"Catherine Durandin a párizsi Keleti és Nyugati Nyelvek és Civilizációk Intézetének /INALCO - Institut national des langues et civilizations orientales/ történész-tanára Budapesten tartott előadása után elmondta, hogy megtanult romául, 1968 óta járt Romániába. Nincs összefoglaló mű Romániáról Franciaországban. Ennek híján Seton-Watson harmincas években írt könyvét használták, legújabban pedig az amerikai Keith Hitchinsét. Durandin A román nemzet története /L`Histoire de la natione roumaine/ című könyve 1994-ben jelent meg, amely Románia történelmének XIX-XX. századi időszakát vállalja föl. Hamarosan napvilágot lát egy nagyobb könyve a román azonosságkeresésről a Fayard Kiadónál. - Durandin szerint a román történetírásban már mutatkoznak új jelek, az új szemléletűek közé sorolta Alexandru Zubot /Iasi/, Teodor Pompiliut /Kolozsvár/, Papacoste professzort a Iorga Intézetből /Bukarest/ ugyaninnen A. Dutut a Dél-Kelet Európai Intézetből, végül Andrei Pippidit és körét. /Magyar Nemzet, febr. 8./ Catherine Durandin a budapesti Francia Intézetben tartott előadást. A tájékozott professzor asszony tudása is véges: az első világháborús román hódításokat a Kun Béla elleni jogos föllépésként, szükséges rendcsinálásként értelmezte... Ellenben sok felejthetetlen mondata volt: "Minden népnek szüksége van mítoszokra, lelkesítő térségekre, de roppant nagy baj, ha a múltat akarják meghódítani. A román történészek a mítoszteremtés csapdájába estek." "Nem a románságnak, mint nemzetnek a történetét kell megírni, hanem a társadalomét. Amelyben magától értetődően helye van a zsidók, a cigányok, a szászok, a magyar történelmi kisebbség történetének." /Vasárnapi Hírek, febr. 12./"

"Catherine Durandin történész, a párizsi egyetem román tanszékének vezetője. Számos tanulmányt, könyvet írt. Jelentősebb tanulmányai: Nagy-Románia, a nemzeti-liberális modell kudarca /1987/, A magyar-román konfliktusokról /1990/. 1988-ban kiadta Ceausescu Románia című könyvét, ezt követte 1989-ben a Forradalom francia vagy orosz módra?, majd 1990-ben Ceausescu, egy kommunista király igazságai és hazugságai című műve. 1994-ben Durandin szerkesztésében jelent meg a magyar és román történészek 1992-es párizsi kollokviumának anyagát tartalmazó az Értelmiség kötelezettségvállalása Keleten című tanulmánykötet. 1994-ben jelentette meg A román nemzet története, majd egy évvel később A románok története /Histoire des Roumains, Fayard Kiadó, Párizs, 1995/ című, közel 600 lapos munkáját. Erről a könyvéről beszélgetett vele Sz. Farkas Jenő. "Románia részben a magyar térségből kiszakadva jött létre, majd szembetalálta magát az ?erdélyi kérdéssel?. A románok Erdélyt történelmi bölcsőjüknek tekintették, de ezt elnyomott alattvalóként ismerték meg..." Az etnikai konfliktusokról szólva kifejtette "túlzottnak vélem etnikai jellegének hangsúlyozását, ami azért paradoxon, mert a 20. század végén nem nemzetiségi alapon, hanem a demokrácia szabályai szerint működő kisebbség-többség viszonyát kellene megteremteni." Durandin kifejtette, hogy a románok fülépítettek maguknak "egy mélyben gyökerező, távoli múltba tekintő nemzettudatot." "Tárgyi bizonyítékok, dokumentumok hiányában a románságnak több évszázadot kell ?bebútorozniuk?. "...mérhetetlenül nehéz bizonyítani egy dák-római kontinuitást. Van valami tragikus ebben a hézagpótló keresésben", mintha "a diszkontinuitás valami áthidalhatatlan akadálynak, átoknak számítana. A nemzeti léttel kapcsolatos felfogás időbeliségére és a területnek egyetlen faj általi birtoklására épül, innen már az út egyenesen vezet az őshonosság gondolatához." A francia-román kapcsolatok kizárólag az elit szintjén valósultak meg, a kapcsolat alkalomszerű volt, sohasem támaszkodott a két nép kölcsönös ismeretére, kapcsolatára vagy valamiféle közös latinság- és testvériségtudatára." A román filozófia a német filozófia közvetlen hatására jött létre. /Élet és Irodalom, aug. 16./"

A propaganda áldozatai (Sajtótörténetet írtak)
A tárgyilagosságra mint istenükre esküvő francia tudósítók és szerkesztők elemezték minap a tévében a nagy átverést, melynek Románia kapcsán ’89 decemberében áldozatul estek.
Hozzáállásuk némileg egyoldalú volt, ami azonban érthető. ’89 decemberében a temesvári események hírére a szerb és magyar határon toporgó légiónyi tévétudósítóra vagy a világlapok száguldó riportereire hatalmas nyomás nehezedett. Az országba viszonylag későn engedték be őket, közben a hirtelen — akkor ki fogott gyanút?— pálfordult bukaresti média újsághasábok ezrein és tévécsatornáin keresztül kifogyhatatlan bőségben ontotta a híreket, beszámolókat. Mindenekelőtt a helyszíni közvetítések adtak hitelességet képeinek. Azokat pedig hol a stúdióból, ahol Mircea Dinescu nyomán fölöttébb tarkabarka társaság tolongott a mikrofonok körül, hol a Palota térről sugározták, ahol élőben zajlott ugyebár az, amire a román történelemben nem volt még példa, se előzmény: maga a nagybetűs forradalom. Nem csoda, hogy az egymással versengő tévéadók képviselői némileg túllőttek a célon, nem voltak képesek a nyugati média aranyszabálya szerint legalább két forrásból ellenőrizni minden értesülést, hanem átvették a kéznél lévő és hitelesnek hitt — elvégre saját szemükkel látták, miként zajlik a revolúció Bukarest utcáin és a KB épületében — híreket, igaz, leginkább képernyőről. És itt van a kutya elásva: a képernyő mint valóság, különösen ha helyszíni, megrendezetlen tumultust mutat. De ki sejtette még akkor, mekkora manipulációs potenciál rejlik hasonló felfordulás esetén a tévéközvetítésben — mondják ma, sebeiket nyalogatva. Megszólal például a riporter, aki Temesvárra betoppanva a tömegmészárlásról keringő híreket kívánta ellenőrizni. El is ment a kórházkertbe, ahol mutattak neki és társainak tucatnyi meztelen hullát, melyekről azt állították, hogy egy hatalmas tömegsírból exhumálták őket. Az újságíró végül nagy nehezen telefonhoz jutva — mobil még nem létezett — leadta tudósítását pár száz halottról, de mire az a francia szerkesztő kezébe került, a világsajtó már 5000 hulláról tudott, és ezért a frissen érkezett riport ennek megfelelően korrigálva jelent meg másnap egy óriási tömegsírról. (Mint ismeretes, tömeges kivégzéseket a rezsim nem hajtott végre, a kórházbeli hullák jórészt elhunyt betegek tetemei voltak, az utcai sortüzek és későbbi lövöldözések az ország egész területén összesen másfél ezer körüli áldozatot szedtek.) No de kinek állt érdekében a forradalom mímelése, kinek az áldozatok számának felduzzasztása, milyen ködösítési szándék állt a háttérben? A riporterek és szerkesztők, némi történészi segédlettel (Catherine Durandin), mind arra lyukadnak ki, hogy a Ceauşescu szökését követően nagy csendben lezajlott államcsíny korifeusai, a diktátor azonnali likvidálásában érdekeltek voltak leginkább azok, akik malmára hajtotta a vizet az utcai harcok szimulálása, az ún. terroristák elleni népfelfegyverzést mímelő védelem megszervezése, a hatalmas számú halottról szóló hírek szárnyra bocsátása, mindazok a forradalmi külsőségek, melyek akkor és még hetekig lekötötték a lakosság figyelmét és diktálták gondolatait. Szigorúan szakmai következtetéseknél maradva, a helyszíninek beállított tévétudósítás átütő manipulatív erejéről szól ma számukra a ’89-es román december — állítják az akkori megvezetettek —, aminek módszerét egyikük szerint utóbb az amerikai hadsereg propagandaszolgálata használta fel az Irak-ellenes támadásáról szóló, a világnyilvánosságnak szánt kép megkonstruálásával. Jaj, igen! Egyiküknek a nagy kijózanítás után futotta azért erejéből, hogy némileg fejcsóválva, de talán az igazság kedvéért hozzátegye: a román nép ma mindazonáltal felszabadulása élményeként emlékszik a forró decemberre. Meglehet, sajtótörténetet is írtak azok, akik a színfalak mögött a szálakat húzogatták, de számunkra nem vitás, a történelmi fordulat szelét is kiéreztük az akkor történtekből.
B. Kovács András, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Románok és magyarok
Néhány napja a budapesti Román Kulturális Intézetben jártam, hogy bemutassam Farkas Jenő barátom még egy évtizede megjelent (és most román fordításban is olvasható) XIII+I Párbeszéd című interjúkötetét, amely magyar és román írástudókkal készült beszélgetéseit adja közre.
Az interjúalanyok között vannak magyarországi történészek, mint Romsics Ignác, Szász Zoltán, és jómagam, párizsi magyar történettudós, mint Fejtő Ferenc, román írók, mint a jó emlékezetű Ştefan Augustin Doinaş és Cornel Regman, olyan kiváló román történettudós, mint Alexandru Zub, akit fiatal temesvári egyetemistaként hosszú esztendőkre börtönbe zártak az ötvenhatos magyar forradalom iránt kinyilvánított szolidaritása miatt. Vannak nemzetközileg jól ismert francia történelemtudósok, mint Catherine Durandin (aki magyarul is olvasható, mert kiváló, elfogulatlan munkájában dolgozta fel a román nép történetét, határozottan elutasítva a román történetírás oly sok gondot okozó nemzeti mítoszait) vagy a nálunk is tisztelt francia történetíró François Furet és az ugyancsak közismert francia filozófus. Alain Finkielkraut. Valamennyien az európai tudományos élet kiválóságai, akiknek a közép-európai históriáról is mindig megfontolást érdemlő véleményük volt.
Közöttük van régi barátom: Nicolae Balotă is, aki fiatal tudósként több mint egy évtizedet töltött el a bukaresti zsarnokság börtöneiben, majd a hatvanas évek közepétől figyelemreméltó tudományos pályát futott be, majd a nyolcvanas években elhagyta Romániát, német és francia egyetemek megbecsült professzora lett, miközben a mi irodalmunk gondozása körül is feledhetetlen érdemeket szerzett. Így nagy sikerű portrésorozatot adott közre (román nyelven) az erdélyi magyar irodalomnak olyan jeles egyéniségeiről, mint Kós Károly, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Balogh Edgár, Dsida Jenő, Sütő András és mások. Ebben a munkájában a magyar-román irodalmi kapcsolatok, illetve a transzilvánizmus (az „erdélyi gondolat”) történetére is kitért.
Balotă munkásságára, túl azon, hogy igen jó baráti kapcsolatban állottam vele, azért is fel szeretném hívni a hazai közvélemény figyelmét, mert kevés olyan román tudóst ismertem, aki az őhozzá hasonló széleskörű és elmélyült tárgyismerettel, valamint jóindulatú empátiával foglalkozott volna irodalmunk történetével. Scriitori maghiari din România című munkája 1981-ben Bukarestben jelent meg (azóta a marosvásárhelyi Mentor kiadó jóvoltából magyarul is olvasható!). Ez a műve irodalmunk külföldi befogadásának aligha túlértékelhető tényezői közé tartozik.
Nos, a Román Kulturális Központban rendezett könyvbemutatón, amely természetesen két nyelven (románul és magyarul) zajlott, módomban volt felidézni a román írótársadalomban szerzett tapasztalataimat. Részben még az 1989-es bukaresti forradalmat megelőző időkből, midőn akadémiai ösztöndíjjal több alkalommal is Bukarestben, illetve Erdélyben jártam, és számos román és természetesen magyar kollégával kerültem közelebbi kapcsolatba. A magyar és a román tudományos élet (különösen a történettudomány) képviselői között, ez talán eléggé közismert, igen sok kérdésben hiányzik a nézetazonosság (ami, mármint a nézetazonosság magyar-német, magyar-olasz vagy éppen magyar-lengyel tekintetben természetes jelenségnek mondható). Már csak emiatt is különleges figyelmet érdemel egy olyan vállalkozás, vagyis Farkas Jenő interjúkötete, amely a tapasztalt nézetkülönbségek feloldására törekszik, és a közös európai értékek jegyében próbálja egymás közelébe terelni a magyar és a román tudományosság képviselőit.
Erre annál is inkább szükség volna, mert miként azt a Szász Zoltánnal folytatott beszélgetésben olvashatjuk, a magyar és a román történészek dialógusa valójában hagyományosan a „süketek párbeszéde” volt.(Ezt magam is tapasztalhattam még a nyolcvanas évek elején, midőn a Magyar Tudományos Akadémia küldöttségének tagjaként vettem részt egy bukaresti, majd kolozsvári magyar-román történész konferencián.) Szász Zoltán ebben az interjúban valamennyire bizakodó, ugyanakkor valamennyire kételkedő is. Mint mondja: „nem szokatlan e kérdés (tudniillik a „süketek párbeszédének” kérdése) a történész számára, hiszen minden igényes kutató szeretne szabadulni a „süketek párbeszédétől” […] Az idő múlása is segít, a generációváltások is segíthetnek. De nem sokat! Az utóbbi évek kelet-európai fejleményei éppen azt jelzik, hogy az új emberek, új nemzedékek gyorsan kanyarodhatnak a nacionalizmus felé a kiútkereső kapkodásban.”
Hadd hivatkozzam ismét az általam (és Farkas Jenő által is) nagyon tisztelt és szeretett Nicolae Balotăra, aki a vele készült interjú során például a következőkben emlékezik meg gyermekkori magyar kapcsolatairól: „Bennem a román, magyar, német szavak több szálon kötődnek a különféle gondolkodásmódhoz és kultúrához. Otthon a családban vagy a rokonokkal, gyermekkori barátaimmal együtt (a két világháború között) nemcsak egyetértésben éltünk, ami első hallásra talán felszínesnek tűnhet, hanem nyelvi, kulturális, mondhatnám mély lelki közösségben is. Ezt a közösséget soha semmi – a földrész, a világ, a kelet-európai országok >kis< vagy >nagy< történelmében történt változások – sem tudta megtörni bennem és a közeli rokonságomban.”
Majd a következőket olvasom: „jóval később, a börtönéveim alatt, amikor erdélyi református és római katolikus, vagy erdélyi román görög katolikus papokkal találkoztam, a napnál világosabbá vált számomra, hogy a kommunista börtönökben átélt megpróbáltatások alatt, minden felekezeti különbség ellenére, milyen erős szálak fűztek egymáshoz. E kapcsolatok túlmutattak a vallásokon, mert reformátuson és katolikuson kívül találkoztam ott román ortodox vallásúakkal is, - igaz ők kevesebben voltak -, vagy tatár hodzsával. Most az erdélyi közösségről beszélek, olyan lelki közösségről, amelyet gyermekfejjel, vagy jóval később, a nehéz börtönévek alatt megtapasztaltam.”
Az „erdélyi közösségnek” ez a gondolata, amely a Nicolae Balotăval készített beszélgetést átszövi, valójában az egész kötet „leitmotívjának” tekinthető. Farkas Jenő, aki maga is erdélyi származék, és ma is erős szellemi és morális kötelékek fűzik az erdélyi nemzetek (magyarok, románok, németek) kulturális örökségéhez, valójában ezt az örökséget eleveníti fel és állítja a jelenkori érdeklődés homlokterébe az interjú-kötet beszélgetései során. Tudom jól, hogy a magyar-román kapcsolatokról össze lehetne állítani egy – a jelen kötet szellemiségével ellentétes értelmű – másik dokumentum-sorozatot is: a kölcsönös sérelmekről, a gyakori kölcsönös bizalmatlanságról, az egymás ellen feszítő indulatok történelmi kirobbanásairól. A közös európai otthonosság, az erdélyi magyar kisebbség érdekei, tovább megyek: a magyar és a román nemzet érdekei mindazonáltal azt kívánják, hogy mindenekelőtt az ezeréves magyar-román közös múlt biztató törekvéseit és tapasztalatait idézzük fel – ezt teszi Farkas Jenő interjú-sorozata is. (Miközben természetesen nem hallgatja el az erdélyi magyarság szomorú tapasztalatait és jogos követeléseit sem!)
A két nép küzdelemben és olykor egyetértésben eltelt ezeréves története igen sok biztató példát mutat, hogy csak olyan történelmi pillanatokra utaljak, mint amelyek Budai Nagy Antal, Hunyadi János, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos alakjához, azután Ady Endre és Jászi Oszkár vagy éppen a két világháború között kibontakozó „transzilvánista” szellemi élet irányítóihoz: Kós Károlyhoz, Bánffy Miklóshoz, Tamási Áronhoz fűződnek. A magyar-román közös múlt bőséggel szolgáltat példát a kölcsönös megértésre és együttműködésre. „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés” – fejezte be A Dunánál című emlékezetes versét József Attila. Ez a tanítás ma is érvényes és időszerű – ezért szeretnék köszönetet mondani Farkas Jenőnek, valamint a Román Kulturális Intézet igazgatóasszonyának: Gabriela Mateinek, hogy alkalmat adtak nekem mindezek elmondására.
Pomogáts Béla
Népszav