Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Egyed Emese
292 tétel
2016. november 16.
Amikor a vers megelevenedik
Jancsik Pál 80 éves
Jancsik Pál Brassóban született, ott is érettségizett, költői tehetségét Kiss Jenő fedezte fel, ő is lett első mentora. A költő nyelv és irodalom szakot végzett Kolozsvárt 1959-ben. Bölcsészdiplomáját, irodalmi készségeit szerkesztőként (rövid ideig, 1959-ben az Utunk folyóiratnál, 1971-től Dacia könyvkiadónál), lektorként (1960-től Ifjúsági Könyvkiadónál) érvényesítette, 1985-től a Korunk szerkesztőségi titkára volt. 1999 óta nyugdíjas, de a versírást nem hagyta abba…
A Tanulók Könyvtára könyvsorozat szerkesztőjeként iskolások, tanárok (és más kategóriájú olvasók) számára megkönnyítette a magyar és világirodalmi alkotásokhoz való hozzáférést olyan időben, amikor a könyvbehozatal (és ezen belül a magyar nyelvű könyveké) tilos volt. Műfordítóként is dolgozott: egy válogatás magyar nyelven – Mihai Beniuc Legszebb versei – az ő fordításában jelent meg 1962-ben, továbbá része volt a román népballadákat és népdalokat közlő Kihajtott a bükk levele(Bp. 1961), a Hej, zöld levél (1966) című kiadványok, az Építő Amfion (1967) és a Csillagok születése(1972) című antológiák létrehozásában; Mihai Eminescu, George Coşbuc verseinek magyar nyelvű, gyűjteményes kiadásában. Kultúraközvetítő munkásságához tartozik még Ion Vinea elbeszéléseinek válogatása (Sóhajok paradicsoma, 1975) és Ioan Alexandru legszebb verseinek kiadása (1976); német nyelvből is fordított (Hölderlin, Paul Celan szövegeket). Románul megjelent néhány verse (például a Tineri poeţi maghiari din România. Generaţia „Forrás” című, 1979-ben megjelent kötetben, Tudor Baltes fordításában).
A Tanulók Könyvtára könyvsorozat szerkesztőjeként iskolások, tanárok (és más kategóriájú olvasók) számára megkönnyítette a magyar és egyes világirodalmi alkotásokhoz való hozzáférést olyan időben, amikor a könyvbehozatal (és ezen belül a magyar nyelvű könyveké) politikai meggondolásokból tilos volt. (A Tanulók könyvtára sorozat egyes kötetei kísérő tanulmánnyal jelentek meg, ezek írása a szűkös 1970-es 80-as években a romániai magyar irodalomkutatók, kutató tanárok számára is némi közlési lehetőséget jelentett.) Ő maga egy-egy kötetre valót válogatott és tett közzé Szabó Lőrinc (Legszebb versei címmel, Bukarest, 1971) és Juhász Gyula (Emberi hitvallás címmel, Kolozsvár, 1975) költeményeiből. Költészetét többen méltatták a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban, Kántor Lajos foglalta össze munkássága első évtizedeinek jellemzőit. Később mások mellett Borcsa János értékelte verselő könnyedségét, Áprily-olvasmányokkal is összefüggésbe hozható természetimádatát.
Saját versesköteteit: Szomjas tenger (Bukarest, 1963), Tavaszi tánc (1965), Fűszálon csillag (Bukarest 1968), Szavak szemek (1979), Álommadár (Bukarest 1986) gyerekeknek szóló verseskönyvekkel szinte szabályosan váltogatva adta ki. Főleg romániai magyar lapokban közöl, gyermekközönségéhez kötetein kívül a Napsugár és testvérlapja, a Szivárvány révén szól. Gyermekvers-kötetei: Kicsi Jóska (1961, illusztráció: A. Tollas Júlia); Tavaszi tánc (1965), Verőfényben(1976), Pillangók tánca (1989), Mit tanácsolsz cinege? (2005, illusztráció: Szabó Zelmira),Fecskeszárnyon száll a nyár (2009, illusztráció: Abonyi Mária), Piripócsról Nárittyenbe (2010, illusztráció: Müller Katalin), A tó, a szarka meg a gyűrű (2010).
Idén a Koinónia kiadó jóvoltából igényes grafikai kiállítású kötettel jelentkezett újra (Kedvük ragyog, mint az ég. Versek gyermekeknek – Kürti Andrea és Sipos Gaudi Tünde rajzaival). A könyvbe mondókák, verses történetek, köszöntők, alkalmi versek mellé néhány műfordítását is beillesztette.
Jancsik Pált köszöntötték már „előzetesen” ez év júniusában a kolozsvári Stars Galériában Essig József kezdeményezésére, aki az 1990-es évek elején Fától fáig című, a kolozsvári területi stúdió magyar adása részére róla is készített portréfilmet. A Stars Galériában az volt a meglepetés, hogy kisebb-nagyobb gyermekek adták elő a költő Napsugár című versét, és hogy Kondrát Csabát (aki régebbecske volt gyermek) szép zenék komponálására ihlették a költő írásai. A gyermekek szívesen vállalt versmondására „a költő bácsi” bizony meghatottan rácsodálkozott, az apróbbak és nagyobbak pedig versengve mondogatták a játékos, derűs szövegeket.
De egy másik megelevenedésről is szeretnék szólni.
Jancsik Pál a 2016. július 25-i Helikonban közölte a kolozsvári Mátyás király szoborcsoport jelképiségét firtató, versbe tördelt rigmusok és didaxis határán született (de archaizáló, regemondó, sánta-jambusos) mondatait. Maga sem gondolhatta, hogy születésnapján aztán éppen Fadrusz János Mátyás királya előtt gyűlnek össze a kolozsváriak, hogy hangot adjanak az igazságkeresésnek, hogy megfogalmazzák aggodalmukat a gyermekek itthoni (erdélyi, romániai) tanulási körülményeit illetően, az anyanyelvi képzés, a tényleges jövőnk érdekében.
… Ezért a játékos komolyságért, jelenlétért köszöntjük a 80-éves Jancsik Pált, alkotókedvet és erőt kívánva a „helyi verssel”, bízva abban, hogy nincs oda az igazság. (S hogy vers és élet között volt és lesz összefüggés.)
*
Jancsik Pál
Mátyás még vigyáz Kolozsvárra
Mátyás még vigyáz Kolozsvárra.*
több mint száz éve ez a dolga,
Fadrusz János ezért ültette
karddal és páncélban a lóra.

Már életében gondja volt ránk,
ezért foglalta rendeletbe,
hogy istenházát építsenek
a Farkas utcai telekre.

Farkas utca még sehol sem volt,
de állott már a szülőháza.
Ezernégyszáznegyvenháromnak
februárjában jött világra.

Mikor már hatalmas király volt,
bölcsőjét akkor sem feledte,
hálából szülőházát minden
adó alól mentesítette.

És mert igazságos király volt,
nevét a nép mesékbe szőtte,
s a mese hős tetteinél is
élőbben őrködik fölötte.

Hiába próbálták ledöntni
komor bivalyokkal a szobrát,
táblákkal, újfajta mesékkel,
festékkel hiába gyalázták.

Mátyás még vigyáz Kolozsvárra,
híre töretlenül világol.
de ne adja az Úristen, hogy
le kelljen szállnia lováról.
*Régi kolozsvári képeslap felirata
EGYED EMESE
Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 4.
Arany János kérdezett...
Arany János kérdez címmel kerekasztal-beszélgetést rendezett csütörtök délután az EME Bölcsészet- Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Egyed Emese szakosztályi elnök bevezetőjében elmondta: a rendezvény célja előtérbe helyezni a kétszáz éve született nagy költőnk mai értelmezéseit.
A kerekasztal-beszélgetést a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum Lukács János magyartanár által irányított diákjainak versműsora vezette be.
A neves meghívottak közül Olosz Katalin folklórkutató úgy vélte, Arany János neve benne van a köztudatban, de nem ismerjük eléggé az erdélyi kötődéseit, pedig a Koszorú folyóirat szerkesztésében Aranynak három erdélyi munkatársa is volt: Kriza János, Szabó Sámuel, és Szabó Károly.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)
2017. március 27.
Barót csapata győzött (Jancsó Benedek Történelmi Emlékverseny)
Baróti diákok csapata nyerte meg a Jancsó Benedek Történelmi Emlékverseny döntőjét, amelyet szombaton tartottak Gelencén, a nagy székely tudós szülőfalujában. Az első alkalommal megszervezett kétfordulós vetélkedőt 7–8. osztályos háromszéki tanulók számára hirdették meg.
A végső megmérettetésre tíz csapat jutott tovább: a kézdiszentléleki Apor István-iskola, a lemhényi Bem József-iskola, a csernátoni Bod Péter-iskola, a mikóújfalusi Fejér Ákos-iskola, a baróti Gaál Mózes-iskola, a gelencei Jancsó Benedek-iskola, a torjai Kicsi Antal-iskola, a kézdivásárhelyi Turóczi Mózes- és Petőfi Sándor-iskola, valamint a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum, a megyeközpont csapata azonban betegség miatt nem jelent meg a döntőn. A rangos vetélkedő zsűrijének elnöke Egyed Ákos történész, akadémikus volt. A zsűriben Ivácson László, a Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője, Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár, Farkas Ferenc történelemtanár, a kézdivásárhelyi Református Kollégium igazgatója, Jancsó Norbert, a Jancsó Alapítvány kurátora, Várallyay Réka és Jánó Mihály művészettörténészek vettek részt. A csapatok regisztrálása után a résztvevők az iskola udvarán felállított Jancsó Benedek-szobor elé vonultak, ahol a magyar himnusz eléneklése után megkoszorúzták a mellszobrot, Petrovits István alkotását. A verseny a Bodor György Művelődési Otthon nagytermében zajlott. Örömmel biztosítottak a versenynek otthont, hiszen Gelencén fontosnak tartják az iskola névadója, Jancsó Benedek emlékének ápolását, szellemiségének továbbvitelét – fogalmazott Kovács Zsuzsanna, a gelencei Jancsó Benedek-iskola igazgatója. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke köszöntőjében támogatásáról biztosította a Jancsó Alapítványt, ugyanis a megyei önkormányzat kiemelt feladatának tartja a székely identitáserősítő kezdeményezéseket. Szellemi lámpásokra van szükség – mondta Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumi elnöke, reményét fejezve ki, hogy a diákok mindegyike gazdagodott a felkészülés során. Egyed Ákos történész-akadémikus értékelése szerint felkészült csapatok jelentkeztek a felhívásra, és arra ösztönözte a fiatalokat, hogy mélyüljenek el még jobban ebben a témában. Reményét fejezte ki, hogy az elsajátított ismeretek segítik megőrizni székely identitásukat. A versenyt a baróti Gaál Mózes-iskola csapata nyerte, második helyezett a csernátoni Bod Péter-iskola, harmadik helyezett a kézdiszentléleki Apor István-iskola csapata lett. Különdíjban részesültek a mikóújfalusi Fejér Ákos-iskola tanulói ötletes kisfilmjükért, amelynek alapját egy, a településüket bemutató játékos vers képezte. A vetélkedőn jelen levő Jancsó Antal alapítványi elnök azt is elárulta, hogy a történelmi vetélkedőt ezentúl minden esztendőben megszervezik, kiterjesztik a másik két székely megyére is, majd távlatilag Erdélyre, illetve az egész Kárpát-medencére.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 3.
Nyílt levelet küldött Balog Zoltánnak az erdélyi értelmiségiek egy csoportja
Száz erdélyi magyar egyetemi oktató, kutató és véleményformáló kéri egy hétfőn nyilvánosságra hozott nyílt levélben Balog Zoltán minisztert, hogy vonja vissza a Közép-európai Egyetem (CEU) működését veszélyeztető törvénymódosítási javaslatot.
Az aláírók emlékeztetik az emberi erőforrások miniszterét, hogy több évszázados hagyománya van annak, hogy erdélyi diákok hazaviszik szülőföldjükre a nyugati egyetemeken szerzett tudásukat. A külföldi tanulmányok után hazatérő fiatalok jelentős mértékben hozzájárultak a magyar tudományosság fellendüléséhez, de „az erdélyiség és a magyarság megőrzéséhez, megmaradásához" is.
„Az 1990-es rendszerváltást követő időkben a Közép-európai Egyetemről hazatérő fiataljaink hasonló értéket képviselnek az erdélyi magyar társadalomban. (...) A hazahozott tudás – akárcsak elődeink esetében – közösségi létünk garanciája, és úgy gondoljuk, ez a megállapítás a XXI. századi történelmi körülmények között nemcsak az erdélyi, hanem a többi határon túli magyar közösségre is érvényes a szóban forgó oktatási intézmény vonatkozásában is" – áll az MTI-hez is eljuttatott nyílt levélben.
Az aláírók aggodalmuknak adtak hangot amiatt, hogy a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény módosítási javaslata olyan helyzetet teremt, amelyben a Közép-európai Egyetem budapesti működése ellehetetlenül.
„Arra kérjük, vizsgálja felül és vonja vissza törvénymódosítási javaslatát! Meggyőződésünk, hogy ezzel jó ügyet támogat, hiszen nekünk létfontosságú érdekünk, hogy benne maradjunk a nemzetközi tudományos vérkeringésben, amelynek fontos központja a budapesti székhelyű Közép-európai Egyetem" – áll az erdélyi magyar egyetemi oktatók, kutatók és véleményformálók Balog Zoltán miniszternek címzett nyílt levelében.
A levelet többek között Bakk Miklós politológus, a Sapientia EMTE tanára, a csíkszeredai születésű Barabási Albert-László hálózatkutató, Egyed Emese, a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) egyetemi tanára, Kiss Tamás szociológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója, Salat Levente politológus, a BBTE tanára, Szilágyi N. Sándor nyelvész, a BBTE nyugalmazott tanára írta alá.
MTI; Erdély.ma
2017. április 3.
Hivatalos: jogutóda az EME gr. Mikó Imre tudóstársaságának
További fiatalítást szorgalmaztak az évi közgyűlésen
A hagyománytól eltérő módon a Jókai utcai székhely ülésterme adott otthont április 1-jén, szombaton délelőtt az Erdélyi Múzeum-Egyesület évi közgyűlésének, amelyen 2016 mérlegét és 2017 célkitűzéseit vették számba, továbbá díjakat adtak át, és új választmányi tagokra voksoltak a megjelent tagok. A változtatásra azért került sor, mert – amint azt megnyitójában Sipos Gábor EME-elnök közölte – a rendezvény szokásos színhelyét, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermét most renoválják. A közgyűlésen az egyik magyarországi vendég szakmai vezető tisztségviselő szájából többek között elhangzott: az anyaországgal fennálló nagyon szoros és eredményes kapcsolattartás szellemében a magyar kormánynak támogatást kell nyújtania abban, hogy a határon túl különböző akadályok között munkálkodó magyar fiatal kutatók, tanárok, diákok könnyebben hozzáférhessenek az informatikai úton elérhető tudományos tartalmakhoz.
Elnöki megnyitó beszédében Sipos Gábor átlagosnak nevezte az elmúlt esztendőt, ami szerinte a mai viszonyok között elismeréssel felérő értékelés. Jó teljesítményt mondhattak magukénak a kutatási programok, a konferenciák, a szakosztályok rendezvényei, viszont az alkalmazottak bérei változatlanul alacsony szintre kényszerültek.
Sok fiatal csatlakozott tavaly
Köszöntőt mondott Kocsis Károly, a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke, aki a tisztújítás elé néző MTA és az erdélyi magyar tudományos élet szoros kapcsolatát méltatta, melynek eredményeképp az EME teljesítménye évek óta emelkedő tendenciát mutat. Polonyi Géza, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzulja azt hangsúlyozta, hogy az EME nemcsak tudományos, hanem közművelődési értékeket is szolgál. Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke kiemelte, hogy 2016-ban 186 új taggal bővült az EME, köztük sok fiatallal, akik Amerika és Nyugat-Európa óriási elszívó erejének ellenállva itthon maradtak. Korábban közzétett főtitkári jelentéséből Bitay Enikő néhány adatot ragadott ki. 103 rendezvény, 47 kiadvány, 31 kutatási program, 4 szakmai képzés szerepel a tavalyi megvalósítások listáján, amit 13 főállású és 33 külső munkatárs segítségével szerveztek meg, bonyolítottak le. „Felelősek vagyunk a munkatársaink jövőjéért, kutatásaink minőségéért, működésünk átláthatóságáért, ugyanakkor a korszerű szervezet kialakításáért is. Az évek során az intézményt sokrétű tudományos tevékenységgel, minőségi tartalommal töltöttük meg, ideje, hogy intézményi rendszerünk erős bázisát és a méltányos jövedelmeket hosszú távú tevékenységre építsük ki. Ennek jegyében készült el ősszel a regionális tudásközpont tervezete, mely által stratégiai céljainkat kívánjuk megvalósítani, intézményünket stabil alapokra állítani” – mondta a főtitkár.
Új fejezet a gyűjtemények, ingatlanok visszaigénylésében
Fábián Botond gazdasági tanácsos jelentéséből kiderült, hogy az EME bevételei 4,25%-kal, kiadásai 2,28%-kal nőttek, a tételek döntő része támogatásokból valósult meg, és ez így lesz az idén is. Imecs Veronka az ellenőri jelentést ismertette, Bányai József jogtanácsos pedig arról számolt be, hogy megszületett a végleges bírósági ítélet, melynek értelmében hivatalosan elismerik, hogy az EME a gróf Mikó Imre által alapított társaság jogutódja. Ennek pozitív szerepe lehet az eltulajdonított ingatlanok és gyűjtemények visszaszerzésében.
Monok István, az MTA Könyvtár és Információs Központ főigazgatója arra figyelmeztetett, hogy kérdőjeles a digitális könyvtárak megőrizhetősége, ezért nem szabad megszüntetni a papíralapú könyvtárakat, legfeljebb csak csökkenteni azokban a példányszámot. Ő pedig javasolja a magyar kormánynak, hogy támogassa a külhoni magyar fiatalokat a digitálisan terjesztett tudományos tartalmakhoz való jobb hozzáférésben.
Ki kapott Apáthy-díjat, Mikó-emléklapot?
A jelentések és az idei munkaterv elfogadása után az EME választmányába kerültek a következők: Kis Boglárka Mercedesz, Kisfaludi-Bak Zsombor, Talpas János. Az Apáthy István-díjat az EME és a Gróf Mikó Imre Alapítvány ötévente adományozza kiemelkedő kutatómunkáért, egyfajta életműdíjként. Legutóbb anyagi okokból ez elmaradt, most viszont két személy is részesülhetett benne: Kolumbán József (laudációt mondott Kása Zoltán) a matematika, Sipos Emese (laudálta Bódis György) pedig a gyógyszerészet terén kifejtett munkájáért kapta az elismerést. Gróf Mikó Imre-emléklappal jutalmazták Egyed Emesét az irodalomtudomány terén végzett egyetemi oktatói tevékenységéért és kutatómunkájáért, Garda Dezsőt a történelemtudományban kifejtett munkájáért, és Vincze Máriát a közgazdaságtudományban végzett oktatói tevékenységéért. Külön köszöntötték a nyugdíjba vonulás előtt álló Tarnóczi Mariannt, a Határon Túli Magyarok Hivatala Titkárságának osztályvezetőjét, aki hosszú éveken keresztül lelkesen és hathatósan támogatta az EME-t. Az ünnepelt megnyugtatónak nevezte a Kárpát-medencei fiatal tudósnemzedék kapcsolattartásra irányuló törekvését, és elárulta: keresik megfelelő utódját.
Zárszavában Sipos Gábor célként említette meg a hazai tehetősebb rétegek bevonását támogatások reményében, valamint az EME ingatlanjainak jobb kihasználását. Szabadság (Kolozsvár)
2017. május 12.
Arany János-díjat kapott Egyed Emese irodalomtörténész
Arany János-díjat kapott Egyed Emese erdélyi irodalomtörténész, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára.
Egyed Emese kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalom-történet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kacsolatok. Az eirodalom.ro beszámolója szerint az indoklásban elhangzott: munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom– és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Az Arany János-díj egy 1995-ben alapított irodalmi díj, melyet a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványának kuratóriuma ítél oda évente a magyar irodalom értékeinek védelme, gondozása terén végzett kiemelkedő tevékenység elismeréseként. Krónika (Kolozsvár)
2017. május 13.
Aki a világot hozta
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Káli Király István íróval, szerkesztővel, irodalomszervezővel
– Már az elején tisztázzunk egy dolgot: honnan jön a Káli név, mert az Ön családi neve Király.
– Amikor szóba került, hogy az Utunk közölné az írásaimat, keresni kellett egy nevet – a Király István név a neves irodalomtörténész, az Ady-monográfia írója által foglalt lévén az irodalomban. „Keresztapám”, Vári Attila 1973 októberében elsőként olvasta az írásaimat. Ő vitte el őket Hornyák Józsefnek, aki tudta, hogy Székelykál az édesapám szülőfaluja, az ő anyai ágának is oda nyúlnak vissza a gyökerei.
– Marosvásárhelyen született, ott is érettségizett, milyen volt a gyermekkora, hogyan emlékszik iskolás éveire, Bolyai szellemiségére?
– Bármiféle szellemiség csak utólag fogalmazódott meg, körvonalazódott bennem. Tizenegy évig abba az iskolába jártam, el sem tudtam volna képzelni, hogy másmilyen is lehet. Tanultunk, sportoltunk, színházat csináltunk, vásottkodtunk, nevettünk, izgultunk a jegyekért, ahogy a gyermekek, aztán a kamaszok szoktak. Fegyelem volt és közben nevelés. Osztályfőnöki órán olykor enni, viselkedni, vagyis illemet tanultunk. És mindig volt akire felnézzünk. És azokra, akik jók voltak, fel is néztünk. Volt egy értékrend, amit érdemes volt tisztelni és megtartani.
– Sokan nem tudják: 1970-ben vegyészmérnök lett, s csak jóval később adta fejét irodalomra. Minek vagy kinek a hatására választotta a temesvári Műszaki Egyetemet?
– Az irodalomra még azelőtt adtam a fejem, hogy mérnök lettem volna, hála magyartanárnőmnek, Kálmán Viktóriának, aki nem rikácsolva volt szigorú, és ezért el tudtuk hinni neki mindazt, amit arról mesélt, ami szép. Az érettségi előtt csak a megélhetés volt az egyedüli szempont. Viszonylag jól tudtam a mateket, fizikát, kémiát, s mert úgy gondoltam, a kombinátban mérnökként munkát, fizetést kaphatok, az ipari vegyészetet választottam. Temesvár úgy került a képbe, hogy elég jól fociztam is, oda hívtak az első ligás csapathoz. A felvételin nem segítettek, de nem is volt szükségem rá, az iskolából vittem magammal annyi tudást, ami elég volt ahhoz, hogy bejussak.
– Első írása az Utunkban jelent meg 1975-ben. Mivel dobbantott, s azelőtt próbálkozott-e kisebb elbeszéléssel vagy novellával a hazai magyar sajtóban?
– Akit a mezei nyúl szeret című írásom volt az első, amit az Utunk közölt abból, amit Vári Ata leadott. Sokáig kéthetente jelen voltam a lapban. 1968-tól szerkesztője voltam a temesvári napilap Diákszó című mellékletének, közöltem néhány versnek gondolt kis szöveget, egyikkel harmadik díjat nyertem egy pályázaton.
– Első kötete 1979-ben jelent meg a Forrás-sorozatban, amely abban az évben KISZ-díjat nyert. A következő négy évben egy regénye, két kisregénye és egy újabb novelláskötete jelent meg, a ‘89-es változásokig pedig mérnök-író és író-mérnök volt marosvásárhelyi vállalatoknál. Hogyan tudta párhuzamosan végezni mindkettőt?
– Húsz évig e kettősségben élve nem volt arra energiám, hogy az irodalom ágán az érvényesülésre gondolhassak. A mindennapi kötelező munka, ami a szakmámnál, a beosztásaimnál fogva szellemi megerőltetést igényelt, a családdal kapcsolatos gondok, a gyerekeim iránt érzett szeretet, amely mindenekfölötti volt, nem hagyott sok esélyt irodalmárkodni. Amikor éreztem a túltelítődést, tudtam, hogy a szelepnek ki kell fújnia, ha nem akarok becsavarodni. Olyankor, a napi csatazaj elülte után nekiveselkedtem, és írtam, amiről úgy gondoltam, segít rajtam, s talán másokon is, ha elolvassák. Nem vágytam különösebb érdemekre, tudtam, mire vagyok képes és azt is, hol a helyem.
– A ’89-es fordulat politikai, kulturális és irodalmi téren is meghozta a nyitás lehetőségét. Az RMDSZ egyik alelnöke lett, de egy bírósági döntés miatt nem indulhatott a városi polgármesteri székért. Miért?
– Különös és nagy kegye a sorsnak az a három év, amíg ezt a hármasságot élhettem. Minden pillanatomban hasznosnak érezhettem magam. Voltak, akik szerették, hogy olyan vagyok, amilyen, voltak, akik nem. Amikor én már nem szerettem magamat, mert éreztem, hogy lélekben túl kevés vagyok a nagy feladatokhoz, visszavonultam. Ez volt a meghasonulás szakasza, amibe majdnem belepusztultam. De addig hittem, hogy akár jó polgármester is lehetek. Lehet, odaát, az elleneink is ráéreztek erre. Az mindenképpen nyilvánvaló volt, hogy nincs olyan múltam, amivel zsarolhatnak, és érdeklobogtatással sem vagyok befogható. Ilyen emberre akkor, a manipulációk korában, nem volt szükség. Találtak egy ürügyet, amivel törölhettek a választási listáról. Olyan súlyosat, hogy azzal a váddal egy igazi bűnperben életem végéig hűvösön ülhettem volna. A mai napig sem rehabilitáltak, senki nem tett egy lépést sem ezért.
– 1990-ben Sütő Andrással együtt ott volt azon 77, padlásra felszorult személy között, akiket a felbőszített, manipulált, Bolyait kereső tömeg a szó szoros értelmében el akart tiporni.
– Azt nem lehet néhány szóban elintézni úgy, hogy mindenki értse. Előzménye és következménye volt. Valamennyit megfogalmaztam belőle a Marosvásárhely fekete márciusáról szóló Fehér könyvben, az Ellopott tavasz című írásomban, amelynek második kiadását én szerkesztettem. A tények 27 év után is tények maradnak, noha ma már mélyebben belelátok az okokba. Senkinek nem kívánom, hogy azt átélje, amit mi ott fent hetvenkilencen. A 77-es szám azért maradt fent, mert én annyi nevet jegyeztem fel bezártságunkban a kis zöld noteszembe. Volt, aki egy karcolás nélkül megúszta közülünk. Én nem. Nem szívesen vállaltam volna mártíromságot. Mégis lejöttem, át a véres szeműek dühöngő kordonján, egyik felől Judea ezredes fogta a karomat, hogy ne védekezhessem, a másik felől a derék Moldovan Mihai rendőr alezredes fogta fel a nekem szánt ütéseket, rúgásokat. Abban a néhány percben ők voltak számomra a jó és a rossz megtestesítői. De az már a múlté. Vannak vélemények, amelyek csak egy adott pillanatra érvényesen egyértelműek.
– Kulturális téren új lehetőségek adódtak a nemzeti kisebbség szellemi értékeinek új alapokra helyezése terén. Elsősorban az oktatást, a korábban visszaszorított magyar kultúra kiteljesedését, a történelmi értékek egy nemzethez való tartozását hozom fel. Ön hogyan látta akkor, és hogyan látja most ezt a fontos kérdéskört?
– Akkor is úgy láttam, ahogyan most. A kultúrák békében élhetnek egymás mellett, de a békés együttélésnek kicsi az esélye. Akárha pusztán azért is, mert az azonos szótári alakoknak kultúránként más-más a tartalmi töltetük. Mindegyik kultúrában megvannak az értékek. És azt elvitatni, hogy melyik érték a nagyobb, fölösleges: mindenkinek a magáé. A ‘89-es fordulat után természetes volt, hogy vissza kell szereznünk, állítanunk mindazt, ami a miénk. Időben eszméltünk, a nagy és ellenséges nekünk feszülés dacára sikerült sok intézményünket viszonylag „olcsón” visszaszereznünk, visszaállítanunk. És ehhez nem kellett ténylegesen a vérünket áldoznunk, csak a szellemi és a lelki vérünket! Sajnos, olykor egymás ellenében is, mert ilyenkor mindig kerül olyan egyén, aki azt hiszi, nem az a fontos, hogy a közös célt elérjük, hanem az, hogy az ő szerepe mindenek fölötti legyen.
– Harmadikként a irodalmi élet béklyóktól való „felszabadulását” látom – gondolok elsősorban a Mentor Kiadó megalakítására, a félretolt anyagok megjelentetésére, a pályázatok beindítására és a könyvterjesztésre.
– Ezt én is úgy tekintem, mint életem egyik nagy, ajándékba kapott esélyét. A Látó és annak szellemi köre határozta meg ezt az esélyt. Voltak ott néhányan, jobbak, mint én, akik gondolkodtak. Menet közben szállt át rám a döntés terhe. Merem remélni, hogy sokat tanulván tőlük, helytálltam. Abban nem kell győzködnöm magam, hogy a legjobb tudásom, mérhetetlen szellemi energiám van benne a kilencszáznál több Mentor-kötetben. Hogy mindez mennyit ér, nem tisztem megítélni. Volt egy kitűnő csapat, s ami utánunk marad, az közös érdem. Amit a Romániai Magyar Könyves Céh jelentett és jelent ma, abban egy nagyon kevéssel több az érdemem. De a hangsúly ott is a közösségen van. Erre éreztem rá, amikor az alapszabályt írtam, abban nincs jelen a demokratikus többség uralma, addig beszélünk mindenről, amíg konszenzussal eldöntjük, hogy mi a legjobb mindnyájunknak.
– Erdélyi irodalmi életünk egyik fontos színfoltja a Wass Albert-művek kiadási jogának megszerzése és a kötetek megjelentetése.
– 1996 nyarán, gróf Bethlen Anikó javaslatára, megkerestek az író fiai – először és utoljára voltak együtt Erdélyben, Holtmaroson találkoztam velük –, hogy kiadnánk-e Wass Albert valamelyik művét; az apjuk nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy itt jelenjen meg, s a bevételt erdélyi jótékonysági célokra fordítsuk. Eleinte bizalmatlanok voltak, aztán a közel háromórás beszélgetés feloldotta bennük a bizalmatlanságot, megegyeztünk a Kard és kasza kiadásában. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy személyesen a szerző kérjen fel minket. Akkor még egy kiadói tanács – Gálfalvi György, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Markó Béla, Vida Gábor – döntött a kiadásról. Szeptember 19-én megkaptuk a levelet, és Láng Zsolt szerkesztésében december 11-re elkészült a kétkötetes könyv. Heroikus munka volt! Ezt követte a Farkasverem, majd az Adjátok vissza a hegyeimet! Az életműsorozat kiadásáról és az európai terjesztéséről szóló szerződés megkötésére a jogutód Czegei Wass Alapítvánnyal az író halála után, 1998. március 17-én került sor.
– Gondolom, nem titok: a Mentor Kiadó egyik legsikeresebb vállalkozása volt a Wass-kötetek kiadása, tegyük hozzá, szép, tetszetős kötésben. Mire fordították az innen származó jövedelmet?
– Az erdélyi magyar könyvkiadásban kevés az olyan könyv, amelyik „eltartja önmagát”, azaz van belőle annyi bevétel, hogy a ráfordítás megtérüljön. Ez főleg az értékes, de nem piacos könyvek esetében érvényes. Jól jött az a kis többletbevétel, hogy az Erdélyről szóló, hiánypótló történelmi, néprajzi, művészettörténeti, egyéb humántudományi műveket megjelentethessük.
– 1998-tól évi 40-50 kötet jelent meg a Mentor Kiadó égisze alatt, ami a magyar könyvkiadók legnagyobbjai közé emelte a céget. Meséljen az alakulásról, a kiadó arc-éléről, nehézségeiről…
– 1991 végén Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával – én akkor a Látó szerkesztőségi titkára voltam – úgy láttuk, hogy sürgősen kellene a lapnak egy kiadóvállalat, mert a Román Írószövetség megvonta támogatását. 1992 februárjában már – az akkor éppen a Látónál dolgozók személyes befektetésével – létre is hoztuk, bejegyeztettük a Mentor Kiadót. A krízishelyzet közben megoldódott, a megyei tanács vállalta a lap kiadását. Adott volt a lapnál egy kiváló szerkesztőségi struktúra, arra gondoltunk, bizonyára rengeteg a fiókokban heverő kiadatlan, eredeti erdélyi szépirodalmi mű, mi lenne, ha ezeknek az új kiadóval, ha már bejegyeztük, teret biztosítanánk. Másfél évnek kellett eltelnie, hogy az első könyvünk – Egyed Emese: Madárcsontú versek – megjelenjen. Ezt abban az évben másik négy követte, a címek száma évről évre emelkedett, közben kiderült, hogy nincs annyi a fiókokban, mint amire számítottunk, és az új művek sem hemzsegnek, adott volt viszont a kiadó kapacitása, illett kihasználni, így kalandoztunk el az értékes tényirodalom felé is. 1998-ban értük el a 45-50-es kiadványszámot. Ezt a szintet tartottuk 2010-ig, akkor vált egyértelművé a hanyatlás, amely már 2007-ben jelentkezett.
– 2015 elején zárolták a kiadó vagyonát, ami azt jelentette, hogy egy csődbiztos előkészítette a cég állóalapjának és könyvkészletének elárverezését. Jelenleg mi a helyzet a Mentor Kiadóval?
– A felszámolási folyamat a végénél tart, remélem, nemsokára megszületik a végleges ítélet, hogy törlik a cégjegyzékből, mert számomra ez így már lelkileg és fizikailag is nagyon terhes. Az elárverezett készletet, 68.000 kötetet, ami ténylegesen nagyjából az én tulajdonom volt – egy élet alatt gyűjtött megtakarításommal hiteleztem meg 2007-től kezdődően a céget ahhoz, hogy működőképes maradjon –, visszavásároltuk a közben a fiam által létrehozott Mentor Könyvek Kiadó nevére, mert sajnáltam volna, hogy akkora érték a bezúzás sorsára jusson.
– Irodalomszervezői munkásságának egyik legismertebb színfoltja az 1995-ben indult, idén a 23. évébe lépő Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár megszervezése és éltetése, amelynek minden alkalommal a Nemzeti Színház ad otthont.
– A Romániai Magyar Könyves Céh 1994. évi megalakulását követően, amelynek már a kezdetkor elnökévé választottak, a szakma előtt egyértelművé vált, hogy komolyak a tennivalók, ha fel szeretnénk zárkózni az európai vagy a világszínvonalhoz. A ‘90-es évek elején, amikor az olvasáséhség óriási volt, az avatatlanok azt gondolták, hogy a papírra nyomtatott betű már kész könyv, s a meggazdagodás reményében belekontárkodtak a szakmába, az emberek pedig mindenre – jóra, rosszra – vevők voltak. Tudtuk, hogy meg kell ismertetnünk az olvasni vágyókkal, milyen egy jó könyv. Nem lehetett mindenkit kivinni a világba, a világot kellett ide hozni, mintegy mércét állítva magunk elé, hogy mit, milyen színvonalat követeljenek tőlünk. Erre a legalkalmasabbnak az a helység ígérkezett, ahol Erdélyben a legtöbb magyar lakik. A kezdeti vegyes vásár alakult át aztán jobbára a magyar könyv seregszemléjévé, 2012-től pedig, amikor a Marosvásárhelyi Kulturális Központot is bevontuk a szervezésbe, megújhodott az arculatunk, és egy kicsit fesztivál jellegűvé is alakult a rendezvény.
– Fennáll a veszély, hogy előbb-utóbb ez is veszteségessé, netán kevésbé látogatott könyvvásárrá váljék, ami az esemény megszűnéséhez vezetne?
– Egyelőre nem hiszem. Ez a vásár maga a csoda! Ezt a marosvásárhelyi magyarok tartják el azzal, hogy ott és akkor könyvet vásárolnak. A látogatók száma az utóbbi években fokozatosan növekedett, ezzel párhuzamosan az összforgalom is, megéri a kiadóknak standot bérelni. Nem tudjuk eléggé áldani az eszünket, hogy a fiatalok számára annyi csalogató rendezvényt kitaláltunk. Hihetetlenül nagy elégtétel ez! Talán a legnagyobb. Ma, amikor az elektronikus információdömping mindent felülír, a mi gyermekeink kézbe veszik és olvassák a könyvet. Valamilyen hallgatólagos büszkeség is van a marosvásárhelyiekben, tudják, hogy az ő érdemük ez a hagyomány, az összmagyar nyelvterület harmadik legrangosabb rendezvénye.
– A családban ketten is kötődnek a könyvhöz: lánya, Király Kinga Júlia befutott író, műfordító, István pedig a Mentor Könyvek Kiadó vezetője, aki csak nemrég úszott be a könyvkiadás, -forgalmazás mélyvizeibe. Kérem, meséljen családjáról.
– A ‘80-as évek második felében, amikor a kövesdombi tömbházlakásunkban délutánonként, esténként áramszünet volt, azt mondtam: a 20. század végén nem fogtok petróleumlámpa fényénél tanulni, tessék az iskolában úgy odafigyelni, hogy ne legyen baj. A főtérre mentünk, ott volt áram, beültünk valamelyik moziba, megnéztünk minden színielőadást, meghallgattunk minden koncertet. A gyermekeink a kultúrától fertőzötten nőttek fel. Ez lett életük kegye is, átka is egyben, mert azt csinálják, amit szeretnek – Kinga író, műfordító, dramaturg, István színházi rendező, zenét is szerez, a közeljövőben egy meseregénye is megjelenik –, csak éppen megélni nem tudnak belőle. Fohászkodom, hogy boldoguljanak, mert tudom: a teljes élethez másfajta feltételek is szükségeltetnek.
– Milyen tervei vannak, amelyeket a közeljövőben szeretne megvalósítani?
– Az idei Ünnepi Könyvhétre, vagyis május végén jelenik meg a válogatott novellákat tartalmazó kötetem Megvárom, amíg fütyül a feketerigó címmel, és egy nagyobbacska regényem, A szemfényvesztett címmel. Nem tervezek, csak remélek. Szeretném a megjelent könyveimet dedikálni, majd még újabbakat írni, ameddig van mondanivalóm, ihletem és józan tudatom. És szeretném megérni, hogy a most négy és fél éves unokám, az egyedüli, akivel életemben eddig a konfliktusmentességet megéltem, nagykorú lesz. Persze ez nem tőlem függ... Egyetlen konkrét tervem így az lehet, hogy minden napomat teljessé tegyem.
SZÉKELY FERENC / Népújság (Marosvásárhely)
2017. május 18.
A Magyar Tudományos Akadémia erdélyi kitüntetettjei
Az MTA 188. közgyűlésének Külső tagok fórumán 2017. május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki dr. Egyed Emesét, a BBTE Bölcsészettudományi Karának egyetemi tanárát, az Erdélyi Múzeum Egyesület Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnökét. A fórumon Arany János-éremmel tüntették ki prof. dr. Dávid Lászlót, a Sapientia EMTE rektorát, az EME tagját. Dávid László professzor kiemelkedő jelentőségű intézmény- és tudományszervezési szerepvállalása, az erdélyi magyar felsőoktatásért folytatott fáradhatatlan küzdelme okán részesült a megtisztelő elismerésben. A fórumon Arany János-éremmel tüntették ki prof. dr. Gyéresi Árpádot, az EME alelnökét, az erdélyi gyógyszerészeti oktatás és kutatás meghatározó személyiségét. Gyéresi professzor több mint 20 évig volt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) tanszékvezető egyetemi tanára, a gyógyszerészeti kémia oktatásának újjászervezője. Fő kutatási területei: szétválasztástechnikák, gyógyszervegyületek stabilitása, ható- és segédanyagok kölcsönhatásai, újabban pedig szakmatörténeti kutatásokat is végez. Munkássága jelentős előrelépést eredményezett a magyar és a román szakmai kapcsolatokban, amiért a rangos elismerésben részesült. Arany János fiatal kutatói díjat kapott Papp Kinga, az EME tudományos munkatársa. Ugyancsak Arany János-éremmel tüntették ki dr. Gyenge Csabát, az EME alelnökét, a Kolozsvári Műszaki Egyetem emeritus professzorát. Népújság (Marosvásárhely)
2017. május 30.
Nem könnyű a búcsú, de szükséges rossz az ismeretlen feltárásához
Mindenféle „jóval” tarisznyálták fel a ballagó diákokat
Rengeteg jókívánsággal, biztató szóval és szívből jövő tanáccsal tarisznyálták fel az iskolától búcsúzó diákokat tanáraik a hétvégén zajló ballagások alkalmával. Öt kolozsvári magyar tannyelvű oktatási intézmény – a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a Kolozsvári Református Kollégium, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum, a Báthory István Elméleti Líceum –, valamint a Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium magyar tagozatának végzősei köszöntek el iskolájuktól, attól a a helytől, amely tizenkét éven keresztül második otthonuk volt, illetve tanáraiktól, akik sokszor a szülők helyetteseiként vigyáztak rájuk, nevelték és tanították őket. A búcsú az intézménytől, a pedagógusoktól és diáktársaktól sohasem könnyű, de szükséges rossz a következő életszakasz, a számukra még ismeretlen lehetőségek feltárásához. A felszólalók zöme azt kívánta, az úton, amelyen most a fiatalok elindulnak, találják meg életük célját.
Még egy bíztató ölelés
„Szépek vagytok, kicsit még meg szeretnénk ölelni titeket, bíztatásként, mielőtt elmennétek, mielőtt rohanássá válik a szemlélődés, mielőtt feladattá válnak az álmok”, nézett végig a szószékről a két végzős osztály fiataljain az áhítatot tartó Solymosi Zsolt vallástanár, a János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója a kollégisták ballagási ünnepségén, amelynek a hagyomány szerint a belvárosi unitárius templom adott otthont. Szülők és tanárok számára egyaránt ez az a perc, amikor elnézve felnőtté vált csillogó szemű gyerekeiket „minden megtérül” – mondta az immár a sokadik végzős nemzedéket útjára bocsátó nevelő.
Ünnepi beszédet mondott Popa Márta, a kollégium igazgatója, aki arról szólt, milyen csodálatos átalakuláson ment át a felnőtté vált gyermek az iskola tizenkét évében. A „pillangóvá válás” mögött azonban nehéz küzdelem áll – ez a természet rendje. De ezeket az átalakulásokat, újjászületéseket élvezni kell, ezt kívánja a végzősöknek is. Az igazgató zárásul Kassákot idézte: „Aki elment, az elment, de aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.”
Bálint Benczédi Ferencz unitárius püspök útravalóul elmondta: a fiataloknak nem csak tudásra, hanem erős hitre is szüksége van, ebben az iskolában pedig mindkettőre felkészülhettek. „Az alkotás Istentől kapott feladat, ez ad értelmet az életnek, gyarapítani kell ezt a szép világot. De nem csak acélból és betonból, hanem szeretetből is. Építsétek Isten házát, hogy otthon érezhessük magunkat ebben a világban!”, fogalmazott a magyar unitárius egyház vezetője.
A búcsúztatás az elsősök „bölcs és hasznos” tanácsaival folytatódott, amelyeket Székely Benczédi Gellért és Oszoczky Júlia tolmácsolt. A tizenegyedikesek részéről Finta Klára mondott beszédet, a ballagók gondolatait az évfolyamelső kollégista diák, Gáncsa Noémi-Brigitta fogalmazta meg.
A Péterffy Gyula énekkar (karnagy: Ercsey Ravasz Ferenc) ajándékdalának sikeréhez nélkülözhetetlen volt Garfield Adrienne (zongora), Nagy-Betegh Kamilla (szintetizátor), Lázár Izabella Laura (gitár), Fekete Tekla és Szász-Zsiga Nikolett (hegedű) közreműködése.
Az ünnepség a tanulmányi, illetve a különdíjak kiosztásával ért véget. A 12. humán (osztálynevelő Balon Ruff Andrea) legjobbjai: Tasnádi Beáta (9,78), Both Eszter Orsolya (9,73), Osváth Réka (9,45). A 12. reál (osztálynevelő: Szekernyés Réka) első három díjazottja: Gráncsa Noémi-Brigitta (9,81) Miklós Eszter-Beáta (9,65), Fodor Árpád (9,60). A Szabadság napilap díját Both Eszter Orsolya 12. H osztályos tanuló kapta a Cipó diáklap szerkesztésében kifejtett tevékenysége jutalmául.
Idén először adták át az Almási Ildikó-díjat, amelyet a nemrég elhunyt tanárnő családja alapított, és amelyet a biológia területén jeleskedő diák vehetett át. Almási Ildikó biológia-tanárnő a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban fejezte be tanári pályafutását több mint 40 évnyi kiváló pedagógusi munka után. Szakértelme, igényessége, mély embersége, amellyel a diákok számára példát tudott mutatni, örök emlék marad – hangzott el.
Székely Kriszta
„Indulnotok kell vágyott, dédelgetett célok felé”
Megvan az ideje minden dolognak az ég alatt – ezzel az igével bocsátotta útjára a Kolozsvári Református Kollégium végzős diákjait Kiss Cserey Zoltán iskolalelkész, miután kezükbe helyezte a Bibliát, hogy azt a ballagási ünnepségen tovább adhassák az utánuk következőknek. A búcsú az iskolától, pedagógusoktól, diáktársaktól sosem könnyű, de szükséges rossz a következő életszakasz, a számukra még ismeretlen lehetőségeinek feltárásához – erre világítottak rá a Farkas utcai templomban elhangzott ünnepi beszédek is.
„A kollégiumban megélt sok szép emlék összeköt benneteket, és arra sarkall, hogy néha találkozzatok, és ezek a találkozások ünnepnapok lesznek” – fogalmazott búcsúztatójában Székely Árpád iskolaigazgató. Hozzátette: ha Jézus nyomában haladtok, biztos nem veszítitek el önmagatokat. Gáll Sándor a szülőbizottság elnöke, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi tanácsosa beszédében a jövő kapcsán felmerülő kérdéseket vázolta fel. „Jézus előkészített egy helyet számotokra, fogadjátok ezt szívetekbe” – látta el tanácsokkal a ballagókat.
Oláh Emese alpolgármester ünnepi beszédében hangsúlyozta: tudni kell az új irány felé nyitni, és meglátni a feltáruló lehetőségeket. „Az utaknak értelmük van, de ezt csak a cél előtti pillanatban értjük meg. Kívánom, hogy megtaláljátok a célotokat az élet útvesztőiben” – bíztatta a ballagókat. Batiz Elly tanfelügyelő az értékmegőrzés és az őszinte barátságok fontosságára hívta fel a búcsúzó diákok figyelmét. Tóth Szilárd történész, öregdiák pedig arról beszélt, amit a kollégium jelent számára. „A református kollégium gondoskodik a szórványmagyarság oktatásáról, megmentéséről” – mutatott rá.
Dezső Anna első osztályos diák versben búcsúztatta a végzősöket, majd Budai Sámuel tizenegyedikes tanuló szólt a stafétát átvevők nevében. „Indulnotok kell vágyott, dédelgetett célok felé. Itt kell hagynotok a biztonságot nyújtó hajlékot. A batyuban elrejtettük a csodakulcsot álmaitok kapujához” – fogalmazott.
Ezt követően a búcsúzó diákok rábízták a Bibliát a következő nemzedék tagjaira. Fekete Hanga a 37 ballagó szegény legény és leány történetét mesélte el, akik a fele királyság megszerzése érdekében jelentkeztek képzésre egy varázslatos kastélyba. Az oktatás során rádöbbenhettek, nemcsak a jó tündér segíthet rajtuk, hanem tanáraiktól és társaiktól kevésbé mágikus, de hatásos segítséget kaphatnak, és bár varázsolni nem tanultak meg, rájöttek arra, hogy egy kórusmű tisztán eléneklése is felér egy csodával.
A végzősök emléklapjainak átadása és a kórus bizonyságtétele zárta a ballagási ünnepséget.
Dézsi Ildikó
Apáczai-ballagás Müsszenccsel és kenuval
Sírva nevetéssel búcsúztak többen is az Apáczai-líceum maturandusai közül szombaton reggel a Kétágú templomban tartott ünnepségen. Ehhez minden fűszer adott volt.
Az ünnepséget az iskola vegyeskara nyitotta meg (karvezető: Szabadi Ildikó zenetanár), majd Papp Hunor iskolalelkész a bátorságról, egymás bátorításáról beszélt Józsué könyve 1:9 alapján.
A 11. osztályosok nevében Becsky Tamás Nemes Nagy Ágnes Iskola című versével búcsúzott a ballagóktól, Nagy Gellért az Ismerős Arcok Nélküled című dalával fakasztotta könnyekre még azt a törékeny fekete maturanduslányt is, akinek alkarján tetoválásszerű rajz díszelgett, majd Mátyás Orsolya olvasta fel gondolatait, amelyek legalább annyira szolgálnak felkészítésül saját jövő évi ballagásukra, például annak fontosságáról is beszélt, hogy a fiatal a mások véleményét útmutatónak élje meg, ne utasításnak.
Mindig tetőznek az érzelmek, amikor a legkisebbek búcsúznak a maguk mosolygós őszinteségével, s bár nem tudhatom, mennyire gyötörte őket a lámpaláz, amikor a székre álltak a mikrofonhoz a többszázas tömeg elé, de még csak egy szó erejéig sem sültek bele a mondandójukba, pedig a tancijuk igazán nem súgott, hiszen a néhány méterrel hátrébb, kezükben a nagyoknak szánt virágokkal sorakozó kéttucatnyi lélekszámú teljes előkészítő osztályt igazgatta. Fehér Mátyás az Úgy elmegyek című népdallal vívott ki erőteljes padkopogtatást (mert templomban tetszésnyilvánításként sem tapsolunk), majd László Helén, Soós Ádám és Szabó Ilona felváltva meséltek Szöszmögi Müsszencs Sündörgő (Berszán István: A válogatott útibatyu) útrakeléséről, arról, hogyan felejtődik otthon, majd hullik ki a batyuból sorra a bánat, a büszkeség, a butaság, a tekintély.
Ömböli Irma, Kolozs megye magyar nyelvű oktatásáért felelős szaktanfelügyelő Márait idézte az utakról, amelyek értelmét csak a célban értjük meg, és a diákok figyelmébe ajánlotta: csak most kezdődik számukra az igazi tanulás, az elbukások és felemelkedések, az örökös pótvizsgázások, de ez izgalmas és jó, csak vigyázni kell, hogy a hosszú úton az átszállásoknál ne vesszenek el az igazi értékek.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei parlamenti képviselője Esterházyhoz és Senecához fordulva az alkukról és az időről beszélt. Alkukról, amelyeket az embernek főleg önmagával kell kötnie és az idővel, az egyezségekről, amelyekre az embertársaival kell jutnia úgy, hogy közben megvédhesse magát önmaga számára.
A ballagók nevében Salamon Orsolya búcsúzott, aki első osztályosként 11 évvel ezelőtt az akkori ballagókat búcsúztatta, így emlékezett az iskolában töltött 12 esztendőre, de a zamatos csínyekről sem feledkezett meg, így például arról az emlékezetes pizzásról, amellyel a 12. B osztály megúszta a kémia felmérőt, egyben megünnepelték oszijuk születésnapját, ami igazán nem kis teljesítmény, hiszen osztálynevelőjük az egyenességéről, de szigoráról is ismert Farkas Melinda kémiatanár volt. A közgazdasági osztályos Tulogdi-Szűcs Orsolya Réka allegóriát olvasott fel a Szamoson szervezett kenuversenyről, amelyet rendre az 1 kormányossal és 14 evezőssel küzdő lánycsapat nyer a 14 kormányossal és egyetlen evezőssel futó fiúcsapat ellenében, az alulmaradás okait firtató aforizmaszerű történetvezetéssel megfogalmazva a közgazdaságtan egyik alaptételét. Késmárki Krisztina Kovács András Ferenc Erdélyi iskola falára című versével búcsúztatta osztályát.
A díjazás és zászlóátadás előtt Vörös Alpár iskolaigazgató a 11 évvel ezelőtti ballagást idézte fel, arra biztatva a végzősöket, térjenek majd be az iskolába és számoljanak be az életükről, „mindegy mit valósítottál meg, az egyedi és értékes, mi a te történetedre vagyunk kíváncsiak”.
A legjobb tanulmányi díjak: Aranyoklevél: Fábián Gyula (9,67); Ezüstoklevél: Adorjáni Csenge (9,64); Bronzoklevél: Salamon Orsolya (9,59). Az osztályelsők Bergner István által alapított díjban is részesülnek.
A Szabadság napilap díját Lovász Szilárd 12. A, a Világnégyzet főszerkesztője, tehetséges fiatal költő kapta.
Kerekes Edit
Brassais ballagás a szimbólumok jegyében
A ballagók iskolájuktól, a Brassai Sámuel Elméleti Líceumtól indulva, énekelve érkeztek az ünnepély lassan már hagyományos helyszínére, a Diákművelődési Házba. A jelképes 12 harangütés és a ceremóniamester, Szép Mónika vallástanár szavai által kísérve jutottak a 461. évfolyam végzősei a színpadra Iszlai Enikő (12. A, intenzív angol osztály) és Vajnár János Zsolt (12. B, turizmus szaklíceumi osztály) osztályfőnök vezetésével. Az iskola kulcsát Szallós Kis Csaba 12. A osztályos diák, a zászlót pedig Fogarasi Zsigmond Levente (12. A), továbbá a bojttartó Veres Brigitta (12. A) és Balog Mónika (12. B) hozta.
Kósa Mária igazgató ünnepi beszédében a kulcs és kapu szimbólumáról szólt. „Mindegyiketek életének a maga kulcsával érkezett ide, mely egy időben nyitó- és záróeszköz, és megnyit előttetek bizonyos tereket, másokat bezár, mely lehetőség valamilyen cél elérésére, valamilyen tudás megszerzésére… Ma mindannyian megnyitottatok egy kaput. Az a kapu mindig nyitva marad, családotok, iskolátok mindig visszavár. Szilágyi Domokos A kapu versét idézve: a határ itt hasad meg, hogy kilássunk, hogy tovább tudjuk magunkat magunknál – a határ itt szelídül határtalan reménnyé – a Kapuban… kívánok reményteljes indulást és boldog megérkezést” – mondta búcsúzóul.
Ünnepi beszédet mondott még az RMDSZ képviseletében Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere és Batíz Elly tanfelügyelő, előbbi Márai Sándort idézte: „az utaknak értelmük van, de ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt”, utóbbi Hérakleitosz örök érvényű mondásával engedte útjára a ballagókat: „Mindennap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik. De mindennap születik valami, amiért érdemes élni.”
A végzősök nevében a későbbi jutalomkiosztás során is számos díjat, köztük a Szabadságét is kiérdemlő Szallós Kis Csaba megható búcsúbeszédében kicsengető kártyájuk mottójából indult ki: „Minél teljesebben felfogtuk a felfoghatót, annál tisztábban ragyog fel előttünk a felfoghatatlan” (Ljudmila Ulickaja). Két költemény következett a ballagó diákok előadásában, Ecsedy-Baumann Zita Ady Endre: Intés az őrzőkhöz, Veres Brigitta pedig ugyancsak a nagy magyar költő Üzenet egykori iskolámba versét szavalta el.
A ballagókat Fosztó Beatrix (11. A) búcsúztatta keretesen Madách Imre szavaival, közben pedig kitért arra, hogy idén 44-en végeztek, s mint a magyar ABC betűinek száma: „akkor vagytok teljesek, ha együtt vagytok”. A tizenegyedikesektől is két vers hangzott el, Szabó Norbert (11. A) Weöres Sándor Tíz lépcső művét szavalta el, míg Márton Kamilla (11. B) brassais hagyományként Egyed Emese Jelentés helyett költeményét tolmácsolta. Utóbbi vers részlete már évek óta háttérfeliratként is szolgál a brassais ünnepélyeken: „Együtt vagyunk, csak azért is, reménnyel, / közös sors, erős akarat vezérel, / hogy mint most, bátran jelenthessük egykor: őrizzük egymást, Brassai professzor.”
Dezméri Máté előkészítő osztályos diák is remek szavalattal járult hozzá az ünnepélyhez, K. László Szilvia Tarisznyába való verse igaz útravalóul szolgál a ballagóknak.
A ceremónia menete hagyományosan folytatódott a szimbólumok átadásával: Pope Ernő Endre (11. A), Csete Júlia (11. A) és Kispál Tímea (11. B) vette át a zászlót, Dóka Tímea előkészítős diák kapta meg rövid időre az iskola kulcsát (s át is adta az iskola igazgatónőjének), utána pedig a jelképes kilépés a nagybetűs életbe: a tizenkettedikesek három lépést előre, a tizenegyedikesek pedig a ballagó diákok helyébe.
A jutalomkiosztás után következhetett az ünneplés, előtte pedig Szép Mónika ír-kelta idézettel bocsátotta útjára a végzősöket: „Legyen előtted mindig út! Fújjon mindig hátad mögött a szél. S míg újra találkozunk, hordozzon tenyerén az Isten.”
A legjobb tanulmányi díjak: 12. A: 1. Veres Brigitta 9,60; 2. Szallós Kis Csaba 9,57; 3. Ecsedy-Baumann Zita 9,52; 12. B: 1. Balog Mónika 9,77; 2. Görög Dorottya 9,35; 3. Nagy Orsolya Noémi 9,12.
Póka János András
A jövő rajtatok keresztül lép be a világba
A Báthory István Elméleti Líceumban a ballagási ünnepség a hagyományokhoz híven az alapító fejedelem „üzenetével” kezdődött, majd a jelenlévőkre Kovács Sándor főesperes adta áldását. A főtisztelendő a most zajló Szent László-év mottóját idézte, „élj bölcsen, bátran, mértékletesen és igazságosan”, majd ezen erények közül a bátorságot emelte ki követendő példaként a ballagóknak, olyan bibliai idézetekkel, amelyek azt közvetítik: állandóan velünk van az Úr keze, sőt az ő karja erősít minket – nincs tehát miért félni, ablakból szemlélni az életet. „Ne álljatok a sor végére, legyetek a történelem főszereplői, építsetek egy jobb világot” – idézte Ferenc pápának az Ifjúsági Világtalálkozón elhangzott szavait a folytatásban, majd a ballagók figyelmét arra hívta fel. „Ti vagytok azok, akiknek jövőjük van. A jövő rajtatok keresztül lép be a világba. (…) Krisztus atlétái vagytok, egy szebb egyház és egy jobb világ építői.”
Timár Ágnes igazgató előbb amiatti örömét fejezte ki, hogy most végez az iskola első kiadványszerkesztői szakosztálya. „Jó döntés volt egy ilyen lehetőséget is kínálni gyerekeinknek az elméleti oktatás mellett”– mondta a négy évvel ezelőtt indított „kísérlet” kapcsán, hozzátéve, hogy az induló 29 diákból 20-an készülnek a héten esedékes szakvizsgára, és nagyrészük tovább szeretne tanulni, akárcsak a matematika-informatika és a természettudományi osztályok diákjai. Útravalóul valamennyi végzős diák figyelmét felhívta arra, hogy „felnőtt nem akkor leszel, ha kardot húzol és vakmerően harcolsz a vélt igazadért, sem akkor, ha nem félsz mások arcába vágni a legpimaszabb igazságaidat is. (…) Felnőtt akkor leszel, ha a hibákat önmagadban keresed. ha sorsodért nem a körülményeket okolod, hanem önmagadat, és persze akkor is felnőtt leszel, ha megérted a szabályok fontosságát. A lázadó kamaszkor végét éppen ez a fordulat jelzi”, mondta, majd Márait idézte: „a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból.” Végül azt kívánta diákjainak, hogy a soron következő megmérettetésekhez, így az érettségihez és a pályaválasztáshoz „legyen elegendő bölcsesség és tudás bennetek, és legyen mindig kellő lélekerő és alázat a helyes döntésekhez és a felelősség vállalásához.”
A folytatásban az elsős Tamás Orsolya köszönt el a ballagóktól László Szilvia Tarisznyába való versével, majd ez utóbbiak részéről a színtízessel végző Bikfalvi Márton búcsúzott tanáraitól, iskolatársaitól. A 11. osztályosok Szőke Balázs által kívántak jó utat a végzősöknek, majd sor került a hagyományos, szimbolikus kulcsátadásra.
A tanfelügyelőség nevében Ömböli Irma magyar nyelvű oktatásáért felelős szaktanfelügyelő szólalt fel, ugyancsak Márai Sándort idézve, de ezúttal az utak értelméről, amelyeket csak az utolsó pillanatban értünk meg. Arra intette a ballagókat, hogy életük útjának ezen csomópontján ügyeljenek arra, nehogy az átszállásnál elvesszen az értékes rakomány, amit 12 év alatt a patinás iskola falai között gyűjtöttek.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke az iskola véndiákjaként szólt a három osztály végzőseihez, kiemelve, „olyan közösség vagyunk mi, volt báthorysok, ami szerte a világon külön kaszt” olyan emberekkel, akik mindig ráismernek egymásra, akik között mindig van egy plusz bizalom, bátorítás, akik mindig támogatják egymást. Arra bíztatta a most végzőket, járjanak világot, tanuljanak meg mindent, amit lehet, majd önző szülőként arra kérte őket, hogy utána térjenek haza, és a megszerzett tudást itt kamatoztassák, a közösség javára.
A ballagási ceremónia újabb hagyományos mozzanataként a végzősök közül Tarisznyás Tamás szavalhatta el Kányádi Sándornak az iskola 400. évfordulójára írt, Az öreg iskola ünnepére című versét, majd miután a maturandusok átnyújtották a köszönet virágait, elkezdődött a díjak kiosztása. Az ünnepséget a végzősök kórusa zárta Potyó István karnagy vezényletével.
Balázs Bence
A zene nyelvén értők is elbúcsúztak
„Mi lesz velem, ha egyszer felnövök?” – idézte Keszthelyi Zoltán versét a kolozsvári Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium ballagóit köszöntő Kállay Tünde. Az intézmény aligazgatója a kicsengetési kártyák készítését, a szerenádozást, a ballagást, az érettségit, a most lezáruló közelmúlt és az ugyanabban a pillanatban kezdődő jövő közötti átmenti időszaknak nevezte. „Keszthelyi Zoltán kérdése immár nem a távoli jövőnek szól, mert az egyszer most van” – fogalmazott Kállay Tünde, hozzátéve: „Ez a múlt ma lezárul, nem lesz több becsengetés, házifeladat-másolás, unalmas kóruspróba, perecért rohanás, dolgozatírás, koncert vagy hangszervizsga előtti izgulás.” Mintegy útravalóként az oktató hozzátette: „Jövőbeli álmaitok, vágyaitok különbözőek, de végeredményben ugyanarra a célra törnek: boldogok szeretnétek lenni. Az iskolában töltött évek során kincseket gyűjtöttetek mindezek eléréséhez. Kívánom, úgy legyetek boldog felnőttek, hogy ezeket a kincseket soha ne veszítsétek el!”
A ballagók nevében Mikola Brigitta 12. B osztályos diák szólt. „Amikor hat-hét évesen elkezdtük az iskolát, nem is tudtunk mást elképzelni, csak azt, hogy a tanító néni vigyáz ránk, szeretnek minket, és minden értünk van. Az 5. osztálytól a pótanyuka helyett tanárok jöttek, egymásnak ellentmondó elvárás-rendszerekkel, 9. osztálytól pedig már nekünk is erősebbek lettek az elvárásaink, miközben helytálltunk a zenében. Köszönjük azt a csodát, hogy játszadozó gyermekekként jöttünk ide, és most a zene nyelvén értő emberekként távozunk innen.”
Orbán Csala (11. B) felidézte a gimis évek néhány felejthetetlen emlékét, majd azt kívánta búcsúzó társaiknak, hogy „legyetek bátrak, és a megszerzett tudás mellett vigyétek magatokkal a Reményt, hogy csalódásaitok, nehézségeitek is a javatokra váljanak”.
A Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium a legjobb eredményt elért végzőseit díjazta, közülük is kiemelkedtek Mikola Brigitta 9,94-es, Tompa Ábel 9,70-es, valamint Maksay Csaba 9,65-ös általánossal. Szabadság (Kolozsvár)
2017. június 6.
Mindig lapulnak jó írók az olvasók között – interjú Egyed Emesével
Interjú az Arany János-díjas Egyed Emese irodalomtörténésszel a nagyszalontai költőóriásról, kortárs erdélyi magyar irodalomról, régi székely poétákról.
– A Magyar Írószövetség alapítványának Arany János-díját vette át májusban irodalom- és színháztörténeti kutatásaiért, versesköteteiért, oktatómunkájáért. Hogyan értékeli az elismerést?
– Az Arany-emlékévre én is örömmel készültem, mert a költő mindannyiunk közös kincse, az elismerés pedig kicsit olyan, mintha egy idősebb író egy fiatalabbat megdicsérne. A díj természetesen jólesik, ugyanakkor arra is gondolok, hogy miért nem írtam még három-négy monográfiát. De hátha még van időm erre.
– A költő születésének bi­cente­náriuma apropóján az egész Kárpát-medencében megemlékeznek Arany munkásságáról ebben az évben. Mit gondol, mi lehet ennek a hozadéka? – Egy ideje divatszerűen szervezik meg az évfordulókat, de persze ezt nem most találták ki. Érdemes odafigyelnünk a kulturális előzményekre, arra, hogy ugyanannak a kultúrának a használói miként értékelik egy korábbi alkotójukat. Arany elég régóta tananyag, hiszen már életében elkezdődött verseinek, balladáinak felfedezése, de aztán a halála után akkora nosztalgiával figyeltek rá, írták meg életrajzait, alakították ki azt a képet, amelyet sokáig életrajzként forgalmaztak, hogy párját ritkítja – ehhez hozzájárult persze a Petőfi-kultusz is. Amikor kihirdették az emlékévet, akár rutinosan is le lehetett volna tudni, de úgy látom, hogy mindenki – a gyerekektől az írókig, tanárokig, az egyszerű olvasó emberekig – bekapcsolódik. Hiszen mindannyiunknak van emléke az Arany-művek olvasásáról, az olyan különleges történelmi vagy történelmet elképzelő fantáziadús mesékről, a társadalom különböző szintjeit összekapcsoló, szinte eposzi, mitikus történetekről, mint amilyen a Toldi. Ezek összekapcsolnak nemzedékeket, és meglepő, különleges nyelvezettel szólnak a 21. század emberéhez.
Ugyanakkor Arany költészetéről nagyon értékes szövegek születnek, tudományos konferenciákat tartanak, amelyek a legújabb kutatási eredményeket mutatják be, például kutatják a könyvekben, folyóiratokban fellelhető széljegyzeteit.
Aranynak az is nagy kísérlete volt, hogy úgy is szólni akart a nagyközönséghez, hogy létre akarta hozni a legjobb magyar nyelvű folyóiratot, amiben nagyrészt világirodalmi hírek szerepeltek: például hogy mit írnak valamelyik országban, mit játszanak egy külföldi színpadon, vagy mi történik éppen Pesten vagy Erdélyben. Megpróbált egy munkatársi csoportot irányítva Budapestről szólni valamennyi humán kultúra iránt érdeklődő magyar olvasóhoz – ez pedig óriási vállalkozás volt. Felértékelődnek a fordításai is, Arisztophanész teljes életművének átültetése, a Shakespeare-fordítások különösképpen – csak ha ezeket vesszük, világirodalmi jelentőségű a munkássága.
– Visszatérve a széljegyzetekre, mi derül ki belőlük?
– Arany olvasói és jegyzetelőszokásait is kutatják, elsősorban a Nagyszalontán őrzött könyvtár anyagában. A széljegyzet kifejezés mondatok, szavak képzetét kelti, de voltaképpen vonásokról, körömjelölésekről, aláhúzásokról, kis nyilakról van szó, amelyek mind megfejtendő titkok. Egyik-másik jegyzést talán nem is a költő, hanem Arany László vagy Gyulai Pál végezte, mert együtt dolgozott velük a Koszorú folyóirat megjelenése céljából. Abban kell reménykedni, hogy a kutatások folytatódnak, és összefogással többet tudunk meg a könyveiről, jegyzetelési szokásairól és róla magáról.
Tudós költő volt, ezt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon romantikus egyik-másik megoldása. Pontosan tudta, hogy mit akar, a tanári munkásságából is ez derül ki.
Tanulmányozta az elméleteket, műfajokat az ókortól kezdve a saját koráig, azokból válogatott, fontosnak tartotta a témával való elmélyült foglalkozást, és csak azután tért rá a forma megválasztására, a hangzásra, hangulatra. Görögül jól tudott, latinul is, megtanult németül, franciául és angolul is bizonyos szinten – a kiejtés nem fontos ebben az esetben, a lényeg, hogy nagyon átütő erejű magyar szövegeket hozott létre.
– Az Arany-díj indoklásában olvasható, hogy Ön fáradozásaival meggyőzően bizonyítja: az írás, az olvasás segít értelmezni a világot. Hosszú ideje egyetemi oktatóként tevékenykedik, 18–19. századi irodalmat tanít, ami nem választható el a könyv, a papíralapú információ szeretetétől. Hogyan vélekedik a digitális őrületről, ami áthatja a fiatal generáció gondolkodását, mindennapjait?
– Valamennyiünk mindennapjait áthatja, ebből nem lehet kimaradni, ha akarunk sem, különben elszigetelődünk. Ez sajnos olyan hatalmas tempót ró az emberre, ami nem kellemes, de főleg kiszolgáltatottá tesz, mert annyira nem értünk a digitális világhoz, hogy azonnal felfedezzük a benne rejlő technikai meg erkölcsi veszedelmeket. El is kényelmesedünk, aztán kétségbeesünk, mert nem tudjuk összegyűjteni az elveszett számítógépes anyagainkat és így tovább.
1990 óta oktatok az egyetemen, azelőtt 8 évig középiskolában tanítottam. Nagyon fontos szakasz volt az életemben, bizalmat is adott ahhoz, hogy fiatalokkal továbbra is irodalomról, kultúráról merjek beszélni, és egy olyan tapasztalatot is, amelyet nem lehet megtagadni. Lehet, hogy bizonyos tanításbeli szokásokat középiskolai tanár koromból hozok. Egyébként nem az a gond, hogy a fiatalok használják az internetet, és sokféle adathordozóval bástyázzák körül magukat, örömmel fedezik fel, hogy milyen hamar meg lehet tudni egy hírt vagy ellenőrizni a tanár mondásait a pad alatt, rajtakapni, ha esetleg eltévesztett egy évszámot. Az a baj, hogy nehéz lett a vizsgáztatás, miközben fel akarom mérni a tudásukat, azon kell törnöm a fejemet, hogy miként akarnak túljárni az eszemen a tanítványaim.
Mert túljárhatnak, rengeteg erre a lehetőség, és ez elkeserít, megtöri a lendületemet, rossz érzéseket kelt. Új módszereket kell kidolgoznunk arra, hogy írásban, szóban ellenőrizzük a diákjaink megszerzett ismereteit, kialakított készségeit, mert a régi módszerekkel nem megy. Van, aki arra használja a világhálós lehetőségeket, amire való, de akad, aki gyermetegen: a hozzá legközelebb álló információt lehalássza, és gyorsan felmutatja, mint a saját tudományát.
Gondolkodásra, mérlegelésre, az információval való tisztességes bánásra is nevelnünk kell a diákjainkat, nemcsak irodalomra és művészetre, ez pedig nem egyszerű, ehhez keressük a módokat. Én legalábbis keresem.
– A fiatal generációról szólva miként látja a mai erdélyi irodalmat? A 18–19. században talán létezhetett egyfajta egység a magyar irodalomban, amit a folyóiratok, színház, nyomtatott kiadványok biztosítottak. Ma, amikor minden tekintetben nagyon szerteágazó az irodalmi élet, lehet bármifajta egységről beszélni?
– Akkor is sokféle volt az irodalom, attól is függően, hogy milyen érdeklődésű, tanultságú volt a közönség. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, évtizedekre, az erdélyi irodalomban nagy fordulatnak tekinthető, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy baráti társaság alapította, amely maga elé vett nagy öregeket, megszólította az idősebb nemzedéket Fodor Sándortól Király Lászlóig, Szegedről Fried István kritikust is. Ettől kezdve.
Az irodalmi élet egyre nyilvánosabb, egyre izgalmasabb lett, kiterjedt és megelevenedett. Az első évtizedben a fiatalok nem tudták: kiköltözzenek-e Magyarországra, lapokat alapítsanak, megöljék az öregeket, vagy mi legyen. Aztán nemzedékek váltották egymást, és mondhatni decentralizálódott az irodalmi élet, hatalmas lendületet vett, újraszületett a váradi irodalmi csoport, Csíkban a Székelyföld folyóirat adott otthont kitűnő szépíróknak, Vásárhely egy megújult, de már meglevő műhelyt folytatott, és Kolozsváron is változás történt, hiszen korábban kizárólag az Utunk, majd a Helikon volt az irodalom műhelye, aztán itt is több irodalmi kör kezdett működni párhuzamosan.
Az egyetemi hallgatóság és az irodalomkedvelő közönség azóta is folyamatosan támogatja az alkotókat, veszi a könyveiket, hozzászól és létezik egy eleven műhely, ahol a közönség beleszólhat, hogy milyen a jó irodalom, a műhely pedig elindítja a legfiatalabbakat is. Ahogy az ókorban vagy a 18. századi magyar közegben hexameterrel kísérleteztek és vetélkedtek, hogy mit tudnának kihozni a formából, vagy máshol a szonettel játszottak, úgy léteznek most Erdélyben haiku-, eposzdivatok, a gyerekirodalom is felfelé ível, több kiadó működik. És az erdélyi szerző nem föltétlenül a magyarországi piacon kíván portékát árulni. Úgy tűnt, hogy a 2000-es év körül, de korábban is egy fájdalmas nagy vágy élt bennünk, hogy ismerjenek meg Budapesten, fogadjanak el a magyar olvasók, higgyék el, hogy mi is írunk valamit.
Ez vagy sikerült, vagy nem, többnyire nem sikerült. Lassan rájöttünk, hogy szükség van állandó kapcsolatra az olvasókkal, akik közt mindig lapulnak új, jó írók, csak ki kell csalogatni belőlük és meg kell keresni a hozzánk közeledő, minket kedvelő, bátorító könyvkiadókat. És mivel létrejöttek, fennmaradtak erdélyi kiadók, a szerzők egyik része itteni közönségre számít, ha nem is kizárólagosan. Ugyanakkor színvonalas ez az irodalom, elsősorban itt alakul ki a kritikája, recepciója, és fontos, hogy vannak saját fórumaink.
Ami nagyon hiányzik, az egy olyan gyűjtőhely, könyvtár, ahol együtt lennének a romániai magyar irodalom darabjai 1990-től errefelé.
Hiszen nehéz beszélni erről az irodalomról, ha nem hozzáférhetők az egyes kötetek. Nem kerül be minden a nagy könyvtárakba, a kolozsvári egyetemi könyvtárban sincsenek ezek együtt, ami nagy kár.
– A francia–magyar irodalmi, művelődési kapcsolatokat is kutatja. Mi az, amit kiemelne ebből?
– A francia–magyar kulturális kapcsolatoknak nagy múltja van, legújabban Nagy Pál tette közzé egy antológiában magyar szerzők franciául írt műveit. Jean-Luc Moreau Balassi verseit is lefordította franciára, nemcsak a Bánffy-trilógiát, amelyből sikerkönyv lett francia nyelvterületen. De tudni kell azt is például, hogy létezett olyan erdélyi magyar nemes, aki meglátogatta Rousseau-t és beszélgettek: Teleki József gróf – ezekre a kulturális kapcsolatokra oda kell figyelni.
Francia-magyar szakot végeztem, ehhez az érdeklődésemhez elég későn tértem vissza. Régi meg újabb verseket fordítottam franciából magyarra, Villon-fordításokból írtam a szakdolgozatomat. A 2000-es év után kezdtem foglalkozni a francia–magyar kulturális kapcsolatokkal, ösztöndíjasa is voltam a francia államnak. Érdekel Párizs mint egy nemzetközi francia város, felfedeztem az ottani könyvtárakat, szeretek elrejtőzni a könyvtári nép között, kétévente legalább egy hétre igyekszem elmenni. Mindig találok valamit, ami az én kutatásaimat is lendíti, ugyanakkor verset is szeretek írni Párizsban. Vannak ottani szokásaim, kialakultak az útvonalaim, az ismeretségi köröm, szakmai körökhöz is tartozom.
– Ha jól tudom, előkészületben van a legújabb verseskötete.
– Elég régóta nem publikáltam önálló verseskötetet, 2011-es a legutóbbi. A vásárhelyi Lector Kiadó kért tőlem verseket, ez a kötet van előkészületben. Alkalmi versek, névre szóló köszöntőversek is akadnak, de például olyan is, amit egy párizsi plakát ihletett vagy egy hirdetmény.
Párizsban valamivel több a szabadidőm és egy kicsit el is csendesedem, ilyenkor könnyebben írok verset, hiszen szülővárosomban, Kolozsváron igen sok mindennel foglalkozom.
– A Székely Könyvtár sorozatban napvilágot látott egy verseskötet, amelybe régi székely költők verseit válogatta. Az előszóban az olvasható, hogy nehéz meghatározni, ki is a székely: az-e, aki a Székelyföldön született, vagy az, aki ott élt, és vajon hol vonhatóak meg a Székelyföld határai. Milyen szempon­tok alapján válogatta a régi székely költeményeket?
– Rájöttem, nagyon nehéz kijelölni a határt, és nem is szabad éles határt vonni akörül, hogy mi a székely. Baróti Szabó Dávid például Magyarországon élt, Kassán, mégis sokan nevezték székelynek. Miközben az egész kötetnyi kéziratot vizsgáltam és sajtó alá rendeztem, újra átgondoltam, hogy ki is számíthat székelynek.
/Régi székely költők, Székely Könyvtár 26., Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda , 2014/-
Az antológia összeállítására a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László kért fel, újabban pedig arra is, hogy a régi székely prózairodalomból is kötetet állítsak össze. Sokféleképpen megközelíthetjük a székely szövegeket, többféle válogatás létezik, tematikus, területi, és vannak olyan identitásjelölők, amelyekkel számolnunk kell. Ilyen az, hogy valaki ott született vagy műveiben emlegette a székelységet, vagy valamiképpen ahhoz a natio siculicához tartozott, amely Magyarország, Erdély jogtörténetében különleges státusszal bírt. A székely lakosság máig kutatott, izgalmas, és nem elég írásbeli nyomot hagyó történelme is foglalkoztathat bennünket.
zt gondolom, beszélni kell arról is, hogy a mai emberek hogyan ítélik meg saját magukat, hogyan építik fel identitásukat, és ezt még mi szervezi kívülről: az egyház, a csíksomlyói zarándoklat, a magyarországi közember vagy politika befolyása?
Ezek kényes dolgok, mégis azt kell mondanom, hogy valamennyire tiszteletben kell tartani azt is, ahogyan egy csoport önmagáról beszél, amilyennek önmagát láttatni szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy a csoport mindenik tagja teljesen egyforma. Jó, hogy a regionális identitásnak vannak szöveges támpontjai, hiszen természetes, hogy tudni akarjuk, milyen mítoszok, szellemek, történetek léteztek ott, ahol élünk.
A kötetben szerepelnek többek közt Lukács István versei, aki Udvarhelyen járt a kollégiumba és aztán Bodosban, édesapám szülőfalujában volt lelkész a 19. században. Ő a székely nép lakóterületének valóságos mitológiáját alakította ki, össze is kötötte a korabeli történelmi eposzdivattal, és azt mondta el magántörténetekben meg közös történetekben. Sok fájdalom van ezekben a versekben és az is, hogy a székelység nem találta meg a helyét. Az antológia hiánypótló, mert inkább történelmi szövegekről tudunk, amik konfliktusokat, politikai döntéseket, futásokat, rablásokat tartalmaznak, de a művészet, az irodalom is felidéz, rögzít a maga módján.
– Milyen periódust ölel fel a kötet?
– Körülbelül a 19. század elejéig tartó időszakból származó költeményeket tartalmaz. Úgy tudom, Fekete Vince (a Székelyföld folyóirat szerkesztője) tervezi, hogy összegyűjti a 19–20. századi székely költők verseit. Különben a régi szövegek válogatása jó munka a kutató számára, ugyanakkor fontos döntés van a kezében: mit tart odavalónak, elég érdekesnek, alkalmasnak, változatosnak. Van a Régi székely költők című kötetben egy különlegesség, a székely nemesnek, vargyasi Daniel István lányának, Polixéniának egy nagyon szép, selyempapírból kivágott és szövegekkel dekorált képverse, ami eddig sehol sem jelent meg.
Szép barokk stílusú, 18. századi női kézimunka, ragasztás, kollázs, betűkkel: képvers. Ma azt mondanánk rá, hogy konkrét költészet. Az is figyelemre méltó, hogy nő a szerző, hiszen a nők önálló szöveget akkoriban ritkán írtak, inkább élő beszédben adták át a kultúrát. Tanultak ugyan a nemesi családok lányai, de esetleg csak imádságot írtak, és nem is versben.
– A Kolozsvári Magyar Napok alatt évről évre megszervezi a bölcsészkar volt diákjainak, tanárainak találkozóját. Idén mire számíthatnak a résztvevők?
– Amikor két éve kezdeményeztem a találkozókat, kíváncsi voltam, hogy lesz-e érdeklődés, visszajönnek-e az egykori diákok, sikerül-e kapcsolatot teremteni velük. Azok, akik tanárok lettek, inkább a középiskolai tanárok köréhez tartozónak vélik magukat és kevésbé az egyetemhez mint műhelyhez. Az idén változás lesz, azt tervezzük, hogy magyarórákat tartunk az egyetemen. A találkozó utáni napon, augusztus 19-én órákat tartanak az oktatók, és aki akar, válogathat közülök, beülhet az előadásokra. Felkértem a kollégákat, hogy ajánljanak érdekes témákat, az is lehet, hogy bevonjuk a doktoranduszokat vagy a máshol tanító végzettjeinket, ez egy új kísérlet lesz. Augusztusban egyébként ott áll a Marianum üresen, sok teremmel, remélem, egy idő után az épület eleven része lesz a Kolozsvári Magyar Napoknak.
Egyed Emese
Egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész Kolozsváron született 1957. július 5-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke. Kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalomtörténet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kapcsolatok. 1997-ben, 1998-ban, 2000-ben a Romániai Írók Szövetségének díjával, 2003-ban Székelyföld-díjjal tüntették ki, 2012-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címmel. A Magyar Tudományos Akadémia 188. közgyűlésén, a külső tagok fórumán, május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki. Az elhangzott indoklás szerint munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom- és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)
2017. június 10.
88. Ünnepi Könyvhét
Teljében a könyves események, a hét végén csúcsra jár a 88. Ünnepi Könyvhét és a 16. Gyermekkönyvnapok Budapesten és Magyarország több városában. Sőt még Kolozsvárt, Aradot is bevonta a rendezvények sorába a népszerű könyvünnep szervezője, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE). A csütörtök délután kezdődött forgatag közel 350 könyvújdonságot kínál az olvasóknak, szinte minden magyarországi és határon túli magyar kiadó időzített erre az alkalomra valamilyen friss kiadványt, a könyvfesztivál központi helyszínén, a Vörösmarty téren egymást érik a szerzők, akikkel pódiumbeszélgetések, kötetbemutatók, dedikálások és más rendezvényformák keretében találkozhatnak az érdeklődők, de van úgy is, hogy kötetlen formában is kialakulnak párbeszédek az írók és a könyvbarátok között. Az ünnepélyes megnyitón az idén Závada Pál Kossuth-díjas írót érte a megtiszteltetés, hogy méltassa a nagy hagyományú megnyilvánulást. A vidéki országos megnyitó Debrecenben zajlott. 
A nyitónapon marosvásárhelyi szerző, Káli István állhatott először közönség elé. A 70 éves prózaíróval A szemfényvesztett című új regénye kapcsán beszélgetett Kőrösi P. József. A könyvhét további programja során még számos erdélyi tollforgató mutatkozott be és dialogizálhat olvasóival. Talán még soha nem volt egyszerre ennyi romániai magyar író a Vörösmarty téren, mint most. Mint az MKKE igazgatója, Péterfy Gergely nyilatkozta, a határon túli kiadók 57 új címmel jelentkeztek. Valószínűleg szombaton és vasárnap sokan megfordulnak majd az erdélyi kiadók pavilonjánál. Legfontosabb könyves műhelyeink képviseltetik ott magukat valamilyen különlegességgel. A Mentor Könyvek, a Lector Marosvásárhelyről, a Pallas-Akadémia, a Gutenberg, a Bookart Csíkszeredából, a Kriterion Kolozsvárról nevezett be a fesztiválra, és több más honi kiadónk kiadványai mellett számos szerzőnk jelentős anyaországi kiadással hívja fel magára a figyelmet. Jó hallani, hogy élénk az érdeklődés a vásárhelyi szerzők és kötetek iránt. Kovács András Ferenc új kötete ismét különlegességet sejtet, Markó Béla két új kötet kapcsán is közönség elé lép, Gálfalvi György, Szabó Róbert Csaba, Vida Gábor se hiányzik frissen megjelent könyveivel, a mind többet vállaló Lector Kiadó Egyed Emese Paian című verseskötetét, Demény Péter Vadkanragyogás című regényét és Bodó Márta Nőszirom című interjúkötetét vonultatja föl. Gáspárik Attila a Pont Kiadónál dedikál. És még hosszasan folytatódhatna a felsorolás a kolozsváriakkal, csíkiakkal és a többi erdélyi szerzővel, akik ugyancsak számíthatnak a vásárlátogatók figyelmére. Tompa Andrea, Fekete Vince, Selyem Zsuzsa,Tamás Kincső, Tamás Dénes és még jó néhányan példázzák az Erdélyben születő magyar irodalom és szakírás erejét, folyamatos megújulóképességét. A későbbiekben rendre igyekszünk mellékletünkben is ismertetni a kiadói termés színe-javát.
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)
2017. június 13.
Kemény Zsigmond emlékhely Pusztakamaráson
A pusztakamarási Kemény-kúria teljes lepusztulása a rendszerváltás utáni években következett be
Egyházmegyei imanapra, az imalánc újabb (harmadik) találkozójára is sor kerül Pusztakamaráson június 17-én, szombaton 11 órától, a Kemény Zsigmond emlékhely felavatása alkalmával.
Az esemény Bibza Gábor esperes áhítatával és a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség kórusának szolgálatával kezdődik. Közös imádság hangzik el református egyházunkért, a református keresztyén családokért, a felnövekvő gyermekekért és fiatalokért, népünk Erdélyben való megmaradásáért, valamint a szórványban élőkért. A Kemény Zsigmond emlékhely avatása keretén belül Bilibók Károlyné báró Kemény Fruzsina mond köszöntőbeszédet, Kemény Zsigmond emberismeretéről tart előadást Egyed Emese egyetemi oktató, Pusztakamarás és a Kemény család kapcsolatáról Rabocskai László tanár előadása hangzik el, a síremlékek helyreállításáról pedig Gergely Zoltán szobrászművész számol be. Az avatón leleplezik Kemény Zsigmond szobrát, majd közös ebéddel ér véget az ünnepség, amelyre szeretettel várják egyházszerető, közösségre vágyó személyeket.
Kolozsvárról autóbusz is indul a hidelvei templom elől reggel 9 órakor. Szabadság (Kolozsvár)
2017. június 19.
Új szobor, restaurált síremlékek őrzik a Kemény-család emlékét
Emlékszobát szeretnének kialakítani Pusztakamaráson
Június 17-én, szombaton Kemény Zsigmond emlékhelyet avattak Pusztakamaráson. A neves íróra és a bárói családra emlékező, áhítattal, imádsággal és előadásokkal egybekötött programot a Kolozsvári Református Egyházmegye imanapjainak harmadik láncszemeként rendezték meg a Kolozs megyei településen. Az ünnepségen Oroszhegyi Attila Zsolt helyi lelkipásztor házigazdaként köszöntötte a közel háromszáz vendéget, majd Bilibók Károlyné báró Kemény Fruzsina fejezte ki háláját őseinek, családja emlékezetének megőrzéséért és ápolásáért. A pusztakamarási református templom udvarán Kemény Zsigmond mellszobrát és restaurált sírkövét, valamint Kemény János és Csóka Rozália sírköveit leplezték le, emellett a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség kórusának szolgálatát hallhatták az egybegyűltek. Az imanapon Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese tartott áhítatot.
Az áhítat a Józsué könyve 4. részének 19-24. versét idézte, hangsúlyozva, hogy „jelt kell állítani az utókornak és önmagunknak, hogy hitünk ne lankadjon.”  Az esperes elmondta: egy látható és egy láthatatlan emlékoszlopot helyeztek el Pusztkamaráson, hiszen Kemény Zsigmond szobra és a családi sírkövek mellett az imalánc keretében, lélekben Isten dicsőségét hirdették, a jövőbe nézve imádkoztak, de a múltból, a Kemény család példájából, egyház iránt táplált szeretetéből merítettek.
Az emlékhely felavatása után Egyed Emese, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi tanszékének egyetemi előadótanára Kemény Zsigmond emberismeretéről tartott előadást, Rabocskai László tanár Pusztakamarás és a Kemény család viszonyáról beszélt, majd Gergely Zoltán szobrász a síremlékek megmentésének folyamatát, a 2013-ban indult munkálatokat mutatta be. Oroszhegyi Attila lelkipásztor elmondta: az elkövetkező időszakban Kemény Zsigmond emlékszobát szeretnének kialakítani.
Egyed Emese egyetemi előadótanár Kemény Zsigmond leveleiből idézve alkotott átfogó képet az író természetéről, kutatói szelleméről és tevékenységeiről. Rámutatott: Kemény mindig a miértre kereste a válaszokat, Erdély története, a történelem titokzatos mozzanatai, ellentmondásos pillanatai, a társadalmi problémák, a nemesség szerepe, valamint az élet és a lélek alapvető kérdései folyamatosan foglalkoztatták. Előadásban ugyanakkor szó esett az író nyelvhasználati stílusának, történetmondása jellegzetes vonásainak kialakulásáról és fejlődéséről is.
Rabocskai László tanár a Kemény család történetét, az egész Erdély területén szétszóródott családtagok, szerteágazó rokoni szálak sorsának alakulását foglalta össze, kitérve a pusztakamarási ágra. Kutatása során az előadó az összes olyan települést felkereste, amely a Kemény családhoz köthető. Beszélt a pusztakamarási kúriáról, az épület pusztulásáról, kitért a református templomban elhelyezett családi címerek magyarázatára, valamint bemutatta Kemény Zsigmond ma is élő emlékezetét.
Az egyházmegyei imanapokat márciusban indították el a Kolozsvári Református Egyházmegyében. A Presbiteri Szövetség szervezésében öt templomban imádkoznak református egyházunkért, családjainkért, gyermekeinkért és fiataljainkért, népünk megmaradásáért, valamint a szórványban élőkért a Reformáció 500 programsorozat keretében. A kolozsvári kakasos és a magyarfenesi templom után következett Pusztakamarás, a nyár folyamán pedig Hídelve és a törökvágási gyülekezetek is bekapcsolódnak az imaláncba.
BEREKMÉRI GABRIELLA Szabadság (Kolozsvár)
2017. július 6.
Gyógyító versek költője: Egyed Emesét köszöntötték 60. szülinapján Kolozsváron
Legújabb kötetének bemutatójával, meglepetéskiadvánnyal, munkásságát értékelő beszédekkel, valamint versekkel köszöntötték Egyed Emese költőt, irodalomtörténészt 60. születésnapján szerdán Kolozsváron.
Bár az ünnepelt úgy tudta, mindössze legújabb, Paian című verseskötetét mutatják be a kolozsvári Agapé rendezvénytermében szerdán délután, nagyszabású születésnapi ünnepséget szerveztek a 60 éves Egyed Emese számára kollégái, tanítványai, barátai.
Az egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész sokoldalú munkásságát méltatták az eseményen felszólalók, akik, mint elhangzott, valamiképpen mind
Egyed Emese egy-egy „otthonának” képviselőiként értékelték sokoldalú tevékenységét, költészetét, pedagógusi, kutatói, művelődésszervezői és irodalomszervezői munkáját.
Sajátos hang az erdélyi líratermésben
Mintegy 150-en ünnepelték a születésnapot, a szervezők erre a napra időzítették a marosvásárhelyi Lector kiadó gondozásában megjelent Paian című verseskötet bemutatását – a kiadványt egyébként már ismertették korábban a budapesti Ünnepi Könyvhéten.
Mint Gálfalvi Ágnes szerkesztő-vezető mondta, a kiadót voltaképpen Egyed Emese „indította” négy évvel ezelőtt, hiszen az első szerzőket ő irányította a Lectorhoz.
Amint a kötetet bemutató Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész fogalmazott, az Egyed Emese-i versvilág, költői univerzum az 1988-ben megjelent első, Délvidék című kötettől kezdve sajátos hangot képvisel az erdélyi líratermésben.
„Ezek a versek „csupasz bőrrel” érintik a klasszikusokat, szoros kapcsolatban állnak a mitológiai világgal, szabadító, gyógyító erejűek, a költő figyel, jelet hagy és belső szabadságra tanít, a kötet pedig izgalmas, furcsa szerepformálódásokat is hordoz” – mondta Bartha Katalin Ágnes.
Egyed Emese úgy fogalmazott, bizonyos fajta „szemtelenség” kell ahhoz, hogy a költő különleges állapotait nyilvánvalóvá tegye, megossza a mindenkori olvasóval.
„Mindannyian szeretünk bámészkodni, felnőttként meghosszabbítani a meséket, mesei szerepeket, ezeket úgy átalakítani, hogy jobbá tegyék emberi kapcsolatainkat. Király László mondta nekem valaha, hogy amit ma nem írsz meg, nem írod meg soha – úgy gondolom, jó, ha nyoma marad bizonyos állapotoknak, hangulatoknak, ugyanakkor így, a versen keresztül is össze lehet kapcsolni az elképzeltet a tapasztalhatóval, a versírás pedig oldja az ember tehetetlenségét” – tette hozzá. A Paian című kötet fülszövegében az olvasható, Egyed Emese költészete sokhangú létköltészet, számára mentsvár a vers, de nem öncélú a költészete: költői attitűdjét mi sem teszi árulkodóbbá, mint a Paian kötetcím – „gyógyító” versek, az ajándékozás, felajánlás gesztusai, mi több, a megbocsátáséi.
Nevekben rejlő univerzumok
Mint a bemutatón elhangzott, a kötetben a múzsák világához való közeledés is tetten érhető, Ady, Arany, Petőfi, Weöres Sándor, Shakespeare, Apollinaire költészetére, egy-egy verssorára, életpályájára való utalásokból is építkeznek egyes költemények. Ilyen például a kétszáz éve született Arany előtt tisztelgő, Levél a lélek ifjúságáról – 1867 című vers (a cím utalás Arany Hová lettél, hová levél, ó lelkem ifjúsága sorára), amelyben a költő a Petőfinek 1867-ben, már annak halála után levelet író Arany szerepét ölti magára.
Egyed Emese meghatottan olvasta fel a rendezvényen jelenlévő édesapjának, Egyed Ákos akadémikusnak is ajánlva az erdővidéki szülőfaluról szóló, Bodos felé, Bodosban című versét.
„Mintha rejtőznél, Bodos lelkem,
Mintha bivalyok lépte tűntén
Holnapod nem is érdekelne,
A pillantás eltévelyedne.
Átkel a vágy a verőfényen.
Hagyj, Istenem, már hazatérnem.”
A költőre jellemző játékosságot, kísérletező kedvet, valamint a kötetben szereplő alkalmi verseket is kiemelte Bartha Katalin Ágnes. A szerző úgy fogalmazott, számára fontos az is, hogy a nevek misztikuma köré építsen egy-egy verset. „A név – legyen az helynév vagy növénynév, idegen vagy magyar nyelvű egység, titokzatos, és bár csupán főnévnek látszik, történetek laknak benne. A verseimben sokszor feltűnnek, hiszen kíváncsi vagyok a nevekben rejlő univerzumokra” – tette hozzá.
Egyed Ákos: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló
A kötetbemutatót követően került sor a meglepetésköszöntésekre, a legelső egy 1990-ben az ünnepeltről készített filmfelvétel vetítése volt, a régi videón verseiből olvasott fel Egyed Emese, Essig József kamerája felvillantotta az ünnepelt kislányait is.
A különféle „otthonok” közül elsőként Egyed Emese szülővárosa, Kolozsvár nevében Mile Lajos, Magyarország főkonzulja beszélt, kiemelve az ünnepelt alkotói és művelődésszervezői munkáját. Mint mondta, szenvedélye, hogy alkotó módon közelítsen a világhoz, amelyet pedagógusként, kutatóként is át akar formálni örökös kísérletező kedvvel.
Soós Anna, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese az Alma Mater nevében méltatta az ünnepeltet, kiemelve a magyar tagozat építésében vállalt meghatározó szerepét.
Berszán István, a Magyar Irodalomtudományi Intézet vezetője a tanárok és diákok nevében is köszöntötte kollégáját. Az ünnepelt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke, így az EME elnöke, Sipos Gábor is méltatta oktatói, szervezői munkásságát. „Egyed Emese mintegy bevonja, bevonzza a fiatal kutatókat az egyesület munkájába, így az ifjúság rájön, hogy az EME nem vénemberek elefántcsonttoronyba zárt közössége. Ugyanakkor kiemelendő, hogy tudományszervező munkájával kiterjesztette az egyesület hatókörét Kolozsváron túlra is” – mondta el Sipos Gábor. Mivel a Szegedi Tudományegyetem testvérkapcsolatban áll a kolozsvári egyetemmel, Szajbély Mihály irodalomtörténész köszöntötte az ünnepeltet a magyarországi intézmény képviseletében, rámutatva, Egyed Emese a francia–magyar irodalmi kapcsolatok legavatottabb erdélyi kutatója.
A köszöntések sorát az édesapa, Egyed Ákos felszólalása zárta, aki meghatottan mondta: tartsa meg az Isten lánya segítőkészségét, sokirányú érdeklődését, a szülőföld, Bodos iránti szeretét is. „Én magam tanúsíthatom, és arra biztatlak: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló” – fogalmazott Egyed Ákos.
Hortus amicorum, vagyis barátok kertje
A rendezvény a Hortus amicorum című meglepetéskötet bemutatójával zárult: az EME adta ki Egyed Emese 60. születésnapjára a száz szerző írását magában foglaló kiadványt. Mint Demeter Zsuzsa, a kötet egyik szerkesztője kifejtette, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és az irodalomtörténészi szakma egyaránt írt a kötetbe. Többek közt Szilágyi István, Király László, Markó Béla, Szőcs Géza, a Székelyföld és a Helikon folyóirat csapatának, a szerkesztő és költő kollégák versei, prózái olvashatóak a „barátok kertjében”. A szakmabeli irodalmárok közül a kortárs irodalommal foglalkozó grénium mellett a 17–19. századi és színháztörténeti műhelyek tagjai is köszöntik a kötetben az ünnepeltet, többek közt olyan neves magyarországi irodalomtörténészek, mint Margócsy István, Fried István, Szajbély Mihály, Szilasi László, Szörényi László, Szilágyi Márton, Debreczeni Attila is. A rendezvényt az EME, a Lector Kiadó, a Kincses Kolozsvár Egyesület, Magyarország kolozsvári főkonzulátusa, valamint a Helikon folyóirat szervezte, a Hortus amicorum című kötet kiadását a Communitas Alapítvány támogatta.
Kiss Judit
Hortus amicorum  Köszöntőkötet Egyed Emese tiszteletére  Szerző(k):Bartha Katalin Ágnes, Biró Annamária, Demeter Zsuzsa, Tar Gabriella-Nóra (szerk) /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2017/
A kötet tartalma, tárgya, köszöntőjellegéből adódóan, heterogén: az első fejezet szépirodalmi írásokat tartalmaz, valamint az ünnepelt szépirodalmi munkásságát értékelő tanulmányokat. A második része a 16–18. századi irodalom világába kalauzol, korabeli naplók, levelezések, albumok, művelődés- és oktatástörténeti, könyv- és könyvtártörténeti tanulmányok révén kaphatunk képet Egyed Emese kutatási területeiről. A harmadik fejezet olvasónapló-jellegű, az itt olvasható tanulmányok többnyire olyan huszadik századi szerzők műveire reflektálnak, amelyek 17–19. századi szerzők munkásságára alapoznak. Magyar és német nyelvű színház- és drámatörténeti tanulmányokat olvashatunk a negyedik fejezetben, kiemelt helyen az erdélyi színjátszás kezdeteivel. Az utolsó rész a huszadik század irodalmába kalauzol, az egy-egy szerzőre (Baka István, Dsida Jenő) vonatkozó tanulmányok mellett elméleti szövegeket is olvashatunk. Az ünnepelt sokrétű tevékenysége révén, a kötet a szépirodalmi, illetve irodalomtörténeti és -elméleti szövegek egy kiadványban való viszonylag ritka, de mindenképpen fontos találkozását is megvalósítja, így célközönségébe az irodalomkedvelő olvasók éppúgy beletartoznak, mint a tudományművelő szakemberek. A nagyközönség és a szűkebb szakma közelítését is célzó kiadvány (http://eme.ro) Krónika (Kolozsvár)
2017. július 6.
Meglepetésvendégek köszöntötték a 60 éves Egyed Emesét Kolozsváron
Egyed Emese arra számított, hogy szerda délután bemutatják a Paian című, legújabb verseskötetét, ám a rövid irodalmi beszélgetés után barátai, családtagjai, kollégái születésnapi köszöntővel lepték meg. Az Agapé Étterem rendezvénytermében nagy számban gyűltek össze a költő, pedagógus, irodalomtörténész munkásságának tisztelői.
A Paian című kötetről Bartha Katalin Ágnes kérdezte Egyed Emesét, beszélgettek alkotásról, transzcendenciáról, mitikus világról, alkalmi költészetről. Egyebek mellett kiderült, hogy a költő szerint önfegyelmet kíván az, hogy a különböző hangulatokat megragadhassa, és papírra vesse. Egyed Emese beszámolt arról is, hogy a helynevek mindig érdekelték, leginkább az, hogy milyen történetek laknak bennük. Amolyan egyszerű főneveknek tűnnek, és ő őszintén kíváncsi arra, hogy Kolozsvár vagy Zsobok milyen történetet őriz magában, magyarázta. Szeret alkalmi verseket írni, de ebben a műfajban az a különös, hogy a költők nem szívesen publikálják őket, főleg nem a szerelmes verseket. A Paian a Lector Kiadó gondozásában jelent meg.
Egyed Emese számára készített első meglepetés egy pár archív felvétel levetítése volt, amelyen az 1988-ban megjelent első, Délvidék című kötetéből olvasott fel részleteket a fiatal költőnő saját nappalijában. Ezt követően a többi „otthon” képviseletében köszöntötték. Mile Lajos, Kolozsvár magyarországi főkonzulja szerint Egyed Emese alkotói, művelődésszervezői és pedagógusi tevékenységeit elsősorban a szenvedély és a kísérletező kedv jellemzi. Soós Anna, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatot vezető rektorhelyettese az olvasás fontosságáról beszélt, Berszán István, a BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézet vezetője azt hangsúlyozta, hogy az évfordulók a találkozások, az összefogás és az emlékezés alkalmai, amelyeket jó megünnepelni.
Felszólalt továbbá Sipos Gábor az Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében, aki a költő kutatói és pedagógusi munkásságát méltatta, majd a BBTE testvérintézménye, a Szegedi Tudományegyetem részéről Szajbély Mihály köszöntötte Egyed Emesét. Ezt követően az ünnepelt édesapja, Egyed Ákos történész meghatódva beszélt lányáról, akinek a további évekre is kíváncsiságot és segítőkészséget kívánt.
Biró Annamária és Demeter Zsuzsa az Erdélyi Múzeum-Egyesület által kiadott Hortus amicorum című könyvet ismertette, amelyben 100 szerző vall Egyed Emeséről. A felszólalók sorát a Helikon szerkesztői zárták felolvasásaikkal: Király László, Karácsonyi Zsolt és László Noémi.
Tasi Annabella / maszol.ro
2017. szeptember 28.
Marosvásárhelyi könyvvásár – irodalmi estek, koncertek, gyerekprogramok
A Jelenkor Kiadóval és szerzőivel, irodalmi estekkel, színházi előadásokkal, koncertekkel, gyerekprogramokkal, olvasójátékkal és persze a magyar könyvkiadás legújabb termésével várja az érdeklődőket november 16 és 19-e között a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, olvasható a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben.
Az idei vásár mottója ahol a múlt és a jövő… egyrészt utal arra, hogy idén több marosvásárhelyi, illetve erdélyi szerző is kerek évfordulós, ennek jegyében kerül sor több irodalmi beszélgetésre, vagy előadásra is. Káli Király István a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke szerint a vásár nemcsak a múltra tekint vissza, hanem a jövőbe is néz, immár öt éve gyerekprogramokat szerveznek, évről évre nagyobb sikere van az olvasójátéknak, és a vásár kimelt programjait is úgy állítják össze, hogy minden korosztály, így a fiatalok is találjanak kedvükre valót.
A vásár idei díszmeghívottja a Jelenkor Kiadó és szerzői: Bartók Imre, Kemény Zsófi, Peer Krisztián, Selyem Zsuzsa és Szabó Róbert Csaba.
A négy naposról öt naposra bővülő rendezvény több mint 100 programpontja közül Szepessy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ vezetője a nagyobb érdeklődésre számot tartó eseményekre hívta fel a figyelmet. Így a Kolozsvári Állami Magyar Színház Julius Caesar című előadására, a Márkos Albert, Gryllus Samu, G. Szabó Hunor és Dagadu Veronika Sena alkotta és Nádasdy Ádámmal kiegészült WH Együttes Shakespeare’s Sonnets&Songs produkciójára, valamint a Kaláka együttes és Lackfi János gyerek, illetve felnőtt koncertjére. Ezek mellett több irodalmi estre is sor kerül. November 16-án a Jelenkor szerzői ülnek egy asztalhoz, 17-én a mai magyar női prózáról értekeznek (Szvoren Edina, Selyem Zsuzsa, Király Kinga Júlia, Péntek Orsolya, Márton Evelin), a költők kerekasztalán (Egyed Emese, Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Kovács András Ferenc, Lackfi János, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Nádasdy Ádám) pedig Arany János kerül terítékre.
Idén is egész napos gyerekprogramokkal várja a legfiatalabb olvasókat Makkai Kinga, a vásár gyermek- és ifjúsági programjainak szervezője, aki hangúlyozta, a programok célja, hogy a gyerekek úgy tekintsenek az irodalomra, mint élő valóságra, amelyben a mű, a szerző és olvasó szerves egységet alkotnak. Így több író-olvasó találkozóra is sor kerül majd, főként idén megjelent kötetek szerzőivel válthatnak szót a legkisebbek. Az évek óta nagy érdeklődés övezte Olvasd el, és játssz velünk! olvasójáték kapcsán elmondta, eddig 120 csapat jelentkezett (szeptember 29-én zárul a jelentkezés). Szabadság (Kolozsvár)
2017. szeptember 28.
Múlt és jövő bűvöletében fog telni a 23. marosvásárhelyi könyvvásár
A Jelenkor Kiadóval és szerzőivel, irodalmi estekkel, Julius Caesarral, Shakespeare szonettekkel, koncertekkel, gyerekprogramokkal, olvasójátékkal és persze a magyar könyvkiadás legújabb termésével várja az érdeklődőket november 16 és 19-e között a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár. Erdély legnagyobb és legrangosabb könyves szemléjének programját sajtótájékoztató keretében ismertették a szervezők, Káli Király István, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke, Szepessy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ elnöke, illetve Makkai Kinga, a vásár gyermek- és ifjúsági programjainak szervezője. – áll a szervezők által kiküldött közleményben.
Az idei vásár mottója ahol a múlt és a jövő… egyrészt utal arra, hogy idén több marosvásárhelyi, illetve erdélyi szerző is kerek évfordulós, így Szőcs Kálmán, Sütő András, Székely János, Bajor, Andor, Tamási Áron, Aranka György, Ady Endre, Arany János . Ennek jegyében kerül sor több irodalmi beszélgetésre, vagy előadásra is. Káli Király István ugyanakkor elmondta a vásár nemcsak a múltra tekint vissza, hanem a jövőbe is néz, immár öt éve gyerekprogramokat szerveznek, évről évre nagyobb sikere van az olvasójátéknak, és a vásár kiemelt programjait is úgy állítják össze, hogy minden korosztály, így a fiatalok is találjanak kedvükre valót. Ugyancsak Káli Király István beszélt az idei könyvkínálatról is, hangsúlyozva, hogy az idei díszmeghívott a Jelenkor Kiadó és szerzői: Bartók Imre, Kemény Zsófi, Peer Krisztián, Selyem Zsuzsa és Szabó Róbert Csaba.
A négy naposról öt naposra bővülő vásár több, mint 100 programpontja közül Szepessy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ vezetője a nagyobb érdeklődésre számot tartó eseményekre hívta fel a figyelmet. Így a Kolozsvári Állami Magyar Színház Julius Caesar című előadására, amely már dél-koreai turnéja után nemzetközi sikernek örvend, a Márkos Albert, Gryllus Samu, G. Szabó Hunor és Dagadu Veronika Sena alkotta és Nádasdy Ádámmal kiegészült WH Együttes Shakespeare’s Sonnets&Songs produkciójára, valamint a Kaláka együttes és Lackfy János gyerek, illetve felnőtt koncertjére. Ezek mellett több irodalmi estre is sor kerül. November 16-án a Jelenkor szerzői ülnek egy asztalhoz (Bartók Imre, Kemény Zsófi, Peer Krisztián, Selyem Zsuzsa, Szabó Róber Csaba), 17-én a mai magyar női prózáról értekeznek (Szvoren Edina, Selyem Zsuzsa, Király Kinga Júlia, Péntek Orsolya, Márton Evelin), a költők kerekasztalán (Egyed Emese, Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Kovács András Ferenc, Lackfi János, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Nádasdy Ádám) pedig Arany János kerül terítékre.
Idén is egész napos gyerekprogramokkal várja a legfiatalabb olvasókat a vásár, minden program a könyvhöz, olvasáshoz kapcsolódik idén is. A programok célja, hogy a gyerekek úgy tekintsenek az irodalomra, mint élő valóságra, amelyben a mű, a szerző és olvasó szerves egységet alkotnak. Így több író-olvasó találkozóra is sor kerül majd, főként idén megjelent kötetek szerzőivel válthatnak szót a legkisebbek. Az évek óta nagy érdeklődés övezte Olvasd el, és játssz velünk! olvasójáték kapcsán elmondta, eddig 120 csapat jelentkezett (szeptember 29.én zárul a jelentkezés). A könyveket elolvasó gyerekeket, fiatalokat különlegesen szeretnének megajándékozni a szervezők. A III-IV-sek az olvasásra kijelölt kötet szerzőjével, a többször is díjazott Kertész Erzsivel találkozhatnak november 18-án, az V-VIII. osztályosok Kosztolányi Dezső A kulcs című novellájának feldolgozását tekinthetik meg november 19-én, a IX-XII-sek pedig a feladott olvasmány tematikájához kapcsolódó Papírrepülők című színházi előadással mélyíthetik el olvasmányi élményeiket november 16-án.
Gáspárik Attila a Marosvásárhelyi Színház igazgatója Románia legszínvonalasabb könyves személéjének nevezte a vásárt, felhívva a figyelmet a sajtó, a városvezetés felelősségére. Meglátása szerint számos értékes esemény – könyvvásár, zenei fesztiválok, filmfesztivál, színház – vesz körül minket, amelyek nincsenek megfelelő súllyal jelen a köztudatban. (közlemény)
Transindex.ro
2017. október 30.
Egy a sokféle Kinde-arc közül – Demeter Zsuzsa irodalomkritikus új kötetéről
A 2014-ben elhunyt Kinde Annamária költészetéről írt kötetet Demeter Zsuzsa irodalomkritikus, aki a nemsokára megjelenő, Szandra May a hóhullásban című könyvről, a költőnek az erdélyi lírában betöltött helyéről is beszélt.
– Most jelenik meg Szandra May a hóhullásban – Kinde Annamária költészete című köteted a vásárhelyi Lector Kiadónál, a kiadvány már kapható lesz novemberben a Marosvásárhelyi Könyvvásáron. Mi indított arra, hogy Kinde Annamária költészetével foglalkozz egy nagyobb lélegzetű kötetben, ahogy te nevezted, „olvasónapló-szerű” kiadványban? Halála után nem látott napvilágot ilyen igényű összegzés, ezért hiánycikknek számított, de ezen túl személyesen mi fűz az ő költészetéhez?
– Kinde költészetére a kétezres évek elején-közepén kezdtem felfigyelni, Helikon-szerkesztőként is óhatatlanul kezembe kerültek kötetei, olvastam a különböző folyóiratokban verseit. S bár nem voltunk közeli viszonyban, egy-egy, a könyveiről megjelent kritika, a vele készítetett Helikon-interjú kapcsán sokat leveleztünk, kedvelte a Helikon szerkesztőségét, az akkor még főszerkesztő Szilágyi Istvánt különösen. Egy-egy levelében nemcsak saját szövegeit csatolta, de felhívta a figyelmünket tehetséges diákjaira is, s ha recenziós példányt küldött frissen megjelent kötetéből, mellékelte kollégái új köteteit is.
Halála után váradi kollégái szerveztek egy kerekasztal-beszélgetést: a Kinde-életmű gondozásáról, utóéletéről tanácskoztak, azóta elkészítették síremlékét, illetve róla elnevezett díjat is alapítottak váradi kollégái. A Helikonban Egyed Emese írt Kinde Annamária halálakor nagyon szép, összegző jellegű tanulmányt, amelyről Emesével sokat beszélgettünk. Egy ilyen beszélgetés alkalmával született a gondolat, ha már Sigmond Istvánról írok monográfiát, nem lenne-e kedvem a Kinde-költészettel is alaposabban foglalkozni.
Kinde Annamária
Kinde Annamária költő, műfordító, szerkesztő
1956. június 10-én született Nagyváradon, 2014. január 5-én hunyt el. Az érettségit követően Brassóban, erdőmérnöki szakon folytatta tanulmányait, majd Nagyváradon szerzett újságírói diplomát. 1990-ben a Majomsziget című ifjúsági lap főszerkesztője. 1992–1996 között az Erdélyi Napló munkatársa. 1996 és 2002 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium igazgatója, 2002-ben az aradi Nyugati Jelen főszerkesztője, 2003-tól az Erdélyi Riport szerkesztője, 2006-tól a Várad című irodalmi hetilap versrovatának vezetője, az Erdélyi Magyar Írók Ligája vezetőségének tagja is volt. Verseskötetei: A hiúzok természetéről (1997), Egy másik arc (2000), Szandra May kertje (2002), Szandra May a sivatagban (2004), Mondhatatlan (2006), Rózsavér (2009), Szandra May és Tom Vanguard igaz története (2010), Hóbanévad (2011), Húzódhatsz közelebb (2013). – Miért az „olvasónapló” műfaját választottad, már ha ezt lehet külön műfajnak nevezni?
– Célja szerint a kötet monográfiának készült, de kizárólag a költészetére fókuszált, a Kinde-verseskötetek együttes olvasatából próbáltam a sokféle Kinde-arc közül kiolvasni és elmondani a saját olvasatomat, azért szerencsésebb afféle olvasónaplónak tekinteni. De mindez folytatható, hiszen nem foglalkoztam Kinde folyóiratbeli publikációival, nem érintettem a különböző, közéleti és kulturális sajtóban végzett munkásságát. És ami a legfontosabb, nem ismerem a hagyatékát, anélkül azonban igencsak nehéz teljes monográfiát írni.
– A kortárs irodalomtörténet-írás nem csupán Kinde költészetét nem méltatta kellő figyelemre, bizonytalanság mutatkozik e költészet helyének kijelölésében is. Miután behatóan foglalkoztál az életművel, te magad hogyan határolnád be a helyét az erdélyi líratermésben?
– Nem vagyok benne biztos, hogy szükséges besorolnunk Kindét az egyes Forrás-nemzedékek közé. Az irodalomtörténet-írás a harmadik Forrás-nemzedékhez sorolja költészetét, de nem szerepel abban az antológiában (az Ágoston Vilmos szerkesztette Kimaradt szó címűben), amelyet hagyományosan a harmadik Forrás-nemzedék antológiájának szoktak nevezni. Ennek sok oka van, amiről beszélek is a könyvben. De ha a Kindével készült interjúkra hagyatkozunk, akkor inkább szellemi és költőtársakról beszél, Király László és Farkas Árpád költészetéhez érzi rokoníthatónak líráját, motivikájában, világlátásában egyaránt.
– Lezárt életműként olvasható a több mint három éve elhunyt költőé. Írtad, hogy igyekeztél felfedni valamiféle lírai narrációt, amelyre kötetei, versei felfűzhetők. Mi lehet ez a vonal, vonulat, hogyan fogalmaznád meg?
– Sokféle Kinde Annamária olvasható ki a kilenckötetnyi versből: provokatív, harcos, elégikus és a sort még folytathatnám. Az én olvasatom az utóbbi, szövegtörténést és személyiségjegyeket, kiadástörténetet és (vallomásos) életrajzot együtt vizsgálok benne, s ezt a személyes megközelítést vállalom is. Tom Vanguard, Szandra May, a Másik K (Kinde alakmásai) szervesen összetartoznak, még ha más-más kötetekben is jelennek néha meg. Számomra leginkább a kolumbiai Alvaro Mutis hajósának, Maqroll árbocmesternek a kalandjait idézik – hangulatiságukban mindenképp – a Kinde-hősök bolyongásai, utazásai. Persze, nem tengeren, hanem hólepte tájban, a versnyelv keretei között.
– Mint írod, Kinde maga is mondta, hogy költészetében elsősorban a második Forrás-nemzedék tagjainak, Farkas Árpádnak, Király Lászlónak a gondolatiságához igazodik – s talán nem véletlen, hogy szellemi elődöket, mestereket, lírájának rokon hangjait, s nem mellesleg mindennapi, a közéleti költészetének fontosabb témáit épp az erdélyiség jelölte ki. Farkas Árpád, Király László versei talán nem ismeretlenek a magyarországi közönség számára, viszont Kinde Annamáriáé jószerével az maradt. A kötetednek az is a célja, hogy nemcsak az erdélyi, hanem a magyarországi olvasókhoz is közelebb hozza az életművet?
– Egy monográfia nem csinál tavaszt. S abban sem vagyok biztos, hogy Király László vagy Farkas Árpád költészete (bár utóbbiról egyébként nemrég jelent meg egy kiváló monográfia Magyarországon, Cs. Nagy Ibolya készítette) ismert lenne a magyarországi olvasók körében, vagy ne lenne bőven tennivaló ezen a téren. De azt hiszem, itthon is bőven van bepótolni való: ha csak az elmúlt huszonhét évre gondolok, hány írói hagyaték maradt gazdátlanul, amelyeknek a sorsáról semmit sem tudunk. Alig vannak folyóirat-repertóriumaink, szerzői monográfiák is csak elvétve. Vagy hogyan várjuk el, hogy a magyarországi olvasók ismerjék például Mózes Attilát vagy Lászlóffy Aladárt, ha könyveik nem elérhetők?
Demeter Zsuzsa kötetének bemutatója
Demeter Zsuzsa Szandra May a hóhullásban – Kinde Annamária költészete című, a marosvásárhelyi Lector Kiadónál megjelenő kötetét a Marosvásárhelyi Könyvvásáron november 7-én délután 6 órától, valamint a november 24-én kezdődő Nagyváradi Könyvmaratonon is megismerheti az olvasóközönség. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)
2017. november 16.
Az örök Adyt ünneplik: háromnapos megemlékezéssorozat három partiumi helyszínen
Ady Endre születésének 140. évfordulóján háromnapos megemlékezéssorozatot tartanak három helyszínen. A Szatmárnémetiben, Érmindszenten és Nagykárolyban szervezett, csütörtökön kezdődő eseményeken irodalmárok, politikusok, egyházi személyiségek értékelik a költő életművét, jelentőségét.
A 140 éve született Ady Endrére emlékeznek a csütörtökön kezdődő, szombatig tartó, Érmindszenti zarándoklat elnevezésű nagyszabású ünnepségsorozaton, amelyet három helyszínen: Szatmárnémetiben, a költő szülőfalujában, Érmindszenten és Nagykárolyban tartanak. Muzsnay Árpád főszervező, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) főtanácsosa a Krónikának elmondta, az immár 28. alkalommal szervezendő esemény, amely kezdetben lokális jellegű volt, Kárpád-medencei szintűvé vált, hiszen nemcsak Erdélyből és Magyarországról, de Felvidékről, Délvidékről is érkeznek meghívottak.
„Politikusok, irodalmárok, az egyházak képviselői is megemlékeznek a kerek évfordulóról, méltatják a költő életművének jelentőségét. Öröm és megtiszteltetés számunkra, hogy vendégül láthatjuk a résztvevőket, és szeretnénk minél színesebb, minél messzebbre mutató rendevénysorozatot szervezni” – mondta el Muzsnay Árpád.
Emléktábla a költő román fordítójának
Hangsúlyozta, ő maga 1990 óta szorgalmazta és segített megvalósítani a jelentős irodalmi, történelmi személyiségekről való megemlékezéseket, mindezt annak a gondolatnak a jegyében tette, hogy Adyval szólva a „szolganépek Bábelében” az egymás mellett élő nemzetiségek csak együttes törekvéssel építhetnek jövőt. „Számos olyan eseményt szerveztünk, például a Rákóczy Ferenc alakjához kapcsolódóakat, amelyekben részt vett a Szatmár környéki románság is. Szintén ilyen lesz az Ady-megemlékezés, hiszen »a Dunának, Oltnak egy a hangja« költője hitt az együttélő nemzetiségek testvériségében” – mutatott rá a főszervező.
Ennek jegyében csütörtökön Szatmárnémetiben Ady jeles román fordítójának, Gabriel Georgescunak állítanak emléktáblát a volt Vajay – I. C. Duca utca 33. szám alatt. Mint Muzsnay rámutatott, a craiovai származású Georgescu tulajdonképpen nem tudott magyarul, nyersfordításból készítette el Ady verseinek nagyszerű műfordítását: két román nyelvű kötet is megjelent, egyik 1948-ban, a másik 1970-ben. Az emléktábla-avatással is arra szeretnénk ráirányítani a figyelmet, hogy a velünk együtt élő nemzetiségek felfigyeljenek értékeinkre.
Szintén ide kapcsolódik, hogy Pop Felician költő, műfordító, a Szatmárnémeti Megyei Múzeum igazgatója román nyelvű előadást tart Forţa toposului la Ady: De la Eriu la Ocean (A toposz ereje Adynál: Az Értől az Óceánig) címmel. A műfordítónak egyébként szakterülete a románság ábrázolása a magyar irodalomban, ugyanakkor többek közt Markovits Rodion műveit ültette át románra” – fogalmazott Muzsnay Árpád.
Az Ady-féle költőszerep a kortárs kultúrában
A rendezvénysorozat keretében Az örök Ady címmel tartanak irodalmi tanácskozást a Szatmár Megyei Múzeum dísztermében, ahol többek közt Pomogáts Béla és Karádi Zsolt magyarországi, Kozma Dezső, Egyed Emese, Balázs Imre József kolozsvári, Kereskényi Sándor szatmárnémeti irodalomtörténész, Hegyi Katalin budapesti főmuzeológus tart előadást, ugyanitt lesz hallható Pop Felician értekezése is.
A tanácskozáson szó esik többek közt az erdélyi Ady-vitákról, A Gare de l'Esten új értelmezéséről, a költő identitásdiskurzusáról. Balázs Imre József megkeresésünkre elmondta, Az Ady-féle költőszerep a kortárs kultúrában című előadásában a kilencvenes évek kortárs irodalmának, irodalomtörténetének Ady-képét jellemzi, ekkor a költő mondhatni nem állt nyerésre mondjuk Kosztolányi Dezsővel szemben.
„Ady váteszi, prófétai szerepvállalása és egyéniségkultusza anakronisztikusnak tűnt a kilencvenes években, mikor az irodalom társadalmi presztízsvesztéssel szembesült, Kosztolányi viszont nem akart próféta lenni, a nyelvre figyelt. Az előadásomban azt is megpróbálom nyomon követni, hogy alakul az Ady-féle költőszerep kortárs szerzők, Térey János, Kemény István és mások költészetében. Végül pedig „tágítanám kicsit a kört, és a slam poetry és egyéb performatív műfajok szerzői-előadói szerepével vetem egybe az Ady-féle szerepet, és ott már látszani fog, hogy igazából ez mindvégig ott működött a kultúrában, csak inkább a populáris műfajokban volt sikere” – fejtette ki az irodalomtörténész.
Szoborpárt avatnak Nagykárolyban
Muzsnay Árpád kiemelte, értékelendő a nagykárolyiak gesztusa, a városvezetés ugyanis kettős szobrot állíttat a jubileum alkalmából.
Mint korábban beszámoltunk, a háromnapos megemlékezés szombaton délután Nagykárolyban Bíró Lajos mátészalkai szobrászművész Ady Endréről és Bölöniné Marchiș Otiliáról (Itókáról) készült alkotásának leleplezésével ér véget.
A főszervező úgy fogalmazott, ez a szoborpár is a magyar–román kultúra összefonódását szimbolizálja, hiszen a költő szűk baráti köréhez tartozó Marchis Otilia görögkatolikus esperes lánya volt. Az 1880-as évek közepén Nagykárolyban járt iskolába, 1904-ben Párizsba ment, ott ismerkedett meg későbbi férjével, Bölöni Györggyel, aki bevezette a francia főváros irodalmi és képzőművészeti köreibe.
Bölöni révén baráti kapcsolatba került a szintén Párizsban tartózkodó Adyval és Lédával (Brüll Adéllal). Ekkor nevezi el Ady Itókának, az Oti becenév játékos anagrammájából. Ennek az életre szóló barátságnak a történetét Marchis Otilia Ady Párizsban című naplójában örökítette meg. Pénteken a nagykárolyi városháza patinás dísztermében könyvbemutató várja az érdeklődőket: az Ady Párizsban/Szenvedések könyve című kötetet a szerkesztő, Végh Balázs Béla irodalomtörténész ismerteti.
Mindszent nevű települések találkozója
A nagyszabású rendezvénysorozat olyan szempontból is különleges, hogy a Mindszent nevet elő- vagy utótagként viselő Kárpát-medencei települések találkozóját is megtartják a Megyei Múzeum dísztermében – mondta Muzsnay Árpád. Érmindszenten kívül a székelyföldi Csíkmindszent, valamint a Vas megyei Csehmindszent – Mindszenty József bíboros szülőhelye – képviselői is jelen lesznek az eseményen, amelynek díszvendége Szili Katalin jogász, a Magyar Országgyűlés volt elnöke, valamint Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke.
A rendezvénysorozaton részt vevő politikusok közül egyébként egyesek költők is, így ilyen minőségükben is tiszteletüket teszik: Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, valamint Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke. A történelmi egyházak képviselői közül jelen lesz a megemlékezéssorozaton többek közt Schönberger Jenő római katolikus megyéspüspök, Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, valamint Gyerő Dávid, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője. Az Érmindszenti zarándoklat részletes programja az Emke.ro honlapon olvasható. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)
2017. november 17.
Székelyek régi magyar prózája?
Évente két alkalommal – pünkösdre és a novemberi Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra – jelennek meg a Hargita Kiadó gondozásában a Székely Könyvtár kissorozatai. A hét végén ismerhetik meg a könyvbarátok a legújabb öt kötetet. A Régi székely írók című kötetet Egyed Emese mutatja be.
Milyenek voltunk? Másképpen szólva: hogy éltek, hogy szóltak az előttünk járók, gondoltak-e ránk? Elképzelték-e szülőföldjük jövendő történetét, lakóit?
Bizonyára álmodtak rólunk.
Álmodtak is, nemcsak harcoltak, megjelentek, gürcöltek, társalogtak. Mertek képzelődni, a tapasztaltakat továbbgondolni. Ezért nehéz megvonni a határt (ezúttal nem is kívánunk ilyen határt vonni) tényirodalom és fantáziapróza között. Értjük-e az előttünk járók szavát? (Szabad-e azt a valaha sűrűn írt, egy tömbbe szorított sokféle mondandót vesszővel, párbeszédjelekkel „lefordítani” a mai olvasónak? Ezennel megpróbáltuk…)
E kötetben csaknem háromszáz év szövegkincséből, a székelyudvarhelyi kódex megírásától (1526) Baróti Szabó Dávid búcsúleveléig (1819) mutatunk fel változatos darabokat, ismerős vagy most felfedezendő olvasmányokat; többnyire részleteket terjedelmesebb művekből.
A próza hosszabb lélegzetű, előre nem sejthető ritmusú mondatok összefüggő sora, a nyelv különleges szerveződése. Idetartozónak véltük a prédikáció és a tanító szándékú szövegek, meg a hagyományosan szépirodalminak számító műfajok – a regény, a novella, az anekdota – mellett a fordulatos levelet, a személyes tapasztalatokat rögzítő vagy a csoport múltját megjelenítő elbeszéléseket is.
Feltárás minden válogatás.
A korszak írástudói környezetükhöz vagy az utókorhoz (a régiek kedvelt latin terminusával szólva a posteritáshoz) fordulva használták a tollat, olvasmányok, események, viselkedésmódok rögzítésére, értelmezésére. Magyarul írtak – csodálkozhatunk az írott nyelv gyakori latin vendégszövegein, de a régiségben ez volt a szokás. Az időben minden nyelv változik, a magyar is; azonos időben is a nyelvhasználatok sokféleségét jelentette és jelenti; maga az írott szöveg csak árnyéka az élő nyelvi kifejezés színeinek, ízeinek…
Rozsnyai Dávid bizarr írása azonban éppen a játékos nyelvkeverés miatt érhetett el a 17. században, és ér el ma is humoros hatást.
Mikes Kelemenből kettőt is ajánl az antológia: a háromszéki főkapitány levelét, a hazáján kívül bujdosótól nemcsak az 1794 óta nyomtatásban is olvasható (törökországi) leveleit, hanem a 20. századig kéziratba „rekedt” fordításai közül is kettőt: Erdélybe hazaküldött misztikus dialógusát (Benoît van Haeften műve alapján) és egy, a korban divatos érzékeny kalandregény magyarítását. Ennek eredetije (Madeleine-Angélique de Gomez Les Journées amusantes, dédiées au roi) 1722-ben jelent meg Párizsban.
Van, ahol a szűkszavú praktikumot az álmélkodás élménye avatja prózává (Kálnoki István kertleírásában), vagy az otthonosság és a kíváncsiság dinamikája (Pekri Polixéna bécsi naplójában) – vagy az események végzetszerűségének gondolata: a történelem mint rémdráma jóvátehetetlensége (Bánffi Dénes megölésének felidézése Cserei Mihály Históriájában).
A prózaszövegeket jellegük szerint csoportosítva egy-egy tömbön belül többnyire időrendben (a szövegek létrejötte rendjében) közöljük; történet-elbeszélést, vallásos szövegeket, értekező prózát, érzékeny históriákat, leveleket, szöveges mókázást.
Ugyanattól a szerzőtől több írást közreadva jelezzük az írói képességek elismerésre méltó sokféleségét. Felismerjük közben, hogy a stílusok divatváltozása (két-három-négyszáz év azért nagy idő) provokációként hat…
Fordításokat is az irodalmi próza körébe vontunk – ezek a munkák a szerzők tudatosságára, a nyelv „munkába vonására”, közvetítő képességeire utalhatnak.
Kedves olvasó! Utalások, jelentések, elhallgatások, sejtetések, felelősség és tréfálkozás jegyében találkoznak itt egymással és olvasójukkal a régi írások. Az írásmódot közelítettük a mai helyesíráshoz, de az egyéni nyelvhasználatot következetesen jelző szövegeken keveset változtattunk (például Kovásznai Sándor szövegén).
Hogy hangoznak e szövegek elmondva? Életre is kelnének a jelentések?
Székelyek voltak-e az itt megszólított szerzők? E papok, katonák, nemesemberek, tollforgató hölgyek, udvari népek… Arra figyeltünk, hol születtek vagy hol éltek huzamosabban szerzőink. Írásos nyelvhasználatuk, esetleges vallomásos szövegeik ritkán szólnak tételesen ilyen identitásról. (Szabó Dávid például Baróton született, Székelyudvarhelyen tanult, s bár élete nagy részét a Székelyföldtől távol élte le, költőtársai székelyként emlegették.)
Erdélyiségről, magyarságról, székelységről – de az emberi élet mindenkori tétjeiről is szólnak ezek az írások: hűségről és pártoskodásról, vallásról, hétköznapokról, pompáról és tragédiákról. A nyelvről magáról is.
Több ilyen antológiát lehetne összeállítani, ez a mostani kedvteremtő kíván lenni történetek ösvényein, az olvasó kíváncsiság idejében… Megfejtésre váró (székely) mondatok, megírandó szerzői életutak, emberi hangok időben-időtlenségben: örömmel ajánlom! Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. november 18.
Megmutatják Erdővidék kincseit
Az Erdővidéki Közművelődési Napok szervezői jelentős mérföldkőhöz érkeztek: a régió kulturális életét megmozgató eseménysorozatra huszonötödik alkalommal kerül sor. A program előadóestet, könyvbemutatót, koncertet, színjátszó előadást foglal magában, s átadják az Erdővidék Kultúrájáért díjat is.
Hétfőn Csadi Zoltán budapesti színművész Petőfi Sándor Úti levelek Kerényi Frigyeshez című művéből szerkesztett előadását mutatja be a baróti nagyérdeműnek a városi művelődési ház Bodosi Dániel Termében.
Kedden Incze László muzeológus-történész emléke előtt tisztelegnek, azt követően Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kirendeltségének igazgatója a Bánffy Miklós pályaképe című kiállítást nyitja meg az Erdővidék Múzeumában.
Szerdán Egyed Emese egyetemi tanár Verses találkozások című kötetét, illetve az általa szerkesztett Baróti Szabó Dávid: Kisded szótár és Lukáts István: Andalgj hát, citerám című könyvet mutatják be.
Csütörtökön Erdővidék Múzeumának vendégei Ségercz Ferenc és barátai lesznek, pénteken Miklósváron az Erdővidék Kultúrájáért díjat adják át a kistérség, Erdővidék kulturális örökségének védelméért, a vidék hírnevének öregbítéséért gróf Kálnoky Tibornak. Az alkalomból a Kálnoky-kastélyban fellép a Codex és Kájoni Consort régizene-együttes, illetve közreműködőként a csíkszeredai Györfi Erzsébet és a marosvásárhelyi Lőrinczi György.
Szombat reggel Fehér János művészettörténész vezetésével Szent László nyomában Háromszéken címmel autóbuszos kiránduláson keresik fel a lovagkirály emlékét falképeken őrző templomokat. Hecser László / Háromszék; Erdély.ma
2017. december 18.
Kritikakötet és monográfia a kortárs irodalomról
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája is csatlakozott az V. Adventi Könyvvásár programja sorozatához, a hétvégén Adventi könyvbemutatók címmel tartott rendezvényeket, beszélgetéseket a Bulgakov kávéházban. Szombat délután, többek között Balázs Imre József Ezeregy mondat. Kritikák a kortárs irodalomról című kritikakötetét és Demeter Zsuzsa Szandra May a hóhullásban. Kinde Annamária költészete című monográfiát mutatták be.
Balázs Imre József költőt, kritikust a nemrég megjelent tíz mondatos kritikákat tartalmazó kötetről Vida Gábor kérdezte, míg Demeter Zsuzsa irodalomkritikust Kinde Annamária költészetéről, életéről és az erről készült monográfiáról Egyed Emese faggatta.
„Portrét írni a könyvről”
Az online terjedő „5 dolog, amit nem tudtál a kürtőskalácssütésről” jellegű listázás mintájára kezdett el Balázs Imre József 2011-ben, szintén online felületre, tíz mondatból álló könyvkritikákat írni, alkalmazkodva az online olvasásra jellemző türelmetlenséghez. A kritikák címeiben megfogalmazott „Tíz mondat a...” remélte, hogy megfogja majd az olvasót. „Kivetem a horgot az olvasónak. Ez egy ígéret, hogy rövid lesz”, magyarázta a kritikus, miért is választotta ezt a formát.
Vida Gábor kérdésére, miszerint tíz mondatot írni egy kötetről nem vált-e olyanná, mint a szonettírás, nem érezte-e egyfajta kötöttségnek ezt a döntést, Balázs Imre József bevallotta, egy idő után tényleg kötöttséggé vált. 40-50 tízmondatos kritika után azt érezte, hogy a mondatai mind ugyanolyanok. Olyanfajta kötöttséget érzett, mint a tanárok: a középiskolai tanár 45 perces kötött formához van hozzászokva, az egyetemi tanár másfél óráshoz, és ebből nehéz kizökkeni.
Mi az, ami belefér egy könyvről 10 mondatba, kérdezte a moderátor. Balázs Imre József elmondta, a tízmondatos kritikaírás első mozzanata, hogy ledesztillálja, lecsupaszítja a kötetet. „Az kerül be, ami számomra a kötet magja, ahogyan megragad valamit”, magyarázta, majd hozzátette, a tíz mondatban csak egy portréfélét ír a könyvről.
Vida Gábor a beszélgetés végén arról faggatta a kritikust, hogyan válogatja ki azokat a köteteket, amelyekről kritikát ír, volt-e olyan könyv, amelyről nem tudott írni, ír-e egyáltalán negatív kritikát. A szerző kifejtette: olyan könyvek „kerülnek bele a hálójába”, amelyek valami újat hoznak a kortárs magyar irodalomban. Több szempont is meghatározta azt, hogy ebbe a most megjelent kötetbe milyen könyvkritikák kerültek be, jegyezte meg, de nyilván, elsősorban a kiadvány terjedelme szabta meg. Balázs Imre József szerint szemtelenség egy-egy kötetről „csak” tíz mondatot írni, ezért uralja a kötetet inkább a verskritika, és ezért nem ír hosszabb prózákról benne.
Kinde Annamáriára mint költőre felhívni a figyelmet
Kötetről kötetre haladva, kronológikus sorrendben végzett elemzés eredménye a Szandra May a hóhullásban. Kinde Annamária költészete című monográfia, beszélt a könyv létrejöttéről annak szerzője, Demeter Zsuzsa. Ám mivel Kinde Annamária életének számos meghatározó mozzanata kimaradt a kötetből, mint például a Várad folyóiratnál, Erdélyi Riportnál, vagy a Sajtókollégiumban végzett tevékenysége, Demeter Zsuzsa kételkedik abban, hogy egyáltalán lehet-e monográfiának nevezni azt, amit írt. Bevallotta, célja nem is egy „nagymonográfia” írása volt, hanem inkább az, hogy Kinde Annamáriára mint költőre hívja fel a figyelmet, a költői világát szerette volna bemutatni. „Vegyük a kezünkbe a kötetet, hisz ez a kritika lényege”, fűzte hozzá.
Egyed Emese, a könyvbemutató moderátora arra volt kíváncsi, a monográfia írása közben talált-e a szerző köteteken átívelő, ezeket összekötő motívumokat. Demeter Zsuzsa elmondta, a legerősebb ilyen motívum az alteregók történeti íve, amelyre egy erős narratív szálat épít a köteteken keresztül Kinde Annamária. Emellett jellemző a költészetére a teljes ambivalencia is, tette hozzá, kiemelve, hogy a költő vívódó alkat volt, vívódásának megvannak a saját metaforái, képi formái is. Az erős irónia, önirónia, de egy különleges optimizmus is meghatározó eleme a költészetének, ugyanúgy, ahogy a méltósággal viselt betegsége is, részletezte a monográfia szerzője.
A moderátor kérdésére, hogy ez egy teljes, lezárt életmű-e, Demeter Zsuzsa azt válaszolta: kerek, egész, teljes életmű, hiszen más már nem is lehet. „A töredékességében kell egésznek nézni”, vélte. Megjegyezte: Kinde Annamária költészetének erős prózai vetülete is van, gyakran kacsintgatott a próza felé, ezért úgy vélte, talán ebben a műfajban folytatta volna az írást az életmű során, ha megadatott volna neki a lehetőség.
A könyvbemutató során Kinde Annamáriával készített interjúrészleteket hallgathattak meg a jelenlévők, a költő verseiből pedig Mărcuţiu-Rácz Dóra másodéves, és Moga Petra, elsőéves filológushallgatók olvastak fel. Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)