Kiss Pál /Marosvásárhely, 1911. júl. 27. – Budapest, 2001/ egyetemi tanulmányait Kolozsváron a történelem- és földrajztanári szakon 1932-ben summa cum laude eredménnyel végezte. Tanári működését a marosvásárhelyi kollégiumban kezdte el. Minden órán a tananyaghoz kapcsolódó képzőművészeti ismeretekkel bővítette magyarázatait. 1943-ban jelent meg a Marosvásárhely és a Közművelődési ház képtárának magyar értékei című két kisméretű kötete, ugyanebben az évben Marosvásárhely története című könyve. Az 1944. évi államváltozáskor köteteit elkobozták s tanári működését Budapesten folytathatta. Budapesten a Lónyai utcai gimnáziumban, majd 1951–1976 között a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban a történelmet és a művészetek történelmét oktatta. 1946-ban summa cum laude eredménnyel szerezte meg a művészettörténész doktori címet. 1946-tól kezdve művészettörténeti írásait M (Marosvásárhely) előnévvel jegyezte. Művészettörténeti előadásokat tartott a József Attila Szabadegyetemen Budapesten és vidéken (Szeged, Sopron, Győr, Kalocsa, Baja, Miskolc stb.). A Magyar Rádió Szabadegyeteme műsora keretében éveken át előadásokat tartott az erdélyi székely művészekről. Ismeretterjesztő előadásainak és nyomtatásban megjelent írásainak anyagát nagyrészt – az erdélyi képzőművészek életéről, alkotásairól – könyvtárak, múzeumok és magángyűjtemények felkutatása révén gyűjtötte össze. Számos ismertető cikket tett közzé Marosvásárhely műemlékeiről, valamint az erdélyi magyar festőkről és kiállításaikról. (Dósa Géza, Boér Márton, Szabó János, Vida Árpád, Bikfalvi Koréh Zsigmond, Nagy István, Nagy Imre, Gy. Szabó Béla, Berde Amál, Gámentzi Zoltán, Karácsony János, Ferencz Júlia). A Művészettörténeti Értesítőben jelentek meg ismertető írásai. Az 1990-ben megjelent, az Erdélyi magyar művészek a XVIII–XX. században című nagy kötetében foglalta össze az alig ismert, vagy méltatlanul elfelejtett magyar festők és szobrászok életrajzi adatait és művészeti alkotásait. Társszerzőként írt a Művészeti Lexikon I–IV. köteteiben is. M. Kiss Pál 2001-ben Budapesten halt meg, a marosvásárhelyi református temetőben alussza örök álmát. /Keresztes Gyula: Dr. M. Kiss Pál tanár, művészettörténész. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 20./

Raktárba száműzött hagyaték
Ugyan a 2001-ben Marosvásárhelyen, a Köteles utcában nyílt Nagy Imre képtár immár hatodik éve bezárt, napjaink Bolyai utcán sétáló városlakójában – a nemrég nyílt pékség láttán – szinte akaratlanul feltevődik kérdés: hol vannak a Nagy Imre-képek? Utánanéztünk: a képeket a Kultúrpalota két raktárában őrzik. Murádin Jenő művészettörténész szerint a múzeumoknak nem az lenne a feladatuk, hogy eldugják a festményeket a nagyközönség elől, míg Szabó Zoltán muzeográfus úgy véli, Nagy Imre munkásságát tévedések, ferdítések következtében helyezik piedesztálra Marosvásárhelyen.
Zsögödi Nagy Imre marosvásárhelyi hagyatéka máig lezáratlan, ismételten felszínre kerülő és kedélyeket borzoló téma. Az örökséghez objektív szakmai szempontok alapján közelítők táborához tartozik bevallása szerint Szabó Zoltán muzeográfus: szerinte elvitathatatlan érdemei mellett a köztudat sorozatos tévedések vagy szándékos ferdítések eredményeként emeli piedesztálra a művészt.
„Még a Bernády-gyűjtemény is kevésbé él a köztudatban”
„Soós Zoltán múzeumigazgató közbenjárásának köszönhetően újabb emeletet kaptunk a Kultúrpalotában, tehát a Bernády-gyűjtemény kiállított darabjai mellett van remény a múzeum további magyar anyagának bemutatására” – ismertette a muzeográfus, majd hozzátette, úgy gondolja, hogy a majdani galéria termeiben elsősorban olyan érdemtelenül elfeledett vásárhelyi művészek alkotásait kellene bemutatni a közönségnek, mint Dósa Géza és Vida Árpád. „Óriási hiba, hogy a Nagy Imre-motívummal valósággal helyettesítették és kimerítették a művészet egész dimenzióját. És itt nem csak a vásárhelyi művészekre gondolok, hiszen a Bernády-gyűjtemény egészéről is elmondhatom, hogy kevésébé él a köztudatban, mint a sikertörténetként felkapott Nagy Imre” – vélekedett a szakember.
A képek legutóbbi kiállítási helyéről Szabó Zoltán szerint az illetékesek elsiették az épület megválasztását, a Köteles utcai galéria tudniillik a nedvesség miatt veszélyes volt a képek állagára nézve. A problémát végül a véletlen oldotta meg, ugyanis az épületet visszaszolgáltatták egykori tulajdonosának. A helyszínválasztás talán egyetlen szempontja az volt, hogy közel legyen a Teleki Tékához, a képek első kiállítási helyéhez. „A Téka és a Nagy Imre-örökség tévesen forrt össze elválaszthatatlanná a vásárhelyiek képzeletében, ugyanis a könyvtár és művészet vonatkozásában elsősorban a vásárhelyi Szabadiskola olyan jeles képviselőit kellene megemlíteni, mint Gulyás Károly, Vida Árpád, Bordi András, Szász Endre vagy a Gulyás utáni idők legendás szereplője, Nagy Pál” – véli Szabó Zoltán.
A festményadományozás körüli tévhitek
A képek bekerültek két raktárba, tudtuk meg a múzeum alkalmazottjától, aki azt is elmesélte, a száznegyvenvalahány festmény első negyvennégy darabja valójában nem egy nagylelkű adományozás, amint az a vásárhelyiek köztudatában él, hanem kényszerhelyzet – a művész börtöntől való szabadulásának ára. A festő a kolozsvári egyetemről való távozása után a marosvásárhelyi cukorgyárba jött vendégművésznek, és a kor divatjának megfelelően a gyári életet festette. Az akkori hatalom azokban az időkben kezdte el a magánszemélyeknél lévő aranykészletek elkobzását. A háború utáni nehéz időkben a festőnek is fizettek arannyal, amit megneszeltek, és Nagy Imrének nem volt még akkora nimbusza, hogy ne kezdték volna emiatt zaklatni. Az üldözések elkerülése érdekében a cukorgyár két igazgatója kitalálta, hogy Nagy Imre tömlöctől való megmentésének módja az, ha a városnak képeket adományoz. A terv bevált, és az altruista és önzetlen cselekedetnek beállított festményadományok így kerültek a Teleki Tékába.
Vida, Dósa és Nagy is a városé
Nagy Imre raktárban lévő marosvásárhelyi hagyatékáról megkérdeztük Murádin Jenő Kolozsváron élő nyugalmazott művészettörténészt is, aki szerint Nagy képeit mindenképp ki kellene állítani „mert minden mű, ami raktárban senyved, az halott. A múzeumoknak és képtáraknak nem az a feladata, hogy eldugják és raktáron tartsák a festményeket, hanem az, hogy a közönség elé tárják azokat. Marosvásárhely éppen úgy megérdemli Nagy Imrét vagy Nagy Imre Marosvásárhelyt, mint az általam igen nagyra tartott Vida Árpád vagy Dósa Géza, akikről az a véleményem, hogy egymás mellett szépen megférnek”. A nyugalmazott szakember nem vonta kétségbe, hogy Dósa Géza és Vida Árpád a 19., illetve 20. század elejének jelesei voltak, és a marosvásárhelyi művészetet emblematikusan képviselik. A Vida-képek nagy része azonban '44-ben elégett, amikor ezeket a a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum menekített anyagához csatolták. A megmaradt munkák inkább rajzok és akvarellek, grafikai anyagból állandó tárlatot szervezni pedig nem szokás, csak időszaki kiállításokat, mert az ilyen jellegű munkák a fényre érzékenyek. Dósa Géza munkái szintén túl kevésnek bizonyulnának egy állandó tárlat anyagához, jó hír azonban, hogy a fiatalon elhunyt művész hagyatékának feldolgozása éppen folyamatban van. Murádin Jenő szerint Vida és Dósa mellett ugyanolyan emblematikusan képviseli Marosvásárhelyt Nagy Imre is, akit miután a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolából kulák származása miatt kitettek (pontosabban amiatt, mert földje volt), Marosvásárhelyen élt jó ideig, és akinek munkássága nemcsak szülőföldjéhez, hanem Marosvásárhelyhez és Kolozsvárhoz is szervesen kapcsolódik.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro

Érdemes volt hazatérni
Számvetés Soós Zoltánnal, a Maros Megyei Múzeum igazgatójával
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
Gazdag épületállomány
– Csak a várról beszéltünk, ami élénken foglalkoztatja a közvéleményt, holott Soós Zoltánnak a megyei múzeum élén kifejtett tevékenysége nagyon sokrétű. Ahogy a kitüntetés átadásakor elhangzott, az épített és szellemi örökség védelme, feltárása mellett jelentős szerepe volt a Bernády-emlékszoba létesítésében, a 100 éves Kultúrpalota belső tereinek a felújításában, s tegyük hozzá, értékes feltáró munka zajlik megyeszerte is.
– 2002-ben lettem a múzeum alkalmazottja, s 2006 kezdetén vettem át a vezetését. Rengeteg hiányt, hátrányt kell lefaragni, de értékes gyűjteményünk van, s maga az épületállomány is rendkívül gazdag, értékét, ritkaságát tekintve a romániai múzeumok viszonylatában az elsők között vagyunk. Valószínűleg Szeben a legerősebb, de a Kultúrpalota egyedi a maga műfajában közép-európai viszonylatban is, a Toldalaghi-ház pedig elegáns késő barokk városi palota, és értékes a már említett várbeli épületünk is.
– Ötletes kiállítás nyílt a Toldalaghi-palotában, amely a hajdani vásárokat mutatja be néprajzi szempontból. A néprajzi anyagot sikerült-e magyar vonatkozású tárgyakkal is bővíteni?
– Eddig is volt anyag, csak nem volt kiállítva, a megjelenített anyag a rendszerváltás előtti személetet tükrözte. Ezen most változtattunk, s az erdélyi vásárok jellegzetességeit próbáltuk bemutatni, amelyek érdekes nemzeti, kulturális kavalkádot jelentettek, ahol magyarok, szászok, svábok, románok, ruszinok fordultak meg. Ezt a színes világot a XX. század szünteti meg, az iparosodás elkezdi, a szocializmus pedig befejezi a folyamatot. A vásároknak volt egy fontos jellegük, amelyet az antropológusok kezdenek vizsgálni. Abban az időben ritka volt az írott sajtó, nem létezett rádió, televízió, s az információcsere gyakorlatilag a vásárokban zajlott. Ott ismerkedtek a különböző régiók kereskedői, s a kultúrák találkozási helyét jelentették. A vásároknak jelentős szerepük volt a társkeresésben, ha a lány vagy a fiú a falujában nem talált megfelelő párt magának. Szociológiai szempontból is sokrétű szerepük volt, ezt próbálják átvenni a mai bevásárlóközpontok, de az emberek közötti kommunikáció szempontjából korántsem akkora sikerrel.
Lesz-e vártörténeti múzeum a kapubástyában?
– Sok érdekes kiállítást szervezett a múzeum az utóbbi időben; melyik áll az igazgató szívéhez a legközelebb?
– A kapubástyában levő volt a legkedvesebb számomra, ami konkrétan a vár történetéről, az itteni feltárásokról szólt, s a leletanyag nagy részét a vár területéről szedtük ki a földből.
– Miért csak múlt időben említi?
– A felújítások miatt ki kellett hordani, s kérdéses, hogy visszaadják-e. Úgy tűnik, nem értik ennek a jelentőségét, s elképzelhető, hogy nem lesz a városnak történeti kiállítása, ami szégyen lenne.
Nagyon közel áll hozzám a gyógyszertörténeti anyag is, ami saját munkánk. Jó néhány kiállítást hoztunk ide, ami érdekes, izgalmas volt, a pestis, a kávé története, Leonardo da Vinci munkássága. Ilyenek lesznek még, de a szakember szempontjából a saját anyagunkra, a Vásárhelyen fellelhető tárgyakra alapozódó kiállítás is fontos.
Erdélyi panteon
Ugyanakkor büszke vagyok arra, hogy a Kultúrpalotában van egy európai szintű képgalériánk, ami mind a román, mind a magyar klasszikus festészetet bemutatja. Az idén megnyílik a Ion Vlasiu- és a Dósa Géza- tárlat, s reményeink szerint a jövő tavaszra a Nagy Imre-gyűjtemény is látható lesz. Egy erdélyi panteonná szeretnénk tenni a Kultúrpalotát, ahol bemutatjuk az erdélyi, marosvásárhelyi képzőművészetet. Célunk olyan jelentős képzőművészeket bemutatni, akik Vásárhelyen alkottak. A Vida Árpád-anyag valószínűleg állandó jelleggel a várbeli épületünk nagytermében marad, de szeretnénk Bordi András, Barabás István, Nagy Pál, Török Pál, az erdélyi iskola nagyjainak képeiből is kiállítani, akiknek az életműve meghatározta az erdélyi magyar festészetet. A fiatalabb korosztály kevésbé ismeri őket, ezért tartom hasznosnak megismertetni, népszerűsíteni alkotásaikat.
– A természetrajzi múzeum épületét is megviselte az idő. Milyen elképzeléseik vannak ezzel kapcsolatosan?
– Egy EU-s pályázaton dolgozunk, amely lehetővé tenné a felújítását. Hosszú távon azt szeretnénk, hogy a természetrajzi részleg egy új épületbe költözzön, s helyében az épület eredeti rendeltetéséhez hasonlóan népi és iparművészeti múzeumot rendeznénk be, ahova a néprajzi gyűjteményt is átköltöztetnénk. A Toldalaghi-palotát kifejezetten a művészeteknek szentelnénk, az elegáns barokk belső tereknek a népi kultúrával való összekapcsolását nem tartom szerencsésnek.
Az összefogás ereje
– A megyei múzeum iránti érdeklődést, népszerűségét jelentős mértékben növelte a Múzeumok éjszakája rendezvény.
– Ennek kapcsán akarva-akaratlanul "belefolytam" a rendezvényszervezésbe, és egyszer csak jött a kihívás, hogy legyen Marosvásárhelyen is magyar kulturális nap. Ezért kerestek meg a Néppárttól, amellyel tisztességes, jó kapcsolat alakult ki. Kulturális szempontból nézve soha nem értettem, hogy egy közösségen belül miért nem lehet a különféle álláspontokat egy asztalnál egyeztetni. Ha úgy nézne ki Vásárhely, mint száz évvel ezelőtt, semmi kifogásom nem lenne egy közösségen belüli megmérettetés ellen. A mai város sajátos helyzetének az ismeretében összefogásra van szükség, ha azt akarjuk, hogy közösségünk érdekei ne csorbuljanak jelentősen, hiszen jelenleg a városban a magyar közösség súlya sokkal kisebb, mint ami aránya szerint megilletné. Ezt az aránytalanságot kell valamilyen szinten megváltoztatni, hiszen ma alig öt-tíz százalékos politikai befolyásunk van arra, ami egy olyan városban, egy olyan településen történik, amely lakosságának közel a felét alkotjuk. Ez szerintem nincsen rendjén. Nyilván nem konfrontációt szeretnék semmilyen szinten, s a kultúra felől közelítve a kérdést a lehetőségeim korlátozottak, de abban reménykedem, hogy a vezető politikusok is felismerik azt az erőt, ami egy ilyen összefogásban rejlik. A Forgatag volt, ami rávilágított arra, hogy milyen erők szabadulnak fel, milyen eufóriát jelent, hogy végre nem külön megyünk egyik vagy másik szoborhoz. Nem kell megszüntetni a különállóságot, a különvéleményt, hisz annak is megvan a helye mind politikai, mind kulturális téren, de fórumot kellett teremteni az együttműködésre. A kommunikáció hiánya nagyon sok bizonytalanságot eredményezett, és ezt kellett felszámolni.
– A kezdeti tiltások, fanyalgások ellenére a Forgatag egyre sikeresebb lesz.
– Ezt sok háttérharc árán sikerült elérni, s bár nagyon sok támadás ért az RMDSZ-en belül is, van a megyei szövetségnek egy olyan pragmatikus vezetősége, amely kiállt mellettem, és biztatott, hogy folytassam. Brassai Zsombornak, Kelemen Mártonnak szeretném megköszönni a támogatását, s utólag úgy gondolom, hogy a Forgatag sikere azt igazolta, hogy az összefogás helyes volt, s egyre többen úgy látják, hogy van értelme. Hogy lesz-e politikai hozadéka, nem az én tisztem kiaknázni, de a platform meg van teremtve, hogy a marosvásárhelyieknek legyen egy közös jelöltje. Remélem, hogy a politikusok megértik az üzenetet, s megpróbálják a saját és a közösség hasznára kiaknázni. A politika nem feltétlenül önzetlenséget jelent, de az sem egészséges, ha egy kör érdekei háttérbe szorítják egy közösség érdekeit. Valahogy az egyensúlyt kell helyrebillenteni, és a közösséget előtérbe helyezni, ha az is fontos számunkra, hogy száz év múlva hogyan fog kinézni Marosvásárhely.
– Gondolom, ezért vállalta az önkormányzati képviselőséget is.
– Nagyon megtisztelő feladat, és nagyon nehéz is, hiszen egy olyan tanácsban kell dolgozni, ahol egy százalék esélye van annak, hogy a javaslatainknak értelmük legyen. A legnagyobb eredmény eddig, hogy sikerült megállítani bizonyos folyamatokat. Van néhány helyzet, ahol történt előrelépés, a Bernády iskola s az előbb-utóbb megszülető római katolikus gimnázium.
Vásárhely azért volt erős századokon át, mert egy olyan közösség irányította, amely pragmatikus tudott lenni, de nem távolodott el Istentől, s gazdaságilag és közigazgatásilag is sok mindent megvalósított. A Székelyföld szempontjából fontos lenne, hogy megtartsa a húzóváros szerepét, aminek alapja a politikai egyetértés lehet. Amíg itt civakodás zajlik, a mi adónkat gyakorlatilag olyan célokra fordítják, amire nem kellene, s a Székelyföldnek sem tudjuk azt a támogatást biztosítani, amire szüksége lenne.
Vadászkastély Görgényben
– Megyei viszonylatban is látványos tevékenységet fejtett ki a múzeum.
– Abban, hogy kulturális téren sikerült eredményeket elérni, nagyon jelentős szerepe volt Lokodi Edit Emőke elnök asszonynak. Feltétel nélküli támogatója volt ennek a tevékenységnek, s "belerángatta" a múzeumot egy sor kezdeményezésbe, amelyekre magam is nyitott voltam. Először is a görgényszentimrei kastélyt említeném. Az erdészeti iskola számára teherré vált a műemlék épületet fenntartani, ezért visszaadták a tanácsnak, de a polgármesteri hivatal is beleroppant a súlyba. Ezt követően kérték meg a múzeumot, hogy vegye át az épületet, s azóta mi adminisztráljuk. Nem sikerült túl sok pénzt szerezni, a megyének sem volt anyagi forrása, de a tetőszerkezet megjavításával az épület állagát konzerváltuk, s pályázati pénzekből tervezzük a felújítását.
– Milyen tervek készültek a működtetésére?
– Ahhoz, hogy a völgy is fejlődjön, s az intézmény is tudjon valamilyen szinten jövedelmet, népszerűséget kovácsolni, vadászkastélyt alakítunk ki, aminek eredetileg is használták az épületet, amelyben természetrajzi és történelmi kiállítást rendezünk be, s helyreállítódik a 11 hektáros dendrológiai park. Az elmúlt négy évben sok fafajta elpusztult, egy kétéves, nagyon erős szárazságot sínylettek meg a fenyők. A régi kastélypark szobrai is tönkrementek. Az 1640-ben I. Rákóczi György által építtetett kastély átfogó felújítását tervezzük. Az elmúlt évek feltárási munkái során néhány teremben 18.,19. századi világi jellegű falfestéseket találtunk, hasonló kevés helyen maradt fenn. Mivel igen jó állapotban vannak, viszonylag sokat lehet megmutatni. Adva van a görgényi hegyvidék, egy vonzó vadászkastélyt lehet berendezni, s szeretnénk mellé egy szállodát is építeni, ami a középréteget célozná meg, s az épületegyüttes a parkkal együtt kiváló rekreációs központ lehetne. A kastélyban szeretnénk visszaállítani néhány lakosztályt, amelyek bérelhetők lennének, s egy vendéglőt is működtetni.
Tervek Mikházáról
Ezzel párhuzamosan fejlesztjük Mikházát, ami a Felső- és a Középső Nyárádmente találkozásánál Maros megye reprezentatív területe. A római katonai tábor nyomai mellett, amit pár éve kutatunk, ott áll a nagyon jelentős 17. századi kolostor. Sajátossága, egyedisége miatt a kora barokk, késő reneszánsz, a manierizmus ritka erdélyi példája. A másik érték a népi építészet, Mikháza ugyanis sokat megőrzött a 19. század végi, 20. század eleji faluképből. Ebből szeretnénk minél többet megmenteni, s egy komplex kulturális szolgáltatóegység jöhetne létre, amit megkoronázna a római fürdő visszaépítése. Az EU-s projektben szerepel a római katonai parancsnokság épületének visszaépítése, ahol a feltárások eredményeit mutatnánk be, s több múzeumpedagógiai tevékenység során az egykori birodalom keleti határát s a reneszánsz erdélyi kultúrát népszerűsítenénk.
Az idén három saját pályázatot készülünk benyújtani a Mikházán és a Görgény-szentimrén megkezdett munka folytatására és a Kultúrpalota külső felújítására (a tetőszerkezet, főleg a bádogrész és a kődíszek sérültek). A természetrajzi múzeum ügyében a megyei tanáccsal közösen pályázunk. Ha ez a négy projekt beindul, nagy kihívás jelent számunkra, s emellett tovább kell népszerűsíteni a múzeum által őrzött kulturális örökséget. Ezt szolgálják a Kultúrpalotát bemutató és az épületben megjelenített balladákat megszólaltató DVD-lemezek, s az alagsorban art deco stílusban kávézót, vendéglőt készülünk nyitni.
– Ahogy értesültem, szép ünnepség keretében vette át a kitüntetést Csíkszeredában.
– Bevallom, hogy meglepett, és nagy megtiszteltetésnek tartom. Amit vállaltam, azt elhivatottságból és nem kitüntetésekért teszem. Nem tudom, hogy miért esett rám a választás, de megerősít abban, hogy a magyar kultúráért végzett munkát tovább kell folytatni abban a városban, ahol a mi kultúránkat egyesek meg sem akarják ismerni. Úgy érzem, rajtunk is múlik, hogy értéknek tekintik-e, s ezt szeretném elősegíteni.
Sokaknak jár köszönet ezért a kitüntetésért, hiszen csapatmunka nélkül nem lennének eredmények. Elsősorban a családomnak, feleségemnek köszönöm a támogatást, de fontos a múzeumi kollégáim, barátaim segítsége és bizalma is. Ez a kitüntetés őket is illeti. A jutalom azt bizonyítja, érdemes volt hazatérni és dolgozni, és ezentúl még nagyobb felelősséggel tartozom, tartozunk közösségünknek.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Bordi András-emléktárlat Marosvásárhelyen
Mint arról korábban hírt adtunk, Bordi András festőművész alkotásaiból nyílt tárlat a marosvásárhelyi Bernády Házban. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány szervezte emlékkiállítás megnyitójára április 9-én került sor, a közeli és távoli vidékeken egyaránt nagy hírnévnek örvendő néhai festőművész alkotásait e hónap végéig, április 29-ig tekintheti meg a közönség.
Mint azt a kiállításra hívó leporellón olvashatjuk, Bordi András 1905-ben született Héderfáján. 1917-ig szülőfaluja iskolájában tanult, majd azon év őszén szülei – Ozsvát Anna és id. Bordi András – a marosvásárhelyi Református Kollégium első gimnáziumi osztályába íratták. Itt figyelt fel rá Gulyás Károly, a kollégium kitűnő rajztanára, és ezt követően második apjaként gondoskodott képzéséről. 1925-ben, a nyolc gimnáziumi osztály végzésekor került sor első egyéni kiállítására a kollégium egy külön termében. A kiállított 60 rajz, akvarell- és olajfestmény legtöbbjét a látogatók megvásárolták. E látogatók között volt dr. Bernády György polgármester is, akinek támogatását az ifjú művész a továbbiakban is élvezhette. Ugyanezen esztendő őszén kezdi meg festészeti tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, Réti István osztályában. 1927-ben Marosvásárhely város ösztöndíjával egyéves párizsi tanulmányútra indul, 1928-ban kiállítják önarcképét a Société des Artistes Francais Grand Palais-beli tárlatán. 1931-ben befejezi egyetemi tanulmányait, és több dicsérő oklevél, illetve díj birtokosaként hazatér a szülői házba, ahol műtermet épít magának. 1935 nyarán egybekel Bíró Ilonával, a következő esztendők során három gyermekük született. 1939-ben költözött Marosvásárhelyre, ahol 1940-ben nevezték ki a Kultúrpalota gondnokává és a Városi Képtár őrévé, majd igazgatójává. Vezetése alatt a képtár állománya 135 műtárgyról 1100-ra gyarapodott. 1944-ben a képeket és szobrokat, valamint a Tükörterem üvegablakait a palota pincéiben elfalaztatta, és a visszavonuló hadsereg kiürítési parancsát kijátszva megmentette azokat a biztos pusztulástól. 1949-ig a Kultúrpalotában működő Városi Festőiskola vezetője, tanára és adminisztrátora. 1941-ben választották a Barabás Miklós Céh alelnökévé, e pillanattól kezdve ő szervezte a céh erdélyi kiállításainak nagy részét, köztük a két kiváló marosvásárhelyi festőművész, a fiatalon elhunyt Dósa Géza és Vida Árpád emlékkiállítását. 1945 és 1971 között Marosvásárhely művészeti életének egyik vezetője volt. A Művészeti Múzeum igazgatójaként 1971-ben bekövetkező nyugdíjba vonulásáig közel 150 kiállítást szervezett, ugyanakkor alapító tagja a Képzőművészek Szövetsége marosvásárhelyi fiókjának és tanít a vásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskolában.
Ami életművét illeti, 1951-ben a sepsiszentgyörgyi színház emeleti előcsarnokába, 1961-ben a marosvásárhelyi Transilvania Szálló ebédlőtermébe festett nagyméretű seccót (utóbbi a szálloda átalakításával megsemmisült). 1944-ig művészi érdeklődésének homlokterében az emberi arc és alak állt. Portréfestészetének legszebb darabjai családi vonatkozásúak. A hatvanas évek közepétől alakította ki jellegzetes akvarellstílusát, amelyet a formai leegyszerűsítés és a felfokozott színek harmóniája jellemez. E periódus többsége tájkép és portré. Nyugdíjba vonulását követően kizárólag festészettel foglalkozott. 1989. augusztus 11-én hunyt el Marosvásárhelyen. Szülőfaluja, Héderfája általános iskolája 2002-ben a művész iránti tisztelet jeléül felvette a Bordi András nevet.
Számos egyéni és csoportos bel- és külföldi kiállításon (köztük a budapesti Magyar Nemzeti Galériában 1981-ben berendezett egyéni tárlaton) vitte műveit közönség elé, amely mindmáig tisztelettel és kegyelettel emlékszik rá. Ennek jele a legutóbbi, Bernády Ház-beli emlékkiállítás is. Alkotásait tizenkét ország – Anglia, Ausztria, Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Izrael, Horvátország, Kanada, Magyarország, Németország, Olaszország, Svájc és Románia – magángyűjteményeiben, múzeumaiban őrzik
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Új galériák a Kultúrpalotában
Bővül, rétegződik a marosvásárhelyi Kultúrpalota kínálata. A megyei múzeum, a képtár újabb kiállítótereket alakít ki gazdag gyűjteménye, műkollekciója bemutatására és a felszaporodni látszó vendégtárlatok bemutatására. Néhány napja a Ion Vlasiu Galéria nyílt meg a III. emeleten. Népes közönség volt az avatóünnepségen, hivatalosságok és a szakma jelesei méltatták az eseményt s a sokoldalú alkotó, szobrász, festő, tollforgató művész munkásságát. Az 1908-ban Lekencén született Ion Vlasiu Marosvásárhelyen kezdte tanulmányait, Kolozsváron folytatta, majd országosan is egyre ismertebb lett, a kortárs román művészet élvonalába emelkedett. 1997-ben hunyt el Bukarestben. Megyénkhez több szállal kapcsolódott, sokáig dolgozott Dédabisztrán, ahol háza és műterme volt. Marosvásárhely díszpolgári címét is megkapta. A vásárhelyi művészeti múzeumnak közel száz művet adományozott. Azoknak egy része a 80-as években a nevét viselő galériában a Teleki Téka épületében került közönség elé. Értékes adománya még gyarapodott, a munkákból mintegy ötven festmény, szobor, más mű kapott helyet az új kiállítóteremben. Ioan Sulea festőművész, a képtár vezetője és munkatársai érdekes ötlettel oldották meg a rendezést az aránylag szűk térben. A Városháza felé néző ablakokat és a falat teljes szélességben, magasságban egy háromdimenziós hatású hatalmas fotóval fedték le. A galériába lépő látogató úgy érzi, mintha a tárlat egy megkapó látványú műteremmel folytatódna. A galérianyitásra elkészült a Ion Vlasiu életművét és vásárhelyi kollekcióját bemutató impozáns katalógus is, Ioana Vlasiu, Ioan Sulea és Cora Fodor művészettörténész nagyszerű munkája.
Tegnap a Múzeumok éjszakája rendezvénysorozat keretében került sor újabb galériaavatásra. Az ismert műgyűjtő házaspár adományozta Elisabeta és Gheorghe David-kollekció kapott egy termet a Kultúrpalota jobb oldali szárnyának II. emeletén. Remélhetőleg mihamarabb megoldás születik arra is, hogy a hajléktalanná vált Nagy Imre-gyűjtemény is az érdeklődők számára elérhető, a rangját megillető helyre kerüljön. Jó hír és egészen friss, hogy a Vida Árpád- monográfia után szintén a Soós Zoltán vezette Maros Megyei Múzeum égisze alatt megjelent egy Vidát is megelőző, fiatalon elhunyt rendkívüli vásárhelyi tehetség, Dósa Géza festőművész albuma is. A kötet a napokban jött ki a nyomdából, az életművet elemző szerző Szinyei Merse Anna budapesti művészettörténész. A szép kiadvány bizonyára rövidesen a nagyközönség számára is elérhető lesz. (nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Szinyei Merse Anna művészettörténész tart előadást Marosvásárhelyen
Dósa Géza 19. századi erdélyi festőről és kortársairól tart előadást Marosvásárhelyen dr. Szinyei Merse Anna, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főmuzeológusa. A festőművésznek egy évvel ezelőtt nyílt állandó kiállítása a Kultúrpalotában.
A Dósa kortársak – akiknek megadatott a kiteljesedés című, vetített képes előadás előtt dr. Szinyei Merse Anna a Maros Megyei Múzeum gondozásában megjelent kétnyelvű Dósa Géza-monográfiáját is bemutatja. Az esemény szerda délután 6 órakor kezdődik a Kultúrpalota Tükörtermében.
Dósa Géza Nagyenyeden született 1846-ban, Marosvásárhelyen járt iskolába, és ide is költözött vissza, miután anyagi nehézségei támadtak és nem tudta álmát megvalósítani, Párizsban műtermet nyitni és ott dolgozni. Marosvásárhelyi tanulmányai után 1864-től a budapesti református főgimnáziumban tanult, Székely Bertalan magántanítványa volt, majd a Bethlen Gábor tudósai között című vázlatával ötszáz forintos ösztöndíjat nyert (ez a műve is látható most Marosvásárhelyen). Ebből finanszírozta bécsi tanulmányait. Ott ismerkedett meg és kötött szoros barátságot Munkácsy Mihállyal. Bécs után a müncheni akadémiára iratkozott be, majd Párizsban szerette volna folytatni tevékenységét, szakítva a hagyományokkal, saját útját járva. Ám erre nem volt lehetősége és 1870-ben apja tanácsára visszaköltözött Marosvásárhelyre. A kisvárosi élet, a sikertelenség, ami a művészetét kísérte, szerelmi csalódása depresszióba taszította, és 1871-ben öngyilkos lett.
Életművének kutatója, Szinyei Merse Anna művészettörténész egyik kortársának, az 1945-ben született Szinyei Merse Pál dédunokája. maszol.ro

Dósa Géza megidézése
Kettős rendezvényen idézték fel Marosvásárhelyen a város egykori nagy festőtehetsége, az 1871-ben 25 évesen elhunyt Dósa Géza életművét, egyéniségét. Szeptember 6-án a Kultúrpalota Tükörtermében bemutatták a Maros Megyei Múzeum kiadásában megjelent Dósa Géza-monográfiát, majd a kötet szerzője, dr. Szinyei Merse Anna művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főmuzeológusa rendkívül érdekes vetített képes előadást tartott Dósa-kortársak – akiknek megadatott a kiteljesedés címmel.
A kétnyelvű albumot elsőként Cora Fodor művészettörténész, a megyei múzeum képzőművészeti részlegének munkatársa méltatta, majd kollégája, Oniga Erika és a könyv szerkesztője, Gálfalvi Ágnes, a Lector Kiadó munkatársa beszélt a fontos kiadvány megszületéséről. A kötet kezdeményezője és szorgalmazója a képtár közben elhunyt muzeológusa, a festőművész Szabó Zoltán Judóka volt. Az ő érdemeit dr. Szinyei Merse Anna is külön kiemelte, amikor a monográfia sajátosságait taglalta. A budapesti vendég hangsúlyozta azt is, milyen jelentős megvalósítás, hogy Dósa Gézának állandó kiállítást nyitottak a Kultúrpalotában. Kérte a közönséget, hogy ha módjuk lesz rá, a Magyar Nemzeti Galéria Dósa-anyagát is tekintsék meg.
Szinyei Merse Annával vásárhelyi jelenléte alkalmával egy hosszabb beszélgetést is rögzítettünk. Az interjút majd a későbbiekben tesszük közzé mellékletünkben. Népújság (Marosvásárhely)

Kötet az újrafelfedezett művészről
„Egyike a legnagyobb magyar festőknek”
A Nagyenyeden született és Marosvásárhelyen tragikusan korán elhunyt Dósa Géza korának, a tizenkilencedik századnak egyik legjelentősebb magyar festőművésze. Ezt ma már tudjuk. Kortársai azonban nem ismerték föl zsenialitását, végül ez is okozta, hogy az alkotó az öngyilkosságba menekült. Jelentőségére jóval később eszméltek föl, ma a budapesti Magyar Nemzeti Galéria és a Maros Megyei Múzeum képzőművészeti galériája őrzi legtöbb, fennmaradt alkotását. Az alkotóról dr. Szinyei Merse Anna művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főmuzeológusa írt könyvet, amelyet szeptember 6-án a Kultúrpalota Tükörtermében mutattak be, a könyvbemutatót követően a művészettörténész Dósa-kortársak – akiknek megadatott a kiteljesedés címmel tartott vetített képes előadást. Az eseményről rövid beszámolót már olvashattak az előző Múzsa-lapszámban: felszólaltak Oniga Erika és Cora Fodor művészettörténészek, a kötet szerkesztője, a marosvásárhelyi Lector Kiadó munkatársa, Gálfalvi Ágnes pedig a könyv struktúrájáról szólt:
– Kétnyelvű kiadványról van szó, ezt nagyon fontos kiemelni. A Maros Megyei Múzeum kezdte a többnyelvű kötetek kiadását pár évvel ezelőtt, ezáltal a román anyanyelvű festőművészeknek, érdeklődőknek is alkalmuk nyílik megismerni az erdélyi magyar festőket. A kötet alapos bibliográfiával, adatokkal rendelkezik, a szöveget Csortán Ferenc ültette át románra. Szabó Zoltán előszavát követi a Szinyei Merse Anna monográfiája, a szerző összehasonlító módszerrel helyezte el Dósa művészetét a kortárs művészeti életben. Ezután következik a galéria, majd a jegyzetek. A kötet létrejötte meghatározó módon Szőcs Katalin és Szabó Zoltán érdeme, ők harcoltak érte leginkább. Ioan Şulea és Cora Fodor szakmai szempontból rengeteget segített a kötet létrehozásában, köszönöm nekik.
Szinyei Merse Anna elmondta:
– 1975-től kezdődően álltam rá a magyar festészet 1860 és 1910 közötti, csodálatos korszakának kutatására, akkor a legelsők között figyeltem fel arra, hogy van egy méltatlanul elfeledett művészünk. Ki az, aki merészelt 1871-ben modernebbül festeni, mint Szinyei Merse Pál? Amikor egy müncheni festőnövendék úgy fest meg egy anyát és gyermekeit ábrázoló életnagyságú kompzíciót, hogy szó sincs a hagyományokhoz való ragaszkodásról, az olyan bátorságra vall, amire méltán figyelt fel 2010 körül néhány külföldi kolléga. 1983-ban már erősen kezdtem kutatni Dósát és felkereshettem Olariu Györgyöt, nagyszerű segítsége azokban a nagyon nehéz években igen sokat jelentett. Viorica Herbean cerberusként őrizte a képeket, Török Gáspár segítségével mégis elkészíthettem a fotókat, amelyeket monografikus tanulmányomban mellékeltem – így loptuk ki Marosvásárhelyről Budapest számára a Dósa-képeket. Plájás István, Bordy András és mások is sokat segítettek Dósa megismertetésében. Erdélyben Dósa-művekkel nagyon nehezen tudta gyarapítani gyűjteményét a képtár, Budapesten számos magángyűjtő tulajdonában vannak alkotásai. 2001-ben szerveztem egy tanulmányutat, és megismerhettem Szabó Zoltán Judókát – ma nem ülnénk itt, ha ő nem dolgozott volna a legönfeláldozóbb módon Dósa megismertetésének szolgálatában. Köszönöm Szőcs Katalinnak, Gálfalvi Ágnesnek, Oniga Erikának, Soós Zoltánnak, Cora Fodornak és Ioan Şulea osztályvezetőnek ezt a könyvet. Amikor a magyar művészet kvalitásairól van szó, nem ismerek tréfát, mégis csodálatos barátsággal fejeztük be a közös munkát, és elkészülhetett ez a kötet. Kérem, látogassák a marosvásárhelyi képtárat és a budapesti Magyar Nemzeti Galériát, ott eredeti csodálatos színeikben láthatók az alkotások. A két galériának össze kellene fogni és a teljes Dósa-életművet közösen bemutatni, mert ő egyike a legnagyobb magyar festőknek. Hiszen olyan, hogy legnagyobb magyar festő, nincsen – mondta a szerző.
Amint azt az interneten is olvashatjuk, Dósa Géza elszegényedett erdélyi nemesi családba született, apja Dózsa György ügyvéd, anyja Gyarmathy Róza. Apja az 1848-1849-es szabadságharcban hadbíróként tevékenykedett, ezért bujdosni kényszerült, először álnéven szappangyáros lett Kolozsváron, majd életét Marosvásárhelyen állatorvosként fejezte be. Dósa Géza már tízévesen Simó Ferenc kolozsvári rajziskoláját látogatta. Tanulmányait 1862-től a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte, ahol rajztanára Péterffy Károly volt, majd 1864-től beiratkozott a budapesti református főgimnáziumba és egyúttal Székely Bertalan magántanítványa lett. 1865-ben részt vett az Eötvös József miniszter által történelmi festményre kiírt pályázaton, ahol Bethlen Gábor tudósai között című vázlatával ötszáz forintos ösztöndíjat nyert. Az ösztöndíj segítségével 1866-ban beiratkozott a bécsi képzőművészeti akadémiára, ahol Karl Wurzinger tanítványa lett. Itt kötött szoros barátságot Munkácsy Mihállyal, aki ekkor – szintén állami ösztöndíjjal – az akadémia hallgatója volt. 1869-től a müncheni akadémián Wagner Sándor tanítványa lett, de még ugyanebben az évben – Gustave Courbet Kőtörők című művének hatására – kilépett és önálló műtermet nyitott. Megrendelésre arcképeket és történelmi képeket is festett, többek között ekkor festette meg Az ónodi országgyűlés című képét. 1870-ben apja kérésére visszatért Marosvásárhelyre, ahol arcképfestésből próbált megélni. Sikertelensége, rossz anyagi helyzete is közrejátszhatott abban, hogy 1871 tavaszán egy szerelmi ügy miatt öngyilkos lett. Művészetét csak évtizedekkel halála után kezdték értékelni. 1941-ben Kolozsvárott, 1944-ben Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban tartottak műveiből emlékkiállítást.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)