Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. január 30.
Beke Csilla: A hanganyag egy minősíthetetlen zűrzavar (Székelyföldi terrorvád)
A bukaresti táblabíróságon majdnem egyórás késéssel kezdődött pénteken a Beke István Attila és Szőcs Zoltán elleni kirakatper hetedik tárgyalása. A tárgyalásról Beke Csilla, Beke István Attila felesége számolt be lapunknak.
Elmondta: tanúkként kihallgatták Szőcs Csongort, Mihály Mártát és Tóth Hannát, akik vallomásukkal megkérdőjelezték a vád és a védett tanú által bizonygatott beszélgetés időpontját – 2015. október 10-ét –, alátámasztva az ügyvédek régebbi fellebbezését. Az ügyész Szőcs Csongortól azt kérdezte, „akkor mikor volt a beszélgetés?”, aki azt válaszolta, hogy ezt kérdezze meg a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ügyészeitől, ők vádolják a két kézdivásárhelyit olyan képtelenséggel, amelyet normális ember saját szülővárosában soha nem követne el. Mihály Márta és Tóth Hanna igazolták Szőcs Zoltán október 10-i távollétét.A tárgyalás csúcspontját a mintegy húszperces hanganyag meghallgatása jelentette. A hivatalból kirendelt fordítónő közölte, képtelenség lefordítani, mert öt százalékát ha megértette, annyira rossz minőségű a felvétel. Azt is megjegyezte, minden tisztelete annak, aki a hivatalos fordítást elvégezte, de ő képtelen bármit megállapítani az anyag helyes vagy helytelen fordításáról, szöveghűségről, esetleges kivágásokról, a beszélgetésen részt vevő személyek hang szerinti azonosításáról (ami nyilatkozata szerint Bandi Szabolcsnak „sikerült” a kihallgatása idején). Kérte a hanganyag eredeti átírását magyar nyelvre, amit a bíróság nem tudott rendelkezésére bocsátani, szerinte érdekes, hogy ezt az előbb említett tanú saját vallomása szerint neki lefordították. A hanganyag egy minősíthetetlen hangzavar, amit technikai okok miatt két nekifutásból sikerült lejátszaniuk, de pletyka nem lesz belőle – mondta. Beke Csilla továbbá azt is közölte, az ügyvéd kérdését, hogy a fordító (aki hónapok óta fordít az ügyben) tudná-e azonosítani a vádlottakat a hanganyag alapján, a bíró elutasította. A hanganyag-részlet kezdetén kivehető Beke István Attila visszatérése a beszélgetés helyszínére, amit B. Sz. kérdése erősít meg: „Már kész is van?”, majd telefonok csengése, párhuzamos beszélgetések, nevetések, szófoszlányokban, hogy valaki talált egy doboz petárdát, a tanácsgyűlésről, Tankcsapda-koncertről (a hivatalos fordításban Dancs Annamari), koncertjegyekről, „fóliában (virágházban) használt termosztátról”, kutyatáprendelésről, az emag.ro honlapjának meghibásodásáról, füstről, Új Jobboldal- (Noua Dreapta) felvonulásról, gyújtózsinórról, zászlókról esik szó. A hanganyag fülhallgatóval történő többszöri meghallgatása esetén sem érthető, mert többszörösen vágott, és ez értelmetlen részeket eredményez. Beke Csilla hangsúlyozza, a beszélgetés nem október 10-én történt (ezt csak a védett tanú és Bandi Szabolcs állítja), ezzel szemben a vádiratban az szerepel, hogy „titkos beszélgetés volt, ahol telefonok nem lehettek és nem is voltak”, ennek ellenére a hanganyagban több mint ötször szólalnak meg telefonok, és hallatszik telefonbeszélgetés. Ezek a hivatalos fordításban vagy nem léteznek vagy érthetetlen szövegként vannak feltüntetve. A hivatalos fordítás „tévedéseiről” is szó esett, például a román központi médiában napokig azt terjesztették, hogy Beke István Attila felvállalta egy bomba elkészítését azzal a szóval, hogy „facem!” (megcsináljuk), ám ő magyarul annyit mondott, hogy „majd meglátjuk” (és nem egy bomba elkészítésének a felvállalására mondta), vagy egy másik példát is említettek, „azi e 10 octombrie” (ma október 10. van), miközben magyarul az hangzott el, hogy „október 10-e a határidő” (valaminek a kifizetésére). Nem hallatszik sehol Szőcs Zoltán felbujtása, sem Beke István Attila bombakészítési bevállalása. De nem hallatszik az sem, amit a védett tanú „jelentett”, szerinte az is elhangzott, hogy a december elsejére tervezett improvizált szerkezet robbantását Esztelneken fogják megbeszélni, és Székelyföld autonómiáját csak erőszakkal lehet kiharcolni. A védett tanú félrevezette a hatóságokat, vagy a hatóságok akarták félrevezettetni magukat? – tette fel a kérdést Beke Csilla.
Datki Zsuzsa, Datki Levente, Darvas Erzsébet, Szathmáry János, Soós László és Németh Loránd Csaba kihallgatására február 24-én, a következő tárgyaláson kerül sor, és elméletileg akkor döntenek a független szakértői tűzszerészeti vizsgálatról és a megfellebbezett hanganyagról is.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A bukaresti táblabíróságon majdnem egyórás késéssel kezdődött pénteken a Beke István Attila és Szőcs Zoltán elleni kirakatper hetedik tárgyalása. A tárgyalásról Beke Csilla, Beke István Attila felesége számolt be lapunknak.
Elmondta: tanúkként kihallgatták Szőcs Csongort, Mihály Mártát és Tóth Hannát, akik vallomásukkal megkérdőjelezték a vád és a védett tanú által bizonygatott beszélgetés időpontját – 2015. október 10-ét –, alátámasztva az ügyvédek régebbi fellebbezését. Az ügyész Szőcs Csongortól azt kérdezte, „akkor mikor volt a beszélgetés?”, aki azt válaszolta, hogy ezt kérdezze meg a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság ügyészeitől, ők vádolják a két kézdivásárhelyit olyan képtelenséggel, amelyet normális ember saját szülővárosában soha nem követne el. Mihály Márta és Tóth Hanna igazolták Szőcs Zoltán október 10-i távollétét.A tárgyalás csúcspontját a mintegy húszperces hanganyag meghallgatása jelentette. A hivatalból kirendelt fordítónő közölte, képtelenség lefordítani, mert öt százalékát ha megértette, annyira rossz minőségű a felvétel. Azt is megjegyezte, minden tisztelete annak, aki a hivatalos fordítást elvégezte, de ő képtelen bármit megállapítani az anyag helyes vagy helytelen fordításáról, szöveghűségről, esetleges kivágásokról, a beszélgetésen részt vevő személyek hang szerinti azonosításáról (ami nyilatkozata szerint Bandi Szabolcsnak „sikerült” a kihallgatása idején). Kérte a hanganyag eredeti átírását magyar nyelvre, amit a bíróság nem tudott rendelkezésére bocsátani, szerinte érdekes, hogy ezt az előbb említett tanú saját vallomása szerint neki lefordították. A hanganyag egy minősíthetetlen hangzavar, amit technikai okok miatt két nekifutásból sikerült lejátszaniuk, de pletyka nem lesz belőle – mondta. Beke Csilla továbbá azt is közölte, az ügyvéd kérdését, hogy a fordító (aki hónapok óta fordít az ügyben) tudná-e azonosítani a vádlottakat a hanganyag alapján, a bíró elutasította. A hanganyag-részlet kezdetén kivehető Beke István Attila visszatérése a beszélgetés helyszínére, amit B. Sz. kérdése erősít meg: „Már kész is van?”, majd telefonok csengése, párhuzamos beszélgetések, nevetések, szófoszlányokban, hogy valaki talált egy doboz petárdát, a tanácsgyűlésről, Tankcsapda-koncertről (a hivatalos fordításban Dancs Annamari), koncertjegyekről, „fóliában (virágházban) használt termosztátról”, kutyatáprendelésről, az emag.ro honlapjának meghibásodásáról, füstről, Új Jobboldal- (Noua Dreapta) felvonulásról, gyújtózsinórról, zászlókról esik szó. A hanganyag fülhallgatóval történő többszöri meghallgatása esetén sem érthető, mert többszörösen vágott, és ez értelmetlen részeket eredményez. Beke Csilla hangsúlyozza, a beszélgetés nem október 10-én történt (ezt csak a védett tanú és Bandi Szabolcs állítja), ezzel szemben a vádiratban az szerepel, hogy „titkos beszélgetés volt, ahol telefonok nem lehettek és nem is voltak”, ennek ellenére a hanganyagban több mint ötször szólalnak meg telefonok, és hallatszik telefonbeszélgetés. Ezek a hivatalos fordításban vagy nem léteznek vagy érthetetlen szövegként vannak feltüntetve. A hivatalos fordítás „tévedéseiről” is szó esett, például a román központi médiában napokig azt terjesztették, hogy Beke István Attila felvállalta egy bomba elkészítését azzal a szóval, hogy „facem!” (megcsináljuk), ám ő magyarul annyit mondott, hogy „majd meglátjuk” (és nem egy bomba elkészítésének a felvállalására mondta), vagy egy másik példát is említettek, „azi e 10 octombrie” (ma október 10. van), miközben magyarul az hangzott el, hogy „október 10-e a határidő” (valaminek a kifizetésére). Nem hallatszik sehol Szőcs Zoltán felbujtása, sem Beke István Attila bombakészítési bevállalása. De nem hallatszik az sem, amit a védett tanú „jelentett”, szerinte az is elhangzott, hogy a december elsejére tervezett improvizált szerkezet robbantását Esztelneken fogják megbeszélni, és Székelyföld autonómiáját csak erőszakkal lehet kiharcolni. A védett tanú félrevezette a hatóságokat, vagy a hatóságok akarták félrevezettetni magukat? – tette fel a kérdést Beke Csilla.
Datki Zsuzsa, Datki Levente, Darvas Erzsébet, Szathmáry János, Soós László és Németh Loránd Csaba kihallgatására február 24-én, a következő tárgyaláson kerül sor, és elméletileg akkor döntenek a független szakértői tűzszerészeti vizsgálatról és a megfellebbezett hanganyagról is.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 30.
Huszonöt éves a Hunyad megyei RMPSZ
Hétvégén a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum adott otthont a Hunyad megyei RMPSZ 25 éves évfordulója alkalmából szervezett ünnepségnek.
A Romániai Magyar Pedagógusszövetség tavaly decemberben, Sepsiszentgyörgyön ünnepelte megalakulásának 25 éves jubileumát, melyen számos kitüntetést osztottak ki azon pedagógusoknak, akik az elmúlt időszakban aktívan vettek részt a szövetség munkájában, arra törekedve, hogy jobbá tegyék a romániai magyar oktatást. – Hunyad megyéből többtagú küldöttséggel vettünk részt a jubileumon, a kitüntetések jó részét azonban ünnepélyes keretek között itthon továbbítottuk díjazott pedagógustársainknak a hétvégén megtartott Hunyad megyei RMPSZ-évforduló alkalmával – számolt be Csatlós Zsófia, a pedagógusszövetség megyei elnöke, akit odaadó munkájáért emlékplakettel jutalmaztak Sepsiszentgyörgyön. Kitüntetésben részesült továbbá Kocsis Attila-Levente, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója, dr. Máté Márta főtanfelügyelő-helyettes és Winkler Gyula EP-képviselő, akik partneri minőségben támogatják a pedagógusszövetség munkáját.
A hétvégi dévai ünnepségen további tizenhárom pedagógusnak adtak át emlékérmet, illetve oklevelet az RMPSZ törekvéseit támogató tevékenységükért. Kitüntetésben részesült Kofity Magda, volt RMPSZ-elnök, Széll Zoltán a Tudományos Tanács volt tagja, Balázs Amália megyei alelnök, Szabó Ildikó pénztáros, Vlaic Ágnes, Sáfár Csaba és Lengyel Izabella volt kisebbségi tanfelügyelők, Ács Éva, Balogh-Botár Károly Csaba, Illyés Katalin, Şoacă Erika és Kiss Mihály, a magyar (tagozatos) oktatási intézmények aligazgatói, illetve Palkó Cecilia, a dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke. Az RMPSZ megyei szervezete emlékoklevélben részesítette továbbá aktív és nyugdíjas tagjait.
Az ünnepséget Pap Evelyn Karina szavalata és a Lengyel Izabella tanárnő vezette iskolakórus előadása gazdagította, melynek keretébe felcsendült az iskola himnusza is. A felszólalók soraiban jelen volt Széll Zoltán nyugalmazott számtantanár, aki kitartóan küzdött az önálló dévai magyar iskola megalakulásáért, Kofity Magda volt RMPSZ-elnök, valamint Acimov Margit nyugalmazott tanítónő.
Csatlós Zsófia megyei RMPSZ-elnök az ünnepséget követően elmondta: a pedagógusszövetség Hunyad megyében jelenleg közel 80 tagot számlál, köztük olyan román anyanyelvű kollégákat is, akik ismerve a szövetség munkáját, érdemesnek tartották részt venni e tevékenységben. – Az országos RMPSZ támogatásával évente legalább egy továbbképzőt szoktunk szervezni a megyében, melyen 20-30 kolléga vesz részt. Továbbá szép számban veszik igénybe a nyári Bolyai Akadémia keretében zajló továbbképzéseket is, melyekre már román ajkú kollégák közül is volt jelentkező – számolt be Csatlós Zsófia Erzsébet.
A hétvégi Hunyad megyei jubileumot annak rendje s módja szerint, dallal és tortával is megünnepelték a pedagógusok.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
Hétvégén a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum adott otthont a Hunyad megyei RMPSZ 25 éves évfordulója alkalmából szervezett ünnepségnek.
A Romániai Magyar Pedagógusszövetség tavaly decemberben, Sepsiszentgyörgyön ünnepelte megalakulásának 25 éves jubileumát, melyen számos kitüntetést osztottak ki azon pedagógusoknak, akik az elmúlt időszakban aktívan vettek részt a szövetség munkájában, arra törekedve, hogy jobbá tegyék a romániai magyar oktatást. – Hunyad megyéből többtagú küldöttséggel vettünk részt a jubileumon, a kitüntetések jó részét azonban ünnepélyes keretek között itthon továbbítottuk díjazott pedagógustársainknak a hétvégén megtartott Hunyad megyei RMPSZ-évforduló alkalmával – számolt be Csatlós Zsófia, a pedagógusszövetség megyei elnöke, akit odaadó munkájáért emlékplakettel jutalmaztak Sepsiszentgyörgyön. Kitüntetésben részesült továbbá Kocsis Attila-Levente, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója, dr. Máté Márta főtanfelügyelő-helyettes és Winkler Gyula EP-képviselő, akik partneri minőségben támogatják a pedagógusszövetség munkáját.
A hétvégi dévai ünnepségen további tizenhárom pedagógusnak adtak át emlékérmet, illetve oklevelet az RMPSZ törekvéseit támogató tevékenységükért. Kitüntetésben részesült Kofity Magda, volt RMPSZ-elnök, Széll Zoltán a Tudományos Tanács volt tagja, Balázs Amália megyei alelnök, Szabó Ildikó pénztáros, Vlaic Ágnes, Sáfár Csaba és Lengyel Izabella volt kisebbségi tanfelügyelők, Ács Éva, Balogh-Botár Károly Csaba, Illyés Katalin, Şoacă Erika és Kiss Mihály, a magyar (tagozatos) oktatási intézmények aligazgatói, illetve Palkó Cecilia, a dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke. Az RMPSZ megyei szervezete emlékoklevélben részesítette továbbá aktív és nyugdíjas tagjait.
Az ünnepséget Pap Evelyn Karina szavalata és a Lengyel Izabella tanárnő vezette iskolakórus előadása gazdagította, melynek keretébe felcsendült az iskola himnusza is. A felszólalók soraiban jelen volt Széll Zoltán nyugalmazott számtantanár, aki kitartóan küzdött az önálló dévai magyar iskola megalakulásáért, Kofity Magda volt RMPSZ-elnök, valamint Acimov Margit nyugalmazott tanítónő.
Csatlós Zsófia megyei RMPSZ-elnök az ünnepséget követően elmondta: a pedagógusszövetség Hunyad megyében jelenleg közel 80 tagot számlál, köztük olyan román anyanyelvű kollégákat is, akik ismerve a szövetség munkáját, érdemesnek tartották részt venni e tevékenységben. – Az országos RMPSZ támogatásával évente legalább egy továbbképzőt szoktunk szervezni a megyében, melyen 20-30 kolléga vesz részt. Továbbá szép számban veszik igénybe a nyári Bolyai Akadémia keretében zajló továbbképzéseket is, melyekre már román ajkú kollégák közül is volt jelentkező – számolt be Csatlós Zsófia Erzsébet.
A hétvégi Hunyad megyei jubileumot annak rendje s módja szerint, dallal és tortával is megünnepelték a pedagógusok.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2017. január 30.
Borbély Imrétől búcsúzik az RMDSZ
Megrendülten fogadtuk a hírt, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség egykori elnökségi tagja (1990-1993) és parlamenti képviselője (1992-1996), Borbély Imre temesvári kutató életének 69. évében súlyos betegség következtében elhunyt. Az RMDSZ kegyelettel emlékezik meg a forradalmárra, az akkori kommunista karhatalom ellen meggyőződésből fellépő Borbély Imrére, aki a Temesvári Kiáltvány egyik értelmi szerzője is volt. Borbély Imre 1948-ban született Temesváron, Románia parlamentjében elsőként szólalt fel magyarul. Vigasztalódást gyászoló családjának! Áldott és örök legyen az emléke!
KELEMEN HUNOR szövetségi elnök
Népújság (Marosvásárhely)
Megrendülten fogadtuk a hírt, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség egykori elnökségi tagja (1990-1993) és parlamenti képviselője (1992-1996), Borbély Imre temesvári kutató életének 69. évében súlyos betegség következtében elhunyt. Az RMDSZ kegyelettel emlékezik meg a forradalmárra, az akkori kommunista karhatalom ellen meggyőződésből fellépő Borbély Imrére, aki a Temesvári Kiáltvány egyik értelmi szerzője is volt. Borbély Imre 1948-ban született Temesváron, Románia parlamentjében elsőként szólalt fel magyarul. Vigasztalódást gyászoló családjának! Áldott és örök legyen az emléke!
KELEMEN HUNOR szövetségi elnök
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 30.
Porcsalmi Bálint az RMDSZ ügyvezető elnöke
A marosvásárhelyi Kultúrpalotában ülésezik az RMDSZ miniparlamentjének tartott Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT). Az ülés Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai tájékoztatójával indult. A politikai vitát követően a testület ellenszavazat nélkül ügyvezető elnökké választotta Porcsalmi Bálint politológust. A funkció Kovács Péter január 4-ei lemondásával üresedett meg. Az eseményen sor került az Ezüstfenyő-díjak átadására, valamint az RMDSZ leköszönő parlamenti képviselőinek és szenátorainak kitüntetésére is.
Kelemen Hunor: Romániában meg kell erősíteni a jogállamiság kereteit biztosító intézményeket
Ha sérül a jogállamiság, elsősorban a nemzeti kisebbségek vannak kitéve a jogsértéseknek – hangzott el Kelemen Hunor politikai beszámolójában. Hangsúlyozta: az RMDSZ évek óta mondja, nincs rendben a romániai igazságszolgáltatás működése, és most egyre több olyan információ kerül nyilvánosságra, amely megerősíti, hogy az elmúlt években "kézi vezérlésű" igazságszolgáltatás működött Romániában.
Az RMDSZ elnöke bírálta a román kormányt, amiért sürgősségi rendelettel, a parlament megkerülésével akarja módosítani a romániai büntetőjogot, ugyanakkor úgy vélte, a parlamentnek jogában áll eldönteni, hogy indokolt-e közkegyelemben részesíteni börtönbe zárt embereket.
Kelemen Hunor emlékeztetett: az új büntető- és büntetőeljárási törvénykönyveket 2009-ben parlamenti vita nélkül fogadta el a törvényhozás, majd többször módosították sürgősségi kormányrendeletekkel. Az RMDSZ elnöke elmondta: a parlamenti vita megkerülése vezetett oda, hogy az alkotmánybíróság a törvénykönyvek több mint negyven cikkelyét találta alaptörvénybe ütközőnek, a parlamentnek pedig azóta sem volt bátorsága ezeket összhangba hozni az alkotmánnyal.
Fontosnak nevezte a nemzetbiztonsági törvények módosítását is, mert - mint mondta - azok elavultak, és lehetőséget teremtenek a rossz alkalmazásra, aminek eredményeként az ügyészség nemzetbiztonsági lehallgatásra alapozva indíthat büntetőjogi eljárást. Példaként Horváth Anna kolozsvári alpolgármester esetét említette.
Hangsúlyozta: az RMDSZ az új parlamenti ciklusban a kisebbségi jogok bővítésén akar dolgozni, de legalább ennyire fontos számára a jogállamiság megerősítése. Harmadik feladatként a perifériára és az állam segítségére szoruló emberek segítését jelölte meg.
Reményét fejezte ki, hogy az RMDSZ-nek a kormánykoalícióval kötött parlamenti együttműködési megállapodása eredményes lesz, és már a tavaszi parlamenti ülésszakban sikeresen tárgyalhatnak a kormánypártokkal a nemzeti kisebbségek jogainak bővítéséről.
Kelemen Hunor úgy vélte, a tavalyi önkormányzati és parlamenti választáson való sikeres szereplés igazolja, jó döntéseket hoztak az elmúlt években, ezek között említette a szövetség 2014-es ellenzékbe vonulását, a Magyar Polgári Párttal (MPP) való együttműködés kialakítását, valamint azt, hogy az RMDSZ-nek sikerült rendezni a magyarországi kormánypártokhoz fűződő viszonyát.
Porcsalmi Bálint: szolgálatra készen állok, a munkát vállalom és várom
"Egy olyan szerepet kell betöltenem, amire sosem vágytam, de mindig tiszta szívből tiszteltem, és olykor tartottam, féltem tőle. Ma azért állok az SZKT előtt – előttetek, hogy támogatásotokat kérjem – mindenek előtt a munkára, nem csupán a tisztségre. Nekem az a fontos, hogy maradhassak ügyvezető elnökként is az, aki vagyok: Bálint” − fogalmazott szombat délben a marosvásárhelyi SZKT-n Porcsalmi Bálint, akit Kelemen Hunor az RMDSZ új ügyvezető elnökének nevesített.
Az ügyvezető elnökjelölt az elmúlt években a világ számos részén politikusok munkáját segítette, kampányokat szervezett, szervezeteket épített, és mint mondja, tanácsadóként számára a legnagyobb luxus az volt, hogy őszinte lehetett, elmondhatta élesen, nem egyszer nyersen, amit gondol, amit szerinte tenni kell.
„Ma nem tanácsadóként állok itt, hanem politikai felelősséget vállalok. De az őszinte, egyenes magatartástól nem akarok megválni. És ha lehet ilyet kérni, akkor ezt várom el a Szövetség politikusaitól, helyi és megyei vezetőitől, központi és területi munkatársaitól is. Nyílt, egyenes beszédet. Számomra minden jó csapatmunka alapja ez. Hiszek abban, hogy csak így lehet eredményeket elérni.”− nyomatékosított.
Beszédében elhangzott, ugyanazt a célt tartja szem előtt, amiért évek óta dolgozik: hogy 2019-re a Szövetség legyen a legmodernebb politikai szervezet Romániában, de akár a térségben is. „Én ezt komolyan gondolom, és ezt csak együtt tudjuk megvalósítani. Számomra az innováció nem csupán jobb számítógépeket, vagy több FB- reklámot jelent. Én azt vallom, hogy a szervezet életében az innováció elsősorban a tartalomra és a munkamódszerekre vonatkozik. Több munkát, és minden esetben jól előkészített, alapos munkát szeretnék. Valós együttműködésre van szükségünk! Kevesebb gyűlésre, de jóval több egyeztetésre és párbeszédre. Egy olyan rendszerre, amely a megfelelő döntés-előkészítésre, a pontos végrehajtásra, a nyomon követésre és számonkérésre épül.” – hangsúlyozta az RMDSZ ügyvezető elnökjelöltje.
Az elkövetkező időszak terveit ismertetve Porcsalmi Bálint elmondta, csapatával, világos iránnyal, pontos feladatokkal, felelősökkel és határidőkkel összeállítják az ügyvezető elnökség munkatervét, ezt követően ellátogatnak minden megyei szervezethez, hogy közösen mérjék fel az igényeket, és összesítsék a feladatokat, napokon belül pedig megkezdik a májusi kongresszus előkészítését.
„Ma nem nekem kellene itt állnom. Egy más időben, más helyzetben, talán egy más, jobb világban ma Nagy Zsoltnak kellene itt állnia. De Zsolt nincs itt. Pontosan tegnap két éve annak, hogy őt börtönbe zárták, koholt vádak alapján, ártatlanul. Ő nekem azt mondta, hogy nyugodt szívvel vállaljam el a szövetségi elnök felkérését. Úgy fogalmazott, hogy magunk fajta emberek számára – akik munkát és nem tisztséget kérnek – ez a legszebb feladat az RMDSZ-ben.”− mondta Porcsalmi, aki beszédének végén kijelentette, szolgálatra készen áll, vállalja és várja a munkát, ehhez pedig az SZKT támogatását kéri.
29 személyt és egy intézményt tüntetett ki Ezüstfenyő-díjjal az RMDSZ
Az RMDSZ idén 15. alkalommal díjazza azok munkáját, akik jelentős szerepet vállaltak a közösségi javak és a szülőföld visszaszerzésében, valamint a szövetség programjának megvalósításában. Az Ezüstfenyő-díjat először 2002-ben adták át. Idén 29 személyt és egy intézményt díjaztak.
„Egy kisebbségi közösség fennmaradásának feltétele azoknak a személyeknek a létéhez köthető, akik az általuk kiválasztott területen tudásukat a közvetlen környezetükben élők, a helyi közösségek szolgálatába állítják. Akik hétköznapi hősökként arra a feladatra vállalkoznak, hogy kultúránk őrei, értékeink ápolói legyenek. Az elkobzott anyagi javak visszaszerzésétől szellemi örökségünk gazdagításán át önzetlenül harcolnak a magyar ügyért, a magyarok tiszteletének kivívásáért. Olyan példaképek, akik összekapcsolják a múltat a jövővel. Akik tudják, hogy 2017-ben közösségünk legnagyobb ellensége a közöny, a széthúzás, s akik arra figyelmeztetnek, hogy csakis a gyarapodás lehet járható út számunkra, de a jövő nemzedék, a fiatal generáció számára is. Létük nélkülözhetetlen, hiszen követendő példák, hősök hiányában mindaz, amit 27 év alatt kivívott a romániai magyar közösség, visszafordítható, egy tollvonással áthúzható. Elengedhetetlen tehát, hogy köszönettel illessük őket, hogy időről időre kimondjuk és feljegyezzük nevüket” – fogalmazott Kelemen Hunor szövetségi elnök a szombati ünnepélyes díjátadón.
Az RMDSZ megköszönte volt ügyvezető elnöke, parlamenti képviselői és szenátorai munkáját is.
„Díjazottaink közül sokan ott ültek már 1990-ben Románia Parlamentjében, de vannak olyanok is, akik csak egy mandátumot tudnak maguk mögött. Ezek az emberek megteremtették az erdélyi magyar érdekképviseletet, a legnehezebb körülmények között, időben is hitet tudtak adni közösségüknek abban, hogy van értelme az építkezésnek. Hitet adtak a legnehezebb időszakban is, akkor, amikor a társadalom nem tudta, milyen irányba szeretne haladni. Azt a munkát végezték, amelyet a legjobb tudása szerint egy magyar ember Bukarestben végezhet” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Díjban részesültek:
Kovács Péter leköszönő ügyvezető elnök, Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Klárik László Attila, Patak Csaba, Végh Sándor és Olosz Gergely leköszönő szenátorok. A kitüntetett leköszönő képviselők között Borbély László, Kelemen Atilla, Bónis István, Kerekes Károly, Kereskényi Gábor, Máté András Levente, Moldován József, Molnár Zsolt, Markó Attila és Antal István szerepel.
Szabadság (Kolozsvár)
A marosvásárhelyi Kultúrpalotában ülésezik az RMDSZ miniparlamentjének tartott Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT). Az ülés Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai tájékoztatójával indult. A politikai vitát követően a testület ellenszavazat nélkül ügyvezető elnökké választotta Porcsalmi Bálint politológust. A funkció Kovács Péter január 4-ei lemondásával üresedett meg. Az eseményen sor került az Ezüstfenyő-díjak átadására, valamint az RMDSZ leköszönő parlamenti képviselőinek és szenátorainak kitüntetésére is.
Kelemen Hunor: Romániában meg kell erősíteni a jogállamiság kereteit biztosító intézményeket
Ha sérül a jogállamiság, elsősorban a nemzeti kisebbségek vannak kitéve a jogsértéseknek – hangzott el Kelemen Hunor politikai beszámolójában. Hangsúlyozta: az RMDSZ évek óta mondja, nincs rendben a romániai igazságszolgáltatás működése, és most egyre több olyan információ kerül nyilvánosságra, amely megerősíti, hogy az elmúlt években "kézi vezérlésű" igazságszolgáltatás működött Romániában.
Az RMDSZ elnöke bírálta a román kormányt, amiért sürgősségi rendelettel, a parlament megkerülésével akarja módosítani a romániai büntetőjogot, ugyanakkor úgy vélte, a parlamentnek jogában áll eldönteni, hogy indokolt-e közkegyelemben részesíteni börtönbe zárt embereket.
Kelemen Hunor emlékeztetett: az új büntető- és büntetőeljárási törvénykönyveket 2009-ben parlamenti vita nélkül fogadta el a törvényhozás, majd többször módosították sürgősségi kormányrendeletekkel. Az RMDSZ elnöke elmondta: a parlamenti vita megkerülése vezetett oda, hogy az alkotmánybíróság a törvénykönyvek több mint negyven cikkelyét találta alaptörvénybe ütközőnek, a parlamentnek pedig azóta sem volt bátorsága ezeket összhangba hozni az alkotmánnyal.
Fontosnak nevezte a nemzetbiztonsági törvények módosítását is, mert - mint mondta - azok elavultak, és lehetőséget teremtenek a rossz alkalmazásra, aminek eredményeként az ügyészség nemzetbiztonsági lehallgatásra alapozva indíthat büntetőjogi eljárást. Példaként Horváth Anna kolozsvári alpolgármester esetét említette.
Hangsúlyozta: az RMDSZ az új parlamenti ciklusban a kisebbségi jogok bővítésén akar dolgozni, de legalább ennyire fontos számára a jogállamiság megerősítése. Harmadik feladatként a perifériára és az állam segítségére szoruló emberek segítését jelölte meg.
Reményét fejezte ki, hogy az RMDSZ-nek a kormánykoalícióval kötött parlamenti együttműködési megállapodása eredményes lesz, és már a tavaszi parlamenti ülésszakban sikeresen tárgyalhatnak a kormánypártokkal a nemzeti kisebbségek jogainak bővítéséről.
Kelemen Hunor úgy vélte, a tavalyi önkormányzati és parlamenti választáson való sikeres szereplés igazolja, jó döntéseket hoztak az elmúlt években, ezek között említette a szövetség 2014-es ellenzékbe vonulását, a Magyar Polgári Párttal (MPP) való együttműködés kialakítását, valamint azt, hogy az RMDSZ-nek sikerült rendezni a magyarországi kormánypártokhoz fűződő viszonyát.
Porcsalmi Bálint: szolgálatra készen állok, a munkát vállalom és várom
"Egy olyan szerepet kell betöltenem, amire sosem vágytam, de mindig tiszta szívből tiszteltem, és olykor tartottam, féltem tőle. Ma azért állok az SZKT előtt – előttetek, hogy támogatásotokat kérjem – mindenek előtt a munkára, nem csupán a tisztségre. Nekem az a fontos, hogy maradhassak ügyvezető elnökként is az, aki vagyok: Bálint” − fogalmazott szombat délben a marosvásárhelyi SZKT-n Porcsalmi Bálint, akit Kelemen Hunor az RMDSZ új ügyvezető elnökének nevesített.
Az ügyvezető elnökjelölt az elmúlt években a világ számos részén politikusok munkáját segítette, kampányokat szervezett, szervezeteket épített, és mint mondja, tanácsadóként számára a legnagyobb luxus az volt, hogy őszinte lehetett, elmondhatta élesen, nem egyszer nyersen, amit gondol, amit szerinte tenni kell.
„Ma nem tanácsadóként állok itt, hanem politikai felelősséget vállalok. De az őszinte, egyenes magatartástól nem akarok megválni. És ha lehet ilyet kérni, akkor ezt várom el a Szövetség politikusaitól, helyi és megyei vezetőitől, központi és területi munkatársaitól is. Nyílt, egyenes beszédet. Számomra minden jó csapatmunka alapja ez. Hiszek abban, hogy csak így lehet eredményeket elérni.”− nyomatékosított.
Beszédében elhangzott, ugyanazt a célt tartja szem előtt, amiért évek óta dolgozik: hogy 2019-re a Szövetség legyen a legmodernebb politikai szervezet Romániában, de akár a térségben is. „Én ezt komolyan gondolom, és ezt csak együtt tudjuk megvalósítani. Számomra az innováció nem csupán jobb számítógépeket, vagy több FB- reklámot jelent. Én azt vallom, hogy a szervezet életében az innováció elsősorban a tartalomra és a munkamódszerekre vonatkozik. Több munkát, és minden esetben jól előkészített, alapos munkát szeretnék. Valós együttműködésre van szükségünk! Kevesebb gyűlésre, de jóval több egyeztetésre és párbeszédre. Egy olyan rendszerre, amely a megfelelő döntés-előkészítésre, a pontos végrehajtásra, a nyomon követésre és számonkérésre épül.” – hangsúlyozta az RMDSZ ügyvezető elnökjelöltje.
Az elkövetkező időszak terveit ismertetve Porcsalmi Bálint elmondta, csapatával, világos iránnyal, pontos feladatokkal, felelősökkel és határidőkkel összeállítják az ügyvezető elnökség munkatervét, ezt követően ellátogatnak minden megyei szervezethez, hogy közösen mérjék fel az igényeket, és összesítsék a feladatokat, napokon belül pedig megkezdik a májusi kongresszus előkészítését.
„Ma nem nekem kellene itt állnom. Egy más időben, más helyzetben, talán egy más, jobb világban ma Nagy Zsoltnak kellene itt állnia. De Zsolt nincs itt. Pontosan tegnap két éve annak, hogy őt börtönbe zárták, koholt vádak alapján, ártatlanul. Ő nekem azt mondta, hogy nyugodt szívvel vállaljam el a szövetségi elnök felkérését. Úgy fogalmazott, hogy magunk fajta emberek számára – akik munkát és nem tisztséget kérnek – ez a legszebb feladat az RMDSZ-ben.”− mondta Porcsalmi, aki beszédének végén kijelentette, szolgálatra készen áll, vállalja és várja a munkát, ehhez pedig az SZKT támogatását kéri.
29 személyt és egy intézményt tüntetett ki Ezüstfenyő-díjjal az RMDSZ
Az RMDSZ idén 15. alkalommal díjazza azok munkáját, akik jelentős szerepet vállaltak a közösségi javak és a szülőföld visszaszerzésében, valamint a szövetség programjának megvalósításában. Az Ezüstfenyő-díjat először 2002-ben adták át. Idén 29 személyt és egy intézményt díjaztak.
„Egy kisebbségi közösség fennmaradásának feltétele azoknak a személyeknek a létéhez köthető, akik az általuk kiválasztott területen tudásukat a közvetlen környezetükben élők, a helyi közösségek szolgálatába állítják. Akik hétköznapi hősökként arra a feladatra vállalkoznak, hogy kultúránk őrei, értékeink ápolói legyenek. Az elkobzott anyagi javak visszaszerzésétől szellemi örökségünk gazdagításán át önzetlenül harcolnak a magyar ügyért, a magyarok tiszteletének kivívásáért. Olyan példaképek, akik összekapcsolják a múltat a jövővel. Akik tudják, hogy 2017-ben közösségünk legnagyobb ellensége a közöny, a széthúzás, s akik arra figyelmeztetnek, hogy csakis a gyarapodás lehet járható út számunkra, de a jövő nemzedék, a fiatal generáció számára is. Létük nélkülözhetetlen, hiszen követendő példák, hősök hiányában mindaz, amit 27 év alatt kivívott a romániai magyar közösség, visszafordítható, egy tollvonással áthúzható. Elengedhetetlen tehát, hogy köszönettel illessük őket, hogy időről időre kimondjuk és feljegyezzük nevüket” – fogalmazott Kelemen Hunor szövetségi elnök a szombati ünnepélyes díjátadón.
Az RMDSZ megköszönte volt ügyvezető elnöke, parlamenti képviselői és szenátorai munkáját is.
„Díjazottaink közül sokan ott ültek már 1990-ben Románia Parlamentjében, de vannak olyanok is, akik csak egy mandátumot tudnak maguk mögött. Ezek az emberek megteremtették az erdélyi magyar érdekképviseletet, a legnehezebb körülmények között, időben is hitet tudtak adni közösségüknek abban, hogy van értelme az építkezésnek. Hitet adtak a legnehezebb időszakban is, akkor, amikor a társadalom nem tudta, milyen irányba szeretne haladni. Azt a munkát végezték, amelyet a legjobb tudása szerint egy magyar ember Bukarestben végezhet” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Díjban részesültek:
Kovács Péter leköszönő ügyvezető elnök, Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Klárik László Attila, Patak Csaba, Végh Sándor és Olosz Gergely leköszönő szenátorok. A kitüntetett leköszönő képviselők között Borbély László, Kelemen Atilla, Bónis István, Kerekes Károly, Kereskényi Gábor, Máté András Levente, Moldován József, Molnár Zsolt, Markó Attila és Antal István szerepel.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 30.
A katolikus Státus mindenkori (h)arcairól
Gyárfás Elemér, a „civil püspök” könyv kapcsán„
Bevallom, többet szerettem volna hallani a római katolikus Státus zaklatott jelenéről és emiatt bizonytalan jövőjéről, semmint hányatott múltjáról, ám éppen erről beszél(hetet)t kevesebbet előadásában dr. Holló László egyetemi docens, a státus alapítvány igazgatótanácsának elnöke. És tette ezt alighanem amiatt, amit hozzászólásában a Státus jogi ügyeiben eljáró Kapcza Mikolt ügyvéd oly találóan megfogalmazott: a Státus olyan egyedi szerveződési forma, hogy még mi magunk sem értjük pontosan, és ilyeténképpen a sajátos hazai restitúció buktatói közepette az egyik legsziszifuszibb küzdelem a Státust megmagyarázni a román törvénykezésnek.
Négy gimnáziumot és két hasznot hajtó épületet mondhat magáénak Erdély-szerte a Státus, közülük a kolozsvári Szentegyház utca 5. szám alatti ingatlan (ahol a katolikus egyetem működik) valójában mindig is a tulajdonában állt, ugyanis a „kommunista” Státusnak meghagyták. Ezen felül perek és visszaigénylési eljárások tucatjai vannak folyamatban hazai bíróságokon és Strasbourgban az egykori ingatlan vagyonok visszaszolgáltatásáért.
Hogy miért éppen most beszélt a katolikus Státus (h)arcairól dr. Holló László az értelmiségi körön, annak sajnos nem valamiféle örömteljes bírósági siker az oka, csupáncsak az, hogy éppen csütörtökön érkezett a nyomdából az a kötet, amely a Státus 20. századi, egyik legmarkánsabb vezetője, Gyárfás Elemér halálának 70. évfordulója alkalmával 2015-ben szervezett emlékkonferencián elhangzott előadások anyagát tartalmazza - köztük azt, amelyet a Státusról tartott Holló László. Dr. Gyárfás Elemér a 20. század első felében az erdélyi közélet egyik legjelentősebb egyénisége volt, a balosok mondták nemzetinek, a nemzetiek balosnak, de még antiszemitaként is jellemezték, és tehették ezt Holló László szerint amiatt, mert Gyárfás Elemér sem az egyik, sem a másik oldalhoz nem tartozott, ugyanakkor hihetetlen munkabírásról téve tanúbizonyságot, minden erdélyi szervezetben tevékenyen részt vett, emellett számtalan könyvet írt.
Üldözöttségből született 400 éve a státus
Az Erdélyi Római Katolikus Státus a 16. századi reformáció térhódításával arányosan üldözött katolikus egyház érdekeinek szolgálatára, egyházi és világi tagokkal szerveződött autonóm önkormányzati forma. Szerepe bizonyos belső egyházi ügyekben eljárni, illetve a felekezeti oktatás és az egyházmegyei vagyon egy részének kezelése. Elnevezése a korabeli országgyűlésben használatos „Status et ordines”, azaz „karok és rendek”-ből fakad, amikor a különböző felekezetek képviselői státusokba csoportosulva külön-külön tanácskoztak. Hogy a római katolikusok esetében a szerveződési forma és az elnevezés megőrződött, abban jelentős szerepe volt annak, hogy a reformáció terjedésével és az adott történelmi viszonyok közepette a fejedelemség fennmaradását leginkább szolgáló intézkedések részeként 1556-ban az erdélyi katolikus püspököt kiutasították, és kis megszakítással az erdélyi katolikusoknak gyakorlatilag csak 1716-ban lett újra püspöke, ebben a hosszú időszakban pedig a katolikus vallásgyakorlást sokféle módon korlátozták (az egyházi vagyont államosították, templomokat lebontottak, kiutasították a szerzetesrendeket stb.). A Státus első említésére az 1615-ös országgyűlésen került sor, ahol a katolikus főurak Status Catholicorum Dominorum néven szervezkedtek vallásuk védelmére. 1767-ben a Státus feladatkörét a Mária Terézia által létrehozott „állami” Katolikus Bizottság vette át. A Státus újjászervezésére a 19. században több kísérlet történt, 1873-ban sikerült megegyezni. Innen kezdődően a Státus elnöke a mindenkori püspök, világi elnökét választják, a státusgyűlést és 24 tagú igazgatótanácsát pedig harmadában egyházi, kétharmadában pedig világi tagok alkotják.
A státus sorsa Romániában
A román állam és a Szentszék között 1927-ben megkötött Konkordátum a Státust tételesen nem említi, majd az 1932-ben Rómában aláírt egyezmény nevétől és autonóm jellegétől is megfosztotta, Egyházmegyei Tanácsként működött tovább az 1948-as államosításig. Ebben a időszakban a Státus ellen cikkek százaival és kötetek tucatjaival indított hadjáratot Onisifor Ghibu, aki oly mértékben tudta ezáltal befolyásolni a közvéleményt és általános hangulatot, hogy Holló László elmondása szerint csak úgy besétálhatott a telekkönyvi hivatalba, ahol kérésére a nevére írták a Státus tulajdonát képező egyik-másik ingatlant. A második világháború utáni kommunista hatalom ádáz küzdelmet kezdett a reakciós nyugati hatalom fennhatósága alá tartozó katolikus egyházzal szemben, egyik első intézkedéseként szabálytalanul felmondta a Szentszékkel kötött korábbi egyezményeket. Márton Áron püspök feloszlatta az Egyházmegyei Tanácsot, tartva az esetleg kommunista befolyás alá kerülő világi tisztségviselők túlsúlyától. Az egyház állami fennhatóság alá vonását célzó törekvéseihez a kommunista államhatalom kiváló terepnek találta a túlnyomórészt világiakból szerveződött Státust, így a püspöki tiltás ellenére támogatta ennek újjászervezését, és annak keretében az új államrendszerhez lojális hívek és úgynevezett békepapok szerveződését, amely azonban nem érte el célját, és követőinek kihalásával elsorvadt.
Mit csinál a Státus ma?
1991 februárjában Bálint Lajos püspök újraindította az Egyházmegyei Tanácsot, majd 2005-ben megalakult az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány, amely „az egyház érdekeit kívánja szolgálni egyfelől az államosított javak visszaszerzésével, másfelől pedig azoknak a hajdani célalapok szerinti alapítványi szándékának megvalósításával. A Státus elnöke napjainkban Jakubinyi György érsek, az igazgatótanács elnöke Holló László, világi vezetője pedig az alelnöke, dr. Benedek József egyetemi tanár.
Az egyház támogatására a történelem során felajánlott adományok az adományozók által megjelölt céljaik szerint külön alapokba – a templomok, szórvány támogatását célzó vallásalap, ösztöndíjalap (amely többek között olyan jeles románok taníttatását támogatta, mint Gheorghe Sincai, Petru Maior, Avram Iancu, Al. Papiu Ilarian stb.), tanulmányi alap, elemi iskolai alap, Teréz árvaházi, tisztviselői és tanári nyugdíjalap és biztosítási alap – csoportosultak, és azokat csak ezekre a célokra lehetett fordítani. A Státus-alapok vagyonát a 20. század elejéig az oktatási intézmények épületei, többezer hektárnyi erdőgazdaság, gazdasági uradalmak és kolozsvári bérházak képezték. Kapcza Mikolt ügyvéd szerint ezt nagyon nehéz megértetni a román törvényszéken (főleg a román nyelvű sajtóban érvényesülő Státus-ellenes hangulatkeltés kontextusában), hogy a fentiekben ismertetett jogállású Státus, illetve az alapok tulajdonát képező egykori vagyon a Státust illeti meg. Mint elmondta, Kolozsváron tucatnyi per folyik a Státus egykori ingatlanjainak visszaszolgáltatására, december elejétől 37 ingatlan esetében született elutasító határozat, mintegy húsz pert kellett indítani, emellett 13 zajlik Strasbourgban. A tulajdonjog egyházi berkekben érvényesülő szigorú tiszteletét tanúsítja az is, hogy annakidején, ha az egyik alap megszorult, akkor a Státus egy másik alapjából az akkoriban szokásos 4,5%-os kamattal vett hitelt.
A marosvásárhelyi iskola kálváriája
Az egykori tulajdonok egy részét 1989 után a gyulafehérvári érsekség és a helyi plébániák igényelték és hellyel-közzel kapták vissza. Így a marosvásárhelyi épületegyüttest, amelyben a katolikus iskolát létrehozták, a helyi plébánia és a gyulafehérvári érsekség kapta vissza. Az iskola körül megnyilvánuló huzavona kapcsán Holló László ismertette a történések kronológiáját. A polgármesteri hivatal fellebbezett a visszaszolgáltatást elrendelő döntés ellen, amelyet viszont megerősített 2005-ben a Fellebbviteli Bíróság. 2008-ban az épületben működő Unirea iskola javára kötöttek 20 éves szerződést, amelyet 2012-ben szerződésszegés miatt egyoldalúan felbontott az egyház. 2013-ban kezdődtek az egyeztetések a római katolikus gimnázium alapításáról, amit 2014 júliusában feltételesen hagyott jóvá a Marosvásárhelyi Helyi Tanács: csak abban az esetben engedélyezte, ha a Státus szerződést köt az Unirea iskola javára. A szerződést a prefektúra megtámadta, 2016-ban érvénytelenítették. 2014 novemberében a helyi tanács felhatalmazta a polgármestert a 20 évre szóló szerződés aláírására, miszerint az épületegyüttesben működhet az Unirea iskola, mellette pedig létrejöhet a katolikus gimnázium, amelynek létrehozásáról 2015 januárjában született tanácsi határozat.
Az önkormányzat a megyei tanfelügyelőség képviselőinek, az Unirea iskola tanárainak, a magyar tagozatos diákok és szüleik közös találkozásán egyeztetett arról, hogy az Unirea magyar diákjai hogyan szeretnék folytatni a tanulást, és tudomásul vette, hogy szeretnének a katolikus iskolába kerülni. Holló László ezután virágzó iskoláról beszélt, ahova felvételre ketten jelentkeztek egy helyre – ezt a történetet törte meg a korrupcióellenes ügynökségnek a visszaszolgáltatás jogosságát megkérdőjelező őszi kezdeményezése.
Mindezek tükrében Holló László úgy fogalmazott a Státus jövendőjét illetően: a cél visszaszerezni azt, ami visszaszerezhetetlen.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)
Gyárfás Elemér, a „civil püspök” könyv kapcsán„
Bevallom, többet szerettem volna hallani a római katolikus Státus zaklatott jelenéről és emiatt bizonytalan jövőjéről, semmint hányatott múltjáról, ám éppen erről beszél(hetet)t kevesebbet előadásában dr. Holló László egyetemi docens, a státus alapítvány igazgatótanácsának elnöke. És tette ezt alighanem amiatt, amit hozzászólásában a Státus jogi ügyeiben eljáró Kapcza Mikolt ügyvéd oly találóan megfogalmazott: a Státus olyan egyedi szerveződési forma, hogy még mi magunk sem értjük pontosan, és ilyeténképpen a sajátos hazai restitúció buktatói közepette az egyik legsziszifuszibb küzdelem a Státust megmagyarázni a román törvénykezésnek.
Négy gimnáziumot és két hasznot hajtó épületet mondhat magáénak Erdély-szerte a Státus, közülük a kolozsvári Szentegyház utca 5. szám alatti ingatlan (ahol a katolikus egyetem működik) valójában mindig is a tulajdonában állt, ugyanis a „kommunista” Státusnak meghagyták. Ezen felül perek és visszaigénylési eljárások tucatjai vannak folyamatban hazai bíróságokon és Strasbourgban az egykori ingatlan vagyonok visszaszolgáltatásáért.
Hogy miért éppen most beszélt a katolikus Státus (h)arcairól dr. Holló László az értelmiségi körön, annak sajnos nem valamiféle örömteljes bírósági siker az oka, csupáncsak az, hogy éppen csütörtökön érkezett a nyomdából az a kötet, amely a Státus 20. századi, egyik legmarkánsabb vezetője, Gyárfás Elemér halálának 70. évfordulója alkalmával 2015-ben szervezett emlékkonferencián elhangzott előadások anyagát tartalmazza - köztük azt, amelyet a Státusról tartott Holló László. Dr. Gyárfás Elemér a 20. század első felében az erdélyi közélet egyik legjelentősebb egyénisége volt, a balosok mondták nemzetinek, a nemzetiek balosnak, de még antiszemitaként is jellemezték, és tehették ezt Holló László szerint amiatt, mert Gyárfás Elemér sem az egyik, sem a másik oldalhoz nem tartozott, ugyanakkor hihetetlen munkabírásról téve tanúbizonyságot, minden erdélyi szervezetben tevékenyen részt vett, emellett számtalan könyvet írt.
Üldözöttségből született 400 éve a státus
Az Erdélyi Római Katolikus Státus a 16. századi reformáció térhódításával arányosan üldözött katolikus egyház érdekeinek szolgálatára, egyházi és világi tagokkal szerveződött autonóm önkormányzati forma. Szerepe bizonyos belső egyházi ügyekben eljárni, illetve a felekezeti oktatás és az egyházmegyei vagyon egy részének kezelése. Elnevezése a korabeli országgyűlésben használatos „Status et ordines”, azaz „karok és rendek”-ből fakad, amikor a különböző felekezetek képviselői státusokba csoportosulva külön-külön tanácskoztak. Hogy a római katolikusok esetében a szerveződési forma és az elnevezés megőrződött, abban jelentős szerepe volt annak, hogy a reformáció terjedésével és az adott történelmi viszonyok közepette a fejedelemség fennmaradását leginkább szolgáló intézkedések részeként 1556-ban az erdélyi katolikus püspököt kiutasították, és kis megszakítással az erdélyi katolikusoknak gyakorlatilag csak 1716-ban lett újra püspöke, ebben a hosszú időszakban pedig a katolikus vallásgyakorlást sokféle módon korlátozták (az egyházi vagyont államosították, templomokat lebontottak, kiutasították a szerzetesrendeket stb.). A Státus első említésére az 1615-ös országgyűlésen került sor, ahol a katolikus főurak Status Catholicorum Dominorum néven szervezkedtek vallásuk védelmére. 1767-ben a Státus feladatkörét a Mária Terézia által létrehozott „állami” Katolikus Bizottság vette át. A Státus újjászervezésére a 19. században több kísérlet történt, 1873-ban sikerült megegyezni. Innen kezdődően a Státus elnöke a mindenkori püspök, világi elnökét választják, a státusgyűlést és 24 tagú igazgatótanácsát pedig harmadában egyházi, kétharmadában pedig világi tagok alkotják.
A státus sorsa Romániában
A román állam és a Szentszék között 1927-ben megkötött Konkordátum a Státust tételesen nem említi, majd az 1932-ben Rómában aláírt egyezmény nevétől és autonóm jellegétől is megfosztotta, Egyházmegyei Tanácsként működött tovább az 1948-as államosításig. Ebben a időszakban a Státus ellen cikkek százaival és kötetek tucatjaival indított hadjáratot Onisifor Ghibu, aki oly mértékben tudta ezáltal befolyásolni a közvéleményt és általános hangulatot, hogy Holló László elmondása szerint csak úgy besétálhatott a telekkönyvi hivatalba, ahol kérésére a nevére írták a Státus tulajdonát képező egyik-másik ingatlant. A második világháború utáni kommunista hatalom ádáz küzdelmet kezdett a reakciós nyugati hatalom fennhatósága alá tartozó katolikus egyházzal szemben, egyik első intézkedéseként szabálytalanul felmondta a Szentszékkel kötött korábbi egyezményeket. Márton Áron püspök feloszlatta az Egyházmegyei Tanácsot, tartva az esetleg kommunista befolyás alá kerülő világi tisztségviselők túlsúlyától. Az egyház állami fennhatóság alá vonását célzó törekvéseihez a kommunista államhatalom kiváló terepnek találta a túlnyomórészt világiakból szerveződött Státust, így a püspöki tiltás ellenére támogatta ennek újjászervezését, és annak keretében az új államrendszerhez lojális hívek és úgynevezett békepapok szerveződését, amely azonban nem érte el célját, és követőinek kihalásával elsorvadt.
Mit csinál a Státus ma?
1991 februárjában Bálint Lajos püspök újraindította az Egyházmegyei Tanácsot, majd 2005-ben megalakult az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány, amely „az egyház érdekeit kívánja szolgálni egyfelől az államosított javak visszaszerzésével, másfelől pedig azoknak a hajdani célalapok szerinti alapítványi szándékának megvalósításával. A Státus elnöke napjainkban Jakubinyi György érsek, az igazgatótanács elnöke Holló László, világi vezetője pedig az alelnöke, dr. Benedek József egyetemi tanár.
Az egyház támogatására a történelem során felajánlott adományok az adományozók által megjelölt céljaik szerint külön alapokba – a templomok, szórvány támogatását célzó vallásalap, ösztöndíjalap (amely többek között olyan jeles románok taníttatását támogatta, mint Gheorghe Sincai, Petru Maior, Avram Iancu, Al. Papiu Ilarian stb.), tanulmányi alap, elemi iskolai alap, Teréz árvaházi, tisztviselői és tanári nyugdíjalap és biztosítási alap – csoportosultak, és azokat csak ezekre a célokra lehetett fordítani. A Státus-alapok vagyonát a 20. század elejéig az oktatási intézmények épületei, többezer hektárnyi erdőgazdaság, gazdasági uradalmak és kolozsvári bérházak képezték. Kapcza Mikolt ügyvéd szerint ezt nagyon nehéz megértetni a román törvényszéken (főleg a román nyelvű sajtóban érvényesülő Státus-ellenes hangulatkeltés kontextusában), hogy a fentiekben ismertetett jogállású Státus, illetve az alapok tulajdonát képező egykori vagyon a Státust illeti meg. Mint elmondta, Kolozsváron tucatnyi per folyik a Státus egykori ingatlanjainak visszaszolgáltatására, december elejétől 37 ingatlan esetében született elutasító határozat, mintegy húsz pert kellett indítani, emellett 13 zajlik Strasbourgban. A tulajdonjog egyházi berkekben érvényesülő szigorú tiszteletét tanúsítja az is, hogy annakidején, ha az egyik alap megszorult, akkor a Státus egy másik alapjából az akkoriban szokásos 4,5%-os kamattal vett hitelt.
A marosvásárhelyi iskola kálváriája
Az egykori tulajdonok egy részét 1989 után a gyulafehérvári érsekség és a helyi plébániák igényelték és hellyel-közzel kapták vissza. Így a marosvásárhelyi épületegyüttest, amelyben a katolikus iskolát létrehozták, a helyi plébánia és a gyulafehérvári érsekség kapta vissza. Az iskola körül megnyilvánuló huzavona kapcsán Holló László ismertette a történések kronológiáját. A polgármesteri hivatal fellebbezett a visszaszolgáltatást elrendelő döntés ellen, amelyet viszont megerősített 2005-ben a Fellebbviteli Bíróság. 2008-ban az épületben működő Unirea iskola javára kötöttek 20 éves szerződést, amelyet 2012-ben szerződésszegés miatt egyoldalúan felbontott az egyház. 2013-ban kezdődtek az egyeztetések a római katolikus gimnázium alapításáról, amit 2014 júliusában feltételesen hagyott jóvá a Marosvásárhelyi Helyi Tanács: csak abban az esetben engedélyezte, ha a Státus szerződést köt az Unirea iskola javára. A szerződést a prefektúra megtámadta, 2016-ban érvénytelenítették. 2014 novemberében a helyi tanács felhatalmazta a polgármestert a 20 évre szóló szerződés aláírására, miszerint az épületegyüttesben működhet az Unirea iskola, mellette pedig létrejöhet a katolikus gimnázium, amelynek létrehozásáról 2015 januárjában született tanácsi határozat.
Az önkormányzat a megyei tanfelügyelőség képviselőinek, az Unirea iskola tanárainak, a magyar tagozatos diákok és szüleik közös találkozásán egyeztetett arról, hogy az Unirea magyar diákjai hogyan szeretnék folytatni a tanulást, és tudomásul vette, hogy szeretnének a katolikus iskolába kerülni. Holló László ezután virágzó iskoláról beszélt, ahova felvételre ketten jelentkeztek egy helyre – ezt a történetet törte meg a korrupcióellenes ügynökségnek a visszaszolgáltatás jogosságát megkérdőjelező őszi kezdeményezése.
Mindezek tükrében Holló László úgy fogalmazott a Státus jövendőjét illetően: a cél visszaszerezni azt, ami visszaszerezhetetlen.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 30.
Tăriceanu: Nem kockáztathatunk egy polgárháborút
Amennyiben a vasárnapi tiltakozások hatására ellentüntetésekre kerülne sor, polgárháború kirobbanása sem zárható ki – jelentette ki vasárnap késő este, a B1 hírtelevízió műsorában Călin Popescu Tăriceanu. A szenátus elnöke Ion Cristoiu újságírónak válaszolt, aki azt kérdezte: a szociáldemokratáknak és az ALDE-nak vajon nincsenek szimpatizánsai, akik alkalom adtán kiállnak a kormánykoalíció mellett?
- Úgy vélem, ha ugyanazokat a fegyvereket vetnénk be mi is, mint ellenfeleink, abból polgárháború lenne. Romániát az arra hivatott állami intézményeknek kell vezetniük, nem lehet a kormányt, a parlamentet semmibe venni, és engedni, hogy az utca mondja meg, mi a helyes út és mi nem. Ez nagyon veszélyes. Meggyőződésem, hogy ha az ellenfelem törvénytelen eszközökkel próbálja érvényesíteni akaratát, attól még nem érezhetem magam felhatalmazva arra, hogy ugyanezeket az eszközöket alkalmazzam. Mi kormányon vagyunk, nekünk többletfelelősségünk van ebben a helyzetben, és éppen ennek tudatában alaposan mérlegeljük, hogy milyen ellenlépéseket foganatosítsunk – nyilatkozta a politikus.
Szabadság (Kolozsvár)
Amennyiben a vasárnapi tiltakozások hatására ellentüntetésekre kerülne sor, polgárháború kirobbanása sem zárható ki – jelentette ki vasárnap késő este, a B1 hírtelevízió műsorában Călin Popescu Tăriceanu. A szenátus elnöke Ion Cristoiu újságírónak válaszolt, aki azt kérdezte: a szociáldemokratáknak és az ALDE-nak vajon nincsenek szimpatizánsai, akik alkalom adtán kiállnak a kormánykoalíció mellett?
- Úgy vélem, ha ugyanazokat a fegyvereket vetnénk be mi is, mint ellenfeleink, abból polgárháború lenne. Romániát az arra hivatott állami intézményeknek kell vezetniük, nem lehet a kormányt, a parlamentet semmibe venni, és engedni, hogy az utca mondja meg, mi a helyes út és mi nem. Ez nagyon veszélyes. Meggyőződésem, hogy ha az ellenfelem törvénytelen eszközökkel próbálja érvényesíteni akaratát, attól még nem érezhetem magam felhatalmazva arra, hogy ugyanezeket az eszközöket alkalmazzam. Mi kormányon vagyunk, nekünk többletfelelősségünk van ebben a helyzetben, és éppen ennek tudatában alaposan mérlegeljük, hogy milyen ellenlépéseket foganatosítsunk – nyilatkozta a politikus.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 30.
“Feljavított” formában terjesztik elő a közkegyelemre és a Btk. módosítására vonatkozó rendeleteket
Módosítják a közkegyelemre és a Büntetőtörvénykönyv módosítására vonatkozó kormányrendeleteket – jelentette ki Florin Iordache szombaton.
Az igazságügyi miniszter elmondta: a témában zajló közvita hatására több változás is lesz az említett tervezetekben. Például azokra az elítéltekre, akik betöltötték ugyan 60. évüket, de gyilkosságért, nemi erőszakért, vagy egyéb súlyosnak számító bűncselekményért ítélték el őket, nem vonatkoznak a közkegyelmi rendelet előírásai. Elmondta azt is: ebben az évben elkezdik két új börtön építését, Caracalon és Berceni-ben. Iordache kifejtette: a kormány belátta a módosítások szükségességét, ugyanakkor annak is tudatában van, hogy nem sokat oldanak meg azzal, ha 28.000 elítéltből 3000-et kiengednek.
Hozzátette azt is: az igazságügyi minisztérium egyeztetett a munkaügyi tárcával annak érdekében, hogy ne csak a közkegyelmi rendelet hatálya alá eső elítéltek szabadon engedésére, hanem ezek társadalmi integrációjára is sor kerülhessen. A munkaadók például különböző kedvezményekben részesülhetnek, amennyiben börtönből szabadult személyeket alkalmaznak.
Szabadság (Kolozsvár)
Módosítják a közkegyelemre és a Büntetőtörvénykönyv módosítására vonatkozó kormányrendeleteket – jelentette ki Florin Iordache szombaton.
Az igazságügyi miniszter elmondta: a témában zajló közvita hatására több változás is lesz az említett tervezetekben. Például azokra az elítéltekre, akik betöltötték ugyan 60. évüket, de gyilkosságért, nemi erőszakért, vagy egyéb súlyosnak számító bűncselekményért ítélték el őket, nem vonatkoznak a közkegyelmi rendelet előírásai. Elmondta azt is: ebben az évben elkezdik két új börtön építését, Caracalon és Berceni-ben. Iordache kifejtette: a kormány belátta a módosítások szükségességét, ugyanakkor annak is tudatában van, hogy nem sokat oldanak meg azzal, ha 28.000 elítéltből 3000-et kiengednek.
Hozzátette azt is: az igazságügyi minisztérium egyeztetett a munkaügyi tárcával annak érdekében, hogy ne csak a közkegyelmi rendelet hatálya alá eső elítéltek szabadon engedésére, hanem ezek társadalmi integrációjára is sor kerülhessen. A munkaadók például különböző kedvezményekben részesülhetnek, amennyiben börtönből szabadult személyeket alkalmaznak.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 30.
„Még mindig ott élünk a romantikában”
Bemutatták Lövétei Lázár László Alkalmi című verseskötetét
Bár sokan csak legyintenek az alkalmi költészetre, az alkalmiság korántsem ördögtől való: valamilyen apropója mindig van annak, hogy az ember hozzáfog egy újabb vers megírásához. Az értékét pedig egyáltalán nem csökkenti az, hogy az alkalom szülte, kiváló példa erre Vörösmarty Mihály A vén cigány című költeménye, amely a magyar irodalom legeslegnagyobb verse – vallja Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, akivel a Sétatér Könyvek sorozatban megjelent Alkalmi című kötete bemutatóján találkozhattak a kolozsváriak.
A Bulgakov kávézóban szombat este tartott rendezvényen a szerző kifejtette: alaposan végiggondolta az elmúlt időszakban, hogy a magyar irodalomban vajon kire vonatkozhat a romantikából megörökölt értelmezés, miszerint sokan médiumként tekintenek a költőre. – Lehetne akár Weöres Sándor, akit a valaha élt legnagyobb költőnek tartok világviszonylatban. Költői léte tényleg egy hihetetlen, szemkápráztató és felülmúlhatatlan tűzijáték, olyan, mintha a feje körül folyamatosan csillagszórók pattannának és robbannának. Csakhogy ez sem igaz. Éppen ő az, aki A vers születése című doktori disszertációjában mérnöki pontossággal leírja, hogy szó sincs erről; elvégre tudás, érzés, tapasztalat, élmény szükséges, és egy kis tehetség sem árt… Mindennek együtt kell működnie ahhoz, hogy egy vers megszülessen – magyarázta Lövétei Lázár László.
Három olyan esetre tért ki, amelyek ma is elevenen élnek benne. Mindhárom igazolja az alkalmiság helyénvalóságot, Magánzsoltárcímű verse születésekor például esküvőre készültek. – A feleségem már rég kivasalta az ingemet, én pedig továbbra is ott ültem, és gyönyörködtem, hogy milyen szép a vers. Jött magától. Az Ötödik ecloga esetében a súgó mindössze annyit mondott: most kell leülni és megírni – elevenítette fel. Ugyanígy pontosan emlékszik a mostani kötetbe is bekerült Ködök keletkezésének körülményeire: eredetileg csak annyit tudott, hogy verset kell írnia Király László költő hetvenedik születésnapjára, de fogalma sem volt arról, hogy miről szólna majd a költemény. – A feleségem Pestre ment konferenciára, és én levittem Domokoson a vasútállomásra. Sűrű köd volt. Adott pillanatban beugrott egy kép a Fény hull arcodra, édesem című Király László-novellából készült filmből, amikor a lovasok elővágtatnak a ködből. Elvittem a kölköket iskolába, oviba, és mire beértem a szerkesztőségbe, már kész volt a vers. Ez is alkalomszerű, előhívta valami – fejtette ki.
Az Alkalmit Király Zoltán költő, a Sétatér Kulturális Egyesület elnökének felkérésére állította össze, ez a folyamat teremtett lehetőséget arra, hogy az alkalmiságon és a mai ember romantikához való viszonyán eltűnődjön. – Még mindig ott élünk a romantikában. Állítólag már rég véget ért, de szerintem ez nem így van. Most talán véget fog érni, de ebben sem vagyok egészen biztos – fűzte hozzá, és bízik abban, hogy lesznek olyan olvasók, akik a kötet forgatása során vele együtt elgondolkodnak ezeken a dolgokon. A költőt sem kell piedesztálra emelni, ugyanolyan ő is, mint bárki más, lehetne sorolni a hétköznapi eseményeket, történéseket, amelyek ezt alátámasztják: „hazamegyek, elviszem a gyermekeket óvodába vagy iskolába, ahogy kitavaszodik, remélem, hogy bárány is születik, lekaszálom a kertet… És lesz néha vers, jobb, rosszabb, ennyi.”
Két ciklusba (-nak/-nek és -ról/-ről) rendezte a verseket, hexameterek és képversek, gyermekversek és balladaszerű költemények egyaránt szerepelnek a könyvben. Nem véletlen a műfaji változatosság, hiszen eleve mindegyik vers kéri a maga formáját, az sem meglepő, hogy egyik-másik haikuban íródott. Lövétei Lázár László szerint, ha az ember belekényszeríti magát a nagyon hideg sablonba vagy az amúgy biztonságos öntőformába, „az eleve olyan is lesz”.
Az est folyamán Egyed Péter filozófus részletesen kielemezte a szerző által füzetnek titulált kiadványt, a megfelelő szerkesztettség mellett erényének nevezte azt is, hogy megmutatja: miként „van benne ez az ember szűkebb és tágabb világában, Csíkszentdomokosában, és Csíkszentdomokos a nagyobb pátriában. Ugyanakkor saját lelkiségét is elénk tárja, valamint kapcsolatát ezzel a néha ellenséges, néha barátságos környezettel”. – Túl azon, hogy kitűnő líra olvasói lehetünk, azt a pályát is megtaláljuk, ahol az Arany János-i nyelv és bizonyos értelemben a versideál összetalálkozik a mai nyelvhasználattal – hangsúlyozta a filozófus.
Szabadság (Kolozsvár)
Bemutatták Lövétei Lázár László Alkalmi című verseskötetét
Bár sokan csak legyintenek az alkalmi költészetre, az alkalmiság korántsem ördögtől való: valamilyen apropója mindig van annak, hogy az ember hozzáfog egy újabb vers megírásához. Az értékét pedig egyáltalán nem csökkenti az, hogy az alkalom szülte, kiváló példa erre Vörösmarty Mihály A vén cigány című költeménye, amely a magyar irodalom legeslegnagyobb verse – vallja Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, akivel a Sétatér Könyvek sorozatban megjelent Alkalmi című kötete bemutatóján találkozhattak a kolozsváriak.
A Bulgakov kávézóban szombat este tartott rendezvényen a szerző kifejtette: alaposan végiggondolta az elmúlt időszakban, hogy a magyar irodalomban vajon kire vonatkozhat a romantikából megörökölt értelmezés, miszerint sokan médiumként tekintenek a költőre. – Lehetne akár Weöres Sándor, akit a valaha élt legnagyobb költőnek tartok világviszonylatban. Költői léte tényleg egy hihetetlen, szemkápráztató és felülmúlhatatlan tűzijáték, olyan, mintha a feje körül folyamatosan csillagszórók pattannának és robbannának. Csakhogy ez sem igaz. Éppen ő az, aki A vers születése című doktori disszertációjában mérnöki pontossággal leírja, hogy szó sincs erről; elvégre tudás, érzés, tapasztalat, élmény szükséges, és egy kis tehetség sem árt… Mindennek együtt kell működnie ahhoz, hogy egy vers megszülessen – magyarázta Lövétei Lázár László.
Három olyan esetre tért ki, amelyek ma is elevenen élnek benne. Mindhárom igazolja az alkalmiság helyénvalóságot, Magánzsoltárcímű verse születésekor például esküvőre készültek. – A feleségem már rég kivasalta az ingemet, én pedig továbbra is ott ültem, és gyönyörködtem, hogy milyen szép a vers. Jött magától. Az Ötödik ecloga esetében a súgó mindössze annyit mondott: most kell leülni és megírni – elevenítette fel. Ugyanígy pontosan emlékszik a mostani kötetbe is bekerült Ködök keletkezésének körülményeire: eredetileg csak annyit tudott, hogy verset kell írnia Király László költő hetvenedik születésnapjára, de fogalma sem volt arról, hogy miről szólna majd a költemény. – A feleségem Pestre ment konferenciára, és én levittem Domokoson a vasútállomásra. Sűrű köd volt. Adott pillanatban beugrott egy kép a Fény hull arcodra, édesem című Király László-novellából készült filmből, amikor a lovasok elővágtatnak a ködből. Elvittem a kölköket iskolába, oviba, és mire beértem a szerkesztőségbe, már kész volt a vers. Ez is alkalomszerű, előhívta valami – fejtette ki.
Az Alkalmit Király Zoltán költő, a Sétatér Kulturális Egyesület elnökének felkérésére állította össze, ez a folyamat teremtett lehetőséget arra, hogy az alkalmiságon és a mai ember romantikához való viszonyán eltűnődjön. – Még mindig ott élünk a romantikában. Állítólag már rég véget ért, de szerintem ez nem így van. Most talán véget fog érni, de ebben sem vagyok egészen biztos – fűzte hozzá, és bízik abban, hogy lesznek olyan olvasók, akik a kötet forgatása során vele együtt elgondolkodnak ezeken a dolgokon. A költőt sem kell piedesztálra emelni, ugyanolyan ő is, mint bárki más, lehetne sorolni a hétköznapi eseményeket, történéseket, amelyek ezt alátámasztják: „hazamegyek, elviszem a gyermekeket óvodába vagy iskolába, ahogy kitavaszodik, remélem, hogy bárány is születik, lekaszálom a kertet… És lesz néha vers, jobb, rosszabb, ennyi.”
Két ciklusba (-nak/-nek és -ról/-ről) rendezte a verseket, hexameterek és képversek, gyermekversek és balladaszerű költemények egyaránt szerepelnek a könyvben. Nem véletlen a műfaji változatosság, hiszen eleve mindegyik vers kéri a maga formáját, az sem meglepő, hogy egyik-másik haikuban íródott. Lövétei Lázár László szerint, ha az ember belekényszeríti magát a nagyon hideg sablonba vagy az amúgy biztonságos öntőformába, „az eleve olyan is lesz”.
Az est folyamán Egyed Péter filozófus részletesen kielemezte a szerző által füzetnek titulált kiadványt, a megfelelő szerkesztettség mellett erényének nevezte azt is, hogy megmutatja: miként „van benne ez az ember szűkebb és tágabb világában, Csíkszentdomokosában, és Csíkszentdomokos a nagyobb pátriában. Ugyanakkor saját lelkiségét is elénk tárja, valamint kapcsolatát ezzel a néha ellenséges, néha barátságos környezettel”. – Túl azon, hogy kitűnő líra olvasói lehetünk, azt a pályát is megtaláljuk, ahol az Arany János-i nyelv és bizonyos értelemben a versideál összetalálkozik a mai nyelvhasználattal – hangsúlyozta a filozófus.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 30.
Markó Attila válasza Nagy Zsoltnak
Kedves Zsolt! Sokadszor olvasom a leveled, és azon tűnődöm, vajon hányan értették meg azok közül, akiknek ezt érteniük kellene. Vajon hányan teszik még fel ezeket a kérdéseket olymódon, hogy az ne csak azok között legyen hallható, akik a Veled vagyunk, Zsolt csoportban egymáshoz szólunk évek óta. Ezért most én is a nyilvánosság útján válaszolok Neked. Kicsit hosszú lesz, de tudom: ha másnak nem is, Neked lesz türelmed végigolvasni...
Amint Te is láthatod, zajlik a cirkusz: mindenki mondja a magáét, álproblémákkal és riogatások tele a közbeszéd a korrupcióellenes küzdelem elfojtásától a börtönök túlterheltségéig, a közélet tisztaságától az államelnöki túlkapások emlegetéséig, népszavazástól kormányrendeletekig. A cirkusz jellege, annak alakulása, a valós és lényeges kérdések elkendőzése, a szekértáborok közt egyre mélyülő szakadék egyértelműen azt mutatja, hogy itt mindkét oldal elsősorban az igazságszolgáltatás és a titkosszolgálatok fölött gyakorolt hatalmának megerősítéséért, illetve átvételéért küzd. Pontosan azokért, amik a legtöbbet ártottak a jogállamnak. Mert miközben az egyes táborok képviselői mindenféléket féltve és mindenféléket kitalálva egy vélt „nép nevében” kiabálnak a mikrofonoktól vagy az utcán, egyetlen dologról nem beszél sajnos senki: a román igazságszolgáltatás és a román büntetőjog valós és tényleges állapotáról, a titkosszolgálatnak és a korrupcióellenes ügyészségnek a bírósági eljárásokra gyakorolt befolyásáról és nyomásáról, a senki által nem korlátozott „nemzetbiztonsági lehallgatásokról”, a leszámolás céljából megrendelt és gyártott dossziékról, a SRI-DNA „közös akciócsoportjairól”, a (nem csak) büntető törvények által mesterségesen és szándékosan fenntartott manipulálhatóságról, a törvényen felüliségből fakadó visszaélési lehetőségekről. Magáról az Igazságról.
Lassan két évtizede ismerjük egymást, ismerjük egymás munkáját. Az igazságunkért való magatehetetlen és eleve vesztésre ítélt harcunkban tehát pontosan tudom, hogy miről beszélsz. Ezek a kérdések engem is immár tíz esztendeje emésztenek: azóta, amióta először tört fel belőlem a nevetés, hogy vajon mennyi pénzbe kerülhet egy ügyész ahhoz, hogy korrupciós ügyet gyártson a Mikó-kollégium visszaszolgáltatásából. És leveledet olvasva végigpörögnek bennem is az események. Nem akarok vádaskodni, nem fogok szidni senkit, csupán hozzád hasonlóan én is felteszek néhány konkrét kérdést, azokat az örök kérdéseket, amelyeket több-kevesebb vehemenciával, de ugyanígy már évek óta felteszek. Talán ebben az új kontextusban lesz valaki, aki nemcsak megpróbálja megkeresni a válaszokat, hanem ahhoz is hozzá tud majd járulni, hogy egy kicsit lemossa azt a rengeteg sarat, amit valahol, valakik az igazságra hordtak. Ha egy Sebastian Ghiță nevű médiasztárnak alapvetően közös bulik és nyaralások felidézésével már sikerült egy kicsit megrengetni a rendszert, akkor ezek itt alább is megérnének minimum egy tényfeltárást.
1. 2012 elején a Mikó-per alapfokú tárgyalása végét vártuk. Nyitva állt az út a felmentő ítélet előtt: miután a bírónő jóváhagyta az épület tulajdonjogára vonatkozó előzetes kifogásunkat, a vádlottak és a tanúk meghallgatását követően márciusra tervezte a döntéshozatalt. Terhes volt, és szülési szabadsága előtt még le akarta zárni ezt az ügyet. Egyetlen embernek azonban sikerült ezt megakadályoznia: a feljelentő Benedek Leventének, akit utolsó tanúként három egymást követő tárgyalásra (2012. február 21 és május 8 között) hiába idéztek be tanúvallomást tenni. Pontosabban valahol, valakik úgy szervezték, hogy ne hozzák át a börtönből, ahol büntetését töltötte, mindaddig, amíg a bírónő szülési szabadságra nem kényszerült, és be nem következett az a bírócsere, ami a per teljes további folyamatát meghatározta. Kinek és miért volt érdeke addig tolni az ügyet, amíg ki nem jelölték az új bírót, és akinek megjelenésével egyidejűleg feltűnt az utolsó tanú, majd a soron következő tárgyaláson ki is mondták az ominózus három éves börtönről és a visszaállamosításról szóló ítéletet?
2. A Mikó per nyomozati anyagai és a vádirat egyaránt úgy fogalmaz, hogy azáltal követtük el a bűncselekményt, hogy „a valósággal ellentétesen” nem a jogos tulajdonosnak, hanem a református egyháznak adtuk vissza a kollégium épületét. Ugyanez szerepel az alapfokú döntésben is: a vétkünk az, hogy „a valósággal ellentétesen állapítottunk meg az egyház tulajdonjogát”. Ezt követte a jogos és széles hazai és nemzetközi tiltakozási hullám, aminek következtében a fellebbezés során valahol, valakik el kellett kenjék a dolgokat. Így aztán egy jogállamban fogalmilag kizárt módon a jogerős ítélet már nem azért ítél el, mert tévesen állapítottuk meg a tulajdonost, hanem olyan tettek miatt, amelyekkel soha senki nem vádolt minket: nem kaptuk meg a közigazgatási minisztérium visszaigazolását. Miközben ez a kifogásolt dokumentum kezdettől fogva része volt a periratnak. Kinek és miért volt érdeke olyan okot kreálni, ami soha nem szerepelt a vádiratban? Kinek és milyen hatalom vagy parancs birtokában van joga megszegni alapvető jogelvet, soha meg nem fogalmazott vádak mentén meghozni egy jogerős ítéletet, ezáltal megtagadni még a védelemhez való jogot is? Kinek és miért volt érdeke addig telefonálgatni, amíg elérték azt, hogy jogerősen is elítéljenek, hisz nyilvánvaló, hogy a tulajdonjog tisztázása hiányában semmilyen más módon nem lehetett volna visszaállamosítani a kollégium épületét?
3. Honnan és milyen hatalom birtokában szerzett tudomást (és újságolta is el háziorvosának) Benedek Levente feljelentő az alapfokú döntésről több, mint egy nappal annak megfogalmazása és kihirdetése előtt?
4. A híres-hírhedt első Bica-ügyben 2014. november 20-án idéztek be a DNA központi hivatalába. Azon az éjszakán tisztázódott bennem, hogy azon az ominózus kártérítési bizottsági ülésen nem voltam jelen, és erre a bizonyítékok is előkerültek – az ügyészek iratai között. Ennek ellenére már másnap, november 21-én kérték az előzetes letartóztatásomat. Kinek és milyen parancs hatására állt hatalmában, hogy úgy kérje a letartóztatásomat, hogy közben a saját iratainak ismeretében tudnia kellett volna, hogy nem voltam jelen? És most az egyszer vádolok – nevekkel: Dănuț Volintiru és Gheorghe Popovici ügyészek törvényt és kötelességet szegtek és visszaéltek hatalmukkal azáltal, hogy ártatlanságom tudatában alaptalanul kérték az előzetes letartóztatásomat.
5. Amikor erről a kirívó visszaélésről tudomást szereztem és közzétettem a bizonyítékokat, akkor ugyanezek az ügyészek átiratban finoman megfenyegettek, hogy nem szabad a nyomozati iratokat nyilvánosságra hozni. Pedig éppenséggel ők azok, aki teletöltötték a médiát hazugságokkal, miközben pontosan tudták, hogy még be sem idézhettek volna... Ki és milyen hatalom birtokában tagadta meg sorozatos kéréseim ellenére a Bica-ügyben a vádak ejtését azok után, hogy már minden bizonyíték adott volt? Nem beszélve arról, hogy írásos nyoma van annak, hogy immár a konkrét bizonyítékok ismeretében is képes olyat állítani egy felelős ügyész, hogy„távollétével részt vett a bűncselekmény megvalósításában”... Kik és milyen hatalom birtokában húzták-nyúzták a vádak azonnali ejtését 2014. december elejétől 2015. április 10-ig – addig, amíg egy újabb vádiratot nem gyártottak?
6. És ugyanebben az ügyben már csak ennyit: a nagy szekus-ügyész-bíró összefonódások egyre inkább valószínűsíthető létezésének ismeretében létezik-e még valaki, aki véletlennek tartja, hogy miközben 2014. november 24-re vártuk a Mikó-ügy jogerős döntését, november 20-án belekavarnak és beidéznek a Bica-ügyben? Ráadásul úgy, hogy a Bica-ügy meghallgatásán, november 20-án éjjel, a Mikó-ügy ismeretében, Popovici ügyész a valakik által biztosított felsőbbrendűségi érzésének és hatalmának tudatában kaján vigyorral odaszólt nekem: „da’ văd că aveți treabă, domnu’ Markó...” (nahát, látom, hogy van dolga rendesen, Markó úr...)
7. Ezeket az eseteket részeiben már több ízben, kisebb-nagyobb részletességgel bemutattam. Tudom, hogy ezzel nagyon megharagítottam azt a bizonyos rendszert, amelyiknek egyik láncszeme épp lemondott, de ettől még senki nem veheti el tőlem az igazság kimondásához való jogomat. Viszont éppen ezért kinek és miért volt érdeke tovább rugdosni, újabb és újabb vádakat kreálni ellenem? Kinek és milyen hatalom vagy parancs birtokában áll jogában olyan bűncselekményekkel vádolni a kártérítési ügyek kapcsán, amelyeket nem csak, hogy nem követtem el, de még lehetőségem sem volt tudomást szerezni arról, hogy esetleg mások elkövethették? Milyen hatalom vagy parancs teszi lehetővé, hogy ha egy testületben 2-3 személy bűncselekményeket követ el (ezek egyébként a periratok szerint még akár bizonyíthatók is), akkor azokkal együtt felelősségre kell vonni azokat is, akik ezekről a tettekről nem tudtak, nem volt honnan tudomást szerezzenek, nem volt lehetőségük felismerni, észrevenni azokat, és nem volt olyan törvényes kötelezettség, ami előírta volna ezt számukra. Tudni kell azt is, hogy egyetlen kártérítési lopási-csalási perben sincs semmilyen vád ellenem, pusztán annyi, hogy tagja voltam a bizottságnak.
8. Végül egyetlen gondolat arról, hogy milyen mértékben vontam magamra a „rendszer” haragját. Amikor 2015 tavaszán a Kossuth-rádióban először vetettem fel azt, hogy igen sok jel mutat arra, hogy az igazságszolgáltatás valójában egy eszköz a korrupcióellenes ügyészség és a titkosszolgálat kezében, akkor egy héten belül egy újabb kártérítési ügyben megtörtént a vádemelés. Aztán egy szintén kemény facebook-bejegyzést követően újra lecsaptak, ezúttal egy letartóztatási kérelemmel. Ezt az összefüggést a megnyilvánulásaim és a „rendszer” válasz-reakciói között, szóvá tettem egy mandiner.hu-nak adott újabb interjú végén, hogy „nem tudom, mi lesz, ha ez a cikk megjelenik”. Még aznap közzétették az Interpol-körözést...
A fenti történetek mindegyikére van bizonyítékom: ügyészi iratokban, periratokban, blogbejegyzésekben – részben már közzétettem őket korábban.
Kedves Zsolt! Azt írod, hogy az igazság akkor is létezik, ha nem ismerik el. Csak akkor ne nevezze senki jogállamnak ezt az országot, és ne tessék annyit dicsérni az „elért eredményeket”... Ha egyetlen egyszer is úgy sérülnek az alapvető jogok és az igazság, hogy arra semmilyen jogorvoslat nincs, akkor az alkotmányos, jogállami probléma. Jogállamban fogalmilag kizárt a „járulékos áldozat”. Ezekről a kérdésekről és az általad is felsorolt esetekről márpedig beszélni kell – anélkül, hogy bárki is kétségbe vonná a korrupcióellenes küzdelem jogosságát és fontosságát. Beszélni kell, kivizsgálni, ésszerű megoldást találni. Igen, igazad van: alkotmánybírósági döntéseket igenis be kell iktatni a törvénybe, a joggyakorlat nem tehet úgy, mintha azok nem is léteznének. Igenis rendet kell tenni a román büntetőjog háza táján, még akkor is, ha egyesek ezt másképp látják. Ráadásul az én határozott álláspontom az, hogy ebben a mostani adok-kapok közepette – ami minden más, csak nem szakmai vita – semmilyen morális joguk nincs kritikát megfogalmazni azoknak, akik épp a jelenlegi állapotok törvényen felül álló haszonélvezői, és akik épp a jelenlegi állapotokból és jogállamiságtól idegen összefonódásokból fakadóan élnek vissza a joggal, törvényességgel, hatalommal – bármennyire is láthatatlan az. Sokan tudjuk mindezeket, de legtöbben mégis hallgatnak. Mert beszélni erről ma nem népszerű. Csak az hozhat változást, ha megtanuljuk: az igazságról beszélni kell akkor is, ha az nem népszerű. Mert nincs alternatívája.
Kedves Zsolt! Bár egy ideje úgy tűnik, hogy hallgatok, ezek a dolgok változatlanul tombolnak bennem is. Attól függetlenül is, hogy én huszonhét év emberi jogi munka után egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy nem jogállami erők eltapossanak. Én továbbra sem hiszek a román igazságszolgáltatásban, az Igazságban viszont – Veled együtt – töretlenül igen. Hátha vannak még mások is. Akik még ismerik a jogot – és a jogalkotást. Mert, ugyebár, a hallgatás nem megoldás...
„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”
Szabadság (Kolozsvár)
Kedves Zsolt! Sokadszor olvasom a leveled, és azon tűnődöm, vajon hányan értették meg azok közül, akiknek ezt érteniük kellene. Vajon hányan teszik még fel ezeket a kérdéseket olymódon, hogy az ne csak azok között legyen hallható, akik a Veled vagyunk, Zsolt csoportban egymáshoz szólunk évek óta. Ezért most én is a nyilvánosság útján válaszolok Neked. Kicsit hosszú lesz, de tudom: ha másnak nem is, Neked lesz türelmed végigolvasni...
Amint Te is láthatod, zajlik a cirkusz: mindenki mondja a magáét, álproblémákkal és riogatások tele a közbeszéd a korrupcióellenes küzdelem elfojtásától a börtönök túlterheltségéig, a közélet tisztaságától az államelnöki túlkapások emlegetéséig, népszavazástól kormányrendeletekig. A cirkusz jellege, annak alakulása, a valós és lényeges kérdések elkendőzése, a szekértáborok közt egyre mélyülő szakadék egyértelműen azt mutatja, hogy itt mindkét oldal elsősorban az igazságszolgáltatás és a titkosszolgálatok fölött gyakorolt hatalmának megerősítéséért, illetve átvételéért küzd. Pontosan azokért, amik a legtöbbet ártottak a jogállamnak. Mert miközben az egyes táborok képviselői mindenféléket féltve és mindenféléket kitalálva egy vélt „nép nevében” kiabálnak a mikrofonoktól vagy az utcán, egyetlen dologról nem beszél sajnos senki: a román igazságszolgáltatás és a román büntetőjog valós és tényleges állapotáról, a titkosszolgálatnak és a korrupcióellenes ügyészségnek a bírósági eljárásokra gyakorolt befolyásáról és nyomásáról, a senki által nem korlátozott „nemzetbiztonsági lehallgatásokról”, a leszámolás céljából megrendelt és gyártott dossziékról, a SRI-DNA „közös akciócsoportjairól”, a (nem csak) büntető törvények által mesterségesen és szándékosan fenntartott manipulálhatóságról, a törvényen felüliségből fakadó visszaélési lehetőségekről. Magáról az Igazságról.
Lassan két évtizede ismerjük egymást, ismerjük egymás munkáját. Az igazságunkért való magatehetetlen és eleve vesztésre ítélt harcunkban tehát pontosan tudom, hogy miről beszélsz. Ezek a kérdések engem is immár tíz esztendeje emésztenek: azóta, amióta először tört fel belőlem a nevetés, hogy vajon mennyi pénzbe kerülhet egy ügyész ahhoz, hogy korrupciós ügyet gyártson a Mikó-kollégium visszaszolgáltatásából. És leveledet olvasva végigpörögnek bennem is az események. Nem akarok vádaskodni, nem fogok szidni senkit, csupán hozzád hasonlóan én is felteszek néhány konkrét kérdést, azokat az örök kérdéseket, amelyeket több-kevesebb vehemenciával, de ugyanígy már évek óta felteszek. Talán ebben az új kontextusban lesz valaki, aki nemcsak megpróbálja megkeresni a válaszokat, hanem ahhoz is hozzá tud majd járulni, hogy egy kicsit lemossa azt a rengeteg sarat, amit valahol, valakik az igazságra hordtak. Ha egy Sebastian Ghiță nevű médiasztárnak alapvetően közös bulik és nyaralások felidézésével már sikerült egy kicsit megrengetni a rendszert, akkor ezek itt alább is megérnének minimum egy tényfeltárást.
1. 2012 elején a Mikó-per alapfokú tárgyalása végét vártuk. Nyitva állt az út a felmentő ítélet előtt: miután a bírónő jóváhagyta az épület tulajdonjogára vonatkozó előzetes kifogásunkat, a vádlottak és a tanúk meghallgatását követően márciusra tervezte a döntéshozatalt. Terhes volt, és szülési szabadsága előtt még le akarta zárni ezt az ügyet. Egyetlen embernek azonban sikerült ezt megakadályoznia: a feljelentő Benedek Leventének, akit utolsó tanúként három egymást követő tárgyalásra (2012. február 21 és május 8 között) hiába idéztek be tanúvallomást tenni. Pontosabban valahol, valakik úgy szervezték, hogy ne hozzák át a börtönből, ahol büntetését töltötte, mindaddig, amíg a bírónő szülési szabadságra nem kényszerült, és be nem következett az a bírócsere, ami a per teljes további folyamatát meghatározta. Kinek és miért volt érdeke addig tolni az ügyet, amíg ki nem jelölték az új bírót, és akinek megjelenésével egyidejűleg feltűnt az utolsó tanú, majd a soron következő tárgyaláson ki is mondták az ominózus három éves börtönről és a visszaállamosításról szóló ítéletet?
2. A Mikó per nyomozati anyagai és a vádirat egyaránt úgy fogalmaz, hogy azáltal követtük el a bűncselekményt, hogy „a valósággal ellentétesen” nem a jogos tulajdonosnak, hanem a református egyháznak adtuk vissza a kollégium épületét. Ugyanez szerepel az alapfokú döntésben is: a vétkünk az, hogy „a valósággal ellentétesen állapítottunk meg az egyház tulajdonjogát”. Ezt követte a jogos és széles hazai és nemzetközi tiltakozási hullám, aminek következtében a fellebbezés során valahol, valakik el kellett kenjék a dolgokat. Így aztán egy jogállamban fogalmilag kizárt módon a jogerős ítélet már nem azért ítél el, mert tévesen állapítottuk meg a tulajdonost, hanem olyan tettek miatt, amelyekkel soha senki nem vádolt minket: nem kaptuk meg a közigazgatási minisztérium visszaigazolását. Miközben ez a kifogásolt dokumentum kezdettől fogva része volt a periratnak. Kinek és miért volt érdeke olyan okot kreálni, ami soha nem szerepelt a vádiratban? Kinek és milyen hatalom vagy parancs birtokában van joga megszegni alapvető jogelvet, soha meg nem fogalmazott vádak mentén meghozni egy jogerős ítéletet, ezáltal megtagadni még a védelemhez való jogot is? Kinek és miért volt érdeke addig telefonálgatni, amíg elérték azt, hogy jogerősen is elítéljenek, hisz nyilvánvaló, hogy a tulajdonjog tisztázása hiányában semmilyen más módon nem lehetett volna visszaállamosítani a kollégium épületét?
3. Honnan és milyen hatalom birtokában szerzett tudomást (és újságolta is el háziorvosának) Benedek Levente feljelentő az alapfokú döntésről több, mint egy nappal annak megfogalmazása és kihirdetése előtt?
4. A híres-hírhedt első Bica-ügyben 2014. november 20-án idéztek be a DNA központi hivatalába. Azon az éjszakán tisztázódott bennem, hogy azon az ominózus kártérítési bizottsági ülésen nem voltam jelen, és erre a bizonyítékok is előkerültek – az ügyészek iratai között. Ennek ellenére már másnap, november 21-én kérték az előzetes letartóztatásomat. Kinek és milyen parancs hatására állt hatalmában, hogy úgy kérje a letartóztatásomat, hogy közben a saját iratainak ismeretében tudnia kellett volna, hogy nem voltam jelen? És most az egyszer vádolok – nevekkel: Dănuț Volintiru és Gheorghe Popovici ügyészek törvényt és kötelességet szegtek és visszaéltek hatalmukkal azáltal, hogy ártatlanságom tudatában alaptalanul kérték az előzetes letartóztatásomat.
5. Amikor erről a kirívó visszaélésről tudomást szereztem és közzétettem a bizonyítékokat, akkor ugyanezek az ügyészek átiratban finoman megfenyegettek, hogy nem szabad a nyomozati iratokat nyilvánosságra hozni. Pedig éppenséggel ők azok, aki teletöltötték a médiát hazugságokkal, miközben pontosan tudták, hogy még be sem idézhettek volna... Ki és milyen hatalom birtokában tagadta meg sorozatos kéréseim ellenére a Bica-ügyben a vádak ejtését azok után, hogy már minden bizonyíték adott volt? Nem beszélve arról, hogy írásos nyoma van annak, hogy immár a konkrét bizonyítékok ismeretében is képes olyat állítani egy felelős ügyész, hogy„távollétével részt vett a bűncselekmény megvalósításában”... Kik és milyen hatalom birtokában húzták-nyúzták a vádak azonnali ejtését 2014. december elejétől 2015. április 10-ig – addig, amíg egy újabb vádiratot nem gyártottak?
6. És ugyanebben az ügyben már csak ennyit: a nagy szekus-ügyész-bíró összefonódások egyre inkább valószínűsíthető létezésének ismeretében létezik-e még valaki, aki véletlennek tartja, hogy miközben 2014. november 24-re vártuk a Mikó-ügy jogerős döntését, november 20-án belekavarnak és beidéznek a Bica-ügyben? Ráadásul úgy, hogy a Bica-ügy meghallgatásán, november 20-án éjjel, a Mikó-ügy ismeretében, Popovici ügyész a valakik által biztosított felsőbbrendűségi érzésének és hatalmának tudatában kaján vigyorral odaszólt nekem: „da’ văd că aveți treabă, domnu’ Markó...” (nahát, látom, hogy van dolga rendesen, Markó úr...)
7. Ezeket az eseteket részeiben már több ízben, kisebb-nagyobb részletességgel bemutattam. Tudom, hogy ezzel nagyon megharagítottam azt a bizonyos rendszert, amelyiknek egyik láncszeme épp lemondott, de ettől még senki nem veheti el tőlem az igazság kimondásához való jogomat. Viszont éppen ezért kinek és miért volt érdeke tovább rugdosni, újabb és újabb vádakat kreálni ellenem? Kinek és milyen hatalom vagy parancs birtokában áll jogában olyan bűncselekményekkel vádolni a kártérítési ügyek kapcsán, amelyeket nem csak, hogy nem követtem el, de még lehetőségem sem volt tudomást szerezni arról, hogy esetleg mások elkövethették? Milyen hatalom vagy parancs teszi lehetővé, hogy ha egy testületben 2-3 személy bűncselekményeket követ el (ezek egyébként a periratok szerint még akár bizonyíthatók is), akkor azokkal együtt felelősségre kell vonni azokat is, akik ezekről a tettekről nem tudtak, nem volt honnan tudomást szerezzenek, nem volt lehetőségük felismerni, észrevenni azokat, és nem volt olyan törvényes kötelezettség, ami előírta volna ezt számukra. Tudni kell azt is, hogy egyetlen kártérítési lopási-csalási perben sincs semmilyen vád ellenem, pusztán annyi, hogy tagja voltam a bizottságnak.
8. Végül egyetlen gondolat arról, hogy milyen mértékben vontam magamra a „rendszer” haragját. Amikor 2015 tavaszán a Kossuth-rádióban először vetettem fel azt, hogy igen sok jel mutat arra, hogy az igazságszolgáltatás valójában egy eszköz a korrupcióellenes ügyészség és a titkosszolgálat kezében, akkor egy héten belül egy újabb kártérítési ügyben megtörtént a vádemelés. Aztán egy szintén kemény facebook-bejegyzést követően újra lecsaptak, ezúttal egy letartóztatási kérelemmel. Ezt az összefüggést a megnyilvánulásaim és a „rendszer” válasz-reakciói között, szóvá tettem egy mandiner.hu-nak adott újabb interjú végén, hogy „nem tudom, mi lesz, ha ez a cikk megjelenik”. Még aznap közzétették az Interpol-körözést...
A fenti történetek mindegyikére van bizonyítékom: ügyészi iratokban, periratokban, blogbejegyzésekben – részben már közzétettem őket korábban.
Kedves Zsolt! Azt írod, hogy az igazság akkor is létezik, ha nem ismerik el. Csak akkor ne nevezze senki jogállamnak ezt az országot, és ne tessék annyit dicsérni az „elért eredményeket”... Ha egyetlen egyszer is úgy sérülnek az alapvető jogok és az igazság, hogy arra semmilyen jogorvoslat nincs, akkor az alkotmányos, jogállami probléma. Jogállamban fogalmilag kizárt a „járulékos áldozat”. Ezekről a kérdésekről és az általad is felsorolt esetekről márpedig beszélni kell – anélkül, hogy bárki is kétségbe vonná a korrupcióellenes küzdelem jogosságát és fontosságát. Beszélni kell, kivizsgálni, ésszerű megoldást találni. Igen, igazad van: alkotmánybírósági döntéseket igenis be kell iktatni a törvénybe, a joggyakorlat nem tehet úgy, mintha azok nem is léteznének. Igenis rendet kell tenni a román büntetőjog háza táján, még akkor is, ha egyesek ezt másképp látják. Ráadásul az én határozott álláspontom az, hogy ebben a mostani adok-kapok közepette – ami minden más, csak nem szakmai vita – semmilyen morális joguk nincs kritikát megfogalmazni azoknak, akik épp a jelenlegi állapotok törvényen felül álló haszonélvezői, és akik épp a jelenlegi állapotokból és jogállamiságtól idegen összefonódásokból fakadóan élnek vissza a joggal, törvényességgel, hatalommal – bármennyire is láthatatlan az. Sokan tudjuk mindezeket, de legtöbben mégis hallgatnak. Mert beszélni erről ma nem népszerű. Csak az hozhat változást, ha megtanuljuk: az igazságról beszélni kell akkor is, ha az nem népszerű. Mert nincs alternatívája.
Kedves Zsolt! Bár egy ideje úgy tűnik, hogy hallgatok, ezek a dolgok változatlanul tombolnak bennem is. Attól függetlenül is, hogy én huszonhét év emberi jogi munka után egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy nem jogállami erők eltapossanak. Én továbbra sem hiszek a román igazságszolgáltatásban, az Igazságban viszont – Veled együtt – töretlenül igen. Hátha vannak még mások is. Akik még ismerik a jogot – és a jogalkotást. Mert, ugyebár, a hallgatás nem megoldás...
„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”
Szabadság (Kolozsvár)
2017. január 30.
Elhunyt Borbély Imre temesvári politikus, politikai elemző
Életének 69. évében, súlyos betegség következtében vasárnap elhunyt Borbély Imre erdélyi vegyészmérnök, politikus, politikai elemző – tájékoztatta az MTI-t a család.
Borbély Imre 1948-ban született Temesváron. 1974-ben szerzett vegyészmérnöki diplomát a temesvári műszaki egyetemen. 1977 és 1990 között tudományos kutatóként dolgozott, öt találmányát szabadalmazták. Tőkés Lászlónak az 1989-es forradalomba torkolló temesvári ellenállását stratégiai tanácsaival segítette.
1990-ben a Temesvár Társaság külső tagjaként a kezdeményezője és az egyik értelmi szerzője volt a Temesvári Kiáltványnak, és a kiáltvány 8. pontjának, amely három törvényhozási ciklusra eltiltotta volna a kommunista nómenklatúra és politikai rendőrség tagjait a politikai szerepvállalástól. A kiáltvány a romániai kommunistaellenes mozgalmak meghatározó dokumentuma.
A rendszerváltozás után az RMDSZ keretében vállalt politikai szerepet, és a helyzetteremtő politizálás szószólója volt. 1990 és 1993 között az RMDSZ elnökség tagja, 1992 és 1996 között a szövetség parlamenti képviselője volt. Elsőként szólalt fel magyarul a román parlamentben. Politikusként a magyarság romániai társnemzeti státusát és Románia föderalizálását szorgalmazta. 1992-ben értelmi szerzője volt az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket először az RMDSZ programjába emelő Kolozsvári Nyilatkozatnak.
1996-tól a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) nemzetstratégiai bizottságának a koordinátora, majd elnökeként, később az MVSZ régióelnökeként tevékenykedett. 1996-ban tanulmányban fogalmazta meg a magyar nemzet határok fölötti reintegrációjának a gondolatát. A nemzetegyesítést a külhoni magyar állampolgárságon és a határon túli magyar közösségek autonómiáján keresztül egy szubszidiáris nemzetstruktúrában tartotta megvalósíthatónak.
MTI
Krónika (Kolozsvár)
Életének 69. évében, súlyos betegség következtében vasárnap elhunyt Borbély Imre erdélyi vegyészmérnök, politikus, politikai elemző – tájékoztatta az MTI-t a család.
Borbély Imre 1948-ban született Temesváron. 1974-ben szerzett vegyészmérnöki diplomát a temesvári műszaki egyetemen. 1977 és 1990 között tudományos kutatóként dolgozott, öt találmányát szabadalmazták. Tőkés Lászlónak az 1989-es forradalomba torkolló temesvári ellenállását stratégiai tanácsaival segítette.
1990-ben a Temesvár Társaság külső tagjaként a kezdeményezője és az egyik értelmi szerzője volt a Temesvári Kiáltványnak, és a kiáltvány 8. pontjának, amely három törvényhozási ciklusra eltiltotta volna a kommunista nómenklatúra és politikai rendőrség tagjait a politikai szerepvállalástól. A kiáltvány a romániai kommunistaellenes mozgalmak meghatározó dokumentuma.
A rendszerváltozás után az RMDSZ keretében vállalt politikai szerepet, és a helyzetteremtő politizálás szószólója volt. 1990 és 1993 között az RMDSZ elnökség tagja, 1992 és 1996 között a szövetség parlamenti képviselője volt. Elsőként szólalt fel magyarul a román parlamentben. Politikusként a magyarság romániai társnemzeti státusát és Románia föderalizálását szorgalmazta. 1992-ben értelmi szerzője volt az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket először az RMDSZ programjába emelő Kolozsvári Nyilatkozatnak.
1996-tól a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) nemzetstratégiai bizottságának a koordinátora, majd elnökeként, később az MVSZ régióelnökeként tevékenykedett. 1996-ban tanulmányban fogalmazta meg a magyar nemzet határok fölötti reintegrációjának a gondolatát. A nemzetegyesítést a külhoni magyar állampolgárságon és a határon túli magyar közösségek autonómiáján keresztül egy szubszidiáris nemzetstruktúrában tartotta megvalósíthatónak.
MTI
Krónika (Kolozsvár)
2017. január 30.
Nemcsak tolerálni, meg is érteni a másikat
Interjú Niculina Ţînţar sepsiszentgyörgyi kultúraszervezővel, a Háromszék kultúrájáért díj kitüntetettjével identitásról, románok és magyarok esélyéről.
– Vajon hányan mertek volna fogadni arra a nyolcvanas években, hogy a kihelyezése után a székelyföldi Ozsdolán marad, egy olyan faluban, ahol alig néhányan beszélnek románul?
– Az elején még én sem fogadtam volna magamra. Ugyanazzal a gondolattal indultam Ozsdolára, mint a Bukaresti Egyetem filozófia–történelem szakának mind a hét végzőse, akik arra eszméltünk, hogy székelyföldi településekre helyeztek ki: megjelenünk a munkahelyünkön, majd azonnal keresünk valami kiutat, hogy visszatérhessünk egyetemi éveink városába, mert valamennyien arról álmodtunk, hogy ott találjuk meg életünk értelmét.
Az ozsdolai általános iskolában a magyar kollégáim olyan fogadtatásban részesítettek, ami nemcsak meghatott, de teljesen le is fegyverzett: első naptól úgy vigyáztak rám, mint egy eltévedt gyermekre. Közel két évig maradtam Ozsdolán, és csodásan éreztem ott magam. 1991-ben kaptam egy állásajánlatot Bukarestben, de akkorára itt már gyökeret eresztettem, és eldöntöttem, maradok, mert úgy éreztem, itt szükség van rám, a fővárosi sajtóba pedig Sepsiszentgyörgyről is be tudtam dolgozni.
– Szociológus, kulturális rendezvényeket szervez, koordinál, művelődési lapokban közöl, drámákat ír, dramaturg. Honnan ez a szerteágazó érdeklődés, energia?
– Valójában nem vagyok szociológus, ám az egyetemen szociológiát is tanultam, 1989 előtt a szociológiát, a pszichológiát, a neveléstudományt ugyanazon a szakon tanultuk. Tehát a jelenlegi tevékenységi területeim mind rokonszakmák, és abban gyökereznek, hogy filozófiát végeztem, pszichológiára szakosodtam, esztétikából államvizsgáztam, Franz Kafka műveiből írtam a szakdolgozatomat. A Kovászna Megyei Művelődési Központba szociológusként és PR-szakértőként alkalmaztak, de az esztétika, valamint Ion Ianoşi tanárom a vétkes a vizuális művészetek iránti szenvedélyemért, különösképpen a színház és a filmművészet iránti elkötelezettségemért. Ezzel magyarázható, hogy a legsikeresebb projektjeim a színházhoz kötődnek, és a sepsiszentgyörgyi művelődési intézmények közül a legtöbbet az Andrei Mureşanu- és a Tamási Áron-színházakkal, néhány éve pedig az Osonó Független Társulattal dolgoztam együtt.
– Amikor január 15-én az Árkosi Kulturális Központban átadták Önnek a Háromszék kultúrájáért díjat, Szonda Szabolcs a Kovászna megyei művelődési élet szürke eminenciásának nevezte. Nem szeretne jobban reflektorfénybe kerülni, esetleg a román közösség véleményformálójaként?
– Nagyra értékelem Szonda Szabolcs könyvtárigazgatót, sokat dolgoztunk együtt. Már az első években, amikor kinevezték a Bod Péter Megyei Könyvtár élére, lenyűgözött, hogy milyen tisztelettel közelít a román kultúrához, mekkora figyelmet szentel a kortárs román irodalomnak, és mennyit foglalkozik azzal, hogy tartós kapcsolatokat építsen ki értékes román írókkal, akiket folyamatosan olvasótalálkozókra hív Sepsiszentgyörgyre. Néhány éve Szabolcs már csak a könyvtári csapatával szervez rendezvényeket, én pedig nem teszek mást, mint írok a sikereiről, mint például a Mircea Cărtărescu részvételével tartott közönségtalálkozóról, amit hibátlanul szervezett meg a Pulzart ifjú csapatával, és amivel nemcsak az én, de az író elismerését is kivívta.
Visszatérve arra a portréra, amit a díjátadón Szabolcs rólam rajzolt, talán túl szépre sikeredett, nem vagyok én épp a Kovászna megyei kulturális élet szürke eminenciása, a sepsiszentgyörgyi művelődési kínálat nagyon gazdag, és a rendezvények többségéhez nincs is közöm. És nem, nem szeretnék több reflektorfényt, nem az a célom, soha nem szerettem a nagy nyilvánosságot. Azt leginkább a forradalmi ifjúságom alatt vállaltam, a kilencvenes években, amikor gyűléseken szólaltam fel, és sok olyan művelődési rendezvényt szerveztem, ahol nekem is ki kellett állnom a közönség elé. 2008-ig elég aktívan részt vettem a Kovászna megyei kulturális életben, ám az utóbbi években már kerülöm a nyilvánosságot. Túl azon, hogy telik az idő, és már nehezebben viselem ezeket a szerepléseket, úgy vélem, most már a fiatalokon a sor, akiket a lehető legjobb tudásom szerint, diszkréten próbálok segíteni, bármikor, ha arra szükség van.
Nem akarok a román közösség véleményformálója lenni, minden alkalommal, amikor előrukkoltam egy beszéddel vagy írással, csakis a saját nevemben beszéltem. Soha nem állítottam, hogy az igazság letéteményese vagyok, én csak az épp aktuális problémák mentén fogalmaztam meg legtöbbször az elképedésemet. Legkedvesebb egyetemi tanáraim, Ion Ianoşi esztétikaprofesszor és Mircea Flonta ismeretelmélet-professzor arra tanítottak, hogy legyen meg bennem a saját vélemény büszkesége, ne fogadjam el gondolkodás nélkül más véleményét, és azt szeretném, ha minél több, a térségben élő románnak lenne bátorsága reagálni, ha valaki a nevében beszél, és ha úgy érzi, ezek a szavak hazugok, rágalmak, vagy épp nem őket képviselik.
Például szerettem volna, ha az én románjaim reagáltak volna egy félanalfabéta ortodox pap zavaros és sértő beszédére, amit december 1-jén mondott a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul-szoborcsoportnál. Elsősorban azokra a románokra gondolok, akik ott voltak a téren, részt vettek a parádén, úgy tettek, mintha a nemzeti ünnepet tisztelték volna meg, közben pedig hagyták azt a szánalmas papot, hogy csúfot űzzön a magyarok, de a románok történelméből is.
– 1990-ben, a marosvásárhelyi események után beszédet mondott a románok és a magyarok békés együttélésének védelmében. Hisz még ebben?
– Bevallom, már nem emlékszem pontosan, mit mondtam az első felszólalásomban, abban viszont biztos vagyok, hogy nem használtam nagy szavakat, soha nem játszottam ezekkel, függetlenül attól, hogy miről beszéltem vagy írtam. Addig én csak az iskolákban, a tárlatmegnyitókon szólaltam fel. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy utcai tüntetéseken tartsak beszédet, hiszen fiatal voltam és türelmetlenül vártam, hogy élhessek a szenvedélyeimnek, örültem az alig visszanyert szabadságnak, amiért olyan sokan meghaltak.
A marosvásárhelyi márciusi események sokkoltak, az egész országban eluralkodott egy leírhatatlan magyarellenes hisztéria, amit az írott és elektronikus, az országos és helyi sajtó tovább szított. Minden hang, az újságírók, a politikusok, az utca embere egy muszáj-magyarellenes diskurzussal igazolta jó román voltát. Abban az ijesztő hangulatban hallottam meg Smaranda Enache asszony nyugodt, meleg hangját, úgy vélem, neki nagy szerepe volt abban, hogy a románok és a magyarok újra tudták kezdeni a párbeszédet. Csakhogy a magyarellenes hisztéria nem csillapodott, és egyszer már nem bírtam tovább, hogy a Vatra Românească különböző képviselői minden székelyföldi román, tehát az én nevemben is beszélnek.
Szégyelltem hallgatni. Rájöttem, hallgatásommal részese vagyok a magyarellenes kampánynak. Így írtam a Cuvîntul Nou című, akkor egyetlen román nyelvű helyi napilapba. Néhány sajtómegjelenés után azt hiszem, hogy Maria Movilă – akinek tanítottam a fiát – felkért, mondjak beszédet egy tüntetésen. Így kezdődött a forradalmi időszakom (nevet). Így tehát arra a kérdésre, hogy a román–magyar együttélés értékeit védtem, csak arra emlékszem, hogy én valójában barátaimat, a kollégáimat, a magyar embereket védtem, akiket a Vatra Românească a falhoz állított.
– Szintén a díjátadón fogalmazódott meg, hogy a hatékony és kiegyensúlyozott párbeszéd híve, nem ódzkodik a polémiától, ha az érdemleges, és hasznos következtetésekhez vezet, de akkor sem, ha úgy érzi, sértik az igazságérzetét, a valóságot szándékosan eltorzítják. Gyakran van szükség arra, hogy vitába szálljon, és ha igen, mi okból?
– Több polémiában részt vettem, elsősorban színházi, művelődési témakörben, az érvelő vita nagyon hasznos elmegyakorlat a mentálhigiéné miatt is. Amikor vitázol, valójában a saját meggyőződésedet tisztázod egy téma kapcsán, teszteled az érveid érvényességét egy másik véleménnyel ütköztetve. A vitapartnered megalapozott érvrendszerrel lephet meg, érvei segíthetnek, hogy továbbfejleszd, és megerősítsd az álláspontodat, vagy épp ellenkezőleg: rávehetnek, hogy beismerd, tévedtél, hogy téves meggyőződések csapdájában éltél, és fogalmad sem volt ezek határairól, törékenységéről vagy éppen mérgező voltáról.
A mód, ahogy reagálunk a jól dokumentált, alátámasztott ellenvéleményekre, sokat elmond emberi mivoltunkról. Ezért éri meg bátorítani a vitát bármilyen témában, tabuk nélkül. Mert amellett, hogy a párbeszéd még nem ölt meg senkit, ha konfrontálódunk, van esélyünk arra, hogy megtisztuljunk a különböző közhelyektől, előítéletektől, melyek parazitaként mérgezik és torzítják a belső világunkat.
– Hogy látja, megőrizhetik a románok kulturális identitásukat a Székelyföldön, Kovászna megyében?
– Az identitás kérdése, még a kulturális identitásé is, annyira bonyolult, hogy kísértést érzek arra, hogy megkerüljem a kérdést, hiszen azt sem tudom, honnan kezdjem. Talán azzal, hogy a világunk tragédiáinak egy része – régen és ma is – abban gyökerezik, hogy valakik agresszíven keresték és nyilvánították ki az identitásukat, legyen az nemzeti, helyi, regionális vagy kisebbségi identitás. Véleményem szerint bármely változatáról is beszélünk, ma az identitás-kérdéskör csak akkor nyer értelmet és igazolást, ha a különböző identitások tiszteletén alapuló európai diskurzus fogalomtárát használja. Elismert történészek, szociológusok szerint a 21. századi identitásdiskurzus már nemcsak a magát a múlttal igazoló identitásra épül, egyszerűen azért, mert az elődeink hőstettei nem a mi érdemeink, mint ahogy nem vagyunk felelősek a múltban elkövetett gyávaságokért és bűntettekért sem.
Ezt szeretném én a Székelyföldön élő románjaimtól: hogy hiteles történészektől, és ne propagandistáktól próbálják megismerni a múltat. Hogy megértsék, az identitásunk, mint ahogy a mellettünk élő székelyek identitása sincs kőbe vésve, hanem egy állandóan építkező folyamat, és hogy kik vagyunk ma, mivé leszünk holnap, az csak azon múlik, hogy ma mit teszünk azért, hogy jó legyen nekünk együtt. A románok egy része azt hiszi, hogy úgy tudja kifejezni az identitását, ha bebizonyítja, hogy az erdélyi magyarok nemzedékről nemzedékre vétkesnek születnek, ezért a jogaik és a szabadságuk kizárólag a mi, vagyis a románok jóindulatán, és a megbocsátásunkon múlik.
– Mennyire tart attól, hogy az erős decentralizáció, az autonómia elsorvasztaná a románok kultúráját a térségben?
– Jó lenne, ha az autonómia és a decentralizálás kérdéskörében a román társadalom – élen a politikusokkal – a szakértők kutatásaira hagyatkozna. Tudom, hogy vannak interdiszciplináris kutatócsoportok, melyekben román és magyar szociológusok, politológusok, történészek, közgazdászok vesznek részt, olyan szakemberek, akik jól ismerik a romániai valóságot és más országok regionális tapasztalatait. Remélem, hogy ezeket a kutatásokat veszik át és hasznosítják a politikusok, és megpróbálnak felépíteni egy helyi autonómiaprojektet, amely a székelységre is érvényes.
Én eddig azt láttam, hogy a magyarok abszolút demokratikus utakon próbálják megvalósítani az autonómiával vagy a regionalizációval kapcsolatos projektjeiket. Amíg a magyarok lépései békések és bármely demokráciában hozzáférhető mechanizmusokat mozgósítanak, nincs ok aggodalomra vagy hisztériára. A magyar barátaimmal folytatott beszélgetések során megértettem, ők is tudatában vannak annak, hogy az autonómiának csak akkor van esélye, ha közös regionális projektként fogják fel, vagyis megpróbálják meggyőzni az itt élő románokat, hogy az autonómia nem ellenük irányul, nemcsak a magyarok ügye, hanem közös ügy. De nehéz elfogadtatni a románokkal ezt a közös projektet, sokan még mindig úgy tekintenek az autonómiára, mint ami fenyegetést jelent számukra, a nemzeti egységre és a román államra.
– Vannak kapcsolatok a román és a magyar kulturális élet szereplői között Kovászna megyében? Mi lenne a megoldás, az út a nagyobb tolerancia, az intenzívebb együttműködés érdekében?
– Nem a több tolerancián múlik a románok és magyarok esélye arra, hogy a közös ügyek mentén találkozzanak, hogy felépítsenek együtt egy közös jelent és jövőt. A gond az, hogy a románok és a magyarok megtanulták tolerálni egymást anélkül, hogy megpróbálnák megérteni egymást, vagyis mímelik a kölcsönös tiszteletet, de a valóságban ki-ki a maga táborában megveti és kipletykálja a másikat. Éppen ezért – mert bár eltűrik egymást, de nem próbálunk egymás bőrébe bújni – mind a két részről vannak olyanok, akik könnyen a manipuláció áldozataivá válhatnak, mint ahogy megtörtént 1990-ben Marosvásárhelyen.
Ezért én azt hiszem, hogy a multikulturális terek léte, az együttélés az állandó empátiára való törekvésen múlik. Ha csak arra szorítkozunk, hogy toleráljuk a másikat, akkor felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat annál, akit megtűrünk. Vagyis úrnak érezzük magukat, szánalomból vagy mert a törvény erre kényszerít, kinyújtjuk a kezünket a tőlünk különböző felé, eljátsszuk, hogy egyenrangú félnek tartjuk, egy asztalhoz ülünk vele, de nem mulasztjuk el a fülébe énekelni, még a nemzeti ünnepen is, hogy mi románok vagyunk, és itt örökké urak. Holott a románok és a magyarok közötti közeledés és az együttműködés akkor lesz autentikus és hosszú távú, ha megértjük, hogy egyenlők vagyunk a jogokban, a szabadságban, hogy a jelenünk és a jövőnk attól függ, miként tudunk együtt küzdeni a minket megillető jogokért és a szabadság védelmében.
Niculina Ţînţar
Egy dobrudzsai, Babadag melletti kis faluban született, 1985-ben végzett a Bukaresti Egyetem filozófia tanszékének pszichológia szakán. Egyetemi tanulmányai után kihelyezték a Kovászna megyei Ozsdolára, ahol két évig történelmet és földrajzot tanított. Jelenleg Kovászna Megye Művelődési Központjában referens.
Tíz színdarab szerzője, kulturális folyóiratoknak ír, és tevékenyen részt vesz a térség művelődési életében, a kilencvenes évek óta különböző helyi, országos és nemzetközi projektek, pályázatok lebonyolítását koordinálja, a magyar kulturális intézményeket is tevékenyen segíti.
Idén megkapta a Háromszék kultúrájáért díjat, melyet a megyei önkormányzat által fenntartott Kovászna Megyei Művelődési Központ 2013-ban alapított.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
Interjú Niculina Ţînţar sepsiszentgyörgyi kultúraszervezővel, a Háromszék kultúrájáért díj kitüntetettjével identitásról, románok és magyarok esélyéről.
– Vajon hányan mertek volna fogadni arra a nyolcvanas években, hogy a kihelyezése után a székelyföldi Ozsdolán marad, egy olyan faluban, ahol alig néhányan beszélnek románul?
– Az elején még én sem fogadtam volna magamra. Ugyanazzal a gondolattal indultam Ozsdolára, mint a Bukaresti Egyetem filozófia–történelem szakának mind a hét végzőse, akik arra eszméltünk, hogy székelyföldi településekre helyeztek ki: megjelenünk a munkahelyünkön, majd azonnal keresünk valami kiutat, hogy visszatérhessünk egyetemi éveink városába, mert valamennyien arról álmodtunk, hogy ott találjuk meg életünk értelmét.
Az ozsdolai általános iskolában a magyar kollégáim olyan fogadtatásban részesítettek, ami nemcsak meghatott, de teljesen le is fegyverzett: első naptól úgy vigyáztak rám, mint egy eltévedt gyermekre. Közel két évig maradtam Ozsdolán, és csodásan éreztem ott magam. 1991-ben kaptam egy állásajánlatot Bukarestben, de akkorára itt már gyökeret eresztettem, és eldöntöttem, maradok, mert úgy éreztem, itt szükség van rám, a fővárosi sajtóba pedig Sepsiszentgyörgyről is be tudtam dolgozni.
– Szociológus, kulturális rendezvényeket szervez, koordinál, művelődési lapokban közöl, drámákat ír, dramaturg. Honnan ez a szerteágazó érdeklődés, energia?
– Valójában nem vagyok szociológus, ám az egyetemen szociológiát is tanultam, 1989 előtt a szociológiát, a pszichológiát, a neveléstudományt ugyanazon a szakon tanultuk. Tehát a jelenlegi tevékenységi területeim mind rokonszakmák, és abban gyökereznek, hogy filozófiát végeztem, pszichológiára szakosodtam, esztétikából államvizsgáztam, Franz Kafka műveiből írtam a szakdolgozatomat. A Kovászna Megyei Művelődési Központba szociológusként és PR-szakértőként alkalmaztak, de az esztétika, valamint Ion Ianoşi tanárom a vétkes a vizuális művészetek iránti szenvedélyemért, különösképpen a színház és a filmművészet iránti elkötelezettségemért. Ezzel magyarázható, hogy a legsikeresebb projektjeim a színházhoz kötődnek, és a sepsiszentgyörgyi művelődési intézmények közül a legtöbbet az Andrei Mureşanu- és a Tamási Áron-színházakkal, néhány éve pedig az Osonó Független Társulattal dolgoztam együtt.
– Amikor január 15-én az Árkosi Kulturális Központban átadták Önnek a Háromszék kultúrájáért díjat, Szonda Szabolcs a Kovászna megyei művelődési élet szürke eminenciásának nevezte. Nem szeretne jobban reflektorfénybe kerülni, esetleg a román közösség véleményformálójaként?
– Nagyra értékelem Szonda Szabolcs könyvtárigazgatót, sokat dolgoztunk együtt. Már az első években, amikor kinevezték a Bod Péter Megyei Könyvtár élére, lenyűgözött, hogy milyen tisztelettel közelít a román kultúrához, mekkora figyelmet szentel a kortárs román irodalomnak, és mennyit foglalkozik azzal, hogy tartós kapcsolatokat építsen ki értékes román írókkal, akiket folyamatosan olvasótalálkozókra hív Sepsiszentgyörgyre. Néhány éve Szabolcs már csak a könyvtári csapatával szervez rendezvényeket, én pedig nem teszek mást, mint írok a sikereiről, mint például a Mircea Cărtărescu részvételével tartott közönségtalálkozóról, amit hibátlanul szervezett meg a Pulzart ifjú csapatával, és amivel nemcsak az én, de az író elismerését is kivívta.
Visszatérve arra a portréra, amit a díjátadón Szabolcs rólam rajzolt, talán túl szépre sikeredett, nem vagyok én épp a Kovászna megyei kulturális élet szürke eminenciása, a sepsiszentgyörgyi művelődési kínálat nagyon gazdag, és a rendezvények többségéhez nincs is közöm. És nem, nem szeretnék több reflektorfényt, nem az a célom, soha nem szerettem a nagy nyilvánosságot. Azt leginkább a forradalmi ifjúságom alatt vállaltam, a kilencvenes években, amikor gyűléseken szólaltam fel, és sok olyan művelődési rendezvényt szerveztem, ahol nekem is ki kellett állnom a közönség elé. 2008-ig elég aktívan részt vettem a Kovászna megyei kulturális életben, ám az utóbbi években már kerülöm a nyilvánosságot. Túl azon, hogy telik az idő, és már nehezebben viselem ezeket a szerepléseket, úgy vélem, most már a fiatalokon a sor, akiket a lehető legjobb tudásom szerint, diszkréten próbálok segíteni, bármikor, ha arra szükség van.
Nem akarok a román közösség véleményformálója lenni, minden alkalommal, amikor előrukkoltam egy beszéddel vagy írással, csakis a saját nevemben beszéltem. Soha nem állítottam, hogy az igazság letéteményese vagyok, én csak az épp aktuális problémák mentén fogalmaztam meg legtöbbször az elképedésemet. Legkedvesebb egyetemi tanáraim, Ion Ianoşi esztétikaprofesszor és Mircea Flonta ismeretelmélet-professzor arra tanítottak, hogy legyen meg bennem a saját vélemény büszkesége, ne fogadjam el gondolkodás nélkül más véleményét, és azt szeretném, ha minél több, a térségben élő románnak lenne bátorsága reagálni, ha valaki a nevében beszél, és ha úgy érzi, ezek a szavak hazugok, rágalmak, vagy épp nem őket képviselik.
Például szerettem volna, ha az én románjaim reagáltak volna egy félanalfabéta ortodox pap zavaros és sértő beszédére, amit december 1-jén mondott a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul-szoborcsoportnál. Elsősorban azokra a románokra gondolok, akik ott voltak a téren, részt vettek a parádén, úgy tettek, mintha a nemzeti ünnepet tisztelték volna meg, közben pedig hagyták azt a szánalmas papot, hogy csúfot űzzön a magyarok, de a románok történelméből is.
– 1990-ben, a marosvásárhelyi események után beszédet mondott a románok és a magyarok békés együttélésének védelmében. Hisz még ebben?
– Bevallom, már nem emlékszem pontosan, mit mondtam az első felszólalásomban, abban viszont biztos vagyok, hogy nem használtam nagy szavakat, soha nem játszottam ezekkel, függetlenül attól, hogy miről beszéltem vagy írtam. Addig én csak az iskolákban, a tárlatmegnyitókon szólaltam fel. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy utcai tüntetéseken tartsak beszédet, hiszen fiatal voltam és türelmetlenül vártam, hogy élhessek a szenvedélyeimnek, örültem az alig visszanyert szabadságnak, amiért olyan sokan meghaltak.
A marosvásárhelyi márciusi események sokkoltak, az egész országban eluralkodott egy leírhatatlan magyarellenes hisztéria, amit az írott és elektronikus, az országos és helyi sajtó tovább szított. Minden hang, az újságírók, a politikusok, az utca embere egy muszáj-magyarellenes diskurzussal igazolta jó román voltát. Abban az ijesztő hangulatban hallottam meg Smaranda Enache asszony nyugodt, meleg hangját, úgy vélem, neki nagy szerepe volt abban, hogy a románok és a magyarok újra tudták kezdeni a párbeszédet. Csakhogy a magyarellenes hisztéria nem csillapodott, és egyszer már nem bírtam tovább, hogy a Vatra Românească különböző képviselői minden székelyföldi román, tehát az én nevemben is beszélnek.
Szégyelltem hallgatni. Rájöttem, hallgatásommal részese vagyok a magyarellenes kampánynak. Így írtam a Cuvîntul Nou című, akkor egyetlen román nyelvű helyi napilapba. Néhány sajtómegjelenés után azt hiszem, hogy Maria Movilă – akinek tanítottam a fiát – felkért, mondjak beszédet egy tüntetésen. Így kezdődött a forradalmi időszakom (nevet). Így tehát arra a kérdésre, hogy a román–magyar együttélés értékeit védtem, csak arra emlékszem, hogy én valójában barátaimat, a kollégáimat, a magyar embereket védtem, akiket a Vatra Românească a falhoz állított.
– Szintén a díjátadón fogalmazódott meg, hogy a hatékony és kiegyensúlyozott párbeszéd híve, nem ódzkodik a polémiától, ha az érdemleges, és hasznos következtetésekhez vezet, de akkor sem, ha úgy érzi, sértik az igazságérzetét, a valóságot szándékosan eltorzítják. Gyakran van szükség arra, hogy vitába szálljon, és ha igen, mi okból?
– Több polémiában részt vettem, elsősorban színházi, művelődési témakörben, az érvelő vita nagyon hasznos elmegyakorlat a mentálhigiéné miatt is. Amikor vitázol, valójában a saját meggyőződésedet tisztázod egy téma kapcsán, teszteled az érveid érvényességét egy másik véleménnyel ütköztetve. A vitapartnered megalapozott érvrendszerrel lephet meg, érvei segíthetnek, hogy továbbfejleszd, és megerősítsd az álláspontodat, vagy épp ellenkezőleg: rávehetnek, hogy beismerd, tévedtél, hogy téves meggyőződések csapdájában éltél, és fogalmad sem volt ezek határairól, törékenységéről vagy éppen mérgező voltáról.
A mód, ahogy reagálunk a jól dokumentált, alátámasztott ellenvéleményekre, sokat elmond emberi mivoltunkról. Ezért éri meg bátorítani a vitát bármilyen témában, tabuk nélkül. Mert amellett, hogy a párbeszéd még nem ölt meg senkit, ha konfrontálódunk, van esélyünk arra, hogy megtisztuljunk a különböző közhelyektől, előítéletektől, melyek parazitaként mérgezik és torzítják a belső világunkat.
– Hogy látja, megőrizhetik a románok kulturális identitásukat a Székelyföldön, Kovászna megyében?
– Az identitás kérdése, még a kulturális identitásé is, annyira bonyolult, hogy kísértést érzek arra, hogy megkerüljem a kérdést, hiszen azt sem tudom, honnan kezdjem. Talán azzal, hogy a világunk tragédiáinak egy része – régen és ma is – abban gyökerezik, hogy valakik agresszíven keresték és nyilvánították ki az identitásukat, legyen az nemzeti, helyi, regionális vagy kisebbségi identitás. Véleményem szerint bármely változatáról is beszélünk, ma az identitás-kérdéskör csak akkor nyer értelmet és igazolást, ha a különböző identitások tiszteletén alapuló európai diskurzus fogalomtárát használja. Elismert történészek, szociológusok szerint a 21. századi identitásdiskurzus már nemcsak a magát a múlttal igazoló identitásra épül, egyszerűen azért, mert az elődeink hőstettei nem a mi érdemeink, mint ahogy nem vagyunk felelősek a múltban elkövetett gyávaságokért és bűntettekért sem.
Ezt szeretném én a Székelyföldön élő románjaimtól: hogy hiteles történészektől, és ne propagandistáktól próbálják megismerni a múltat. Hogy megértsék, az identitásunk, mint ahogy a mellettünk élő székelyek identitása sincs kőbe vésve, hanem egy állandóan építkező folyamat, és hogy kik vagyunk ma, mivé leszünk holnap, az csak azon múlik, hogy ma mit teszünk azért, hogy jó legyen nekünk együtt. A románok egy része azt hiszi, hogy úgy tudja kifejezni az identitását, ha bebizonyítja, hogy az erdélyi magyarok nemzedékről nemzedékre vétkesnek születnek, ezért a jogaik és a szabadságuk kizárólag a mi, vagyis a románok jóindulatán, és a megbocsátásunkon múlik.
– Mennyire tart attól, hogy az erős decentralizáció, az autonómia elsorvasztaná a románok kultúráját a térségben?
– Jó lenne, ha az autonómia és a decentralizálás kérdéskörében a román társadalom – élen a politikusokkal – a szakértők kutatásaira hagyatkozna. Tudom, hogy vannak interdiszciplináris kutatócsoportok, melyekben román és magyar szociológusok, politológusok, történészek, közgazdászok vesznek részt, olyan szakemberek, akik jól ismerik a romániai valóságot és más országok regionális tapasztalatait. Remélem, hogy ezeket a kutatásokat veszik át és hasznosítják a politikusok, és megpróbálnak felépíteni egy helyi autonómiaprojektet, amely a székelységre is érvényes.
Én eddig azt láttam, hogy a magyarok abszolút demokratikus utakon próbálják megvalósítani az autonómiával vagy a regionalizációval kapcsolatos projektjeiket. Amíg a magyarok lépései békések és bármely demokráciában hozzáférhető mechanizmusokat mozgósítanak, nincs ok aggodalomra vagy hisztériára. A magyar barátaimmal folytatott beszélgetések során megértettem, ők is tudatában vannak annak, hogy az autonómiának csak akkor van esélye, ha közös regionális projektként fogják fel, vagyis megpróbálják meggyőzni az itt élő románokat, hogy az autonómia nem ellenük irányul, nemcsak a magyarok ügye, hanem közös ügy. De nehéz elfogadtatni a románokkal ezt a közös projektet, sokan még mindig úgy tekintenek az autonómiára, mint ami fenyegetést jelent számukra, a nemzeti egységre és a román államra.
– Vannak kapcsolatok a román és a magyar kulturális élet szereplői között Kovászna megyében? Mi lenne a megoldás, az út a nagyobb tolerancia, az intenzívebb együttműködés érdekében?
– Nem a több tolerancián múlik a románok és magyarok esélye arra, hogy a közös ügyek mentén találkozzanak, hogy felépítsenek együtt egy közös jelent és jövőt. A gond az, hogy a románok és a magyarok megtanulták tolerálni egymást anélkül, hogy megpróbálnák megérteni egymást, vagyis mímelik a kölcsönös tiszteletet, de a valóságban ki-ki a maga táborában megveti és kipletykálja a másikat. Éppen ezért – mert bár eltűrik egymást, de nem próbálunk egymás bőrébe bújni – mind a két részről vannak olyanok, akik könnyen a manipuláció áldozataivá válhatnak, mint ahogy megtörtént 1990-ben Marosvásárhelyen.
Ezért én azt hiszem, hogy a multikulturális terek léte, az együttélés az állandó empátiára való törekvésen múlik. Ha csak arra szorítkozunk, hogy toleráljuk a másikat, akkor felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat annál, akit megtűrünk. Vagyis úrnak érezzük magukat, szánalomból vagy mert a törvény erre kényszerít, kinyújtjuk a kezünket a tőlünk különböző felé, eljátsszuk, hogy egyenrangú félnek tartjuk, egy asztalhoz ülünk vele, de nem mulasztjuk el a fülébe énekelni, még a nemzeti ünnepen is, hogy mi románok vagyunk, és itt örökké urak. Holott a románok és a magyarok közötti közeledés és az együttműködés akkor lesz autentikus és hosszú távú, ha megértjük, hogy egyenlők vagyunk a jogokban, a szabadságban, hogy a jelenünk és a jövőnk attól függ, miként tudunk együtt küzdeni a minket megillető jogokért és a szabadság védelmében.
Niculina Ţînţar
Egy dobrudzsai, Babadag melletti kis faluban született, 1985-ben végzett a Bukaresti Egyetem filozófia tanszékének pszichológia szakán. Egyetemi tanulmányai után kihelyezték a Kovászna megyei Ozsdolára, ahol két évig történelmet és földrajzot tanított. Jelenleg Kovászna Megye Művelődési Központjában referens.
Tíz színdarab szerzője, kulturális folyóiratoknak ír, és tevékenyen részt vesz a térség művelődési életében, a kilencvenes évek óta különböző helyi, országos és nemzetközi projektek, pályázatok lebonyolítását koordinálja, a magyar kulturális intézményeket is tevékenyen segíti.
Idén megkapta a Háromszék kultúrájáért díjat, melyet a megyei önkormányzat által fenntartott Kovászna Megyei Művelődési Központ 2013-ban alapított.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)
2017. január 30.
Marosvásárhelyi kutatásokat támogat a Magyar Tudományos Akadémia
Hét erdélyi orvosi, illetve gyógyszerészeti tudományos kutatás nyert támogatást a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és a Studium-Prospero Alapítvány által meghirdetett versenypályázaton, összesen hatvannégyezer euró értékben.
A szerződéseket a hétvégén írták alá Marosvásárhelyen, a megvalósításra 18 hónap áll a kutatócsapatok rendelkezésére. Vass Levente, a Studium-Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke elmondta, immár a második alkalommal nyílt lehetőség kiírni a pályázatot a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának oktatói számára, tizenhárom kutatócsoport jelentkezett, ezek közül hét projekt nyert támogatást.
„Tekintettel a nagy érdeklődésre és a leadott kutatási tervek eredetiségére, a pályázat 50 ezer eurós keretösszegét 14 ezer euróval kiegészítettük – avatott be a részletekbe Vass Levente. Mint mondta, idén is az volt az elv, hogy a nyertesnek ítélt pályázatokat teljes mértékben támogatták, hogy a kutatásoknak olyan sikere lehessen, mint ahogy azt a benyújtók elképzelték. Az idei pályázatok 7000 és 10 ezer euró közötti összegeket nyertek a Bethlen Gábor Alapkezelő és a magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatásával, a győztesekről pedig a tudományos akadémia, valamint a Studium által létrehozott négytagú bírálóbizottság döntött.
A csapatoknak 18 hónap áll rendelkezésükre, hogy kutatásukat befejezzék, közben írásos beszámolókat kell készíteniük a részeredmények ismertetésével, elszámolásként pedig legalább egy országos és egy nemzetközi konferencián bemutatott dolgozatkivonatot és legalább egy, nemzetközi adatbázisban jegyzett folyóiratban megjelent cikket kell benyújtaniuk
Gáspár Botond
Krónika (Kolozsvár)
Hét erdélyi orvosi, illetve gyógyszerészeti tudományos kutatás nyert támogatást a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és a Studium-Prospero Alapítvány által meghirdetett versenypályázaton, összesen hatvannégyezer euró értékben.
A szerződéseket a hétvégén írták alá Marosvásárhelyen, a megvalósításra 18 hónap áll a kutatócsapatok rendelkezésére. Vass Levente, a Studium-Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke elmondta, immár a második alkalommal nyílt lehetőség kiírni a pályázatot a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának oktatói számára, tizenhárom kutatócsoport jelentkezett, ezek közül hét projekt nyert támogatást.
„Tekintettel a nagy érdeklődésre és a leadott kutatási tervek eredetiségére, a pályázat 50 ezer eurós keretösszegét 14 ezer euróval kiegészítettük – avatott be a részletekbe Vass Levente. Mint mondta, idén is az volt az elv, hogy a nyertesnek ítélt pályázatokat teljes mértékben támogatták, hogy a kutatásoknak olyan sikere lehessen, mint ahogy azt a benyújtók elképzelték. Az idei pályázatok 7000 és 10 ezer euró közötti összegeket nyertek a Bethlen Gábor Alapkezelő és a magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának támogatásával, a győztesekről pedig a tudományos akadémia, valamint a Studium által létrehozott négytagú bírálóbizottság döntött.
A csapatoknak 18 hónap áll rendelkezésükre, hogy kutatásukat befejezzék, közben írásos beszámolókat kell készíteniük a részeredmények ismertetésével, elszámolásként pedig legalább egy országos és egy nemzetközi konferencián bemutatott dolgozatkivonatot és legalább egy, nemzetközi adatbázisban jegyzett folyóiratban megjelent cikket kell benyújtaniuk
Gáspár Botond
Krónika (Kolozsvár)
2017. január 30.
Amikor a vád összedől
Fekete komédia lett a Beke-ügyből
Pénteken, január 27-én tárgyalták az ún. Beke-ügyet a Bukaresti Táblabíróságon, amelynek honlapján három sorban annyit tudattak a legújabb felvonásról, hogy továbbra is érvényben van Beke István és Szőcs Zoltán hatósági megfigyelése.
Beke Csillához és Istvánhoz fordultunk további információkért, és némiképp érthetővé vált, hogy miért a nagy hallgatás, ugyanis a hatóságok egyre inkább kezdenek nevetségessé válni a székely „terroristák” ügyében.
A védett tanú és a dátumok
Csilla és István írásban válaszoltak, megtudtuk: a bukaresti táblabíróságon majdnem egyórás késéssel kezdődött a Beke István és Szőcs Zoltán elleni kirakatper hetedik tárgyalása, ezúttal tanúkként hallgatták ki Szőcs Csongort, Mihály Mártát és Tóth Hannát, akik vallomásukkal megkérdőjelezték a vád és a védett tanú által „bizonygatott” beszélgetési időpontot, azaz 2015. október 10-ét, ezzel alátámasztván az ügyvédek régebbi fellebbezését. Így a terrorcselekmény előkészítésének a hatóságok által megjelölt időpontja azért is bukta, mivel Mihály Márta és Tóth Hanna igazolták Szőcs Zoltán október 10-i távollétét, mindketten az ügyész konspirációt sejtető kérdésére is válaszolva, miszerint kitől, hogyan tudták meg, hogy ki lesznek hallgatva.
A fordítás csődje
A tárgyalás csúcspontját egy kb. 20 perces hanganyag meghallgatása képezte. Ami a legelképesztőbb: a hivatalból kirendelt fordítónő közölte, képtelenség lefordítani, mert 5 százalékát ha megértette, annyira rossz minőségű vétel, és tiszteletét fejezte ki az iránt, aki a hivatalos fordítást készítette. „Ő képtelen bármit is megállapítani az anyag helyes vagy helytelen fordításáról, szöveghűségről, esetleges kivágásokról, a résztvevő személyek hang szerinti azonosításáról (ami B. SZ.-nek sikerült a kihallgatása idején)” – írták Bekéék levelükben. A fordító kérte a hanganyag eredeti, magyar nyelvű átiratát, amit a bíróság nem tudott rendelkezésére bocsátani. „Érdekes – teszik hozzá –, hogy ezt a fent említett tanú saját vallomása szerint neki lefordították…”
Tankcsapdából Dancs Annamari
„A hanganyag egy minősíthetetlen hangzavar, amit technikai okok miatt két nekifutásból sikerült lejátszaniuk, olyan „pletyka nem lesz belőle” szinten. Az elején kivehető Beke István visszatérése a beszélgetés helyszínére, amit B. SZ. kérdése erősít meg: »Már kész is van?«; aztán telefonok csengése, párhuzamos beszélgetések, nevetések, szófoszlányokban, hogy valaki talált egy doboz petárdát, a tanácsülésről, Tankcsapda-koncertről (a hivatalos fordításban Dancs Annamariként jelenik meg!), koncertjegyekről, melegfóliában használt termosztátról, kutyatáp-rendelésről, az eMag weboldalának a meghibásodásáról, füstről, ND-s felvonulásról, gyújtózsinórról és zászlókról. A hanganyag fejhallgatóval történő sokszoros meghallgatása esetén sem érthető, és nem teljes mértékben, mert többszörösen vágva van, és értelmetlen részeket eredményez” – tudtuk meg Csillától és Istvántól, akik szerint az október 10-ei dátumot csak a védett tanú és Bandi Szabolcs jelölte meg, mint olyan titkos beszélgetést, amin telefonok sem lehettek, de ennek ellenére több ízben is megszólalnak a mobilok, amiken beszélnek is a hívott felek. Nem hallatszik sehol Szőcs Zoltán felbujtása, sem Beke Istvántól a bombakészítés bevállalása. „A védett tanú félrevezette a hatóságokat, vagy a hatóságok akarták félrevezettetni magukat?” – teszik fel a kérdést Bekéék.
Datki Zsuzsa, Datki Levente, Darvas Erzsébet, Szathmáry János, Soós László és Németh Loránd Csaba kihallgatására február 24-én kerül sor, ekkor döntenek (elméletileg) a független szakértői tűzszerészeti vizsgálatról és a megfellebbezett hanganyagról is.
Bartos Lóránt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Fekete komédia lett a Beke-ügyből
Pénteken, január 27-én tárgyalták az ún. Beke-ügyet a Bukaresti Táblabíróságon, amelynek honlapján három sorban annyit tudattak a legújabb felvonásról, hogy továbbra is érvényben van Beke István és Szőcs Zoltán hatósági megfigyelése.
Beke Csillához és Istvánhoz fordultunk további információkért, és némiképp érthetővé vált, hogy miért a nagy hallgatás, ugyanis a hatóságok egyre inkább kezdenek nevetségessé válni a székely „terroristák” ügyében.
A védett tanú és a dátumok
Csilla és István írásban válaszoltak, megtudtuk: a bukaresti táblabíróságon majdnem egyórás késéssel kezdődött a Beke István és Szőcs Zoltán elleni kirakatper hetedik tárgyalása, ezúttal tanúkként hallgatták ki Szőcs Csongort, Mihály Mártát és Tóth Hannát, akik vallomásukkal megkérdőjelezték a vád és a védett tanú által „bizonygatott” beszélgetési időpontot, azaz 2015. október 10-ét, ezzel alátámasztván az ügyvédek régebbi fellebbezését. Így a terrorcselekmény előkészítésének a hatóságok által megjelölt időpontja azért is bukta, mivel Mihály Márta és Tóth Hanna igazolták Szőcs Zoltán október 10-i távollétét, mindketten az ügyész konspirációt sejtető kérdésére is válaszolva, miszerint kitől, hogyan tudták meg, hogy ki lesznek hallgatva.
A fordítás csődje
A tárgyalás csúcspontját egy kb. 20 perces hanganyag meghallgatása képezte. Ami a legelképesztőbb: a hivatalból kirendelt fordítónő közölte, képtelenség lefordítani, mert 5 százalékát ha megértette, annyira rossz minőségű vétel, és tiszteletét fejezte ki az iránt, aki a hivatalos fordítást készítette. „Ő képtelen bármit is megállapítani az anyag helyes vagy helytelen fordításáról, szöveghűségről, esetleges kivágásokról, a résztvevő személyek hang szerinti azonosításáról (ami B. SZ.-nek sikerült a kihallgatása idején)” – írták Bekéék levelükben. A fordító kérte a hanganyag eredeti, magyar nyelvű átiratát, amit a bíróság nem tudott rendelkezésére bocsátani. „Érdekes – teszik hozzá –, hogy ezt a fent említett tanú saját vallomása szerint neki lefordították…”
Tankcsapdából Dancs Annamari
„A hanganyag egy minősíthetetlen hangzavar, amit technikai okok miatt két nekifutásból sikerült lejátszaniuk, olyan „pletyka nem lesz belőle” szinten. Az elején kivehető Beke István visszatérése a beszélgetés helyszínére, amit B. SZ. kérdése erősít meg: »Már kész is van?«; aztán telefonok csengése, párhuzamos beszélgetések, nevetések, szófoszlányokban, hogy valaki talált egy doboz petárdát, a tanácsülésről, Tankcsapda-koncertről (a hivatalos fordításban Dancs Annamariként jelenik meg!), koncertjegyekről, melegfóliában használt termosztátról, kutyatáp-rendelésről, az eMag weboldalának a meghibásodásáról, füstről, ND-s felvonulásról, gyújtózsinórról és zászlókról. A hanganyag fejhallgatóval történő sokszoros meghallgatása esetén sem érthető, és nem teljes mértékben, mert többszörösen vágva van, és értelmetlen részeket eredményez” – tudtuk meg Csillától és Istvántól, akik szerint az október 10-ei dátumot csak a védett tanú és Bandi Szabolcs jelölte meg, mint olyan titkos beszélgetést, amin telefonok sem lehettek, de ennek ellenére több ízben is megszólalnak a mobilok, amiken beszélnek is a hívott felek. Nem hallatszik sehol Szőcs Zoltán felbujtása, sem Beke Istvántól a bombakészítés bevállalása. „A védett tanú félrevezette a hatóságokat, vagy a hatóságok akarták félrevezettetni magukat?” – teszik fel a kérdést Bekéék.
Datki Zsuzsa, Datki Levente, Darvas Erzsébet, Szathmáry János, Soós László és Németh Loránd Csaba kihallgatására február 24-én kerül sor, ekkor döntenek (elméletileg) a független szakértői tűzszerészeti vizsgálatról és a megfellebbezett hanganyagról is.
Bartos Lóránt
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. január 30.
Kikristályosodtak a tervek
Interjú Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) nemcsak a megyeszékhely és Székelyföld, hanem a tágabb értelemben vett Erdély egyik büszkesége is, így működése széles érdeklődésnek örvend. Éppen ezért vezetőjét, Vargha Mihály szobrászművészt az intézmény működéséről, 2016-os megvalósításairól, a megkezdett, de még be nem fejezett tervekről és az idei év fontosabb célkitűzéseiről faggattuk. Beszélgetésünk során kiderült, hogy ötletekben nem szűkölködnek, illetve kikristályosodott elképzeléseik vannak a jövőre nézve.
– Igazgató úr, mit tart az elmúlt esztendő legnagyobb sikerének?
– Inkább többes számot használok, mert több sikeres rendezvényünk is volt. Közéjük sorolom például Somogyi Győző, budapesti Kossuth-díjas festő, grafikus, kiváló művész Száz magyar lovas című tárlatát, melynek megnyitását március idusára időzítettük.
Emelkedett hangulatához az időpont, a művész lóháton, huszárviseletben és huszárkíséretben való megjelenése, valamint a Haáz Sándor vezette szentegyházi huszárdalárda fellépése egyaránt hozzájárult. Ugyancsak rendhagyónak mondható a Fogarason élő, 83 esztendős Szőcs-Fülöp Károly 60 év munkájával létrehozott magángyűjteményéből ízelítőt nyújtó tárlat. Ennek egyediségét az általa megmentett bükszádi, illetve porumbáki üvegek, erdélyi kerámiák, szász hímzések és viseletek bemutatásán kívül a gyűjtő személye biztosította.
Ő ugyanis kéményseprőként járván a vidéket, hordta össze, méghozzá olvasással megalapozott szakértelemmel e felbecsülhetetlen értékű kincset. Emlékezetes marad továbbá a múzeum örökös munkatársa, Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész 70. születésnapjára rendezett tárlat is, melyen az inkább festőként ismert mester szobrainak egy részét is be tudtuk mutatni. Ezek a múzeumkertben a mai napig megtekinthetők.
A tavalyi évet a Kallós Zoltánt bemutató kiállítással zártuk, ezzel Erdélyben elsőként tisztelegvén a 90. születésnapját ünneplő néprajzkutató és gyűjtő személyisége és életműve előtt. Nagy öröm számunkra, és egyben büszkeséggel tölt el, hogy 2016 folyamán két hiánypótló könyvet is meg tudtunk jelentetni.
z egyikük Kós Károly és Sepsiszentgyörgy cím alatt jelent meg Anthony Gall szerkesztésében, a másik pedig Balassa M. Iván A székelykapu című kötete. Az utóbbi a típusok felsorolásán túlmenően tudományosan is elemzi ezeket. Ide kapcsolódó jó hír, hogy ez év márciusában tudományos értekezletet is szervezünk ebben a témában, a szerző jelenlétében.
– Maradtak befejezetlen terveik?
– Igen. Ezek közül pedig a legfontosabb és legfájóbb a Gyárfás Jenő Képtár több éve vajúdó felújítása.
– Mi ennek az oka?
– Elsősorban a nem megfelelő közbeszerzési törvény, mely az olcsó kivitelezést tekinti egy munkálat odaítélése legfontosabb szempontjának. Ráadásul a felújításhoz szükséges pénz kezelése a művelődési minisztérium hatáskörébe tartozott, így eddig beleszólásunk sem volt a minőség ellenőrzésébe, ami az említett okból szintén sok kívánnivalót hagy maga után. Éppen ezért a befejezés és a minőség biztosítása érdekében a megyei tanács a saját költségvetéséből próbálja ezt megoldani, ehhez viszont állapotfelmérés szükséges, melyet megrendeltek.
– Melyek az idei esztendő legfontosabb célkitűzései?
– Ezek egyike az immár lassan 105 esztendős, Kós Károly által tervezett épületegyüttes teljes felújítása és a kor követelményeihez való igazítása. Az ehhez szükséges több mint 4 millió euró biztosítása érdekében az intézményünket fenntartó megyei tanács nyújtott be egy minden szempontból megalapozott és indokolt, európai uniós pályázatot. Ebbe azonban sajnos a működéshez és tudományos tevékenységhez szükséges műszaki hátteret biztosító felszerelés ellenértéke nem fért bele, így erre külön kell majd pályázni.
– Milyen terveik vannak a megyei tanács által 2011-ben megvásárolt, de még mindig üresen és kihasználatlanul álló területtel kapcsolatban?
– Az előbb említett pályázatot úgy állították össze, hogy jóváhagyása esetén bizonyos tevékenységeket, köztük az adminisztrációt a mellettünk lévő telken létrehozandó irodákba tudjuk áttelepíteni. Az így felszabaduló régi épületegyüttest teljes mértékben a látogatók rendelkezésére bocsátanánk, például múzeumpedagógiai tevékenységre, illetve Kós Károly-mellékszobákat is lehetne berendezni. A most kihasználatlan területen ugyanakkor egy műtárgyvédelmi központot és saját vagy rólunk szóló kiadványokat és ajándékokat árusító részleget is létrehoznánk, hiszen erre fokozott igény mutatkozik. Mindennek eléréséhez viszont bukaresti kérésre az övezeti rendezési tervet ki kell terjeszteni. Ennek elkészítése folyamatban van.
– Ezen a területen az Erdélyi Művészeti Központ felépítése is szándékukban állt. Erről miért mondtak le?
– Mert rájöttünk, hogy a polgármesteri hivatal keretében hatékonyabban működhet, mint az SZNM részlegeként, így a város biztosított számára e célnak megfelelő székhelyet a volt posta épületében.
– Egy múzeum működéséhez óhatatlanul hozzátartoznak a régészeti feltárások. Önök végeznek-e ilyen tevékenységet?
– Természetesen. Ásatásokat két esetben végzünk. Külső megrendelő kérésére, amint ez például az uzoni Béldi–Mikes-kastély felújításakor történt, vagy saját kezdeményezésre. Az általunk Málnásfürdőn újrakezdett munkálatok ebbe a kategóriába tartoznak.
– Ez utóbbi helyen minek a feltárása van folyamatban?
– Egy bronzkori településé.
– Jelenleg a múzeum hány régésszel rendelkezik?
– Kettővel, név szerint Lokodi Alpár Imre és Sztáncsuj Sándor József végzi ezt a munkát, de még három kellene, hiszen az állagmegőrzésnél, kiállítások létrehozatalánál, valamint pályázatok megírásánál is szükség van a szaktudásukra. A foghíjas régészlétszám miatt ugyanis jelenleg Málnásfürdőn is évente csak 1 hónapot tudunk dolgozni.
– Honnan biztosítják a kutatások anyagi forrásait?
– A felújítást megelőző kötelező feltárás költségeit a megrendelő fizeti, a Málnásfürdőhöz hasonló esetekben viszont ezeket mi álljuk.
A továbbiakban az intézményvezető a sorra kerülő rendezvények hosszú lajstromát és ezek időpontját ismertette, melyekről majd olvasóinknak idejében hírt fogunk adni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Interjú Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (SZNM) nemcsak a megyeszékhely és Székelyföld, hanem a tágabb értelemben vett Erdély egyik büszkesége is, így működése széles érdeklődésnek örvend. Éppen ezért vezetőjét, Vargha Mihály szobrászművészt az intézmény működéséről, 2016-os megvalósításairól, a megkezdett, de még be nem fejezett tervekről és az idei év fontosabb célkitűzéseiről faggattuk. Beszélgetésünk során kiderült, hogy ötletekben nem szűkölködnek, illetve kikristályosodott elképzeléseik vannak a jövőre nézve.
– Igazgató úr, mit tart az elmúlt esztendő legnagyobb sikerének?
– Inkább többes számot használok, mert több sikeres rendezvényünk is volt. Közéjük sorolom például Somogyi Győző, budapesti Kossuth-díjas festő, grafikus, kiváló művész Száz magyar lovas című tárlatát, melynek megnyitását március idusára időzítettük.
Emelkedett hangulatához az időpont, a művész lóháton, huszárviseletben és huszárkíséretben való megjelenése, valamint a Haáz Sándor vezette szentegyházi huszárdalárda fellépése egyaránt hozzájárult. Ugyancsak rendhagyónak mondható a Fogarason élő, 83 esztendős Szőcs-Fülöp Károly 60 év munkájával létrehozott magángyűjteményéből ízelítőt nyújtó tárlat. Ennek egyediségét az általa megmentett bükszádi, illetve porumbáki üvegek, erdélyi kerámiák, szász hímzések és viseletek bemutatásán kívül a gyűjtő személye biztosította.
Ő ugyanis kéményseprőként járván a vidéket, hordta össze, méghozzá olvasással megalapozott szakértelemmel e felbecsülhetetlen értékű kincset. Emlékezetes marad továbbá a múzeum örökös munkatársa, Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész 70. születésnapjára rendezett tárlat is, melyen az inkább festőként ismert mester szobrainak egy részét is be tudtuk mutatni. Ezek a múzeumkertben a mai napig megtekinthetők.
A tavalyi évet a Kallós Zoltánt bemutató kiállítással zártuk, ezzel Erdélyben elsőként tisztelegvén a 90. születésnapját ünneplő néprajzkutató és gyűjtő személyisége és életműve előtt. Nagy öröm számunkra, és egyben büszkeséggel tölt el, hogy 2016 folyamán két hiánypótló könyvet is meg tudtunk jelentetni.
z egyikük Kós Károly és Sepsiszentgyörgy cím alatt jelent meg Anthony Gall szerkesztésében, a másik pedig Balassa M. Iván A székelykapu című kötete. Az utóbbi a típusok felsorolásán túlmenően tudományosan is elemzi ezeket. Ide kapcsolódó jó hír, hogy ez év márciusában tudományos értekezletet is szervezünk ebben a témában, a szerző jelenlétében.
– Maradtak befejezetlen terveik?
– Igen. Ezek közül pedig a legfontosabb és legfájóbb a Gyárfás Jenő Képtár több éve vajúdó felújítása.
– Mi ennek az oka?
– Elsősorban a nem megfelelő közbeszerzési törvény, mely az olcsó kivitelezést tekinti egy munkálat odaítélése legfontosabb szempontjának. Ráadásul a felújításhoz szükséges pénz kezelése a művelődési minisztérium hatáskörébe tartozott, így eddig beleszólásunk sem volt a minőség ellenőrzésébe, ami az említett okból szintén sok kívánnivalót hagy maga után. Éppen ezért a befejezés és a minőség biztosítása érdekében a megyei tanács a saját költségvetéséből próbálja ezt megoldani, ehhez viszont állapotfelmérés szükséges, melyet megrendeltek.
– Melyek az idei esztendő legfontosabb célkitűzései?
– Ezek egyike az immár lassan 105 esztendős, Kós Károly által tervezett épületegyüttes teljes felújítása és a kor követelményeihez való igazítása. Az ehhez szükséges több mint 4 millió euró biztosítása érdekében az intézményünket fenntartó megyei tanács nyújtott be egy minden szempontból megalapozott és indokolt, európai uniós pályázatot. Ebbe azonban sajnos a működéshez és tudományos tevékenységhez szükséges műszaki hátteret biztosító felszerelés ellenértéke nem fért bele, így erre külön kell majd pályázni.
– Milyen terveik vannak a megyei tanács által 2011-ben megvásárolt, de még mindig üresen és kihasználatlanul álló területtel kapcsolatban?
– Az előbb említett pályázatot úgy állították össze, hogy jóváhagyása esetén bizonyos tevékenységeket, köztük az adminisztrációt a mellettünk lévő telken létrehozandó irodákba tudjuk áttelepíteni. Az így felszabaduló régi épületegyüttest teljes mértékben a látogatók rendelkezésére bocsátanánk, például múzeumpedagógiai tevékenységre, illetve Kós Károly-mellékszobákat is lehetne berendezni. A most kihasználatlan területen ugyanakkor egy műtárgyvédelmi központot és saját vagy rólunk szóló kiadványokat és ajándékokat árusító részleget is létrehoznánk, hiszen erre fokozott igény mutatkozik. Mindennek eléréséhez viszont bukaresti kérésre az övezeti rendezési tervet ki kell terjeszteni. Ennek elkészítése folyamatban van.
– Ezen a területen az Erdélyi Művészeti Központ felépítése is szándékukban állt. Erről miért mondtak le?
– Mert rájöttünk, hogy a polgármesteri hivatal keretében hatékonyabban működhet, mint az SZNM részlegeként, így a város biztosított számára e célnak megfelelő székhelyet a volt posta épületében.
– Egy múzeum működéséhez óhatatlanul hozzátartoznak a régészeti feltárások. Önök végeznek-e ilyen tevékenységet?
– Természetesen. Ásatásokat két esetben végzünk. Külső megrendelő kérésére, amint ez például az uzoni Béldi–Mikes-kastély felújításakor történt, vagy saját kezdeményezésre. Az általunk Málnásfürdőn újrakezdett munkálatok ebbe a kategóriába tartoznak.
– Ez utóbbi helyen minek a feltárása van folyamatban?
– Egy bronzkori településé.
– Jelenleg a múzeum hány régésszel rendelkezik?
– Kettővel, név szerint Lokodi Alpár Imre és Sztáncsuj Sándor József végzi ezt a munkát, de még három kellene, hiszen az állagmegőrzésnél, kiállítások létrehozatalánál, valamint pályázatok megírásánál is szükség van a szaktudásukra. A foghíjas régészlétszám miatt ugyanis jelenleg Málnásfürdőn is évente csak 1 hónapot tudunk dolgozni.
– Honnan biztosítják a kutatások anyagi forrásait?
– A felújítást megelőző kötelező feltárás költségeit a megrendelő fizeti, a Málnásfürdőhöz hasonló esetekben viszont ezeket mi álljuk.
A továbbiakban az intézményvezető a sorra kerülő rendezvények hosszú lajstromát és ezek időpontját ismertette, melyekről majd olvasóinknak idejében hírt fogunk adni.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. január 30.
Részvétnyilvánítás – Borbély Imrétől búcsúzunk
Az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetősége és tagsága mély megrendüléssel értesült a súlyos betegség következében, életének 69. évében elhunyt temesvári Borbély Imre vegyészmérnök, politikus, politikai elemző haláláról.
Borbély Imre az erdélyi magyar politika és közélet megkerülhetetlen képviselője volt. Az 1989-es temesvári eseményekből – Tőkés László oldalán – döntő mértékben vette ki részét, ezzel is hozzájárulva a rendszerváltozás elindításához. Következetes, elvhű kiállása közösségi céljainkért iránymutató volt mindannyiunk számára, példája pedig erőt adó. Kommunistaellenes állásfoglalásaival – a Temesvár Társaság tagjaként egyik kezdeményezője volt 1990-ben a Temesvári Kiáltvány 8. pontjának – az erdélyi- és romániai közélet megtisztulását szorgalmazta. Meggyőződése szerint ez csak a múlttal való szembenézés és a kommunista diktatúra felelőseinek erkölcsi elszámoltatása során lehetséges.Lényeglátását bizonyítja az erdélyi magyarság közösségi autonómiájának programszintű megfogalmazását tartalmazó 1992-es Kolozsvári Nyilatkozat, amelynek egyik értelmi szerzője volt.Szövetségi vezetőként és parlamenti képviselőként is következetesen képviselte az erdélyi magyarság, a magyar önrendelkezés, a szabad anyanyelvhasználat, vagy az erdélyi magyarság társnemzeti státusának, illetve Románia föderális államreformjának ügyét. Elsőként szólalt fel magyarul Románia parlamentjében.Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alapító-tagjaként, Kezdeményező Testületének egyik alkotó vezetőjeként, komoly szerepe volt az erdélyi közösségi autonómiaformák közjogi megalapozását célzó műhelymunkában és ennek következetes képviseletében.Halálával az erdélyi magyar nemzeti közösség egy bátor, szókimondó, lényeglátó harcost veszített el.
A gyászoló családnak vigasztalódást kívánunk!
Emléke legyen áldott!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt elnökségei és tagsága nevében búcsúznak tőle:
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke
Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetősége és tagsága mély megrendüléssel értesült a súlyos betegség következében, életének 69. évében elhunyt temesvári Borbély Imre vegyészmérnök, politikus, politikai elemző haláláról.
Borbély Imre az erdélyi magyar politika és közélet megkerülhetetlen képviselője volt. Az 1989-es temesvári eseményekből – Tőkés László oldalán – döntő mértékben vette ki részét, ezzel is hozzájárulva a rendszerváltozás elindításához. Következetes, elvhű kiállása közösségi céljainkért iránymutató volt mindannyiunk számára, példája pedig erőt adó. Kommunistaellenes állásfoglalásaival – a Temesvár Társaság tagjaként egyik kezdeményezője volt 1990-ben a Temesvári Kiáltvány 8. pontjának – az erdélyi- és romániai közélet megtisztulását szorgalmazta. Meggyőződése szerint ez csak a múlttal való szembenézés és a kommunista diktatúra felelőseinek erkölcsi elszámoltatása során lehetséges.Lényeglátását bizonyítja az erdélyi magyarság közösségi autonómiájának programszintű megfogalmazását tartalmazó 1992-es Kolozsvári Nyilatkozat, amelynek egyik értelmi szerzője volt.Szövetségi vezetőként és parlamenti képviselőként is következetesen képviselte az erdélyi magyarság, a magyar önrendelkezés, a szabad anyanyelvhasználat, vagy az erdélyi magyarság társnemzeti státusának, illetve Románia föderális államreformjának ügyét. Elsőként szólalt fel magyarul Románia parlamentjében.Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alapító-tagjaként, Kezdeményező Testületének egyik alkotó vezetőjeként, komoly szerepe volt az erdélyi közösségi autonómiaformák közjogi megalapozását célzó műhelymunkában és ennek következetes képviseletében.Halálával az erdélyi magyar nemzeti közösség egy bátor, szókimondó, lényeglátó harcost veszített el.
A gyászoló családnak vigasztalódást kívánunk!
Emléke legyen áldott!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt elnökségei és tagsága nevében búcsúznak tőle:
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke
Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. január 30.
Solomon Adriantól búcsúzik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség
Megrendülten fogadtuk a hírt: Solomon Adrian, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének egykori elnöke tragikus hirtelenséggel hunyt el vasárnap.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség kegyelettel emlékezik meg mindarra, amit Solomon Adrian közel egy évtizedes munkássága jelentett a csángó magyarság számára.
Solomon Adriannak szívügye volt a magyar nyelvű oktatás kiteljesítése a csángó falvakban, elnöksége idején több településen közösségi házak épültek. Jól tudta, hiszen megtanulta: kisebbségi létben nagy veszélynek van kitéve a nyelv, amelyet minden időben minden eszközzel védeni kell.
Meggyőződésből vallotta, hogy a csángó magyarok kultúrájának megőrzése, a 180 ezer embernyi közösség sorsa csakis a kultúra éltetésében rejlik, ettől nem szabad tágítani: az erős asszimiláció ellen csakis konoksággal lehet fellépni.
Hisszük, hogy a Solomon Adrian által elkezdett munkát, az identitástudat és összetartozás erősítését tovább kell vinni mindenkoron, emléke előtt csakis úgy tiszteleghetünk, ha mi, romániai magyar emberek továbbra is sorsközösséget vállalunk a csángó magyarokkal, ha érdekvédelmi szervezetük nehéz és áldozatos munkájában ezután is részt vállalunk.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség fejet hajt és köszönetet mond Solomon Adriannak, annak a bátor embernek, aki nagy szíve révén, személyes problémáin túl egy egész közösség fájdalmát és örömét meg tudta élni, de sosem élt vissza vele.
Solomon Adrian 1969. március 4-én született Bákóban, 2007 áprilisától a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke, amely tisztség felelősségét 2014-ig viselte.
Vigasztalódást gyászoló családjának!
Áldott és örök legyen az emléke!
KELEMEN HUNOR szövetségi elnök
2017. január 30.
erdon.ro
Megrendülten fogadtuk a hírt: Solomon Adrian, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének egykori elnöke tragikus hirtelenséggel hunyt el vasárnap.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség kegyelettel emlékezik meg mindarra, amit Solomon Adrian közel egy évtizedes munkássága jelentett a csángó magyarság számára.
Solomon Adriannak szívügye volt a magyar nyelvű oktatás kiteljesítése a csángó falvakban, elnöksége idején több településen közösségi házak épültek. Jól tudta, hiszen megtanulta: kisebbségi létben nagy veszélynek van kitéve a nyelv, amelyet minden időben minden eszközzel védeni kell.
Meggyőződésből vallotta, hogy a csángó magyarok kultúrájának megőrzése, a 180 ezer embernyi közösség sorsa csakis a kultúra éltetésében rejlik, ettől nem szabad tágítani: az erős asszimiláció ellen csakis konoksággal lehet fellépni.
Hisszük, hogy a Solomon Adrian által elkezdett munkát, az identitástudat és összetartozás erősítését tovább kell vinni mindenkoron, emléke előtt csakis úgy tiszteleghetünk, ha mi, romániai magyar emberek továbbra is sorsközösséget vállalunk a csángó magyarokkal, ha érdekvédelmi szervezetük nehéz és áldozatos munkájában ezután is részt vállalunk.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség fejet hajt és köszönetet mond Solomon Adriannak, annak a bátor embernek, aki nagy szíve révén, személyes problémáin túl egy egész közösség fájdalmát és örömét meg tudta élni, de sosem élt vissza vele.
Solomon Adrian 1969. március 4-én született Bákóban, 2007 áprilisától a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke, amely tisztség felelősségét 2014-ig viselte.
Vigasztalódást gyászoló családjának!
Áldott és örök legyen az emléke!
KELEMEN HUNOR szövetségi elnök
2017. január 30.
erdon.ro
2017. január 30.
Alkotások a szomorú emlékekkel teli dobozból - a szatmári svábok deportálására emlékeztek
A Szépművészeti Múzeumban látható szombat délután megnyitott kiállítással emlékeztek a szatmári svábok deportálására Szatmárnémetiben. A tárlatban családi fotókat és dokumentumokat láthatunk, amelyeket Renée Renard alakított képzőművészeti alkotásokká a szibériai kényszermunkára elhurcolt rokonai emlékére.
A Szatmár Megyei Múzeum és a Német Demokrata Fórum együttműködésével állítottak össze kiállítást a Szépművészeti Múzeum termeiben, mellyel a szatmári svábok elhurcolásának, oroszországi kényszermunkára ítélésének állítanak emléket. Hetvenkét évvel ezelőtt 5 ezer sváb származású fiatal férfit és nőt vittek el kényszerrel Szatmár megyéből, javarészt szibériai kényszermunkára. Az oroszok által deportáltak 18 és 45 év közötti férfiak, valamint 18 és 30 év közötti nők voltak. Az ötezer személyből több mint 900-an vesztették életüket.
Josef Hölczli, a Német Demokrata Fórum regionális elnöke emlékeztetett: nem csak az ötezer elhurcolt sváb szenvedett, hanem azok családjai is, elsősorban az apák-anyák elvesztése, az aggodalom miatt. Hangsúlyozta: azért kell emlékezni a szomorúsággal teli évekre, hogy ilyen igazságtalanság soha ne történhessen meg még egyszer. De emlékezni kell a szülőkre, nagyszülőkre, akik a nehéz fizikai munkával és embertelen körülmények között töltött évek alatt sem feledkeztek meg hitükről és hagyományaikról.
Renée Renard képzőművész nagyapja is az elhurcoltak között volt, bár a művész hosszú ideig nem is tudott erről. Az 1989-es rendszerváltást követően hallott először a szatmári svábok depotálásáról, amikor a szülei megpróbálták visszaszerezni a kommunizmus ideje alatt a családtól elvett javakat. Elkezdte kutatni a családja múltját és akkor nyitotta ki azt a dobozt is, amiből nagymamája néha papírokat vett elő és sírva olvasta őket. Nagyapja Szibériából írt levelei voltak benne.
Képzőművészeti alkotásokká alakított családi fotók és dokumentumok láthatók a Száz életnyi út című tárlatban, amely a boldogsággal teli napokat és a magányt, a gyökerek keresését is megmutatja. A kiállítás pedig egyfajta boldog végkimenetellel zárul: egy térinstallációban pozitív töltetű képek és üzenetek vannak elhelyezve, amelyekből a látogató akár haza is vihet egyet-egyet.
A kiállítás anyagát a Johann Ettinger Német Nyelvű Líceum diákjainak az alkotásai egészítik ki.
szatmar.ro
A Szépművészeti Múzeumban látható szombat délután megnyitott kiállítással emlékeztek a szatmári svábok deportálására Szatmárnémetiben. A tárlatban családi fotókat és dokumentumokat láthatunk, amelyeket Renée Renard alakított képzőművészeti alkotásokká a szibériai kényszermunkára elhurcolt rokonai emlékére.
A Szatmár Megyei Múzeum és a Német Demokrata Fórum együttműködésével állítottak össze kiállítást a Szépművészeti Múzeum termeiben, mellyel a szatmári svábok elhurcolásának, oroszországi kényszermunkára ítélésének állítanak emléket. Hetvenkét évvel ezelőtt 5 ezer sváb származású fiatal férfit és nőt vittek el kényszerrel Szatmár megyéből, javarészt szibériai kényszermunkára. Az oroszok által deportáltak 18 és 45 év közötti férfiak, valamint 18 és 30 év közötti nők voltak. Az ötezer személyből több mint 900-an vesztették életüket.
Josef Hölczli, a Német Demokrata Fórum regionális elnöke emlékeztetett: nem csak az ötezer elhurcolt sváb szenvedett, hanem azok családjai is, elsősorban az apák-anyák elvesztése, az aggodalom miatt. Hangsúlyozta: azért kell emlékezni a szomorúsággal teli évekre, hogy ilyen igazságtalanság soha ne történhessen meg még egyszer. De emlékezni kell a szülőkre, nagyszülőkre, akik a nehéz fizikai munkával és embertelen körülmények között töltött évek alatt sem feledkeztek meg hitükről és hagyományaikról.
Renée Renard képzőművész nagyapja is az elhurcoltak között volt, bár a művész hosszú ideig nem is tudott erről. Az 1989-es rendszerváltást követően hallott először a szatmári svábok depotálásáról, amikor a szülei megpróbálták visszaszerezni a kommunizmus ideje alatt a családtól elvett javakat. Elkezdte kutatni a családja múltját és akkor nyitotta ki azt a dobozt is, amiből nagymamája néha papírokat vett elő és sírva olvasta őket. Nagyapja Szibériából írt levelei voltak benne.
Képzőművészeti alkotásokká alakított családi fotók és dokumentumok láthatók a Száz életnyi út című tárlatban, amely a boldogsággal teli napokat és a magányt, a gyökerek keresését is megmutatja. A kiállítás pedig egyfajta boldog végkimenetellel zárul: egy térinstallációban pozitív töltetű képek és üzenetek vannak elhelyezve, amelyekből a látogató akár haza is vihet egyet-egyet.
A kiállítás anyagát a Johann Ettinger Német Nyelvű Líceum diákjainak az alkotásai egészítik ki.
szatmar.ro
2017. január 30.
Közös énekléssel ünnepelték a kisiskolások a Napsugár 60. születésnapját
Megalakulásának 60. évfordulóját ünnepli idén a Napsugár gyermekirodalmi lap. A folyóirat szerkesztőségének kezdeményezésére hétfő délben országszerte felcsendült a magyar iskolákban a Szabó Kinga által írt és a Kaláka együttes által szerzett Napsugár köszöntő. Kolozsváron, a Báthory István Elméleti Líceum udvarán néztük meg, hogyan ünnepelnek az elemi osztályosok.
12 óra előtt pár perccel szerre vonultak ki a kisiskolások a Báthory udvarára, majd miután a tanítók megbizonyosodtak arról, hogy minden gyermek a helyén van, megszólalt az iskolacsengő, majd elkezdődött a közös éneklés. A gyerekek kézimunkával is készültek – a kisebbek rajzolt napsugárral integettek, a nagyobbak pedig papírkalapot viseltek.
„Boldog születésnapot, Napsugár!” – zárták a gyerekek a köszöntőt, majd örömmel szerepeltek a mikrofonok, fényképezőgépek, videókamerák előtt.
Egy elsős kislány, Szász Tímea Beatrix például nagyon büszke volt arra, hogy egy mesemondó versenyen Napsugár-különdíjat kapott, aminek köszönhetően szerepelt a Szivárványban. Elmondta, a Szivárványból a színezőket és a mondókákat szereti a legjobban. Demeter Evelin Diána, szintén első osztályos kisdiák arról mesélt, hogy a tanító néni által szokott hozzájutni a Szivárványhoz. A közös éneklést nagyon szerette, ők már a vakációban tanulták meg a dalszöveget – mondta.
Filep Sára, Tamás Zsófia, Enyedi Brigitta és Szabó Zsófia harmadikos gyerekek közös kedvence a Napsugár állat rovata. Azért, mert „érdekességeket”, „különlegességet” lehet megtudni róluk, például azt, hogy „miket esznek az állatok”. Tamás Zsófiának a folyóiratról az is eszébe jutott, hogy karácsonykor a Napsugárban található versekből állították össze az osztályban az ünnepi műsort. „Nagyon szeretünk olvasni, állatmeséket, varázsmeséket, bármit” – nyilatkozták.
Tasi Annabella
maszol.ro
Megalakulásának 60. évfordulóját ünnepli idén a Napsugár gyermekirodalmi lap. A folyóirat szerkesztőségének kezdeményezésére hétfő délben országszerte felcsendült a magyar iskolákban a Szabó Kinga által írt és a Kaláka együttes által szerzett Napsugár köszöntő. Kolozsváron, a Báthory István Elméleti Líceum udvarán néztük meg, hogyan ünnepelnek az elemi osztályosok.
12 óra előtt pár perccel szerre vonultak ki a kisiskolások a Báthory udvarára, majd miután a tanítók megbizonyosodtak arról, hogy minden gyermek a helyén van, megszólalt az iskolacsengő, majd elkezdődött a közös éneklés. A gyerekek kézimunkával is készültek – a kisebbek rajzolt napsugárral integettek, a nagyobbak pedig papírkalapot viseltek.
„Boldog születésnapot, Napsugár!” – zárták a gyerekek a köszöntőt, majd örömmel szerepeltek a mikrofonok, fényképezőgépek, videókamerák előtt.
Egy elsős kislány, Szász Tímea Beatrix például nagyon büszke volt arra, hogy egy mesemondó versenyen Napsugár-különdíjat kapott, aminek köszönhetően szerepelt a Szivárványban. Elmondta, a Szivárványból a színezőket és a mondókákat szereti a legjobban. Demeter Evelin Diána, szintén első osztályos kisdiák arról mesélt, hogy a tanító néni által szokott hozzájutni a Szivárványhoz. A közös éneklést nagyon szerette, ők már a vakációban tanulták meg a dalszöveget – mondta.
Filep Sára, Tamás Zsófia, Enyedi Brigitta és Szabó Zsófia harmadikos gyerekek közös kedvence a Napsugár állat rovata. Azért, mert „érdekességeket”, „különlegességet” lehet megtudni róluk, például azt, hogy „miket esznek az állatok”. Tamás Zsófiának a folyóiratról az is eszébe jutott, hogy karácsonykor a Napsugárban található versekből állították össze az osztályban az ünnepi műsort. „Nagyon szeretünk olvasni, állatmeséket, varázsmeséket, bármit” – nyilatkozták.
Tasi Annabella
maszol.ro
2017. január 30.
Érvénytelenítették az összes Hargita megyei autonómiahatározatot
A Hargita megyei önkormányzatok által elfogadott mind a 43 autonómiahatározatot jogerősen semmisnek nyilvánították az igazságszolgáltatás különböző szintjein, miután a prefektus megtámadta ezeket a közigazgatási bíróságon. Az Adrian Jean Andrei prefektus által megtámadott határozatok egy részét a Hargita Megyei Törvényszék, másik részét a Marosvásárhelyi Ítélőtábla érvénytelenítette. "Nem is történhetett volna ez másképp, hiszen mind a 43 határozat, amely az úgynevezett Székelyföld autonómiájáról szól, eleve ellentmond az alkotmánynak és az érvényben lévő törvényeknek. A bíróság semmi egyebet nem tett, minthogy megállapította ezek törvénytelen és érvénytelen voltát. Minden bírósági döntésnek törvényereje van, és én azt hiszem, hogy ez figyelmeztetés lehet mindazoknak, akik hasonló dolgokat terveznek, hogy ugyanerre a sorsra jutnak. A megye gazdasági, szociális fejlesztésével kellene foglalkoznunk, nem azzal, hogy megosszuk a lakosságot. Mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy Hargita megye Románia közigazgatási-területi egysége, és mindenki, aki itt él, román állampolgár - nincs semmi gond azzal, hogy ha más országnak is állampolgára, de elsősorban román állampolgár" - nyilatkozta az Agerpres hírügynökségnek Adrian Jean Andrei prefektus. 2014 és 2016 között Hargita megye 43 helyi önkormányzata fogadott el olyan határozatot, miszerint különálló, autonóm közigazgatási egységhez kívánnak tartozni, amelynek területén hivatalos nyelv lenne a magyar is. A bíróságnak küldött indoklásában a prefektus rámutat, hogy "egy Székelyföld nevű közigazgatási régió" létrehozása ellentmond az alkotmány előírásainak, amely egyértelműen megszabja, hogy az ország területe, közigazgatási szempontból, községekbe, városokba és megyékbe szerveződik. Ugyanakkor alaptörvénybe ütközőnek ítélik a magyarnak mint hivatalos nyelvnek a bevezetését, ez ugyanis szembemegy az alkotmány 13. cikkelyének előírásával, miszerint "Romániában a hivatalos nyelv a román". A bíróság által elfogadott dokumentumok szerint az alkotmányban rögzítettől eltérő területi-közigazgatási egység létrehozásáról nem helyi, hanem országos népszavazáson lehetne dönteni. Csütörtökön megjelent a Hivatalos Közlönyben egy, a Székelyföldnek autonómiát előirányzó törvénykezdeményezés, amelyet egy tíztagú bizottság dolgozott ki. A tervezet területi autonómiával ruházza fel a nyolc székből álló Székelyföldet, azaz a jelenlegi Kovászna és Hargita megye, valamint a történelmi Marosszék alkotta régiót, ahol a magyar hivatalos nyelvként lenne használható az oktatásban, az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban. A törvénykezdeményezést negatívan véleményezte a Törvényhozási Tanács, amely arra figyelmeztet, hogy a tervezet egy különálló, a román egységes nemzetállammal párhuzamos entitást hozna létre. "Ha egy, az alkotmány által el nem ismert, kizárólag etnikai alapon szerveződött közigazgatási-területi egység a többinél nagyobb fokú önállóságot kapna, ez nyilvánvaló módon sértené a nemzetközi jogszabályok által szavatolt és az egyazon ország határain belül élő állampolgárokat megillető egyenjogúság elvét, illetve az alaptörvényt is" - írja a Törvényhozási Tanács véleményezésében. (agerpres)
Transindex.ro
A Hargita megyei önkormányzatok által elfogadott mind a 43 autonómiahatározatot jogerősen semmisnek nyilvánították az igazságszolgáltatás különböző szintjein, miután a prefektus megtámadta ezeket a közigazgatási bíróságon. Az Adrian Jean Andrei prefektus által megtámadott határozatok egy részét a Hargita Megyei Törvényszék, másik részét a Marosvásárhelyi Ítélőtábla érvénytelenítette. "Nem is történhetett volna ez másképp, hiszen mind a 43 határozat, amely az úgynevezett Székelyföld autonómiájáról szól, eleve ellentmond az alkotmánynak és az érvényben lévő törvényeknek. A bíróság semmi egyebet nem tett, minthogy megállapította ezek törvénytelen és érvénytelen voltát. Minden bírósági döntésnek törvényereje van, és én azt hiszem, hogy ez figyelmeztetés lehet mindazoknak, akik hasonló dolgokat terveznek, hogy ugyanerre a sorsra jutnak. A megye gazdasági, szociális fejlesztésével kellene foglalkoznunk, nem azzal, hogy megosszuk a lakosságot. Mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy Hargita megye Románia közigazgatási-területi egysége, és mindenki, aki itt él, román állampolgár - nincs semmi gond azzal, hogy ha más országnak is állampolgára, de elsősorban román állampolgár" - nyilatkozta az Agerpres hírügynökségnek Adrian Jean Andrei prefektus. 2014 és 2016 között Hargita megye 43 helyi önkormányzata fogadott el olyan határozatot, miszerint különálló, autonóm közigazgatási egységhez kívánnak tartozni, amelynek területén hivatalos nyelv lenne a magyar is. A bíróságnak küldött indoklásában a prefektus rámutat, hogy "egy Székelyföld nevű közigazgatási régió" létrehozása ellentmond az alkotmány előírásainak, amely egyértelműen megszabja, hogy az ország területe, közigazgatási szempontból, községekbe, városokba és megyékbe szerveződik. Ugyanakkor alaptörvénybe ütközőnek ítélik a magyarnak mint hivatalos nyelvnek a bevezetését, ez ugyanis szembemegy az alkotmány 13. cikkelyének előírásával, miszerint "Romániában a hivatalos nyelv a román". A bíróság által elfogadott dokumentumok szerint az alkotmányban rögzítettől eltérő területi-közigazgatási egység létrehozásáról nem helyi, hanem országos népszavazáson lehetne dönteni. Csütörtökön megjelent a Hivatalos Közlönyben egy, a Székelyföldnek autonómiát előirányzó törvénykezdeményezés, amelyet egy tíztagú bizottság dolgozott ki. A tervezet területi autonómiával ruházza fel a nyolc székből álló Székelyföldet, azaz a jelenlegi Kovászna és Hargita megye, valamint a történelmi Marosszék alkotta régiót, ahol a magyar hivatalos nyelvként lenne használható az oktatásban, az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban. A törvénykezdeményezést negatívan véleményezte a Törvényhozási Tanács, amely arra figyelmeztet, hogy a tervezet egy különálló, a román egységes nemzetállammal párhuzamos entitást hozna létre. "Ha egy, az alkotmány által el nem ismert, kizárólag etnikai alapon szerveződött közigazgatási-területi egység a többinél nagyobb fokú önállóságot kapna, ez nyilvánvaló módon sértené a nemzetközi jogszabályok által szavatolt és az egyazon ország határain belül élő állampolgárokat megillető egyenjogúság elvét, illetve az alaptörvényt is" - írja a Törvényhozási Tanács véleményezésében. (agerpres)
Transindex.ro
2017. január 30.
Otthon és biztonság az időseknek
Nyolc bentlakóval kezdte meg működését az a farkaslaki idősotthon, amelyet panzióból alakított ki Sebestyén Erzsébet és Simon. A Nyikó Idősek Egyesületének megálmodói ünnepélyes megnyitót tartottak hétfőn.
Udvarhelyről, a környező falvakból, Csíkszékről és Szeben megyéből érkeztek az otthon első lakói – tudtuk meg Both Tímea pszichoterapeutától, a létesítmény ügyvezetőjétől. Az egyesület létrehozói közel két évtizedes vendéglátói tapasztalattal rendelkeznek.
Az épület háromszintes, ötvennyolc férőhelyes. Huszonhárom, külön fürdőszobával rendelkező szobája négy-, három-, két-, illetve egyágyas. „Munkánk célja az itt lakók életminőségének javítása: a teljes ellátás mellett a társasági életre való ösztönzés. Fontosnak tartjuk megtartani, ápolni a szociális kapcsolatokat a hozzátartozókkal, fizikai és lelki gondozást nyújtani” – részletezte az ügyvezető.
Geréb Péter, a község alpolgármestere kitartó munkát kívánt, az idős lakóknak pedig békés környezetet. Hamarosan indul a helyi napközi építésének projektje, és párhuzamos nyitotta meg kapuit a község első magánkezdeményezésű öregotthona. Mindkét intézményre szükség van – jegyezte meg.
Laczkó Vilmos plébános vallja: a működtetők kedvességét az idősek és személyes imája is kíséri majd. Áldáskérelem és közös imádság után Sebestyén Simon köszönetet mondott a jelenlévőknek az együtt gondolkodásért.
Meglátogattuk az egyik szoba lakóit. Nem győztek hálálkodni mindazért, amit új, élethosszig választott otthonukban megélnek. Szakápolójuk nem érzi nehéznek a mindennapokat, mert nagyon szereti hivatását, de a feladat „embert próbáló”. „Öröm az otthon elindulása, az, hogy szeretetet tudunk nyújtani – nyomatékosította Sebestyén Erzsébet. Mintha nagycsaláddá váltunk volna…”
Nem akartak ugyan kórház jellegű otthont, mégis fogadták azokat, akik súlyos betegség után rehabilitációra szorulnak. Lelkét az is megmozgatja, hogy milyen szépen megköszönnek minden odafigyelést. Belső elégtétel látnia az élni akarást.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
Nyolc bentlakóval kezdte meg működését az a farkaslaki idősotthon, amelyet panzióból alakított ki Sebestyén Erzsébet és Simon. A Nyikó Idősek Egyesületének megálmodói ünnepélyes megnyitót tartottak hétfőn.
Udvarhelyről, a környező falvakból, Csíkszékről és Szeben megyéből érkeztek az otthon első lakói – tudtuk meg Both Tímea pszichoterapeutától, a létesítmény ügyvezetőjétől. Az egyesület létrehozói közel két évtizedes vendéglátói tapasztalattal rendelkeznek.
Az épület háromszintes, ötvennyolc férőhelyes. Huszonhárom, külön fürdőszobával rendelkező szobája négy-, három-, két-, illetve egyágyas. „Munkánk célja az itt lakók életminőségének javítása: a teljes ellátás mellett a társasági életre való ösztönzés. Fontosnak tartjuk megtartani, ápolni a szociális kapcsolatokat a hozzátartozókkal, fizikai és lelki gondozást nyújtani” – részletezte az ügyvezető.
Geréb Péter, a község alpolgármestere kitartó munkát kívánt, az idős lakóknak pedig békés környezetet. Hamarosan indul a helyi napközi építésének projektje, és párhuzamos nyitotta meg kapuit a község első magánkezdeményezésű öregotthona. Mindkét intézményre szükség van – jegyezte meg.
Laczkó Vilmos plébános vallja: a működtetők kedvességét az idősek és személyes imája is kíséri majd. Áldáskérelem és közös imádság után Sebestyén Simon köszönetet mondott a jelenlévőknek az együtt gondolkodásért.
Meglátogattuk az egyik szoba lakóit. Nem győztek hálálkodni mindazért, amit új, élethosszig választott otthonukban megélnek. Szakápolójuk nem érzi nehéznek a mindennapokat, mert nagyon szereti hivatását, de a feladat „embert próbáló”. „Öröm az otthon elindulása, az, hogy szeretetet tudunk nyújtani – nyomatékosította Sebestyén Erzsébet. Mintha nagycsaláddá váltunk volna…”
Nem akartak ugyan kórház jellegű otthont, mégis fogadták azokat, akik súlyos betegség után rehabilitációra szorulnak. Lelkét az is megmozgatja, hogy milyen szépen megköszönnek minden odafigyelést. Belső elégtétel látnia az élni akarást.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro
2017. január 30.
Emlékezés arra, akire Ditró büszke lehet
„Volt nekem egy nagyapám, úgy hívták, Józsa Sándor” – így kezdődik Szőcs Elemér története. A folytatás pedig indokolttá teszi a megemlékezést. Az egykori ditrói személyiség életútját fontos felidézni most, amikor a ditrói iskolatörténethez gyűlnek az adatok. De más aktualitása is van: a Józsa családból mindössze ketten élnek már. A nagy ember legkisebb unokája nem hagyhatja veszendőbe az emlékét.
Józsa Sándor az 1800-as években volt tanító, iskolaigazgató, egyházi főgondnok, közbirtokossági elnök, benne volt a megyei törvényhozó bizottságban, kiadták tizenvalahány könyvét. A gyümölcstermesztés és a méhészet volt a két hobbija, és a tudását a diáksággal is megosztotta. Tevékenysége elismeréseként Majláth Gusztáv Károly püspök felterjesztette, és XI. Piusz pápától kapott arany kitüntetést. Ilyen Bene Merenti-elismerést kevesen tudnak felmutatni. Hát ezért is indokolt, hogy megemlékezzünk róla. És okot adnak erre Szőcs Elemér szavai is: „Édesanyám a legkisebb gyerekük volt a tíz közül. Ketten kiskorukban meghaltak, a többiből mind tanító lett. Közülük Sándor az apa hobbiját is továbbvitte. Én a legkisebb unokája vagyok, a Józsa családból már csak ketten élünk bátyámmal, Andrással, aki 83 éves, orvos Miskolcon.”
Kinyitni az emlékkönyvet
Az egykori tanító műveit a budapesti levéltárban őrzik, múzeumban van a pápai oklevele. A Szőcs család gyergyói otthonában egy kötet van nagy becsben tartva, kézimunka-borítóval bevonva. Józsa Sándor testvére, Csíkszentgyörgyi Józsa János csíkszeredai főgimnáziumi tanár 1910-ben jelentette meg a család históriáját. A csíkszentgyörgyi, csíkmindszenti és csíkszentkirályi Józsa család története – ez áll a címlapon, alatta pedig kiegészítés a tartalomról: Az eredeti anyakönyvek, levéltári és családi oklevelek és más hiteles iratok alapján képekkel, leszármazási táblákkal és hasonmásokkal.
Kicsik-nagyok tanítója
Fellapozva a könyvet ez olvasható: Csíkszentgyörgyi Józsa I. Sándor született 1853. július 18-án N. Kadácsban, Udvarhely vármegyében. A székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumban tanult, onnan aztán 1872-ben a székelykeresztúri állami tanítóképzőbe ment, ahol tanulmányait 1875-ben kiváló sikerrel végezte. Okleveles elemi és polgári iskolai tanár 1875. október 14-e óta Gyergyóditróban.
Az önképzést nagy feladatnak tartotta, az iskolai szünidőt is valamelyik városban, képzésen töltötte. 1883-tól iskolaigazgató lett, és mint a tanítói, valamint a méhész egyesület elnöke ösztönzést érzett tankönyvek, ismeretterjesztő cikkek megjelentetésére. Íme pár kötetének címe: Tornaiskola, vezérkönyv tanítók részére, Számtani vezérkönyv, Számoló koczkák, A gyümölcsfatenyésztés és ápolás rövid foglalatja, A gyergyóditrói r. kath. Elemi iskolák története, Méhészkönyv, Földrajz a népiskolák 4. és 5. osztályai számára, Csíkvármegye, Udvarhelyvármegye, Maros-Tordavármegye földrajza, Népies gazdasági tanfolyamok könyve. A sorozatot egészíti ki A beszéd és értelemgyakorlatok haszna és szükségessége lélektani alapon, de írt cikket például a Népünk uralkodó hibái és gyógyszerei, különös tekintettel az iszákosság, káromkodás, babona és erkölcstelenségre címmel.
Széleskörű munkássága azonban nem jelentett anyagi elismertséget is. Szőcs Elemér édesanyjától tudja, hogy a tízgyerekes családot az apa a száz család méhből és a gyümölcsösből tartotta el a szerény tanári fizetést pótolandó. Pedig sokkal többet is kereshetett volna. Híre ment ugyanis a faiskolájának, illetve a méhészeti tudásának, így felkérés érkezett, hogy az állami méhészi és méhésztanári állást vállalja el. „4800 korona szép jövedelem volt kilátásba helyezve részére – tudjuk meg Józsa János könyvéből – s bárha érti a román nyelvet, mégsem vállalta el, mivel inkább ragaszkodott az ősi székely anyaföld sovány szikláihoz, mint a kecsegtető anyagi bő jövedelemhez.” A meghívás visszautasítását így indokolta: „Hát mit mondanának az én székely atyámfiai, kiket eddig a kivándorlásról igyekeztem lebeszélni, ha én most itt hagynám hazám földjét?” Ha csak ennyi lenne Józsa Sándor érdeme, akkor is megérdemelné a megemlékezést.
Józsa Sándor létezett
A katolikus egyház szolgálatában eltöltött 51 év munkája sem eredménytelen. Erre bizonyíték az 1926-ban elnyert pápai elismerés, melynek sokáig nem örvendhetett. Hamarosan búcsúztatót kellett írni Egy jó tanár halálára címmel.
„Pusztulunk, veszünk” – így kezdődik az elköszönő, melyben szerzője azon kevesekről szól, akik a jónak kovászai, köztük id. Józsa Sándorról. „Isten szép tehetséggel, nagy lélekkel áldotta meg. S ő megértette, hogy értékes tálentumnak a birtokában van, amelyet a Jóisten azért bízott rá, hogy azt a lelkének javára, egyházának s hazájának hasznára, fajának, embertársainak érdekében, családjának a boldogítására kamatoztassa. A feladat nem volt könnyű neki, az egyszerű tanítónak. (…) Abban a körben, amelyikben élt, vezető egyéniség volt. Véleményét tanügyi dolgokban kikérték, meghallgatták és azt irányítónak tartották. Működésének hosszú ideje alatt tudott magának időt szakítani arra is, hogy – az iskolai kötelesség legkisebb elhanyagolása nélkül – közéleti tevékenységet is fejtsen ki. (…) A nép erkölcsi és gazdasági megerősödésének fáradhatatlan munkása volt. Magán- és családi életében példakép volt. Példaképe a meggyőződéses kath. férfiúnak, a családját forrón szerető, gondos apának. Érdemeit elismerték.”
A szerző itt emlékezik meg a májusban elnyert pápai elismerésről, hozzátéve: „A nyarat kedves méheivel való foglalkozással töltötte el. Ősz elején aztán ágynak esett. Törékeny testét nem bírta hordozni. Ereje napról napra fogyott. Érezte, hogy közeledik a vég. A szentségeket ájtatosan, nyugodtan felvette, s örült, amikor Jézusát szívében fogadhatta. Aztán készült a halálra...”
1926. november 12-én hunyt el Józsa Sándor életének 74., boldog házasságának 45. évében. November 14-én temették el. Emlékét azonban ma élő unokái nem hagyják eltemetni. Szőcs Elemér így fogalmazott: „ Nem kérjük, hogy utcát nevezzenek el róla, de azt szeretnénk, ha nem felejtenék el Ditróban, hogy ő is létezett, a falu közösségéért tett valamit.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
„Volt nekem egy nagyapám, úgy hívták, Józsa Sándor” – így kezdődik Szőcs Elemér története. A folytatás pedig indokolttá teszi a megemlékezést. Az egykori ditrói személyiség életútját fontos felidézni most, amikor a ditrói iskolatörténethez gyűlnek az adatok. De más aktualitása is van: a Józsa családból mindössze ketten élnek már. A nagy ember legkisebb unokája nem hagyhatja veszendőbe az emlékét.
Józsa Sándor az 1800-as években volt tanító, iskolaigazgató, egyházi főgondnok, közbirtokossági elnök, benne volt a megyei törvényhozó bizottságban, kiadták tizenvalahány könyvét. A gyümölcstermesztés és a méhészet volt a két hobbija, és a tudását a diáksággal is megosztotta. Tevékenysége elismeréseként Majláth Gusztáv Károly püspök felterjesztette, és XI. Piusz pápától kapott arany kitüntetést. Ilyen Bene Merenti-elismerést kevesen tudnak felmutatni. Hát ezért is indokolt, hogy megemlékezzünk róla. És okot adnak erre Szőcs Elemér szavai is: „Édesanyám a legkisebb gyerekük volt a tíz közül. Ketten kiskorukban meghaltak, a többiből mind tanító lett. Közülük Sándor az apa hobbiját is továbbvitte. Én a legkisebb unokája vagyok, a Józsa családból már csak ketten élünk bátyámmal, Andrással, aki 83 éves, orvos Miskolcon.”
Kinyitni az emlékkönyvet
Az egykori tanító műveit a budapesti levéltárban őrzik, múzeumban van a pápai oklevele. A Szőcs család gyergyói otthonában egy kötet van nagy becsben tartva, kézimunka-borítóval bevonva. Józsa Sándor testvére, Csíkszentgyörgyi Józsa János csíkszeredai főgimnáziumi tanár 1910-ben jelentette meg a család históriáját. A csíkszentgyörgyi, csíkmindszenti és csíkszentkirályi Józsa család története – ez áll a címlapon, alatta pedig kiegészítés a tartalomról: Az eredeti anyakönyvek, levéltári és családi oklevelek és más hiteles iratok alapján képekkel, leszármazási táblákkal és hasonmásokkal.
Kicsik-nagyok tanítója
Fellapozva a könyvet ez olvasható: Csíkszentgyörgyi Józsa I. Sándor született 1853. július 18-án N. Kadácsban, Udvarhely vármegyében. A székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumban tanult, onnan aztán 1872-ben a székelykeresztúri állami tanítóképzőbe ment, ahol tanulmányait 1875-ben kiváló sikerrel végezte. Okleveles elemi és polgári iskolai tanár 1875. október 14-e óta Gyergyóditróban.
Az önképzést nagy feladatnak tartotta, az iskolai szünidőt is valamelyik városban, képzésen töltötte. 1883-tól iskolaigazgató lett, és mint a tanítói, valamint a méhész egyesület elnöke ösztönzést érzett tankönyvek, ismeretterjesztő cikkek megjelentetésére. Íme pár kötetének címe: Tornaiskola, vezérkönyv tanítók részére, Számtani vezérkönyv, Számoló koczkák, A gyümölcsfatenyésztés és ápolás rövid foglalatja, A gyergyóditrói r. kath. Elemi iskolák története, Méhészkönyv, Földrajz a népiskolák 4. és 5. osztályai számára, Csíkvármegye, Udvarhelyvármegye, Maros-Tordavármegye földrajza, Népies gazdasági tanfolyamok könyve. A sorozatot egészíti ki A beszéd és értelemgyakorlatok haszna és szükségessége lélektani alapon, de írt cikket például a Népünk uralkodó hibái és gyógyszerei, különös tekintettel az iszákosság, káromkodás, babona és erkölcstelenségre címmel.
Széleskörű munkássága azonban nem jelentett anyagi elismertséget is. Szőcs Elemér édesanyjától tudja, hogy a tízgyerekes családot az apa a száz család méhből és a gyümölcsösből tartotta el a szerény tanári fizetést pótolandó. Pedig sokkal többet is kereshetett volna. Híre ment ugyanis a faiskolájának, illetve a méhészeti tudásának, így felkérés érkezett, hogy az állami méhészi és méhésztanári állást vállalja el. „4800 korona szép jövedelem volt kilátásba helyezve részére – tudjuk meg Józsa János könyvéből – s bárha érti a román nyelvet, mégsem vállalta el, mivel inkább ragaszkodott az ősi székely anyaföld sovány szikláihoz, mint a kecsegtető anyagi bő jövedelemhez.” A meghívás visszautasítását így indokolta: „Hát mit mondanának az én székely atyámfiai, kiket eddig a kivándorlásról igyekeztem lebeszélni, ha én most itt hagynám hazám földjét?” Ha csak ennyi lenne Józsa Sándor érdeme, akkor is megérdemelné a megemlékezést.
Józsa Sándor létezett
A katolikus egyház szolgálatában eltöltött 51 év munkája sem eredménytelen. Erre bizonyíték az 1926-ban elnyert pápai elismerés, melynek sokáig nem örvendhetett. Hamarosan búcsúztatót kellett írni Egy jó tanár halálára címmel.
„Pusztulunk, veszünk” – így kezdődik az elköszönő, melyben szerzője azon kevesekről szól, akik a jónak kovászai, köztük id. Józsa Sándorról. „Isten szép tehetséggel, nagy lélekkel áldotta meg. S ő megértette, hogy értékes tálentumnak a birtokában van, amelyet a Jóisten azért bízott rá, hogy azt a lelkének javára, egyházának s hazájának hasznára, fajának, embertársainak érdekében, családjának a boldogítására kamatoztassa. A feladat nem volt könnyű neki, az egyszerű tanítónak. (…) Abban a körben, amelyikben élt, vezető egyéniség volt. Véleményét tanügyi dolgokban kikérték, meghallgatták és azt irányítónak tartották. Működésének hosszú ideje alatt tudott magának időt szakítani arra is, hogy – az iskolai kötelesség legkisebb elhanyagolása nélkül – közéleti tevékenységet is fejtsen ki. (…) A nép erkölcsi és gazdasági megerősödésének fáradhatatlan munkása volt. Magán- és családi életében példakép volt. Példaképe a meggyőződéses kath. férfiúnak, a családját forrón szerető, gondos apának. Érdemeit elismerték.”
A szerző itt emlékezik meg a májusban elnyert pápai elismerésről, hozzátéve: „A nyarat kedves méheivel való foglalkozással töltötte el. Ősz elején aztán ágynak esett. Törékeny testét nem bírta hordozni. Ereje napról napra fogyott. Érezte, hogy közeledik a vég. A szentségeket ájtatosan, nyugodtan felvette, s örült, amikor Jézusát szívében fogadhatta. Aztán készült a halálra...”
1926. november 12-én hunyt el Józsa Sándor életének 74., boldog házasságának 45. évében. November 14-én temették el. Emlékét azonban ma élő unokái nem hagyják eltemetni. Szőcs Elemér így fogalmazott: „ Nem kérjük, hogy utcát nevezzenek el róla, de azt szeretnénk, ha nem felejtenék el Ditróban, hogy ő is létezett, a falu közösségéért tett valamit.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro
2017. január 30.
Rozmaring és Fehér liliom: közösséggé formálódtak Csíkszentimrén
Közel tizenhárom éve működik néptánccsoport Csíkszentimrén. A néptáncolás mozgalommá nőtte ki magát, gyerekek és fiatalok, valamint a szülők is lelkesen részt vesznek és támogatják ezt a tevékenységet. Néptánccsoportokat bemutató sorozat következik.
A csíkszentimrei néptánccsoport 2004-ben alakult újra, ugyanis a hatvanas évek végén már volt néptánccsoportja a településnek, egész mozgalom alakult ki akkor, több mint százan táncoltak a csoportban. Közülük sokan a Hargita együttesnél folytatták a táncolást. Az újraalakulás már 2002-ben elkezdődött, ekkor kérte fel a helyi önkormányzat Pál Erzsébetet és Pál Bélát – az egykori néptáncmozgalom lelkes tagjait –, hogy tanítsák meg a fiatalokat táncolni.
2004: az új időszak kezdete
2004-től a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes két táncosa, Kosa Gabriella és Ábrahám Róbert vette át a csoport irányítását, két évvel ezelőtt pedig János Gabriella és Szabó László kezdte oktatni a kicsi és nagy csoportot is, a Rozmaringot és a Fehér liliomot – elevenítette fel a csoportok történetét Fülöp Kinga, a település alpolgármestere.
„Azon kívül, hogy a szociális kompetenciákat fejleszti a néptánc, egy nagyon jó csapat kovácsolódott össze. Fontos a gyerekeknek, hogy mozgásban legyenek. Az éneklést, a táncokat a székely társadalom újra kell tanulja, ez a fajta közösségi tudás tovább kell éljen, mert ha nem, akkor elveszítjük ezt a kis társadalmi, közösségi életformánkat. Ezért ezt a mozgalmat életben kell tartani, fenn kell tartani, és minden áron minél több gyereket be kell csábítani. A mostani oktatók nagyon alkalmasak erre, mert nagyon szeretik a gyerekek, a fiatalok és a szülők is őket. Óriási lépéseket nem lehetett tenni, mert folyamatosan változnak az egyének, elmennek gyerekek, jönnek újak, és valamilyen szinten őket is fel kell zárkóztatni. Tehát olyan nagy dobbantások nem történtek, de ez a folyamatos kitartó munka elvezetett oda, hogy legutóbb karácsonykor bemutatták az első önálló egyórás produkciót. Ez egy óriási teljesítmény volt, és nagyon jól sikerült. A táncosok is nagyon jól érezték magukat, és a közönség is látott egy újszerű dolgot, úgyhogy van fejlődés. Az is nagyon sokat segített, hogy legutóbb tiszteletbeli házigazdái voltunk a csíkszeredai Ezer Székely Leány Találkozónak, és az egésznek a hangulata annyira megfogta a közösséget, nem csak a gyerekeket, a szülőket is, hogy nagyon kihatott a néptánc iránti lelkesedésre” – hangsúlyozta Fülöp Kinga.
Fontos lenne az anyagi biztonság
János Gabriella néptánctanár elmondta, az oktatás során az a céljuk, hogy minél több táncot megismertessenek a gyerekekkel. Ő már korábban is oktatott táncot Szentimrén, de akkor kevesebb gyerek járt táncolni. Mostanra értek meg – úgy létszámban, mint tudásban –, hogy egy műsort be tudjanak mutatni. Mint mondta, Szántó Ágota kultúrfelelős nagyban segíti a munkájukat, ő gondoskodik a teremről, ő tartja a kapcsolatot napi szinten a gyerekekkel, és ha szükséges, a pénteki alkalmakon kívül, pluszórákat is tart. Az alpolgármester rámutatott, noha nehéz az anyagiakat előteremteni, a szülők nagyrésze az ügy mellé áll, és a „sok kicsi sokra megy” elv alapján próbálják minél gazdaságosabban beosztani a pénzt, hogy jusson szoknyavarrásra is, az oktatók benzinköltségére, esetleg kiszállásra is. De jó lenne, ha néhány vállalkozó felkarolná és fontosnak érezné ezt a mozgalmat, mert ha van egy biztos anyagi háttér, akkor könnyebb lenne fenntartani és nagyobbakat álmodni.
Jó a hozzáállás
Szabó László, a csoportok másik oktatója lelkesen mesélt arról, hogy milyen jó a hozzáállás a néptáncoktatáshoz a szülők, a gyerekek és a helyi önkormányzat részéről. Mert, mint mondta, mivel több településen is oktat, találkozott már olyan helyzetekkel, hogy az önkormányzat nem karolta fel a csoportokat, és az meg is látszik a munkán. Ezért is bólintott rá két évvel ezelőtt a felkérésre, amikor az Ezer Székely Leány Találkozó előtt felkeresték. „Édesapám ágáról a gyökereim is oda vezetnek, és utólag sok minden kiderült a családfáról. Most több unokatestvéremet is tanítom. Jó látni a hozzáállást, ha valamire szükségünk van, szólunk Fülöp Kingának, és mindig az a válasz, hogy megoldjuk. Így vásároltak szoknyákat, cipőket a csoportoknak. A gyerekek is ügyesek, aki frissen érkezik is, hamar felzárkózik a többiekhez. Öröm velük dolgozni” – fejtette ki Szabó László.
Kialakuló csoportmunka
Úgy vélik, a legnagyobb eredménye a munkájuknak az, hogy kialakult egyfajta csoportmunka. És bár voltak hullámvölgyek a csoportok életében, mostanra kialakult egy igazi csapatszellem. „Egy szép közösséggé kovácsolódtak össze. Mert a néptáncnak, népzenének, a népdaloknak nem csak az az előnyük és értékük, hogy megtanulom, és amit nem tudok másképp kifejezni szóban, azt eltáncolom, eléneklem, hanem van egy közösségformáló ereje. Itt a fiú meg kell fogja a lánynak a kezét, össze kell kapaszkodjanak, egymásban meg kell bízzanak, rá kell hangolódjanak, harmóniába kell jöjjenek ahhoz, hogy szépen, szemnek tetszően tudjanak táncolni. És ezt most már látom a gyerekeknél. Megfogják egymást, és táncolnak. Magukra is járnak próbálni, és látszik rajtuk, hogy szeretik.”
Rávezetni a gyerekeket
A próbákat heti rendszerességgel tartják, péntekenként. Jelenleg egy farsangi műsorra készülnek, a tervek szerint február 25-én mutatnák be. „Nagyon fontos lenne áldozni erre, nemrég a Csíki Hírlapban olvastam, hogy a video- és a számítógépes játék a csíki gyerekeket is mennyire befolyásolja. Ezért fontos, hogy minél több szociális körbe kerüljenek, és minél több interakció legyen, ami a reális életnek a magja. Mert ez a virtuális világ, amellett, hogy nem visz sehová, még a gondolkodásmódjukat, a társas kapcsolataikat sem segíti. Ahogy sikerült programot kialakítani a fúvószenekaroknak, ugyanúgy a táncosokra is hangsúlyt kellene fektetni. Minden fontos, ami a gyerekeket kiviszi a valós életbe, szembesíti őket embertársaikkal. Segíteni kellene ezeket a tevékenységeket programok szintjén is” – zárta gondolatait Fülöp Kinga, Csíkszentimre alpolgármestere.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Közel tizenhárom éve működik néptánccsoport Csíkszentimrén. A néptáncolás mozgalommá nőtte ki magát, gyerekek és fiatalok, valamint a szülők is lelkesen részt vesznek és támogatják ezt a tevékenységet. Néptánccsoportokat bemutató sorozat következik.
A csíkszentimrei néptánccsoport 2004-ben alakult újra, ugyanis a hatvanas évek végén már volt néptánccsoportja a településnek, egész mozgalom alakult ki akkor, több mint százan táncoltak a csoportban. Közülük sokan a Hargita együttesnél folytatták a táncolást. Az újraalakulás már 2002-ben elkezdődött, ekkor kérte fel a helyi önkormányzat Pál Erzsébetet és Pál Bélát – az egykori néptáncmozgalom lelkes tagjait –, hogy tanítsák meg a fiatalokat táncolni.
2004: az új időszak kezdete
2004-től a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes két táncosa, Kosa Gabriella és Ábrahám Róbert vette át a csoport irányítását, két évvel ezelőtt pedig János Gabriella és Szabó László kezdte oktatni a kicsi és nagy csoportot is, a Rozmaringot és a Fehér liliomot – elevenítette fel a csoportok történetét Fülöp Kinga, a település alpolgármestere.
„Azon kívül, hogy a szociális kompetenciákat fejleszti a néptánc, egy nagyon jó csapat kovácsolódott össze. Fontos a gyerekeknek, hogy mozgásban legyenek. Az éneklést, a táncokat a székely társadalom újra kell tanulja, ez a fajta közösségi tudás tovább kell éljen, mert ha nem, akkor elveszítjük ezt a kis társadalmi, közösségi életformánkat. Ezért ezt a mozgalmat életben kell tartani, fenn kell tartani, és minden áron minél több gyereket be kell csábítani. A mostani oktatók nagyon alkalmasak erre, mert nagyon szeretik a gyerekek, a fiatalok és a szülők is őket. Óriási lépéseket nem lehetett tenni, mert folyamatosan változnak az egyének, elmennek gyerekek, jönnek újak, és valamilyen szinten őket is fel kell zárkóztatni. Tehát olyan nagy dobbantások nem történtek, de ez a folyamatos kitartó munka elvezetett oda, hogy legutóbb karácsonykor bemutatták az első önálló egyórás produkciót. Ez egy óriási teljesítmény volt, és nagyon jól sikerült. A táncosok is nagyon jól érezték magukat, és a közönség is látott egy újszerű dolgot, úgyhogy van fejlődés. Az is nagyon sokat segített, hogy legutóbb tiszteletbeli házigazdái voltunk a csíkszeredai Ezer Székely Leány Találkozónak, és az egésznek a hangulata annyira megfogta a közösséget, nem csak a gyerekeket, a szülőket is, hogy nagyon kihatott a néptánc iránti lelkesedésre” – hangsúlyozta Fülöp Kinga.
Fontos lenne az anyagi biztonság
János Gabriella néptánctanár elmondta, az oktatás során az a céljuk, hogy minél több táncot megismertessenek a gyerekekkel. Ő már korábban is oktatott táncot Szentimrén, de akkor kevesebb gyerek járt táncolni. Mostanra értek meg – úgy létszámban, mint tudásban –, hogy egy műsort be tudjanak mutatni. Mint mondta, Szántó Ágota kultúrfelelős nagyban segíti a munkájukat, ő gondoskodik a teremről, ő tartja a kapcsolatot napi szinten a gyerekekkel, és ha szükséges, a pénteki alkalmakon kívül, pluszórákat is tart. Az alpolgármester rámutatott, noha nehéz az anyagiakat előteremteni, a szülők nagyrésze az ügy mellé áll, és a „sok kicsi sokra megy” elv alapján próbálják minél gazdaságosabban beosztani a pénzt, hogy jusson szoknyavarrásra is, az oktatók benzinköltségére, esetleg kiszállásra is. De jó lenne, ha néhány vállalkozó felkarolná és fontosnak érezné ezt a mozgalmat, mert ha van egy biztos anyagi háttér, akkor könnyebb lenne fenntartani és nagyobbakat álmodni.
Jó a hozzáállás
Szabó László, a csoportok másik oktatója lelkesen mesélt arról, hogy milyen jó a hozzáállás a néptáncoktatáshoz a szülők, a gyerekek és a helyi önkormányzat részéről. Mert, mint mondta, mivel több településen is oktat, találkozott már olyan helyzetekkel, hogy az önkormányzat nem karolta fel a csoportokat, és az meg is látszik a munkán. Ezért is bólintott rá két évvel ezelőtt a felkérésre, amikor az Ezer Székely Leány Találkozó előtt felkeresték. „Édesapám ágáról a gyökereim is oda vezetnek, és utólag sok minden kiderült a családfáról. Most több unokatestvéremet is tanítom. Jó látni a hozzáállást, ha valamire szükségünk van, szólunk Fülöp Kingának, és mindig az a válasz, hogy megoldjuk. Így vásároltak szoknyákat, cipőket a csoportoknak. A gyerekek is ügyesek, aki frissen érkezik is, hamar felzárkózik a többiekhez. Öröm velük dolgozni” – fejtette ki Szabó László.
Kialakuló csoportmunka
Úgy vélik, a legnagyobb eredménye a munkájuknak az, hogy kialakult egyfajta csoportmunka. És bár voltak hullámvölgyek a csoportok életében, mostanra kialakult egy igazi csapatszellem. „Egy szép közösséggé kovácsolódtak össze. Mert a néptáncnak, népzenének, a népdaloknak nem csak az az előnyük és értékük, hogy megtanulom, és amit nem tudok másképp kifejezni szóban, azt eltáncolom, eléneklem, hanem van egy közösségformáló ereje. Itt a fiú meg kell fogja a lánynak a kezét, össze kell kapaszkodjanak, egymásban meg kell bízzanak, rá kell hangolódjanak, harmóniába kell jöjjenek ahhoz, hogy szépen, szemnek tetszően tudjanak táncolni. És ezt most már látom a gyerekeknél. Megfogják egymást, és táncolnak. Magukra is járnak próbálni, és látszik rajtuk, hogy szeretik.”
Rávezetni a gyerekeket
A próbákat heti rendszerességgel tartják, péntekenként. Jelenleg egy farsangi műsorra készülnek, a tervek szerint február 25-én mutatnák be. „Nagyon fontos lenne áldozni erre, nemrég a Csíki Hírlapban olvastam, hogy a video- és a számítógépes játék a csíki gyerekeket is mennyire befolyásolja. Ezért fontos, hogy minél több szociális körbe kerüljenek, és minél több interakció legyen, ami a reális életnek a magja. Mert ez a virtuális világ, amellett, hogy nem visz sehová, még a gondolkodásmódjukat, a társas kapcsolataikat sem segíti. Ahogy sikerült programot kialakítani a fúvószenekaroknak, ugyanúgy a táncosokra is hangsúlyt kellene fektetni. Minden fontos, ami a gyerekeket kiviszi a valós életbe, szembesíti őket embertársaikkal. Segíteni kellene ezeket a tevékenységeket programok szintjén is” – zárta gondolatait Fülöp Kinga, Csíkszentimre alpolgármestere.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2017. január 30.
Beczásy Antal festőművészre emlékeztek
Beszélgetéssel és kiállítással emlékeztek a tíz éve elhunyt Beczásy Antal festőművészre csütörtök délután a csíkszeredai Ave Art galériában.
Barátok, művésztársak, tisztelők gyűltek össze, hogy a néhai festőművészre emlékezzenek egy meghitt beszélgetés keretében. A kiállított képek nagy részét – amelyeket három hétig lehet megtekinteni – a művész csobotfalvi otthonából hozták el a szervezők. Bíró József, az egyik kezdeményező, az esemény elején rámutatott, a jelenlévőket Beczásy Antal köti össze.
„Az alapelképzelés az volt, hogy a munkákat értékelje a szakma, mi pedig beszélgessünk egy kicsit az emberről, Tóniról. Hogy felelevenítsük az apró történéseket, a kicsit vastag vicceit. Mert az is hozzátartozott Tónihoz, hogy a környezetével szemben rendkívül kritikus volt. Azokkal szemben, akik az akkori lehetőségekkel éltek és azt be is vallották, nagyon ellenszenvesen viselkedett, annak ellenére, hogy kénytelen volt ő is abban a korban élni. A többieket mindig „vörös patkányként” emlegette, és egyéb „kedves” jelzőkkel illette, hogy szolgálták a rendszert, és akkor is festettek vörös csillagot, zászlókat, amikor azt nem volt muszáj. Mert Tóni nem festett olyant, és mégis megélt” – vezette fel a beszélgetést Bíró.
Fejet kell hajtanunk Beczásy Antal és a munkássága előtt, aki egy nagyon különleges személyiség volt – fogalmazott Márton Árpád festőművész. „Beczásy Tóni csak egy van. Száz festmény közül is rögtön lehet látni, melyik az ő alkotása. Én 1957-ben ismertem meg. Csodáltuk őt annak idején, és mit ad a Jóisten, 1958-ban együtt felvételiztem vele Kolozsváron. Akkor ő nem jutott be, de két év múlva bekerült a tanárképző főiskolára. Amikor csak lehetett, bejött a műtermünkbe. Tóninak mindenről külön véleménye volt, és kioktatott. Ő megmagyarázta, hogy hogyan kellene festeni és rajzolni” – emlékezett vissza.
Szóba került továbbá a művész egyik jelentős alkotása, a Kontyoló, amely jelenleg a csíkszeredai városházán látható. „Elkészítette diplomamunkáját, amely a főiskola életében egyedülálló volt. Ceaușescu idejében egy kontyolót megfesteni kihívás volt. Elég sok baja is származott ebből. A diplomamunkájával lépett be a képzőművészeti életbe Csíkszeredában. A kiállítás már meg volt rendezve, megérkezett Tóni, leszedett vagy nyolc képet, kirakta a méretes munkáját és mondta: én most ide felrakom, csináljatok, amit akartok” – mesélte nevetve Márton Árpád. A témához kapcsolódva Kristó Tibor költő elmondta, mielőtt a városházára került, a múzeumnál volt az alkotás megőrzésre. „Pali bácsi (János Pál múzeumigazgató – szerk. megj.) fogadta a képet, én akkor ott dolgoztam a múzeumnál, és ki volt adva, hogy a 4–5 méteres alkotást fel kell szerelni. Nem volt egyszerű, finoman, nagy odafigyeléssel kellett dolgozni. Közben Tóni meg-megjelent a vár udvarán és elkiáltotta magát: hol a várkapitány? A képet le kellett hozni, hogy ő tudja ellenőrizni, rendesen őrizzük-e, van-e valamilyen karcolás rajta. Ezt többször megismételte. Aztán egyszer találkoztam a városban vele, kértem, te, Tóni, ne mind hülyéskedj, én kell lecipeljem állandóan, és többet nem jött.”
Szó volt még a vacsárcsi templom hat éven keresztül készült oltárképéről, Szekeres elvtárs kibotlasztásáról, a munkavédelmi pannókon való újításairól, a költészethez való viszonyáról, a kávéból készült freskóról és a művészi precizitásáról is, a szabadságáról, a humorérzékéről, elcsattant pofonokról. Arról, ahogyan élt, ahogyan alkotott. A jelenlevők egyetértettek abban, hogy a művész születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából, jövőben egy nagyszabású kiállítást kellene szervezni a munkáiból. „Sok-sok érdekes dolog van vele kapcsolatban. De ami az alkotásainak a mélységét, a felfogását illeti, rá lehet ismerni a munkájára száz közül is. Az erdélyi és a szűk környezetünknek egy olyan egyénisége volt, hogy jóval szegényebbek volnánk nélküle. Valami olyasmit alkotott, ami egyedülálló. És ki merte mondani, vállalta azt a dolgot, amiben hitt. A csíkszeredai kulturális hagyományainkhoz hozzátartozik, fejet kell hajtsunk előtte. Ezzel adósok vagyunk Tóninak” – zárta a beszélgetést Márton Árpád.
A művészről
Beczásy Antal 1938. augusztus 28-án született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a csíkszeredai gimnáziumban végezte. 1958-tól a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes táncosa volt. 1960-tól a kolozsvári Pedagógiai Főiskola rajztanári szakának hallgatója, 1962-től a csíkszeredai Olt Kisipari Szövetkezet kerámiarészlegén dolgozott. 1963-tól a marosvásárhelyi bábszínház díszlettervezője, 1964-től a koloszvári Képzőművészeti Akadémia hallgatója, ahol kiváló mesterei Andrássy Zoltán, Bălău Mircea, Mohi Sándor, Nagy Imre. Egyfajta metafizikus átvilágítottság, titokzatosság lengi be székelységábrázolását, elsősorban vízfestésű tájait és kompozícióit. Nagy Imre munkásságát tekintette példaképének. 2007. január 11-én halt meg. (Forrás: Kájoni János Megyei Könyvtár)
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Beszélgetéssel és kiállítással emlékeztek a tíz éve elhunyt Beczásy Antal festőművészre csütörtök délután a csíkszeredai Ave Art galériában.
Barátok, művésztársak, tisztelők gyűltek össze, hogy a néhai festőművészre emlékezzenek egy meghitt beszélgetés keretében. A kiállított képek nagy részét – amelyeket három hétig lehet megtekinteni – a művész csobotfalvi otthonából hozták el a szervezők. Bíró József, az egyik kezdeményező, az esemény elején rámutatott, a jelenlévőket Beczásy Antal köti össze.
„Az alapelképzelés az volt, hogy a munkákat értékelje a szakma, mi pedig beszélgessünk egy kicsit az emberről, Tóniról. Hogy felelevenítsük az apró történéseket, a kicsit vastag vicceit. Mert az is hozzátartozott Tónihoz, hogy a környezetével szemben rendkívül kritikus volt. Azokkal szemben, akik az akkori lehetőségekkel éltek és azt be is vallották, nagyon ellenszenvesen viselkedett, annak ellenére, hogy kénytelen volt ő is abban a korban élni. A többieket mindig „vörös patkányként” emlegette, és egyéb „kedves” jelzőkkel illette, hogy szolgálták a rendszert, és akkor is festettek vörös csillagot, zászlókat, amikor azt nem volt muszáj. Mert Tóni nem festett olyant, és mégis megélt” – vezette fel a beszélgetést Bíró.
Fejet kell hajtanunk Beczásy Antal és a munkássága előtt, aki egy nagyon különleges személyiség volt – fogalmazott Márton Árpád festőművész. „Beczásy Tóni csak egy van. Száz festmény közül is rögtön lehet látni, melyik az ő alkotása. Én 1957-ben ismertem meg. Csodáltuk őt annak idején, és mit ad a Jóisten, 1958-ban együtt felvételiztem vele Kolozsváron. Akkor ő nem jutott be, de két év múlva bekerült a tanárképző főiskolára. Amikor csak lehetett, bejött a műtermünkbe. Tóninak mindenről külön véleménye volt, és kioktatott. Ő megmagyarázta, hogy hogyan kellene festeni és rajzolni” – emlékezett vissza.
Szóba került továbbá a művész egyik jelentős alkotása, a Kontyoló, amely jelenleg a csíkszeredai városházán látható. „Elkészítette diplomamunkáját, amely a főiskola életében egyedülálló volt. Ceaușescu idejében egy kontyolót megfesteni kihívás volt. Elég sok baja is származott ebből. A diplomamunkájával lépett be a képzőművészeti életbe Csíkszeredában. A kiállítás már meg volt rendezve, megérkezett Tóni, leszedett vagy nyolc képet, kirakta a méretes munkáját és mondta: én most ide felrakom, csináljatok, amit akartok” – mesélte nevetve Márton Árpád. A témához kapcsolódva Kristó Tibor költő elmondta, mielőtt a városházára került, a múzeumnál volt az alkotás megőrzésre. „Pali bácsi (János Pál múzeumigazgató – szerk. megj.) fogadta a képet, én akkor ott dolgoztam a múzeumnál, és ki volt adva, hogy a 4–5 méteres alkotást fel kell szerelni. Nem volt egyszerű, finoman, nagy odafigyeléssel kellett dolgozni. Közben Tóni meg-megjelent a vár udvarán és elkiáltotta magát: hol a várkapitány? A képet le kellett hozni, hogy ő tudja ellenőrizni, rendesen őrizzük-e, van-e valamilyen karcolás rajta. Ezt többször megismételte. Aztán egyszer találkoztam a városban vele, kértem, te, Tóni, ne mind hülyéskedj, én kell lecipeljem állandóan, és többet nem jött.”
Szó volt még a vacsárcsi templom hat éven keresztül készült oltárképéről, Szekeres elvtárs kibotlasztásáról, a munkavédelmi pannókon való újításairól, a költészethez való viszonyáról, a kávéból készült freskóról és a művészi precizitásáról is, a szabadságáról, a humorérzékéről, elcsattant pofonokról. Arról, ahogyan élt, ahogyan alkotott. A jelenlevők egyetértettek abban, hogy a művész születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából, jövőben egy nagyszabású kiállítást kellene szervezni a munkáiból. „Sok-sok érdekes dolog van vele kapcsolatban. De ami az alkotásainak a mélységét, a felfogását illeti, rá lehet ismerni a munkájára száz közül is. Az erdélyi és a szűk környezetünknek egy olyan egyénisége volt, hogy jóval szegényebbek volnánk nélküle. Valami olyasmit alkotott, ami egyedülálló. És ki merte mondani, vállalta azt a dolgot, amiben hitt. A csíkszeredai kulturális hagyományainkhoz hozzátartozik, fejet kell hajtsunk előtte. Ezzel adósok vagyunk Tóninak” – zárta a beszélgetést Márton Árpád.
A művészről
Beczásy Antal 1938. augusztus 28-án született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a csíkszeredai gimnáziumban végezte. 1958-tól a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes táncosa volt. 1960-tól a kolozsvári Pedagógiai Főiskola rajztanári szakának hallgatója, 1962-től a csíkszeredai Olt Kisipari Szövetkezet kerámiarészlegén dolgozott. 1963-tól a marosvásárhelyi bábszínház díszlettervezője, 1964-től a koloszvári Képzőművészeti Akadémia hallgatója, ahol kiváló mesterei Andrássy Zoltán, Bălău Mircea, Mohi Sándor, Nagy Imre. Egyfajta metafizikus átvilágítottság, titokzatosság lengi be székelységábrázolását, elsősorban vízfestésű tájait és kompozícióit. Nagy Imre munkásságát tekintette példaképének. 2007. január 11-én halt meg. (Forrás: Kájoni János Megyei Könyvtár)
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2017. január 30.
Engem Udvarhely elvarázsolt
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a reformá
Nagy idők tanúja Albert Dávid, aki majd két évtizedig volt a gimnázium igazgatója. Az életéről beszélgettünk.
Egyszerű csíki családból származik, tudásvágya és ambíciója vitte előre. Filozófusnak jelentkezett, történész lett belőle. Ezt nem bánja, csak néha azt, hogy több időt szánhatott volna kutatásra. Évtizedekig dolgozott igazgatóként és főtanfelügyelőként, oktatástörténti kötetei is jelentek meg – sok mindent átélt és túlélt, a mai világ szerinte teljesen más, mint ami az ő ifjúkorában volt.
• Csíkdánfalván és Csíkszeredában gyerekeskedett
• Nagyon félt a padláson rejtegetett világháborús szurony miatt
• Éltette a királyt egy dalban, de nagyon megszidták miatta az egyetemen
• 1948-ról is markáns véleménye van
• Székelyudvarhely nagyon megfogta 1956-ban
• Akkor még élt a falu, amikor tanfelügyelő volt
• 1985-ben váltották le az igazgatói állásából
• „A gondolkodásban legyen önállósága az embernek"
A 83 éves Albert Dáviddal Rózsa utcai otthonában sok mindenről – a karrierjéről, negyvennyolcról, Szabó Dezsőről, a megyésítésről, a gimnáziumról – beszélgettünk.
- Gyerekkorából leginkább mire emlékszik?
- A szülőfalumban nem sok évet töltöttem, mert hatéves koromban már beköltöztünk Csíkszeredába. Családunk, az Albert nemzetség Dánfalva felső részén, Felszegben lakott, az egyik legrégebbi nemzetség.
A nemzetségen belül is volt rétegződés, mi a tehenes gazdák közé számítottunk. Ez kisbirtokkal járt, ezért édesapám más, kisegítő munkákat is elvállalt. Az első elemit már megkezdtem Dánfalván, arra nagyon emlékszem, hogy új, a román világban épült iskolába jártunk, palatáblám volt. Megszokott falusi életmódunk volt.
Az 1940-es bécsi döntésig a faluban nagyon nyomott, fásult volt a hangulat, de néhányan el tudtak menni, hogy dolgozzanak a Regátba. A kicsi magyar világban viszont valósággal kinyílt a világ és sok ember megindult, elsősorban Budapest, Magyarország felé.
Az én szüleim hatéves koromban úgy döntöttek, hogy Szeredába költözünk, ez 1940-ben volt.
A városban édesapám altiszt volt a városházán és mi mellette, egy bérlakásban laktunk – ez a mostani főtéren volt körülbelül a megyeházától a Petőfi utca felé. Csíkszereda tulajdonképpen egy T-alakú urbanisztikai képződmény volt akkor, az egyik főutca Udvarhely felől jött, erre pedig merőleges volt az Alcsíkot Felcsíkkal összekötő út. Ezeket az épületeket lebontották az újramegyésítés után.
- A háborút hogyan vészelték át?
- 1944 nyarán édesapám szerzett egy lovat és egy szekeret, s hazamentünk Dánfalvára, onnan pedig felmentünk az erdőbe. A legtöbb családnak volt ilyen erdei boronaháza, mert a kaszálás egy-két hétig tartott. Ott keresztülvonultak az oroszok, de minket nem bántottak. Egész nap figyeltem őket, néztem, ahogy vonultak. Néha egy-egy tinót vagy disznót „elejtettek", megebédeltek és mentek tovább, de nem durváskodtak.
Csíkszeredában az iskola hadikórház volt, s időbe telt, amíg az oktatás újraindult, az iskolát februárban kezdtük el – akkor még az volt a neve, hogy Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. A tankönyveink is a Révai-kiadású, katolikus iskoláknak szóló könyvek voltak, a bentlakásban apácák főztek, nekünk pap tanárunk volt, Márton Áronpüspök is látogatta az iskolát, amíg lehetett.
- Személyes élménye is van róla?
- 1948-ban a csíksomlyói búcsún az iskola diákjaiként kötelet fogtunk a papság és Márton Áron püspök körül, hogy ne tóduljanak oda a civilek.
Az alsó tagozatot egyházi iskolában jártam, kisérettségit tettem, és utána mentem a középiskolába. Ugyanakkor az iskola végzősei közül választották ki azt a három erős fiatalembert, aki a labóriumot vitte. Ez egy nagyon súlyos tárgy, jó kötésű legénynek kellett lennie, aki vitte – annak nagy neve és tekintélye volt az iskolában.
Az iskolának volt egy kápolnája, minden vasárnap misére mentünk, ahol állni kellett, a tanároknak székek voltak hátul. Mindig rettegtem, hogy el fogok ájulni, néha el is dőlt egy-egy diák.
Átéltem az államosítást is. Visszagondolva erre, úgy emlékszem, hogy ezt jól megtervezve hajtották végre. Gyergyó vidéke egyfajta vörös sarka volt ennek a vidéknek, tudniillik a Maros völgyében volt igazi munkásmozgalom a két világháború között, ott sztrájkok is voltak. Gyergyószentmiklóson is volt úgynevezett munkáshagyomány, mozgalom, így onnan hoztak igazgatót az iskolába, az örmény származású Karácsony Zakariást.
Történelem szakos, vastag hangú ember volt, mesélt a történelemórákon. Én nagyon élveztem ezeket a meséket – akkor jöttem rá, hogy egy történelemtanárnak mesélnie kell, ezért nagyon sokat kell olvasnia, hogy legyen mit mondania. Ma sajnos kevés figyelmet szentelnek arra, hogy a gyermekeket megtanítsák beszélni, pedig a régi iskolákban ezt még külön tantárgyként is tanították.
Visszatérve, Gyergyóból diákokat is hoztak, akik sportoltak – a katolikus iskolában ez nem volt hagyomány. Kiirtották egy részen a fákat, röplabda-pályát alakítottak ki, egyszerre mindenki megkedvelte. A kápolnában a keresztet letakarták, az oltárt felszámolták, az egészből lett egy kiváló parkettájú terem és néhány hét múlva már hétvégi táncmulatságot rendeztek itt.
Én is odahaza egy seprűvel tanultam táncolni, mert bennünket arra senki sem tanított, annyi dolga volt a szüleinknek. Akkor már öten voltunk testvérek, mert Csíkszeredában még született egy húgom. Az iskola vegyes lett, a lányokkal táncolni kellett, azon a parketten kiválóan lehetett sirülni.
- Ideológiailag mennyire próbálták önöket befolyásolni?
- Hetente voltak előadások és úgy közelítették meg a dolgot, hogy a kommunizmus és az őskereszténység között nincs nagy különbség. Jézus azt akarta, hogy az emberek szeretetben és egyenlőségben éljenek. Azt gondoltuk, hogy amit terveznek, az nem is olyan rossz. Emellett nagyon nyomták a szövegben a nemzetiségek egyenlőségét, és erre nagyon fogékonyak voltunk, mert volt fogalmam arról, hogy mit is jelent a román nacionalizmus.
Az iskolában az előadók nagyon gyakran hangsúlyozták, hogy most jön az igazi, jó világ. Mert Jézus nem azt akarta, amit aztán a papság, a pápaság eltérített. Jézus szegénységben jött a világra és minden emberért feláldozta az életét. Azóta is elgondolom, hogy egy eszme hogy el tud torzulni, gondoljunk csak a kereszténységre és az inkvizícióra vagy arra, hogy a romániai kommunizmus hogy eltorzult Ceaușescu alatt. Ártatlan, fogékony, kisebbségi gyermekek előtt a kommunizmus eszméje is ilyen volt, tömegesen iratkoztunk be a diákszövetségbe. Sok mindent szerveztünk, kirándulást, versenyeket.
- A Maniu-gárdák miatt?
- Amint említettem, a menekülést Dánfalván éltük át. 1944 őszén egy nap óriási rémület volt, hogy a szomszédos falvakban mik történtek.
A férfiak igyekeztek elmenni, édesapám is gyorsan megrakott egy szekeret ganéval, a teheneket befogta és elment az erdőre, amíg ezek elvonultak.
Csodáltam édesanyám lélekjelenlétét. Amikor a front elvonult, ottmaradt sok zubbony, katonanadrág, amiből szedett össze néhányat, hogy abból varr nekünk valamit. Nagy volt a szegénység akkor.
Ekkor már hírlett, hogy fegyver vagy lőszer miatt lőttek agyon valakiket. Disznót tartottunk, nagy üstben főtt a pityóka nekik, édesanyám gyorsan kiborította, a katonanadrágokat bele az üstbe, rá a pityókát és a vizet. Nehogy baj legyen.
Egyszer jött is egy nyegle román legény félig katonaöltözetben, de tudott valamennyire magyarul. Mondta nagyapámnak, hogy „Na, tata, nézzük meg, hogy mit vitt fel a padlásra?" Megijedtem, mert a padláson a kacatok között hányódott egy első világháborús, rozsdás szurony. Szerencsére nem találta meg. Megrémültem, hogy ezek után milyen világ vár ránk.
- Érettségi után miért döntött a történelem mellett? Hogyan választott pályát?
- Éltanuló voltam, mindenből jól tanultam, de engem a filozófia nagyon feldobott, úgy gondoltam, hogy ahhoz mindennek van köze. Széles volt az érdeklődési köröm, ezért mentem filozófiára.
Nagyon szerettem az irodalmat is. Az érettségi alatt például Mereskovszkijt olvastam – a városházára összegyűjtöttek egy csomó könyvet, ami az elmenekülteké, kilakoltatottaké lehetett, onnan halásztam ki.
Nehéz körülmények között zajlott az élet. Nekem pénzt kellett keresni, hogy elmehessek az egyetemre, minden nyáron, ahogy az iskola befejeződött, mentem dolgozni, kőművesként, kétkezi munkára. Vettem egy rend ruhát, két-három inget, egy pár cipőt, egy kis kofferral mentem Kolozsvárra. Jelentkeztem a filozófiára, 1952 nyarán. Fel is vettek.
A szüleim kérdezték, hogy mi leszek, mire mondtam, hogy bármi lehetek, újságíró, író. Nem tartották ezeket komoly szakmáknak, de nem tudtak beleszólni. A családban nagy szabadság volt a pályaválasztást illetően, s engem eleve értelmiségi pályára szántak.
A filozófiát megkezdtük, de már tavasszal közölték, hogy megszűnik – választhattunk, hogy átmegyünk-e mind történelemre vagy elvesz az év. A történelmet választottuk, s én végül megszerettem azt a szakot. Nagyon.
Annyira, hogy még udvarolni sem jártam. Annyit csináltunk, hogy szombatonként kicsíptük magunkat és lementünk a bőrgyár tánctermébe táncolni a munkáslányokkal. Engem nem vitt rá a lélek, hogy kísérgessem az egyetemista kolléganőket, mert nagyon sok időbe tellett. Sorba kellett állni a menzán délben, hazakísérni, délután megint elhívni, elkísérni, hazakísérni – akkora időveszteséggel járt volna, hogy nem akartam.
- Ehelyett inkább könyvtárba járt?
- Igen. Első évtől utolsó évig csak kitűnő minősítéseket kaptam, másodévtől pedig úgynevezett köztársasági ösztöndíjam volt készpénzben, ami akkora volt, mint az édesapám fizetése. Az étkezde és a bentlakás is ingyen volt – az ösztöndíjból vettem kalapot, cipőt, nagykabátot, sőt édesapám névnapjára kis csomagot állítottam össze. Minden hónapban szertartásszerűen megebédeltem egy nagyon jó vendéglőben. Én, az egyszerű székely diák rendeltem a pulykasültet egyszer egy hónapban.
A váradi diáktársainkkal, akik sokkal dörzsöltebbek voltak, néha elmentünk egy kis kocsmába, ahol valami hitvány bor mellett énekelgettünk operett- és opera betétdalokat. A Bánk bánból énekeltük, hogy „meghalt a cselszövő, éljen a király!".
„Fülek" akkor is voltak, két nap múlva hívattak a rektori hivatalba, a rektornak volt ilyen munkás-helyettese, hatalmas öklökkel. Szemben ült velünk, nézett, csapta az asztalt: „Magukat a munkásosztály és a parasztság azért küldte az egyetemre, hogy az új rendszernek legyenek a harcosai! S akkor maguk éltetik a királyt?!!" Valósággal sokkolt, hogy énekelni sem lehet.
Első év után megválasztottak a diákotthon elnökének, majd beválasztottak az egyetemi KISZ-bizottságba, ahol Szabó Gyula ült mellettem. Titkárhelyettes lettem a bizottságban, de gyakorlatilag az egész KISZ-munkát én irányítottam.
1956 tavaszán már érződött a magyarországi forradalomnak az „előszele". Mint a történelem kar éltanulóját, engem jelölt ki a rektor, hogy megtartsam a március 15-i ünnepi beszédet. Tömve volt az egyetem aulája. Balogh Edgár 1954-ben szabadult a börtönből, ő volt akkor már a rektor – a beszéd nagyon jól sikerült, a közönség is ünnepelt, Balogh felugrott, odajött és azt mondta, hogy „Köszönöm neked, fiam!"
- Mi volt abban a beszédben?
- Mindig szilárd meggyőződésem volt az, hogy az 1848-as forradalom nagyon hősies vállalkozása volt a magyar nemzetnek, együtt a lengyellel, olasszal és másokkal, de ezt valahogy ki kellett volna egészíteni azzal, hogy az események alatt más nemzetiségekkel ki kellett volna egyezni. Ennek hangot is adtam, ezt is érintettem és a mai napig tartom magam hozzá. 1848-49-ben a szabadságharc alatt a megegyezés elmaradt és nemcsak a bécsi udvar ármánykodása miatt, hanem a vezető magyar politikusok egy részének szűklátókörűsége miatt.
Később az emigrációban is akadtak olyanok, mint Teleki László vagy Klapka György, akik az események alatt előjöttek ezzel a témával, de Kossuth mindig elzárkózott, mondván, hogy nem lesz részese a magyar Szent Korona-birodalom feldarabolásának – mert akkor területi engedményeket kellett volna tenniük.
A kiegyezés, amit a nagy liberális nemzedék hozott létre, tulajdonképpen egy kényszermegoldás volt. Sajnos a magyar szabadságról, függetlenségről le kellett mondani.
Ma a történettudomány úgy tekinti, lehetett látni azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának rossz vége lesz, de gazdaságilag nagyon sokat épült, polgárosodott Magyarország. Ha úgy maradhatott volna a monarchia, akkor folytatódhatott volna is ez, de azt ki gondolhatta komolyan, hogy a tót, a román, a szerb magyarrá változzon? Senki. Széchenyi is úgy vélekedett Kossuthtal vitatkozva, hogy nem tudja elképzelni, hogy a tót vagy a román csak úgy örömmel magyarrá változzon.
Az előadásra visszatérve, a magyar szabadságharc méltóságát hangsúlyoztam, Balogh Edgárral pedig sokáig leveleztem. Én Szabó Dezső nagy rajongója voltam már egyetemista koromban. Azonban nem voltam biztos benne, hogy jól cselekedtem-e, hogy meghívtam a lányát az iskolába beszélgetni, s ezt megírtam Balogh Edgárnak.
Válaszolt nekem, hogy nem lehet fasizmussal vádolni Szabó Dezsőt, és nem lehet úgy kidobni, ahogy a kommunista rendszerben azt akkor tették. El kell olvasni a műveit.
Nemrég dúlt a vita arról, hogy Magyarországon betették a nemzeti kerettantervbe. Eddig is be kellett volna tenni a tantervbe és a tanárnak tudnia kell, hogy a Szabó Dezső segítségével tanítson igazi magyarságféltést, mert semmi köze nincs a fasizmushoz, sovinizmushoz. El kell olvasni az Életeimet.
Amikor idekerültem Udvarhelyre, 1957 tavaszán hallottam, hogy Szabó Dezső lánya itt van Székelyföldön – mindjárt felvettem vele a kapcsolatot, meghívtam a gimnáziumba egy beszélgetésre, mert akkor már aligazgató voltam. Néztek a tanárok, hogy most ez a fickó kitöri a nyakát, mert még Auschwitzet is túlélt zsidó kolléganőnk is volt,Salamon Ella.
Nem bántam meg, mert nagyon érdekes dolgokat mondott Szabó Dezsőről mint emberről, az utolsó napjairól Budapest ostroma alatt.
A kilencvenes években mondta nekem Bodor András kolozsvári történészprofesszor, hogy az ötvenes években Albert Dávidot nagyon szerették volna „megtartani az egyetemnek", de ő mégis Udvarhelyt választotta. Miért?
Már harmadéves koromban Jakó Zsigmond hatása alá kerültem, külön is foglalkozott velem. Én elhatároztam, hogy tanár nem leszek, hanem a kutatómunkával fogok foglalkozni, levéltáros leszek vagy hasonló. Jakó ki is nézte nekem a nagybányai levéltárat, ahol üresedés volt, nagyon szerette volna, ha elkezdem a nagybányai kisnemesség anyagainak a feldolgozását. Én letettem az államvizsgát, piros diplomával végeztem, bárhová jöhettem volna a Székelyföldre, de senki elől nem foglaltam el a helyet.
Nem akartam a tanári pályán kezdeni. A levéltárak a belügyminisztérium szigorú felügyelete alatt álltak, hosszú időbe telt, amíg megkaphatta valaki az állást. Csíkszeredában laktam a szüleimnél, eltelt 1956 júliusa, augusztusa – a szüleim már kérdezték, hogy mi lesz veled, ha már ennyit tanultál. Felültem a buszra, bementem Vásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi káderosztályára, bemutattam az irataimat, hogy szeretnék valami ideiglenes tanári állást találni.
Így kerültem egyből aligazgatónak Székelyudvarhelyre a gimnáziumba, hangsúlyozva azt, hogy ha megjön a jóváhagyásom, akkor mehetek a nagybányai levéltárba. Akkor Mészáros Imre volt az igazgató, de az egész tanári karban két párttag volt, Baczó László földrajztanár és Spanyár Teréz.
Én akkor már párttag-jelölt voltam és így jöttem ide. Mészáros nagyon szeretett, valósággal családtagnak számítottam náluk. Jött egy megszorítás, hogy az iskola vezetője csak párttag lehetett – Imre bácsi pedig nem lehetett az, mert őt a római katolikus egyház taníttatta, nem is akart. Akkor a rajoni főtanfelügyelő és Imre bácsi közösenrábeszéltek arra, hogy vállaljam el az igazgatói állást. Közben megjött a nagybányai levél, hogy jóváhagyták, de akkor már maradtam.
Engem Udvarhely úgy elvarázsolt, hogy nem akartam innen elmenni. Azok az őszi színek! Ezt csak az tudja megérteni, aki Csíkban született, vagy ott élt – a csíki tájnak a hangulata, a színei egészen másak, s ez a lelkiállapotra is rányomja a bélyegét. A gyönyörű táj fogott meg, nagyon szerettem gyalogolni – azt mondtam, hogy én már innen nem megyek el. Ugyanakkor lenyűgözött a reformá
2017. január 30.
Könyvbemutató és előadás a Szent István Körben
Február 2-án 17 órától tartanak történelmi előadást az RMDSZ székházban.
A kötetben az 1940 őszén Magyarországhoz visszatért Észak-Erdély viszonyait bemutató kordokumentumokat gyűjti össze és jelenteti meg Sárándi Tamás történész, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete (Budapest) és a Pro Print kiadásában.
A Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940 c. kötet szatmárnémeti bemutatójára 2017. február 2-án, csütörtökön, 17 órától kerül sor a Szatmárnémeti RMDSZ székházban (M. Viteazu / Rákóczi u. 10. sz.).
Ez alkalommal a szerkesztő előadást tart a bécsi döntés után berendezkedő magyar katonai közigazgatásról és annak viszonyáról az itt élő - román, német, zsidó - nemzetiségekkel.
Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940. Összeállította Sárándi Tamás – Források a romániai magyarság történetéhez /Pro Print, Csíkszereda, 2016/
szatmar.ro
Február 2-án 17 órától tartanak történelmi előadást az RMDSZ székházban.
A kötetben az 1940 őszén Magyarországhoz visszatért Észak-Erdély viszonyait bemutató kordokumentumokat gyűjti össze és jelenteti meg Sárándi Tamás történész, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete (Budapest) és a Pro Print kiadásában.
A Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940 c. kötet szatmárnémeti bemutatójára 2017. február 2-án, csütörtökön, 17 órától kerül sor a Szatmárnémeti RMDSZ székházban (M. Viteazu / Rákóczi u. 10. sz.).
Ez alkalommal a szerkesztő előadást tart a bécsi döntés után berendezkedő magyar katonai közigazgatásról és annak viszonyáról az itt élő - román, német, zsidó - nemzetiségekkel.
Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940. Összeállította Sárándi Tamás – Források a romániai magyarság történetéhez /Pro Print, Csíkszereda, 2016/
szatmar.ro
2017. január 30.
Kétnyelvű feliratok kihelyezőit küldi Magyarországra egy nagyromán
Több mint százezer nézettsége van annak a videónak, amelyet egy nagyromán tett fel Facebook-oldalára. Brassó város bejáratánál található kétnyelvű feliratok miatt kioktatóan azt kívánja az "elkövetőknek", hogy a nevük legyen lefordítva a személyi igazolványukban.
Hozzászólásában megjegyzi: Vegyétek a fordításitokat és menjetek velük Magyarországra vagy amerre akartok!
Annak a Brassónak nehezményezi a magyar elnevezését, amelyet először 1252-ben említenek IV. Béla egyik adománylevelében, mint Terra Saxonum de Barasu (Barasu-i szászok földje). Hol voltak akkor még a nagyromán ősei?
http://itthon.ma//erdelyorszag
Több mint százezer nézettsége van annak a videónak, amelyet egy nagyromán tett fel Facebook-oldalára. Brassó város bejáratánál található kétnyelvű feliratok miatt kioktatóan azt kívánja az "elkövetőknek", hogy a nevük legyen lefordítva a személyi igazolványukban.
Hozzászólásában megjegyzi: Vegyétek a fordításitokat és menjetek velük Magyarországra vagy amerre akartok!
Annak a Brassónak nehezményezi a magyar elnevezését, amelyet először 1252-ben említenek IV. Béla egyik adománylevelében, mint Terra Saxonum de Barasu (Barasu-i szászok földje). Hol voltak akkor még a nagyromán ősei?
http://itthon.ma//erdelyorszag
2017. január 31.
Az „autonómia” – zsákutcája
Megszólalt a romániai kormányzó párt vezetője a székely autonómia kérdésében. Nem kertelt, megmondta egyenesen, szemébe a székelyeknek és a velük szolidaritást vállalóknak, hogy szó sem lehet semmilyen autonómiáról! Elgondolkodhatunk viszont azon, hogy a Gyergyószéki Székely Tanács milyen reménnyel, eséllyel, hittel fogott neki és szándékozik folytatni ezt a küzdelmet? Látnak arra reális esélyt, hogy Románia törvényhozása eleget tesz jogos követelésüknek és megajándékozza őket…Mivel is? Azzal, amit a trianoni békeparancs kapcsán a magyar nemzet szétszakíttatásának feltételeként magára vállalt? Hogy biztosítja a bekebelezett magyar nemzetrész számára az őt megillető – akár – autonóm önigazgatás feltételeit?Hol van már a tavalyi hó?! – kérdezhetnénk és kiálthatnánk majd száz év elteltével, tetemre híva a győzőket és rendezőket, akik azóta egyszer sem kérték számon a megajándékozottakon vállalt kötelezettségeik betartását. Szitokszónak minősül már maga a szó, kifejezés is: autonómia. Pedig így magában csak egy általános fogalom, gyakorlati jelentéssel akkor ruházódik fel, ha megjelöljük, hogy mire vonatkozik. Vágyaink általában a területi autonómiát célozzák, amely egy meghatározott földrajzi territóriumon politikai, gazdasági, kulturális önkormányzatot biztosít az ott élő közösségnek. Parlamenttel, saját kormányzattal, „állam az államban” hatáskörökkel, döntési és végrehajtói jogosítványokkal – általános és különleges szabályokkal, saját irányítású rendvédelemmel és mindennel, ami még az adott állam keretein, határain belül megoldható. A varázsszó itt: a határ! Fizikai és átvitt értelemben egyaránt! Románia a határt legszívesebben már a gondolat előtt is felhúzná. Szerintük már a gondolat is bűnös, amely némi önállóságra mer irányulni. Mert innen már a határok revíziójához vezet az út, az elszakadás fantomja fenyeget!
De ha így van, mármint, hogy ettől félnek a legjobban, akkor nem itt kellene új csapást nyitni az erdélyi magyarság jövőjéért felelősen aggódóknak és tenni akaróknak? (És a többi elszakított nemzetrész vezetőinek?) Figyelve őket, nem sok jóra számíthatunk. Az autonómiáról még csak beszélni sem szeretnek. Néha-néha, ha a választásokhoz közeledve terítékre is kerül, mint mézesmadzag, a hatalom közelében aztán hamar köddé válik, mert a többségi nemzet pártformációi nem szeretik, viszketegséget kapnak tőle. Ha pedig kormányzati szerepre készülnek ki- és megválasztottaink, „okosabb” gyorsan elfelejteni, amit bőszen ígérgettek – nemcsak az autonómiát, de a többi vágyálmot is, amivel a választókat az urnákhoz csalogatták. Morzsákra a terített asztalról csak így számíthatnak!
De térjünk vissza a lehetőségek kérdéséhez! Van-e reális esélye annak, és milyen konstellációk mellett, hogy a közeljövőben Romániában egy – tegyük fel, a Dél-Tirolhoz hasonló – székely autonóm terület jöjjön létre? Nyugodtan elmondhatjuk, hogy erre semmi esély – ameddig ezt kérjük. És ameddig így! Mást és másképpen kell – követelni! Nem mint kisebbség, nem mint nemzetrész és nem autonómiát. És nem Romániától! A székelységnek, mint népnek az önrendelkezéshez van joga. Pontosabban: mint nép (a nemzetközi jog szerint az önrendelkezés joga csak a népeket illeti meg) ezzel a joggal rendelkezik, ezt tőle elvitatni sem lehet, de le sem tud róla mondani. És miért is mondana le róla? De – sajnos – most ezt teszi. Föladja a bizonytalanért a már meglévőt, ha képletesen akarnánk kifejezni: az erdőért a fát, lezárva maga előtt az előrehaladás útját. Próbáljuk elképzelni azt az autonómiát, amelyet Székelyföld a román törvényhozástól kaphat! Egy olyan parlamenttől, amely kénye-kedvére, erőfölényének tudatában, szabadon dönt a székely jövőről! Mi a teendő tehát? Hogyan oldjuk ezt a gordiuszi csomót? Van-e élet, lehetőség a kérésen túl? Persze hogy van!
Az autonómiát lehet Romániától kérni, de az önrendelkezés kinyilatkoztatása a világnak szól. Az előbbit meg lehet tagadni, kiüresített formájában koncként oda is lehet dobni, amaz már magában adott, csak élni kell vele. Az egyikhez elég egy jól megírt tervezet, amelyet majd kiherél a román parlament (két-három évtized múlva, amikor már „európai demokrácia” jegyében hajlandó lesz vele foglalkozni), a másikhoz bátorság és megingathatatlan elhivatottság kell. És Magyarország! Egy magyar ország, amely fontosabbnak tartja elszakított nemzetrészei szabadságát, jövőjét, mint a jó szomszédok érzékenységét. Ritkán beszélünk Dél-Tirol kapcsán Ausztriáról, pedig az ő védhatalmi szerepvállalása nélkül még – nagy valószínűséggel – ma is csak kisebbségi jogokért harcolnának az olaszországi németek. Mivel tudja az erdélyi magyar nemzeti közösség és a székely nép a magyar államot ilyen irányú kötelezettségére, felelősségére figyelmeztetni, illetve a védhatalmi szerep fölvállalására ösztönözni? Kissé humorosan szólva: ma már a szép szavakon kívül szavazatunkkal is operálhatunk.
Tudom, hogy a fentebb elmondottak szerinti szemléletváltozás már a közbeszéd szintjén sem valósítható meg egyik napról a másikra; a tettek még nehezebben realizálódnak, főleg a mindent ködösítő politikai terminológiák és a félelemmel teli zűrzavart gerjesztő sajtó világában.
Fontos kérdésként vetődik fel: számíthat-e a székely nép választott vezetőinek közreműködésére ebben a küzdelemben?
És van-e székely nép, amely képes az önrendelkezés alanyaként definiálni önmagát?
Fuksz Sándor,
Nagytárkány – Felvidék
Erdély.ma
Megszólalt a romániai kormányzó párt vezetője a székely autonómia kérdésében. Nem kertelt, megmondta egyenesen, szemébe a székelyeknek és a velük szolidaritást vállalóknak, hogy szó sem lehet semmilyen autonómiáról! Elgondolkodhatunk viszont azon, hogy a Gyergyószéki Székely Tanács milyen reménnyel, eséllyel, hittel fogott neki és szándékozik folytatni ezt a küzdelmet? Látnak arra reális esélyt, hogy Románia törvényhozása eleget tesz jogos követelésüknek és megajándékozza őket…Mivel is? Azzal, amit a trianoni békeparancs kapcsán a magyar nemzet szétszakíttatásának feltételeként magára vállalt? Hogy biztosítja a bekebelezett magyar nemzetrész számára az őt megillető – akár – autonóm önigazgatás feltételeit?Hol van már a tavalyi hó?! – kérdezhetnénk és kiálthatnánk majd száz év elteltével, tetemre híva a győzőket és rendezőket, akik azóta egyszer sem kérték számon a megajándékozottakon vállalt kötelezettségeik betartását. Szitokszónak minősül már maga a szó, kifejezés is: autonómia. Pedig így magában csak egy általános fogalom, gyakorlati jelentéssel akkor ruházódik fel, ha megjelöljük, hogy mire vonatkozik. Vágyaink általában a területi autonómiát célozzák, amely egy meghatározott földrajzi territóriumon politikai, gazdasági, kulturális önkormányzatot biztosít az ott élő közösségnek. Parlamenttel, saját kormányzattal, „állam az államban” hatáskörökkel, döntési és végrehajtói jogosítványokkal – általános és különleges szabályokkal, saját irányítású rendvédelemmel és mindennel, ami még az adott állam keretein, határain belül megoldható. A varázsszó itt: a határ! Fizikai és átvitt értelemben egyaránt! Románia a határt legszívesebben már a gondolat előtt is felhúzná. Szerintük már a gondolat is bűnös, amely némi önállóságra mer irányulni. Mert innen már a határok revíziójához vezet az út, az elszakadás fantomja fenyeget!
De ha így van, mármint, hogy ettől félnek a legjobban, akkor nem itt kellene új csapást nyitni az erdélyi magyarság jövőjéért felelősen aggódóknak és tenni akaróknak? (És a többi elszakított nemzetrész vezetőinek?) Figyelve őket, nem sok jóra számíthatunk. Az autonómiáról még csak beszélni sem szeretnek. Néha-néha, ha a választásokhoz közeledve terítékre is kerül, mint mézesmadzag, a hatalom közelében aztán hamar köddé válik, mert a többségi nemzet pártformációi nem szeretik, viszketegséget kapnak tőle. Ha pedig kormányzati szerepre készülnek ki- és megválasztottaink, „okosabb” gyorsan elfelejteni, amit bőszen ígérgettek – nemcsak az autonómiát, de a többi vágyálmot is, amivel a választókat az urnákhoz csalogatták. Morzsákra a terített asztalról csak így számíthatnak!
De térjünk vissza a lehetőségek kérdéséhez! Van-e reális esélye annak, és milyen konstellációk mellett, hogy a közeljövőben Romániában egy – tegyük fel, a Dél-Tirolhoz hasonló – székely autonóm terület jöjjön létre? Nyugodtan elmondhatjuk, hogy erre semmi esély – ameddig ezt kérjük. És ameddig így! Mást és másképpen kell – követelni! Nem mint kisebbség, nem mint nemzetrész és nem autonómiát. És nem Romániától! A székelységnek, mint népnek az önrendelkezéshez van joga. Pontosabban: mint nép (a nemzetközi jog szerint az önrendelkezés joga csak a népeket illeti meg) ezzel a joggal rendelkezik, ezt tőle elvitatni sem lehet, de le sem tud róla mondani. És miért is mondana le róla? De – sajnos – most ezt teszi. Föladja a bizonytalanért a már meglévőt, ha képletesen akarnánk kifejezni: az erdőért a fát, lezárva maga előtt az előrehaladás útját. Próbáljuk elképzelni azt az autonómiát, amelyet Székelyföld a román törvényhozástól kaphat! Egy olyan parlamenttől, amely kénye-kedvére, erőfölényének tudatában, szabadon dönt a székely jövőről! Mi a teendő tehát? Hogyan oldjuk ezt a gordiuszi csomót? Van-e élet, lehetőség a kérésen túl? Persze hogy van!
Az autonómiát lehet Romániától kérni, de az önrendelkezés kinyilatkoztatása a világnak szól. Az előbbit meg lehet tagadni, kiüresített formájában koncként oda is lehet dobni, amaz már magában adott, csak élni kell vele. Az egyikhez elég egy jól megírt tervezet, amelyet majd kiherél a román parlament (két-három évtized múlva, amikor már „európai demokrácia” jegyében hajlandó lesz vele foglalkozni), a másikhoz bátorság és megingathatatlan elhivatottság kell. És Magyarország! Egy magyar ország, amely fontosabbnak tartja elszakított nemzetrészei szabadságát, jövőjét, mint a jó szomszédok érzékenységét. Ritkán beszélünk Dél-Tirol kapcsán Ausztriáról, pedig az ő védhatalmi szerepvállalása nélkül még – nagy valószínűséggel – ma is csak kisebbségi jogokért harcolnának az olaszországi németek. Mivel tudja az erdélyi magyar nemzeti közösség és a székely nép a magyar államot ilyen irányú kötelezettségére, felelősségére figyelmeztetni, illetve a védhatalmi szerep fölvállalására ösztönözni? Kissé humorosan szólva: ma már a szép szavakon kívül szavazatunkkal is operálhatunk.
Tudom, hogy a fentebb elmondottak szerinti szemléletváltozás már a közbeszéd szintjén sem valósítható meg egyik napról a másikra; a tettek még nehezebben realizálódnak, főleg a mindent ködösítő politikai terminológiák és a félelemmel teli zűrzavart gerjesztő sajtó világában.
Fontos kérdésként vetődik fel: számíthat-e a székely nép választott vezetőinek közreműködésére ebben a küzdelemben?
És van-e székely nép, amely képes az önrendelkezés alanyaként definiálni önmagát?
Fuksz Sándor,
Nagytárkány – Felvidék
Erdély.ma
2017. január 31.
Kovács Péter szerkesztő lett a Kolozsvári Rádiónál
Kevesebb mint egy hónappal az RMDSZ ügyvezető elnöki tisztségéről való lemondása után szerkesztőként alkalmazták a Kolozsvári Rádiónál Kovács Pétert – számol be Rostás Szabolcs a kronika.ro-n. A volt politikus kedden megerősítette a Krónika értesülését, hozzátéve: január 31-i hatállyal áll a közszolgálati rádió területi stúdiója magyar szerkesztőségének alkalmazásában.
Kovács Péter – aki egyébként furcsállta, mitől hír az, hogy egy politikai alakulat egyik volt vezetője hol vállal munkát – érdeklődésünkre leszögezte, alkalmazása teljesen törvényes volt, ám nem igényelte versenyvizsga kiírását, mivel munkaviszonya egyelőre meghatározott időtartamra szól. A Krónika kérdésére, miszerint ha versenyvizsgát írnak ki a Kolozsvári Rádió nemrég megüresedett főszerkesztő-helyettesi tisztségére, megpályázza-e az állást, Kovács úgy válaszolt: erről majd az adott időben fog dönteni.
A Krónika egyébként úgy tudja, hogy a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségéhez – amely tavaly novemberben állt át az egész napos sugárzásra – összesen három új szerkesztőt vettek fel, Kovácson kívül Kristály Beát és Ferencz Zsoltot. A létszámbővítés mindenképpen indokolt volt, mivel a szerkesztőség a korábbihoz képest karcsúbb állománnyal volt kénytelen áttérni a 24 órás adásra.
Az RMDSZ-ben 1999 óta politizáló Kovács Péter január 4-én, a Transindex portálnak adott interjúban jelentette be, hogy aznapi hatállyal megválik a szövetség ügyvezető elnöki tisztségétől, egyúttal az alakulatból is távozik. Döntése okairól az ügyvezető elnök csupán annyit mondott, hogy voltak személyes ellentétek az RMDSZ-ben, ami ennyi idő alatt óhatatlanul összegyűl, és voltak olyan döntések, amelyekkel nem feltétlenül értett egyet, részletekbe azonban nem bocsátkozott.
Miközben Kovács lemondásakor jelezte: visszatér „első szerelméhez", a médiához (1997-1998-ban éppen a kolozsvári területi rádióstúdiónál dolgozott szerkesztőként), a Krónika már akkor megírta, hogy az RMDSZ egykori második embere a Kolozsvári Rádió frissen megüresedett főszerkesztő-helyettesi tisztségét készül átvenni. A magyar szerkesztőség irányításával együtt járó poszt azután üresedett meg, hogy a tavaly októberben kinevezett Szentannai Ágota átigazolt a budapesti Román Kulturális Intézethez – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
Kevesebb mint egy hónappal az RMDSZ ügyvezető elnöki tisztségéről való lemondása után szerkesztőként alkalmazták a Kolozsvári Rádiónál Kovács Pétert – számol be Rostás Szabolcs a kronika.ro-n. A volt politikus kedden megerősítette a Krónika értesülését, hozzátéve: január 31-i hatállyal áll a közszolgálati rádió területi stúdiója magyar szerkesztőségének alkalmazásában.
Kovács Péter – aki egyébként furcsállta, mitől hír az, hogy egy politikai alakulat egyik volt vezetője hol vállal munkát – érdeklődésünkre leszögezte, alkalmazása teljesen törvényes volt, ám nem igényelte versenyvizsga kiírását, mivel munkaviszonya egyelőre meghatározott időtartamra szól. A Krónika kérdésére, miszerint ha versenyvizsgát írnak ki a Kolozsvári Rádió nemrég megüresedett főszerkesztő-helyettesi tisztségére, megpályázza-e az állást, Kovács úgy válaszolt: erről majd az adott időben fog dönteni.
A Krónika egyébként úgy tudja, hogy a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségéhez – amely tavaly novemberben állt át az egész napos sugárzásra – összesen három új szerkesztőt vettek fel, Kovácson kívül Kristály Beát és Ferencz Zsoltot. A létszámbővítés mindenképpen indokolt volt, mivel a szerkesztőség a korábbihoz képest karcsúbb állománnyal volt kénytelen áttérni a 24 órás adásra.
Az RMDSZ-ben 1999 óta politizáló Kovács Péter január 4-én, a Transindex portálnak adott interjúban jelentette be, hogy aznapi hatállyal megválik a szövetség ügyvezető elnöki tisztségétől, egyúttal az alakulatból is távozik. Döntése okairól az ügyvezető elnök csupán annyit mondott, hogy voltak személyes ellentétek az RMDSZ-ben, ami ennyi idő alatt óhatatlanul összegyűl, és voltak olyan döntések, amelyekkel nem feltétlenül értett egyet, részletekbe azonban nem bocsátkozott.
Miközben Kovács lemondásakor jelezte: visszatér „első szerelméhez", a médiához (1997-1998-ban éppen a kolozsvári területi rádióstúdiónál dolgozott szerkesztőként), a Krónika már akkor megírta, hogy az RMDSZ egykori második embere a Kolozsvári Rádió frissen megüresedett főszerkesztő-helyettesi tisztségét készül átvenni. A magyar szerkesztőség irányításával együtt járó poszt azután üresedett meg, hogy a tavaly októberben kinevezett Szentannai Ágota átigazolt a budapesti Román Kulturális Intézethez – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
2017. január 31.
Mégis sürgősségi rendelettel módosította a kormány a büntető törvénykönyvet
Azonnal hatályba lépő sürgősségi rendelettel módosította a román kormány a büntető törvénykönyvet (Btk.) és a bűnügyi perrendtartást, egyebek között megváltoztatva a hivatali visszaélés meghatározását – jelentette be a kormány kedd esti ülése után Florin Iordache igazságügyi miniszter.
A Sorin Grindeanu vezette kabinet emellett törvénytervezetet fogadott el a közkegyelemről, amely a dokumentumot a parlament elé terjeszti.
Az idei állami költségvetés tervezetének elfogadása érdekében összehívott keddi kormányülés előzőleg nyilvánosságra hozott napirendjén nem szerepelt az, hogy a szociálliberális kabinet dönteni fog a jobboldali ellenzék, az államfő, Románia külföldi partnerei és az igazságszolgáltatás csúcsszervei által bírált büntetőjogi tervezetek ügyében.
A sürgősségi eljárásban foganatosított intézkedések egyik legvitatottabb pontja, hogy ezentúl csak a 200 ezer lejnél nagyobb kárt okozó hivatali visszaélés minősül bűncselekménynek, a kiszabható legnagyobb büntetést pedig az eddigi hétről három évre csökkentették. Szakértők és a bukaresti igazságügyi szervek már korábban arra figyelmeztettek, hogy a hivatali visszaélés dezinkriminálása nyomán több tucatnyi politikus – köztük Liviu Dragnea PSD-elnök, Gabriel Oprea volt belügyminiszter, Elena Udrea egykori képviselő, fejlesztési miniszter, Titus Corlățean volt külügyminiszter és Ioana Băsescu, Traian Băsescu volt államfő idősebbik lánya – megmenekül az ellene megfogalmazott vádtól.
Vasárnap tízezrek tüntettek Romániában a kormány közkegyelmi tervezete és a Btk. tervezett módosítása ellen.
MTI
Erdély.ma
Azonnal hatályba lépő sürgősségi rendelettel módosította a román kormány a büntető törvénykönyvet (Btk.) és a bűnügyi perrendtartást, egyebek között megváltoztatva a hivatali visszaélés meghatározását – jelentette be a kormány kedd esti ülése után Florin Iordache igazságügyi miniszter.
A Sorin Grindeanu vezette kabinet emellett törvénytervezetet fogadott el a közkegyelemről, amely a dokumentumot a parlament elé terjeszti.
Az idei állami költségvetés tervezetének elfogadása érdekében összehívott keddi kormányülés előzőleg nyilvánosságra hozott napirendjén nem szerepelt az, hogy a szociálliberális kabinet dönteni fog a jobboldali ellenzék, az államfő, Románia külföldi partnerei és az igazságszolgáltatás csúcsszervei által bírált büntetőjogi tervezetek ügyében.
A sürgősségi eljárásban foganatosított intézkedések egyik legvitatottabb pontja, hogy ezentúl csak a 200 ezer lejnél nagyobb kárt okozó hivatali visszaélés minősül bűncselekménynek, a kiszabható legnagyobb büntetést pedig az eddigi hétről három évre csökkentették. Szakértők és a bukaresti igazságügyi szervek már korábban arra figyelmeztettek, hogy a hivatali visszaélés dezinkriminálása nyomán több tucatnyi politikus – köztük Liviu Dragnea PSD-elnök, Gabriel Oprea volt belügyminiszter, Elena Udrea egykori képviselő, fejlesztési miniszter, Titus Corlățean volt külügyminiszter és Ioana Băsescu, Traian Băsescu volt államfő idősebbik lánya – megmenekül az ellene megfogalmazott vádtól.
Vasárnap tízezrek tüntettek Romániában a kormány közkegyelmi tervezete és a Btk. tervezett módosítása ellen.
MTI
Erdély.ma
2017. január 31.
Felháborító döntés Gyulafehérváron (A kézdivásárhelyi volt minorita rendház felújítása)
Meglehetősen sajátos érvvel utasította el a gyulafehérvári Központi Fejlesztési Ügynökség Kézdivásárhely önkormányzatának pályázatát a volt minorita rendház felújítására: azt kifogásolták, hogy nem csatolták a római katolikus egyház alapító okiratát.
Kézdivásárhely önkormányzata tavaly ősszel két pályázatot nyújtott be a gyulafehérvári Központi Fejlesztési Ügynökséghez európai uniós alapokra két romos állapotban lévő műemlék épület, a kantai egykori minorita rendház és a volt székely katonanevelde épületének teljes körű felújítására. Mindkét pályázat esetében az önkormányzat önrésze két százalék, az egykori kaszárnya pályázati értéke közel 3 millió 800 ezer euró áfával együtt, míg a minorita rendházé 3 millió euró áfástól.
A katonanevelde felújítását követően ide költöztetnék át az Incze László Céhtörténeti Múzeumot, míg a minorita rendházba a Böjte Csaba ferences szerzetes által vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány szakképző központot létesítene.
Míg az egykori székely katonanevelde felújítását célzó pályázatuk átjutott az első szitán, a minorita rendház felújítására benyújtott pályázatot a gyulafehérvári Központi Fejlesztési Ügynökség formai okokra hivatkozva már az első körben elutasította, azzal érvelve, hogy nem csatolták a pályázati iratcsomóhoz a római katolikus egyház alapító okiratát. Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere felháborítónak és rosszindulatúnak ítélte az indoklást. Az önkormányzat nevében a történelmi egyházak létét elismerő kormányhatározatra hivatkozva fellebbezett. Az óváshoz csatolták azt a kormányhatározatot, amellyel a román állam elismeri a Római Katolikus Egyházat, továbbá a Katolikus Egyház Egyházi Törvénykönyvét és az esperes kinevezéséről szóló dokumentumot. A gyulafehérvári ügynökségnek harminc napon belül választ kell adnia a beadványra.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Meglehetősen sajátos érvvel utasította el a gyulafehérvári Központi Fejlesztési Ügynökség Kézdivásárhely önkormányzatának pályázatát a volt minorita rendház felújítására: azt kifogásolták, hogy nem csatolták a római katolikus egyház alapító okiratát.
Kézdivásárhely önkormányzata tavaly ősszel két pályázatot nyújtott be a gyulafehérvári Központi Fejlesztési Ügynökséghez európai uniós alapokra két romos állapotban lévő műemlék épület, a kantai egykori minorita rendház és a volt székely katonanevelde épületének teljes körű felújítására. Mindkét pályázat esetében az önkormányzat önrésze két százalék, az egykori kaszárnya pályázati értéke közel 3 millió 800 ezer euró áfával együtt, míg a minorita rendházé 3 millió euró áfástól.
A katonanevelde felújítását követően ide költöztetnék át az Incze László Céhtörténeti Múzeumot, míg a minorita rendházba a Böjte Csaba ferences szerzetes által vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány szakképző központot létesítene.
Míg az egykori székely katonanevelde felújítását célzó pályázatuk átjutott az első szitán, a minorita rendház felújítására benyújtott pályázatot a gyulafehérvári Központi Fejlesztési Ügynökség formai okokra hivatkozva már az első körben elutasította, azzal érvelve, hogy nem csatolták a pályázati iratcsomóhoz a római katolikus egyház alapító okiratát. Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere felháborítónak és rosszindulatúnak ítélte az indoklást. Az önkormányzat nevében a történelmi egyházak létét elismerő kormányhatározatra hivatkozva fellebbezett. Az óváshoz csatolták azt a kormányhatározatot, amellyel a román állam elismeri a Római Katolikus Egyházat, továbbá a Katolikus Egyház Egyházi Törvénykönyvét és az esperes kinevezéséről szóló dokumentumot. A gyulafehérvári ügynökségnek harminc napon belül választ kell adnia a beadványra.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)