Kovács Ferenc emlékezett barátjára, a 25 éve elhunyt Jordáky Lajosra. Jordáky 1943-ban adat ki a 48-as Erdély című emlékkönyvet, amelynek létrehozásában Józsa Béla is közreműködött. 1944-ben a két munkáspárt, a szocdem és a kommunista őt javasolja a Szakszervezetek Tanácsa főtitkári tisztségére, majd 1945. február 22-étől ő lett a Román Kommunista Párt kolozsvári szervezetének titkára. Jordáky népgyűléseken szónokolt, ezt a tevékenységét ellenezte Lakatos István szocialista csoportja és a Szociáldemokrata Párt kolozsvári szervezetének hivatalos lapja, az Erdély. Jordáky rövidesen egyetemi tanár lett, a Józsa Béla Athenaeum Kiadóvállalat egyik vezetője, ő szerkesztette a Marx-Engels Könyvtár sorozatot. Jordákyt 1952-ben letartóztatták, koholt vádak alapján, három évig volt börtönben. 1957 áprilisától újból több hónapos vizsgálatot indítottak ellene. Végül rehabilitálták. Előbb a kolozsvári magyar színház irodalmi titkárságán dolgozott, majd az Akadémia kolozsvári fiókja Történeti Intézetében, mint kutató. 1971-ben megjelentette Janovics Jenő és Poór Lili (két színész arcképe) című kötetét, megírta Az erdélyi némafilmgyártás történet e története című összefoglalóját, és halála előtt egy esztendővel megjelent Kótsi Patkó János, a kolozsvári színházalapító A régi és új Theátrom históriája és egyéb írások című könyve a Kriterionnál. /Kovács Ferenc: Ifjúkori szomszédom, Jordáky Lajos. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 6./

"A Babes-Bolyai Tudományegyetem távoktatási központja olyan tankönyvet adott a diákok kezébe, amely hemzseg Marxtól és Engelstől származó idézetektől, sőt, az Európa története a középkorban elnevezésű másodéves tananyag Ceausescu-idézetektől is. Teodor Nicoara, a történelem és filozófia kar dékánja elismerte, hogy egyes fejezetek egy 1980-as bukaresti kiadás fotókópiája alapján készültek. /Örökérvényű Ceausescu-idézetek. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 5./"

Bihar megye magyarok lakta területein mintegy 20 vidéki könyvtárat találni, a bibliotékák fele azonban csak névlegesen létezik: a kis falvakban a s hideg kultúrházakban lassan szétmállik a papír, a polcokon Ceausescu, Marx és Engels művei is sorakoznak. A községi önkormányzatok nem tudják a könyvtáros fizetését kigazdálkodni és alkalmazni, nincs aki újrakatalogizálja a könyveket. Hegyközcsatáron viszont felleltározták a könyvtár javait, félállásban könyvtárost alkalmaztak. Betegnyugdíjasok, idősek iskolások viszonylag rendszeres látogatói a bibliotékának. Télen viszont a cserépkályhába nem mindig jut fa. A 18 ezer kötetnek alig több mint fele használható. háromszor kapott pályázaton nyert könyvet a megyei könyvtártól, vásárolni azonban egyet sem tudott, az önkormányzatnak nincs rá pénze. A községi önkormányzatok hatáskörébe tartozna működtetni a művelődési intézményeket, könyvtárost alkalmazni, , a helyi tanácsoknak azonban nincs pénzük, képzett művelődésszervezők sincsenek vidéken, mutatott rá a problémára Tavaszi Hajnal, a Bihar megyei Gheorghe Sincai Könyvtár módszertani részlegének vezetője. A rendszerváltás óta magyarországi testvértelepülések könyvtárai, a Magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Duna Televízió igyekszik anyanyelvi irodalmat eljuttatni Erdélybe, ez azonban tűzoltás. 1989 óta az első két könyvtáros generáció most röppent ki az egyetemről Kolozsváron és Nagyváradon, egy magyar szakembert a megyei könyvtárba, egyet pedig a Partiumi Keresztény Egyetem könyvtárába sikerült alkalmazni. A Bihar megyei könyvtár rehabilitációs programot indított a könyvállomány konzerválására, a könyvtárhelyiségeket és a könyveket fertőtlenítették, de a lemaradás óriási. Bihar megyében idén 4,5 millió lejt fordítanak a vidéki magyar könyvtárak állományának felújítására. Nagyváradon kívül több nagyobb bihari városban, Nagyszalontán, Margittán, Élesden, Érmihályfalván, Székelyhídon és néhány tehetősebb községben létezik használható könyvtár. Székelyhídon 30 ezer kötetes a könyvtár. Hogy meg tudták tartani olvasóikat, azt testvértelepülésük, Létavértes könyvtárának köszönhetik, ahonnan rendszeresen könyvszállítmányok futnak be, ily módon sok érdekes, új kiadvány eljut Székelyhídra is. /Balla Tünde: Haldokló betűk a kulcsra zárt ajtók mögött. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 28./

Néhány éve az egyik egyetemi tanár mesélte, hogy egyetemükön a vallástörténetet oktató személy a pártállam idején a marxizmus professzora volt. Találtak ugyan egy tehetséges, felkészült papot, de az illetőnek nem volt doktorátusa, így állami egyetemre nem nevezhették ki. Maradt a szükségmegoldás, bár köztudott volt a diktatúra idején a professzor dühödt ateizmusa, vad egyházellenessége. Most Marx, Engels, Lenin és Ceausescu helyett Jehováról, Buddháról, Krisztusról, Mohamedről, Luther Mártonról és Kálvin Jánosról beszél nap mint nap. Nincs egyedül. Hányan lettek buzgó párttagokból egyik napról a másikra bigott templomlátogatók, a diktátor dicsőítőiből a diktatúra vad ellenfelei? A kommunizmus lelkes propagálóiból multimilliomos kapitalisták. Elvárható lenne a fordulat a román állam részéről is, a politikai perekben elítéltek esetében. Mert sokan, például az 1958-ban a Szoboszlay-perben elítéltek ügyében a mai napig sem született meg a perújrafelvételről, az ítéletek megsemmisítéséről szóló határozat. Még a kivégzettek eltemetésének helyét sem hajlandóak felfedni az illetékesek. A politikusok valószínűleg arra várnak, hogy a per utolsó túlélője is lehunyja szemét, s akkor majd melldöngetve Európa elé állnak “nagylelkű”, az akkori elítélteket felmentő, sőt dicsőítő politikai döntésükkel. Lehet, azért késik a felmentés, mert az elítéltek túlnyomó többsége magyar nemzetiségű volt. /Ujj János: Pálfordulás, mikor? = Nyugati Jelen (Arad), nov. 22./

Erdély közigazgatási bekebelezése
Az Erdély közigazgatási bekebelezését, az I. világháború nemzetközi szerződései nyomán létrejött Románia közigazgatásának egységesítését szabályozó törvényt 1925. június 9-én a bukaresti képviselőház, és 11-én a szenátus is megszavazta.
A Stauber József által főszerkesztett Aradi Közlöny politikai és közigazgatási napilap 10-én számolt be a törvényről. Július 10-én az első oldalán közli a lap, hogy elkészültek az új megyebeosztások, és csak az ókirálysági megyék határai nem változnak érdemben. 11-én arról számolt be a Közlöny, hogy az Arad és Temes-Torontál megye vezetősége egyezségét követően Arad vármegyéhez csatolnak 25 temesi települést – amiből végül csak 11 került Arad megyéhez – az újaradi, lippai és vingai járásból, továbbá három új járás lesz Soborsin, Csermő és Szentanna központtal, de a tornovait megszüntetik.
A Trianon utáni Románia közigazgatási egységesítéséről 1925. június 14-én jelent meg a törvény a Hivatalos Közlönyben (Monitorul Oficial). Ennek 380-as szakasza elrendelte az ország új közigazgatási beosztását: a községek, városok, megyék, megyeszékhelyek, megyei rangú városok határait, számukat és nevüket. A végrehajtási törvények és miniszteri rendeletek 1925. október 7-e és 1926. február 5-e között jelentek meg. 71 megyét, 498 járást, 8879 községet hoztak létre. 17 megyei jogú város és 54 város – a 144-ből – lett megyeszékhely. 10 külvárosi községet és 8704 falusi községet hoztak létre.
Az Aradi Közlöny 1925. szeptember 17-én arról tudósított, hogy a belügyminiszter Bukarestbe rendelte a prefektusokat, hogy átadja nekik a közigazgatási reform végrehajtási utasításait.
Arad megye prefektusa, Ioan Georgescu 1925. október 16-án tette közzé Az új közigazgatási beosztások, megyék, városok – mint székhelyek –, törvényhatóságok, városközösségek, mint nem székhelyek, községek és falvak tárgyú rendeletét az Aradi Közlönyben. A prefektusnak ugyanaz a közleménye románul október 14-én és 16-án jelent meg az aradi Tribuna Nouă napilapban. Tudomására hozták a szolgabíróknak, községi és körjegyzőknek, hogy a Hivatalos Közlöny 1925. október 7-én kelt 220-as számában kihirdetett 2465-ös királyi dekrétum megállapította az új közigazgatási beosztásokat, településneveket. A királyi dekrétum a minisztertanács 1925. szeptember 24-ei ülésének 3303-as számú naplóját hagyta jóvá, amelyben elhatározták, hogy Románia területe – Krassó–Szörény és Temes–Torontál vármegyék kivételével – 68 vármegyére oszlik. E két megyét későbbi jogszabályban szervezték át. A kialakított városok és községek területeinek módosításai 1926. január 1-jén léptek életbe.
Az Aradi Közlöny október 18-án közölte a prefektusok javaslatára, és a legfelsőbb közigazgatási tanács véleményezése alapján elkészült új járási beosztást, amit a 87 615-ös, 1925. október 9-ei belügyminisztériumi rendelet szabályozott. E szerint Arad vármegyének a székhelye Arad, tíz járása, két városa – Arad és Nagylak –, valamint 194 községe lett.
Az Aradi Közlöny november elsejei száma közli a Lázár Ágoston alispánnal az új törvényről folytatott beszélgetését. Kertész László megállapította, hogy az 1886-os törvény helyébe lépő „gyökereiből tépi ki a vármegyei igazgatás eddigi rendszerét”.
A járások: Arad – 20 községgel és Újarad székhellyel, Kisjenő – 21 –, Kisjenő, Halmágy – 29 –, Nagyhalmágy, Borosjenő – 15 –, Borosjenő, Pécska – 12, közöttük Nagylak –, Magyarpécska, Radna – 30 –, Radna, Borossebes – 30 –, Borossebes, Szentanna – 12 –, Szentanna, Világos – 11 –, Világos, valamint Tornova – 14 községgel – és Tornova/Spineni székhellyel.
A településnevek változása és a települések új járásokhoz való besorolása 1925. október 7-én lépett életbe. A meglévő megyei és községi hatóságok megtartották addigi illetékességüket az új községi és megyei tanácsok beiktatásáig.
Az Állami Levéltár Aradi Igazgatóságán általam megtalált, időrendben első dokumentum, amely Románia közigazgatásának egységesítése jegyében készült, 1925. május 11-ei keltezésű. A Bartos Jenő vezette Aradi Út- és Hídügyi Hivatalban kézzel írt összesítés az akkor tervezett kilenc járás települései és a kiválasztott járási székhely, illetve a települések és az azokat éppen ellátó jegyzőségek közötti távolságokat tartalmazza. Ez az összesítés az Országos Levéltár Aradi Igazgatósága 1296. fondja 13/1926-os dossziéjának (OLAI 1296/13/1926) 38–41 illetve 42–45 lapján olvasható.
A közigazgatás egységesítését célzó törvénykezés várható lépéseiről május 20-a előtt megjelent egy elég részletes eligazítás (OLAI 1296/13/1926, 11–13. l.), amelyből kiderül többek között, hogy a törvény megjelenését követő átszervezés után megszervezik a helyhatósági választásokat, amelyekre végül 1926. február 19-én került sor, a választhatóság a 25. évüket betöltötteket illette meg. A tanácsosok 3/5-e választott volt, 2/5-e hivatalból került a testületbe, községekben 9 választott és legfennebb 6 helyi képviselő volt hivatalból. A megyeszékhely lakosai nem voltak megválaszthatók és nem szavazhattak a megyei képviselőkre.
Június 25-én a prefektus – a választói névjegyzékek összeállításához – rendeletben kötelez minden lakost, hogy tíz napon belül jelentkezzen a lakhelye község- vagy városházáján személyi adatai nyilvántartásba vétele miatt.
A Belügyminisztérium Községi Igazgatósága augusztus 12-én sürgősséggel kérte a kilenc járás községei névjegyzéke elírásainak kijavítását, és azonnali visszaküldését. Ebben az átiratban még az volt az utasítás, hogy a községek nevét csak azokban az esetekben változtassák meg, amelyekben azzal visszatérnek az előző igazgatás által megváltoztatott régi román elnevezésekre (OLAI 1296/13/1926, 10. l.).
Az Aradi Prefektúra augusztus 14-ei válaszában küldte el a minisztérium által igényelteket, és abban megismételte a július elsejei 6679-es átiratában megfogalmazott kérését, hogy az új Arad megyét ne csak kilenc, hanem 11 járásra oszthassák, mert kilencben egyesek nagysága miatt képtelenség lesz megvalósítani a rájuk háruló igazgatási teendőket. Megjegyezték, hogy Temes megye 199 községéhez 14, míg Arad 194-éhez csak kilenc járást akar engedélyezni a minisztérium (OLAI 1296/13/1926, 18. l.).
A prefektúra kérésére az Ötvenespusztai Zselinszki birtokon, amelynek 500 hektárját 100 betelepített román családnak osztották ki, a kormány jóváhagyta Andrei Şaguna település megalakulását (OLAI 1296/13/1926, 17. l.).
Augusztus 25-én a seprősiek táviratban kérték a prefektúrától, hogy ne csatolják a települést a borosjenői járáshoz, hanem hagyják a kisjenőiben, amint eddig is volt.
A prefektúra szeptember elsejei 4358-as átiratával válaszolt a belügyminiszter 17860/C rendeletére, és elküldte a leendő megyéhez tartozó települések névjegyzékét az előírt 9, és az óhajtott 10 illetve 11 járáshoz soroltan, megismételve a 6679-es átiratukba foglaltakat (OLAI 1296/13/1926, 20. l.). A levéltárban megmaradt dossziéban (OLAI 1296/13/1926, 21–29. l.) a tervezett Újarad, Kisjenő, Borosjenő, Világos, Pankota (előzőleg Tornova), Borossebes, Halmágycsúcs és Radna járásokhoz rendelt települések vannak felsorolva, és utána a javasolt nevük szerinti ábécé sorrendben szerepelnek a megye községei (OLAI 1296/13/1926, 30–33. l.), adott esetben a hozzájuk tartozó falvak települései is, a megjegyzés rovatban az addigi neveikkel vagy pedig, hogy addig Temes–Torontál megyéhez tartoztak. Ebben a névjegyzékben Ácsvának – Aciuva – még a Tribunul Crişan nevet, Almásnak – Almaş – Tâmpat, Bátyafalvának – Bătuţa – Cristeşti-et, Feketegyarmatnak Principele Carol-t, Gósdnak – Govăşdia – Colonel Păuliant, Gyarmatának – Iermata – Popa Gheorghet, Déznaláznak – Laz – Lăzeşti-et, Nagyiratosnak Câmpiat, Zarándnádasnak – Nădaş – Dreciat, Nagylaknak Lacul Maret, Nagyvarjasnak Corbut, a Semloc-ként szereplő Öthalomnak – Glogovaţ – Horiat, Szentlánynak Principesa Ileanat, Tőzmiskének Teuzat, Zimándköznek Principele Mihait és Zimándújfalunak Principele Mirceat javasolták. Ezekről a névváltoztatásokról végül lemondtak.
A belügyminiszter szeptember 23-án elrendelte a helyhatósági választói névjegyzék összeállítását (OLAI 1296/13/1926, 65. l.).
A Hivatalos Közlönyben október 7-én megjelent 2465-ös királyi rendelet végül 40, a megnagyobbított Arad megyéhez tartozó település nevét változtatta meg (OLAI 1296/13/1926, 85. l.). Akkortól és azért lett Ötvenesből – Utviniş – Andrei Şaguna (A gondolatjelek között a település addigi román neve szerepel), Ácsvából – Aciuva – Avram Iancu, Erdőskerekből – Cherechiu – Caporal Alexa, Bokszegből – Bocsig – Caragheorghievici, Kisjenőből Körös-Kisjenő, Kisiratosból – Iratoşul Mic – Dorobanţi, Otlakapusztából – Otlaca – Grăniceri, Újrákosból – Iarcoş – Iercoşeni, Nagyiratosból – Iratoşul-mare – Iratoşul, Fakertből – Fachert – Livada, Bélzerinből – Zerindul-mic – Luntreni, Alsókövesből – Găvoşdia – Mocioni, Gósdból – Govăşdia – Păulian, Erdőhegyből – Erdeiş – Pădureni, Ópécskából / Románpécskából – Pecica română – Pécska / Pecica, Németperegből – Peregul german – Nagypereg / Peregul Mare, Holmézesből – Holtmezeş – Pescari, Nagypélből – Pilul-mare – Pél, Kovásziból – Covăsinţi – Podgoria, Kertesből – Chertiş – Prunişor, Bozósdból – Bodeşti – Rădeşti, Kisrónából – Ravna – Rănuţa, Rabszékből – Răpsig – Regele Carol, Magyarpécskából – Pecica maghiară – Rovine, Simonyifalvából – Şimoneşti – Satul nou, Szentannából – Sântana – Sfânta Ana, Szentpálból Sfântul Paul, Nagyszintyéből – Sintea – Sintea-mare, Kisszintyéből – Sinitea – Sintea-mică, Marosszalatnából – Slatina – Slatina de Mureş, Mikószalatnából – Slatina – Slatina de Criş, Tornovából – Târnova – Spineni, Szarvaságból – Soroşag – Stejar, Tornyából – Tornea – Turnu, Kis- és Nagyvarjasból – Variaşul mic és Variaşul mare – Variaşul, Tótváradból – Totvărădia – Vărădia de Mureş, Gyulavarsándból – Jula Vărşand – Vărşand, Vadászból – Vădas – Vânători, Halmágycsúcsból – Ciuciu – Vârfurile és Nagyzeréndből – Zerindul-mare – Zerind.
Október 8-án a miniszter táviratban kér azonnali választ, hogy a várossá nyilvánított Nagylak járási székhely-e vagy sem (OLAI 1296/13/1926, 68. l.)? A prefektus azt a választ adta, hogy határszéli településként nem lehet járási székhely, és Pécska járáshoz tartozik (OLAI 1296/13/1926, 67. l.).
Október 10-én a belügyminiszter táviratban figyelmeztette a prefektusokat, hogy az intézmények levelezésükben kötelesek a 7-én közzétett törvény szerinti új településneveket használni (OLAI 1296/13/1926, 74. l.).
A belügyminisztérium körrendeletben tudatja a prefektúrákkal, hogy az eddigi helyi vagyon- és közigazgatási szabályok csak 1926. január elsejével, de a változásokkal kapcsolatos ügyek, azok törvényességi felügyelete, a rendfenntartási kérdések a törvény megjelenésétől alkalmazandók, így az Arad megyei prefektúra hatásköre már október 7-étől kiterjed a Temes–Torontáltól Aradhoz csatolt Temeskeresztes – Cruceni – Cheresteş, Újarad, Angyalkút – Engelsbrunn, Temeshidegkút – Guttenbrun, Németság, Kisszentmiklós, Szépfalu – Schöndorf, Cseralja – Traunau, Réthát – Wiesenheid, Zádorlak községekre is (OLAI 1296/13/1926, 75. l.).
Október 11-én a minisztérium táviratban közli a prefektussal a kinevezett járási elöljárók névsorát: Putici Andrei, Spacovici Vasile, Suciu Traian, Fazekas Ludovic, Cornea Ion Petrica, Petrila Laslo, Pop Simion és Oanea Aurel (OLAI 1296/13/1926, 48–49. l.).
Október 24-én az új közigazgatási törvény végrehajtását felügyelő bukaresti bizottság körlevélben közölte Arad megye képviselőinek a számát: pótképviselő 10, kinevezett képviselő maximum 20 és választható képviselő 30. A kinevezendő képviselőkre a prefektúra által javasolhatók köre (OLAI 1296/13/1926, 90–91. l.):
– Arad polgármestere és két megyeszékhelyi képviselő;
– a mezőgazdasági, kereskedelmi, ipari és munkaügyi kamarák által jelölt képviselők, amennyiben Aradon van a székhelyük; – az egészségügyet és a tanügyet képviselők, akik lehetnek nők is; – minisztériumi felügyelők – ha vannak –: tanügyi, humán- és állategészségügyi, államépítészeti stb. A törvényben nevesített hivatalok döntötték el, hogy kit javasolnak kinevezett képviselőnek.
Ha az így kinevezendők száma kisebb volt a lehetséges húsznál, de indokoltnak látták, akkor a létszámot kiegészíthették a jelölő intézmények legmagasabb rangú tisztségviselőivel.
Mivel a helységben nagy volt az elégedetlenség az október 7-én közzétett településnév-változtatás miatt, a ternovai képviselő testület október 31-én összeült és kérte, hogy ha meg is változtatják, akkor ne Spineni, hanem Dacia-Traian legyen a település új neve (OLAI 1296/13/1926, 113. l.). A beadványra a prefektúra november 28-án azt válaszolta, hogy a rendeletben szereplő településnév csak a helyhatósági választások után változtatható meg (OLAI 1296/13/1926, 111. l.).
November 9-én a belügyminisztérium a településekre vonatkozó adatokat kért a helyi elöljáróktól az új közigazgatási felosztás miatt indokolt rendőrségi átszervezéshez: mennyi a település területe, a lakosok száma, az utcák száma és hossza, valamint a meglévő rendőrök száma (OLAI 1296/13/1926, 104. l.). A november 18-ai válaszból kiderül, hogy Arad területe ekkor 11 238 hektár, amiből 1261 ha belterület, 94 185 lakosa volt, 280 utcájának hossza összesen 146 606,43 km (A 146 606,43 km nem lehetett igaz, talán 146 606,43 métert kellett volna írnia a gépírónak.), nem volt városi rendőr, de az állami rendőrségen 258 szakaszvezető, 9 őrmester, 16 tiszthelyettes, 12 tiszt és 10 főtiszt teljesített szolgálatot (OLAI 1296/13/1926, 106. l.). Nagylak területe 13 112,5 hektár, lakossága 14 594 fő, 46 utcája 44 833 méter hosszú, és 11 rendőre volt (OLAI 1296/13/1926, 102. l.).
Mivel a Temes–Torontál vármegyétől Aradhoz csatolt települések nevei semmit sem változtak, az Arad megyei prefektus november 13-án változtatásokat kért a belügyminisztériumtól. Ebben kéri Temeskeresztes – Cheresteş – nevének Kreutzstädtenre változtatását, és a csupán 120 lakosú, önfenntartásra képtelen Temeshidegkútnak – Zăbrani, Guttenbrun – a hozzá való csatolását (OLAI 1296/13/1926, 87. l.).
Az új közigazgatási törvény alkalmazása következtében új községi jegyzőséget hoztak létre Farkasházán – Lupeşti, Zimándújfalun, körjegyzőséget Iltőn – Ilteu, Odvason – Odvoş, és Babszéken – Răpsig, de ezeken a jegyző kinevezéséig a szomszéd jegyzőség jegyzője látta el a tennivalókat (OLAI 1296/13/1926, 131. l.).
1926. Január 11-én a belügyminiszter napi hét órában rögzítette a hivatalnokok munkaidejét, és szabályozta a közhivatalok órarendjét, amely Arad megyében január 25-én lépett életbe és fél kilenctől egy óráig, valamint délután négytől fél hétig tartott.
Január 16-án Arad megyében 119 jegyző működött, akik jövedelmük háromnegyedét pótlékként kapták, míg a fennmaradó negyed volt az alapfizetésük, amelynek 40%-át a község természetben fizette (OLAI 1296/13/1926, 55–60. l.).
Az új közigazgatási törvény szerint szervezett helyhatósági választást 1925. február 19-én, pénteken tartották. Legtöbb helyen két lajstrom indult egymás ellen, és a legjobb minden mandátumot megkapott. A választásokon a 21. évüket betöltött személyek szavazhattak, és nyolc évben állapították meg a két választás közötti időtartamot. A polgármestereket a tanácsosok választották. Az új törvény szerinti megyei tanácsi választásokat 1926. június 4-én tartották. Aradi lakosok nem választhattak megyei tanácsosokat. Ekkor a megye lakossága 335 479 fő volt: román 232 644, magyar 58 809, német 24 512, zsidó 2500 és más nemzetiségű 3014. Választhatott 84 902 szavazó: 62 523 román, 13 597 magyar, 7149 német, 817 tót, 563 zsidó, 78 szerb, 67 cigány és 108 más nemzetiségű. A választásokat több községben megóvták. Aradon a magyar-liberális lista 4452 szavazattal győzött. Az ellenzéket 3601-an támogatták (OLAI 1296/14/1926, 1–313. l.).
Nagy István, Erdély.ma

Navracsics: nincs alapvető különbség a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus között
Nincs alapvető különbség a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus között, azok ugyanis egyaránt szembeszállnak a szabad társadalommal - hangsúlyozta Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapján, csütörtökön Budapesten.
A közigazgatási és igazságügyi miniszter a Szembesítés a múlttal című konferencián az Országházban azt mondta: a közép-európai nemzetek számára a nemzetközi és a nemzetiszocializmus közötti hasonlóság nem tudományos kérdés, hanem mindennapos tapasztalat, mindkettő eredendően totalitárius, ugyanazt a terrort, megalázást, önkényt és erőszakot használták országokkal, népekkel és osztályokkal szemben.
"A szabadságról alkotott felfogásunk alapja, hogy ellenzünk mindenféle totalitarizmust. Ha nem tartunk ki e meggyőződés mellett, demokráciánk meggyengül" - emelte ki, érvelve a kommunista és nemzetiszocialista jelképek terjesztését tiltó magyar szabályozás mellett.
Utalt arra, hogy az európai emberi jogi bíróság a közelmúltban elmarasztalta Magyarországot a kommunista diktatúra jelképeinek használatát tiltó gyakorlata miatt. Erről szólva azt mondta, Európa demokratikusként határozza meg magát, a diktatúrákkal szemben foglal állást, és a hiányosságok ellenére ez így is van. "Értelmezésünk szerint azonban ha Európa nem ellenzi szimbolikus módon is egyformán az összes totalitárius ideológiát, az megkérdőjelezheti demokratikus álláspontját" - mondta.
"Mi Hannah Arendt álláspontját osztjuk, aki A totalitarizmus gyökerei című könyvében úgy érvel, hogy nincs alapvető különbség a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus mögött" - hangsúlyozta Navracsics Tibor. Azokra a véleményekre reflektálva, hogy a kommunizmus egy szép gondolat volt, de végül tévútra vezetett, angol nyelvű beszédében idézte Friedrich Engelst, aki a forradalmat a leginkább tekintélyelvű dolgok egyikeként határozta meg, mondván, hogy azzal a népesség egyik fele rákényszeríti akaratát a másik félre puskák, bajonettek és ágyúk segítségével, s ha a győztes párt nem akarja, hogy küzdelme hiábavaló legyen, uralmát a terror eszközeivel kell fenntartania.
"A kommunizmus sosem volt és nem is lesz ideológiai kérdés Közép-Európában (...) rombolása máig ható. Ezért vagyunk érzékenyek azokra a kísérletekre, amelyek relativizálják a kommunizmus bűneit" - magyarázta, megjegyezve, hogy az itt élőknek a vörös csillag nem egyszerű szimbólum, hanem az elnyomás, egy totális diktatúra jelképe.
Erkölcsi kötelességünk emlékeztetni minden szerencsést, aki nem szenvedett annak gonoszságától, hogy a kommunizmus relativizálása az emberi méltóság elleni támadás - folytatta.
A miniszterelnök-helyettes kifejtette: a kormány álláspontja világos, nem tesz különbséget az 1956-os forradalmárok százait bebörtönző egykori belügyminiszter, a bebörtönzötteket halálba küldő ügyész és a zsidókat kínzó gettóparancsnok között, mert a rendszer címkéjétől függetlenül ugyanazt a gonosz szellemet képviselik.
Arra is kitért, hogy a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus végső soron nem ellenségek, hanem versenytársak voltak.
Az önkényuralmi jelképek használatát tiltó szabályozásra visszatérve azt mondta: kettős szándék húzódik mögötte. Egyfelől mindkét rendszer áldozatainak védelme, emlékük tiszteletben tartása, mert nem számít, hogy valaki a nemzeti- vagy a nemzetközi szocializmus áldozata volt, hogy azért hurcolták meg mert zsidó, vagy azért mert kulák. Másfelől, hogy mindkét ideológia az első világháborúban, pontosabban annak egyik, Európa egészét érintő következményeiben gyökerezik.
Navracsics Tibor ezt úgy magyarázta, hogy a kontinens addig élenjáró nemzetei 1918 után már nem tartoztak a nagyhatalmak közé, az Orosz Birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia és Poroszország összeomlott, Európa nagy százada katasztrofális véget ért. Az összeomlásra különböző válaszok születtek, köztük olyanok, amelyek bizonyos etnikai csoportokat - mint a zsidóságot - vagy egy társadalmi réteget, a burzsoáziát hibáztatták a nemzet gyengesége miatt. "Ezeket természeténél fogva támaszthatta alá a bűnbakkeresés, egy olyan gyakorlat, amelyhez a kommunisták és a nemzetiszocialisták is előszeretettel folyamodtak a későbbiekben" - mondta, rámutatva: így az első világháború nemcsak Európa világpolitikai erőfölényének szimbolikus végét jelentette, hanem a totalitárius politika megszületését is.
Viviane Reding, az Európai Bizottság luxemburgi alelnöke videoüzenetében azt hangsúlyozta: ezen a napon - az 1939-es Molotov-Ribbentrop-paktum (a sztálini Szovjetunió és a náci Németország közötti megnemtámadási szerződés) aláírásának évfordulóján - emlékezni kell azokra, akik valamely, az emberi méltóságot tagadó totalitárius rezsim áldozataivá váltak.
Mint mondta, az emlékezés, az emlékek megosztása azért is fontos, hogy a fiatal nemzedékek tisztában legyenek azzal: a demokrácia és az alapvető emberi jogok kiharcolása milyen fájdalmas volt.
MTI

1956. október 23. tanulságai
A magyar történelem szabadságharcaihoz Bocskai, Thököly, Rákóczi és 1848 dicsőséges sorá- hoz méltán csatlakozik az 1956-os Forradalom és Szabadságharcunk, mely mint annyi elődje ugyan elbukott a túlerővel szemben, ám 12 napig a szabadság fényének éltető erejével sugá- rozta be a magyar népet. Ismételten megmutatta önmagunknak és a világnak, hogy lehet a magyarokat a diktatúra erőszakával saját érdekeik ellen kényszeríteni – de csak egy ideig. Azután viselnie kell minden elnyomónak, legyen az török, német, szovjet vagy bárki más – tettei következményeit! A magyar történelem szabadságharcaihoz Bocskai, Thököly, Rákóczi és 1848 dicsőséges sorá- hoz méltán csatlakozik az 1956-os Forradalom és Szabadságharcunk, mely mint annyi elődje ugyan elbukott a túlerővel szemben, ám 12 napig a szabadság fényének éltető erejével sugározta be a magyar népet. Ismételten megmutatta önmagunknak és a világnak, hogy lehet a magyarokat a diktatúra erőszakával saját érdekeik ellen kényszeríteni – de csak egy ideig. Azután viselnie kell minden elnyomónak, legyen az török, német, szovjet vagy bárki más – tettei következményeit!
A modern kommunizmus rémuralmának gyökerei igazában véve a Francia Forradalomig nyúlnak vissza. Ezt kevesen tudják, mert követői és utódai fennen lobogtatták a Liberté Égalité Fraternité feliratú trikolort, ám igyekeztek elrejteni azt a rettenetes tömegmészárlást, keresztényüldözést és anarchiát amit éppen a zászlót vivők és követői követtek el, addig amíg a forradalom Napóleon diktatúrájába nem torkollott, s bukott el.
A Francia Forradalom eszméje és gyakorlata a 19-század szociáldemokrata teoretikusai Marx, Engels és követőik munkássága révén jutott el az orosz radikális szociáldemokratákhoz, a későbbi Bolsevistákhoz, kommunistákhoz, Leninhez és csoportjához, akik ügyesen kihasználva az I. Világháború végi kaotikus állapotokat magukhoz ragadták a hatalmat Oroszországban. Ugyanazt a zászlót lengetve, álnokul szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdetve és ígérve, a Szovjet Unió a világtörténelem legvéresebb, legelnyomóbb, legrettenetesebb diktatúráját és keresztényüldözését valósította meg, csak sokkal nagyszabásubban, hatásosabban és hosszabban mint francia mestereik.
Míg a két világháború között a Szovjet Unió bezártan és izolálva igencsak ismeretlen maradt a világ nyugati része előtt, melynek igazi természetét csak a II Világháború vége felé a Szovjet hadsereg nyugat felé való nyomulása eredményeként Európa felszabadított, valójában elfoglalt, meghódított és bekebelezett keleti részei tapasztalhatták meg, melyek többsége már korábban kapott ízelítőt abból, hogy mit is jelent szovjet uralom alatt lenni, köztük a balti államok, a finnek, a lengyelek, románok és a magyarok. Ami minket magyarokat illet: a trianoni békediktátumot, mely elrabolta népünk egyharmadát, s országunk kétharmadát, Lenin 1920-ban őszintén ellenezte s „imperialista békének” minősítette, és igaza volt. Sztálin 1947-ben a párizsi békediktátumban meg maga követelte országunknak a trianoni békediktátumnál súlyosabb megcsonkítását! Hol volt itt a híres elvszerű kommunista következetesség?
Sztálin tartott a magyaroktól, ismerve Habsburg-ellenes négy szabadságharcunkat, s az 1919-es magyar kommunista fiaskót. Ezért a magyarokra külön politikát szabott: kicsivé, szegénnyé, erőtlenné, és kiszolgáltatottá kellett őket tenni. Sehol annyi háborús bűnöst nem végeztek, ki mint nálunk; sehol annyi kirakatper nem volt mint nálunk; sehol annyira tönkre nem tették a polgári középosztályt és a jómódú parasztságot, mint nálunk; sehol nem üldözték olyan rafináltan az Egyházat, mint nálunk; talán sehol nem volt olyan magas a szovjet megszálló erők száma mint nálunk, és sehol annyira nem gyaláztak meg becsületében egy nemzetet mint nálunk!
S mi történt 1956 október 23-án? Az amit a lélektan így ír le: minden bántás, verés és megalázás, megszorítás, tiltás, minden kifosztás, gonoszság és ördögi tett nem múlt el nyomtalanul – hanem a kollektív magyar lélek tudatalattijába süllyedt alá, s ott szép csendesen forrni kezdett, s amikor a feszültséget már nem lehetett tovább lefojtani – hirtelen robbant s ez tíz éves kommunista diktatúra után 1956 október 23-án következett be!
Legyen mindez mementó jelenlegi és jövőbeli elnyomóinknak!
Dr. Pungur József
Erdély.ma

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 15. (Részletek)
Túlélés kisebbségként egy nemzeti egységállamban
A háború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is, kezdetben elsősorban azért, hogy elfoghassák azokat, akik a háborúban románok ellen harcoltak. Azonosító irodákat nyitottak a román állampolgárok számára, az idegen állampolgárok vagyonát pedig elkobozták.
A magyarokkal legyőzött ellenségként bántak, akikben nem bízhatsz, akiket keményen meg kell büntetni, és akiket továbbra is a román Siguranţa megfigyelése alatt kell tartani; ezt tanúsítja számtalan, a belügyminisztérium archívumában őrzött besúgói jelentés is. Megfigyelték a kulturális vagy vallásos szervezetek működését, de a szabadidős tevékenységeket is, például az Andronache-erdei majálisokat, és nem riadtak vissza a levéltitok megsértésétől sem. A magyar követség bukaresti jelenléte csak fokozta a hivatalos szervek éberségét, több papot, orvost, mérnököt, ügyvédet a követség ügynökeként és irredentaként tartottak számon; a jelentéstevő ügynökök által megfogalmazott irredentizmus vádját sohasem támasztották alá a megvádolt tetteivel vagy bizonyíthatóan elhangzott beszédével.
A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen ,,európai megoldás a kisebbségek beolvasztása”. Az erőszakos románosítási politikát és a román kormányok visszaéléseit semleges elemzők is hangsúlyozták, például Hannah Pakula: „a románok, akik valaha a népesség elmagyarosítása miatt siránkoztak, most vadul románosítottak.... A liberálisok és szövetségeseik Averescu alatt a nacionalizmus és az agrár igazságszolgáltatás nevében kifosztották a magyarokat és a zsidókat...”
A magyarok a román beolvasztásási politikát létük elleni támadásként élték meg. A hivatalos népszámlálások alapján megállapítható, hogy az egyesülés óta eltelt több mint 90 év alatt, de már a két világháború közötti időszakban is a „román állam jelentősen hatékonyabb volt, mint a Magyar Korona” a kisebbségek beolvasztása és a lakosság homogenizálása tekintetében, jegyzi meg Salat Levente. A várakozásokkal ellentétben a kor kiadványai nagyon kevés információval szolgálnak a bukaresti magyarság két világháború közötti életéről. Lehet, hogy nagy részük az asszimilációt nem is drámaként élte meg. Bukarestbe munkát keresni jöttek, és Románia fővárosa amúgy sem volt, és nem is lesz sohasem a magyar kultúra és identitás szempontjából reprezentatív. Mivel az identitás megőrzésének alapintézményei hiányoztak, a bukaresti letelepedés tulajdonképpen az asszimiláció felvállalását is jelentette.
Korábbi korok fontos forrásai, az emlékiratok majdnem teljesen eltűntek ebből az időszakból. Csak Szemlér Ferenc nagyon szűkszavú feljegyzései és Nagy András orvos, Nagy Benedek egykori RMDSZ-képviselő édesapja jóval később közreadott, valamivel bőbeszédűbb emlékiratai maradtak fenn. Ezeket csak részben pótolják a két világháború közti idők tanúival készített in vivo interjúk, amelyek közül külön említésre méltóak a Rostás Zoltán által készített, és a nyolvanas évek során nagyrészt román nyelven publikált beszélgetések.
Ugyancsak a világháborúk közötti időszakban készült három útleírás. Időrendi sorrendben az első Németh László 1935-ben megjelent Magyarok Romániában című könyve. Németh László három fiatal budapesti írót és szociológust kísért el háromhetes tanulmányútra Nagyromániába, a Giurgiu– Konstanca–Eforie–Bukarest útvonalon, majd meglátogattak néhány erdélyi várost is. Kapcsolatba kerültek Dimitrie Gusti csapatával is, román és magyar értelmiségiekkel beszélgetve próbálták felmérni a hangulatot. Németh útikönyve nagy port kavart a sajtóban: a románok rejtett irredentizmussal vádolták, míg a budapesti sajtó románbérencnek nevezte, amiért bírálta az erdélyi magyar értelmiség letargiáját, dicsérte Gustit, és lenyűgözte őt a románok vitalitása és optimizmusa. A következő útleírás a kovásznai születésű és Budapestre kitelepedett Ignácz Rózsa (1909–1979) tollából jelent meg, címe is jelképes: Keleti magyarok nyomában. 1938–1940 között a szerző újrajárta neves elődei, Ürmösy és Jerney útvonalát, sorra látogatta a bukovinai, moldvai és dobrudzsai településeket, a Duna menti kikötővárosokat és Bukarestet; arra a következtetésre jutott, hogy már lehetetelenség gyökeresen megváltoztatni és helyrehozni a Kárpátokon kívüli magyarság sorsát.
Mikecs László második világháború küszöbén megjelent úti jegyzetei nagyon kevés hasznos információt tartalmaznak.
Az ebben a korszakban (1921–1941) megjelenő igen nagy számú magyar lap – mintegy 80 cím – kiábrándítóan keveset mond a bukaresti magyarokról. Habár a kisebbségi újságíróknak saját szövetségük volt, ennek tevékenységéről alig tudunk valamit. Az állambiztonsági szervek két 1926-os jegyzetéből értesülünk arról, hogy a New York Times romániai tudósítója, dr. Kovács Jenő lemondott a kisebbségi újságírók szakszervezetének (?) elnöki posztjáról; a besúgó szerint az új büntető törvénykönyv sajtóvétségek elleni előírásai kapcsán folytatott románellenes kampányt. Az újságírókat az is nyugtalanította, hogy a kormány be akarta vonni a kisebbségiek vasúti utazási engedélyét. Az 1930-as években az újságíró szövetség vezetőtanácsában volt Kakassy Endre és Farkas Aladár. A közíró, költő és fordító Kakassy Endre tíz évet élt Bukarestben, és két rövid életű lap, a Magyar Kurír (1931) és utódja, a Bukaresti Magyar Kurír (1931. november – 1932. február) szerkesztője volt. Említésre méltó a korszak lapjainak változatossága: volt munkássajtó, megjelentek felekezeti lapok, a politikai pártok kiadványai, de napvilágot láttak szórakoztató- és sportlapok is. Néhány kiadvány külön a malom-, fém-, textilipari vállalkozókat és nagykereskedőket vagy a kiadókat és nyomdákat célozta meg. Ez a tartalmi változatosság az információbőség hamis érzetét keltheti. A romániai magyar sajtó számbéli gyarapodása növelte a románság aggodalmát. Ezt a nyugtalanságot kívánta eloszlatni Kovács Jenő a Politika című, részben kétnyelvű lapban 1934. április 25-én megjelent cikkében, azzal a kijelentésével, hogy „nem mind arany, ami fénylik”. Valóban, a több tucatnyi, Bukarestben megjelent címnek jó negyede tiszavirág-életűnek bizonyult, és további tucat lapot csak egy szűk magyar neoprotestáns körnek címeztek.
Egy 1921-es sikertelen kísérlet után, 1930–1936 között megjelent egy napilap is, Bukaresti Lapok címmel, amely tulajdonképpen a Brassói Lapok bukaresti kiadása volt, és figyelme központjában nem a bukaresti magyarság állt.
A leghosszabb életű lap a két világháború között a református Egyházi Újság, amely az 1929–1941-es időszakban folyamatosan megjelent. Értékét elsősorban Nagy Sándor a romániai magyar diaszpóráról írt, folytatásban több év során 91 részben megjelent tanulmánya adja.
A munkáslapok, a szakszervezetek vagy neoprotestáns felekezetek lapjai bárhol megjelenhettek volna, s bár magyar nyelvűek voltak (habár lehettek két- vagy háromnyelvűek is), említést sem tettek a bukaresti magyarok életéről. A szerkesztőségek is vándoroltak Kolozsvár és Bukarest között. Például a Munkás, a Román Kommunista Párt lapja, mely 1923-tól jelent meg magyarul, Marx-, Engels-, Krupszkaja-, Henri Barbusse-cikkeket közölt, Gorkij műveit vagy Zinovjev felszólalásait, beszámolt a Szovjetunió kizsákmányolás alól felszabadult munkásainak életéről és a gyakori romániai sztrájkokról. A vasutasokról is alig tudunk meg valamit, habár ők alkották az egyik legfontosabb szakmai réteget, és nagyon sok magyar volt közöttük. Lapjukban, az 1930-ban csak néhány lapszámot megélt Vasutasok Lapjában, a Romániai Vasutas Szakszervezetek Országos Szövetségének kiadványában még csak meg sem említik a magyar vasutasok számára kötelező rendszeres nyelvvizsgákat. Csak egy lap tudósít 2000 magyar vasutas sikertelen románnyelv-vizsga miatti elbocsátásáról 1931-ben, közülük egyeseknek 20–25 év régisége is volt.
A bukaresti neoprotestáns felekezetek (adventista, baptista, Jehova tanúi) nagyon gyorsan szerveződtek a háború után; az 1930-as népszámlálás szerint 576 adventista, 566 baptista stb. volt a fővárosban, a nemzetiséget azonban nem tüntetik fel. Az adventistáknak saját templomuk és nyomdájuk volt, a baptistáknak pedig hat imaházuk. Egy 1940-es lakcím-évkönyvben megjelenik egy magyar baptista imaház a Plevnei út 29. szám alatt. Habár ezeknél a felekezetnél nincs jelentősége a nemzeti hovatartozásnak, 1922-től magyar nyelvű istentiszteleteket is tartottak.
A magyar sajtót szorosan felügyelte a cenzúra, gyakori volt egyes bekezdések törlése, lapszámok vagy akár lapok betiltása. Az állami levéltárban fennmaradt Áts József újságíró, a bukaresti A Róka című humoros képeslap szerkesztőjének megfigyelési dossziéja. A megfigyelés 1926-ban, pár hónappal a lap feltűnése után kezdődött, mivel „felforgató jellegű viccek jelennek meg az ország róvására”. Majdnem két év megfigyelés után egy Ştefan Miu nevű egyén egy jelentést állított össze, miszerint „állambiztonsági vagy az állam érdekei szempontjából jelentéktelen”. Mégis, mikor az 1928. február 5-i számban Áts megjelentette Mihály László Barna versét, a Búsul a székelyt: „Csíkországban nem dalolnak, sírnak a leányok. / Csíkországban elhervadtak mind a gyöngyvirágok. / Sír a lelkükbe’ a nóta, / Réges-rég volt a kikelet, hej mi lett azóta?” – az „elítélendő” vers fordítása is belekerül a jelentésbe. Nem tudjuk egyértelműen megállapítani, hogy az újságírót meghurcolták-e, de 1929. július 29-én a bukaresti szerkesztőség felfüggesztette tevékenységét, Áts pedig vállalkozásokba kezdett, több moziterem, köztük a Trianon mozi tulajdonosa lett. Ennek az „irredenta és rémhírkeltő elnémetesedett magyarnak” a hazafiságában nagyon kételkedtek a hatóságok, magyar származása és budapesti rokonaival levelezni merészelő magyar felesége miatt. Megtudhattuk, hogy a református parókia ideiglenes elnöke (azaz főgondnoka) lett az orvos Bakk távozása után, és „összedolgozik Hamar Béla pappal, az ismert irredentával, akit nemrég választottak meg a református közösség elnökévé”. Elrendelték megfigyelésüket. Olyan jelentés azonban, amely felróható cselekedetekről is szólna, nem került elő. Az utolsó, szigorúan titkos feljegyzés 1955-ből származik, pedig az újságírót már 1948-ban halottnak nyilvánították.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az a régi december (Karácsony)
Szinte hihetetlen, több mint negyedszázad telt el azóta, hogy kirobbant Temesváron az elfojtott keserűség, a düh, amely Ó-Románia és Erdély – különösen Székelyföld – városaiban, falvaiban forradalmi megmozdulásokba torkollott. Hogyne tudnám, hiszen az okosak, a túlinformáltak azóta is szajkózzák: puccs történt a hajdani fanarióták országában. Sokan tudjuk azonban, hogy ez a szenvtelen megállapítás nem méltó az események bonyolultságának és brutalitásának érzékeltetéséhez. Hadd fogalmazzak így: a forradalom kiszabadult tüzes paripáját, többhetes vágta után, a kommunista másodvonal ravasz istállószolgái előbb puccs-lasszóval próbálták elfogni, majd, miután ez nagy nehezen sikerült, cirkuszi kockacukorral visszacsalogatták a régi karámba. Rövidesen előkerült a liberális kantár, majd a nyereg, amelybe külföldi-belföldi tohonya pénzeszsákok ülhettek a komprádor lovászfiúk segítségével. A parazsat nyelt jószág így nem sokáig cikázott ide-oda, a betörés után a Pegazus szárnyai leszáradtak, és jöttek ismét a meddő, ökörszekér-lassú hétköznapok.
Néhány hétig azonban gyönyörű és feledhetetlen volt a forradalom Pegazusának szárnyalása bennünk és fölöttünk. Ahogy az lenni szokott máshol is, az idegenből távirányított politikusok és a settenkedő titokszolgák a világtól mesterségesen elzárt, jótétlelkű vagy eb-ura-fakó erdélyiek tekintélyes részét megvezetgették szélkakas-ígéreteikkel. Egy év sem telt el, és ’89 Pegazusának újból kiálltak az oldalbordái, és mielőtt kiadta volna a lelkét, még láthattuk, amint – az istálló hátsó fertályán megkötözve – silány importtakarmányt eszeget.
Hogy mikor jött el a kijózanodás órája? Amikor vége lett a testi küzdelmeknek. Gyerekeink szabadságszomjas lelke ekkorra már messze járt, túl az üveghegyen, túl az Óperencián, és nem volt fülük meghallani szüleik – az áldozati generáció – dühös káromkodását vagy reményvesztett hörgését. Az apák ökölrázó szavait, az anyák elfojtott sírását elnyomta az amerikai rapzene; fiaik álmot és pénzt kergettek Nyugaton vagy Dédelgetett-Amerikában, machetával vágták másoknak a bozótot az élet Amazonas-őserdejében. Amíg kapkodtuk a fejünket – a tévé csatornaváltásait szabadságnak érezve –, elharsant a jelszó: Világ befektetői, kinyíltak a galambdúcos székely kapuk, szabad az első és a hátsó udvar, továbbá a porta mögötti erdő medvéstül, a mező pipacsostul, aztán a kaszáló, a szántó: lehet vinni mindent úgy, ahogy az Alföldön elkezdtétek hónapokkal korábban! 
*** Egy hetvenezer lakosú városban tanítottam már hét éve, amikor utolért ott a nagy földindulás. Az első nap még vér nélküli volt a hatalomátvétel, bár néhány pofon elcsattant, és a tomporon rúgások is megeshettek. A hatalmas, téglalap alakú főtér azonban csordultig telt tüntetőkkel, akik öklüket rázták a kétemeletes pártház felé, és provokálták az odavezényelt, mit sem értő kiskatonákat. A Tamási Áron Színház közismert színésze – aki többek közt Illyés Gyula Fáklyalángjában alakított kiválót – egy gépkocsi tetejéről kézi hangosító segítségével kiáltotta világgá a tömeg követeléseit. Miután nagy nehezen sikerült kiszabadítanom magam az Olt és gyárnegyed felől a főtér felé hömpölygő tömegből, közeli munkahelyemre, a Székely Mikó Kollégiumba szaladtam be, hogy emeleti ablakaiból kitekintve jobban tudjak eligazodni a későbbiekben. A patinás kollégium második emeletére érve, a főtérre néző ablakok mögötti tantermek egyikében az izgatottan cigarettázó román igazgatóhelyettesbe botlottam, aki az iskolaszolga társaságában leste a számára kedvezőtlen irányba haladó fejleményeket.
Deres – hogy vezetéknevén említsem – jó kolléga volt, de ő is kiszolgálta a helybeli Securitate bojármentalitású főnökét. Mégis szívesebben ücsörögtem alkalmi társaságában, kényszeredetten diskurálva a román futballbajnokság legújabb fejleményeiről, mint a magyar igazgatóéban. Hátizsák – ahogy a diákok gúnyolták – hiába volt közel két méter magas tűzlétra, tipikus betoji alak volt; orrhangon trombitálta, amikor az egyetemről idehelyezve bemutatkoztam neki: nem érdekli, hogy filozófiát végeztem, vegyem tudomásul, hogy itt elsősorban aktivista leszek! Nekem kell majd a segédszemélyzetnek elmagyaráznom a pártkongresszusok rejtett mondanivalóját. A jövő hétre – zárta le monológját, mielőtt elbocsátott volna az igazgatói szentély vörös szőnyegéről – tüntessem el a szakállam! Rá se hederített érvemre, miszerint Marxnak és Engelsnek is volt étekfogó az álla alatt, ráadásul dúsabban virított mindkettőé, mint az enyém. 
Ami segédjét, Derest illeti, minden áldott iskolai év elején szólt az órarendkészítő kollégánknak, hogy pénteken 10 és 12 között nem vállalhat órákat. Akkor mehetett jelenteni a gimnázium heti eseményeit. (Soká törtem a fejem fölöslegesen ’89 után: vajon miért nem próbált engem is beszervezni informátornak, ahogy azt az említett kollégámmal próbálta – sikertelenül? Bizonyára megrögzött könyvmolynak, vagy még inkább: „kölyöknek” tartott az efféle felelős tevékenységhez. Telhetetlen az ember: minden hónap elején mélyet lélegeztem, hogy eddig békén hagytak, a változás után pedig csalódottan emelgettem le egy-egy újabb olvasnivalót a könyvespolcomról. Beláttam, hogy csak belső eseményektől lesznek színesek továbbra is a mindennapjaim életem végéig. Hoppon maradtam a forradalom után is, mint a pártában maradt vénleány. Viszont sose feledtem, hogy mifelénk a kék ég az összevert testek visszfénye volt.)
Nem időztem sokáig Deres társaságában, rohantam vissza a jelszavakat dörgő tömegbe; ugyanis a ’48-as honvédek emlékére állított szobor környékén megpillantottam azokat, akiket az ablakból kerestem: a Don-kanyar vendéglőben időnként összeverődő vitapartnereim kis csoportját. Ők nyugati irányból, a főtér feletti városrészből, a régi tiszti kaszinó épülete felől érkezhettek. E patinás épületben – amely a városi könyvtárnak ad helyet – jelentette ki annak idején Gábor Áron, hogy: „Lesz ágyú!” Főtérre néző emléktábláját, rajta a spártai szöveggel, a legsötétebb években sem merték leverni.  Megörültek ők is nekem, amikor áthámoztam magam a szitkozódó tömegen, bár most sem úsztam meg a szokásos ugratást: „Nocsak, el tudtál szakadni Platóntól?!” Köztük forgolódva, velük évődve, egymást buzdítva nyomultunk mi is a többiek után a pártszékház irányába, amikor váratlanul felharsant a hír: a „Kárpátok Géniusza” kereket oldott Bukarestből. Az előttünk haladók többsége betört az épületbe, de csalódottan tapasztalták, hogy a tomboló eufóriát kihasználva a megyei pártvezetők is eliszkoltak a hátsó udvaron keresztül, bizonyára Brassó felé. A katonaság is meglepő gyorsasággal szívódott fel a külvárosi tömbházak közé, nekünk pedig be kellett érnünk egy kisebb máglyarakással – egy szimbolikus disznóperzseléssel –, amelynek tüzét az ablakon kidobált Ceauşescu-könyvekkel és pártzászlókkal tápláltuk.
Szent karácsony éjjelén azonban az ördög alaposan próbára tett minket. Jóval éjfél után minden átmenet nélkül szűnni nem akaró fegyverropogás verte fel tömbházaink csendjét a városszéli kaszárnya irányából. A géppuskák tüzét világító lövedékek tették színesebbé. Lucifer fényszórói repdestek a vaksötétben az Olt folyón túli fenyves környékén. Kik lehetnek, és mi okból? – tanakodtunk a lépcsőházak bejárata elé csődülve. Aztán hamar előkerültek a pincékből a balták, fokosok, és megszerveztük a lépcsőház bejáratának őrségét. Némelyikünk meg is kapta asszonyától a fejmosást: „Tedd vissza a helyére a fejszét, és ne politizálj, mert abból megint csak baj lesz!” Riadalmat és fejtörést okozott a kislányom, Orsolya viselkedése is, aki éppen hároméves és három hónapos volt. A közeli géppuska zajától felriadva előbb a gyerekszobába támolyogtam, ahol hétéves kisfiam hánykolódott, de még nem ébredt fel; a lányom viszont eltűnt a kiságyából. Szaladtam a konyhába, de sem ott, sem az előszobában nem találtam. A nappalink félig nyitott ajtaját kitárva végül a sötétben leltem rá: mezítláb, pizsamában dideregve, összekucorodva lapított a karácsonyfa mögötti sarokban. Kérdésemre azt nyöszörögte, hogy ideszaladt, mert nem akarta, hogy a rossz bácsik meglőjék! Azt hitte, hogy a karácsonyfa meg az angyalka megvédi őt mindentől. Miért nem hozzánk, a szüleihez szaladt védelemért, amikor felismerte a fura, életében először hallott zaj veszélyét?! – Holnap hazamegyünk nagymamához, Szovátára – vigasztaltam. Alig tudtam lelket önteni belé. *** Különös és már-már jelképes eseménynek voltam szemtanúja a másik székelyföldi kisvárosban az 1989 karácsonyát követő napok egyikén. Az elkötelezett emberek kora délután gyűltek össze az alsóváros központjában, a Medve Szálló környékén, hogy – nem várva semmilyen „felső utasításra” – új vezetőséget, Ideiglenes Tanácsot válasszanak az elmenekült helyébe. Lépni kellett, méghozzá nagyot, mert napok óta csak halmozódtak a megoldatlan közösségi ügyek. Ám oly nagyra nőtt az épület előtt összegyűltek száma, hogy a fele sem fért be a volt Néptanács dísztermébe. Valaki azt javasolta, hogy a közeli Petőfi negyed tömbházai közti játszótér lenne alkalmas a ceremónia lebonyolítására. Ellenvetés nélkül, szinte szótlanul indultunk el a homokozó irányába.  Az ismerős arcokkal tűzdelt tömeget követtem én is, a téli vakáció idejére messziről hazaérkezett. Az ismerős játszótér felé közeledve – ahová a nyáron még én is elkísértem óvodás fiamat és lányomat – megsuhintott egy láthatatlan korbács: hiába vagyok idehaza, hiába vagyok velük, nekem itt nem lehet szavam; régóta máshol élek. Váratlanul, a szent ünnepek táján fel-felbukkanó, majd eltűnő fura lény lehetek számukra, amolyan lebegő értelmiségi, egy bús képű narodnyik vagy – Tamási Áron után szabadon – hullámzó hajdani vőlegény. 
Amint a helyszínre érkeztünk, a felelősségteljes arcokat nézegetve hirtelen soha nem érzett gyönyör röpített fel a kommunizmus gödréből, már-már golgotai magasságban lebegtem a meghatottságtól. Képtelen voltam sírni bálványozott nagyapám temetésén, azzal vádoltam magam – vádoltak mások is –, hogy száraz vagyok, mint a pálinkával feltöltött fél pohár szürkebarát – és most nem győztem törölgetni szemem sarkát az öklöm aljával. Régóta tanítom az athéni közvetlen demokrácia működését, néha már-már a fülemben cseng a spártai apella érces igen vagy nem kiáltása, és most megérhettem azt az egyszeri kiváltságot a sorstól, hogy egy valódi agorán lehetek – még akkor is, ha az behavazott és székely.
A gyermeki éden közepén irdatlan csúszda pöffeszkedett, mint zsémbes öreg király egy csattanós székely népmesében. Hegesztői mestermunka volt, és olyan nagy, hogy tetején három férfi is rophatta a csűrdöngölőt Kádár Katáikkal mindhalálig, ha a város híres muzsikusa – az apósom – húzta volna nekik a talpalávalót Stradivarijával. Amíg így képzelődtem, már fent is termett két szervező atyafi a botcsinálta emelvény tetején, és helyet szorítottak maguk mellett egy áramvonalas, szerepre éhes felkonferáló sellőnek, aki már puszta jelenlétével is piszkálgatta az értelem, érzelem és akarat triumvirátusával érkező tömeg némely alkotóelemének enyhén másnapos tudatalattiját.  Ahogy elnéztem sorstársaimnak a jelöltek rátermettségét mérlegelő tekintetét, azt mérlegeltem: rajtam kívül megfordult-e még valakiben a helyzet visszássága? Eközben a vezetőtestületbe javasolt egyének sorra másztak fel a csúszda tetejére, majd araszolgattak le onnan a kényelmetlen, jeges vaslétrán. Rövid vagy egészen rövid, jól vagy rosszul elmondott programpontokat, fogadkozásokat, nekibuzdulásokat hallhattunk. A rövid taps, az elismerő bekiabálások az elfogadást jelentették; ha valaki kifogást emelt, kézfelemeléssel döntöttek. Három jelöltet is leszavaztak, és nyomban találtak helyettük mást. A jelöltek lefelé tartó útja – mint mondtam – igen körülményes volt, ketten le is fordultak volna a jeges hágcsóról, ha a kinyújtott karok nem fogják fel őket idejében. Mennyivel olajozottabban haladna a választás, ha a delikvensek lecsusszannának a csúszda csatornáján! – őröltem a kipihent gondolatmalmomban. Időt spórolnánk, és kockázatmentes lenne, hiszen arasznyi hóba huppannának. Erre az eshetőségre – láthatólag – sem a szervezők, sem a jelöltek nem gondoltak. Nem jelképes dolog – harapdáltam az ajkam –, hogy csak itt és ilyen körülmények között adatott meg nekünk választani? Ébredező cinizmusom miatt lelkiismeret-furdalásféle környékezett, és észrevétlenül kihátráltam az emelkedett hangulatú embertömegből. Apósom közeli háza felé igyekeztem a karácsonyfa körül üldögélő családomhoz. A mai napig bánom, hogy nem láttam a végét a karácsony utáni választásnak, amelyhez nem kellett sem szovjet ukáz, sem amerikai közösségépítő tréning.
A kettősség érzése – túlcsorduló lelkesedésem, majd a szivárgó iróniám – otthon sem hagyott nyugton. Még a gyerekeimmel való esti szánkázás sem fújta ki fejemből a történtek élményét. A fáradtságra fogtam mindent, amikor a szokásosnál korábban búcsúztam el a többiektől. Hiába próbáltam, nem ment sem az olvasás, sem az alvás. A lekapcsolt éjjeli lámpa mellett sokáig feküdtem mozdulatlanul, felváltva csukott és nyitott szemmel. Aztán éjfél után, hirtelen késztetésnek engedve, egy szökésben levő rab mozdulataival szálltam le az ágyról, és az utcai lámpa halvány fényének kévéjében – amelyet felerősített a tiszta hó ragyogása – óvatosan magamra húztam a szék karfájára tett ruhámat. Lábujjhegyen osontam el a gyerekek, a feleségem, majd a nagyszülők szobája előtt. Egy tolvaj óvatosságával és ügyességével zártam ki az előszoba ajtaját. A falióra hangos ketyegése fenyegetően visszhangozta szívem minden dobbanását: mit ke-re-sel i-de ha-za? Éjfél utáni földöntúli csend fogadott kint, csak a hó ropogott ritmikusan lépteim alatt. Nyugati irányból érkeztem a választás korábbi helyszínére, gyorsan fölmentem a csúszda tetejére, majd kelet felé fordultam, abba az irányba, ahol a sápadt és gyér városi fények mögött a Mezőhavas csúcsát sejtettem. A sarló alakú holdnak és a foszforeszkáló csillagoknak mondtam el végül, amit délután szerettem volna a sorstársaimnak. Ha a dédnagyapám hallotta volna beszédem, büszke lett volna rám. Róla mesélték a faluban, hogy amikor presbiter nagyapám kaszálás vagy bokorirtás idején a bekecshegyi falu határában egy nagyobb dombra feljutott, néha beszédet tartott a szélben hajladozó fáknak vagy a feleselő pataknak.
Beszédem végeztével előbb körbenéztem, aztán lecsúsztam a jeges csatornán. A havas földre huppanva hátradőltem, és angyal alakú hó-képet készítettem magamról. E városka gimnáziumának udvarán, a katolikus temetőt övező fenyőfák közelében műveltem utoljára ilyesmit tíz évvel ezelőtt egy kiadós Miklós-napi havazás után a göndör hajú Encivel. Most is hallom kuncogását, mert széttárt karját, lábát arasznyira nyomtam Jézuska kiszakadt dunyhájának pelyheibe. „Feküdt a hóban. / Szeressem, mondta. / Nagyon kívántam, / szerettem volna. / De hát a hóban? / A hóban?!...”  A holdfényes játszótéren – tükörsimára taposták a tegnapi toporgó választók, de azóta ismét annyi hó hullt, hogy befedte a világot jelentő deszkákat, akarom mondani: a játszóteret. Fáztam, de nem akaródzott feltápászkodnom. Csak ültem tovább a hóban, farkasszemet néztem a holddal, a székely zászló egyik jelképével, és vártam az új, a megváltó hajnalt.
– Ez is cselekvés – mormoltam végül feltápászkodva. – Mindenki úgy veszi ki részét a forradalomból, ahogy tudja. Majd vállat vonva kifelé indultam ebből a szögletes, mágikus térből, ahová felnőtt létemre egy kis időre visszakívánkoztam. Énem másik fele azonban ott maradt.  Én, a hóban tovább üldögélő, felkelni nem kívánkozó, előbb csodálkozó, aztán egyre ellenségesebb gyerektekintettel méregettem a távolodó másik énemet. Nekem volt igazam: a számból kiáramló pára máris glóriát vont fedetlen fejem fölé. Ő, az egyre idegenebb eközben egyre csak zsugorodott, ahogy hazafelé baktatott. 
A házak közé érve kutyaugatás fogadta őt. Egyre dühösebben ugattak a dróthuzalokon futkorászók. – Ez lenne a mi perspektívánk?! – akartam kiáltani az összeszorított ökölnyire zsugorodott idegen után.
S. Király Béla Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Diákként az osztályharc idején
A háború utáni zűrzavar, összevisszaság, szegénység, felfordulás közepette indultunk neki a középiskolának. Az évek során sok nehézséggel kellett megküzdenünk, nemegyszer gonosz erők megpróbáltak letéríteni a helyes útról, de volt lelkierőnk, volt isteni segítség, hogy mindet legyőzzük és megmaradjunk embernek. Visszaemlékezésünkben azt szeretnénk bemutatni – elsősorban a fiatalabb nemzedéknek –, hogy ilyen körülmények között miként tanultunk, mennyi értékes ember került ki sorainkból.
Egyházi iskola a háború után
1945-ben beiratkoztunk a Református Székely Mikó Kollégiumba, és leérettségiztünk az 1. számú Magyar Fiúlíceumban és a 2. számú Leánylíceumban. Akkoriban a nagyok még hordták a gyönyörű vitézkötéses egyenruhát. Nekünk a háború utáni nagy szegénységben ilyenre már nem tellett, de mindenkinek – fiúnak, lánynak – volt diáksapkája, amelyen az ezüst vagy arany sávok mutatták, hogy viselője hányadikos.
Egyházi iskola voltunk. Az óra reggel imádsággal kezdődött, délben imádsággal végződött. Konfirmálhattunk. Három évig minden vasárnap a Mikó előtt sorakoztunk, és énekszóval vonultunk a vártemplomba vagy Szemerjára. Sokan még hordták ilyenkor az egyenruhát. Az emberek kigyűltek az utcára, úgy gyönyörködtek a diákokban. Sokan még könnyet is ejtettek. Az istentiszteletet Becsei Pál és Kiss Árpád vallástanáraink tartották. Aki hiányzott, másnap igazolnia kellett távollétét.
Diáknak délután 5 óra után utcán vagy nyilvános helyen mutatkozni szigorúan tilos volt. A szabály áthágása magaviseleti jegy levonását is eredményezhette. A belső rendről mindössze annyit említenénk, hogy V.-től fölfelé a fiukat uramnak szólították a kisebbek, de a tanárok is, a lányokat kisasszonynak.
Tankönyvek egyáltalán nem léteztek. Diktálás és táblavázlat alapján tanultunk. Ceruzával írtunk. Dolgozatíráskor otthonról kézben vittük a tintásüveget, abba mártogattuk a pennát. A töltőtoll ritkaságszámba ment.
Levél Sztálinnak
Aztán jött 1948, a „tanügyi reform”. Minden a feje tetejére állott. A vallásoktatást egyszerűen törölték a tantárgyak közül, helyére a kötelező orosz nyelv tanítása került. Eltűnt az imádság, tilos lett a konfirmálás. Az iskolába bevonult a politika. A KISZ-től megjelent egy ifjú elvtárs, aki a rajzteremben politikai leckéket tartott. Ott hallottunk először Marxról, Engelsről, Leninről, Sztálinról, októberi forradalomról, kizsákmányolásról, osztályharcról meg más ilyenekről, ami az első éket jelentette sorainkban.
De az egység tovább romlott. A III. gimnáziumi osztályt végzetteket összecsapták a IV. osztályt végzettekkel. Mindenki VIII.-os lett. A negyedikes nagyobbra tartotta magát a harmadikosnál, de egyben frusztráltnak is érezte magát, mert ő a valóságban veszített egy osztályt. Ez a különbség különösebb bajt nem okozott, de azért mindvégig megmaradt. Gyermekek voltunk, ártatlanok, barátok. A hatalom minden eszközt felhasznált, hogy éket verjen közénk, szembeállítson egymással, elvesse az egymás közti gyűlölet magvait. Sikerült mindvégig kitartanunk, emberek maradtunk!
Az osztályokban KISZ-alapszervezeteket hoztak létre. Apránként mindenki KISZ-tag lett, kivéve az osztályellenségnek nyilvánított szülők gyermekeit. Minden tanulónak havonta egy papírra le kellett írnia, hogy milyen „közösségi munkát” végzett abban a hónapban, és azt az osztályszervezőnek be kellett adni. Minden osztályban faliújság volt, arra névsor szerinti sorrendben mindenkinek cikket kellett írnia. Nehéz volt témát találni. Sokan úgy oldották meg, hogy a fali kalendáriumok hátlapján szereplő írást kézírással szépen lemásolták. Decemberben kötelezően levelet kellett írni Sztálin elvtársnak születésnapja alkalmából! Az osztályban egyébként az ő képe is ott függött a falon. Minden osztályban jelszó díszelgett a falon piros papírra fehér betűkkel írva.
A Securitate csápjai
A Securitate csápjai az iskolába is benyúltak. Már voltak köztünk megbízottak, akiknek időnként jelenteniük kellett, ha valami rendelleneset észleltek vagy hallottak. Egy ilyen alak volt az a jóképű, vagány osztálytárs, aki VIII. osztályban egy szép napon megjelent és bemutatkozott Feigl Vladimir néven. Évek múlva a marosvásárhelyi politikai pereken derült ki, hogy ki az a Feigl, és mennyire barátságos volt, amikor a súlyos ítéleteket hozta... XI. osztályban oda fajultak a dolgok, hogy orvosok, kereskedők, módosabb gazdák, iparosok, papok gyermekeit kezdték megbélyegezni, osztályellenségnek, kuláknak nevezni. Több osztálytársunk szüleit meghurcolták, kényszerlakhelyre telepítették. A tanulókat az osztályban kiközösítették, nem szabadott velük szóba állni, őket külön ültették, sőt, KISZ-gyűlésen egyes osztálytársaknak kellett javasolniuk az iskolából való kizárásukat. Őszintén szólva, volt egy-két osztálytárs, aki ezt meggyőződéssel tette, főleg a leányoknál. Nem egy esetben próbálták meggyőzni a tanulót, hogy tagadja meg a szüleit. Sajnos, volt sikeres eset is. Az idő nagy úr! Ezeket mind meg lehet bocsátani, de elfeledni nem!
Kispolgári csökevény a kicsengetés
Nekünk nem szólt a csengő, mert egyszerűen nem engedélyezték a kicsengetést, mint kispolgári csökevényt. A kicsengetési kártya, maturandus-szalag is annak minősült. Kicsengetési kártyácskákat vékony, zsebnaptár nagyságú kartonra két kiváló művészünk – Ördög Zoltán és Deák Ferenc – festett akvarellel, kék-pirossal, majd mi kézírással írtunk rá egy-egy rövidke idézetet. A bankettet sok huzavona után a tornateremben tarthattuk közösen a lányokkal, alkohol nélkül – és az „osztályellenségek” kiközösítésével.
A XI. osztályban végkép kiéleződött az „osztályharc”, elszabadult a pokol. Fiúkat, lányokat zártak ki végleg az iskolából származásuk miatt. Annyi szerencséjük volt, hogy Brassóban vagy Kolozsváron befejezhették az osztályt, és leérettségizhettek. Az egyetemi felvételin is sokakat elutasítottak Kolozsváron származásuk miatt. Évek múlva tudtak csak bejutni. Volt, aki elment Jászvásárba. Ott nem kérdezték, hogy ki vagy.
Tablót csak bizonyos feltételekkel készíthettünk. Csak KISZ-tagok kerülhettek a tablóra. Az „osztályellenségek”, „kulákok” kimaradtak. Az igazgatón, aligazgatón, két osztályfőnökön kívül a tanárok sem kerültek föl a tablóra. A fényképen jól látszik mindenikünk mellén a KISZ-jelvény. A rajz is politikai tartalommal volt tele. Bal felső sarokban Marx, Engels, Lenin, Sztálin profilja. Lent ipari, mezőgazdasági tartalmú rajz. Középen mozgósító felirat: Mi lenni, tenni, élni akarunk!
A „bosszú”
Ezt viszont szó szerint megvalósítottuk mindannyian. A szégyenfoltot a húszéves találkozónk alkalmával mostuk le. Botos Ferenc kollégánk a tablót kibontotta, a politikusokat fehér festékkel befújtatta, és arra az alapra ráfestette a Hervay Zoltán tervezte és hivatalosan engedélyezett egyszerű piros-kék mikós jelvényt. Alul pedig fölragasztottuk azok képeit, akik kimaradtak az eredetiről. A leányok tablója is elkészült. Paszjár Sándor fényképész reprodukciót is készített róla. Majd bátor fiúk, részegséget színlelve, letépték kedvenceik fényképeit, és a tablót összeszaggatták, ezzel bosszulva meg a kimarasztottakat. A reprodukcióról az 50 éves találkozón megnagyított fénymásolat készült az iskola számára. Találkoztunk 10, 20 és 25 év után. Attól kezdve minden év június utolsó szombatján összeülünk közösen fiúk-lányok.
1972-ben Incze Sándor kollégánknak, aki szemerjai lelkészként dolgozott, támadt egy ötlete. Azt elmondta Petke László volt osztálytársnak, aki a Sugás Áruház aligazgatójaként anyagilag tudott segíteni. A szemerjai temetőben, a fő feljáró mellett volt egy eléggé elhanyagolt sír, amelynek kissé faragott kövén Bora István 1848-as honvédtiszt neve állott. Oda építettek egy kő támfalat, és a sírkő mellé Székelyudvarhelyen faragott kopjafát helyeztek el, amelynek felirata hirdeti, hogy azt az 1952-ben végzett mikós diákok állíttatták. Így már az „ánti világban” meg tudtuk koszorúzni a 48-as sírt március 15-én. Ez is volt a kopjafaállítás eredeti célja. Amikor végeztünk, készíttettünk 149 darab vékony, névvel ellátott rézlemezt. Amikor valaki elhuny, a lemezkéje a beleütött évszámmal fölkerül a kopjafára. A maradék lemezek összeszámolásával tudjuk pontosan, hogy még 59-en élünk, túlnyomó részt leányok. A Szőcs Dani bácsiék „első” kopjafája 1973-as dátumot visel. Valóban ott a várnál első volt. Hosszú évek után úgy döntöttünk, hogy legyen nekünk ott is kopjafánk. Így jelent meg az iker kopjafánk, amit szintén megkoszorúzunk, akárcsak Mikó Imre és Mikes Kelemen szobrát.
Érettségi vizsga egy nap alatt
Az érettségi vizsga is egyedülálló volt. Egy-egy nap lezajlott a román, magyar, matematika írásbeli, majd egyetlen nap alatt az összes többi tantárgyból leszóbeliztünk. Nem őrizte őrség a folyosót, térfigyelő kamera az osztályt. Volt, aki sietett, hamarabb szeretett volna érettségizni, annak lehetősége adódott délutáni plusz órákkal a tizedik tanév alatt tizenegyből is levizsgázni és érettségizni egy évvel hamarabb.
Mivel a fiúk részéről pontos adatok állnak rendelkezésünkre, álljanak itt számadatok. 1945-ben I. A, B, C osztályban indultunk 167-en, 1944-ben indultak 67-en, az az osztály, akikkel a tanügyi reformkor összecsaptak, összesen 234 tanuló. III. A, B-ben voltunk 118-an, IV. A, B-ben 74-en, összesen 192-en. Nem mindenki lett VIII.-os. Sokan elmentek ipart tanulni, szakiskolákba, ott folytatták tanulmányaikat. Így a VIII. A 35, a VIII. B 40, összesen 75 tanulóval indult. A XI. A 39, a XI. B 32, összesen 71 tanulóval abszolvált. Nem volt nagy a lemorzsolódás. A sok viszontagságon átment négy osztályból sok nagyszerű, magas képzettségű szakember került ki: 15 tanár, 11 mérnök, 8 lelkész, 8 orvos, 7 igazgató (ebben benne vannak a tanárok, mérnökök és mások is), 3 művész, 3 író, 2 jogász, 1 közgazdász, 1 színházi rendező, 1 esperes, összesen 60 személy! Munkájukat számos kimagasló siker koronázza: írások, könyvek, tanulmányok, monográfiák, egyetemi dolgozatok, képzőművészeti alkotások, sok tíz eljátszott, rendezett színdarab, számos építkezés itthon és idegenben, kimagasló sporteredmények, magas kitüntetések itthon és Európa-szerte.
Név szerint megemlékezünk Ferenczi Árpád földrajztanárról és Kisgyörgy Olivérről, akinek 3 éves gépészmérnöki tanulmányait szakították félbe. Őket az 56-os magyarországi eseményekből kifolyólag letartóztatták, koholt vádak alapján törvény elé állították. Ferenczi 2 év 4 hónapot kapott a Duna-deltában. Ő alapító tagja volt a Volt Politikai Foglyok Érdekvédelmi Szövetségének. Kisgyörgy 1958-ban haditörvényszék elé került, ahol életfogytiglanra ítélték. 1964-ben általános amnesztiával szabadult. 1997-ben a Magyar Köztársaság elnökétől A Hazáért és a Szabadságért emlékérmet kapta.
Nem tudjuk, hogy ma vannak-e még ilyen osztályok. Ha sokan el is végzik az egyetemet, nagyon kevés azok száma, akik itthon maradnak. Semmi kifogásunk a külföldre távozás ellen, csak egy kérdés: ha minden tanult ember elmegy, egy-két évtized múlva hova jutunk?
Botos Ferenc ny. tanár,
Incze Sándor ny. esperes,
öregdiákok / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ki az idióta?
Aludtam rá néhányat, s csak utána ültem le a számítógép elé. Mert első haragomban nem akartam ugyanavval a kifejezéssel illetni azt, aki a minap idiótáknak titulálta a keresztényeket. S nem akartam az ő színvonalára süllyedni avval, hogy állítsam: fejében nem elme, hanem valami matéria van. (Kitalálhatják, mi!) A keresztény vallás ugyanis a megbocsátás vallása, még akkor is, ha követése a történelem folyamán súlyos következményekkel járt, a világ sok pontján jár ma is. És mellesleg, évezredeken keresztül megtartotta a magyarságot (is), ha ez egyáltalán számít a nyilatkozónak.
Csak arra szeretném felhívni az anyaországi Demokratikus Koalíció képviselőjének a figyelmét, hogy a két évezredes kereszténység (a tagadhatatlan tévelygések, bűnök ellenére, lásd inkvizíció) a töredékét sem követte el az emberiség ellen, mint az alig hetven-nyolcvan évet regnáló ateista-materialista ideológia. Csak a két szadista diktátor, Sztálin és Mao együtt százmilliónál jóval több ártatlan embert hurcolt meg, végzett ki, pusztított el börtönökben, munkatáborokban. S ha hozzájuk számítanánk a kelet-közép- európai (Kun Béla, Rákosi, Dej, Ceaușescu), ázsiai (Pol Pot!), latin-amerikai, afrikai követőik áldozatait is, ez a szám bizonyosan megduplázódna.
Ennek ellenére most is vannak hívek, akiknek Marx Tőkéje, Marx és Engels Kommunista Kiáltványa, Lenin és Sztálin műveinek díszkiadása valahol ott lapul a lakásukban, vagy kitörölhetetlenül bele van vésve az agyukba. Erre példaként talán a fanatikus DK-s politikust is említhetnénk. Ha utóbbi higgadtan, logikusan (!) gondolkozna, bizonyosan megfontolná, kit nevezzen idiótának! Aludtam rá néhányat, s csak utána ültem le a számítógép elé. Mert első haragomban nem akartam ugyanavval a kifejezéssel illetni azt, aki a minap idiótáknak titulálta a keresztényeket. S nem akartam az ő színvonalára süllyedni avval, hogy állítsam: fejében nem elme, hanem valami matéria van. (Kitalálhatják, mi!) A keresztény vallás ugyanis a megbocsátás vallása, még akkor is, ha követése a történelem folyamán súlyos következményekkel járt, a világ sok pontján jár ma is. És mellesleg, évezredeken keresztül megtartotta a magyarságot (is), ha ez egyáltalán számít a nyilatkozónak.
Ujj János / Nyugati Jelen (Arad)