A nemzeti összetartozás napja
1920. június 4-én írták alá az I. világháború győztes hatalmai Magyarország képviselőivel a versailles-i Nagy Trianon kastélyban a háborút lezáró magyar békeszerződést. 2010. május 31-én a magyar Országgyűlés a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Sólyom László köztársasági elnök június 3-án írta alá a törvényt, amely másnap lépett hatályba.
A békefeltételeket a magyarok részvétele nélkül határozták meg a békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjét kívánták biztosítani. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva – teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában kapta meg a magyar delegáció, ezek olvastán az eredeti küldöttség lemondott, így a szerződést magyar részről Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és megbízott miniszter írta alá 1920. június 4-én. Az aláírás percében Magyarországon megkondultak a harangok, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden szerződésben helyet kapott. A szerződés kimondta Magyarország függetlenségét, meghatározta határait és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és nehézfegyverzet birtoklását, s korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1-jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért, zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
A szerződés kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat-Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország Szepes és Árva megyékből kapott területeket. A magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A szerződés az etnikai helyzetet, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada az új határokon túlra került, felük összefüggő tömbben a határ mentén. A békeszerződés tartalmazott a kisebbségek jogaira vonatkozó előírásokat is, eszerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket és biztosítani kell kulturális, vallási életük zavartalanságát.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta, s 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a békeszerződést. Az 1921. december 14-16-i népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon somoskő és környéke (kivéve a Somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közti években az ország meghatározó külpolitikai célja Trianon revíziója lett. Magyarország 1938-ban az első bécsi döntéssel visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, majd 1939-ben Kárpátalja fennmaradó részét. 1940- ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, 1941-ben Jugoszlávia német megszállása után visszakerült a Délvidék is. Akkorra Magyarország Trianonban megállapított területe közel kétszeresére nőtt, s a Kárpát- medencében élő magyarság túlnyomó része ismét a határok közé került – de ennek ára a háborús részvétel volt a fasiszta Németország oldalán. Az 1947. február 10- én aláírt, a II. világháborút lezáró párizsi béke lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a bécsi döntéseket, sőt Csehszlovákia megkapott három Pozsony környéki falut is a Duna jobb partján.
Népújság (Marosvásárhely)

Ma van a nemzeti összetartozás napja
A magyar Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét. Az erről szóló törvény kimondta: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
Az első világháborút követően a béke feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg az 1919-20-as párizsi békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjét kívánták biztosítani. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva – teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920. májusban adták át a magyar delegációnak, amely ezek olvastán lemondott. A szerződést ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és megbízott 1920. június 4-én látta el kézjegyével a versailles-i Nagy Trianon kastélyban, a tiltakozás gesztusaként Benárd állva. Az aláírás percében Magyarországon megkondultak a harangok, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül Magyarország bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, s korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1-jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
A szerződés rögzítette azt is, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, s ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat-Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva megyékből kapott területeket. Végeredményben a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A trianoni szerződés az etnikai állapotokat, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada került az új határokon túlra, 50%-a összefüggő tömbben a határok mentén. A békeszerződés a kisebbségek jogaira vonatkozóan is tartalmazott előírásokat: ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket és biztosítani kulturális, vallási életük zavartalanságát.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta a békeszerződést, amelyet az 1921. július 26-i XXXIII. törvénycikk hirdetett ki. Az 1921. december 14-16-i népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon pedig Somoskő és környéke (kivéve a somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Magyarország az 1938-as első bécsi döntéssel visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939-ben Kárpátalját, 1940-ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, majd Jugoszlávia 1941-es német megszállása után a Délvidéket. A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe közel kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét határai közé került, ám ennek ára a háborúban való részvétel volt a fasiszta Németország oldalán. A világégést és ismételt háborús vereséget követően 1947. február 10-én írta alá Magyarország az újabb párizsi békét, amely lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt Csehszlovákia megkapott három Pozsony környéki falut a Duna jobb partján.
MTI. Erdély.ma

A nemzeti összetartozás napja
Az Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét. Az erről szóló törvény kimondta: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme".
Az első világháború után a béke feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg az 1919-20-as párizsi békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjét akarták biztosítani. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva – teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában adták át a magyar delegációnak, amely ezeket elolvasva lemondott. A szerződést ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és megbízott 1920. június 4-én látta el kézjegyével a versailles-i Nagy Trianon kastélyban, a tiltakozás gesztusaként Benárd állva. Az aláírás percében Magyarországon megkondultak a harangok, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül Magyarország bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezerben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1-jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
A szerződés rögzítette azt is, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, és ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és a Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat-Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz, Nyugat- Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva megyéből kapott területeket. Végeredményben a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A trianoni szerződés az etnikai állapotokat, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra, fele összefüggő tömbben a határok mentén.
A békeszerződés a kisebbségek jogaira vonatkozóan is tartalmazott előírásokat: ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket és biztosítani kulturális, vallási életük zavartalanságát. A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta a békeszerződést, amelyet az 1921. július 26-ai XXXIII. törvénycikk hirdetett ki. Az 1921. december 14-16-ai népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon pedig Somoskő és környéke (kivéve a somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Magyarország az 1938-as első bécsi döntéssel visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939- ben Kárpátalját, 1940-ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, majd Jugoszlávia 1941-es német megszállása után a Délvidéket. A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe csaknem kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét határai közé került, ám ennek ára a háborúban való részvétel volt a fasiszta Németország oldalán.
A világégést és az ismételt háborús vereséget követően 1947. február 10-én írta alá Magyarország az újabb párizsi békét, amely lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt Csehszlovákia megkapott még három Pozsony környéki falut a Duna jobb partján.
Népújság (Marosvásárhely)

Trianon: a magyarság tragédiája
Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásának napja, június 4-e a nemzeti összetartozás napja – 2010. május 31-ei ülésén döntött erről az Országgyűlés. „A több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme” – áll többek között a jogszabályban.
A magyarok részvétele nélkül határozták meg az első világháború után a béke feltételeit az 1919–20-as párizsi békekonferencián, ahol a győztes hatalmak Európa új rendjét állították fel. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva. A bemutató azonban teljesen hatástalannak bizonyult, a békefeltételeket 1920 májusában adták át a magyar delegációnak, amely a dokumentum láttán lemondott. A szerződést ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és megbízott látta el kézjegyével 1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon-kastélyban. Az aláírás percében Magyarországon megkondultak a harangok, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
Bilincsbe zárva
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) egyezségokmányát tartalmazta, amely valamennyi békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül Magyarország bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezerben maximálta, megtiltotta az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozta a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május elsejétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért, zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte. A szerződés rögzítette azt is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, aminek következményeként Magyarország területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánság Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat-Bánság, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb–Horvát–Szlovén királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva megyéből kapott területeket. A magyar állam elveszítette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A trianoni szerződés az etnikai állapotokat, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra, fele összefüggő tömbben a határok mentén. A békeszerződés a kisebbségek jogaira vonatkozóan is tartalmazott előírásokat: ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket, biztosítani kulturális, vallási életük zavartalanságát. A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta a békeszerződést, amelyet az 1921. július 26-i XXXIII. törvénycikk hirdetett ki. Az 1921. december 14–16-i népszavazás nyomán Sopron és környéke Magyarország része maradt, északon pedig Somoskő és környéke (kivéve a somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A trianoni sokk
A döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Az 1938-as első bécsi döntéssel Magyarország visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939-ben Kárpátalját, 1940-ben pedig, a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és Székelyföldet, majd Jugoszlávia 1941-es német megszállása után Délvidéket. A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe csaknem kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét határai közé került. A világégést és az ismételt háborús vereséget követően Magyarország 1947. február 10-én írta alá az újabb párizsi békét, amely lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt, Csehszlovákia további három, Pozsony környéki falut kapott a Duna jobb partján.

A nemzeti összetartozás napja
A magyar Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4- ét. Az erről szóló törvény kimondta: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme".
A béke feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg az 1919-20-as párizsi békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjéről döntöttek. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva – teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában adták át a magyar delegációnak, amely ezeket elolvasva lemondott. A szerződést ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és megbízott 1920. június 4-én látta el kézjegyével a versailles-i Nagy Trianon kastélyban, a tiltakozás gesztusaként Benárd állva. Az aláírás percében Magyarországon megkondultak a harangok, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Nép- szövetség) Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1- jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
A szerződés kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és a Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat- Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva megyéből kapott területeket. Végeredményben a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A trianoni szerződés az etnikai állapotokat, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra, fele összefüggő tömbben a határok mentén. A békeszerződés a kisebbségek jogaira vonatkozóan is tartalmazott előírásokat: ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket és biztosítani kulturális, vallási életük zavartalanságát.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta, s 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a békeszerződést. Az 1921. december 14-16-ai népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon pedig Somoskő és környéke (kivéve a somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Magyarország az 1938-as első bécsi döntéssel visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939- ben Kárpátalját, 1940-ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Jugoszlávia 1941-es német megszállása után visszakerült a Délvidék is. A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe csaknem kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét a határok közé került, ám ennek ára a háborúban való részvétel volt a náci Németország oldalán.
A második világháború után, 1947. február 10-én aláírt újabb párizsi béke lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt Csehszlovákia megkapott még három, Pozsony környéki falut a Duna jobb partján. Népújság (Marosvásárhely)

Hol is kell döngetni?
Ünnep után sok a mosatlan. A csujogatásokat feledni kell, enni adni az állatoknak a csűrdöngölők után. Csujogatás volt a románok táborában bőven, ünnepelték azt az ötletet, hogy meg akarván segíteni az antant hatalmakat, hát felvállalták Erdély, a Bánság sorsát, hogy azóta is abból koldulunk.
Mi, akik még a szülőföld felszínén vagyunk, szombaton nagygyűlésre seregeltünk szépen, hogy figyelmeztetnénk a román fejeket az 1918-as gyulafehérvári ígéreteikre, melyekből egy szálat sem tartottak be. Most azon tűnődöm, miért is vagyunk ilyen naivak mi ezzel az elvárással, hiszen a román kormánykörök 1877 óta el eddig még minden szövetségesüket hátba támadták! Nekünk nem az ígéreteiket, hanem az érvényes nemzetközi jogokat kell, kellene számon kérnünk, de azt nagyon sürgősen. Trianon diktátumot komponált Magyarország ellen, földarabolta stb. Ez már közhely. Ám hol van az az ügyvéd, aki a trianoni ígéreteket kérné számon? Miért nem vonatkozik a nemzetközi jog a románokra? Mert itt van a döglött kutya elásva!
Emlékeztetnék tisztelettel arra is, miféle taknyoska kormány volt Károlyi Mihályé 1918-ban, milyen a – figyeljük a nevek hangzását –Simonyi-Semadam Sándoré 1920-ban, mely kormányfő küldte a békeszerződés aláírására Drasche-Lázár Alfrédot és Benard Ágostont. Egyikük sem Vereckén jött be Árpádékkal… A magyar küldöttségből Teleki Pált, Bethlen Istvánt, nagyszerű politikusainkat házi őrizetbe zárták az antant urak a párizsi szállodában, ki sem engedték, míg alá nem írta az említett két jelentéktelen úr a parancsolatot. Károlyiról annyit még, amit Sigmund Freud világhírű kortárs pszichológus mondott akkor: „a magyaroknak sok okos grófjuk van, de pont a legbutábbat kellett miniszterelnöki székbe választaniuk?”
Nos, ilyen körülmények között kapták kézhez az országnyi területet sok nemzetiséggel együtt a románok. És mi elvárjuk 94 év után is az ígéreteik betartását. Nekünk minden hétfőn Strasbourgban, Brüsszelben kellene döngetnünk kaput s falat, követelnünk a nemzetközi jog megtelepítését Bukarestben, Kolozsváron, Szépkenyerűszentmártonban.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Trianon
Éppen kilencvenöt esztendeje: 1920. június 4-én a Versailles melletti Kis-Trianon-palotában Benárd Ágoston munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter (a magyar kormány megbízottaiként) aláírták a Magyarország és a Szövetséges és Társult Hatalmak (a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország, az Egyesült Államok, Japán, Kína, valamint több kisebb állam, így Görögország, Portugália, Panama, Nicaragua, továbbá a szomszédos államok: Románia, Cseh-Szlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) között megkötött békeszerződést, amely trianoni szerződés néven vonult be a históriába, és vált a huszadik századi magyar történelem talán legvégzetesebb eseményévé.
A békeszerződés lezárta a magyar történelem ezeresztendős folyamatát, és mindenképpen lezárta azt a több mint kétszáz esztendős korszakot, amely a török uralom felszámolása, a három részre szakított ország állami egységének helyreállítása óta eltelt. Ebben a három évszázadban az ország nem volt a teljes állami függetlenség birtokában, és voltak olyan korszakok is, így az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverése után, amidőn a szuverenitás még erősen korlátozott módon sem érvényesülhetett. Mindenesetre az 1867-es kiegyezés után ez a szuverenitás fokozatosan kiteljesedett és a huszadik század elején már akadtak olyan magyar politikai gondolkodók (Tisza Istvántól és Apponyi Alberttől Károlyi Mihályig és Jászi Oszkárig), akik abban bíztak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hatalmi rendszerének előbb-utóbb nem Bécs, hanem Budapest lesz a szervező központja. Akik áttekintik a kiegyezés utáni évtizedek magyarországi fejlődését és számot vetnek ennek eredményeivel, azok valóban impozáns eredményekkel találkoznak.
Elmulasztott lehetőségek
Annak a gazdasági, politikai és kulturális fejlődésnek, amely egy közel félévszázadon keresztül (1867 és 1914 között) Magyarországon végbement, igen meggyőző eredményei voltak, és ezek valóban úgyszólván „nagyhatalmi” státust ígértek – természetesen csak egy további fejlődés esetén. Ez azonban további konszolidációt igényelt volna, ugyanakkor volt két – később végzetesnek bizonyuló – akadálya is. Az egyik a társadalmi, a másik a nemzetiségi kérdés, tudniillik az, hogy minden jótékony polgári fejlődés ellenére Magyarország társadalmi szerkezetét továbbra is tragikusan megterhelték annak a feudális berendezkedésnek és mentalitásnak az intézményei, gondolkodásmódja és hagyományai, amelyek a magyar mentalitástörténetben szinte egy egész évszázadra tehető lemaradást okoztak, és nem tették lehetővé (vagy csak szűkebb körben, például a Nyugat című folyóiratban) az Európában már széles körben érvényesülő polgári demokratikus gondolkodás és intézményrendszer kifejlődését.
Ebben a tekintetben a Monarchia osztrák tartományai, különösen Ausztria és Csehország már jóval a magyarországi társadalom előtt jártak. A másik végzetessé váló országos terhet a nemzetiségi kérdés radikális megoldásának halogatása vagy inkább elmaradása okozta, az, hogy egy „svájci” típusú államszerkezet kialakítása helyett (amelyet a magyar polgári gondolkodók, például Jászi Oszkár és Ady Endre javasoltak) fennmaradt az a magyar nemzetállami ideológia, amely egy olyan országban, amelynek lakossága nagyjából 46 százalékban nem tartozott az államalkotó etnikumhoz, eleve reménytelenné tette az állam és a társadalom konszolidációját.
A magyar politikai vezető csoportoknak az 1867-es kiegyezéstől a világháború végéig a történelem éppen ötven esztendőt adott arra, hogy konszolidálják a dualista államszerkezetben adott előnyöket és előkészítsék egy többnemzetiségű államigazgatási szerkezet létrehozását. Nem éltek a történelem által felkínált lehetőséggel, egyrészt konzerválták azt a korszerűtlen társadalmi és hatalmi berendezkedést, amely sem szociális, sem politikai tekintetben nem felelt meg az európai (a nyugati) normáknak, másrészt képtelenek voltak arra, hogy valamilyen választ adjanak azokra a kérdésekre, amelyek az ország vegyes etnikai összetételéből adódtak.
Könnyű dolog a történelem menetét sok eltelt évtized után kritikának alávetni, mégis úgy gondolom, hogy ennek a kritikának, éppen nemzeti sorsunk józan megítélése végett és különösen a trianoni kényszerbéke értelmezése miatt jogosultsága van. A paraszti és munkásrétegek, valamint a nemzetiségi közösségek hatékony bevonása az állam irányításába, tehát a választójog kiterjesztése, a helyi autonómiák rendszerének fokozatos kiépítése, végül pedig egy „keleti Svájc” jellegű államszerkezet létrehozása, a nemzetiségi népesség szolidaritásának megnyerése egy „magyarországi (hungarus) patriotizmus” érzésének kialakítása, és persze az első világháborús kaland elutasítása talán megkímélte volna Magyarországot attól a tragédiától, amelyet Trianon okozott.
A „hungarus patriotizmus" korábban sem volt ismeretlen a magyarországi németek, a kárpátaljai ruszinok, a felvidéki szlovákok (tótok) és az asszimiláns zsidók körében. Inkább csak a románok és a szerbek álltak szemben azzal az identitással, amelynek kialakítása, meggyökereztetése olyan fontos stratégiai cél lett volna. A „hungarus patriotizmus" eszméje különben nem pusztán a baloldali értelmiség (a Huszadik Század körül gyülekező polgári radikálisok) javaslata volt, megfelelt volna a régi Magyarország politikai hagyományainak is, amely a vajdaságok és bánságok rendszerével hasznosan tudta artikulálni a regionális érdekeket.
Katonai sikerek – politikai mulasztások
Az első világháborús hadba lépés, miként azt már akkor (1914-ben) az ország legvilágosabban látó elméi, mindenekelőtt Ady Endre és Babits Mihály, nem véletlenül a magyar irodalom nagy személyiségei pontosan látták, a legkevésbé sem felelt meg a magyarság történelmi érdekeinek. Valójában a német birodalom, illetve a bécsi udvar, különösen a meggyilkolt, egyébként magyargyűlölő trónörökös Ferenc Ferdinánd körül gyülekező katonai vezetők erőszakossága hajszolta bele Tisza István miniszterelnököt a háború gondolatának elfogadásába. Annak ellenére, hogy 1914-ben Magyarország - és általában a Monarchia - sem katonailag, sem gazdaságilag, sem politikailag nem volt felkészülve egy többfrontos háborúra. Az osztrák-magyar hadsereg hosszú időn keresztül a lényegesen gyengébb Szerbiát sem volt képes térdre kényszeríteni, és az 1916-ban hitszegő módon Erdélyre támadó Romániát is csak német segítséggel tudta legyőzni.
A Monarchia vezetése igen sok stratégiai hibát követett el, például képtelen volt arra, hogy a korábban szövetséges Olaszország esetében legalább a semleges státus megőrzését elérje, holott az olaszokkal Trieszt és Trentino átengedése fejében kompromisszumot lehetett volna kötni, ott szinte teljesen olasz lakosság élt, és az olaszok által követelt terület lényegesen kisebb volt annál, mint amelyről Ausztriának végül le kellett mondania.
A Monarchia hadserege különben egyedül az olasz fronton szenvedett vereséget, Szerbia és Románia fölött győzedelmeskedett, Oroszország pedig az 1917-es forradalom következtében békét kért, erőit saját belső háborúja kötötte le. A békerendszer következésképp nagyrészt a francia politikai akaratot érvényesítette, ez pedig az 1871 óta titokban ápolt németellenes revánsvágyhoz igazodott, a közép-európai régió tekintetében pedig alárendelte magát a Monarchia és a történelmi Magyarország romjain létrejövő kisállamok: Cseh-Szlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság rendkívül ambiciózus, semmiféle mértékletességet nem ismerő, államépítő és területszerző érdekeinek. Ha a háború „német” volt, minthogy kierőszakolásában a császári Németország játszotta a fő szerepet, a béke „francia” lett, és a francia békecsinálók messze elmaradtak attól a mértékletességtől és józanságtól, amelyet nagyrészt az osztrák Metternich hatására a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus tanúsított akkor, midőn a restaurált francia királyság határait megállapította, és például Elzászt és Lotharingiát nem juttatta vissza német fennhatóság alá.
A békefeltételek megfogalmazásakor a francia politika feladta a maga korábbi méltányosságát és józanságát is abban a hiszemben, hogy az utódállamok majd jobban féken tarthatják a német és az orosz terjeszkedési politikát - közelebbről: a bolsevizmus fenyegetését -, mint egy kompromisszumokra épülő közép-európai államszövetség, tehát a Habsburg-birodalmat felváltó valamiféle „dunai konföderáció”. Mindebben, miként ez mára jól tudható, Párizs erősen csalatkozott, és a francia politikai vezetés nem egy kiváló képviselője - legutóbb Mitterand elnök és Balladur egykori miniszterelnök - volt kénytelen elismerni, hogy a trianoni rendezés, miközben súlyos igazságtalanságokat tartalmazott és okozott, valójában nem érte el a kívánt eredményeket.
Történelmi veszteségek
A békeszerződés, amelyet két jelentéktelen (és a közéletből csakhamar eltűnő) magyar politikus írt alá, végül is a világtörténelem egyik legkíméletlenebb államközi szerződése lett, amely Magyarországot teljes mértékben régi és új szomszédai zsákmányszerző törekvéseinek rendelte alá. A történelmi magyar állam, amelynek jogi formulája a százötven esztendeig tartó török hódoltság idején is fennmaradt, Horvátország nélkül, amely nem volt a magyar állam része, csupán Szent István koronájának egyik országa, Magyarország „társországa”, 283 ezer négyzetkilométernyi területet birtokolt, ebből a csonka ország birtokában 93 ezer négyzetkilométer maradt. A 18,2 milliós lakosság 7,6 millióra csökkent, az országterületnek így csupán 30 százaléka, a lakosságnak csupán 42 százaléka maradt magyar szuverenitás alatt. Románia 102 ezer négyzetkilométernyi területet kapott - ez több volt, mint a Magyarországnak meghagyott terület - 5,2 millió lakossal, akik közül az 1910-es utolsó osztrák-magyar népszámlálás szerint 1,66 millió (az 1918-as becslések szerint 1,8 millió) volt magyar nemzetiségű. Csehszlovákia 63 ezer négyzetkilométerhez jutott, 3,5 millió lakossal, közöttük 1,1 millió magyarral. Jugoszlávia (Horvátországot nem számítva) 21 ezer négyzetkilométert kapott, 1,6 millió lakossal, közöttük 461 ezer magyarral, Ausztria 4 ezer négyzetkilométert, 292 ezer lakossal, közöttük 26 ezer magyarral, ezen kívül Lengyelország is kapott két kisebb területet a Tátra környékén, Olaszország pedig Fiumét szerezte meg, amelyre egyébként a délszláv állam is igényt tartott, holott a kikötőváros lakosságának többsége olasz volt.
Közel három és félmillió magyar: a magyarság lélekszámának egyharmada került idegen és vele szemben ellenséges érzületet tápláló, általában a magyar nemzeti identitás elfojtására törekvő kormányzatok uralma alá. Emellett a régi Magyarország társadalmában és közéletében általában jól elhelyezkedő németeket (szászokat, svábokat, cipszereket) is merőben új állami keretekbe kényszerítették a békeszerződés rendelkezései, az ő számuk is meghaladta az egymilliót. Ilyen módon a régi Magyarországtól az utódállamokhoz került tíz és félmillió főből nagyjából négy és félmillió, vagyis az elcsatolt lakosság 43 százaléka etnikai és kulturális értelemben idegen elemként került az újonnan létrehozott nemzetállamokba.
Ha meggondoljuk, hogy a történelmi Magyarország lakosságának (Horvátország nélkül) ötvennégy százaléka volt magyar és csak negyvenhat százaléka nemzetiségi, meg kell állapítanunk, hogy a trianoni rendezés nem vitte közelebb a térséget ahhoz az igazságos megoldáshoz, amelyet hosszabb távon a magyar közvélemény is elfogadhatott volna, és nem tudott érdemleges eredményeket felmutatni a térség konszolidációjában sem. A három „trianoni” állam (Cseh-Szlovákia, Jugoszlávia és Románia) közül kettő a kommunista rendszer bukása után szét is esett. A régi Magyarország terület- és népességveszteségére nem találunk példát az utolsó kétszáz esztendő európai történetében, mindehhez képest jóval kisebb az a veszteség, amelyet például a háború miatt elsősorban felelősnek tartott Németországnak el kellett szenvednie.
Trianon okai, következményei
A trianoni végzést végül is több politikai tényező alapozta meg. Csupán felsorolást próbálok adni ezekről:
1. A háborús vereség, amely egy olyan háború következménye volt, amely egy pillanatig sem állott a magyarság érdekében, ellenkezőleg, eleve a nemzeti tragédia lehetőségét vetette fel, hiszen bizonyos volt, hogy a vereség után az országot mohó szomszédai és kisebbségei feldarabolják, egy esetleges győzelem esetén pedig a Habsburg-birodalom átalakítására irányuló stratégiák fogják megváltoztatni, nyilván a magyarság kárára, a Monarchia szerkezetét.
2. A korábbi teljesen hibás nemzetiségi politika, amely a nemzeti kisebbségek (vagy legalább egy részük: a németek, a horvátok, a szlovákok és a ruszinok) megnyerése helyett szükségtelen és hatástalan intézkedésekkel idegenítette el a magyar államtól a nemzetiségeket.
3. A katonai csőd, az a politika, amely a magyar katonaságot szétzavarta, miközben az elszakadni kívánó nemzetiségieket jóformán felfegyverezte (az 1918-ban megvert román hadsereg kezében pedig, a világtörténelemben példátlan módon, meghagyta a fegyvereket – ezekkel vonultak be a románok 1918 végén Erdély területére).
4. A szociális reformok elmaradása, amely jóformán érdektelenné tette a paraszti és munkás rétegeket az ország védelmében (szemben például a negyvennyolcas szabadságharccal, mikor is a jobbágyfelszabadítás a honvédelem egyik legnagyobb politikai és erkölcsi erőforrása volt).
5. A Kun Béla-féle „vörös” uralom, amely Magyarországgal szembefordította a nyugat-európai polgári kormányzatokat (igaz, azt is el kell mondani, hogy az ország védelmének egyetlen sikeres és ígéretes akciója az az északi hadjárat volt, amely Stromfeld Aurél - egykori császári és királyi ezredes - nevéhez fűződött, és amelyet a népbiztosok, az antant követelésére, visszarendeltek – már pedig egy győztes hadsereget visszarendelni mindig vereséghez vezet).
Trianon a magyarság talán második legnagyobb történelmi tragédiája volt – Mohács után. A nemzeti tragédiák sorában számon tartott 1241-es Muhi pusztai vereséget és a „tatárjárásnak” nevezett országpusztítást viszonylag hamar kiheverte IV. Béla királysága, az 1849-es világosi vereségen is túl tudott jutni, hiszen az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követő néhány évtized Magyarország addig szinte nem ismert felvirágzását hozta. Talán csak Szent István, Szent László, III. Béla, Nagy Lajos és Mátyás király uralkodásának idején volt tapasztalható ehhez mért felemelkedés!
Trianon következményei mindazonáltal ma is érzékelhetők a nemzeti egység tragikus széttörésében, a hibás politikai döntésekben, mint amilyen a második világháborús szerepvállalás volt. Trianon nélkül jóval biztonságosabb és szerencsésebb lett volna huszadik századi történelmünk, amely jószerivel egymásra halmozta a nemzeti tragédiákat. Trianon következményei ma is szomorú módon érzékelhetők: a kisebbségi sorba taszított magyarság szinte kilátástalan helyzetében, a nemzeten belül kialakult konfliktusokban, a magyarság európai és világpolitikai elhelyezkedésének nem mindig biztató alakulásában.
A történelmet azonban természetesen nem lehet megváltoztatni. Elődeink rossz döntései a mi sorsunkat és utódaink sorsát is befolyásolják.
Pomogáts Béla
Népszava

Ma van a nemzeti összetartozás napja
A Magyar Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét. Az erről szóló, 2010. évi XLV. törvény kimondta: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme". Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának összeállítása:
A béke feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg az 1919-20-as párizsi békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjéről döntöttek. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva - teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában adták át a magyar delegációnak, amely ezeket elolvasva lemondott. A diktátumot ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter 1920. június 4-én, délután látta el kézjegyével a versailles-i Nagy Trianon kastélyban, a tiltakozás gesztusaként Benárd állva. Az Osztrák-Magyar Monarchiával hadban álló 17 ország kötött békét ekkor hazánkkal, az Egyesült Államok kivételével (Woodrow Wilson amerikai elnök nem adta nevét ehhez a békéhez, az amerikai-magyar békeszerződést 1921. augusztus 29-én kötötték meg). Délelőtt 10 órakor - az aláírás vélelmezett időpontjában - a történelmi Magyarországon megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái, az iskolákban, hivatalokban gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1-jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
A szerződés kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és a Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet-Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat-Bánát, Zala megye nyugati pereme, a Muraköz és a baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva megyéből kapott területeket. Végeredményben a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A trianoni szerződés az etnikai állapotokat, az 1910-es népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra, fele összefüggő tömbben a határok mentén. A békeszerződés a kisebbségek jogaira vonatkozóan is tartalmazott előírásokat: ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket és biztosítani kulturális, vallási életük zavartalanságát.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta, és 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a békeszerződést. Az 1921. december 14-16-i népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon pedig Somoskő és környéke (kivéve a somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Magyarország az első bécsi döntéssel 1938-ban visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939-ben Kárpátalját, 1940-ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Jugoszlávia 1941-es német megszállása után visszakerült a Délvidék is. A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe csaknem kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét a határok közé került, ám ennek ára a háborúban való részvétel volt a náci Németország oldalán.
A második világháború után, 1947. február 10-én aláírt újabb párizsi béke lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt Csehszlovákia megkapott még három Pozsony környéki falut a Duna jobb partján.
szatmar.ro

Trianon: a nemzeti összetartozás napja
Kereken 95 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, mely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot.
Az 1918. november 3-án Padovában – még a Monarchia részeként –, majd november 13-án Belgrádban fegyverszünetet kérő Magyarország elvesztette az első világháborút, így aztán szembe kellett néznie a soknemzetiségű Monarchia korábbi kisebbségeinek követeléseivel. Ezek a tervek Magyarország területének felosztását helyezték kilátásba.
Érdemes lett volna ellenállni?
A tervezett békekonferencia jóindulata érdekében az 1918. október 31-i őszirózsás forradalom után népköztársaságot létrehozó Károlyi Mihály és kormánya nem állta útját a Felvidéket, Erdélyt és Délvidéket megszálló szerb, csehszlovák és román hadseregeknek, ez pedig súlyos hibának bizonyult.
Mint utóbb kiderült, ezek a csapatok nem a békeszerződés aláírásáig – tehát pusztán rendfenntartási céllal – szállták meg az ország nagy részét, hanem már a később elcsatolt területeket vették birtokba. Magyarországnak 1918 őszén talán még elegendő ereje lett volna a megszállók megállítására, de miután 1919 februárjára az ország területe a maihoz hasonló méretűre zsugorodott, erre már esély sem maradt. A trianoni határokat elsősorban az erő alapján szabták meg, és a pacifista politikát választó, hadseregét leszerelő Károlyi-kormányzat éppen ezzel rendelkezett legkevésbé.
Ki adja nevét
A magyar és a francia kormány közötti folytonos jegyzékváltások egyike, amelyet Alexandre Millerand, Franciaország miniszterelnöke küldött Budapestre 1920. május 22-én, június 4-ét jelölte meg a békeszerződés aláírási idejének, helyéül pedig Versailles-t. Az úgynevezett „Párizs környéki békék” közül csak a német és a magyar delegációkat invitálták Versailles-ba, a többi vesztes állam más elővárosba kapott meghívást.
A Simonyi-Semadam Sándor vezette kormány komoly dilemma elé került: kit küldjön Franciaországba, ki legyen az a politikus aki nevét adja a rendkívül szigorú és igazságtalan békeokmány aláírásához? Gróf Apponyi Albert vállalta volna, ő már úgyis bebizonyította hazafiságát, mikor 1920 januárjában Párizsban megtartotta Magyarország híres, három nyelven elmondott védőbeszédét a béketeremtőknek. Ám Teleki Pál külügyminiszter (későbbi miniszterelnök) két olyan „önként jelentkezőt" keresett, akik egyébként is vissza akartak vonulni a politikától, így Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd megbízott miniszterre esett a választás. (Benárd később mégis visszatért a politikába: Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt jutott képviselői mandátumhoz). Maga Teleki Pál szóba sem jöhetett erdélyi származása miatt.
A delegáció május 31-én indult útnak Budapestről és június 3-án érkezett meg a párizsi keleti pályaudvarra, a Gare de l'Est-re. A delegáció tagja volt még Praznovszky Iván, gróf Csáky István (későbbi külügyminiszter), Wettstein János és Bobrik Arnó diplomaták, valamint a sajtó képviseletében Ottlik György és Barabás Albert. A küldötteket a Hőtel des Réservoirs-ban szállásolták el. A megbízóleveleiket nyomban kicserélték, majd a békeszerződés egyik példányára már ekkor, június 3-án rákerültek a pecsétek, így a szignózásnak csak a második fele maradt másnapra.
Az Egyesült Államok nem írta alá
Június 4-ének délutánjára a francia kormány már feldíszíttette az aláírás helyéül szolgáló Grand Trianon egyik termét, az 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelle-t, melynek falait rózsákkal díszített kárpitok és a terem névadójának (Jean Cotelle) festményei díszítették. Délután negyed ötkor, a magyar küldöttséget bevezették a terembe, ahol már elhelyezkedtek az antant és a társult hatalmak képviselői. A meghívottak között volt még Ferdinand Foch marsall, Franchet d'Esperey tábornok és I. Sándor görög király. Az asztalfőn Alexandre Millerand ült.
Ekkor rövid beszéde végén felszólította a magyar küldötteket a dokumentum aláírásra. A konferencián Magyarországnak nem volt lehetősége érveket hozni a csehszlovák, román és délszláv területi követelések, a hamisított etnikai adatok és kérdőívek ellenében, az antantnak lényegében semmi másra nem volt szüksége, mint két megbízottra, akik aláírják majd a kész szerződést.
Először Benárd Ágoston, majd Drasche-Lázár Alfréd járult a középső asztalhoz; utóbbi tüntetően állva látta el kézjegyével a békeszerződést. A magyar után az öt főhatalom képviselője írta alá a békediktátumot, majd következett a többi ország a francia ábécé sorrendjében.
Az I. világháború végén a Monarchiával hadban álló 17 ország kötött itt békét Magyarországgal, az Egyesült Államokat kivéve: Woodrow Wilson elnök nem volt hajlandó nevét adni ilyen békéhez, így nem sokkal később különbékét kötött Magyarországgal.
A negyedórás aktust Millerand rövid beszéde zárta, majd elsőnek a magyar delegáció távozott. A palota körüli díszőrség fegyverrel tisztelgett a magyaroknak, míg a cseh, román és délszláv politikusok egymásnak gratuláltak. A magyar delegáció nagy része már aznap hazaindult.
A trianoni békéről tehát mindezek alapján elmondható, hogy erőszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett.
Az ég is gyászolt…
Míg 1920. június 4-e Párizsban verőfényes volt az ég, addig Budapesten borongós, esős volt az időjárás. Mondták is sokan: az ég is a magyarokkal gyászol. Az aláírás napjára a közép- és alsófokú iskolákban, illetve a hivatalok többségében gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették. A boltok zárva voltak, csak az élelmiszert árulók nyitottak ki. Az aláírás pontos dátumát még nem tudták, így a „gyászszertartásra" már reggel gyülekeztek az emberek. Több tízezres, feketébe ötözött tömeg gyűlt össze a Hősök terén, többségük a határon túlról menekültekből állt – ennek megfelelően gyülekeztek az „Északmagyarország”, „Délmagyarország és „Keletmagyarország” feliratú táblák alatt.
A menet reggel tíz óra előtt indult meg az Andrássy úton és a környező utcákon át a Bazilikához, a Himnuszt, a Szózatot, olykor egy-egy Kossuth-nótát énekelve, jelszavakat skandálva: „Le az antanttal”, „Igazságot Magyarországnak”. A vagonlakók külön tábla alatt gyülekeztek – utóbbiak amolyan jelképes áldozatai a trianoni békediktátumnak: ők az elcsatolt területeken éltek, de nem esküdtek fel az új hatalomra, hanem egzisztenciájuk kockáztatásával is vállalták, hogy áttelepülnek a trianoni Magyarországra.
10 órakor megkondult Budapest összes harangja, megszólaltak a gyárszirénák, megálltak a villamosok és a kocsik. Az egész országban a dolgozó munkások, hivatalnokok letették a munkaeszközt és néma csendben álltak. A bíróságok a tárgyalásokat felfüggesztették, a fővárosi közgyűlés egy órás szünetet hirdetett, a vonatok megálltak.
Válás – ezer év után
A parlamentben Rakovszky István házelnök rövid beszédet mondott: „A kényszer hatása alatt ezt az úgynevezett békeszerződést aláírjuk. De a lehetetlen dolgokra senki sem kényszeríthető. (...) Bízzunk e gyásznapon az isteni Gondviselésben, bízzunk nemzetünk szívósságában, amely egy évezreden át Európa védpajzsa volt” – mondotta.
A házelnök üzent a határon túl maradt majdnem három és félmillió magyarnak is: „A tőlünk elszakított országrészeknek pedig azt üzenjük: ezer évi együttlét után válnunk kell, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük”. A magyar történelem talán legrövidebb parlamenti ülését – tíz perccel megnyitása után – egyhangú egyetértéssel berekesztették.
Az egyesületek és szövetségek szerte az országban bátorító felhívásokat tettek közzé. A „megszállott vármegyék követei”, azaz az elcsatolt területekről elüldözött vagy elmenekült alispánok és megyegyűlési tagok a pesti városházán tartottak gyűlést. Itt kiáltványt intéztek a világ közvéleményéhez, melyben tiltakoztak az igazságtalan béke ellen.
A trianoni békeszerződés országhatárokra vonatkozó előírásai sohasem valósultak meg teljes egészében. Az államnak a békeszerződésben érintett kétharmadát 1919. nyarára már szinte teljesen elfoglalták szomszédaink és az annexiót a győztes nagyhatalmak is elismerték, ilyen szempontból a békeszerződés csak formalitás volt. Másrészt a trianoni béke nem pillanatnyi állapotot tükrözött: Baranya és vidéke délszláv, míg Nyugat-Magyarország magyar uralom alatt állt, így mindkét területre vonatkozóan változtatásra vártak a nagyhatalmak.
1921-re a magyar és a többi érintett állam is törvénybe iktatta a szerződést, majd megkezdte munkáját a négy határmegállapító bizottság, hogy ingatlanról ingatlanra kijelölje a határokat. A bizottságnak (is) köszönhetően két településnél módosult a trianoni határ: Somoskő és Somoskőújfalu Magyarországhoz került. Az osztrák-magyar határszakaszon sem a trianoni határok állnak manapság: 1921-ben tizenkilenc településnek (köztük Sopronnak) sikerült kivívnia, hogy maguk dönthessenek hovatartozásukról, mely során öt település Ausztriához, míg tizennégy a Magyar Királysághoz került. A mai határok már az 1947-es békeszerződésből fakadnak, amely (három falu eltéréssel) nem a trianoni, hanem éppen a fentiek miatt az 1938. január 1-i határokat állította vissza. A magyar Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává. -
múlt-kor/B.T.
maszol.ro

Kolozsvári beszélgetés Trianonról a mítoszok tükrében
A trianoni békeszerződés aláírása egyike azon történelmi eseményeknek, amelyek közel száz éve megosztják a közvéleményt Közép-Kelet-Európában, a témáról azonban ma már csak európai kontextusban érdemes beszélni, hangzott el többek között a Pro West Alapítvány által a kolozsvári Néprajzi Múzeum dísztermében szombaton szervezett kerekasztal-beszélgetésen – számol be Gyergyai Csaba a kronika.ro-n.
Az alapítvány elnöke, Emil Aluaş nyitóbeszédében elmondta, a Pro West – amely negyedik alkalommal szervezett erdélyi történelmi témájú beszélgetést a kincses városban – célul tűzte ki a közös helyi értékek, a közös történelmi múlt és kulturális alap ápolását. Ezúttal a közép-európai népek sorsát meghatározó történelmi döntésről és az ahhoz kapcsolódó mítoszokról és legendákról tartott előadást Polgár István, a Nagyváradi Egyetem tanára és Virgiliu Ţârău történész, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Tanács alelnöke.
Polgár István – aki nemrégiben a békeszerződésről írta doktori disszertációját – előadása elején leszögezte: a magyarság számára Trianon többet jelentett egy nemzeti katasztrófánál, ezért a mai napig rendkívül nehéz objektíven közelíteni a témához. Az egyetemi tanár szerint a mai európai kontextusban, az „egység a sokféleségben” jelszó figyelembevételével kell közelíteni a témához.
„Még mindig nehéz ezt megvalósítani, hiszen ahogy erre több történész is rávilágított, a konzervatív nacionalizmus blokkolja a kisebbség és a többség közötti kommunikációt” – jegyezte meg Polgár István. Leszögezte: el kell fogadnunk, hogy azt nevezzük történelmi igazságnak, amit mindenki aláírt és lebélyegzett, márpedig a trianoni békeszerződést a magyar képviselet – Benárd Ágost, a magyar kormány népjóléti és munkaügyi minisztere, a küldöttség vezetője és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és államtitkár – is ellátta kézjegyével 1920. június 4-én. „Tudni kell, hogy az akkori magyar politikai vezetés ellenezte a háborúba lépést, tudván, hogy el lesz veszítve. Nyilván gondolhatunk összeesküvés-elméletekre, vagy gondolhatunk arra, hogy az akkori nagyhatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország úgy döntöttek, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiára már nincsen szükség. A franciák a saját biztonságuk szempontjából közelítették meg a problémát. Úgy gondolták, hogy az Oroszországból előretörő bolsevizmus veszélyezteti őket. A nagyhatalmak álláspontja szerint egy felaprózott Közép-Kelet-Európát könnyebb befolyásolni és irányítani” – mondta az előadó. Polgár István egy másik összesküvés-elméletet is említett, mely szerint a szabadkőművesek egy nagyszabású tanácskozást szerveztek 1917-ben Párizsban, melyen magyarok is részt vettek, s bár soha nem bizonyították, ezen a nemzetközi konferencián napirendre került a monarchia feldarabolása is. Mint mondta, a békeszerződés aláírása körüli legendáriumok egyike szerint Georges Clemenceau akkori francia miniszterelnök nem kifejezetten kedvelte a magyarokat, mivel a fia egy magyar nőt vett feleségül, akivel hamar tönkrement a házassága. A közönség soraiból érkező kérdésre válaszolva Polgár István leszögezte: a trianoni szerződés már rég hatályon kívül van – azt ugyanis felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés –, de nem is tartalmazott időkorlátra utaló mondatot. Rámutatott: arról is gyakran szó esik, hogy a trianoni békeszerződés csupán 100 évre szól, utána lejár. Mint mondta, egyedül a 19. cikkely utal arra, hogy az aláírók időnként találkozhatnak és újratárgyalhatják a szerződést, amennyiben valamelyik fél nem tartja be a dokumentumba foglaltakat. Virgiliu Ţârău történész rövid előadásában arra mutatott rá, hogy a trianoni békeszerződés aláírását megelőzően radikálisan megváltoztak az erőviszonyok az első világháború következtében, a monarchia már nem tűnt életképesnek, a nyugati nagyhatalmak pedig az orosz bolsevizmus nyugati terjeszkedésének megakadályozásán dolgoztak. „A történészek közel száz éve vitáznak a témán, melynek a végére valószínűleg soha nem kerül pont. Vitákra szükség van ma is, a belső határok nélküli Európában azonban ma az együttműködés, a folyamatos kommunikáció lehetőségeit kell keresni” – fogalmazott Virgiliu Ţârău.

Erdély.ma

Trianon
1920. június 4-én délután 16.30 órakor a versailles-i Kis-Trianon-palotában aláírták az első világháborút lezáró békeszerződést, ami a világtörténelem legigazságtalanabb diktátuma lett.
Magyarországot nem csak területének, lakosságának nagy részétől fosztották meg, de elképesztő méretű volt az anyagi, kulturális veszteség is. Bányák, termőföldek, erdők, ásványi kincsekben gazdag területek, vasutak, az ipar különböző ágazatai kerültek idegen fennhatóság alá. Elcsatoltak tanintézeteket, színházakat, egyetemeket, levéltárakat, könyvtárakat, a magyar történelemhez kapcsolódó szakrális helyszíneket is. A magyar ipar, kultúra, egyetemi élet fellegvárai, Kolozsvár, Pozsony, Szabadka, Nagyvárad, Arad stb. mind-mind idegen, ellenséges államok részei lettek.
Az 1920 januárjában Apponyi Albert gróf vezetésével Párizsba utazó magyar békeküldöttséget a győztesek nem érdemi tárgyalásra, hanem a kész békefeltételek átvételére hívták meg. A konferencia lehetőséget adott, hogy január 6-án Apponyi Magyarország helyzetéről, a magyar kormány álláspontjáról beszédet mondjon.
Előadása összegezte mindazokat az érveket, amelyeket a magyar delegáció kidolgozott Teleki Pál irányításával. Megkísérelték meggyőzni a győzteseket arról, hogy a kijelölt határok nem felelnek meg sem a nemzeti önrendelkezési jognak, sem az etnikai elvnek. Nagy hangsúlyt helyeztek a régi Magyarország gazdasági egységére, nyomós érveket hozva fel a közlekedéstől, vízgazdálkodástól a munkaerő-vándorláson át az egyes tájegységek egymásrautaltságáig.
Apponyi Albert beszéde a „békekonferencián” (részlet)
Nem titkolhatjuk el mindenekelőtt megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett. A többi háborút viselt nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei mindenesetre szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott a nemzet életére olyan lényeges területi változtatásokat, mint azok, amelyeket velünk elfogadtatni akarnak. Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének kétharmad és népességének majdnem kétharmad részét és hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltétele megvonassék. (...) Ily nehéz és különös helyzet előtt állva kérdezzük, hogy a fent említett elvek és érdekek mely szempontja váltotta ki ezt a különös szigorúságot Magyarországgal szemben? Talán az ítélkezés ténye lenne ez? Önök, Uraim, akiket a győzelem bírói székhez juttatott, kimondták egykori ellenségeik, a Központi Hatalmak bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így: de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb.

***
A magyar békeszerződést végül 1920. június 4-én ketten írták alá: Bernárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche Lázár Alfréd követ.
Az országzászlót ezen a napon félárbocra vonták, majd 1921. január 16-án emlékező mise keretében felavatták a négy elszakított országrészt jelképező szoborkompozíciót, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Szentgyörgyi István, Pásztor János és Sidló Ferenc alkotását.
A szoborkompozíció a Szabadság téren állt Budapesten, amelynek közepén díszes virágágyás szimbolizálta a Trianon előtti Magyarországot. Ezzel szemben helyezkedett el az ereklyés országzászló, amelyen 1920 óta félárbocra eresztették a magyar lobogót.
A szoboregyüttes emlékezések és ünnepségek színhelyéül is szolgált. 1945 után a trianoni szobrokat és az országzászlót szétzúzták, eltávolították. A virágágyás helyén „szovjet hősi” emlékművet emeltek.
Komádi Sándor
Nyugati Jelen (Arad)

Június 4. a Nemzeti összetartozás napja
Az Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét. Az erről szóló, 2010. évi XLV. törvény kimondta: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
A béke feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg az 1919–20-as párizsi békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjéről döntöttek. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva – teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában adták át a magyar delegációnak, amely ezeket elolvasva lemondott. A diktátumot ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter 1920. június 4-én, délután látta el kézjegyével a versailles-i Nagy Trianon kastélyban, a tiltakozás gesztusaként Benárd ezt állva tette meg. Délelőtt 10 órakor – az aláírás kitűzött időpontjában – Magyarországon megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái, az iskolákban, hivatalokban gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbócra eresztették, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1-jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
Szabadság (Kolozsvár)

Nemzeti összetartozás napja
Az Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét. Az erről szóló, 2010. évi XLV. törvény kimondta: "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme".
A béke feltételeit a magyarok részvétele nélkül határozták meg az 1919–20-as párizsi békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjéről döntöttek. Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetője csak 1920. január 16-án fejthette ki a magyar álláspontot, dokumentumok és térképek segítségével mutatva be a népességföldrajzi helyzetet, történelmi és jogi érveket is hangoztatva – teljesen hatástalanul. A békefeltételeket 1920 májusában adták át a magyar delegációnak, amely ezeket elolvasva lemondott. A diktátumot ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter 1920. június 4-én, délután látta el kézjegyével a versailles-i Nagy Trianon kastélyban, a tiltakozás gesztusaként Benárd ezt állva tette meg. Délelőtt 10 órakor – az aláírás kitűzött időpontjában – Magyarországon megkondultak a harangok, megszólaltak a gyárak szirénái, az iskolákban, hivatalokban gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették, tíz percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek.
A 14 részből, 364 cikkből és több függelékből álló szerződés első része a Nemzetek Szövetségének (Nép- szövetség) Egyezségokmányát tartalmazta, amely minden békeegyezményben helyet kapott. A békediktátum kimondta az ország függetlenségét, meghatározta határait, és megtiltotta, hogy a Népszövetség engedélye nélkül bárkivel államszövetségre lépjen. A magyar haderő létszámát 35 ezer főben maximálták, megtiltották az általános hadkötelezettséget és a nehézfegyverzet tartását, korlátozták a fegyvergyártást. Az országnak 1921. május 1- jétől 30 éven át jóvátételt kellett fizetnie az általa okozott háborús károkért (ennek összegét később határozták meg), zálogul lekötötték az állam minden vagyonát és bevételét. A nemzetközi kereskedelemben Magyarországnak meg kellett adnia a győztes hatalmak számára a legnagyobb kedvezményt. A békeszerződés betartását nemzetközi katonai ellenőrző bizottság felügyelte.
A szerződés kimondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, s ennek következményeként Magyarország (Horvátország nélküli) területét 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakosságát 18,2 millióról 7,6 millióra csökkentették. A Felvidék, a Kisalföld északi fele és a Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély, az Alföld keleti pereme és Kelet- Bánát Romániához, Horvátország, Bácska, Nyugat- Bánát, Zala vármegye nyugati pereme, a Muraköz és baranyai háromszög a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, Nyugat-Magyarország egy sávja Ausztriához került, Lengyelország pedig északon Szepes és Árva vármegyéből kapott területeket.
Végeredményben a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát. A trianoni szerződés az etnikai állapotokat, az 1910. évi népszámlálási adatokat sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság harmada került az új határokon túlra, fele összefüggő tömbben, a határok mentén. A békeszerződés a kisebbségek jogaira vonatkozóan is tartalmazott előírásokat: ezek szerint az ország lakosait egyenlő jogok illetik meg nemzetiségi, faji, vallási hovatartozásuktól függetlenül, a törvény előtt egyenlő bánásmódban kell részesíteni őket, és biztosítani kell kulturális, vallási életük zavartalanságát.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ratifikálta és 1921. július 26-án, a XXXIII. törvénycikkel hirdette ki a békeszerződést. A törvény első paragrafusa így kezdődött: "Tekintettel a kényszerhelyzetre, mely Magyarországra nézve a világháború szerencsétlen kimenetele folytán előállott…" Az 1921. december 14-16-i népszavazás nyomán Sopron és környéke az ország része maradt, északon pedig Somoskő és környéke (kivéve a somoskőújfalui várat) 1923-ban tért vissza.
A trianoni döntés sokkolta a magyar társadalmat, a két világháború közötti években az ország meghatározó külpolitikai célja lett Trianon revíziója. Magyarország az első bécsi döntéssel 1938-ban visszakapta Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részét, 1939- ben Kárpátalját, 1940-ben a második bécsi döntés révén Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Jugoszlávia 1941-es német megszállása után visszakerült a Délvidék is. A területgyarapodások nyomán Magyarország Trianonban megállapított területe csaknem kétszeresére nőtt, a Kárpát-medencében élő magyarság túlnyomó része ismét a határok közé került, ám ennek ára a háborúban való részvétel volt a náci Németország oldalán.
A második világháború után, 1947. február 10-én aláírt újabb párizsi béke lényegében a trianoni határokat állította vissza, semmisnek nyilvánítva a két világháború közötti területi változásokat, sőt Csehszlovákia megkapott még három Pozsony környéki falut a Duna jobb partján.
Népújság (Marosvásárhely)

Száz év magány
A kolumbiai Gabriel García Márquez-től tisztelettel átvett címmel csak azt szeretném jelezni, hogy egy év híján egy évszázada Erdélyt, s benne az erdőelvei magyarságot a nagyhatalmak a történelem útszélére vágták, s ott hagyták magányában, a problémát megoldottként kipipálták. Pedig ezek éppen akkor kezdődtek, hiszen több nemzetcsoportot kevertek össze, mégpedig úgy, hogy gazdaságilag a legfejletlenebb, társadalmilag legelmaradottabb és a legszegényebb nép zászlója alá tömörítette ezeket. 
Bár Teleki Pál külügyminiszter nem vállalta, akadt két ember – Bernard Ákos népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter –, aki aláírásával hitelesítette Erdély Romániához való csatolását. Már az elején látszott, hogy ide is, oda is csak a transzilván területek kellettek, de lakói nélkül. Ezt az akkori román miniszterelnök, Ion I. C. Brătianu ki is mondta: „Erdélyt akarom, erdélyiek nélkül.” 
Évtizedeknek kellett eltelnie, amíg az erdélyi románság is kezdett rájönni, hogy csak Erdélyország értékei kellettek. Sajnos, magyar részről is mindinkább ez a szöveg hangzik el, sőt éreztetik, hogy nem bíznak az erdélyi magyarokban. Kányádi Sándor meg is írta: „Nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának / kivált jövendőnek / minket itt utálnak / nem kellünk mi testvér / sem itten sem ottan / a nemkellésekbe beleszomorodtam”.
Erdélyi nagyjaink az évszázad alatt többször is jelezték, hogy senkire nem számíthatunk, csak saját magunkra. Kós Károlyék a Kiáltó szóban már megmondták: „Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. De csak magunkban, ezentúl magunkért.” A második világégés után pedig Márton Áron püspök hívta fel a nép figyelmét: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk”. Világos beszédek, boncolgathatjuk, hogy jogos vagy jogtalan, de ez a helyzet, aki mást mond, az hazudik. És aki itthon marad, annak ezzel számolnia kell. És Reményik Sándorral csak annyit mondhatok: „Itthon maradok én / Károgva és sötéten, / mint téli varjú száraz jegenyén. / Még nem tudom: jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / de itthon maradok.”
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Előadás a békediktátumról és következményeiről
Sok érdeklődőt vonzott pénteken Vizi László Tamás, a Kodolányi János Főiskola tanszékvezető tanára érdekes és tartalmas előadása a trianoni békediktátumról és annak hozadékairól a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központba.
A kutató professzort Nagy József Barna, a Magyar Polgári Egyesület (MPE) elnöke hívta meg városunkba. Ő is köszöntötte a professzort és a szép számú közönséget, kiemelve, hogy 2020-ban lesz száz éve annak, hogy a Nagy-Trianon palotában aláírták a hírhedt „békediktátumot”, ami Magyarországot szétdarabolta. Erre az eseményre több rendezvénnyel is emlékezik az MPE.
Vizi László Tamás nem csak egy előadást, de könyvbemutatót is tartott, hiszen a tavaly jelent meg A sérelmi politizálástól a nemzeti összetartozásig című kötete, amely a Trianon, revízió, határkérdés, nemzetegyesítés 1920 – 2010 alcímet kapta. Az előadó ezt a témát járta körül láthatóan nagy tudással, kuriózumokkal is fűszerezve előadását. Szó esett a trianoni diktátum aláírásának körülményeiről, illetve az 1920-as januári tárgyalásokról, gróf Apponyi Albert szerepéről. Mint megtudtuk, Apponyi hiába tartott nagy hatású beszédet az említett tárgyaláson, bemutatva Teleki Pál úgynevezett „vörös térképét” is, Magyarország sorsát már eldöntötték a nagyhatalmak. A júniusi aláírásra csak hosszas egyeztetés után találtak, pontosabban jelöltek ki két politikust (Benárd Ágostont és Drasche-Lázár Alfrédet), akik Magyarország nevében is aláírták a diktátumot.
Az előadás további részében szó volt azokról a magyar (de érdekes módon angol és olasz) tervekről, elképzelésekről, amelyek ezt az igazságtalan határmódosítást orvosolhatták volna. Részletesen szó volt többek között Ottlik László Új Hungária tervéről, Lord Rothermere határkiigazítási tervéről, a Magyar Revíziós Liga elképzeléseiről, Bethlen István terveiről, vagy éppen Gömbös Gyula volt magyar miniszterelnök alig ismert, a gazdasági határmódosítást szorgalmazó tervéről. A szerző röviden szólt a trianoni igazságtalanságot részben helyreállító hátramódosításokról, majd a megismételt Trianonról, a párizsi döntésekről.
A kommunista diktatúrában ezt a kérdéskört elhallgatták, szőnyeg alá söpörték. A szocialista államok között látszólag „baráti”, „testvéri” viszony volt, így szó sem lehetett semmilyen határon túli politikáról, nemzetben való gondolkodásról. A rendszerváltás után a kommunista gyökerű, valamint a liberális pártok és értelmiségiek ugyanezt a politikát folytatták, ők sem akartak tenni semmit a határon túlra került magyarokért. A Horn-kormány feltétel nélkül aláírta a „baráti együttműködésről, jószomszédságról, megértésről” szóló alapszerződéseket, ezek – ahogy az előadó fogalmazott – „az álszent gesztusok azonban nemhogy érdemi eredményeket nem hoztak, hanem további önfeladáshoz vezettek”.
Ezzel ellentétben már az első Orbán-kormány érdemi lépéseket kívánt tenni a határon túli magyarok érdekében, ezért segítették Erdélyben és Partiumban a magyar nyelvű egyetem alapítását, majd létrehozták a csatolt részek magyarjainak a Magyar igazolványt, és nagyban bővítették a határon túli magyarok különböző formájú támogatását. A Gyurcsány-kormány a 2004-es népszavazás kudarcával, Magyarországot a határon túli magyarokkal riogató politikájával egyértelműen megmutatta, mit várhatunk az utódkommunistáktól, mondta Vizi. A második Orbán-kormány viszont újabb kézzel fogható intézkedéseket tett, teljesen új alapokra helyezte a nemzetpolitikát. Előbb lehetővé tette, hogy könnyített eljárásban mindenki visszaigényelhesse magyar állampolgárságát, majd megalkotta a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényt. Az előadást követően sokan gratuláltak az előadónak és a szervezőknek, majd Vizi László Tamás dedikálta a helyszínen megvásárolható kötetét.
Szőke Mária / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Reménytelen küldetés – új kötet a trianoni békeszerződést előkészítő küldöttség tevékenységéről
Kik, milyen körülmények között és hogyan próbáltak meg teljesíteni egy lényegében reménytelen küldetést? Milyen stratégiával és taktikákkal igyekezett minél kedvezőbb békefeltételeket kicsikarni Magyarországnak a párizsi béketárgyalásokon részt vevő magyar küldöttség? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre ad választ – nagyrészt korabeli, a szakemberek számára is újdonságot jelentő – a nagypolitika kulisszái mögé is betekintést engedő dokumentumok segítségével az a hamarosan megjelenő kötet, amelyet az MTA BTK Lendület Trianon 100 Kutatócsoport tagja, Zeidler Miklós szerkesztett.
Negyedóra – a feljegyzések szerint ennyi ideig tartott, amíg Benárd Ágost, magyar királyi munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter aláírták a Nagy-Trianon palota Cotelle termében Magyarország nevében az I. világháborút lezáró békeszerződést.
Az ehhez a – magyar békeküldöttség hivatalos naplóját vezető Wettstein János követségi tanácsos szavaival – „szomorú szertartás”-hoz vezető utat, pontosabban a delegáció 1920. január 5. és június 4. közötti tevékenységét mutatja be A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly – Versailles – Budapest (1920) címet viselő, forrásokat és tanulmányt is közlő könyv.
A napló, amelyből kettő van
A közölt forrásanyag zömét a békedelegáció hivatalos naplója teszi ki. Mint az a szerkesztő, Zeidler Miklós által írt előszóból kiderül: „ennek egyik változata már régóta ismert volt – főként a történé­szek előtt –, hiszen 1939-ben megjelent a Papers and Documents Relating to the Foreign Relations of Hungary (Iratok és dokumentumok Magyarország külpolitikájához) című kiadványsorozat első kötetében.
Ez az iratgyűjtemény elsősorban a külföld számára készült, s a második világháború idején a külvilág előtt kí­vánta forrásszerűen bemutatni – és igazolni – a magyar külpolitika 1918–1921 közötti lépéseit, a dokumen­tumokat értelemszerűen idegen nyelven közölte.
Az angol, a francia és a német nyelvű iratok eredeti nyelven jelentek meg, a többi forrás – így a békeküldöttség naplója is – angol fordítást kapott. Mivel alcíme szerint Csáky István gróf (Neuillyben Apponyi Albert személyi titkára, a kötet megjelenésekor már Magyarország külügyminisztere) feljegyzései alapján készült, olykor »Csáky-napló«-ként is hivatkoztak rá.”
A közelmúltban azonban egy a történetírás számára is újdonságot jelentő dokumentummal gazdagodott a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos források köre.
„Előkerült az angol fordítás alapját képező szöveg első – természetesen magyar nyelvű – változata, mégpedig annak a Wettstein Jánosnak a hagyatékából, aki a békedelegáció főtitkárhe­lyetteseként a feljegyzéseket készítette.” A szerkesztő előszavából az is kiderül, hogy „mivel a Wettstein-napló afféle belső munkaanyag volt, és nem a nyilvánosság számára készült, meglehe­tős nyíltsággal szólt néhány bizalmas ügyről is. Így például azokról a propagandaakciókról, amelyeket a magyar kormány által politikailag és anyagilag is támogatott magyarbarát szlovák, ruszin és bánáti aktivis­ták hajtottak végre 1920 első felében azzal a céllal, hogy a Felvidék, Kárpátalja és a Bánság területét ne csatolják el Magyarországtól.”
E két dokumentum közlésének módja határozza meg a kötet szerkezetét. A Wettstein-napló eredetije és a Csáky-napló magyar fordítása az oldalpárok bal oldalán olvasható, míg a jobb oldalon a napi bejegyzésekhez dátum, illetve téma szerint kapcsolódó egyéb források kaptak helyet.
A történelem iránt érdeklődő, de nem szakember olvasó számára talán ez utóbbiak a kötet legérdekesebb lapjai. Megelevenedő történelmi alakok, a háború utáni Párizs mindennapjai, a hírektől elzárt, tehetetlenségük miatt szélsőséges érzelmi ingadozások között élő delegátusok leginkább komor pillanatai ismerhetők meg a minisztertanácsi jegyzőkönyvekből, magánnaplókból, magánlevelekből, visszaemlékezésekből, újságcikkekből karikatúrákból és fényképekből.
-
„... tehetetlenül ültünk a Château de Madridban, vagy sétáltunk a Bois de Boulogne-ban (hogy ezt szabadon tehettük, még különös kegy volt), Párizsba detektív kíséretében benézhettünk, kirakatokat bámulhattunk, sőt pénzünket is ott hagyhattuk bevásárlásokban, de arra, hogy érveinket összemérjük ellenfeleink érveivel, hogy állításaikra reápiríthassunk, tetteiket reájuk olvashassuk, soha alkalom nekünk nem adatott. [...] És mégis: az az idő, amelyet ilyen lelki kínok közt töltöttünk el, kedves emléket is hagyott bennünk –gondolom, mindnyájunkban – annak a jelenségnek révén, amely azt tűrhetővé tette, sőt időnként kellemessé, lélekemelővé. Mert csoda történt ott Neuilly-ben, szeretetre méltó csoda, melyet vajha tudnánk itt nagyobb méretekben megismételni: együtt volt vagy hatvan magyar ember, és nem volt sem pártoskodás, sem veszekedés, sem versengés, sem gyűlölködés, sem intrika, sem érvényesülési tülekedés, hanem a legteljesebb harmóniában, a szent cél iránt való önzetlen odaadásban, kölcsönös szeretetben és megbecsülésben, fegyelmezetten végezte ennek a társaságnak minden tagja a reá bízott munkát...”
(Apponyi Albert előszava Benda Jenő riportkönyvéhez, 1920. június)
Historiográfiai unikumok
A kötet készítői igyekeztek releváns, jellegzetes és érdekes darabokat válogatni; közülük jó néhány első közlés – valódi historiográfiai unikum. Témájuk szerteágazó: szóban vagy képen megjelenik többek között a ma­gyar delegátusok feladatköre, a franciaországi magyar hadifoglyok helyzete, a delegációt vezető Apponyi Albert beszéde, a te­rületvédő propaganda, számos portré a békeküldöttség tagjairól, a külügyminiszter és a hercegprímás folya­modványa a katolikus egyház közbenjárásáért, egy tudósítás a párizsi árviszonyokról, egy alternatív határ­javaslat Székelyföld visszacsatolásáról, a magyar küldöttek fantáziáját is megmozgató franciaországi szép­ségverseny, a békekonferencia végső döntése a magyar határokról, az amerikai magyarok washingtoni tün­tetése, a francia–magyar titkos tárgyalások, Apponyi memoranduma a béke aláírásának vagy elutasításának kérdéséről s végül egy képriport a békeszerződés aláírásáról.
A 26 politikusból, diplomatából és szakértőből, háromfős irodai személyzetből, továbbá hat gépíró­nőből, négy nyomdászból, négy irodaszolgából, hat újságíróból, öt vasutasból és hatfős vasúti éttermi személyzetből álló, 1920. január 5-én a Keleti pályaudvarról Apponyi Albert gróf vezetésével útra kelt békedelegáció – amelyhez útközben, illetve később még néhányan csatlakoztak – szállását Párizs határán kívül, egy neuillyi szállodában jelölték ki.
Mozgását pedig korlátozták, nehogy a magyar küldöttek politikusokkal vagy új­ságírókkal lépjenek kapcsolatba a francia fővárosban, s így nagyobb nyilvánosságot szerezzenek nézeteik terjesztéséhez.
A körülményeket illusztrálja egyebek mellett az is, hogy ennek a második emeleti két szűk szobájában működött a békedelegáció irodája és irattára, s itt helyezték el az állami nyomdából kölcsönzött kis kézisajtót is, melynek lendkerekét a delegáció 50 év alatti férfi tagjai váltott műszakban, párosával forgatták.
A közölt dokumentumokban részletesen olvashatunk olyan, a magyar történelmi köztudatban legendává vált eseményekről, mint például Apponyi Albertnek a békekonferencián – felváltva francia és angol nyelven – elmondott, a magyar álláspontot ismertető, majd azt a jelen lévő olasz kormányfő iránti udvariassági gesztusként olaszul is röviden összegző beszédéről, annak közvetlen fogadtatásáról és közvetett hatásáról vagy Teleki Pál etnográfiai térképéről, a „carte rouge”-ról („vörös térkép”).
Kevésbé ismert az a dokumentumok alapján megelevenedő, az olvasó számára pedig még a végkifejlet ismeretében is drámai feszültséget hordozó dilemmával kapcsolatos vita, amelynek lényege, hogy megtagadhatja-e Magyarország a békeszerződést aláírását, ha a konferencia nem fogadja el javaslatait.
-
A kötetben a forrásokon kívül olvashatók a magyar békeküldöttség által 1920 januárja és márciusa között benyújtott 38 jegyzék és a hozzájuk tartozó mellékletek listája, a szakirodalmi, levéltári és múzeumi hivatkozásokat tartalmazó forrás- és irodalomjegyzék, valamint névmutató.
A magyar békeküldöttség naplója
Neuilly – Versailles – Budapest 
(1920)
A forrásszövegeket válogatta, az idegen nyelvű szövegeket fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Zeidler Miklós
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Történettudományi Intézet
Budapest, 2017 http://mta.hu/tudomany_hirei

Kinek fáj Trianon?
Magyarország, mint az Osztrák–Magyar Monarchia s a központi hatalmak tagja, vesztesként került ki az első világháborúból. A békefeltételek, melyeket a győztes antant diktált, átrajzolták Európa, de a Közel-Kelet, Afrika és Távol- Kelet térképét is. Magyarország teljesen elszigetelten, támogatók és szövetségesek nélkül nézett a döntések elé.   
1918 novembere és 1919 novembere között egyetlen magyar kormányt sem ismertek el, így a békeszerződés aláírását is késleltették.
Az egyes államok részesedése 
A magyar békeszerződés minden lényeges területi vonatkozása már a háború folyamán kialakult. Az antant hatalmak győzelmük érdekében a maguk oldalára állítottak több országot, titkos szerződésben és nyilatkozatban ígérték oda nekik az Osztrák–Magyar Monarchia, s benne a történeti Magyarország jelentős területeit.
Olaszország annak fejében csatlakozott az antanthoz, hogy az 1915. április 26-i londoni szerződésben felajánlották neki Ausztria egy részét (Dél-Triol), valamint Gorizia és Trieszt körül nemcsak olasz, hanem szláv lakta területeket és szigeteket is. Utóbb az olaszok maguknak követelték Fiumét, mivel a békeszerződés idejére Szerbia helyén már Szerb–Horvát–Szlovén királyság jelent meg.
1915. augusztus 18-án Szerbiának ígérik Boszniát, Hercegovinát, Dalmácia egy részét, Szlovéniát, Horvátországot, Fiumét, Bácskát és a Bánságot, amennyiben folytatja a háborút a Monarchia ellen.
1916. augusztus 17-én a bukaresti szerződésben elismerték a román igényeket Bukovinára, Dobrudzsára, Besszarábiára, Erdélyre, Partiumra (a Tiszántúlnak Debrecen–Szeged–Orosháza vonalig terjedő része), valamint a Bánságra is. Erdélyt említve ezt az egész területet értették. A Bánság odaígérése Romániának világosan mutatja, hogy az antantot nem kidolgozott koncepció, hanem pillanatnyi hadi helyzet befolyásolta, a szóban forgó területek etnikai és egyéb jellemzői nem érdekelték, s még azt sem tartották nyilván, mit ígértek egyik vagy másik kis szövetségesüknek.
Az antanthatalmak „társult hatalomként” jegyezték az emigráns cseh–szlovák kormányt, egyben igényét is elismerték a független állam megteremtésére – „területeik történelmi határain belül” –, ami a magyar Felvidéket, Szlovákiát is magába foglalta.
Az ígéretek, szerződések érdekjellegét tükrözi, hogy a francia és orosz diplomácia a Romániával kötött szerződéssel egyidejűleg megállapodott ígéreteiket csak annyiban tartják be, amennyiben erre őket a háború végére kialakuló viszonyok kényszerítik. Ez azonban a román kormányzatot nem befolyásolta abban, hogy az egész korszakban az 1916-os békeszerződés betartását követelje. Tette ezt annak ellenére, hogy az 1916-os bukaresti szerződés megtiltotta Bukarestnek, hogy különbékét kössön a központi hatalmakkal. És bár az 1918. március 5-én megtörtént, a békekonferencia végül eltekintett attól, hogy a szerződésszegés következményeit számon kérje Romániától.
A Magyarországgal kötendő békeszerződés alapjai, így a területi döntések már 1919 májusában készen álltak: Clemenceau 1919. június 13-i jegyzékei ezt közölték az érdekeltekkel. 
Békekonferencia Párizsban
A magyarok részéről a békeszerződést 1920. június 4-én Versaillesben, a Trianos-palotában ketten írták alá: Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ.
A 14 részből álló békeszerződés következtében a Történeti Magyarország területének 33%-a, népességének 36%-a maradt az új államhatárok között. Miközben más nemzetek maguk döntötték el, milyen állam kereteiben kívánnak élni, a magyar nemzetiségűeknek erre nem volt módjuk, a nemzeti önrendelkezés elvét esetükben nem érvényesítették. Népszavazást csak 1920 decemberében, a békeszerződéstől független, új körülmények között Sopronban és körülötte fekvő nyolc községben tartottak. Ennek eredményeként maradhatott Magyarország része e terület, így kapta meg Sopron a „civitás fidelissima”, a leghűségesebb város címet. 
Trianon romjain
Sok egyéb intézkedés mellett a békeszerződés 35 ezer főben szabta meg a hadsereg létszámát, megtiltotta a sorozást, a modern haditechnika alkalmazását. Ezzel Magyarországot megfosztották az állami léttől elválaszthatatlan jogától is, hogy külső megtámadás esetén védje magát. A békeszerződésnek az a pontja, amely szerint Magyarország nem mondhat le függetlenségéről gátat vetett egy esetleges új osztrák–magyar közös állam kialakulásának. A szomszédos országok stratégiai érdekében szabályozta a magyarországi vasútvonalak, közutak megszüntetését, illetve fenntartását.
Az Osztrák–Magyar Monarchia valamennyi utódállamának alá kellett írnia a békeszerződésbe foglalt úgynevezett kisebbségvédelmi paragrafusokat. Ezek kimondták, hogy valamennyi állam minden polgárának joga van anyanyelve használatára, kultúrája, vallása fenntartására és gyakorlására. Ezeket az előírásokat azonban éppen azokban az államokban sértették meg, amelyeknek nemzetiségi összetétele tarkább lett, mint az egykori Monarchiáé volt.
Nagy Románia első alkotmányába 1923-ban nem is iktatták bele, azzal az indoklással, hogy ez sértené a román állam szuverenitását. Ez azt jelenti, hogy etnikai nemzetiségi elvnek megfelelően lehetett volna igazságosabb határokat húzni, a győztesek étvágya azonban csillapíthatatlan volt.
Autonómia és integráció
A nemzetté fejlődött etnikai közösségek e térségben mindmáig a XIX. századi francia nemzetállam eszméjének bűvöletében és rabságában élnek, s önmaguk számára más életformát, mint a nemzetállamé nem tudnak, nem akarnak elfogadni. A nemzet egységén alapuló állammodell már a múlté. A multikulturális vonások tovaterjedésével felértékelődnek a különböző autonómiai formák. Bethlen Gábor óta tudjuk: közösségként való megmaradásunknak és további gyarapodásunknak elengedhetetlen feltétele, hogy a minket is érintő kérdésekben nélkülünk ne döntsenek. Kós Károly óta azt is tudjuk, hogy megmaradásunk igazi záloga a minimum, mely szülőföldünket ismét hazánkká teheti, az a nemzeti autonómia. Ebbéli törekvésünkben akár maguktól a románoktól is példát vehetünk. A XIX. század végén a román nemzeti mozgalom az erdélyi és magyarországi románság autonómiájának megvalósítását tűzte ki célul. A román demokráciának nemcsak erkölcsi kötelessége, de egyenesen létérdeke, hogy megadja minden etnikai közösség számára mindazokat a jogokat, amelyeket egykor ő a magyar államtól követelt. Autonómiaigényünket nemcsak a modern Románia megszületésének történelmi dokumentuma, az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat előírásai teszi jogossá, hanem az Európai Unió államaiban működő – Olaszországban dél-tiroli, Spanyolországban katalán, baszk, Finnországban az Aland-szigeti svéd stb. – autonómiák és Románia által elfogadott nemzetközi dokumentumok is: az EBEE (Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet) Koppenhágai (1990) és Genfi (1991), A helyi autonómia Európai Chartája (1993), A Regionális Autonómia Európai Chartája 1118/1992 sz. határozata, az Európai Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1334/2003 sz. határozata.
Románia autonómia iránti vehemens elutasító magatartása arra a jelenben is érvényesülő nemzetpolitikai stratégiára utal vissza, mely az ún. nemzeti kérdés megoldását, az etnikai homogenizációban, beolvasztásban, vagy eltávolításában látja.
Komádi Sándor Nyugati Jelen (Arad)