Szilvássy Carola újra Marosvécsen
Kiállítás egy különleges asszony életéről
A helikoni leszármazottak idei találkozóján báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola újra visszatért a marosvécsi Kemény-kastélyba. Tette ezt Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, a Budapesti Színháztörténeti Intézet munkatársának jóvoltából, aki gróf Bánffy Miklós író, politikus, rendező életét és munkásságát kutatva figyelt fel a 20. század kezdetének egyik legérdekesebb, legizgalmasabb, rendkívül művelt, nonkonformista Kolozsvári nőalakjára.
Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy szükségünk van női példaképekre, Szilvássy Carola életéről és egyéniségéről Szebeni Zsuzsanna érdekes kiállítási anyagot állított össze – Egy modern társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepei a századfordulón címmel –, amelyet először a Budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum Körtermében állítottak ki. Az úgynevezett bolygó kiállítást a Kolozsvári magyar napokon a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Reményik Sándor Galériájában láthatta a közönség. A Szilvássy Carola életútját dokumentumok, naplórészletek, fotók, vallomások, alapján bemutató tárlat jelenleg a nagyszebeni református templomban és a marosvécsi kastélyban tekinthető meg.
Báró Bornemissza Elemérné nem először "tartózkodik" Marosvécsen, hiszen a helikoni találkozók elmAradhatatlan résztvevőjeként rendszeresen jelen volt a Kemény-kastély vendégei között, s közben a szervezésben is jelentős segítséget nyújtott a házigazdáknak. Állítólag az ő javaslata volt, hogy a szabadtéri tanácskozások színhelye a kastélypark százados tölgyei alatt legyen, ahol Kós Károly terve alapján a Kuncz Aladár emlékére állított helikoni kőasztal helyét is kijelölte. Régi jó ismeretség fűzte gróf Kemény Jánoshoz és feleségéhez, Augustához. Augusta fivérét John Patont, Szilvássy Carola testvére, Szilvássy Margit és férje, gróf Béldi György hívta meg Erdélybe, ahol az angol állampolgárságú férfit az első világháború kitörésekor internálták. Az erdélyi arisztokrata családoknál eltöltött "kényszerfogság" annyira jól telt, hogy 1922-ben egy levitézlett hadi motorkerékpárral újra visszatért Erdélybe, és magával hozta a húgát, Augustát is. A jármű Marosvécsen elromlott, így ismerkedett meg a kastély fiatal ura a lánnyal, s mivel Kemény János anyanyelve is az angol volt, könnyen szót értettek.
A találkozás szerelemmel és a Béldi család mezőségi lakhelyén, Gyekén megkötött házassággal végződött – számol be a nem mindennapi történetről Marosi Ildikó Versailles- i repkény című könyvében. A vécsi kastélyban megnyílt emlékkiállításon megtekinthető egy régi keresztelőről készült fénykép, amelyen a Kemény család elsőszülött gyermekét, a korán elhunyt Jánoskát keresztanyaként báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola tartja az ölében. Tisztségeit hosszú felsorolni, aktív közéleti tevékenysége során "a Kolozsvári Nőszövetség elnöke, a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet Rend kitüntetettje, a diakonisszamozgalom első számú támogatója" volt. Szerteágazó tevékenységéhez hasonlóan gazdag egyénisége is – derül ki arról a tablóról, amelyen kortársai vallomását olvashatjuk. Alakját regényekben, képzőművészeti alkotásokban (portréban, rajzban, szoborban) örökítették meg. Bár gróf Bánffy Miklóssal való kapcsolatából (ez utóbbi apjának az ellenállása miatt) nem lett házasság, ötvenöt éves barátság fűzte őket egymáshoz.
"17 éves volt, amikor először láttam, egész életemen át ismertem és becsültem. Az Erdélyi történet Adrienne-jében sok vonást felhasználtam belőle, egész irodalmi pályámban érvényesült a befolyása…" – olvasható Bánffy Miklós vallomásában.
A Szilvássy Caroláról alkotott kép nem volt egyértelmű a korabeli Kolozsváron, erről Kuncz Aladárt idézi a kiállítás kurátora: "Ha igaz, amit a városban beszélnek róla, (...) akkor "M." grófnő valóságos démon. Házasságokat, eljegyzéseket bont fel. Hódolói vannak Európa mindegyik nagyvárosában. Színészeket fogad a lakásán… Még ápolónőnek is kiképeztette magát. Szeszélyes, nyugtalan, s aki leírhatatlan hatáskörének bűvkörébe kerül, azt, legyen férfi, nő, gyerek, vagy öreg ember, biztosan pusztulásba is kergeti. Ezt és hasonlókat beszélnek róla a városban. Klára meg van győződve, hogy mindez túlzás".(Felleg a város felett, 1931)
"Aligha ismertem nőt, aki Carolánál gyakrabban szolgált volna meglepetésekkel. Szenvedélyesen tudott gyűlölni, és ugyanolyan szenvedéllyel tudott jó lenni. Szerette az életet, mindig érdekesnek, izgalmasnak, még a legnehezebb pillanataiban is szépnek tartotta. Nem félt senkitől és semmitől, megingathatatlan volt fatalista hitében. (Ne tévesszük ezt össze a protestáns egyházak predesztináció-tanával.) Az élet csúcsain álló emberek között nagyon sok ellenséget szerzett magának harcos szókimondásával, de egyre több és több barátot, csodálót az elesettek, az igazi nyomorultak és szerencsétlenek között…" – jellemezte Karácsony Benő. Franyó Zoltán verset írt róla.
Keresztfia, Óváry Zoltán, a New York-i egyetem világhírű kutatóorvosa Emlékeimből című memoárkötetében (Kriterion, 2004) nagy szeretettel idézi fel Szilvássy Carola alakját. Édesanyja, Óvári Elemérné Purjesz Olga híres Kolozsvári szalonjában "lágy szépségével" mindenkinek a figyelmét magára vonta. Ráadásul a legelegánsabban öltözködő nő volt az egész Osztrák- Magyar Monarchiában – állítja a keresztfiú, majd hozzáteszi, hogy kivételesen jártas volt az irodalomban és a művészetekben, a magyaron kívül beszélt még németül, franciául, angolul és olaszul. Az év legmelegebb hónapját Velencében töltötte, ahol a régi velencei családok mindig szívesen fogadták.
Az egyik tablón unokahúga, Siemers Ilona emlékírása olvasható Carola szüleiről, gyermek- és fiatalkoráról, esküvőjéről, szivágyi vadászkastélyukról.
Szilvássy Carola 1876-ban született Szilvássy Béla hadrévi földbirtokos és báró Wass Antónia házasságából. A család minden telet Bécsben töltött, ahol lakásuk volt és a két lányukat iskoláztatták. Amikor befejezték tanulmányaikat, a család visszatért Kolozsvárra, hogy Carolát bevezesse az úri társaságba, ahol azonnal nagy sikert aratott. Hasonlóképpen Velencében is megfordultak utána, és egy olasz szobrász márvány mellszobrot készített róla.
"Carola időközben szép és érdekes lánnyá serdült. Magas, karcsú alakja és szép járása volt. Természetes göndör haja sötétszőke. Nagy szeme tengerzöld színű. Bőre inkább sötét árnyalatban játszott. Arccsontja kissé előreugrott, mint a régi magyaroknak. Szája nagy és kifejező. Szellemes, élénk és temperamentumos lány volt. (…) Kivételesen szórakoztató és intelligens …, és ezt az erényét idős korban is megőrizte, akárcsak különc természetét."
Szilvássy Carola 1896-ban ment feleségül báró Bornemissza Elemér szilágycsehi földbirtokoshoz, aki a Károlyi grófok tiszttartója és ügyintézője volt. Ő mentette meg a grófi családot a csődtől. Színpompás esküvőjüket a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartották. A jó gazdaként és üzletemberként ismert férj rövid időn belül figyelemre méltó vagyont szerzett, ebből Szivágyon vadászkastélyt épített, amit gondosan rendeztek be. Ott született kisfiuk, Hubert, akit Carola nagy szeretettel nevelt. A szép és okos kisgyermek 1903-ban skarlátban meghalt. Attól kezdve élete végéig feketében járt – emlékezik Siemers Ilona.
Szilvássy Carola bécsi színházi élményei hatására már gyermekkorától vonzalmat érzett a drámai jelenetek iránt. A kortárs kritika szerint Janovics Jenő színházigazgató pártfogoltjaként mély átéléssel játszott a Kolozsvári színpadon, többek között Ibsen Nóráját. Színészi pályája mégsem teljesedhetett ki, ugyanis beszédhibáját (érezhetően raccsolt) nem lehetett korrigálni. A filmezéssel is próbálkozott. 1913-ban Hetényi Elemérrel közösen forgatták Az apacs nő szerelme című moziszkeccset, amelyet a Kolozsvári nőegylet bazárján mutattak be. Az indián történet első helyszíne, az apacstanya után az erdélyi valóságot mutatta be a New York kávéházban filmezett jelenettel. Az apacs nőt ő maga, a többi szerepet arisztokrata ismerősei játszották. Keresztfia, Óváry Zoltán visszaemlékezése szerint Szilvássy Carola volt a világon az első nő, aki repült. Amikor 1909-ben a francia repülőgép- feltaláló, Louis Blériot Budapesten mutatta be találmányát, a tengernyi kíváncsiskodó között a házaspár is jelen volt.
Mivel a feleség kérését a francia feltaláló nem akarta teljesíteni, állítólag csillagászati összeget, 10.000 aranykoronát kért, hogy eltántorítsa szándékától. A pénzt azonban báró Bornemissza Elemér fél órán belül kifizette. Arról, hogy Carola valóban felrepült-e a levegőbe, "ami a női egyenjogúság felé tett első lépésének tekinthető", nincsen dokumentum. Életének meghatározó szakasza, hogy az első világháborúban önkéntes ápolónőként dolgozott. Hivatalosan is elvégezte a bábaképző főiskolát, majd sebészorvos mellett asszisztálva gyűjtött tapasztalatot. Két évet töltött az orosz–lengyel fronton, s amikor hazatért, legfontosabb hadiélményei nem a csatákról, hanem emberekkel való találkozásairól szóltak. Ápolónői ruhában készült fényképe, aláírása és egy hálás ápoltjának a köszönőlevele is látható a kiállításon. Emlékkönyvébe katonák, politikusok, előkelőségek és hétköznapi emberek írtak emléksorokat különböző nyelveken, mások rajzokkal, kis festményekkel, versekkel emlékeztek meg találkozásaikról. "Hans Eder brassói szász festő az első világháború alatt merész háborúellenes képeket rajzolt és festett. Egyik eredetije megtalálható ebben az emlékkönyvben. Carola szép kezét ábrázolja, amint egy haldokló német katona fejét simogatja…"– írta Karácsony Benő.
Háborús naplója, amelybe félmondatos feljegyzéseit írta, a kutató számára is bőven ad munkát, számolt be Szebeni Zsuzsanna a napló megfejtése közben tett felfedezéseiről. Szivágyi kastélyukat az 1918-as erdélyi bevonuláskor kifosztották. Bornemissza Elemér, akit politikai okokból üldöztek, a birtokait is elveszítette. A határon átszökve Magyarországon kezdett új életet. A két világháború között Szilvássy Carola figyelme az irodalmi élet felé fordult. Nagy segítségére volt a Kemény családnak a helikoni találkozók szervezésében. Bár egyik prózai próbálkozása olvasható a kiállításon, ő maga nem volt író, szervezőként azonban kiváló. Szerkesztői munkájának minőségét jelzi, hogy Szerb Antal kéziratait ő olvasta el először, és szerkesztette Szántó György és Bánffy Miklós könyveit is. Kemény Augustának a vendéglátásban segített, feltehetően konyhaművészeti tudományának is a hasznát vették.
Szakácskönyve Marosi Ildikó szerkesztésében jelent meg (Kipróbált receptek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009). Az amúgy is testes Szántó György író panaszolta, hogy meghízik Marosvécsen, olyan jól főznek, ezért Carola mindennap megsétáltatta a már nem látó írót. A Kolozsvári nőegylet elnökeként kivételes szociális érzékenységéről tett tanúbizonyságot, jótékonysági, segítségnyújtási célokból rengeteg levelet írt. Gondja volt például, hogy a mezőgazdasági minisztertől segítséget kérjen a tanítóképzőbe járó lányoknak, akiknek nem volt cipője. A református püspökkel való levelezésében fontosnak tartotta a gyermekek nevelését. Korán elhalt kisfia emlékére 1933-ban jelentős adománnyal segítette a Kolozsvári Magyar utcai aggmenház melletti kisdedóvó kiépítését, ami több mint 30 gyermek napközi gondozását tette lehetővé. A református leánygimnázium jó előmenetelű tanulóit könyvvel jutalmazta, amit személyesen adott át. Életének utolsó éveiben együttműködött a diakonisszákkal, és lakását is rájuk hagyta.
A második világháború kezdetén gróf Bánffy Miklóssal, gróf Bethlen Istvánnéval és egy bécsi orvossal húsz szekéren 60 árva kisgyermeket mentettek ki az ostrom alá vett Nagyszebenből. Ez olyan hősies tett volt, ami további kutatásokat érdemel – fogalmazott Szebeni Zsuzsanna. Szilvássy Carola szerencsés módon menekült meg attól, hogy az Óvári család tagjaival és vendégeivel együtt megöljék. 1944. október 11-én, amikor a szovjet csapatok elfoglalták Kolozsvárt, szokás szerint vacsoravendég volt a közelében lakó családnál, amikor a komornája értesítette, hogy az orosz katonák be akarnak törni a lakásába. Bátorságát jelzi, hogy hazaszaladt, miközben azon este vagy éjszaka az Óvári házaspárt és két vendégüket titokzatos módon meggyilkolták, és csak a cselédlánynak sikerült elmenekülnie. Ma sem lehet pontosan tudni, hogy kik követték el a mészárlást. Élete 1948-ban 72 éves korában, kórházi ágyon, nagy szenvedések között ért véget. Egyszerű sírja a Házsongárdi temetőben van, amelyre utolsó kívánsága szerint temetésekor Bánffy Miklós helyezett el egy nagy csokor rózsát.
– Akit a kettőjük kapcsolata érdekel, sokkal jobban jár, ha Nyáry Krisztián könyve helyett (Így szerettek ők), amelynek megírásakor nem dokumentálódott megfelelően, Bánffy Miklós Erdélyi történetének első kötetét (Megszámláltattál) olvassa el. Egy finom művészi szűrőn átengedve életükből sok elem köszön vissza a könyvben, ami úgy jelent meg, hogy a szerző minden sorát felolvasta Szilvássy Carolának, aki egy múzsánál sokkal többet jelentett számára – zárta szavait Szebeni Zsuzsánna. A kiállítás a Sipos Gábor vallástörténész vezette Erdélyi Református Levéltár eredeti anyagainak felhasználásával készült. A marosvécsi Kemény-kastélyban naponta 10-18 óra között tekinthető meg, a családi fotók, Kemény János dolgozószobája, a helikoni dokumentumok, kéziratok, az írókról készült filmrészlet, valamint a Nagy Pál képzőművész vázlatait és dr. Madaras Sándor népi feliratos falvédőit bemutató kiállítások szomszédságában. Szebeni Zsuzsánna mellett, aki a kiállítás ötletgazdája és kurátora, külön köszönet illeti Marosi Ildikót, továbbá Siemers Ilonát, aki megírta a Wass-kor című kötetet számos adattal Szilvássy Carola gyermekkorára vonatkozóan, valamint Deésy Anikót, aki az anyaggyűjtést és a Carola Egyesületet, amely a kiállítás megvalósulását támogatta. A Házsongárdi temetőben a Bethlen-kripta, Bánffy Miklós végső nyughelye közelében Tőkés Erzsébet áldozatos munkája nyomán immár Szilvássy Carola sírhelye is látogatható.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Családi legendáriumtól küldetéstudatig
Szebeni Zsuzsa a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjánaksepsiszentgyörgyi fiókját vezeti december végétől. A kolozsvári születésű színháztörténész, akinek munkásságát több kiállítás kapcsán is ismeri az erdélyi közönség, arról is beszélt a Krónikának, hogy miként készül az intézet a kultúrát népszerűsíteni a Székelyföldön és a szórványban.
– A Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókintézetét vezeted december végétől. Kolozsváron születtél, huszonvalahány évig Magyarországon éltél, viszont az elmúlt években számos erdélyi városban bemutatkoztál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) színháztörténészeként, különféle tárlatok kurátoraként, szervezőjeként, ötletgazdájaként. Mi indított arra, hogy vállald az intézet vezetését, és most már teljes gőzzel Erdélyben népszerűsítsd a kultúrát?
– Évek óta gondolkozom azon, hogyan tudjam a Magyarországon s vándorlásaim közben szerzett tudásomat és tapasztalatomat kamatoztatni. Ignácz Rózsa – Levelek Erdélyből – mondatai sokszor jártak az eszemben: „Kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között... Pesten vagyok otthon (...) s mégis, olyan kapkodó igyekezettel megyek nyaranta haza, mint akinek életkérdés abból az egyetlen levegőből szippantania.” De arra a következtetésre jutottam, hogy én még a rémálmaimban is a kolozsvári Görögtemplom utcában vagyok otthon, s ez ellen nincs mit tenni. Persze a gyökerek is nagyon sokat számítottak, hiszen nagymamám Kiss Manyi legelső nézője volt, és nem ildomos, de magaménak érzem, akár azt a nyilván megérdemelt nyaklevest is, amit – Csutak lány lévén – a Székely Mikó Kollégium legendás igazgatójától, Csutak Vilmostól kapott. A családi legendárium erősítette a motivációt, de az is, hogy számomra példaértékű az a munka és lendület, ami a Székely Nemzeti Múzeumban zajlik, és remélem, gyakran lesz alkalmunk együttműködésre.
Szebeni Zsuzsa
Kolozsváron született, a 3-as számú Matematika–Fizika Gimnáziumban (ma Báthory István Líceum ) érettségizett. A debreceniKossuth Lajos Tudományegyetem irodalom–filozofia szakán végzett, majd ugyanennek az egyetemnek a doktori képzését hallgatta, PhD-dolgozata folyamatban. 1992-ben a Magyar Hírlap újságíró-stúdiójában újságírást tanult. A budapestiKommunikációs és Kereskedelmi Főiskolán művészeti menedzsment szakot végzett. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) határon túli referense közel húsz évig, amely időszakban több mint 15 vándortárlat kurátora. Ezek közül a legjelentősebb a Bánffy Miklós-kiállítás, amely öt országban 33 állomást járt végig. Ez időszakban számos cikket és öt színháztörténeti kötetet publikált a gyergyóiFigura Társulatról, Kiss Manyi, Kovács Ildikó, Bánffy Miklós pályaképéről. 2015-ben részt vett a Kolozsvári Magyar Opera jelmezrekonstrukciójában, ugyanebben az évben feltáró kutatómunkájáért Bánffy Miklós-díjjal jutalmazta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
Mivel kialakult a kutatási területem, ahol elkezdtem bizonyos színháztörténeti témák következetes kutatását, „újjáépítését” – például gróf Bánffy Miklós művész-politikus pályájának megismertetésére irányuló kiállítások létrehozását –, körvonalazódott, hogy komplex terveket is képes vagyok kivitelezni, akár kicsit eltávolodva a színházi témáktól.
Ugyanis például a múzeumi szférában, bár nagyon szép munka, de kevés az átjárás az egyes területek között, és bár érdekel az adott téma, nem tudok vele kellőképpen foglalkozni, mert kötött a „táncrend”. Különösen a Bánffy-emlékév kapcsán úgy éreztem (Bánffy Miklós kolozsvári születésű író, művész, politikus, volt magyar külügyminiszter születésének 140. évfordulóján Erdély-szerte egész éves programsorozatot szerveztek 2013-ban és 2014-ban Szebeni Zsuzsa vezetésével – szerk. megj.), hogy képes vagyok önálló tevékenységre valamilyen szinten.
A másik lényeges dolog, hogy kezdtem átlátni: nehéz határon túli referensi munkát végezni Budapestről, annak ellenére, hogy havonta majdnem tíz napig voltam távol. És fejtörést okozott a kiállítások, rendezvények megszervezésének logisztikája, a folyamatos utazgatás. Bár komoly munka zajlott a különböző helyszíneken, nem volt adott mindenhol az infrastruktúra, így elkezdtem gondolkozni azon, hogyan lehetne hatékonyabban végezni ezt a munkát.
Régóta követem a Balassi Intézetek programjait, több alkalommal is belekapcsolódtam a tevékenységükbe, tetszett a nyitott és szerteágazó volta. Még az is tetszett, amit Ablonczy Balázs történész, a Párizsi Magyar Intézet korábbi igazgatója „cipősarkalásként” aposztrofált, ezt én a magam számára úgy értelmezem, hogy „magad, uram, ha szolgád nincsen”: tehát egyedül is érdemes elkezdeni dolgokat, mert kellő lelkesedéssel és kitartással segítőket szerez az ember. Különben meg szeretem a kihívásokat. Amikor meghirdették a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetésének lehetőségét, úgy gondoltam, mindenképpen szeretném megpróbálni, és közben folytatom azt a munkát, amit elkezdtem, és amit eddig Erdély-szerte és a Székelyföldön is mindig jól fogadtak.
– Mivel elsősorban színháztörténettel foglalkoztál, ez valamiképpen tükröződik majd a fiókintézet tevékenységében, vagyis kiemelt helyen szerepelnek a színházi vonatkozások a kultúra más területeihez képest?
– Nem gondolom, hogy kiemeltebb lesz, viszont vannak már kész anyagok, amelyeket szeretnék bemutatni olyan helyszíneken, ahol eddig nem sikerült. Ugyanakkor támaszkodni a tapasztalataimra fogok, egy ideig ez lesz a „kályha”, a pont, ahonnan mindig el lehet biztosan indulni egy olyan különleges színészi tehetségekkel megáldott területen, mint Háromszék. Hiszen innen származik Gidófalvy Pál, Laborfalvi Róza, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa, Bihari József, Köpeczi Bócz István, Kovács Ildikó – hogy csak a jelentősebb színházi embereket említsem. Ez a színháztörténeti pillér nem elhanyagolható kiindulópont, és persze ott van a kortárs színház is. Ugyanakkor persze a színháztörténészi a legerősebb oldalam. Így egyértelmű, hogy jelen lesznek a Balassi Intézet programjainak sorában a színházi témájú rendezvények, viszont nem szeretném, ha ez más területeket elnyomna. Másik lényeges dolog, hogy folytatom a kutatásaimat, és azt tervezem, hogy ki is bővítem valamilyen formában.
– Konkrétabban lehet már tudni, hogy milyen rendezvényekkel készül a fiókintézet, és mire számíthat a székelyföldi kultúrakedvelő közönség a 2017-es évben?
– A 2017-es év szerencsésnek mondható abból a szempontból, hogy több kerek évfordulót is ünneplünk. Még zajlanak az első világháború évfordulós ünneségei, 200 éve született Jókainé Laborfalvi Róza, 175 éve halt meg Kőrösi Csoma Sándor, így ez is kerek évforduló. A Kőrösi Csoma-jubileum megkülönböztetett program lesz a háromszéki Csomakőrös közelsége meg az ott tervezett emlékház-felújítás miatt is, ezen kívül kiállításokat és egyéb programokat szervezünk. Amit nagyon fontosnak tartok ebben az egész stratégiában: amikor megpályáztam ezt a munkát, figyelembe vettem, hogy Sepsiszentgyörgynek nagyon élénk a kulturális élete, számos lehetőség nyílik kulturális programokra. Azt szeretném, hogy a meglévő programokat bővítsem valami sajátságossal, ami gazdagításukat, színesítésüket szolgálja. Itt arra gondolok, hogy bizonyos programokat nemzetközi szinten is lehetne népszerűsíteni, nemzetközi vonatkozásokat behozni, vagy pedig magukat a programokat külföldre vinni, csupa olyasmire nyílhatna lehetőség, amire eddig nem nyílt.
– Például milyen helyi programra gondolsz?
– A szentgyörgyi Designhét jó példa erre: szervesen kapcsolódna a koncepcióhoz, hogy a rendezvény keretében történeti anyagokat is bemutassunk. Vagy a Kőrösi Csoma-napok egy vagy két programpontjának szervezését átvállalja a Balassi Intézet. A könyvkiadást is jelentősnek gondolom, három kötet létrejöttében is szeretnénk intenzíven együttműködni. Ugyanakkor igyekszem új dolgokat előtérbe helyezni, például erősíteni a női szerepvállalás témáját. Ehhez két programunk is kapcsolódik, az egyik az aradi vértanúk özvegyeiről szóló kiállítás, amit magyar és román nyelven is szeretnénk bemutatni, hiszen rendkívül érdekes pályaképekről van szó. Azt természetesen mindenki tudja, hogy az aradi vértanúkkal mi történt, mi volt a sorsuk, azt azonban már kevesebben, hogy kik voltak a feleségek, gyerekek, akik utánuk maradtak és feltalálták magukat megállták a helyüket.
A másik témába vágó rendezvény a Nők és hősök című kiállítás, amit a Balassi Intézet központja hozott létre, viszont mi egy bővített változatot szeretnénk bemutatni, amiben a székelyföldi korabeli női hősök életpályáját is ismertetnénk. A kiállítás formavilágát és koncepcióját felhasználva székelyföldi emblematikus, az első világháborúban szerepet játszó nőalakokat is igyekszünk bemutatni. Ezen kívül természetesen folyamatosan szeretnék könyvbemutatókat szervezni, de a tematikáját változatosan alakítani: ne csupán az irodalomra vagy a történelemre összpontosítsunk. Például egy Karády Katalinról szóló kötetet is ismertetünk, ami nemrég jelent meg a Helikon Kiadó sorozatában.
– Ezek az események nemcsak Sepsiszentgyörgyhöz kötött, hanem úgynevezett vándoresemények lesznek, és más székelyföldi helyszíneken is láthatják-hallhatják az érdeklődők?
– Nyilván elsősorban Sepsiszentgyörgyre koncentrálunk, de persze nemcsak ennyiről van szó, hiszen például több helyszínen emlékezünk a reformáció 500. évfordulójára. Brassóval, Szebennel is nagyon jók a kapcsolataink, akárcsak a csíkszeredai főkonzulátussal. Mindazokat az eseményeket, amelyeket megszervezünk, úgymond tovább tudjuk vinni, például az aradi vértanúk özvegyeit bemutató kiállítást Erdély-szerte láthatják majd az érdeklődők, az első helyszín persze Sepsiszentgyörgy lesz. A szórványt is erőteljesen be szeretnénk kapcsolni a programjainkba, például ha adott egy program, ami más területekre is „átnyúlik”, egy jeles személy szülőhelyének okán például, akkor azt elvisszük máshová is. A Székelyföld és a szórvány az elsőrendű kulturális célpontunk, Brassót, Szebent és környékét is kiemelt helyszíneknek tartjuk, ezeknek a területeknek a bevonását könnyedén meg is tudjuk valósítani. Mindenképpen elmondható, hogy a fiókintézet tevékenysége területi szempontból egyáltalán nem zárt.
– A mandátumod mennyi időre szól?
– Három évre szól a mandátumom. Az elmúlt hónapokban a bukaresti Balassi Intézet szervezte a szentgyörgyi programokat is, Kósa András, a központ igazgatója hősies munkát végzett. Decemberben viszont már itt dolgoztam: elsőként megszerveztem a debreceni Ajtósi Dürer-kör képzőművészeinek a tárlatát közösen az Árkosi Művelődési Központtal, a hagyományos technikákat felvonultató gyűjteményes grafikák január 9-áig lesznek láthatók a központ Olt utcai kiállítótermében.
– Januárban milyen rendezvényt terveztek?
– A Balassi Intézetek közös szervezése a Pentaton zenei ügynökséggel a nemzetközi Csárdáskirálynő-turné, mely három székelyföldi várost Kézdivásárhelyt, Csíkszeredát és Udvarhelyet érinti. A Park hotellel közösen szeretnénk szervezni egy Carola-bált, amely gasztronómiai esemény lesz, de nemcsak. A rendezvény báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, Bánffy Miklós múzsájának receptjeit sorakoztatja fel, ugyanakkor színészek olvasnak fel egy dramatikus szöveget a jeles arisztokrata hölgy életéről.
Carola egy rendhagyó századforduló extremitását megtestesítő egyéniség volt, aki modernitásával megújította a női imidzset. Bátor, művelt, nem tartotta be az általa észszerűtlennek tartott szabályokat. Rajongott a művészetért, ismerte és tudatosan támogatta a művészeket, inspirálta irányította, és szükség esetén bírálta őket. Az első világháborúban a fronton ápolónőként vett részt, végig dolgozott, naplót vezetett, és ha ideje engedte, a hevenyészett hadi műteremben alkotott, vagy modellkedett olyan alkotók társaságában mint a brassói születésű Hans Eder. Jótékonysága legendás volt, számos kisdedóvót hozott létre Erdély-szerte. Irodalomszervező tehetsége és háziasszonyi kvalitásai nélkül a marosvécsi Helikon-találkozók szegényebbek lettek volna. A diakóniai mozgalom fáradhatatlan támogatója, különleges szociális érzékenységű hölgy volt. Január 28-án, az ő névnapján az ő tiszteletére, szellemisége felelevenítése érdekében szervezzük az eseményt Sepsiszentgyörgyön.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Új kiállítás a Csíki Székely Múzeumban – nagy nevekkel
Megnyitották a Művészek ágyúdörgésben. Erdély az első világháborúban című kiállítást a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban. A huszonnégy művész száz munkájából álló tárlat július végéig látogatható.
Az első világháború éveinek centenáriuma minden országban „mozgósította” a történészeket, művészettörténészeket, muzeológusokat, hogy a máig ható eseménysort újraelemezzék, a dokumentumokat feltárják, az ismert vagy eddig rejtett tárgyi emlékeket bemutassák a közönségnek. Ebben a témában már eddig is számos kiállítás valósult meg szerte a nagyvilágban, ehhez csatlakozott most a Csíki Székely Múzeum is, folytatva az eddigi tárlatok immár elvárt magas színvonalú megszervezését.
Két jeles kutató, Murádin Jenő (Kolozsvár) és Szücs György (Budapest) vállalkozott arra, hogy összeállítson egy impozáns műtárgylistát és egy reprezentatív katalógust.
A csütörtök esti kiállításmegnyitót közel egyéves szervezőmunka előzte meg, amelynek eredményeként huszonnégy képzőművész száz alkotását tekinthetik meg az érdeklődők július 30-ig a Mikó-vár emeleti termeiben – mutatott rá Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója.
„A múzeum életében ez az első alkalom, amikor több mint tíz kölcsönző intézményről beszélhetünk, ebből öt magyarországi és öt erdélyi, továbbá a Csíki Székely Múzeum 19 saját alkotással járult hozzá a tárlat megvalósításához. Ez egy rendkívül jó érzékkel, nagyon színvonalasan megvalósított tárlat, amely alkalmával olyan nagy neveket hoztunk Csíkszeredába, amelyek korábban sohasem voltak Székelyföldön, a megyeszékhelyen pedig biztosan nem. Gondolok itt például Vaszary Jánosra, Hans Ederre, Stróbl Alajosra, mellettük pedig a mi székely festőóriásainkra, Nagy Istvánra és Márton Ferencre” – sorolta Gyarmati.
A kiállításmegnyitón Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere köszöntőbeszédében hangsúlyozta, reméli, hogy ez a kiállítás új áttörés lesz a múzeum életében. „A hasonló témák kapcsán az erdélyi városok együtt mutathatják meg azokat az értékeiket, amelyek összekötnek minket. Az első világháború végén voltak vesztesek és győztesek, és bár mi vesztesekként a nyertesek országában élünk – már ha így éljük meg, de ez nem kötelező –, abban az időszakban sok olyan esemény volt, ami összeköt bennünket, és ezt már sajnos senki sem veheti el tőlünk” – hangsúlyozta a polgármester.
Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja felszólalásában arról beszélt, mennyire tökéletesen lefedik a kiállított művek az első világháború időszakát.
A köszöntőbeszédeket követően Murádin Jenő művészettörténész méltatta a kiállítást. „Egy olyan kiállítás résztvevői vagyunk, amely példamutató elrendezéssel tárja elénk ezt a hatalmas anyagot, és amely szemléletesen mutatja fel, hogy milyen tényleges vízválasztója volt Európa történelmének a száz évvel ezelőtti világháború” – emelte ki Murádin Jenő. Végül Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese a megnyitó zárómozzanataként kiemelte, sok művész már a háború elején életét vesztette, azok munkájából azonban, akik életben maradtak, Csíkszeredán túlmutató, európai színvonalú kiállítást tudnak bemutatni a Csíki Székely Múzeumban.
Iszlai Katalin / Székelyhon.ro

A hét műtárgya
Művészek ágyúdörgésben a címe a Csíki Székely Múzeum legújabb időszakos kiállításának, mely a magyar képzőművészet legjelesebbjei által az első világégésről készült alkotásaiból vonultat fel átfogó válogatást. Az alábbiakban Murádin Jenő ismertetőjét közöljük.
Nagy István: Katonafej, 1918
A hadak útját megjárt erdélyi művészek közül kétségtelenül a székely Nagy István termékeny művészete volt és maradt a leginkább időtálló. Műveinek expresszív drámaiságában olyan példát mutatott, amellyel párhuzamba csak a brassói szász Hans Eder képalkotása állítható.
Az első kiállításain már virtuóz rajzkészsége, kimagasló tehetsége mellett bizonyított Nagy Istvánt (1873–1937) a brassói 24. honvéd gyalogezredbe sorozták be. A galíciai fronton, a Bukovina és a Visztula közötti összecsapásokban esett át a tűzkeresztségen. Ezrede a gorlicei áttörésből (1915. május 2.) szintén kivette a részét. Az 1916-os Bruszilov-offenzíva idején a festő Tarnopolnál, 1917 májusában a Dnyeszter menti Mielnicán táborozott. 1918. március elején, az orosz békekötés után vezényelték át ezredét az olasz frontra, az Etsch völgyébe.
Bár beosztásánál fogva Nagy István nem élvezhette a hadifestők kiváltságait, felettesei igen nagyra becsülték. Strohoffer Jenő százados, zászlóaljparancsnok, akit a festő nagy méretű portréban örökített meg, külön szobát biztosított számára, ahol zavartalanul dolgozhatott. Tiltásai ellenére a művész mégis többször kiment a frontvonalba, hogy a lövészárokban „élesben” készítsen rajzokat. Még hatásosabb volt a 24-esek parancsnoka, Ágoston ezredes kezdeményezése. 1917 táján saját hatáskörében külön csoportot létesített a Sajtóhadiszálláshoz tartozó és e státusszal nem rendelkező művészekből, és konkrét feladatokkal bízta meg őket. A csoport parancsnokának a grafikus és festő Varga Nándor Lajost jelölték ki, tagjai Fekete zászlós (?) és két tizedes, Márton Ferenc és Nagy István voltak. Az együttműködésnek folytatása is lett. Amikor 1917-ben az ezred Mezőtúron pihent, a csoport az alföldi kisvárosban közös kiállítást szervezett, amelyen az említetteken kívül a szintén mozgósított és hadnagyi rangban szolgáló festő, Nagy Imre is részt vett.
A Nagy István-képek – többségük szénrajz vagy kréta és pasztell – a háború döbbenetes krónikája, akkor is, ha nem széttépett holttesteket, agonizáló sebesülteket sorakoztat föl. Portrék áttekinthetetlen sorozata többségükben táji háttér nélkül.
A képciklust csak ritkábban szakítja meg egy-egy kompozíciós téma: Géppuskások, Orvosi rendelőben. Modelljeinek nem jegyezte föl a nevét, és ez az anonimitás még fokozza a szemlélő megrendülését. Nem egyebek ők, mint katonamundérba bújtatott parasztok, egykori napszámosok, nehéz sorsú kisemberek. A képcímek is semlegesek: Közlegény, Katonafej, Öreg katona, 24-es baka, Levelet író katona, Galíciai parasztasszony, Szerb foglyok. Az 1918-ra datált Katonafej, amely két Nagy István-monográfiában is méltó helyet kapott, talán valamennyinél expresszívebb, drámaibb hatású. „A nagy, kerek fejű katona képmása kitölti a képmezőt. Modellje már-már az őrülettel határos letargiában mutatja be a háború frontjait végigharcolt katonát.” Így nézhettek ki azok, akik lövészárkokban élték meg a végeérhetetlennek tűnő időket. Hargita Népe (Csíkszereda)