérdésre, hogy miért olvassák olyan kevesen a kortárs szerzők írásait?
Elek György Madárlábak nyomai alatt című kötetének megjelenése után egy könyvbemutatón vetődött fel a kérdés, hogy a kötetben található írások, milyen műfaji kategóriába sorolhatók? A szerző a kérdésre röviden azt válaszolta: nem bulvár, de nem is szépirodalom, hanem vágyak és érzelmek kifejezései. Hasonló stílusban írt újabb kötete - az Aki nekem virágot álmodott - szintén vágyakat és érzelmeket hordozó írásokat tartalmaz.
Az érzések és érzelmek mindig is befolyásolták az emberek cselekedeteit, azok nem csupán az egyén, hanem a közösségek életére is nagymértékben kihatottak. Valójában semmi sem történik érzések és érzelmi motiváció nélkül. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az érzések hogyan hatottak és hatnak ki a mindennapi cselekedeteinkre, mi is húzódik meg egyes reakcióink mögött. A mai ember érzelmi világára leggyakrabban az aggódásai és a szorongásai hatnak. Ma már eléggé eltérő módon értelmezik, hogy mi az érzelem? Kinek van érzelme? Hogyan nyilvánul meg az érzelem? Mikor, hol, kinek és miért mutat valaki nyilvánosan érzelmeket?
Az érzelmeknek sorsformáló szerepük van, hiszen bizonyos értelemben befolyásolták és ma is meghatározzák az egyén és a közösség viszonyát. Az ösztönök, az érzelmek és a szenvedélyek kulturálisan meghatározottak és időnként jelentős változásokon mennek keresztül. Erős szembenállás tapasztalható az érzelmek természeti és kulturális szemlélete között. Korunk nagy kérdése: az intelligencia velünk születik, öröklődik vagy mi kell megtanuljuk; képes-e az egyén szabadon és felelősségteljesen dönteni? Előfordulhat, hogy vágyaink és céljaink nem minket, valódi énünket és életünket szolgálják, hanem makacs egónkat.
Az ókori görögök a sorsban hittek. Úgy gondolták, olyanok vagyunk, mint a marionettbábok, melyeket az istenek mozgatnak. A zsidók jöttek rá, hogy a sors mellett ott a végzet. Mózes mondta: a sorsunk az, hogy rabszolgák legyünk Egyiptomban, de menjünk, és hagyjuk ott a sorsunkat, vonuljunk ki. Ez volt az exodus. A mai ember számára az kellene legyen a legfőbb kérdés: hogyan lehetne úgy élni, hogy döntéseink az élet szeretetéből fakadjanak? Elek György Madárlábak nyomai alatt, valamint Aki nekem virágot álmodott című köteteiben megjelent írások, erre a kérdésre keresik a választ. szatmar.ro

Brassó: közösségi érdek a magyar-magyar együttműködés
A közelgő önkormányzati választások kapcsán ismételten egyértelműsítenünk kell: Brassóban és a megye több pontján is a magyar-magyar összefogás szolgálhatja leginkább közösségünk érdekét.
Habár az Erdélyi Magyar Néppárt és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség országos vezetése nem jutott egyezségre a két párt önkormányzati választásokon való együttműködéséről, meggyőződésünk, hogy a magyar szavazatok maximalizálása érdekében helyi szinten kötelességünk az összefogás. Ennek szellemében, a Néppárt brassói és Brassó megyei szervezete nevében hangsúlyozzuk: készek vagyunk az együttműködésre, az önkormányzatokban való erősebb magyar képviselet megteremtése érdekében.
A legutóbbi, 2012-ben megszervezésre került, önkormányzati választásokon ez a fajta – városi- és megyei szintű – együttműködés sikerre vezetett, így az akkori összefogás mintájára szorgalmazzuk ismét az együttműködést. Szorgalmazzuk a négy évvel ezelőtti összefogás megújítását: a Néppárt és az RMDSZ jelöltjei induljanak közös listán minden olyan településen, ahol a 2012-es választáson is jó és sikeres volt az együttműködés.
Közösségünk iránt érzett felelősségünk tudatában reméljük, hogy Brassóban és Brassó megye egyéb településein, a magyar-magyar összefogás ez alkalommal is sikeres lesz.
közlemény. itthon.ma//erdelyorszag

Székelyföldi terrorvád – Vitaest egy bukaresti médiaklubban Beke István ügyéről
A szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT), valamint a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) önigazolási kényszere miatt kevés esélye van a december óta előzetes letartóztatásban lévő Beke Istvánnak arra, hogy egyhamar szabadlábra kerüljön, függetlenül attól, bűnös vagy sem – vélték annak a pódiumbeszélgetésnek a meghívottai, amelyet szerda este rendeztek a terrorizmussal gyanúsított kézdivásárhelyi férfi ügyéről Bukarestben.
A Frontline médiaklub által szervezett vitaesten Gabriel Andreescu emberi jogi aktivista megkérdőjelezte a két állami intézmény professzionalizmusát, mert szerinte politikai nyilatkozatot adtak ki szakszerű tájékoztatás helyett. Az ügyészség ugyanis a bizonyítékok ismertetése helyett azt hangsúlyozta, hogy a román nemzeti ünnepen őrizetbe vett kézdivásárhelyi férfi „a szélsőséges-nacionalista Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) aktivistája, aki Erdélyben revizionista-szeparatista célokat képviselt, és Nagy-Magyarország visszaállítására készült".
Andreescu rámutatott: a magyar irredentizmus veszélye időről időre központi témává válik a román közbeszédben, szerinte többnyire olyankor, amikor a kommunista Securitate örökébe lépett, és annak magyarellenességét átörökítő SRI-nek önigazolásra, vagy nagyobb költségvetésre van szüksége. A fórum meghívottai és a közösség soraiból bekapcsolódó résztvevők többször emlegették e tekintetben az 1990-es márciusi marosvásárhelyi etnikai összecsapásokat, amelyek 1990-ben hivatkozási alapul szolgáltak az új titkosszolgálat, a SRI megalakítására.
Kincses Előd marosvásárhelyi jogász kifejtette: a román titkosszolgálatok kedvenc önigazolási módszere a magyar veszélyre való hivatkozás, mert „könnyű egy nem létező ellenséget legyőzni". Mint mondta: leginkább azt a pirotechnikai szakvéleményt hiányolja Beke István esetében, amely rávilágíthatna, hogyan tudott volna a november 30-án őrizetbe vett gyanúsított fél nap alatt egy működőképes bombát előállítani a lakásán talált petárdákból, hogy azt a december elsejei román nemzeti ünnepen felrobbantsa.
Adrian Szelmenczi az ActiveWatch médiafigyelő szervezet aktivistája a sajtó felelősségéről beszélt, rámutatva, hogy a „székely terroristáról" szóló híradásokkal a romániai magyar közösség egészét megbélyegezték. Rámutatott: a magyar veszéllyel való rendszeres manipulálás oda vezetett, hogy ma már bármilyen magyar célkitűzést szélsőséges követelésként félre lehet seperni Romániában, holott minden közösségi program legitim, amíg demokratikus úton próbálják megvalósítani.
A vitaestet moderáló Barabás Balázs újságíró, a Digi 24 hírtelevízió budapesti tudósítója a beszélgetés következtetéseképpen megállapította, hogy a SRI és DIICOT egy olyan ügybe lavírozta bele magát, amelyből már nem tud presztízsveszteség nélkül kihátrálni, így „Beke Istvánnak mindenképpen bűnösnek kell lennie". Ugyanakkor úgy vélte: egyre kevesebben ülnek már fel Romániában a magyar veszéllyel való riogatásnak.
A hivatásuk gyakorlása közben meghalt szabadúszó újságírók tiszteletére 2004-ben létrehozott londoni Frontline klubnak hat kelet-európai országban működik fiókintézménye: a romániai két éve alakult. A román Frontline havonta két-három nyilvános vitát rendez aktuális tabutémákról, amelyeknek ettől az évtől kezdődően az emberi jogok védelmében partnerséget vállaló bukaresti Cseh Központ ad otthont.
MTI. Erdély.ma

Máté András Levente nem tart a magyarellenes tervezettől
Hallgatólagosan elfogadta a képviselőház a magyar nyelvhasználat korlátozását célzó, a magyarellenes megnyilvánulásairól elhíresült Bogdan Diaconu által kidolgozott törvénytervezetet. Az ügyben a szenátus a döntéshozó kamara. Máté András Levente, a képviselőházi RMDSZ-frakció vezetője lapunknak elmondta, nem sok esély van a tervezet elfogadására.
Az Egyesült Románia Párt (PRU) elnöke – aki 2014-ben lépett ki a Szociáldemokrata Pártból (PSD), azóta pedig független képviselőként politizál – tavaly augusztusban terjesztette be az alsóházban a magyar kisebbség nyelvhasználati jogát betiltani hivatott jogszabálytervezetet.
A törvénytervezet megtiltaná a romániai közintézményeknek, állami hatóságoknak és önkormányzatoknak, hogy a román nyelven kívül bármilyen más nyelven kommunikáljanak, szóban vagy írásban. Előírná, hogy a települési vagy megyei képviselőtestületek üléseit kizárólag románul tartsák, „hivatalos tolmácsolást" biztosítva az „idegen meghívottaknak és a román állampolgársággal nem rendelkező résztvevőknek". A PRU törvénykezdeményezésének elfogadása esetén „közérdekű feliratot" csak románul lehetne feltüntetni az országban.
Bogdan Diaconu azzal indokolta kezdeményezését, hogy a magyar kisebbség képviselői „visszaéltek" a 2001-ben kiadott közigazgatási törvénnyel, „elüldözték" a román nyelvet bizonyos közösségekből, „mintha egy idegen államhoz tartoznának". „A törvény azt célozza, hogy a románok ne érezzék idegeneknek magukat saját országukban, a kisebbségek által lakott térségekben" – nyilatkozta tavaly a képviselő. A PRU elnöke ugyanakkor elismerte: arra reagálva dolgozta ki a magyar feliratok betiltását célzó törvénytervezetet, hogy a székelyudvarhelyi önkormányzathoz tartozó rendfenntartók gépkocsiján magyarul is olvasható a Helyi Rendőrség felirat.
Az Agerpres hírügynökség tájékoztatása szerint a törvénytervezetet azt követően fogadta el hallgatólagosan a parlament alsóháza, hogy a házszabály által megszabott február 8-i határidőig nem bocsátották szavazásra. Bogdan Diaconu tavaly decemberben az RMDSZ betiltásáról is törvénytervezetet terjesztett a képviselőház elé. Az általa vezetett politikai alakulat ugyanakkor az év elején Vlad Ţepeş Őrjárat néven félkatonai alakulatot is létrehozott.
Máté András Levente: nem sok esély van a tervezet elfogadására
Máté András Levente, a képviselőházi RMDSZ-frakció vezetője a Krónikának az eset kapcsán szerdán elmondta: a tervezet december végén elutasítást javasló bizottsági véleményezéssel már napirendre került, de létszámhiány miatt nem volt határozatképes az alsóház. Ezt követően visszakerült a szakbizottságba, majd múlt héten napirendre került, de a Liviu Dragnea-féle hitelrontási törtvény vitája miatt végül nem sikerült róla szavazni, így végül hallgatólagosan elfogadottnak minősül.
Így most átkerül a szenátusba, ahol a Máté szerint nem sok esély van az elfogadására. „A tervezet amúgy is alkotmányellenes, hiszen az anyanyelvhasználatot az alkotmány rögzíti. De ha véletlenül a szenátus elfogadná, akkor biztos vagyok benne, hogy az államfő visszadobja. Ha viszont ez sem történik meg, akkor mi emelünk ellene alkotmányossági kifogást” – szögezte le Máté, aki egyébként rosszallóan jegyezte meg, hogy a decemberi szavazáson liberális honatyák is a törvény mellett voksoltak.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

Értekezlet a szórványban élőkért
Minden magyar felelős minden magyarért 
Szombaton a baróti református altemplom adott otthont annak a találkozónak, amelyen a székelyföldi és a szórványban élő magyarság képviselői az együttműködés lehetőségeit vizsgálták. Pontosabban, hogy Székelyföld, azaz Kovászna és Hargita megye mit tudott tenni az elmúlt években a Hunyad, Fehér, Szeben és Brassó megyében élő magyarokért, továbbá, hogy milyen hozadékai voltak a Kovászna megye és Hunyad megye között 2010-ben kötött együttműködési szerződésnek.
A találkozón jelenlevőket Lázár-Kiss Barna, Barót polgármestere köszöntötte, hangsúlyozva, a Székelyföld és a szórványvidékek közötti együttműködési programra szükség van, mert részint egymásra vagyunk utalva, másrészt nekünk, székelyföldieknek kell segítő kezet nyújtanunk, hiszen a szórványban élők száma fogyóban van, önazonosságuk megőrzéséért tett erőfeszítéseik felkarolása égető.
Kovászna Megye Tanácsának részéről Grümann Róbert azt emelte ki, hogy a Kovászna és Hunyad megye közötti együttműködési szerződés révén több száz közös program valósulhatott meg az elmúlt hat évben, a baróti Demeter László, a programok háromszéki koordinátora pedig vetített képek segítségével ismertette ezeket. Demeter megállapította: sem Háromszék, sem Hargita megye nem tudja egész Erdély szórványmagyarságát felkarolni, ezért azt szorgalmazná, hogy a magyarországi megyék is kössenek partnerségi kapcsolatokat azokkal a Székelyföldön kívüli erdélyi megyékkel, ahol magyarok élnek. Továbbá jó volna, ha a székelyföldi települések is arra törekednének, hogy ápolják a kapcsolatokat a szórványmagyarsággal, ha nem is feltétlenül önkormányzati szinten, de legalább egy-egy megvalósítandó közös program erejéig – hangsúlyozta.
Ezután a szórványban élő magyarok képviselői szólaltak fel. Fazekas Attila, Széll Lőrincz, Antal Amália, Kun-Gazda Kinga, Wersánszky Eduárd, Gudor Kund Botond és Serfőző Levente egyaránt a megvalósított programok hasznosságára reflektált, kifejezte háláját a székelyföldieknek, egyben arra is felhívta a figyelmet, hogy az erdélyi magyarság örökségének megőrzése közös ügy, és úgy becsületes, ha azért ezután is együtt cselekszenek szórványbeliek és székelyföldiek.
Némileg borúlátóbb hangnemben beszélt Szabó Gábor, a fogarasi RMDSZ elnöke. Ő azt mondta, Fogaras az a város, amelyen mindenki csak átmegy, de senki nem áll meg, holott vannak olyan látnivalók, mint a fogarasi vár vagy a református templom, amely Árva Bethlen Kata eredeti menyasszonyi ruháját őrzi. Néhány éve megszűnt a városban a magyar oktatás, számbelileg már ezer alatt van a magyarok száma. „Mi már a szórvány alatt vagyunk” – fogalmazott. De a remény itt is pislákol: egy baróti egyetemista, Bokor Csongor a Petőfi Sándor-program ösztöndíjasaként tevékenykedik Fogarason, ahol megszervezte a Babits Mihály Önképző Kört, most meg készülnek, hogy május 7-én első alkalommal megszervezzék a Fogarasi Magyar Napokat is.
A találkozó második felében az elkövetkező időszak teendőit vitatták meg. 
Böjte Ferenc. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Volt-nincs Ady-központ Nagyváradon
Már le is bontatta az új tulajdonos a nagyváradi Ady-központ elkészült épületeit. A létesítmény kapcsán 2002 óta dúl kibékíthetetlen magyar–magyar konfliktus a Partium fővárosában az ingatlankomplexum megépítésére szánt budapesti támogatás eltérítése miatt.
Törmelékhalom áll, és munkagépek dolgoznak Nagyváradon azon a telken, amelyen korábban az RMDSZ és ellenzéke közötti magyar–magyar viták egyik fő forrását jelentő Ady-központ állt. Az egykori városi strand helyén épülő új élményfürdő tőszomszédságában álló területen – mint ismeretes – az RMDSZ, illetve Mudura Sándor azóta elhunyt helyi nagyvállalkozó által bejegyeztetett Mecénás Alapítvány kulturális és konferenciaközpontot, illetve termálszállót építtetett volna fel magyar állami támogatásból.
A konfliktus oka éppen ez a támogatás, jobban mondva annak „eltérítése”: míg azt eredetileg 2002-ben az akkor még Tőkés László által vezetett Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyerte el, hogy Ady szülőfalujában, Érmindszenten építse fel a kulturális és turisztikai komplexumot, az abban az évben bekövetkezett budapesti kormányváltás nyomán az összeg végül a Bihar megyei RMDSZ-es illetékesek és Mudura által sebtében bejegyzett Mecénás Alapítványhoz került. Az alapítvány ezt követően koncesszióba kapott egy telket a nagyváradi önkormányzattól, amelyen hozzákezdtek a létesítmény felépítéséhez, a projekt azonban hamvába holt. A konferenciaközpont ugyanis elkészült, a szállodának azonban csak a váza épült meg, majd azóta sem ismertetett okokból leálltak az építkezéssel.
A torzóban maradt szálló mellett álló konferenciaközpontban különféle rendezvényeket tartottak – majd két évvel ezelőtt következett a bombameglepetés: a Mecénás Alapítvány elcserélte az 594 négyzetméteres létesítményt és a 10 ezer négyzetméteres telket az önkormányzattal a vasútállomás közelében álló, 320 négyzetméteres Léda-házra és a hozzá tartozó 500 négyzetméteres telekre. Az ingatlan annyiban valóban kapcsolódik Adyhoz, hogy az érintett házban élt Ady múzsája, Brüll Adél – akit költeményeiben Lédának nevezett. A cserét megelőzően a Léda-házat 283 ezer, az Ady-központot és a szállodatorzót pedig 310 ezer euróra becsülték föl. A különbözetből a Mecénás Alapítvány az általa felhalmozott adóhátralékot törlesztette.
Ez akár még jó üzletnek is tűnhet – csakhogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szerint a Mecénás 2003-ban és 2004-ben összesen 1,1 millió eurót kapott a magyar államtól a létesítmény megépítésére. Az EMNP régóta forszírozza, hogy az RMDSZ számoljon el a hiányzó összeggel, a Bihar megyei RMDSZ-es illetékesek pedig minden egyes alkalommal, amikor fölmerül a téma, mantraszerűen ismételgetik, hogy a támogatással hiánytalanul elszámoltak Budapest felé.
Érdekes összefonódások
A csere nyomán az egykori Ady-központ tulajdonosává vált nagyváradi önkormányzat nem teketóriázott sokat: árverést hirdetett a létesítmény és a telek értékesítésére.
Az árverést tavaly augusztusban meg is ejtették, győztesként pedig a Lotus Center Rt.-t hirdették ki, amely 920 ezer euróért jutott az exkluzív helyen, a májusban megnyíló akvapark, a Hilton szállodalánchoz tartozó Double Tree hotel, illetve a Városliget szomszédságában elterülő telekhez.
A tranzakció érdekessége az, hogy a Lotus Center Rt. jelenleg Mudura Sándor örököseinek – többek között a fiának – tulajdonában áll, vagyis az ingatlan az RMDSZ-szel együtt a Mecénás Alapítványt bejegyeztető néhai vállalkozó utódainak tulajdona lett. A cég építette fel a Lotus Centert, a város első, jelenleg legnagyobb plázáját. Külön érdekesség, hogy a Mecénás Alapítvány elnöke, Kiss Sándor ellen – aki az RMDSZ Bihar megyei szervezetének az elnöki és a Bihar megyei önkormányzat alelnöki tisztségét is betölti – tavaly júniusban többrendbeli pénzmosás, csúszópénz elfogadása, befolyással való üzérkedés és hivatali visszaélés miatt emelt vádat az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA). Az ügyészségi közlemény szerint Kiss Mudura segítségével követte el azokat a bűncselekményeket, amellyel vádolják, Mudura azonban elhunyt, így ellene nem indult eljárás.
Tragikomikus jogi adok-kapok
Mindeközben a politikai és jogi adok-kapok is folytatódott, ráadásul néhol tragikomikus fejleményekkel. Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei elnöke szeptemberben ismeretlen tettes ellen feljelentést tett a korrupcióellenes ügyészségnél az Ady-központ ügye miatt. Az EMNP országos elnöksége viszont nem állt be az ügy mögé, sőt: közleményben tudatta, nem adott felhatalmazást senkinek arra, hogy magyarok ellen tegyen feljelentést, és közölte: szankcióban részesíti Csomortányit. A Bihar megyei elnök erre közölte: visszavonja a párt nevében tett feljelentést, és magánszemélyként teszi azt meg újra.
Eközben az Ady-központ telkén fölgyorsultak az események. Az árverésen győztes cég vállalta, hogy befejezi a félkész hotelt, és rendbe teszi a parlagon álló egyhektáros telket, hogy az ne rontsa a vele szomszédos, építés alatt álló élményfürdő arculatát. A megegyezés értelmében a Lotus három év határidőt kapott a beruházás kivitelezésére, ellenkező esetben napi 500 lejes kötbért számol fel az önkormányzat. A Lotus Center Rt. pedig belecsapott: Csomortányi István a múlt hét elején már arról számolt be, hogy az új tulajdonos nem csupán a szálloda torzóját, hanem a beruházás elkészült részét, a konferenciaközpontot is lebontatta.
A nagyváradi magyar közösség így a nagyszabású termálszálló- és konferenciaközpont-komplexum helyett egy tetszetős, de viszonylag kicsi, részben felújított Fő utcai polgári ingatlannal maradt. Meg a kérdéssel, hogy pontosan mi is történt azzal a pénzzel, amit a budapesti kormány az Ady-központ felépítésére utalt át.
 Balogh Levente. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Elhallgattatnák a „nemzetellenes” erdélyi újságírónőt
Egy újságíró elhallgattatását, illetve a színházi cenzúra visszaállítását követelték az elmúlt napokban Erdélyben. A Népszabadságnak nyilatkozó szociológus szerint jelenségről van szó, amely mögött a Budapestről átszivárgó, irányított kultúra iránti igény állhat.
„Hol van az a kultúrbizottság, amely cenzúrázná, és megkímélne minket, átlag kultúrakedvelőket az ilyen jellegű előadásoktól?" - tette fel a kérdést a Székely Hírmondó olvasója, merthogy túlságosan trágárnak érezte az előadást, melyet a sepsiszentgyörgyi színházban látott. A napilap internetes szavazást is rendezett a problémáról. Kocsis Károly főszerkesztő teljesen legitimnek nyilvánította a kérdésfelvetést, miután a „felkorbácsolt facebookos, véleményfalas indulatokból" leszűrte, hogy az olvasójuk „álláspontja nem elszigetelt".
Pár napja internetes aláírásgyűjtés indult Parászka Boróka, a Marosvásárhelyi Rádió közszolgálati csatorna alkalmazottja, több erdélyi és magyarországi lap munkatársa ellen. A vád: nemzetellenes, bomlasztó és magyargyűlölő. A cél: tűnjön el a nyilvánosságból. Ferencz Zsombor, a petíció szerzője szerint ugyanis megengedhetetlen, hogy valaki a (romániai) magyar adófizetők pénzén „behozott ideológiákat", azaz liberális vagy baloldali nézeteket terjesszen.
Ferencz maga is rendszeresen közöl jobboldali lapokban, köztük az egyetlen erdélyi szórású magyar újságban, a Krónikában, bár nem tartja magát újságírónak. Kedd délutánig a petíciót több mint 1700-an írták alá.
Szász Attila, a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű adásainak vezetője kérdésünkre elmondta: Parászka Boróka munkájával kapcsolatban semmilyen konkrét szakmai kifogás nem fogalmazódott meg, akik támadják, azok nem követik és nem ismerik Parászka Boróka újságírói tevékenységét. Azt is egyértelművé tette: nem kifogásolható szakmailag, hogy valaki liberálisnak vagy baloldalinak tekintett személyiségeket hív meg a műsorába. – Nem bűn sem baloldalinak, sem liberálisnak lenni, ahogy nem bűn jobboldalinak vagy konzervatívnak lenni. Az ilyen típusú megbélyegzés, azon kívül, hogy rendkívül primitív és a társadalomra nézve káros, egyben kirekesztő és megfélemlítő – hangsúlyozta hozzátéve, hogy beosztottjának a meghívottai kivétel nélkül elismert szaktekintélyek a saját területükön.
A Parászka-ellenes petíció közzététele után az Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) közleményben ítélte el a „véleménynyilvánítás korlátozására törekvő bármely kezdeményezést", nevek említése más vagy konkrét utalás nélkül. Az állásfoglalás annyira langyosra sikeredett, hogy Ferencz Zsombor úgy értékelte: éppen a petícióját „mint a véleménynyilvánítás egyik eszközét védték meg". Ez is közrejátszhatott abban, hogy több újságíró és kiadvány is védelmébe vette Parászkát, illetve a gondolat- és véleményszabadságot.
A Parászka elleni támadás nem az első. Az újságírót – aki munkája során az erdélyi szélsőjobboldali szerveződésekkel is foglalkozott – többször támadták különféle blogokon, közösségi oldalakon, számtalanszor fenyegették levélben, elektronikus üzenetben, gyakran fizikai, nemi erőszakkal. Viszont Erdélyben többen úgy érzik, hogy ezúttal az agresszorok „szintet léptek" azzal, hogy kirekesztő akciójukkal megpróbálják ellehetetleníteni az újságíró munkáját, amit ráadásul – egy demokratikus jog gyakorlásának leple alatt – igyekeznek legitim állampolgári követelésként feltüntetni.
– Ez egy évek óta folyó nyomásgyakorlás és szervezett megfélemlítési kísérlet egy fejezete – mondta megkeresésünkre Parászka Boróka. Emlékeztetett: az újságírók és általában a nyilvánosságban dolgozók ellen több lejárató kampány is zajlik. Hamis információk, rágalmazások sora jelenik meg az interneten, facebookos platformok, átláthatatlan hátterű blogok, híroldalak terjesztik ezeket. – Akik ezekbe bekapcsolódnak, nehezen tudják követni, hogy mit támogatnak. Azon gondolkodom, mit lehet tenni azért, hogy az emberek ne váljanak a propagandahálózatok eszközeivé és áldozatává. A magam védelmén is gondolkodom, de ez egy csapdahelyzet: egy elmérgesedő, ügyészségi szintre jutó magyar–magyar konfliktus a román nacionalizmus számára kapóra jönne.
Én pedig sem a román, sem a magyar szélsőjobbnak nem akarok muníciót adni – válaszolta a kérdésre, hogy tervez-e válaszlépést.
Magyari Nándor László szociológus, a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa szerint a Parászka elleni petíció ugyanazt a logikát követi, mint a Székely Hírmondóban megjelent felvetés. – Népi cenzúra, amit követelnek ott is meg itt is, átfogó cenzúrát, ami abból fakad, hogy „irányított kultúrát akarunk" – magyarázta. Az indíték kettős: egyrészt sokkal kényelmesebbnek tűnik, ha még azt sem kell eldöntenünk, hogy kit olvasunk, vagy mit hallgatunk, „hanem ezt mondják meg", másrészt ha lehetetlenné teszik a fülünknek idegen hangok létezését, akkor csak az marad, amit mi szeretünk. –Ez az igény (az irányított kultúrára) fogalmazódik meg itt is, csak már nem szocialista-kommunista, hanem jobboldali-konzervatív vagy etno-nacionalista meggondolásból – fűzte hozzá.
Magyari úgy véli, abban, hogy ez az igény felszínre tör, szerepe van a „magasabb" szinten zajló hatalmi-ideológiai harcnak. – Most azért hangosabbak, vagy mernek egyáltalán megjelenni a nyilvánosságban, mert úgy gondolják, hogy hátszelük van, hogy van Magyarországon egy olyan kultúrpolitika, amely ezt támogatja – fűzte hozzá. Úgy látja, ezek az eszmék megvoltak korábban, a kilencvenes években is, de akkor nem lehetett előállni cenzúrakövetelésekkel, miközben mára a társadalom emlékezetéből kitörlődött, hogy mit jelentett a cenzúra. Ugyanakkor pozitív fejleménynek tartja, hogy az újságíró-társadalom végül is kiállt Parászka Boróka mellett, „nincs olyan jellegű megosztottság, amilyet a petíció elindítói feltételeztek".
A „digitális lincselés" a magyarellenesseg.com oldalról indult. Az oldal több cikkében is foglalkozik a „nemzetáruló" Parászka Borókával, akinek felrója, hogy „mérgezi az erdélyi magyarságot a Magyarországról importált nemzetellenes balliberális eszmékkel". Ezek a gondolatok jelennek meg a Parászka-ellenes petícióban, illetve a számtalan megosztásban, amelyek futótűzként terjedtek az interneten. Február elején az Ő is egy magyarellenes címmel közzétett bejegyzés egyik terjesztője a Kemény bárók leszármazottja, Nagy Kemény Géza volt, aki több száz gyalázkodó kommentárt „gyűjtött össze" Facebook-oldalán. A poszt pár nap után eltűnt, bár nem világos, hogy Nagy törölte, vagy csupán a nagyközönség számára tette láthatatlanná.
A magyarellenesseg.com működtetője és cikkeinek a szerzője Varga László Előd, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) sepsiszentgyörgyi szóvivője. A domaint egy nagy-britanniai szolgáltató útján foglalta le, és egyes szám első személyben írott posztjaiban igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha külföldről írna, nem Erdélyben élne. A weboldal fenntartására adományokat is elfogad, ennek alapján sikerült azonosítanunk a termékeny „nemzeti érzelmű" bloggert a HVIM sepsiszentgyörgyi szóvivője személyében.
Szőcs Levente. Népszabadság

Szakszerűtlenség és önigazolás (Vitaest a Beke-ügyről)
A Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság, valamint a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) önigazolási kényszere miatt kevés esélye van a december óta előzetes letartóztatásban lévő Beke Istvánnak arra, hogy egyhamar szabadlábra kerüljön, függetlenül attól, bűnös vagy sem – vélik annak a pódiumbeszélgetésnek a meghívottjai, amelyet szerda este rendeztek a terrorizmussal gyanúsított kézdivásárhelyi férfi ügyéről Bukarestben.
A Frontline médiaklub által szervezett vitaesten Gabriel Andreescu emberi jogi aktivista megkérdőjelezte a két állami intézmény professzionalizmusát, mert szerinte politikai nyilatkozatot adtak ki szakszerű tájékoztatás helyett. Az ügyészség ugyanis a bizonyítékok ismertetése helyett azt hangsúlyozta, hogy a román nemzeti ünnepen őrizetbe vett kézdivásárhelyi férfi „a szélsőséges-nacionalista Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom aktivistája, aki Erdélyben revizionista-szeparatista célokat képviselt, és Nagy-Magyarország visszaállítására készült”. Andreescu rámutatott: a magyar irredentizmus veszélye időről időre központi témává válik a román közbeszédben, szerinte többnyire olyankor, amikor a kommunista Securitate örökébe lépett és annak magyarellenességét átörökítő RHSZ-nek önigazolásra vagy nagyobb költségvetésre van szüksége. A fórum meghívottjai és a közösség soraiból bekapcsolódó résztvevők többször emlegették e tekintetben az 1990. márciusi marosvásárhelyi etnikai összecsapásokat, amelyek hivatkozási alapul szolgáltak az új titkosszolgálat megalakítására. Kincses Előd marosvásárhelyi jogász kifejtette: a román titkosszolgálatok kedvenc önigazolási módszere a magyar veszélyre való hivatkozás, mert „könnyű egy nem létező ellenséget legyőzni”. Mint mondta: leginkább azt a pirotechnikai szakvéleményt hiányolja Beke István esetében, amely rávilágíthatna, hogyan tudott volna a november 30-án őrizetbe vett gyanúsított fél nap alatt egy működőképes bombát előállítani a lakásán talált petárdákból, hogy azt a december elsejei román nemzeti ünnepen felrobbantsa.
Adrian Szelmenczi, az ActiveWatch médiafigyelő szervezet aktivistája a sajtó felelősségéről beszélt: a „székely terroristáról” szóló híradásokkal a romániai magyar közösség egészét megbélyegezték, és a magyar veszéllyel való rendszeres manipulálás oda vezetett, hogy ma már bármilyen magyar célkitűzést szélsőséges követelésként félre lehet seperni Romániában, holott minden közösségi program legitim, amíg demokratikus úton próbálják megvalósítani. A vitaestet moderáló Barabás Balázs újságíró, a Digi 24 hírtelevízió budapesti tudósítója a beszélgetést összegezve megállapította, hogy a hírszerzés és a terroristaellenes ügyészség olyan ügybe lavírozta bele magát, amelyből már nem tud presztízsveszteség nélkül kihátrálni, így „Beke Istvánnak mindenképpen bűnösnek kell lennie”. Ugyanakkor úgy vélte: egyre kevesebben ülnek már fel Romániában a magyar veszéllyel való riogatásnak.
A hivatásuk gyakorlása közben meghalt szabadúszó újságírók tiszteletére 2004-ben létrehozott londoni Frontline klubnak hat kelet-európai országban működik fiókintézménye, a romániai két éve alakult. A román Frontline havonta két-három nyilvános vitát rendez aktuális tabutémákról. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aranyosgyéresi népfőiskola: siker fiatalos lendülettel
Sikeres volt az RMDSZ aranyosgyéresi szervezete új, zömében fiatalokból álló választmányának első rendezvénye.
A sorrendben 26., de a fiatalok által első alkalommal rendezett Népfőiskola öt napján az aranyosgyéresi magyarok közkedvelt gyülekezőhelye, a Magyar Ház zsúfolásig megtelt az érdeklődőkkel. Külön említésre méltó, hogy a Szabó Robert István újdonsült helyi RMDSZ-elnöknek és a választmánynak saját erejéből, vagyis a megyei szervezettől függetlenül sikerült olyan – nagyobbrészt Aranyosgyéresről elszármazott – fiatal előadókat beszerveznie, akik nagyon színvonalas előadásaikkal valósággal lenyűgözték a hallgatóságot.
A február 8-án debütált rendezvénysorozat első napján az érdeklődők előtt Lupescu Makó Mária egyetemi adjunktus tartott előadást Mátyás király könyvtáráról, vagyis a Corvináról. A Népfőiskola második estjén az irodalom kapott főszerepet, Rus Fodor Dóra irodalomtanár a női alakok megjelenését taglalta Ady verseiben. Két versciklusról esett szó, előbb Adynak a Lédához írt versei kerültek nagyító alá, majd a Csinszkához írt verseit elemezte ű, érdekfeszítő előadásába.
SCHMIDT JENŐ. Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Lányok
– Meghót Kati néni a tegnap!
– Ennyi volt kunkorítval neki!
– Ennyi volt megírva! – csak magamban mondom, mit annyiszor hallottam tőlük már...
Lassan belém karol, óvatosan, nem is támaszkodik rám, csak hozzám ér.
– A kend édesanyja sincs az éltek sorában...
– Miből gondolja?
– Látom mennyit vevődik a leányecskájával nap mint nap, ebből gondolám, hogy ha élne, itt lenne ő es vagy jőne sokszor.
– Úgy gondolja?
– Ezt egykoron látnia kellett kendnek valakitől...
Fiuk
A fiairól beszél, egyiket ismerem, a másikat nem.
Az egyik magos és nyanvat. Magas és vékony, ahogy én mondanám.
A másik terpe és hasas. Alacsony és pocakos, az én szavaim szerint.
Másként, de mégis olyan hasonlóan nevetünk, míg szavakat cserélünk. Megértjük egymást.
Gyermekek
,,Münk jól vagyunk. A gyermekek még betegek, de mindig így van ez.  Én szeretem es meg nem es az iskolát...”
Tizenkét esztendős fiúgyermek levelének részlete. A gyermekek, aki betegek, az öccsei. Valóban gyakran betegek. 
Míg borítékolom az írást, arra gondolok, hogy mennyire más egy-egy gyereksors, egy-egy történet. 
S szívből remélem, hogy a magyarórákat inkább szereti, mint sem.
Szülők
– Jól bétanyáztak kendhez az anyák, tonár néni! – szorítja meg a kezemet.
– Há’! – mondom bizonytalanul.
Szótlanul állunk.
– Mit csináltak az anyák, mondja már meg nekem!
Felkacag.
– Tanyát vertek!
Most már én is nevetek.
(2016. február 9.)
MÁTHÉ KRISZTA. Szabadság (Kolozsvár)

Soltész Kolozsváron: eljöhet a román–magyar kibékülés
Soltész Miklós szerint az egykori keleti blokk országaiban sokkal erősebben érzik a migrációs nyomás miatti veszélyt, mint Nyugat-Európában.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának az egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára (képünkön) Kolozsváron az evangélikus egyház által szervezett Járosi Andor keresztyén kulturális műhely meghívottjaként vett részt csütörtök este egy pódiumbeszélgetésen, melynek témája: Közép- és Kelet-Európa kulcsszerepe a keresztény kultúra megőrzésében.
Az MTI beszámolója szerint az államtitkár az egykori kommunista országokban kialakult „kifinomultabb veszélyérzetnek" tulajdonította, hogy a visegrádi együttműködés országai közös álláspontot képviselnek a migránsválsággal kapcsolatban, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali kabinetek kormányozzák. Úgy vélte, hogy a migrációs nyomás a román–magyar kapcsolatok javításának is kedvez.
„Sokkal nagyobb a baj a világban, minthogy egymást üldözzük, és egymás ellen forduljunk" – állapította meg. Reményét fejezte ki, hogy a francia-német kibékülés után sor kerül a román–magyar kibékülésre is. Úgy vélte: ennek jó alapot képez az, hogy az emberek szintjén alig van ellenségeskedés.
„Kár indulatokat gerjeszteni a két nemzet között. A politika felelőssége most sokkal nagyobb, mint volt tíz évvel ezelőtt. Az a kérdés, hogy megmarad-e a keresztény kultúra. Hogy ki evangélikus, ki katolikus, ki református, vagy ki ortodox ezen belül, az szinte mindegy" – fogalmazott az államtitkár. Soltész Miklós azt is természetesnek tartotta, hogy a magyar egyházak támogatják azt az ortodox egyház által felkarolt aláírásgyűjtést, mely a román alkotmányba is beiktatná, hogy a házasságot egy férfi és egy nő köthet. „Ezek azok az értékek, amelyek összekötnek" – állapította meg az államtitkár. Krónika (Kolozsvár)

Legyőznék a szövetkezésfóbiát
A Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) Maros megyei vezetői végigjárják azokat a falvakat, ahol gazdakörök működnek, hogy részt vegyenek a beszámoló közgyűléseken.
Amint Csomós Attila elnök beszámolt róla, fontos momentuma ez a szervezeti életnek, hiszen így kapják meg a visszajelzéseket arról, hogy mennyire volt eredményes a mezőgazdasági év, hogyan valósultak meg az elképzelések, hogyan alakult a bevételek-kiadások mérlege, hol kell erősíteni a gazdakörökben a felvilágosító tevékenységet.
Csomós szerint azt szeretnék, ha ezeken a találkozókon egyre többet beszélgethetnének a szövetkezés előnyeiről, ha sikerülne teljesen legyőzni azt a szövetkezetfóbiát, amely a kommunista időszakból maradt az emberek tudatában. Ezek az alkalmak lehetőséget adnak a szakembereknek, hogy újból elsorolják a tagságnak azokat a támogatási lehetőségeket, amelyet a soron következő gazdasági év folyamán igényelhetők.
„Különösen ebben az évben fontos ez, mivel véget ért a 2015-ös átmeneti év, idénre már több minden változik ezen a téren, s ezeket a változásokat a gazdáknak is meg kell ismerniük” – magyarázta Csomós Attila. Az egyesület rendezi meg idén is a mikházi gazdanapokat. Azt szeretnék, hogy a nemrégiben megalakult Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetsége (EMGESZ) testvéralakulatai is részt vegyenek a rendezvényen, s erősödjön a nemzetközi részvétel a Kárpát-medence térségéből érkező vendégekkel, legalább 3-4 magyarországi együttessel is. 
Bakó Zoltán. Krónika (Kolozsvár)

Nekik áll a bál
Jobb házaknál – úgy tűnik – érdemes vidéki intézetnek, intézménynek közvetlenül a fővároshoz tartozni. Több ott a pénz, és kevesebb a bürokrácia, míg az intézkedések a csigalépcsőn a földszintre, a munkálat színhelyére jutnak. Nálunk, Székelyföldön más a munkálatok elfektetése. 
Sepsiszentgyörgyön a híres Gyárfás Jenő Képtár évek óta zárva, ugyanis Bukarest és ott is ki tudja, ki mindenki gátolja az épület felújítását. Az élet megy tovább állítólag, mert az élet élni akar. Viszont AZ az élet, amely ott lobogott, ma halott. Se élő, se holt képzőművész ott ki nem állíthat, író és látogató oda nem, csak a kapuig juthat.
Műemlék épület a százvalahány éves egykori szálloda is. Ma a Balkán legrondább postaépülete; a városban már a mostani kor szemléltető példája, ahol már szorongani is nehéz. Az alkalmi deszkafalon ott dísztelenkedik a papírplakát, román nyelven, hogy a korrupció veszélyezteti stb. Ez nagy igazság másutt is, csakhogy nálunk labodaként növekedik.
A Szemerja negyedi postából butikot csináltak. A megyeszékhelynek, a városnak nincs beleszólása még abba sem, mikor szakad a központban a mennyezet a tömött két sorra. Ugyanis csak két ablak mögött van élet, és előttük dermedt emberek, asszonyok. Szellőztetés nulla. A mennyezetről, falakról hulldogál a vakolat, mintha már mindegy lenne. Utolsó festés talán 1943-ban.
Posta ma kettő van a városban. Hihetetlen, de abszolút balkáni – a fővároshoz tartozik ez is. Mintha igazolni akarná Bukarest a megállapítást minden bélyeggel, átokkal, hogy Erdélyt nemcsak az Isten, de a 95 éves jelen ugyanvalóst magára hagyta.
Bukarest nem is akar tenni, amíg a száztíz éves épület ránk nem omlik. Láttam én már karón varjút, varjún is karót, láttam éjjeliőrt nappal meghalni, de még mindig tartogat Székelyföld számomra meglepetéseket. Ahol a medve védett állat a falun belül is, ki védi meg ott a bennszülötteket?
Az országos politikában kitartottak kitartóan védik ezt az állapotot. Nekik áll a bál.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)