Színpadon az Eszponkák
Nyárvégén érkezett. Elkérte az Eszponkákat. Nem ismertük egymást. Annak ténye, hogy átjött egy országhatáron és a Kárpátokon, elegendő volt ahhoz, hogy elérje célját. És volt valami a tekintetében, valami bizalmat keltő.
Adtam hát mindent Sata Árpád rendező-színésznek, hadd válasszon szíve szerint.
Lányát, Sata-Bánfi Ágotát, az előadóművészt nem ismertem. Első beszélgetésünk után teljesen megnyugodtam, rekedtes, mély hangja talál az Eszponkákhoz. Apróka termetét csak a bemutató napján, április 18-án nyugtáztam Egerben. Mondtam is, hogy minden külsőség adott ahhoz, hogy varázslatos legyen az előadás.
Ültem ott az első sorban, egy lépésre az előadóművésztől s ugyanennyire a saját éltemtől. Valamikor az elején a tekintetünk találkozott.
Minden rendben, nagyon ügyes vagy! – bólintottam nyugalmam teljességével.
S beindult egy varázslat. Hangszín tökéletes, a díszlet gyönyörű, belülről is sugárzik minden.
Ülök ott és hallgatom az életem utóbbi tíz évét részletekben. Hálás vagyok, hogy megadatott ez nekem. Közben érzem, hogy figyelnek. Balra nézek, s tőlem nem messze egy kislány ül. Lehet úgy 13 éves. Leplezetlenül figyel. Nézi a reakciómat. Hogy tetszik-e, hogy meghatódok-e, nevetek-e?
Elmosolyodok.
Vajon mikor felejtettünk el, mi felnőttek, őszintén és bátran kíváncsiak lenni?
Ránézek, mosolygok. Visszamosolyog.
A hátam mögött hangos szipogás hallatszik. Nagyot nyel az illető, s néha nagyokat nevet. Szeretnék megfordulni, megnézni, ki is ő? Szeret élni – állapítom meg.
Aztán sorra kerül az az írás, ami alatt egyre sebesebben húzogattam a nyakláncomra fűzött eszponkát. Azt a különlegeset, amit ajándékba kaptam egy nappal előtte. Hallgatom azt a nehéz történetet a havas fával, az utolsó csutakkal, szívemet átjárja az a mélységes szomorúság, amit akkor éreztem. Akkor, mikor szinte feladtam. Amikor haza akartam menni.
Aztán nevettünk. Majd tapsoltunk.
Felkérném a színpadra a szerzőt! – mondta Árpád.
És hallgattam a tapsot. Majd a gratulációkat. Láttam elmorzsolt könnycseppeket. Büszke, elszármazott székely tekinteteket.
Köszönöm, hogy láthattam, hallhattam.
Hála érte: Sata Árpád rendezőnek, Sata-Bánfi Ágota színésznőnek, Dósa Csillának a gyönyörű díszletért, Horváth Enikőnek a szervezésért.
És köszönetem mindenkinek, aki eljött és megnézte.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)