"A parlament okt. 28-i ülésén az RMDSZ képviselői konkrét érvekkel, adatokkal cáfolták a vádaskodásokat a Hargita és Kovászna megyéből állítólag elüldözött románokról készített jelentés folyatódó vitájában. Amint megszólalt egy RMDSZ-képviselő, a többiek verték az asztalt, kiabáltak, alig hagyták szóhoz jutni. A román képviselők indulatosan támadták a magyar kisebbséget, például Gheorghe Dumitrascu: "Kossuth a román nemzet gyilkosa, olyan mint Eichmann Izraelnek." Agatha Nicolau: "A magyarokat nem érdekli az általuk ortodox templomok felé dobott kő íve." Romulus Vulpescu: "Vezessék be a katonai diktatúrát két megyében, számolják fel a magyar tévét." Ioan Bogdan "A magyar kisebbség viselkedjen úgy, ahogy kell." Dumitru Pop: "A magyarok tele vannak nemesi gőggel." Dan Carpatina /Román Nemzeti Egységpárt/ képviselő a magyarok románellenességét a kiegyezésig vezeti vissza, innen vezet az út szerinte a Magyar Autonóm Tartományig és ez erőszakos cselekedtek formájában máig húzódik. A képviselő erőszakos elmagyarosításról is beszélt. Mircea Cretu /RNEP/-képviselő szerint a bécsi döntés után a románságot súlyos sérelmek érték, ha teret engednének, akkor ez most is bekövetkezne, csak egy új Hitler kell hozzá. Hajdú Gábor RMDSZ-szenátor a bekiabálások közben adatokkal, dokumentumokkal cáfolta a jelentést. Markó Béla RMDSZ-szenátor válaszolt Mihai Teodorescu azon kijelentésére, hogy nem létezik egyetlen magyar sem, akit etnikai okokból bántalmaztak volna. Tiltakozik Maros megye lakossága nevében, mondta, tiltakozik Sütő András nevében, aki 1990. márc. 19-én egy gyilkossági kísérlet nyomán elvesztette egyik szemét, a ludasi állomáson bántalmazott magyar gyermekek nevében, a Görgény völgyében megvert magyar értelmiségiek nevében, a lista nagyon hosszú, nem akarja folytatni, nehogy izgatással vádolják. Romulus Vulpescu író-szenátor nagy tapsot aratott magyarellenes kirohanásaival, általános pusztítást kívánt elrendelni mindennel szemben, ami a romániai magyar szellemiséghez, identitáshoz tartozik. Kozsokár Gábor RMDSZ-szenátor kimondta, hogy a jelentés meghamisítja a valóságot. A többi magyar képviselő is cáfolta a jelentés alaptalan vádaskodását. Pop Dumitru elsősorban Tőkés László és Szőcs Géza ellen intézett dühödt kirohanást. Az ülésről Román Győző és Béres Katalin tudósított. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 30./ Amint a Vasile Mois, a szenátus egyik alelnöke kijelentette, hogy a "román méltóság ellen követtek el gyilkossági merényletet Erdély összes megyéjében", Romulus Vulpescu szenátor a rádió és televízió magyar adásának megszüntetését követelte, amivel nagy tapsot aratott. Javasolta a két megye kétnyelvű helységneveinek betiltását és szorgalmazta, hogy a kétnyelvűséget sehol, semmilyen formában ne engedélyezzék. Domokos Géza, az RMDSZ elnöke javasolta a jelentés külföldi terjesztését. Ez a jelentés önmagát vádolja, a benne foglalt gondolkodásmódot, ezzel lejáratják Romániát. A katonai közigazgatásra és a magyar adás eltörlésére vonatkozó javaslat ma már Dél-Afrikában sem fordulhat elő. /MTI/"

"A román kormány nemrég úgy döntött, hogy Románia határain belül 1940 és 1945 között nem volt holokauszt. Mivel a román kormány erről a döntéséről közleményt is kiadott, az 1953-ban a holokauszttal kapcsolatos tények feltárására alakult jeruzsálemi Jad Vasem Intézet - Jean Ancel történész nemrég megjelent kétkötetes munkájára hivatkozva - szükségesnek tartotta rámutatni, hogy a román kormány döntésével szöges ellentétben a romániai területeken élő akkori 760 ezres zsidó népességből mintegy 420 ezren estek a holokauszt áldozatául, továbbá hogy a román hatóságok közvetlenül részt vettek a zsidók kiirtásában. Sőt: "Románia volt a nácik egyetlen szövetségese, amely saját tervvel rendelkezett a zsidó lakosság likvidálására, és amelynek hadserege tevékenyen részt vett gyilkolásukban". Miután Izrael diplomáciai lépéseket is tett az ügyben, a román kormány és a hivatalos szervek visszavonulót fújtak, és magyarázzák a bizonyítványukat. Mint ismeretes, a nemrég Marosvásárhelyen felavatott holokauszt-emlékmű talapzatára az a felirat került, hogy a marosvásárhelyi zsidó közösséget "a fasiszta magyar kormány" deportálta Auschwitzba. Romániában következetesen úgy igyekeznek beállítani a dolgot, mintha a zsidóüldözések kizárólag a 2. bécsi döntést követően 1940-ben Magyarországhoz került Észak-Erdélyben történtek volna. A román nacionalisták egyik kedvenc témája annak bizonygatása, hogy a mindenkivel toleráns románok a zsidókat sem bántották. Bezzeg a magyarok... A mindenkori román magatartás lényege így summázható: mindent letagadni, amit lehet. Magyarországon, épp ellenkezőleg, a háború után évtizedeken át bűntudatot igyekeztek sulykolni az emberekbe. Eredmény: a romániai, illetve a magyarországi köztudatban még jelenleg is az a homályos kép él, hogy Romániában a zsidókra nézve legveszélyesebb időszakot úgymond "meg lehetett úszni", a románok legalábbis kevesebb bűnt követtek el a zsidók ellen, mint a magyarok. Ezzel szemben a valóság az, ami a Jad Vasem Intézet közleményében áll: "Románia volt a nácik egyetlen szövetségese, amely saját tervvel rendelkezett a zsidó lakosság likvidálására, és amelynek hadserege tevékenyen részt vett gyilkolásukban". Más szóval Romániában nem volt szükség a nácik közbeavatkozására ahhoz, hogy a zsidók többségét legyilkolják. A nácikkal szövetséges románok, minden más országgal ellentétben, ezt itt "saját erőből" oldották meg. Ezzel szemben mi történt a Hitler utolsó csatlósának kikiáltott Magyarországon? Erről az egyik legnagyobb holokauszt-szakértőnek tekintett zsidó történész, Randolph L. Braham A magyarországi holokauszt című könyvében írta: "A történelmi Magyarország zsidó lakossága létszámában 1910-ben tetőzött. A csaknem 21 milliós népességen belül 911.227 főt számlált, ami 5 százaléknak felelt meg. Közülük 471.355 zsidó élt a trianoni Magyarországon. Az első világháború után a trianoni Magyarország zsidó lakossága fogyásnak indult. Lélekszáma 1920-ban 473.355, 1930-ban 444.567 fő. (6,2 után 5,9, illetve 5,1 százalék.) A százalékos csökkenés folytatódott: 1941-ben már csak 4,9 százaléknyi a lélekszám, azaz 400.981. 1946-ban, a holokauszt hatására 143.624 fő - 1,6 százalék. Budapest lakosságának 1920-ban a 23,2 százaléka zsidó, 1941-ben 184.453 fő, azaz 15,8 százalék. Az 1938-39-ben Csehszlovákiától visszacsatolt területeken 146.000 zsidó élt. (68.000 a Felvidéken, 78.000 Kárpátalján.) 1940-ben Romániától visszakerült Észak-Erdély, ahol 164.000 zsidó élt, a Bácskában 14.000. (...) 1938 májusában jelent meg az első, 1939 májusában a második zsidótörvény. Ennek ellenére Lengyelországból és Szlovákiából a kegyetlenül szigorú zsidóellenes intézkedések miatt tömegesen menekültek az érintettek Magyarországra. Évről évre növekedett azoknak a zsidóknak a száma, akik Magyarországon próbáltak menedéket találni. 1943 novemberében már körülbelül 15 ezerre rúgott a számuk. (...) A légkör a kiéleződő antiszemitizmus következtében ugyan romlott, az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció (OMZSA) és a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája (MIPI) azonban jórészt zaklatásmentesen végezhette a dolgát, a magyarországi hatóságok nem gátolták tevékenységüket, sőt kifejezetten jó néven vették, hogy a lakosság egy részének anyagi gondjait maguk a zsidók vették a vállukra. (...) A hatóságok nem zaklatták őket, s a magyarországi zsidóság majdnem normális légkörben élhette életét, mintegy tudomást sem véve arról, milyen szenvedéseket állnak ki hitsorsosaik a szomszéd országokban, ahol ekkor már teljes lendülettel folyt a végleges megoldás gyakorlatba ültetése. (...) A német megszállásig viszonylag normális kerékvágásban haladt a zsidó közösségek élete. A vallásos, egészségügyi, iskolaügyi és jóléti intézményhálózat nemcsak a honi zsidóságot szolgálta, de a Magyarországra menekültek ezreit is. De a magyar zsidóság vezetői elkövettek egy súlyos hibát. Bár tudatában voltak annak, milyen sorsot szánt a náci Németország a zsidóknak, nem készültek fel a katasztrófára. Okok? A magyarországi zsidó vezetés vakhittel bízott abban, hogy őket nem sepri el a holokauszt. (...) A zsidó vezetés gyakorlatilag a deportálások elkezdődéséig hitte, hogy a magyarországi zsidóság, az európai zsidóság nagyobb közösségeitől eltérően, fizikailag akkor is viszonylag sértetlenül kerül majd ki a háborúból, ha gazdaságilag tönkre is megy. Annak a reményüknek, hogy valamiképpen csak megússzák, tápot adott az a tény, hogy Magyarország a biztonság szigete volt a háború négy és fél esztendején át tomboló pusztítás óceánjának kellős közepén. A magyarországi zsidó vezetők előtt nem volt ismeretlen, hogyan bánnak a nácik a zsidókkal ott, ahol ők az urak. Ennek ellenére nem világosították fel a zsidó tömegeket és nem tettek egyetlen hathatós óvintézkedést sem, amivel Magyarország megszállása idején elháríthatták vagy legalább csökkenthették volna a katasztrófát. Mint minden épeszű ember, a magyarországi zsidók is egyszerűen elképzelhetetlennek tartották emberek millióinak futószalagon történő kiirtását, a világ szeme láttára, a 20. században. Sejtették, hogy a határokon túl iszonyatosan bánnak a zsidókkal, de azzal áltatták és biztatták magukat, hogy az a "civilizált" Magyarországon nem eshet meg. (...) Magyarország megszállása idején Eichmann virágkorát élte. Magyarországon volt Európa utolsó, viszonylag érintetlen zsidó közössége. A magyarországi program kivitelezésére kijelölt Sonderkommandóban Eichmann legközelebbi munkatársai kaptak helyet, akik sokéves tapasztalatokkal rendelkeztek a végleges megoldás programjának megvalósításában Európa különböző országaiban. 1944. március 19-én vasárnap reggel a németek megszállták Magyarországot. Veesenmayer és a birodalomban lévő felettesei jól tudták, hogy a német megszálló hatóságok csak akkor képesek megfelelően működni, ha a magyar államapparátus támogatását élvezik. Tudták, hogy a hadsereg, a csendőrség és a rendőrség lojalitásának biztosításán kívül az állam egyéb központi és helyi igazgatási és végrehajtó szervei lojalitását is biztosítaniuk kell. Mikor megalakult a Sztójay-kormány, a németek ragaszkodtak ahhoz, hogy mind a különböző minisztériumok irányításával megbízott államtitkárokat, mind a fontosabb osztályok és részlegek vezetőit németbarát elemekkel váltsák fel. A csendőrség volt a magyarországi zsidók összegyűjtésének és deportálásának fő eszköze. A gettóba záráshoz, összegyűjtéshez és deportáláshoz igénybe vett csendőrök közül sokan sváb származásúak és nácibarátok voltak. A magyarországi holokauszt legtöbb túlélője tanúsítja a csendőrök kegyetlen és barbár viselkedését e rettenetes időszakban. A németek előbb a központi kormányszervekben hajtottak végre tisztogatást, majd a helyi szervekben. (...) Május eleje, az erdélyi zsidók gettóba vitele. A német megszállást követően a honvédelmi minisztérium, amely az előző négy-öt évben a zsidók szenvedéseinek egyik legfőbb okozója volt, most hirtelen egyike lett azoknak a kormányhivataloknak, amelyek zsidó életek mentésével kezdtek el foglalkozni. Feltételezhető, hogy néhány vezető katonához és politikushoz hasonlóan jó néhány katonai parancsnok is rádöbbent, mit is takar valójában a gettósítás és deportálás, és úgy érezték, hogy a zsidók megmentése érdekében mindent meg kell tenniük, amit csak tudnak." Tehát - nem magyar, hanem részrehajlással a legkevésbé sem gyanúsítható zsidó történész szerint - a náci megszállásig Magyarországon a zsidóknak viszonylag jobb sorsuk volt, mint a környező országokban, pogromokra ezt követően sem került sor, a deportálásokat a nácik erőpozícióból kezdeményezték. Igaz, a zsidók összegyűjtését és külföldre irányítását a magyar hatóságok együttműködése tette lehetővé. Azonban Romániában német megszállás nélkül, illetve minden külső kényszer nélkül, "saját erőből" gyilkoltak le több mint 400 ezer zsidót... /Boros Ernő: A román és a magyar holokauszt-mítosz. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), júl. 1./"

"A 81 éves Randolph L. Braham, a New York-i City University professzora tartott előadást szept. 30-án magyar zsidóság tragédiájáról Kolozsváron, a neológ zsinagógában. A magyarországi holokauszt kutatóját Goldner Gábor egyetemi tanár, a kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke köszöntötte. Előadásában a professzor rámutatott: a magyar zsidóság tragédiája az európai holokauszt egyik legellentmondásosabb része. 1944. március 19-ig, a háború négy és fél évén keresztül a magyar zsidóság úgy élte át az eseményeket, hogy a holokausztról nem volt tudomása. A magyar zsidóság abban bízott, hogy túléli a háborút. A magyar zsidóság zöme biztonságban érezte magát. A magyar zsidó tragédiát egy német katonai döntés váltotta tehát ki. Amikor a németek bevonultak Magyarországra, a zsidók kiirtása nem volt az elsődleges cél. Amikor Horthy visszatért Németországból, a zsidó vezetők megnyugodtak. Miután a Kállay Miklós volt miniszterelnököt és csoportját bebörtönözték, a zsidóság tehetetlen és védtelen maradt. Eichmann rávette a zsidó vezetőket arra, hogy a zsidóságot ne tájékoztassák a valóságról. Elképesztő ütemben 447 ezer zsidót deportáltak. A zsidó vezetők belementek az alkudozásokba. A németek előbb 600, aztán 1684, s végül 10-12 ezer embernek a deportálás alól történő mentesítését ajánlották fel. Júliusban Horthy hivatalosan is leállította a deportálásokat. A budapesti zsidóság jelentős része megúszta a kiirtást. A nyilas korszakban több mentési akció is lezajlott, ám nem lehet tudni pontosan, hogy ezek által hány zsidó menekült meg. Braham professzor kifejtette: éppen a viták befejezése érdekében, néhány évvel ezelőtt amerikai kongresszusi tagoknak javasolta, szólítsák fel a román és a magyar államfőt arra, hogy országaik parlamentjében mondott hivatalos beszédben ismerjék el a tényeket, s a történtekért kérjenek bocsánatot. Szerinte mindmáig sem a magyar, sem a román állami vezetőknek nem volt elegendő bátorságuk a történelmi tényekkel szembenézni. /Tibori Szabó Zoltán: A bocsánatkérés mindmáig nem történt meg. Randolph L. Braham érdemes professzor előadása Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 1./"

Márc. 19-én Corneliu Vadim Tudor kijelentette: pártja, a Nagy-Románia Párt ellenzi “az aradi úgynevezett Román–Magyar Megbékélési Park létrehozását”, mivel szerinte a románok egyáltalán nem állnak konfliktusban a magyarokkal. “A tizenhárom magyar gyilkos szobrának felállítása a román Arad városában egyenértékű azzal, mintha Jeruzsálemben felállítanák Hitler, Himmler, Göring, Göbbels, Heydrich, Mengele, Ribbentrop, Bormann, Rosenberg és Eichmann szobrát – állította sajtótájékoztatóján a Vezér. /Uszítás. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 20./

Az afganisztáni és iraki eseményekkel kapcsolatos román tudósítások hosszú ideig a román hadsereg dicsőséges és áldozatos hozzájárulásáról szóltak. A makulátlan, igazságosztó hadsereg képének fenntartását szolgálja a kevésbé ismert atrocitások letagadása. A történelem tankönyvek esetében sincs elmozdulás. Azok az atrocitások, amelyeket elkövetett a bevonuló román hadsereg mind az első, mind a második világháború után a nem román erdélyi, illetve magyarországi civil lakosság ellen, a mai napig tabutémának számítanak, ugyanígy az odesszai vérengzés is. A román hadsereg 1919-es erdélyi és budapesti, a kommunista kormány elleni bevonulását a jog és igazságért vívott harc fényes sikereként emlegetik ma is. Szentségtörésnek számít a bevonuláshoz kapcsolódó gyilkosságokat, rablásokat, ingatlanfoglalásokat és a számtalan egyéb jogfosztást emlegetni. Az 1944-ben bevonuló román hadsereg olyan atrocitásokat követett el, amelyek még a szovjet (!) katonai vezetést is megdöbbentették. Olyannyira, hogy a román polgári és katonai adminisztráció visszavonására utasította a román kormányt, és Észak-Erdély öt hónapig (1944. október–1945. március) gyakorlatilag közvetlen szovjet katonai közigazgatás alá került. Hannah Arendt írta (Hannah Arendt: Eichmann la Ierusalim. Un raport asupra banalitatii raului), hogy a két világháború közötti időszakban Románia volt a legantiszemitább állam, később még az SS alakulatok is meglepődtek és ugyanakkor elszörnyedtek a nagy méretű romániai zsidóellenes pogromok kegyetlenségei láttán. Maga Hitler is tudatában volt annak, hogy – amint 1941-ben Göbbelsnek elpanaszolta –- Románia messze megelőzte Németországot az "Endlösung", azaz a zsidó lakosság kiirtása terén. /Herédi Zsolt: A rettenthetetlen román hadsereg mítosza. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 3./

Márton Áron püspökre emlékeztek november 9-én a bukaresti Petőfi Művelődési Társaság összejövetelén. Árvay Zsolt, a társaság alelnöke „25 éve hunyt el Márton Áron, Erdély püspöke” címen tartott előadást. Édesapja, Árvay Árpád emlékeiből merített, aki 1945-től a kolozsvári börtönben politikai fogolyként raboskodott. A püspök számtalanszor misézett a foglyoknak, bátorította őket. Lőrinczi Gyula arról beszélt, hogy a magyarországi zsidó deportálásokért felelős Eichman perében tett tanúvallomás megemlített egy katolikus papot, aki Erdélyben tiltakozott a zsidók üldöztetése ellen. Minden bizonnyal Márton Áronról volt szó. /(Árvay Zsolt): Márton Áronra emlékeztek Bukarestben. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 20./

A nyolcvanegy éves korában elhunyt Octavian Paler múltjáról írt a lap munkatársa. Már Gheorghiu-Dej kommunista pártvezető nagyra tartotta Palert, 1956-ban, a svájci román nagykövetség ellen elkövetett merénylet tetteseinek perére őt küldte ki Bernbe, hogy riportokban leplezze le az angol-amerikai imperializmus bérenceit. Később, a Ceausescu-korszakban egy ideig Paler volt a Scanteia római tudósítója. Később Palert Olaszországból kiutasították, mert együttműködött a Szekuritátéval. Hazatérte után rendre a Rádió-Televízió, majd az Újságíró Szövetség elnöke, a párt központi bizottságának póttagja, nagy-nemzetgyűlési képviselő, a Romania Libera, végül a Romania Literara főszerkesztője lett. Ez utóbbi tisztségben érte meg az 1989. decemberi fordulatot, amikor a szerkesztőség egyhangú szavazattal menesztette. Ettől kezdve, haláláig, közíróként működött. Ilyen minőségében szerette függetlennek hirdetni magát, de a 2003-ban Ion Iliescu elnöktől kapott lovagi cím sokat mondott nézeteiről. Octavian Paler például Megbékélés, de kivel? című vezércikkében /Cotidianul 2004. ápr. 27,/ ellenségesen fogadta, hogy két nappal előbb Aradon visszaállították a Szabadság-emlékművet, így írt: „a 40 ezer románt – többségében gyermekeket, asszonyokat, öregeket – lemészároló, 300 román falut megsemmisítő 13 magyar tábornoknak emlékműve legyen román földön, és történik ez a román kormány, Arad városi tanácsának engedélyével!” „A 13 bűnöző tábornok népirtást végzett Erdély románsága körében, mégis emlékművet kapott Aradon. El tudja képzelni valaki, hogy Eichmannak szobra legyen izraeli parkban? És akkor Markó Béla hogyan merészeli nacionalistáknak bélyegezni azokat a románokat, akik nem értenek egyet holmi gyilkosok magasztalásával?!” /Barabás István: A másik Paler. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 15./

A keresztény hitet és az ateizmust szembeállítva sokan próbáltak vitatkozni, de egyikük sem jutott sehova. Ennek az az oka, hogy az ateizmus bizonyos értelemben vallás, ugyanúgy, mint mondjuk a lutheranizmus, vagy akár az iszlám. Czika Tihamér, ahogy mondja, tudományos tényekre épít egy világszemléletet ebben Isten számára nincs hely. Ercsey-Ravasz Ferenc, a lap munkatársa viszont úgy véli: a világ bonyolult szerkezete és működése egyenesen követeli egy ilyen entitás, Isten létezését. Czika Tihamér eszménye a humanizmus, amellyel egyet lehet érteni, egyetlen dolgot leszámítva: az ember, mint erkölcsi standard túlságosan hajlékony, a lelkiismeret túl könnyen idomul szinte bármihez. A 20. század eseményei pontosan kimutatták, milyen következményekkel jár az, ha az embert tesszük meg minden dolgok mércéjévé, sem Hitlert, sem Eichmant, vagy Mengelét, de még Sztálint sem kínozta a lelkiismerete. Czika felhozhatná ellenérvként az inkvizíciót, a boszorkányüldözést, a keresztes hadjáratokat stb. Egyikük állítására sincs egyértelmű bizonyíték. A gond az érveléseddel ott kezdődik, hogy rengeteg meg nem értett, vagy félreértett dologból kiindulva Czika tagadja a vallás létjogosultságát, kifogásolja az egyházak a működését. A vallásos iskolák a hitetleneket nem tették hívővé. Egyvalamit viszont nyújtottak ezek az iskolák: tartást, kitartást, azt, amit jobb szó híján hátgerincnek neveznek. A romániai magyar sajtóban vita kezdődött az iskolai vallásoktatásról, az egyházi iskolák szerepéről. A vitaindítót Czika Tihamér jegyzi. /Ercsey-Ravasz Ferenc: Nincs ok aggodalomra... = Szabadság (Kolozsvár), febr. 5./ Előzmény: Czika Tihamér: Egyházi oktatássá válhat a kisebbségi oktatás? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 5./

Tőkés László kipakolt: száz szekus nevét hozta nyilvánosságra
NY I L A T K O Z A T
a titkosszolgálati múlt átvilágítása tárgyában
Tavaly ősszel nem kis meglepetést keltett annak a híre, hogy Juan Antonio Samaranch, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság volt elnöke a szovjet titkosszolgálat besúgója volt. A „szovjet sport generálisa”, aki egykor a Franco-diktatúrában is magas funkciót töltött be, a KGB-vel és a Stasi kelet-német titkosszolgálattal együttműködve az egész nemzetközi olimpiai mozgalomra meghatározó befolyást gyakorolt.
A kommunista – moszkovita – titkosszolgálat a nemzetközi egyházi-ökumenikus életet is behálózta. Erre nézve jellemző példa a Reformátusok Világszövetsége volt főtitkárának, Milan Opocenskynek az esete, aki a szovjet parancsuralmi rendszer bukása után még közel tíz esztendeig töltötte be magas tisztségét a világszervezetben.
Az Evenimentul Zilei központi napilap idén januárban foglalkozott Bartolomeu Anania kolozsvári román ortodox metropolita Szekuritáté-kollaboránsi múltjával. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) a hajlott korú érseket 2008. január 22-én azonosította be az „Apostol” fedőnevű titkosügynökkel. A „felfedezésnek” meg is lett a hatása, hiszen egy hétre rá a CNSAS működését alkotmányellenesnek nyilvánította a kormány, utóbb pedig a 24/2008. számú sürgősségi határozatával – kiváltképpeni kedvezésképpen az ortodox „nemzeti egyháznak” – az egyházi szolgákat kivonta az Átvilágító Tanács hatálya alól. Nem sokkal ezután a 293/2008. számú törvény végérvényesen kimondta, hogy a klérus tagjainak átvilágítása csak saját egyházaik kifejezett kívánságára történhet meg.
Európai parlamenti hivatalom még ugyanabban az évben megkeresésben fordult Jaques Barrot igazságügyi európai biztoshoz az egyházi emberek titkosszolgálati átvilágításának alkotmányellenes korlátozása tárgyában – az áldatlan helyzet azonban azóta sem változott. A többségi Román Ortodox Egyház az államhatalommal egyetértésben hátráltatja a titkosszolgálati múlt feltárását, a hírhedt Szekuritáté volt egyházi ügynökeinek a leleplezését.
Bartolomeu Anania és a hasonszőrű informátorok esete világosan példázza, hogy a kommunista-titkosszolgálati múlttal való szembenézés és a volt ügynökök felfedése nem csupán a történelmi múlt, hanem legalább annyira a társadalmi jelen egyik parancsoló kérdése. Saját Egyházunkban sem beszélhetünk igazi változásról és megújulásról mindaddig, amíg nem egy vezető pozícióban és gyülekezet élén zsarolható és megvásárolható emberek találhatóak.
Református Egyházunkban váltakozó erővel és „szerencsével” halad előre a titkosszolgálati múlt feltárása.
2002-ben – már akkor is igen megkésve – eleve „halva született” a Zsinat átvilágításra vonatkozó, erőtlen határozata.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület mintegy három évvel ezelőtt újult erővel látott munkához. Legutóbb mind az Erdélyi, mind a Királyhágómelléki Egyházkerület Igazgatótanácsa kimondta, hogy „a múlttal való szembenézést nem lehet tovább halogatni”, és egyházkormányzó testületeink a saját kebelükben létrehozták egyházkerületi átvilágító bizottságaikat.
Az egyházi élet megtisztításának folyamatában a Református Egyház nem áll egyedül. Szándékai találkoztak a magyar protestáns testvéregyházak törekvéseivel, akikkel együtt megállapodtak az egyházközi Szakmai Egyeztető Fórum létrehozásában.
Komoly aggodalomra ad okot mindaz, ami az utóbbi időben a CNSAS, valamint a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet (IICC) körül történik. Csendes László, az Átvilágító Tanács elnöke röviddel ezelőtt kénytelen volt lemondani tisztségéről. Marius Oprea intézeti elnöknek szintén inog a széke. Európai parlamenti hivatalunk mindkettőjük ügyében felemelte a szavát. Legutóbb Traian Băsescu államelnökhöz intéztünk levelet, melyben – egyebek mellett – az általa kezdeményezett Tismăneanu-jelentés szellemében szorgalmazzuk a „kommunizmus perének” a véghezvitelét.
Szintén aggasztó az a körülmény, hogy – az olasz La Republica értékelése szerint – Románia húsz évvel a diktatúra bukása után fölényesen vezeti a titkosszolgálatok európai mezőnyét. Míg Ceauşescu Szekuritátéjának „mindössze” 11 ezer ügynöke volt, a számos hazai titkosszolgálat jelenleg mintegy 12 ezer titkosszolgát foglalkoztat, ezenközben pedig – a súlyos gazdasági válság ellenére – a titkosszolgálatok költségvetése évről-évre dagad, olyannyira, hogy nyolc év alatt nyolcszorosan megnövekedett.
Azokkal értünk egyet, akik a múlt bűneinek feltárását, valamint a bűnösök leleplezését és felelősségrevonását követelik. Marius Opreával és Herta Müllerrel értünk egyet. És a megalakulásának 20. évébe érkezett Temesvári Társaság Kiáltványának 8. pontjával valljuk, hogy a kommunista múlt ügynökeinek és kiszolgálóinak a közhivatalokban nincs keresnivalójuk.
De nem csupán a volt kollaboránsoktól kell szabadulnunk, hanem volt tartótisztjeiket, a szekusokat, a volt titkosszolgálati főnököket is meg kell neveznünk, akiknek felelőssége az amazokénál is nagyobb. A „parancsra tettem” kifogása sem mentheti őket – mint ahogyan Adolf Eichmann sem igazolhatta magát ezzel.
Ennek megfelelően, ez alkalommal azoknak a Szekuritáté-tiszteknek a névsorát is közzétesszük, akik – a rendelkezésünkre álló iratok szerint – egyházunk és magyarságunk megnyomorításában jeleskedtek.
Csak remélni lehet, hogy a CNSAS rövidesen újból magára talál, és Dragos Petrescu új elnök vezetésével, a sok kilométernyi belügyminisztériumi iratanyag átvételével, valamint az újraválasztott Traian Băsescu elnök hathatós támogatásával tovább folytatja a demokratikus rendszerváltozás szempontjából elengedhetetlenül fontos munkáját.
Ennél is fontosabb viszont, hogy oly sok megtorpanás után egyházaink is töretlenül tovább haladjanak a megkezdett úton. A Szigorúan ellenőrzött evangélium I. kötetét is figyelembe véve: egyházkerületi átvilágító bizottságunkra nagy munka vár.
Nagyvárad, 2010. február 16.
Tőkés László
EP-képviselő. Forrás: Erdély.ma

Horváth István
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Besúgásról és besúgókról
Ha a kommunizmust kizárólag valamiféle szadista hajlamú, legalábbis enyhén deviáns hóhérok művének látjuk, akkor már nem kell reflektálni a cinkosság, a megalkuvás köznapibb formáira.
A fel nem dolgozott múlt mindig kínos jelen marad. Ezt egyértelműen bizonyítja Stefano Bottoninak a Szőcs István besúgói múltjához fűzött megjegyzéseit követő vélemény-nyilvánítási özön. Főleg ezek kapcsán szeretnék (csak pár paragrafus erejéig) reflektálni.
A kilencvenes évek elején, amikor elkezdődött a kommunizmus atrocitásainak a feldolgozása egy picit nehezteltem arra, hogy a Lucia Hossu Longin féle Memorialul durerii-s narratívák dominálták a kommunizmusról szóló közbeszédet. Hogy mit kifogásoltam? Ez a narratíva arra az alapsémára épült, hogy volt egy gonosz hatalmi elit, amely (politikai gyíkosságtól sem visszariadó) fizikai erőszakkal törte be, tartotta ellenőrzése alatt a társadalmat. Voltak a hóhérok és voltak az ártatlanok, a vallatok és a kínozottak, a smasszerek és a terrorizáltjaik.
Én akkoriban olvastam Hannah Arendt-nek az Eichmann-perről írt riportkönyvét és ennek margóján kezdtem úgy látni, hogy nem minden szempontból veszélytelen kizárólag ebben a kézenfekvően kényelmes dichotómia rendszerében feldolgozni a kommunizmust. Úgy véltem, ha dominánsan egy ilyen démonizáló megközelítésből nézzük a múltat, a leglényegesebb dologról: a gonosz banalitásáról feledkezünk meg. Hisz ha a kommunizmust kizárólag valamiféle szadista hajlamú, legalábbis enyhén deviáns hóhérok művének látjuk, akkor már nem kell reflektálni a cinkosság, a megalkuvás köznapibb formáira. Azokra, amelyeket nem megszállott pribékek, hanem hozzánk hasonló személyek műveltek, és amelyek talán
ugyanolyan mértékben tartották fent a kommunizmust, mint az intézményesült fizikai terror.
Félreértés ne essék! – a börtönök és a verőlegények a létező szocializmus kiépülésének és konszolidációjának egy lényeges és megkerülhetetlen része, amelyről tudnunk, amellyel szembesülnünk kell. Ám azt sem szabad elfeledni, hogy a rendszer huzamos fennmaradása nem föltétlenül a bikacsök drámaiságú hatalomgyakorlásra épült. Hanem arra, hogy (ha még átmenetileg és felszínesen is, de) a hatalom a társadalom bizonyos szegmenseit (inkább meghasonult, mind elkötelezett) cinkosként a hatalomfenntartás szolgálatába sikerült állítania. Előszeretettel az értelmiségieket, és közöttük eléggé sok romániai magyart is! És, tegyük hozzá fenntartások nélkül, sok olyan személyt is, akik zsigerből utálták azt a rendszert. Ám félelemből, vagy önző érdeket követve (esetleg a kettő valamiféle nehezen szétbontható elegyének a jegyében) ügynöki mivoltuk által, ezek a személyek a mi (és saját) fogdánk rácsozatát tartották karban, sőt erősítgették.
Éppen ezért tartom fontosnak az ügynöki múltról (köz-)beszélni. Hisz az ügynök már nem a börtönökben fékezetlenül tomboló démon, hanem sokunk kollégája, vagy éppenséggel barátja volt (még akkor is ha mostanra már sokan átértékelik ezeket a viszonyokat). Olyan ember aki, ha nem is föltétlenül erkölcsi tartásában, de életszemléletének és élethelyzetének sok más vonatkozásában nagyon is hasonlított hozzánk. Így az erkölcsi ítélőképességünk számára sokkal nagyobb (és vitán felül tanulságosabb) próbatétel
mérlegelni ezen személyek ambivalens és sok vonatkozásban perverz helyzetét.
Sajnos (és ez vett rá, arra, hogy beleszóljak a beszélgetésbe), sok írásban és hozzászólásban látom annak a veszélyét, hogy az egyes ügynökesetek politikai vagy személyes jellegű leszámolásként csapódnak le. Evidensnek látom annak a csábítását, hogy az egyes ügynök esetek mérlegelése a hóhér-áldozat, fekete-fehér dichotómiájában történjen.
Kétségtelen: egyetlen besúgói ügy esetében sem kerülhető meg a morális vonatkozások taglalása. De meggyőződésem, hogy nem szorítkozhatunk csak erre, és főleg nem a fentebb vázolt leegyszerűsítő dichotómizálás formájában. Hisz, ha ezt tesszük, ismételten fennáll annak a veszélye, hogy túl kényelmesen oldjuk meg a helyzetet és ennek a történelmi epizódnak a tanulságai elsenyvedhetnek. Mégpedig a közelmúlt ezen történéseinek a reflektált átgondolása segíthet megérteni azt „hogy a gonoszság nem valamilyen rendkívüli morális vagy pszichológiai jelenség, hanem a legnormálisabb emberi magatartásban is jelen lehet: lényege, hogy nem különböztetjük meg a jót a rossztól – mi több, valamiért el is veszítjük az erre való ítélőképességünket” (Szilágyi Gáll Mihály parafrazálja Arendet in Beszélő 2008/9).
A szerző a BBTE Szociológia Tanszékének a docense
Transindex.ro,

Kuti Csongor
RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Tükör által homályosan
Nem politikai, vagy más versenyhelyzetekben előnyt jelentő leleplezésekre van szükség, hanem a múlttal való elszámolásra, a sok eseti, személyes igazságból felépülő narratívára.
Lectori benevolo
Jelen írás nem tudományos cikk, vagy annak vázlata, mindössze néhány felvetéssel kíván hozzájárulni Könczei Csilla szekusblogja kapcsán kialakulóban lévő közvitához. Írásom nagy mértékben támaszkodik Katherine Verdery: Postsocialist Cleansing in Eastern Europe című közlésére, melynek következtetésével bizonyos fokig egyetértek.
E sorok írója 1989 tavaszán, nem sokkal 14. életévének betöltése után, néhány vele egykorú osztálytársával együtt, mintegy születésnapi ajándékként, megkapta KISZ tagkönyvét. Egyikünknek sem jutott eszébe tiltakozni. Majd decemberben, a csíkszeredai télben felbuzgó forradalmi hangulatban, öcsém közreműködésével, azonmód megcsonkítottam, majd elégettem és szétszórtam, mint Adolf Eichmann hamvait a Földközi tenger felett.
Szeku Tizenkét évvel később, kötelező sorkatonai szolgálat címén Csíkszeredából Slatinára teleportáltak, egy olyan belügyminisztériumi egységhez, ahol meglepetéssel tapasztalhattuk: javarészt a közalkalmazotti elit soraiból származó csemeték társaságába keveredtünk, akik egy szépreményű belügyi vagy SRI-s karrier irányába igyekeztek innen dobbantani, okosan lerövidítve a tiszti karhoz az akadémián át vezető lényegesen tekervényesebb utat.
Így alkalmam akadt találkozni a Gagyi József által felelevenített CI-tiszt 2001-es változatával. Hat hónap slatinai tartózkodás alatt kiderült: mindent tudnak, amit egy huszonéves kezdő jogász kapcsolatairól tudni érdemes. Besúgókat ugyan már nem toboroztak, de bő évtizednyire a diktatúra bukása után, igencsak kényelmetlenül merült fel a gyanú: talán mégsem úsztuk meg.
A társasági kapcsolatokban rejlő erőtől (l.: a társasági oldalak szerepe az arab „forradalmakban”) tartott a diktatúra is, így a szeku kiemelkedő feladata volt a kapcsolati hálók feltérképezése, azok ellenőrzése a kollaboránsok által. E logika mentén azon személyek lettek kiszemelve beszervezés céljából, akik nagy mozgástérrel, jó kapcsolatrendszerrel rendelkeztek. Verdery szerint éppen ez okból exponáltak is voltak, hiszen sok esetben családtagjaik, barátaik oltalmazásának szándékával, vagy kiterjedt ismeretségi körükben észlelt „gyanús” tevékenységgel kapcsolatban kerültek beszervezésre (Verdery 2012). Általánosítani azonban fölösleges: minden egyes történet egy külön dráma, és a szereplők motivációinak magyarázatát csak esetenként lehet értelmezni.
A szeku érdeklődése tehát nem csak az egyénre, hanem annak szociális kapcsolataira is kiterjedt, és sikerének kulcsa részben abban rejlett, hogy a rendszer maga az autonóm egyén helyett az arctalan tömegre épült: a diktatúrában nem voltak egyéniségek. Ilyetén a kollaboráció sem egyéni, hanem hálózati tevékenység volt, ami természetesen igen nagy kiterjedésű apparátust, és számos besúgót igényelt. (A besúgókat más besúgók figyelték, így többségük egyszerre volt „bűnös” és „áldozat”.)
Kételkedem azonban Stefano Bottoni kijelentésében, mely szerint az együttműködők jelentették a többséget. A keletnémet titkosszolgálat archívumának adatai alapján mintegy 178 ezer besúgóból és 93 ezer ügynökből állhatott az apparátus, eszerint nagyjából 35 keletnémet állampolgárra jutott egy szekus. A Stasi pedig – elméletileg – lényegesen aktívabb volt, mint a Securitate (180 km dosszié 35 km-rel szemben ), nincs okunk hát feltételezni, még a magyar kisebbség tekintetében sem, hogy nálunk rosszabb volt az ártatlan-kollaboráns arány (Verdery 2012).
Lusztráció A hálózat a személytelenségre, a kapcsolatai, semmint önálló cselekedetei által meghatározott egyénekre épült. Ezzel viszont a jogállamiság elvei szerint működő igazságszolgáltatás nem tud mit kezdeni. Az alkotmányos jogok védelme megköveteli, hogy a bíróság a kollaboránsokat egyénként kezelje, ez viszont a történelmi realitások torzult percepciójához vezetne (Verdery 2012).
A bíróság egyének és azok cselekedetei felett ítélkezve tud jogorvoslatot nyújtani, azonban nem ülhet törvényt a történelem, egyes rendszerek vagy ideológiák felett: a történelmi jóvátétel nem tartozik hatáskörébe.
Midőn hamvai szétszórattak a Földközi tenger felett, Adolf Eichmann elnyerte méltó büntetését a náci gyilkológép működésében betöltött szerepéért. A halálos ítélettel végződő per azonban nem tartozik a nemzetközi büntetőjog történetének mérföldkövei közé. Az igyekezet, amellyel a jeruzsálemi bíróság megpróbálta az Eichmann pert a nácizmus és az antiszemitizmus perévé átlényegíteni, míg történelmileg és emberileg is érthető, jogi szempontból helytelen. Bár metafizikai szőrszálhasogatásnak tűnhet (Aschheim 2001), de nem elhanyagolható különbség Eichmann cselekedetei és a zsidóság szenvedései között az a tény, hogy csakis az előbbi kategória képezheti büntetőjogi per tárgyát (Arendt 1963).
A jogelméleti részleteken túlmenően azonban az Eichman sztori jól illusztrálja, miként válhat szörnyeteg bármelyik átlagemberből. A Securitate irattáraiban is csontvázak lapulnak.
A demokratikus fordulat után a hálózat léte maga tette szükségessé a tisztogatási folyamatot: a nómenklatúra tagjaiból, ügynökökből és besúgókból álló hálót szét kellett (volna) szabdalni, hogy annak tagjai ne akadályozhassák a demokratikus átmenetet. Ebben a kontextusban figyelemre méltó adalék lehet, hogy éppen a hatalomátadó kommunista vezetők szorgalmazták rendkívüli elkötelezettséggel egy erős igazságszolgáltatási rendszer és alkotmánybíróság felállítását, abban a reményben, hogy a kommunista bírói elit lecserélésére nem lesz elegendő egyetlen parlamenti ciklus. (Verdery 2012)
A „lusztráció” kifejezés maga a Csehszlovák titkosrendőrség szakzsargonjából ered, ahol a párttagok lojalitásának megállapításáért (a kevésbé megbízható káderek eltávolításának céljával) lefolytatott vizsgálatot jelölte.
Mára kellő történelmi távlattal és adatokkal rendelkezünk ahhoz, hogy kijelenthessük: a lusztrációt egyetlen posztkommunista államban sem lehetett jogorvoslatként vagy igazságtételként értelmezni. A lusztrációs törekvések leginkább a posztkommunista politikai verseny és a parlamenti koalíciók történetei, amelyekben a lusztrációs jogszabályok nem az adott állam politikai történetének, hanem az aktuálpolitika függvényében alakultak. Általában pedig a kommunista utódpártok és politikai ellenfeleik erőviszonyait tükrözik.
A végletekig átpolitizált lusztrációs törekvések ezért képtelenek voltak megfelelni a valós, igazsággal, jogorvoslattal, jóvátétellel vagy megbékéléssel kapcsolatos társadalmi elvárásoknak. Ez azonban paradox módon oda vezetett, hogy a néhai besúgók és ügynökök kilétére gyakran némiképp a múlt rendszerre emlékeztető be(és ugyanakkor mintegy: fel)jelentéssel derül fény: valakiről kiderül, hogy kollaboráns volt.
A lusztráció valahogyan „elszabadult” a hivatalos – politikai – ellenőrzés alól, és egy tágabb értelemben vett verseny fegyverévé vált (Verdery 2012).
Értelmezésként ide kívánkozik egy Michnik – Havel párbeszéd részlet:
„Michnik: Van egy további probléma is. Hallottam, hogy egy szlovák politikai vezető, Jan Carnogursky azzal vádolt meg egy másikat, Vladimír Meciart, hogy együttműködött a titkosrendőrséggel. Meciar ugyanezzel vádolta meg Carnogurskyt. Az egyetlen hiteles döntőbíró ebben az esetben csakis egy titkosrendőrségi tiszt lehetne. Azt hiszem, elég abszurd lenne az a helyzet, amikor a titkosrendőrség ezredesei adnak ki erkölcsi bizonyítványokat.
Havel: Ez igaz. Erre én is felhívtam a parlament figyelmét. Valóban abszurd, hogy egy demokratikus államban egy ember valamely posztra való alkalmasságának abszolút és végső kritériuma a titkosrendőrség belső aktáiból származzon.” (Michnik és Havel 1993)
Igazság Térjünk vissza a Securitate irattárához. Miféle igazságot szeretnénk felfedezni, és miféle igazság rejtőzhet a több kilométernyi dossziékban?
Kiolvasható-e belőlük egy „abszolút” igazság, vagy csak eseti, szubjektív, személyes igazságok léteznek? Fennáll-e annak veszélye, hogy az „abszolút” igazság ürügyén mintegy einstandoljuk a közösségi emlékezetet?
A szeku igyekezett leleplezni a rendszer ellenségeit. Fölfedni a látszat mögött létezni vélt igazságot, a személyes igazságokat. Az archívum ezen igazságok tárháza. A rendszer saját népességéről felhalmozott tudásának emlékműve (Verdery 2012).
Az archívum igazsága azonban számtalan tekintetben kérdéses. Sok aláírást erőszakkal, fenyegetéssel, zsarolással csikartak ki. Másokat egyszerűen átvertek, azt sem tudták mit írnak alá. Ugyanakkor az ügynökök motiválva voltak a minél több aláírás beszerzésére, ezért alkalomadtán „gyártották” a kollaboránsokat.
Az archívum, az egyes dossziék korántsem hiánytalanok. A volt csehszlovák StB dossziéinak mintegy 90%-át megsemmisítették vagy eltüntették, hasonló eljárás a Securitatetól sem lehetett idegen. Azt hiszem, hogy Katherine Verdery romániai származású antropológus javaslatával kell egyetértenem, aki jelenleg saját megfigyelési dossziéját dolgozza fel: tekintsük a szeku irattárát kiváló terepfeljegyzéseknek a legobskúrusabb kommunista intézmény működésének tanulmányozásában. A lusztráció zsákutcának bizonyult, a bírósági jogorvoslat nem járható út, az Igazság és Megbékélés Bizottságok, több mint 20 évvel a rendszerváltás után, már nem időszerűek.
A jóvátétel egyetlen megvalósítható formája a kommunista múlt, és annak részeként a szeku működésének feldolgozása. Hogy minden ügynökről, minden kollaboránsról kiderülhessen, milyen szerepet játszott a diktatúra fenntartásában. Nem politikai, vagy más versenyhelyzetekben előnyt jelentő leleplezésekre van szükség, hanem a múlttal való elszámolásra, a sok eseti, személyes igazságból felépülő narratívára. Különben utódaink majd szekusoknak fognak remek újrahantolásokat szervezni.
A keletnémet lusztrációról megjegyezték, hogy míg Csehszlovákia és Lengyelország bíróságai, postahivatalai és iskolái személyzet nélkül maradtak volna, ha komolyan átvilágítják a közalkalmazottakat, addig Németország újraegyesítése során épp az ellenkező probléma merült fel: felesleg mutatkozott bürokratákból, a lusztráció pedig megoldotta ezt a foglalkoztatáspolitikai dilemmát. A romániai magyar közösség szerencsés helyzetben van: a fenti problémák egyike sem fenyegeti. A kérdés mindössze annyi: van-e annyira erős civil társadalmunk, hogy megteremtse a szembenézéshez és megbékéléshez szükséges kontextust?
Felhasznált irodalom:
Arendt, Hanna: Eichmann in Jerusalem. A report on the banality of evil, Penguin books, 1963 Aschheim, Steven E. (ed.): Hannah Arendt in Jerusalem, Berkeley: Univ. of California Press, 2001 Michnik, Adam és Havel, Vacláv: Igazságtétel vagy bosszú? Közzétéve a Beszélő oldalon (http://beszelo.c3.hu) Verdery, Katherine: Postsocialist Cleansing in Eastern Europe: Purity and Danger in Transitional Justice (Socialism Vanquished, Socialism Challenged: Eastern Europe and China, 1989-2009, ed. Nina Bandelj and Dorothy J. Solinger, Oxford Univ. Press, 2012)
A szerzőről: Kuti Csongor LLM, SJD, alkotmányjogász, tudományos fokozatait a budapesti Közép-Európai Egyetemen szerezte, jelenleg gyakorló jogász és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója
Transindex.ro,

Külföldi sajtó Magyarországról – Francia, német, szlovák, román és orosz média
A francia Le Figaro a magyar kormányfő és Brüsszel viszonyáról, a román Adevarul és az orosz Pervij Kanal a külhoni magyarok autonómiájával kapcsolatban közölt kommentárt, a felvidéki Szabad Újság a következő kormányzati ciklusról írt, míg a német Deutschlandradio Kultur a holokauszt emlékévvel kapcsolatban adott tudósítást kedden.
A magyar Orbán kettős játéka „Brüsszel diktátumával" szemben címmel közölt budapesti tudósítást a Le Figaro. A francia konzervatív lap szerint nem kérdés, hogy a Fidesz fog győzni az európai parlamenti választásokon Magyarországon induló nyolc párt közül, a második hely viszont még nem dőlt el a Jobbik és az MSZP között. A cikkszerző Helene Bienvenu úgy véli, hogy „egyetlen dolog biztos": a Fidesz a nemzeti érdekek védelmének kártyáját játssza ki Brüsszelben. Orbán táborának stratégiája az uniós csatlakozásban csalódottak számára is választ próbál kínálni, miközben a miniszterelnök a múlt héten Berlinben a WDR német regionális közszolgálati műsorszóró társaság Europa Forum című konferenciáján történelmi sikerként értékelte a 2004-es bővítést. A tudósító hangsúlyozta: Orbán „finom kettős játékot folytat: a körülményektől függően Európa-barát vagy szuverenista". Miközben első kormánya idején ő készítette elő Magyarország uniós csatlakozását, majd 2011-ben szintén az ő kormányzása idején töltötte be Magyarország az Európai Tanács elnöki posztját, a nemzeti ünnepek alkalmával Budapesten tartott beszédeiben „Brüsszel diktátumáról" és a „birodalom bürokratáiról" beszél. És miközben „nem leszünk gyarmat" felirat alatt több tízezer híve vonul az utcákon, ellenséges megnyilvánulásai ellenére a végrehajtó hatalom mindig meghajlott Brüsszel figyelmeztetései előtt – írta a Le Figaro.
A Deutschlandradio Kultur német országos közszolgálati rádió a holokauszt-emlékévvel kapcsolatban közölt összeállítást. A mulasztás pótlása – a fasiszta múlt feldolgozása Magyarországon című anyagban a szerkesztő, Keno Verseck a holokauszt-emlékévvel kapcsolatban kiemelte, hogy a kormány nagyszabású megemlékezés-sorozatot tervezett, de viták alakultak ki.
A német rádió szerint „idilli" az a kép, hogy az ország „nagyon jól áll a holokauszttal való szembenézésben". Valójában viszont Magyarországon továbbra is széles körben elterjedt nézet, hogy mindenekelőtt a megszállók szervezték a magyar zsidók deportálását, és csak lassan kerülnek a köztudatba a „fájdalmas valóság" elemei, mint például az, hogy a magyar állam „a legnagyobb igyekezettel teljesítette Eichmann kívánságait" – jelentette ki a szerkesztő. Szerinte kormánypárti politikusok megnyilatkozásai a holokausztról „gyakran súrolják a botrányosság határát".
Orbán Viktor harmadik kormányfői eskütétele kapcsán közölt jegyzetet a Szabad Újság felvidéki magyar hétközi lap kedden, amelyben a cikk írója a következő kormányzati ciklus kilátásait elemzi. A régi-új kormányfő már negyedszázada a magyar politikai élet első vonalának állandó szereplője, s bár pályájának íve korántsem volt töretlen, a közélet élvonalában eltöltött negyedszázad vitathatatlan politikusi teljesítmény – szögezi le a magyar nyelvű lap kommentárírója.
A Szabad Újság cikkírója a következő kormányzati ciklus kilátásai kapcsán kiemeli: a magyar politikában továbbra sincs konszenzus a Fidesz által átalakított közjogi rendszerről, s így a kormánypárt „mindkét oldalról rendszerkritikus ellenzékkel szemben lesz kénytelen politizálni." Ez pedig felveti a kérdést, hogy a kormányzat a következő négy évben „kísérletet tesz-e az általa életre hívott rendszer konszolidációjára, vagy megelégszik annak további stabilizálásával." Megjegyzi: az újraválasztott kormányfő felszólalása inkább az utóbbi eshetőséget valószínűsíti.
A román Adevarul című liberális lap jegyzetírója az ukrajnai oroszok szakadár törekvéseit azzal állítja párhuzamba, hogy Orbán Viktor az Országgyűlésben elmondott beszédében a külhoni magyarok magyar állampolgársághoz és autonómiához való jogáról beszélt. A „Tartsuk szemmel Oroszországot, de figyeljünk Magyarországra" című írásban Ion M. Ionita úgy vélekedett: Ukrajna szétesése megmutatta, hogyan lehet klasszikus katonai invázió nélkül szétverni egy országot. Megjegyezte: az orosz módszert igény szerint exportálni is lehet a „használati utasítással" együtt.
A szerző szerint az ukrajnai helyzet „felébresztette a reményt" Orbán Viktorban, hogy a magyar kisebbség is autonómiát kaphat, ebben a hitében pedig megerősítette a Putyinnal ápolt nagyszerű kapcsolata. Ionita hangsúlyozta: a kárpát-medencei magyarok autonómiája Orbán Viktor politikájának vezérfonalává vált, ez pedig közvetlenül érinti Romániát.
A magyar kormányfő szombati parlamenti beszédét kedden a Pervij Kanal orosz állami televíziós csatorna úgy kommentálta, hogy elvileg lehetséges, hogy Nyugat-Ukrajnában is tartanak népszavazásokat az önrendelkezésről, Orbán Viktor már autonómiát követelt a szomszédos országokban élő – elsősorban a kárpátaljai – magyaroknak.
Az orosz tévé híradójában hozzátették, hogy a kárpátaljai magyarság képviselői március végén felszólították a kijevi vezetést, hogy biztosítson védelmet számukra a politikai válság közepette. „Most Budapest hasonló követelésekkel lép fel". Megjegyezték, hogy Kijev egyelőre egyáltalán nem reagált Orbán Viktor kijelentésére, sem a magyar közösség követeléseire.
MTI. Erdély.ma

Márciusi füttyháttér
Vegyes érzésekkel fogadta az erdélyi magyar közvélemény Kelemen Hunor RMDSZ-elnök március 15-i kifütyülését. Ami végső soron érthető. Március 15-e nemcsak a kollégájukat védő RMDSZ-es politikusok retorikájában a nemzeti egység ünnepe, az egész magyarság ekként éli meg, leszámítva egy maroknyi Habsburg-párti legitimistát. Olyan nap, amikor a nemzet egységesen lépett fel az idegen uralom ellen, amikor valamennyi magyart áthatotta a Petőfi Sándor által versbe öntött szabadságérzése: „Rabok tovább nem leszünk!”. Épp ezért egyeztethető össze ez az ünnep a magyar nemzeti érdekek rovására politizáló élenjárók elleni tiltakozással, hiszen maga az emlékezetes esemény is egyszerre irányult a bécsi udvar és annak magyar szövetségesei, az elnyomó idegen hatalom akaratának helyi végrehajtói ellen.
Veled vagyunk, Vietnam!
Kelemen Hunor és a Markó-Neptun egységfront emberei között az a különbség, hogy Kelemenről az ember néha hajlamos elhinni, hogy folytatna karakteresebb, magyarabb politikát, de gúzsba kötve kénytelen táncolni. Mesterével, Markó Bélával ellentétben, aki elnököt csinált belőle, s akinek politikai vonala a kilencvenes évek második felétől egyre kevésbé különböztethető meg az önfeladó neptuni irányzat politikájától. Az 1996-os kormányzati szerepvállalással kezdődően Markó képviselte hivatalosan azt, amit három évvel korábban a neptuni tárgyalás idején még maga sem vállalt fel: a román nemzetstratégiai érdekeknek való alájátszást, az ország imázsának ápolását, miközben a magyarellenes asszimilációs politika továbbra sem szűnt meg. Sőt, RMDSZ-es legitimációval folytatódott, ennek eredményeként szállóigévé vált a korábban Ion Iliescu által hangoztatott hazugság, miszerint Romániában példaértékűen oldották meg a kisebbségi kérdést, amit 1999 óta egymás után szajkóztak a világ meghatározó politikusai Bill Clintontól Nyugat-Európa jeleseiig. Ez csak és kizárólag az RMDSZ bűne, ami a Neptun-logikára épített kormányzati szerepvállalásnak tudható be.
Kelemen Hunor elnökké választása óta akkor sem tudott volna szakítani ezzel a politikával, ha netán erre meglett volna benne a belső elhatározás. S hiába szállt szembe elődjével és mentorával a Székelyek Nagy Menetelése ügyében, arcává vált egy tétova, távlattalan, koncepciótlan, eseménykövető politikának, s így került a nemzetben gondolkodó emberek jogos felháborodásának célkeresztjébe. Persze az is megérne egy misét, hogy 2013 októberében két markáns, magát magyarnak mondó politikus akadt – a ziháló nemzetellenes SZDSZ-es közírókon túl –, aki a Székelyek Nagy Menetelése ellen nyilatkozott: Gyurcsány Ferenc és Markó Béla. Utóbbi az ötvenes évek hatalmi erődemonstrációit, a „Veled vagyunk, Vietnam” zsánerű, központi vezénylésű tüntetéseket emlegette a székely emberek önkéntes, sőt, a fennálló hatalom nemtetszése mellett kinyilvánított közösségi akarata kapcsán.
Tartózkodó cinkosság
De mielőtt felmentenénk Kelemen Hunort, azt se feledjük, hogy vezetése mellett az RMDSZ az utóbbi időben is súlyos hibákat követett el, magyar szívvel és ésszel felvállalhatatlan lépéseket tett. Szorítkozzunk most csak a legfrissebbekre. A Victor Ponta melletti kampányolás egyszerűen védhetetlen, akár szűk értelemben vett magyar szemszögből, akár a román demokrácia szemszögéből értékelve. Tagadhatatlan, hogy ez utóbbi Klaus Johannis elnöksége mellett is diszfunkcionális. A Mikó-ügyben hozott ítélet, amely egyértelműen justizmord, vagy legutóbb a Mezei János gyergyószentmiklósi MPP-s polgármester elleni, jogi köntösbe öltöztetett állami atrocitás azt jelzi: a román hatalom arra is használja fel a korrupció ügyében indított szőnyegbombázást, hogy annak oldalvizén megrekcumolja a magyarokat.
Tamás Sándor háromszéki tanácselnök azzal védi többek között Kelemen Hunort, hogy „ő az, aki végre megfogalmazta, leírta és közvitára bocsátotta Székelyföld autonómiastatútumát.” Miközben olyan statútumot sikerült összetákolni, amely nem Székelyföldre vonatkozik, hanem egy olyan területre, három megye olyan együttesére, amelyben nincs meggyőző magyar többség, amely dokumentum előírásainak értelmében a román prefektus bevethetné a fegyveres erőket a civil lakosság ellen, s amely értelmében a székely gyermekeknek cigányul kellene tanulniuk minden olyan faluban, ahol a cigányság részaránya 20 százalék feletti. Arra most ne vesztegessünk szót, hogy Kelemen Hunor nem írta ezt a dokumentumot, hanem a nevét adta hozzá. Új stratégiai partnerével Biró Zsolt MPP-elnökkel egyetemben.
De ennél is fájdalmasabb, hogy az RMDSZ ismételten tartózkodik olyan szavazásoknál, amelyek a román–magyar közös történelem fájdalmas pontjai, s amely esetekben magyar ember csak egyféleképpen gondolkozhat. Amikor arról határozott a tisztelt ház, hogy minden településen meg kell ünnepelni az Erdély elszakításáról hozott román határozat évfordulóját, és e dátumról utcát kell elnevezni minden helységben, az RMDSZ tartózkodott. Nem nyilvánított véleményt arról sem, hogy amikor a szovjet megszállást felszabadulásnak kellett nevezni és azt megünnepelni, arra kényszerítve a magyar embereket, hogy gyásznapon ünnepeljenek és utcát nevezzenek el egy olyan napról, amely kálváriájuk kezdetének tekinthető.
De van itt egy frissebb ügy, a Klaus Johannis által a parlamentnek visszaküldött törvény, amelyben Avram Iancut nemzeti hőssé akarta avatni a képviselőház, mindössze 4 ellenszavazat és 10 tartózkodás mellett. Az RMDSZ jelen levő képviselői közül a többség tartózkodott. Írjuk le a nevüket is, megérdemlik. Nemmel szavazott Bónis István, Kerekes Károly, Kereskényi Gábor és Korodi Attila, tartózkodott Antal István, Borbély László, Erdei-Dolóczki István, Fejér László Ödön, Kelemen Atilla, Márton Árpád, Máté András Levente és Seres Dénes. Elképzelhetőnek tartják, hogy a zsidó közösség képviselői bárhol a világon tartózkodjanak egy olyan szavazásnál, amely történelmi hőssé avatja Adolf Eichmannt? Miként létezhet, hogy magyar embereket, gyermekeket, nőket, öregeket bestiális kegyetlenséggel kiirtó terrorakció élén álló Avram Iancu történelmi hőssé avatásának idején akad akár egyetlen RMDSZ-képviselő is, aki tartózkodik? A szomorú valóság, hogy a jelenlevők kétharmada tartózkodott.
Legitimált önfeladás
Az RMDSZ kapcsán nem Kossuth, Deák vagy Széchenyi jut az ember eszébe, hanem az aulikus Zichy Ödön gróf, akinél 1848 szeptemberében a délszlávokat és a magyar csapatokat egyaránt a törvényes magyar kormány ellen lázító röpiratokat találtak. Nem kívánjuk Zichy kegyetlen sorsát az RMDSZ vezetőinek, azt viszont igen, hogy magyar érdekeket és értékeket képviseljenek, ha már egyszer magyarnak mondják magukat, és magyar szavazatokkal jutottak a képviselői és szenátori székekhez. Félrenézni, tartózkodni egy magyargyilkoló martalóc hőssé avatásakor nemcsak gyávaság, de cinkosság is.
Csoda-e hogy ezek után egyesekben elszakad a cérna, s nemzeti egység, nemzeti ünnep ide vagy oda, nem hallgatják csendben azt a politikust, akinek vezetése mellett történnek ezek az önfeladó lépések.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)