Az 1848-as szabadságharc idején a románok vérengzése sok magyar áldozatot követelt. Kisenyeden 140 magyart mészároltak le. Andrei Saguna román ortodox püspök körlevelében felszólította híveit, fegyverkezzenek fel. 1848 októberében Gerendkeresztúron meggyilkolták a környéken összegyűjtött 200 magyar nemest, Kocsárdon 60 magyart mészároltak le, méghozzá – miként Domokos Pál Péter írta – „oly kegyetlen vandalizmussal […], hogy a jegyző családjának három tagja, látva a borzalmakat, fölakasztotta magát”. Október 23-án pedig Zalatna mellett játszódott le az addigi legborzalmasabb esemény. Kacziány Géza Magyar vértanúk könyve – Alsó-Fehér megyei tömegmészárlás című könyve szerint Zalatnán Petre Dobra kiadta a jelszót, hogy a magyarokat le kell gyilkolni. „Vadállati kínzásokkal ölték meg a védteleneket. Némely magyar férfi, nő és gyermek húsz-harminc sebet is kapott, s még élt; mások a fájdalomtól megtébolyodva, meztelenül futkostak, a hörgés, a sikoltás, rémes kiáltozás a fegyverek ropogásával vegyült, s mindaddig tartott, amíg a szerencsétlenek mozogni bírtak. ” A vérengzés folytatódott, Borosbocsárd, Sárd, Magyarigen, Boroskrakkó, Körösbánya, Topánfalva, Hegyalja, Borbánd, Kis- és Nagyhalmágy következett. Egyedül Balázsfalva körzetében 1848 októberének legvégén már 400 halottat emlegetnek a források. (A magyar áldozatok számát csak ebben az időszakban és csak ebben a megyében 2000 és 2500 közé teszik óvatos becslések.) Mindennek híre eljutott az ekkoriban mintegy hatezer lakosú, színmagyar iskolavárosba, Nagyenyedre is. Negyvenkilenc januárjának első napjaiban alig több, mint a lakosság fele tartózkodott ott: a helybéli férfiak nagy része a honvédségnél volt. 1949. január 8-án Axente Sever vezetésével felfegyverzett román csapatok rárontottak a város védtelen magyar lakóira. Szörnyű kegyetlenséggel gyilkolták az embereket, a házakat felgyújtották. A minorita rendházba menekült 300-400 nőt és gyermeket meztelenre vetkőztetve kihajtották a piactérre, és végignézték, hogyan fagynak meg a mínusz húsz fokos hidegben. Kisgyermekeket lábuknál fogva vertek a falhoz, az anyja keblére borult csecsemőt, a férje tetemét testével védelmező asszonyt dárdákkal, lándzsákkal szögezték szeretteik testéhez. A nemi erőszak, a rablás mindezek kísérője volt. A vérengzés egészen január 17-éig tartott, a rettenetes hidegben a hegyek közé menekültek után folytatódott az embervadászat, és több környező települést is elpusztítottak. Nagyegyeden leégett a 33 ezer kötetes könyvtár, az éremgyűjtemény, az erdélyi református püspökség és a megye levéltára. A halálos áldozatok számát egyesek 700-800-ra, mások ezerre teszik. Azonban ha azt vesszük, hogy hiteles források szerint körülbelül kétezren menekültek a hegyekbe, s nagy részük a körülmények és a napokig tartó üldözés miatt nyilván elpusztult, a szám megduplázható. Dél-Erdély és Nagyenyed magyarsága a mai napig nem heverte ki az 1848–49-es magyarirtások következményeit: az etnikai arányok döntő mértékben megváltoztak, sok falu egyszerűen kihalt. Ma Nagyenyeden a kollégiummal szemközt, a vár falán, észrevétlenül, szinte beleolvadva a kövekbe kicsinyke kőtábla áll, rajta mindössze ennyi: „1849. január 8. ” /Domonkos László: Kegydíj. Román vérengzés Enyeden ezernyolcszáznegyvenkilencben. = Magyar Nemzet, márc. 17./

A Nyugati Magyarság 2007. november-decemberi összevont számának címlapján áll a megjegyzés: Búcsúszám. A XXIV. Évfolyamában a lap, ,,A demokratikus és nemzeti szellemű nyugati magyarság havilapja” küldetéssel aposztrofáló újság megszűnik. Főszerkesztője, Miklóssi István 1990-ben telepedett haza Kanadából küldetéstudattal Budapestre, hogy itt szerkessze a folyóiratot. Rendszeresen kért írást az erdélyi sorsról. Vezércikkben Domonkos László megírta, a megszűnés: csatavesztés ugyan – mégis, „Adyt követve, üdvözlet a győzőnek jár. ” Ne feledjétek el a Nyugati Magyarságot, ne feledjétek el, hogy ehhez a magyar világhoz tartoztok, miként hűséggel e lap is mindhalálig…”. /Sylvester Lajos: Ismét megszűnt egy lap (Búcsúzik a Nyugati Magyarság). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 12./

Polgárháború és vérengzések Alsó-Fehér vármegyében 1848–49-ben című háromnapos rendezvénysorozattal emlékeztek Nagyenyeden az 1849. januári vérengzésekre. Előadásokkal, könyvbemutatóval, kiállítással elevenítették fel az 1849. január 8-án történteket, amikor Axente Sever Csombordnál, a befagyott Maros jegén feleskette embereit, mindent megtesznek, hogy kő kövön ne maradjon Nagyenyeden. A város magyarságának nagy része, körülbelül nyolcszázan estek áldozatul a vérengzésnek, amely tovább folytatódott Fehér megye magyarlakta településein. „Nem két fegyveres erő állt itt egymással szemben, a befagyott Maroson átkelő portyázók etnikai tisztogatást végeztek” – fogalmazott Rácz Levente megyei RMDSZ-elnök. Sógor Csaba európai parlamenti képviselő is szólt az egybegyűltekhez, feltette a kérdést, hogy miért nincs jelen a román nép képviseletében senki, hiszen együtt kellene szembenézni a múlttal a közös jövőért. Az ünnepi istentisztelet után az egybegyűltek kopjafát helyeztek el Nagyenyeden. /Tamás András: Kopjafát állítottak Enyeden. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 12./ Bemutatták Domonkos László Nagyenyedi ördögszekér című, a témát feldolgozó könyvét. Az előadók kitértek az Alsó-Fehér vármegyében történt magyarellenes vérengzésekre. Sógor Csaba hangsúlyozta: „1849. január 8. Fehér megye magyarságának a holokausztja, hiszen ekkor vesztette életét többek között Nagyenyed, Magyarigen, Boroskrakkó, Sárd magyar lakosságának nagy része. ” „Az örmények, zsidók nagyobb tragédiák után talpra álltak, úgyszintén a világháborúk vesztesei: japánok, törökök, németek. Meg kell tanulnunk összefogni, a múlt hibáiból tanulni, hogy szellemiekben, lelkiekben, anyagiakban és számszerűen gyarapodhassunk. Ma a forradalom nem karddal zajlik, a gazdasági verseny, az európai uniós buktatók és lehetőségek között kell hősi túlélőknek lennünk” – tette hozzá Sógor Csaba EP-képviselő. /Sógor: nekünk hősi túlélőknek kell lennünk. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 12./

Nagyenyeden és a felenyedi templomban emlékeztek az 1849-es magyarellenes vérengzésre. Török Ferenc akkori lelkész közvetítő szerepet vállalt a román támadók és a polgári lakosság képviselői között, de családjával együtt áldozatul esett a vérengzésnek. Megjelent Barabás János kolozsvári magyar konzul, aki rövid hozzászólásában a nemzettudat jelentőségét emelte ki, és azt hangsúlyozta, hogy a fiatal generációval is meg kell ismertetni a történteket. A hegyaljai magyar történelem igen jó ismerője, dr. Gudor Kund Botond szakavatott kalauzolásával a háromnapos emlékezés után autóbusszal járták végig Boroskrakkó, Borosbenedek, Sárd, Magyarigen elhagyott vagy igen kevés lélekszámú református templomait, és ugyancsak Magyarigenben a katolikus templom udvarán található, és az ompolygyepűi (Presaca), Lukács Béla által készített emlékművet (1899), majd a gyulafehérvári vár árkait tekintették meg. Mindenhol akad egy-egy nyom a jeltelen tömegsírokról, amelyről a legtöbb helyen tudják a mai helybeliek, hogy mit is rejtenek, és babonásan kerülik őket. Itt-ott a pincékről is tudni, ahová bezárták azokat a magyarokat, akiket azután kifüstöltek, majd lemészároltak. A román értelmiség hallgat, az ompolygyepűi polgármester nem érti, hogy miért is jönnek ide évente többször a magyarok. Nagyenyeden mellszobrot állítottak a vérengzést vezető Axente Sever emlékére és utcát neveztek el róla. Rácz Levente, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöke elmondta, etnikai tisztogatás történt, nem fegyveresek álltak egymással szemben. Bemutatták Domonkos László Nagyenyedi ördögszekér című, az öldöklésről szóló dokumentumregényét. A könyv előszavában Margittai Gábor, a Magyar Nemzet újságírója leszögezte, ez a munka: „A megemlékezés és az együttélés botrányáról beszél, arról, hogy a rendszerváltozások után sem voltunk képesek megfogalmazni kínos és kínzó történelmi kérdéseinket a szomszédokkal szemben. Valóban felzaklató könyv ez, az emlékezés iróniája, a többség által értelmezhetetlen táblákkal, holttesteket rejtő dombokkal és betemetett kutakkal. Arról szól, hogy emlékezés nélkül felejtés sincs, a bűntudat nélküli embernek még megbocsátani sem lehet. Ezért nem szabad felejtenünk és minduntalan emlékeznünk kell, mert halottainknak és önmagunknak is tartozunk ennyivel. ”Dr. Egyed Ákos történész, akadémikus átfogó előadást tartott. A rendezvényen részt vett H. Szabó Gyula, a Kriterion könyvkiadó igazgatója, aki bemutatta Murádin Jenő Megsebzett szobor című könyvét. /Bakó Botond: Nagyenyed. Emlékezés nélkül felejtés sincs. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

Délvidéki S. Attila közel két évtizede kutat. Ennek eredménye egy roppant méretű összefoglaló munka, sokkötetes könyv lesz. A tervezett könyvsorozat címe: Lángoló temetők – Az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai (1268–1868). Ezt mutatja be a most megjelent Fejeztek a rácjárások történetéből című kötet. Ismeretterjesztő jellegű, de tudományos igényességű könyv, szerb és angol nyelven is megjelenik majd. Jeszenszky Géza történész, egykori magyar külügyminiszter, Arday Lajos és Barta János MTA doktorok, Domonkos László sokkötetes szerző és még sokan mások ajánlják az olvasó figyelmébe. Teljesen új megközelítést nyújt nemcsak a Csernovics pátriárka által végbevitt nagy rác betelepítésnek és az úgynevezett Kossuth-legendának is, amikor a magyar forradalom vezéregyénisége állítólag kijelentette volna: „Akkor döntsön köztünk a kard!” A mindenért magyarokat hibáztató történet a szakadár lázítók meséje, amit a szerbezés hívei utólag koholtak: Kossuth és Sztratimirovics György ténylegesen nem találkozott soha, 1865 előtt. Mi több, a vérgőzös mondat eszmei szerzője valójában maga Sztratimirovics, aki a legközönségesebb háborús bűnökre és népirtásra uszította híveit a máig elhallgatott kiáltványaiban… A tanulmánykötet legmegrendítőbb állomása az aknamunkájukat magyar oldalon kifejtő áruló osztrák katonatisztek segítségével 1848. július 14-én Bácsszenttamáson (ma Szenttamás) végbevitt magyarirtás, amelyet hihetetlen kegyetlenséggel hajtottak végre a városkát megszálló, úgynevezett „rácvédő” (szerbobranac) lázadók. Zákó István 1848-as országgyűlési képviselő szerint csak a kikarózott emberfejek száma 1500-ra ment, a szerző aprólékos mérlegelés után mintegy kétezerre becsüli a halálra kínzott fegyvertelen szenttamási emberek, édesanyák és kisgyermekek számát. Tiszaföldvár (ma Bácsföldvár) magyarságát ugyancsak legyilkolták három nap múlva, ugyanilyen bécsi aknamunka következtében. Az áldozatok maradványait mindmáig az óbecsei út mellett látható hatalmas Csonthalomban vannak. A magyar történetírás azóta sem dolgozta föl a tárgyat: ha eltekintünk a földvári templomban gúlába rakott magyar gyermekfejeknek itt-ott olvasható esetétől (ami gyakran összemosódik a később lemészárolt zentai magyarság koponyahegyeivel), mindkét magyarirtásról e kötet tárgyalja először. 1849 februárja táján Bácsszenttamás és Tiszaföldvár rettenete megismétlődött egész Dél-Magyarországgal: Sztratimirovics szabad kezet kapó fegyveresei gyökeres nemzetiségi tisztogatásokba kezdtek az Al-Dunától Kaponyáig és Zentáig, a kor legnagyobb magyarirtásának a színhelyéig. Mindennek nem állítottak emléktáblákat, szobrokat, a történt gyilkosságoknak nyoma sincs a tankönyveinkben. Cseres Tibor és Matuska Márton délvidéki vonatkozású könyvei óta nem született hasonló jelentőségű kötet e tárgyban. A kötetet, mely a délvidéki történelem tanulmányozóinak fontos kézikönyve lehet, részletes irodalom- és forrásjegyzék, lapalji jegyzetek, név-, hely- és tárgymutató teszi teljessé. /Dzsida Eszter: Fejezetek a rácjárások történetéből. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 18./

A Zsil völgyi születésű, nagy vadászati szakíró, katonatiszt Maderspach Viktor /1875 – 1941/ erdélyi vonatkozású könyveit mutatják be a napokban Hunyad megyében. A szerző Budapesten élő leszármazottai, Erdélyi Katalin, a Masszi könyvkiadó igazgatónője és Domonkos László, Duna TV-s szerkesztő társaságában érkeznek a megyébe. Maderspach Viktor könyvei mellett Domonkos László is bemutatja két, szintén erdélyi ihletésű kötetét. A könyvbemutatók október 8-án kezdődnek Déván, a Téglás Gábor Iskolában. /Gáspár-Barra Réka: Maderspach Viktor könyvei Hunyad megyében. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 8./

Emlékezetes múltidézést jelentettek Lacsny Péter és Domonkos László Hunyad megyei könyvbemutatói. Lacsny Péter Maderspach Károly ükunokájaként a családban élő emlékek sokaságát osztotta meg közönségével. Maderspach Viktor három könyvét mutatta be unokája, Lacsny Péter. A budapesti Masszi Kiadó gondozásában megjelenő kötetekről beszélve emlékezett Maderspach Viktor rendkívül olvasmányos, betiltásuk ellenére is sok kiadást megért könyveire. A bemutatott Menekülésem Erdélyből, Az oláhok vérnyomában a Fekete-tengerig, illetve a Páreng-Retyezát című kötetei érdekfeszítő olvasmánynak ígérkeztek. Domonkos László író, esszéista az első világháború magyar borzalmainak és hőstetteinek kevésbé ismert részleteire emlékezett Az elárult hadosztály című művében. A kötet az erdélyi, balassagyarmati és muravidéki önkéntesek hősies ellenállásáról szól, akik igyekeztek megakasztani a trianoni gőzhengert. Az 1918. december 1-i „egyesülés” nyomán benyomuló román csapatokkal szembeni ellenállásra szerveződő Székely Hadosztály a magyar kormány részéről nem igazán kapott támogatást. Ezért beszélhetünk elárult hadosztályról. Hiteles történelmi adatokra támaszkodva bemutatta a három elkeseredett „végvári” küzdelmet. Ugyancsak dokumentált kötetben /Nagyenyedi ördögszekér/ tárta az olvasó elé Domonkos László az 1849. január 8-i nagyenyedi vérengzést. Ezen a napon Nagyenyeden ezernél több védtelen magyar embert mészároltak le a mócvidéki román felkelők. Legalább ennyien pusztultak még el azok, akik a fogcsikorgató fagyban menekülni próbáltak. És porrá égett a város. A pusztítás mértéke a második világháborús Drezdáéhoz volt hasonló, csakhogy itt nem a bombák, hanem az eszeveszett düh lángja pusztított. A gyilkosokat mai napig hősként tisztelik Romániában. Állati kegyetlenséggel pusztított el egy védtelen várost tízezer román hegylakó, – ismertette a szerző Nagyenyedi ördögszekér című kötetét. A nagyenyedi vérengzés, illetve a korábbi Horea féle felkelés volt az, ami borzalmával felborította e vidéken az etnikai viszonyrendszert. Félelmet hagyott maga után, szórvány vidékké téve Dél-Erdélyt – fogalmazott Domonkos László. /Gáspár-Barra Réka: Maderspach Viktor és Domonkos László könyvei. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 13./

Megismerni az elfelejtett történelmet
Nagyvárad – A nagyváradi EMI által szervezett kedd délutáni kötet- és lapbemutatón az anyaországi meghívottak a magyar történelem elfelejtett hőseinek megismerésére hívták fel a figyelmet.
Kedd délután alig maradt ülőhely szabadon a Lorántffy Zsuzsanna Egyházközpont múzeumtermében olyan sokan jöttek el Az elfelejtett parancsnok – Kratochvil Károly élete című kötet bemutatójára. Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) nagyváradi szervezete által szervezett könyvbemutatón jelen volt a kötet szerzője, Domonkos László író, történész, a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap munkatársa, Erdei Katalin a kötetet kiadó Püski-Masszi Könyvesház igazgatója, és Szakács Árpád, a Nagy Magyarország, valamint az Erdélyország történelmi lapok igazgatója. Nagy József Barna, a váradi EMI tiszteletbeli elnöke köszöntötte a megjelenteket, felhívva a figyelmet, hogy Kratochvil Károly, a revíziós mozgalmak jelentős képviselője, illetve a Székely Hadosztály parancsnoka ezer szállal kötődik Nagyváradhoz, ezért kötelességünk emlékezni rá. Erdei Katalin bemutatta a Püski-Masszi kiadót, mely nem „celeb-könyvek”, hanem kifejezetten kis példányszámú, de más kiadók által mellőzött témájú könyvek kiadására szakosodott. Domonkos László örömének és megilletődöttségének adott hangot annak okán, hogy az általa sokra becsült Nagyváradon, Szent László városában mutathatja be könyvét. Megtudhattuk, hogy ez a tizenötödik kötet, mely az ő tollából született.
Elfelejtett parancsnok
A kötet műfaji besorolását tekintve történelmi esszék gyűjteményének mondható és a budapesti, illetve főleg a veszprémi levéltárban őrzött Kratochvil-hagyaték felhasználásával készülhetett el. Egy nagy katonáról és egy nagy emberről szól, akit egyesek némi túlzással Erdély második Bemjének tekintenek. Hadvezéri teljesítménye nem hagy kétséget maga után, fontos helye van a legnagyobb magyar katonák sorában. Első világháborús hőstetteiért 1929-ben megkapta a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. 1914. végétől alezredesként a magyar királyi honvédség nagyváradi 4. gyalogezredének parancsnoka. Ezt az ezredet hívják később az agyagemberek ezredének, mivel a mostoha körülmények között vívott harcok során egyenruhájuk a felismerhetetlenségig összesározódott. A Székely Hadosztály parancsnokaként a hiányos felszerelés és az ellátásra irányuló szabotázs ellenére számos katonai küldetést teljesít. A fegyverletétel után Brassóban halára ítélik, de 1921-ben végül felmentik. Ezt követően is aktív életet él, megalapítja a Székely Hadosztály Egyesületet, mely elsősorban revíziós tevékenységet folytat.
Levelek
Végezetül Domonkos László felolvasott néhány olyan levelet, melyet Kratochvil Károly egykori katonáitól és tisztelőitől kapott. Többek között egy Biharból keltezett írást, valamint Márton Áron püspök által írt levelet is idézett. A rendezvény végén Szakács Árpád bemutatta az általa igazgatott Nagy Magyarország és Erdélyország című lapokat, melyek – mint mondta – egy konzervatív világlátás képviselői. Témaválasztásban különböznek a versenytársaiktól, hiszen olyan feledésbe merült témákat, elhallgatott hősöket idéznek meg, melyekkel más – sok esetben állami pénzből támogatott – történelmi lap nem foglalkozik.
Mészáros Tímea, erdon.ro

A 20. század erdélyi Bemje - életrajzi kötet Kratochvil Károlyról
A Székely Hadosztály parancsnokáról szóló könyvet mutattak be a szerdán délután a Hagyományőrzési Forrásközpontban.
Domonkos László szegedi származású, de Budapesten élő újságíró, közíró, a Duna Televízió munkatársa tavaly jelentette meg a Püski Masszi Könyvesház kiadásában a Székely Hadosztály parancsnokának, Kratochvil Károlynak az életrajzát Az elfelejtett parancsnok címmel. Egy évvel korábban Az elárult hadosztály címmel történelmi esszét jelentetett meg a Székely Hadosztály történetéről, szintén az említett kiadónál.
Az udvarhelyi könyvbemutatón a forrásközpont munkatársa, Mihály János tartott rövid bevezetőt, majd Erdei Katalin, a könyvkiadó igazgatója beszélt a Püski Masszi Könyvesházról, annak kiadványairól.
Domonkos László hosszú ideje kutatja az 1869-ben a monarchiabeli Brünnben (a mai csehországi Brno városa) született, de Brassóban gyerekeskedett, később pedig katonai karriert befutó Kratochvil Károly életét, aki harmincéves korában már a Ludovika katonai akadémia tanára volt. Az első világháborút követő igen zűrzavaros időben Kratochvil volt az, aki néhány ezernyi, főleg székely katonákból álló hadereje révén megálljt parancsolt az előrenyomuló román hadseregnek Erdély nyugati részén.
Az eseménysor, illetve Kratochvil Károly személye méltatlanul kevéssé ismert – hangsúlyozta Domonkos László, hozzátéve, hogy Magyarország történetírásában az utóbbi néhány évtizedben olyan mulasztások és bűnök történtek, amit ma is „nyög" az utókor – ezt szerinte jól jelzi, hogy ha megkérdeznénk, hogy hányan hallottak a Székely Hadosztályról, tíz emberből talán egy tudna valamit mondani róla.
Az első világháborút és az ún. „őszirózsás forradalmat" (ami egyes kutatók szerint sem őszirózsás, sem pedig forradalom nem volt) követően 1918 novemberében, Gyergyóholló térségében megjelentek az első román katonák Erdély földjén, majd fokozatosan megszállták Székelyföldet. Kolozsvárra, ahol jelentős magyar haderő tartózkodott, jelzett év karácsonyán vonultak be, mert a magyar kormány a nemzetközi megállapodás értelmében az ún. demarkációs vonalak mögé rendelte vissza a hadsereget. 1919. január 5-én a kolozsvári helyőrség parancsnokává még novemberben kinevezett Kratochvil Károly – miután az általa irányított hadtesteket teljes felszereléssel hazahozta az olasz frontról – a román betörés hírére főleg székelyekből álló haderőt toborzott.
A Székely Hadosztálynak nevezett haderő Kratochvil január 13-án kiadott hadparancsa nyomán a Máramarosszigettől (a Király-hágón át) a Belényesi-medencéig tartó, mintegy 170 kilométeres szakaszon gyakorlatilag lezárta a román hadsereg Magyarország felé nyomulását. Frontszakasz alakult ki, amit a hiányosan felszerelt magyar katonák egészen április 16-ig tartottak – e néhány hónap alatt állandó összecsapások voltak a két fél között.
„Eddig és ne tovább!" – ezt az elvet tartották szem előtt a magyar katonák, akik a Tanácsköztársaság, tehát a kommunisták hatalomátvétele (1919. március 21.) után egy hónappal, április 16-án kénytelenek voltak feladni állásaikat és a mai Magyarország észak-keleti részére visszavonulni. A történethez az is hozzátartozik, hogy a Károlyi-kormány egy francia ultimátum, az ún. Vix-jegyzék miatt mondott le márciusban: francia követelésre a magyar hadsereg a Tisza vonaláig kellett visszavonuljon, a kelet-magyarországi területekre a román közigazgatás terjedt volna ki.
Domonkos László elmondása szerint a Székely Hadosztály gyakorlatilag két tűz közé szorult – keletről a román hadsereg, nyugatról pedig a budapesti hatalmat kiszolgáló „szedett-vedett" vöröskatonák közé kerültek, utóbbiaktól nemhogy támogatást, de inkább támadásokat kaptak. Április 26-án Demecser községnél Kratochvil Károly kiadja utolsó hadparancsát, amiben – látva a reménytelenséget – katonáira bízza a további cselekedeteket. A katonákat hazaengedik, a parancsnokot internálják a románok: Brassóban házi őrizetben tölt majd két évet (itt ismeri meg feleségét, Izay Borbálát) – ahol eljárás folyik ellene, amiben a halálbüntetés is „benne van", de végül elengedik, 1922-ben pedig ismét katona lehet.
Aztán rövid időn belül, 1924-ben érthetetlen okokból mellőzik, nyugdíjazzák – a két világháború között igen aktív civil életet él (cikkeket, könyveket ír, egyesületeket hoz létre, előadásokat tart), kapcsolatban van Magyarország vezetőivel. A második világháború idején (ekkor már 71 éves) az akkori Magyar hadügyminisztérium kétszer is elutasítja azt az elképzelését, hogy székely katonákból szervezzen különleges haderőt – a háború végkimenetele, az orosz megszállás megtöri, 1946-ban meghal. A 20. század Bemjének is nevezett katonatiszt sírja a rákoskeresztúri temetőben van.
Domonkos a könyvbemutatón elmondta, hogy a Kratochvil-életrajz alapja a veszprémi levéltárban fellelhető 19 óriási doboznyi hagyaték, aminek feldolgozásában segítségére volt Nagy Szabolcs történész. A parancsnok halála után felesége, Borbála balatonszepezdi villájukban élt – a házba az új hatalom egy felvidéki családot telepített, akik összebarátkoztak vele, leszármazottaik mai napig ott élnek. Kratochvil Károly felesége 1982-ben hunyt el – gyerekük nem volt, fogadott fiuk az 1956-os eseményeket követően disszidált, fia ENSZ-katona lett, 1974-ben Cipruson békefenntartóként szolgált, ott érte a halál.
Domonkos László szerint Kratochvil Károly (akinek első erdélyi szobrát Kövér László avatta fel Kézdivásárhelyen 2009-ben) parancsnokságának és a Székely Hadosztály többhónapos harcának jelentősége abban állt, hogy a román hadsereg annyira megijedt az ellenállástól és a székelyek, magyarok haderejétől, hogy az eseményeket követően nem került sor Erdélyben etnikai tisztogatásra, illetve vérfürdőkre, mint 1848-ban.
A könyv kapható a Corvina könyvesboltban és a Hagyományőrzési Forrásközpontban.
Dokumentumfilm a Székely Hadosztályról
Kratochvil Károly életéről, illetve a Székely Hadosztályról idén dokumentumfilm készül – a film szerkesztője és a könyv szerzője, Domonkos László arra kéri azokat az erdélyi, székelyföldi személyeket, akiknek pl. apjuk, nagyapjuk a Székely Hadosztályban harcolt, visszaemlékezésekből, írásos emlékekből információi vannak a hadosztályról vagy annak parancsnokáról, jelezzék ezt saját e-mail-címén (dlaszlo@externet.hu), illetve a könyvkiadó elérhetőségén (1097, Budapest, Tóth Kálmán u. 33.,www.puskimasszikonyveshaz.com)
Katona Zoltán. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Kratochvil Károly, az elfelejtett parancsnok
Tegnap este a kézdivásárhelyi Vigadóban a székelyföldi könyvbemutató-sorozat utolsó helyszínén mutatták be Domonkos László Az elfelejtett parancsnok – Kratochvil Károly élete című, történelmi ihletésű könyvét, melyben a szegedi születésű szerző a rendkívül ellentmondásos 1918-as időszakot, a Székely Hadosztály megalakulását és Kratochvil Károly életét örökítette meg.
A kötet szerzőjét és Gedei Katalint, a Püski-Masszi Könyvesház igazgatóját házigazdaként Péter János, a Kézdiszéki Székely Tanács kézdivásárhelyi alelnöke, Kratochvil rövid életrajzát pedig Bíró Levente tanító mutatta be az érdeklődőknek. A szerző elmondta, a kötetnek köszönhetően készül a Székely Hadosztállyal foglalkozó dokumentumfilm is. (Iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kratochvil Károly altábornagy három kívánsága
Gottfried Barna és Nagy Szabolcs szerzőpáros A Székely Hadosztály története című, még nyomdafesték-illatú könyvét olvasom (Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2011).
A téma felette érdekel, a számomra elérhető információkötegekből már évtizedek óta próbálom kiszálazni az első világháború végnapjainak kaotikus, kormányzati részről a nemzeti érdekeket eláruló időszakában az Erdély, benne Székelyföld megmentéséért szervezett egyetlen magyar katonai alakulat szerepét.
Érdeklődésemet az is ébren tartotta, hogy ismertem néhai professzorom, a nyujtódi Antal Árpád édesapja katonakori emlékeire és levéltári kutatásokra alapozott elhatározását a Hadosztály történetének megírásával kapcsolatosan, amiben aztán elhatalmasodó betegsége és halála akadályozta meg. (Nincs tudomásom a vonatkozó kéziratos örökség sorsáról.)
A sors játékának is vélhetem, hogy az előző hetekben Hódmezővásárhelyen ismét meglátogattuk dr. Benczédiné Szabó Gabriellát, aki féltett kincsként őriz egy Kívánságos Könyvet, amelyben az 1920-ban Ó-Tordáról Magyarországra repatriált család egyik tagja, Weress Ákos 1957-ig a házukban megforduló igen népes vendégsereg három kívánságát saját kézjeggyel hitelesíttette. Ebbe a "háromkívánságos könyvbe" jegyezte be Kratochvil Károly a következőket: A Székely Hadosztály 1918/19-ben hirdette a világnak, hogy Erdély határán egy büszke, önérzetes nép lakik, amely nem hajtja fejét idegen járom alá. Ez a harcias szellem maradjon meg örök időkig. Nem fog elmerülni, akármi történne, mert szívós, kitartó. A Székely Hadosztály puszta létezése halálos döfést adott Trianonnak, de Kun Bélának (is). Ő volt az első ellenforradalmi alakulat Magyarországon, erre legyen a Székely nemzet büszke – mert harcolt Magyarország integritásáért is.
Szent Kereszthegyi Kratochvil Károly alth., a Székely Hadosztály és Erdély volt katonai parancsnoka, a Mária Terézia Rend Lovagja
1943/XI.30. A Kívánságos Könyv egyébként kultúrtörténeti ritkaság. Közel négy évtized alatt 336 saját kezű bejegyzés került lapjaira – írja dr. Berényi Károly, a családi ereklye örökösének, a Gabi néni ugyancsak Gabriella nevű lányának férje. – Kratochvil Károly bejegyzése többek között ilyen beírók társaságában szerepel: Reményik Sándor, Áprily Lajos, Kosztolányi Dezső, Szerb Antal, Kodály Zoltán, Józan Miklós, Ravasz László, Szentimrei Jenő, Balázs Ferenc, Bartók Béla, Veres Péter, Kodolányi János, Kemény János, Nyirő József, Féja Géza, Bárdos Lajos, Sík Sándor, Fáy Aladár, Püski Sándor, Benedek Marcell, Czine Mihály, Nagy László. A költők rendszerint eredeti verseket is bemásoltak a Kívánságos Könyvbe. Egyébként dr. Benczédiné Szabó Gabriella lakásában méltó helyre került a magyar kultúrtörténeti ereklye, hisz itt található sok értékes antik bútor és tárgy mellett az az ó-tordai kanapé is, amelyben Jókai Mór is ült, amikor Torockón az Egy az Isten című regényéhez gyűjtött anyagot. A Weress család ugyanis Torda neves famíliái közé tartozott, amelyből Torda város több elöljárója került ki. Orbán Balázs külön fejezetet szentel történetének.
A Weress-hagyaték gondozója dr. Berényi Károly hódmezővásárhelyi közéleti elkötelezettségű orvos. A hódmezővásárhelyi Kívánságos Könyv, kultúrtörténeti értékét tekintve, magyarázó szövegekkel ellátott hasonmás kiadást érdemelne.
A korszak kutatói számára is ismeretlen Kívánságos Könyv a baráti közösségekre jellemzően bizalmas lenyomata annak a szellemi környezetnek, amelyhez a Brünnben született Kratochvil Károly, a "tiszteletbeli székely" tartozott. (Kapcsolatai Horthy, Teleki és Bethlen személyéig és köreikig is elértek.) A baróti Tortoma Könyvkiadó november folyamán A Székely Hadosztály című könyvvel székelyföldi könyvbemutató körútra indul. Ezt megelőzően a Székely Hadosztályról, a székelység utolsó végvári harcáról Domonkos László írt könyvet (Az elárult hadosztály).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély fölött
Nyolc és fél kilométerrel a talajszint fölött fura érzés arra gondolni, hogy most Erdély fölött van az ember. Megszámlálhatatlanul sokszor megfordultam az Erdőn Túli Földön azóta, hogy 1974-ben lelkes és tájékozatlan egyetemistaként először léptem a magyarok Szentföldjére – de ez így, most egészen más. Sohasem átélt, sohasem sejtett érzés – Erdély fölött vagyok, jó magasan. (Sőt: magosan, ahogyan ott mondják.)
De lehet-e Erdély fölé kerülni egyáltalán? Ha jobban belegondolunk: talán igen – de inkább nem. Mostanában, hála istennek, úgy tűnik: különösen nem.
Közel két óra autókázás, végig a Székelyföldön. A legelső döbbenet: alig félórával a megérkezés és alig négy órával a budapesti lakásból történt távozás után már a Nyárád vizét látom, és magyar helységnevek sorakoznak egymás után: Lőrincfalva, Havadtő, majd Balavásár, Erdőszentgyörgy, Kibéd… És szinte végestelen-végig – különösen, amint elhagyjuk a Bucsin-tető lélegzetelállító kanyarjait és meredélyeit: a látványos gyarapodás, csinosodás megannyi jele. Jóval Gyergyószentmiklós előtt, a kanyargós úton szinte egymást érik a kívül-belül Ausztriát idéző panziók: Dorottya, Hóvirág, Rubin, Lőrinc, Dorka… Tisztaság, igényesség, rend, kedves, mosolygós, udvarias emberek mindenütt.
Ami ezen legutóbbit illeti, közbevethetné bárki: hiszen így volt ez már hosszú-hosszú évtizedekkel ezelőtt is, a székely néplélek nemcsak a közismert magasröptű humorral (a legújabb: milyen a derékszögű pálinka? 90 fokos) – de a hagyományos emberséggel, még a magyarországit is felülmúló vendégszeretettel és udvarias, intelligens magatartással járt együtt mindenkor. Csakhogy a körülmények, azok a bizonyos fránya „társadalmi-politikai együtthatók”, ugye, mikor mit, mennyit tettek lehetővé… Most a magyar feliratok özöne nemcsak a világ legtermészetesebb dolga, de a helységnévtáblák mögött a megnőtt székely önállóság és öntudat, az autonómiáért folytatott (olykor akármennyire szélmalomharcnak is tűnő) konok és következetes küzdelem erőfeszítéseinek látványos, meggyőző bizonyítékai. A székely címer napja és holdja ragyog itt is, ott is. A Kárpátia koncertjén valóságos székelyzászló-erdő, jóval több a haloványkék-sárga csíkos, napos-holdas lobogó, mint a piros-fehér-zöld. (Azért utóbbiból is akad jócskán.) Az autonómiáról – éppen aktuális román belpolitikai állás ide vagy oda – szinte csak úgy beszélnek: úgyis megszerezzük valahogy, akárhogyan es, no.
Magas, jóvágású srác szállít vissza Gyergyóból a marosvásárhelyi reptérre. Húszéves múlt, a fiammal egyidős. Harminc fölöttiek is megirigyelhetik józan bölcsességét, komoly, felelősségteljes elképzeléseit, értelmét, világlátását, egész fellépését. Egy higgadt, érett ifjú reménység ül csöndes és csinos barátnőjével a kocsiban és az elemi magyar létérdekek abszolút evidenciák számára. Örs pontosan azt és pontosan úgy mondja, amit legmerészebb álmaink erdélyi magyar fiataljának, egy igazi mai székely legénynek mondania kell. Szédülten szállok ki az autóból, amikor feltűnik a Transilvania, azaz Erdély nevét viselő repülőtér felirata.
Erdély fölött száll a gép, valahol amarra a Királyhágó s az egykori, 170 kilométeres frontvonal, amit közel négy hónapon át, szörnyű körülmények között védett a Székely Hadosztály, idegen hódítóktól és a bolsevizmustól egyaránt. Közben bemondják: ellenőrizzük, becsatoltuk-e biztonsági öveinket, Magyarország fölött turbulencia várható.
Domonkos László
Magyar Hírlap

Domonkos László: Az ördög kútja
REVÍZIÓ – Hetvenöt éve került vissza Magyarországhoz Észak-Erdély
A magyarul értő milliók 17 óra 20 perckor értesülhettek a hírről a rádióból. Kozma Miklós, a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió elnök-igazgatója jelentette be a bécsi Belvedere aranytermében délután három órakor nyilvánosságra hozott döntést.
„Kedves Magyar Hallgatóim! Kedves Idegen Nyelvű Testvérek! Elfogódva, reszkető szívvel és mélységesen meghatva, azt mondhatnám, előkészületek nélkül közlöm a Magyar Rádió mikrofonján keresztül a történelem kerekének egyik legújabb fordulását. […] Az Úristen igazságossága, a történelem logikája, a magyar nemzet kitartása – amely egy tál lencséért a legnehezebb órákban, hónapokban, esztendőkben sem adta el a jövőt – és a magyar kormányok egyenes vonalú, kitűnő politikája megérni engedte azt, hogy ma majdnem ötvenezer négyzetkilométernyi, a régi Magyarországhoz tartozó terület nagyszámú lakossal rövid időn belül visszatér az anyaországhoz. Meghatott szívvel jelentem be ezt a történelmi tényt, és meghatott szívvel gondolok és gondol az egész magyarság mindazokra, akiknek érdeméből egy új, igazságosabb helyzet előállott. Meghatott szívvel gondolunk azokra, akik húsz esztendő alatt odakint, a csonka határon túl vérükkel és könnyeikkel segítettek a magyar feltámadáshoz. […] Kedves Hallgatóim! Hallgassák meg az új határt, amelyet a rádió nagy vonalakban abban a percben, amidőn Bécsből az első közlés megérkezett, már világgá szórt, de amelynek pontos vonalát most be fogom diktálni, és még egyszer el fogom ismételni, hogy idejük legyen elővenni a térképet, és arra berajzolni azt az új határt, amelyért húsz esztendeig éltünk, dolgoztunk, harcoltunk és szenvedtünk. […] Most egy percre álljon le minden munka, és egy imával teljes csöndes gondolattal köszönjük meg a Magyarok Istenének, hogy megértük a mai órát!”
Ezután egyperces adásszünet következett, majd felhangzott a Szózat. 1940. augusztus 30. volt.
Egy 35 éves hallgatóhoz a Balaton partján érnek el a rádióelnök-igazgató mondatai. A gyermekkorát Kolozsvárott töltő, Cs. Szabó László néven publikáló írástudó úgy emlékezik: „…délután félálomból felkopogtak. – Várad, Kolozsvár, Vásárhely a miénk. Valamit mondtam, azt hiszem, nem volt sok értelme. Nem éreztem semmit. – Öltözz, s nézd meg a térképet! Te jobban ismered Erdélyt. Láttam az arcokon a megrökönyödést. Mást vártak: sírást, kacagást. Megmondták a határpontokat, s nagyjában meghúztam a határt. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy pihegő, dobogó, meleg testhez érek. Erőltettem, hogy valami eszembe jusson. […] Üres volt a fejem, a sima térképen kővé meredt Erdély. Elvont, lapos, kicsi és megfoghatatlan volt, mint Alaszka. Kimentem a levegőre. […] Mentem a partszakadás alatt, zúgtak a kanadai nyárfák. A nád a világoszöld vízre dőlt. Egy tisztáson nyírfa kereszt állt, táborozó cserkészek hagyták ott. A fák hosszú, vörös sugarakat szórtak szét. Vad lárma volt a levegőben, madártalan lárma, a fák őszi panaszdala. Már nem tudom, mit kiabáltam. Bukdácsoltam az úton, bokáig léptem a nádasba, nyeltem a könnyeimet. A hír a szívemig ért.”
Összesen 43 541 négyzetkilométer, 2,633 millió lakos. Az egész Székelyföld, Kolozsvár és környéke, Kalotaszeg legnagyobb része, a történelmi Partium, Beszterce-Naszód, Szilágy, Szolnok-Doboka, Máramaros megyék, Nagyvárad és környéke, Szatmárnémeti és Szatmár megye. A román csapatok 14 nap alatt kötelesek kiüríteni ezt a területet. A magyar egységek és hatóságok bevonulása 1940. szeptember 5-én reggel 7 órakor kezdődhet meg. Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-i dátummal Gödöllőn bocsátja ki hadparancsát.
„Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadítást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!” Feljegyzik: legelsőként Csenger térségében Király Béla főhadnagy lép a trianoni határ túloldalán a visszatért földre…
A bevonuló csapatok Nagyváradtól Háromszék délkeleti csücskéig tomboló lelkesedésben, megrázó és megható jelenetek közepette, virágszőnyegen vonulnak be a visszatért észak-erdélyi falvakba és városokba. Kós Károly így írja le azokat a mámoros napokat: „Zászló és zászló mindenütt, és tenger zöld ág, virág az erkélyeken, a nyitott ablakokban és az emberek kezében. Az egész piac egyetlen hullámzó, zsibongó, mosolygó vidám embertenger. S az ősz eleji nap is vidáman süt az Égből le reánk. Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. A piacra hallottam a zúgást, amely előttük járt, mint a zivatar előtt a szél. Sebesen jött és nőtt, erősödött orkánná ez a zúgás. És itt volt. A piacon. És láttuk és láttam őket, az első magyar századot. Láttam és mindenki látta őket, és virágokkal borította őket, és ölelte őket, és végigsimogatta őket, ahogy elhaladtak ott mellettünk. És mindenki kiáltott és ordított. És a levegő reszketett attól a rettenetes hangorkántól, amelyben benne jajgatott minden kín, amit huszonkét esztendő óta belefojtottak millió emberbe, és minden öröm, ami huszonkét esztendő óta várta a maga felszabadulását. És minden imádság és minden átok ott ordított tombolva, mámorosan, részegen és szerelmes önkívületben. Ott állottam az utcán én is: százezer magyar embertestvérem között egy. És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük, és szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” Tamási Áron pedig a rádióban beszél a hazatért Ábelről: „Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt. Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy […] menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk: hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”
Bánffy Miklós a Romániai Magyar Népközösség elnökeként szeptember 2-án az alábbi nyilatkozatot teszi közzé: „Adjuk bizonyítékát ebben a történelmi órában annak, hogy mi, magyarok mindenütt és minden körülmények között meg tudjuk őrizni azt a férfias fegyelmet és magyar méltóságérzést, amelyről mindenkor tanúbizonyságot tettünk! Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély! Csak így maradunk méltók Erdély földjéhez.”
A román és a szász lakosság (42,7, illetve 3,6 százalék) csendben, viszonylag passzívan fogadja és viseli a magyar örömünnepet. Mindössze két Szilágy megyei községben, a később – nem csekély mértékben a magyarellenes román propaganda hatására – közismertté lett Ippen és Ördögkúton történtek halálos áldozatokkal járó atrocitások. Amelyekkel kapcsolatban alighanem az eseményeket feldolgozó, 2007-ben elhunyt nagyszerű erdélyi riporter-szociográfusnak, Beke Györgynek kell igazat adnunk: „A korabeli hadijelentések arról szólnak, hogy tűzpárbaj alakult ki a román franktirőrök, lesből tüzelő gerillák és a magyar csapatok között, ennek során huszonnégy honvéd elesett, a magyar csapatok pedig megtorolták hátbatámadásukat (Ördögkút, Szilágyipp).” Az ördög kútját persze ennél jóval mélyebbre ásták: román emlékművek, „elemzések”, tanulmányok sora szól máig „a fasiszta Horthy-csapatok mészárlásairól”.
A második bécsi döntés következtében létrejött, azóta is „kis magyar világként” emlegetett négyesztendős magyar államhatalom Észak-Erdélyben felbecsülhetetlen jelentőségű volt az akkoriban 1,3 milliós magyar közösség számára. Nemcsak a többek között Beke György által is kifejtett gazdasági, szellemi-kulturális és lélektani hatások, hanem az általános felszabadultság, bizakodás és társadalmi-élettani reneszánsz hét és fél évtizednyi erőt adó tényezőinek szempontjából is. Látványosan igazolva Für Lajos 2000-ben leírt tételét: az államjogi értelemben is az anyanemzethez tartozás képes megnyugtatóan garantálni egy-egy nemzetrész megmaradását, önazonosságának szabad, maradéktalan érvényesítését. És végül, de távolról sem utolsósorban: a 75 esztendővel ezelőtti eseménysor – a többi visszacsatolással együtt – meghozta az egyetemes magyarságnak azt, amiben a huszadik század során még egyszer, 1956 varázslatos napjaiban lehetett része: azt, amit legújabb kori történelme során oly fájdalmasan hiányolnia kellett: a siker élményét. Hogy e sikernek mi volt az ára, az már más lapra tartozik.
Magyar Idők (Budapest)

Könyvvásár a nemzettudat jegyében
Második alkalommal bonyolították le a Partiumi Nemzetközi Könyvvásárt. A három napos nagyszabású eseménynek a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) adott otthont. Bábelőadások, könyvbemutatók, zenei produkciók is tarkították az eseménysort.
Először 2013-ban tartották meg a nemzetközi könyvvásárt, és az idén november 27–29. között szervezte meg újra ezt az eseményt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Magyar Polgári Egyesület és a Szent László Egyesület. Nagy József Barna, az esemény egyik fő szervezője elöljáróban kiemelte: „Az volt a célunk, hogy ne egy szokványos könyvvásárt szervezzünk, hanem próbáljunk egy olyan nemzeti jelleget adni a három napnak, ami a váradiakban növeli az itthon érzetet, a nemzettudatot. Ez abban nyilvánul meg, hogy olyan szerzőket, előadókat hívtunk meg, akik erősítik ezt az emberekben”. A változatosságra nem lehetett panasz, hiszen a három nap alatt magán a könyvvásáron kívül adventi vásár, kézműves termékek vására is helyet kapott a programban, ugyanakkor bábelőadások, könyvbemutatók, zenei produkciók, előadások, kézműves-foglalkozások tarkították az eseménysort.
Megnyitó
A nemzetközi könyvvásárt Tőkés László EP-képviselő, az EMNT elnöke nyitotta meg hivatalosan pénteken egy órakor, a Mily nagy ragyogás látszik című bábelőadás előtt. A politikus a jobbára gyerekekből álló közönséghez szólva elmondta, hogy mindig a világosság felé kell haladni, és a keresztény ember számára Jézus a legnagyobb fény, ezért őt kell követni. „Ez a mai nap legyen a kiindulópontja a karácsony felé vezető útnak” – zárta szavait a politikus, majd kezdetét vette a kicsik által várva várt bábelőadás. Vincze László bábművész a betlehemi történetet mutatta be a bábok és saját sugárzó egyéniségének segítségével a jelenlévő gyerekeknek. A sok humorral fűszerezett evangéliumi történet lekötötte a kicsik figyelmét, akik az előadás után kézműves-foglakozásokon vehettek részt.
Könyvbemutatók
A könyvvásár programjának fontos részét képezték a könyvbemutatók: az eseménysorozaton négy szerző mutatkozott be a váradi közönségnek. Elsőként pénteken délután Bökös Borbálával, a PKE oktatójával beszélgetett Lakatos Attila történész a szerző Sárkányos Rend című regénytrilógiájáról, valamint annak most megjelent második, Pokoljárók című kötetéről. Bökös Borbála a beszélgetés során vallott írói munkamódszeréről és alkotói koncepciójáról, a történelmi regény szerepéről a magyar- és a világirodalomban, illetve magának a regénytrilógiának a keletkezéstörténetéről is elárult érdekes részleteket. Másnap, szombaton délután három szerzővel is találkozhatott a váradi közönség. Délután öt órától Szentesi Zöldi László író, újságíró mutatta be Isztambuli vendégség című kötetét, mely a török konyha érdekességeit fedi fel érdekes receptek és történetek segítségével. Az általa említett számos gasztrotörténeti érdekesség közül csak azt emelném ki, hogy Magyarországon a disznóhúsfogyasztás a törökök miatt terjedt el máig is jellemző mértékben: a török hódoltság idején – mivel az oszmánok a disznót tisztátalan állatnak tartották – nem adóztatták meg azokat, akik disznót tenyésztettek, ami miatt a magyar gazdák átálltak a disznótenyésztésre.
Aktuálpolitika
Egy kis aktuálpolitikát is becsempészett előadásába Szentesi Zöldi László, amikor kifejtette, hogy Erdogan török elnök megkísérli visszatéríteni a világi Törökországot a hagyományos iszlám világ felé. „Ez a mostani, iszlamizálódás felé tartó fordulat a török társadalom nagy próbája” – fogalmazott az előadó, aki ugyanakkor leszögezte, hogy Törökország kulcsfontosságú a világpolitikában, ezért nagyon fontos az, hogy abban az országban rend legyen. „Ha az iszlamista fordulat lezajlik Törökországban, akkor az EU-nak sokkal hamarabb megpecsételődik a sorsa” – vetítette előre az előadó. Ezt az előadást követően Pozsonyi Ádám író olvasott fel írásaiból, majd beszélgetett el Szentesi Zöldi Lászlóval, végezetül pedig Domonkos László mutatott be két kötetet, illetve a Trianoni Szemle idei évkönyvét.
Test, szellem és lélek egysége
A könyvvásár kétségkívül legnagyobb érdeklődésre számot tartó eseménye Papp Lajos szívsebész előadása volt: zsúfolásig megtelt szombaton kora délután a váradi PKE díszterme. Előadása első felében az egészségmegőrzésről és az egészséget veszélyeztető különböző koncepciókról értekezett Papp Lajos. Elmondta, hogy jelenleg mintegy 1,5 milliárd fehér ember él a Földön. A fehér emberek nagy gondban vannak, mert a jólétükben az egészségüket rombolják főként a helytelen táplálkozással, ugyanakkor szellemüket és lelküket is tönkreteszik. Test, szellem és lélek hármasságának egységét hangsúlyozta az előadó, aki felhívta a figyelmet arra, hogy meg kell őrizni a Teremtő Isten törvényeit. „Amit a Teremtő teremtett, az egészséges, amit az ember manipulál, az nem feltétlenül rossz, csak ha rossz szándékú emberek visszaélnek vele” – fogalmazott Papp Lajos, példaként említve a génmanipulált élelmiszerek, valamint a különböző gyógyszerek – főként a koleszterincsökkentő készítmények – ártalmas voltát. „Egyvalamit ne felejtsünk el: józanul gondolkozni” – hangsúlyozta Papp Lajos, aki ebben az összefüggésben kiemelte, hogy minden természetes alapanyagból készült, készített élelem egészséges, ellentétben a különféle műételekkel (példaként említette a margarint), mint ahogy az emberi test fiziológiai funkciói is (például az izzadás) hozzájárulnak az ember egészsége megőrzéséhez.
Ősgén és ősnyelv
Előadása második részében a magyar nyelv szépségére és a Kárpát-medencébe való születés kegyelmére hívta fel a figyelmet. Különböző tudományos kutatásokra hivatkozva szóba hozta az ősgén és az ősnyelv fogalmát is anélkül azonban, hogy tisztázta volna, mit is takarnak pontosan ezek a fogalmak, mindazonáltal hangsúlyozta, hogy a magyar nemzetben található meg a legnagyobb mértékben az ősgén, illetve a magyar nyelv őrizte meg a legnagyobb mértékben az ún. ősnyelv ősgyökeit.
Pap István
erdon.ro

Főállású magyarok
Nem keltett különösebb visszhangot a hír: lebontották azt az Ady-központot Nagyváradon, amely 2003–04-ben a magyar állam támogatásával épült. Bizonyos RMDSZ-vezetők hozták létre anno azt az alapítványt, amely a támogatást kapta – mostanra persze minden kézen-közön eltűnt. A pénz is. Most persze pénzmosást, sikkasztást emlegetnek. (Naná…!) Csekélyke nyolcszázezer euróval kellene elszámolniuk az RMDSZ-vezetőknek.
Szögezzünk le rögvest két dolgot. Egy, biza’ mostan nem román ármánykodásról van szó, de nem ám. Kettő, amennyire egy ilyen komplexum nem épülhetett meg helyi (jelen esetben erdélyi – pontosabban: partiumi, bihari vagy más) magyar közreműködés és közreműködők nélkül, ugyanúgy nem is bontódhatott le eme bizonyos helyi erők (partiumi, bihari vagy más), magyar közreműködők nélkül, de nem ám.
A magyar szellem egyik rendkívüli, nagy figurájának, szegény jó Hornyik Miklós barátomnak még valamikor a kilencvenes évek legelején volt egy kifejezése, kapott is érte délvidéki földijeitől eleget: főállású magyarok. A szóösszetétel, ha jobban belegondolunk, nem kíván különösebb magyarázatot, mégis tegyük hozzá: ama határontúliak, akiket eme, egyértelműen minősítő terminus illet, idestova három évtizede fertőzik a kárpát-medencei magyar életet. És verik át, használják ki és árulják el folyamatosan nemzetüket, nemzettestvéreiket, a jámbor-segítőkész anyaországot és azt a szívet melengető, nagy eszményt, amit a magyar összetartozás, a szétszaggatottságban a magyar egység kell – kellene – jelentsen. Sok-sok évet töltöttem el „határon túli” ügyekkel foglalkozván, valaha Szegeden éppúgy, mint később a Magyarok Világszövetségének lapjánál és a Duna Televízióban, de töredelmesen be kell vallanom: bizony, jó időbe telt, amíg a főállású magyarok egészen különleges kártékonyságával teljesen tisztába kerültem.
Sok apró építőkocka kell mindehhez: a valaha széltében-hosszában ünnepelt-sztárolt, szépirodalmi és közéleti karriert befutott temesvári orvos házaspár, amely egy hangulatos vacsorán vágja az ember szemébe, hogy: „Tudjátok, mit ártotok ti nekünk ott, Magyarországon ezzel a folytonos édes Erdélyezéssel”? Az ezredéves határszélen élő, a gyimesi magyarok egyik „főnökének” tartott férfiú, aki bősz ígérgetései ellenére, minden érintettet rendesen „átdobva” nem jön el az ezeréves határon tartott június 4-i megemlékezésre, ahol egyszerű csángó férfiak és asszonyok, tizenéves diákok és környékbeli értelmiségiek tucatszámra tolonganak. A délvidéki „kommunikációs szakértő”, Milosevic rezsimjének állítólagos üldözöttje – jelenleg a megmaradt egyik nyugati magyar lap szerkesztőbizottságának jeles tagja –, aki a szerkesztőségben szemrebbenés nélkül úgymond „figyelmezteti” magyarországi kollégáját, ne magyarkodjon. (Régi ismerősei szerint annak idején Újvidéken, abban a redakcióban nem is engedte magyarul beszélni kollégáit, úgyhogy jelen esetben még jól is járt a megrovott illető).
Főállású magyarok.
Ők azok, akik gyakran a teljes anyaországi kiábrándultságig vezető építőkockákat rakosgatják az elcsatolt területek magyarságával kapcsolatban. Az olvasó elrémülne, ha közreadnám, hogy például a Duna Televízióban igen sokan miként „viszonyultak” – főállású nagyságainknak köszönhetően – a velük dolgozó határon túli magyarokhoz, hiszen, sajna, általánosítani nemcsak könnyű, de jelen esetben még kínálkozó lehetőségek is naponta tucatszám adódtak: a főállásúak tettek róla, derekasan. A váradi eset, erős a gyanúm, legalábbis tünetértékű. Csepp a tengerben. Jó nagy csepp, nem mondom, jó bűzös anyagból, kiadós méretekben elárasztván a kortárs magyar világot. És még csak sikkasztani sem feltétlenül kell hozzá. Elég tartás nélküli, elvtelen, megalkuvó, önző, eszménytelen-cinikus és elszánt „magyarnak” lenni, és elszakított magyarságunkat fennen lobogtatni – jól fizető, profi főállás biztosítva, ünnepléssel-reputácóval-elismertséggel határokon innen és túl, az együttérzéssel és a nemzeti szolidaritással ocsmány módon és permanensen visszaélve, azokat aljasul kihasználva, csakis és kizárólag saját zsebre játszva. Élősdi álnemzeti herék módjára. Persze – ha mindezt tehetik… Ha több mint negyedszázad múltán is, ha lassan harminc éve tétova tájékozatlanság, bicskanyitogató fél- vagy inkább negyedműveltség, nagycsoportos óvodásokat megszégyenítő naivitás, no meg kötelező feladatokat kipipáló hanyag nemtörődömség az úr e téren szerte a Kárpát-medencében… A főállású magyarok paradicsomában. Így jutunk el az immáron jó évtizede némi port vert Mucuska-ügyhöz (kiderült, hogy profi román – főállású magyar – hírszerző dolgozhatott a határon túli magyarok hivatalában is) – és tovább… Ideje lenne fölébredni, feleim, ott az illetékes hivatalokban.
Domonkos László. Magyar Hírlap. Magyar Hírlap

Hármas könyvbemutató Váradon
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt által létrehozott Polgári esték rendezvénysorozat keretében újabb alkalomra kerül sor május 21-én.
Domonkos László író, újságíró, szerkesztő lesz a vendég, aki három kötetet mutat be szombaton 18 órától a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban, az Ezredévi emléktér (P-ţa Libertăţii) 40. szám alatt.
Gyászos idők tündöklő csillaga címmel jelent meg a Kratochwil Károly írásait tartalmazó kötet Domonkos László szerkesztésében a Méry Ratio kiadónál, még 2012-ben. Kratochwil Károly (1869-1946) a magyar történelem méltatlanul elfeledett nagy alakja, a híres nagyváradi 4. gyalogezred, majd a Székely Hadosztály parancsnoka volt. Összegyűjtött írásai nemcsak a katonát, hanem az esendő ember, a művelt, gondolkodó intellektus, a politizáló közéleti férfiú és az igaz magyar hazafi vonzó arcélét tárják elénk.
A Vereségek diadala, Arad-Hegyalja, napsütésben című szociografikus beszámoló a nagy történelmi múlttal rendelkező címbeli szórványvidéket, az itteni 1848-as emlékeket, az újjászülető borkultúrát, a sokat próbált hegyaljai magyar közösség mindennapjait mutatja be. Az Unicus Kiadónál jelent meg a tavaly.
Végül bemutatásra kerül a Trianoni Szemle legutóbbi évkönyve is, amelynek egyik szerkesztője Domonkos László volt.
itthon.ma

Mozdulat-ország
Domonkos László arra az emberre emlékezik a Magyar Hírlapban megjelent cikkében, aki megírta korunk kis-magyarországi magyarjának eredendő kínját Erdéllyel meg általában az elszakított területekkel kapcsolatban.
Egy ember járt az eszemben a minap, hosszú órákon át, egy ember, akit régóta jól ismertem, és akit magyar költőként tartanak számon elsősorban, holott – egyebek mellett – éppúgy a legújabb kori magyar esszéírás koronázatlan királya, mint – és ezért gondoltam rá nemrég annyit, de annyit – a magyar néphagyomány, ezen belül is dalaink, táncaink páratlan nagyszerűségének talán legelső és legnagyobb hatású feltámasztója is.
A Kányádi Sándor-féle „mozdulat-ország” elnöke ő, s az is mArad az idők végezetéig, amíg csak kalotaszegi, mezőségi, szatmári vagy éppen rábaközi táncokat lejtenek tiszta arcú, üde fiatalok tucatjai Debrecenben és Válaszúton, Szegeden vagy Széken vagy Budapesten a Fáklya klubban, vagy évente áprilisban a sportcsarnokban.
Ez az ember megírta korunk kis-magyarországi magyarjának eredendő kínját Erdéllyel meg általában az elszakított területekkel kapcsolatban (Az elmulasztott utak), megírta az ezeréves lengyel–magyar barátság egyik legmegrendítőbb dokumentumát (Senkid, barátod), elbúcsúztatta a gondolkodó magyarok egyik legnagyobbikát, bizonyos Bibó Istvánt akkor, midőn annak a nevét kimondani sem nagyon volt tanácsos (Láttam arcodat) – és megírta a Nappali holdat, amiért kis híján megkövezték. És volt minden magyarok igazi világszövetségének közfelkiáltással megválasztott elnöke és alapító atya az MDF-ben, midőn görcsbe rándult gyomorral és büszkén felemelt fejjel szorongtunk a Jurta Színház zsúfolt nézőterén.
Nézem a táncolókat itt a Fáklya klubban, és arra gondolok: ez az ember már a hetvenes években azt művelte és arra törekedett, aminek kezdeti – itt-ott ellentmondásos, máskor örömtelien bizonyító erejű – megvalósulási lehetőségeit csak 2010 óta tapasztalhatjuk. És most hagyjuk a régi MDF szárszói, népi-nemzeti, örök-egy szellemét, hagyjuk még a verseket és a nagy esszéket is, pontosabban az utóbbiak közül mAradjunk csak annál és/vagy azoknál, ahol pontosan nyomon követni lehet a népi kultúra jelent és jövőt meghatározó jelentőségének világos, egyértelmű kifejtését. „Az igazi hagyomány sosem a múlt élethű visszaállítására törekszik, hanem arra, hogy elibe álljon annak a pusztulásnak, amit az idő, a feledékenység, a dolgok természetes halála elhoz közénk. (…) a legkonzerválóbb erő nem a pontos lejegyzés, nem a művészi földolgozás, nem a kotta, nem a film, nem a lemez, hanem a stílus idegekbe, sejtekbe való fölszívása. Mert a stílus nemcsak az irodalomban, de az énekben s táncban is azonos az emberrel. Ebben az esetben magával a néppel. (…) Egy nép, amely népi kultúráját ugyanúgy vállalja, akár a múltját, semmivel sincs távolabb Európától, sem az egyetemes értékek világától, mint amelyik nem vállalja. Ellenkezőleg, egyre közelebb lesz.” (Tenger és diólevél)
Hallgatom a mezőségi muzsikát, gyönyörködöm a pörgő-forgó fiatalok sokaságában – igaz, közben erről az emberről sehol egy kép, sehol egy utalás, meg sem említik sehol. (Az utóbbi időben különösen nem.) Azt az embert, aki, hogy ily ódivatúan fogalmazzak, „ideológiailag megalapozta”, kifejtette-taglalta és egy életmű gyémántkemény talapzatán a magyar mennyboltozatra emelte a magyarság eredendő kultúráját, népünk több ezer éves szellemének idegsejtjeit föltárva, meg- és ráérezve, küzdve-harcolva, 1978-ban éppúgy, mint 1990-ben vagy bármikor. „Honnan járják, honnan hozták, / honnan e mozdulat-ország?”, kérdi Kányádi. Ő megmutatta. És hogy hogyan hozták s hogyan járják, azt meg felmutatta. Mozdulat-ország örökös választott köztársasági elnökeként.
Szól a zene, ropják, csak ropják a táncházak éjszakáján, de én most csak erre az emberre gondolok. Csoóri Sándornak hívták.
itthon.ma//szerintunk

Megemlékezés az összetartozás napján
Sok érdeklődőt vonzott az a trianoni diktátum évfordulója kapcsán megtartott találkozó, amelyet a Magyar Polgári Egyesület (MPE) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezett Nagyváradon péntek délután a magyar kormány által pár éve meghirdetett Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából.
A jelenlevőket Nagy József Barna, az MPE elnöke köszöntötte ezt követően Pánczél Károly, a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottsága elnöke vette át a szót. Pánczél kihangsúlyozta beszédében, hogy 2010-ben a magyar összetartozás napjává nyilvánította a magyar országgyűlés június 4-ét, a trianoni békediktátum aláírásának napját, ezzel egy össznemzeti lelki kapcsot kívánva megteremteni a világ magyarjai között. A jelenlegi magyar kormány mindent megtesz azért, hogy a Kárpát-medence magyarjai érezhessék, minden magyarra szüksége van az anyaországnak, ugyanis a földrajzi határok nem váltak, nem válhatnak lelki, elszakító határokká, korlátokká. Ugyanakkor áldásos lenne, tette hozzá az előadó, hogy a romániai politika eljusson arra a szintre, hogy elfogadja azt, hogy az erdélyi magyarok autonómiatörekvése nem szeparatizmus, mivel az autonómia lehet a legjobb megoldás a társadalom békéjére.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is felszólalt a pénteki találkozón, rámutatva arra, hogy „nem a gyászba borulás fájdalma, hanem a kiútkeresés jellemzi a Trianonra való megemlékezést. Trianon egy olyan történelmi trauma, amely manapság is nyomasztja az egész nemzetet. Nemzedékeken átívelő, transzgenerációs trauma. Egy nemzeti katasztrófa összes elemét magában foglalja, ami mindig előjön és kihat a mindennapjainkra. Nagyon fontos lenne ebből a traumából kigyógyulni” – jelentette ki Tőkés László.
Az EP-képviselő megemlítette, hogy egy évtizeddel ezelőtt elkészítették az úgynevezett „Trianon-gyógyító programot”, ám anyagiak hiányában nem tudták hatékonyan szolgálni az ügyet, viszont az EMNT-t ugyanez a szándék vezérli a centenáriumon közeledtével. A képviselő beszélt ennek a politikai programnak a mibenlétéről, az ehhez kapcsolódó egyházi és világi eseményekről, ugyanis mint mondta, csak a nemzeti feltámadás orvosolhatja az ország, a nemzet keresztre feszítését.
A pénteki rendezvényen bemutatták a Trianoni Szemle folyóirat 2016-os évkönyvét és legfrissebb számát is,Szidiropulosz Archimédesz főszerkesztő és Domonkos László szerkesztő közreműködésével. Az eseményen fellépett a Csillagocska Néptáncegyüttes és ennek népi zenekara, akik szatmári énekeket és kalotaszegi táncokat adtak elő, továbbá a Nagyváradi Asszonykórus és a Váradi Dalnokok férfikórus alkalomhoz illő dalokkal csatlakozott a hangulatteremtéshez, míg Meleg Vilmos színművész verseket adott elő.
(szőke) Reggeli Újság (Nagyvárad)

Előadások és könyvbemutatók a kommunizmus bűneiről Nagyváradon
A Polgári esték rendezvénysorozat keretében előadásra és könyvbemutatókra kerül sor a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ (Ezredévi emléktér / P-ța Libertății 40. szám) múzeumtermében október 25-én, szerdán 17 órától.
Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja mutatja be Recsk című kötetét, amelyben nem csak a Gulág néven ismert szovjet munkatáborok magyar megfelelőjét, Recsket mutatja be, hanem a kommunista megtorló, internáló gépezet létrejöttét, működését is.
Cseresnyés Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány elnöke „A Kárpát-medence elveszített területeiről szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája” – című kötetről beszél, amelyben a tavaly novemberben megszervezett konferencia anyagát olvashatják az érdeklődők.
Végül, de nem utolsó sorban Domonkos László író „Tito pokolszigete az Adrián" – című nemrég megjelent kötetét ismerteti. A nagy közép-európai titkok egyike rejtőzik azon a kis adriai földdarabon, amit Tito halálszigetének, horvát Alcatraznak és hasonlóknak neveztek azon kevesek, akik tudtak róla. A Goli Otok (kopár sziget) 1948 és 1981 között titkos börtön-sziget volt, ahol a jugoszláv kommunisták pokoli körülmények között tartottak fogva és kínozták halálra sok tízezer embert, köztük több száz magyart is. Ebbe a közelmúltbéli, de máig szinte teljesen ismeretlen világba, kalauzol ez az úttörő jellegű, tényfeltáró történészi, politikai, szociográfiai munka.
A Polgári esték szervezője, a Magyar Polgári Egyesület és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács minden érdeklődőt szeretettel vár a rendezvényre, ahol a kötetek kedvezményes áron beszerezhetőek. itthon.ma/civilifi

Szilágyi Zsolt: „A mi feladatunk az 56-os hősök emlékét megőrizni”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt rövid megemlékezést tartott október 23-án Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán található 56-os emléktáblánál, az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóján.
Az eseményen Szilágyi Zsolt, a Néppárt elnöke beszédében elmondta: szomorú magyar sajátosság, hogy nemzeti ünnepeink a közelgő gyászra is emlékeztetnek, hiszen ahogy március 15-én október 6-ra is gondolunk, úgy október 23-án is eszünkbe jut a budapesti forradalom novemberi leverése. „Erdélyben azokra is emlékeznünk kell, akik Budapesttől távol, itthon, szűkebb szülőhazánkban szenvedtek a román kommunista hatalom megtorlása és folyamatos elnyomó politikája miatt. A mi feladatunk, hogy az ő emléküket is megőrizzük” – jelentette ki a Néppárt elnöke.
Az emlékező szavakat követően koszorút helyezett el Szilágyi Zsolt, a Néppárt elnöke, Zatykó Gyula, a Néppárt országos alelnöke, Csomortányi István, a Néppárt Bihar megyei elnöke, Moldován Gellért Lajos, a Néppárt nagyváradi elnöke, valamint Nagy József Barna, az EMNT országos alelnöke és Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke.
Az októberi forradalommal kapcsolatos megemlékezés október 26-án folytatódik, amikor is előadásokra és könyvbemutatókra kerül sor Nagyváradon. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ (Ezredévi emléktér/P-ţa Libertăţii 40. szám) múzeumtermében 17 órától Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja mutatja be Recsk című kötetét, majd Cseresnyés Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány elnöke A Kárpát-medence elveszített területeiről szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája című kötetről beszél. Végül Domonkos László író Tito pokolszigete az Adrián című nemrég megjelent kötetét ismerteti. Az Erdélyi Magyar Néppárt sa jtóirodája; Nyugati Jelen (Arad)

A visszaszerzett méltóság ünnepe – 1956-os megemlékezések Erdélyben
A barátságtalan idő ellenére százak tisztelegtek hétfőn az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek tiszteletére rendezett erdélyi ünnepségeken.
Erdély számos településén tartottak ünnepi, kulturális műsorral egybekötött megemlékezést, ökumenikus istentiszteletet az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 61. évfordulója alkalmából. Kolozsváron a barátságtalan, esős idő ellenére több mint százan vettek részt a sétatéri ’56-os emlékműnél megtartott megemlékezésen a Kolozsvár Társaság és a Kolozs megyei RMDSZ szervezésében. Az ünnepségen felszólaló Oláh Emese alpolgármester úgy fogalmazott, bár az ’56-os forradalmat leverték, ’56 „a világ szemében is visszaadta az összmagyar nemzetnek, nekünk, Kárpát-medencei magyaroknak a méltóságot”.
Most, 61 évvel a forradalom után ebbe a méltóságba kapaszkodva vívhatjuk meg vértelen forradalmainkat, harcolhatunk jogainkért, közösségünkért. Akkor, amikor a szabadságunkból el akarnak venni, jogainkat csorbítani akarják, ennek a méltóságnak a birtokában sokkal könnyebben mondhatjuk ki: elég!” – fogalmazott Kolozsvár alpolgármestere.
Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság elnöke felidézte, 1956-ban 20 éves egyetemista volt, amikor a rádióban meghallotta a hírt a forradalom kitöréséről.
„Mámoros érzés volt, mi is büszkén vallottuk magunkénak a forradalom sikereit” – mondta Buchwald Péter. A Kolozsvár Társaság elnöke hangsúlyozta, hasonló pillanatot összesen háromszor élt át életében, de utána „egyszer sem váltak valóra a változáshoz fűzött remények”.
Először 1945-ben a világháború végének a híre volt az, amitől mindenki lelkessé vált, de nem gondolták volna, hogy a kommunista diktatúra vár rájuk. 1956 után a következő hasonló élményben 1989 decemberében volt része, azonban a forradalom után elérkező szabadság „nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna”.
„A Kánaán még nem érkezett el. Bizarr, eszement világban élünk, amelyről nem tudjuk, kinek jó” – fogalmazott Buchwald Péter, aki utópiának nevezte a magyar–román történelmi megbékélést Nagy-Románia születésének centenáriumi évében.
Csoma Botond parlamenti képviselő kiemelte, az 1956-os forradalmat sokan „győzedelmes vereségként” könyvelték el, mert bár hosszú távon, mégis hozzájárult a „kommunistának nevezett rendszer” megbukásához. Emlékeztetett: 1956-nak Erdélyben is komoly következményei voltak, a román hatalom ugyanis ennek ürügyén sikeresen hitette el a szovjet vezetéssel, hogy az erdélyi magyarok mind irredenták, ennek a következménye lett 1959-ben a Bolyai Egyetem megszűnése is. A sétatéri megemlékezést követően ünnepi ökumenikus istentisztelet zajlott az unitárius templomban és a program szerint gálaestet tartottak a magyar operában. A megemlékezés este fáklyás felvonulással ért véget.
„A kommunizmus maradványai még mindig jelen vannak”
Csíkszeredában három helyszínen is megemlékező ünnepséget tartottak hétfőn délelőtt. A csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar nyitotta meg a Kalász lakótelepi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál, ahol többek közt Korodi Attila parlamenti képviselő szólt az egybegyűltekhez.
Kiemelte, 1956. október 23. minden magyar ajkú ember számára egybeforrott a szabadsággal és a szabadság szeretetével. „Van, akinek azért, mert végigélte a forradalmat. Van, akinek azért, mert megélte a kommunizmus éveit. Másnak azért, mert a szülei és a nagyszülei meséltek róla. Egyszerűen csak beépült a köztudatunkba a többi jelentős nemzeti ünnepünk, emléknapunk mellé” – fogalmazott a politikus.
Emlékeztetett, a magyar forradalom véres elfojtását követően a Szekuritáté soha nem hallott megtorlásokba kezdett. Jelentéseik szerint 1956 októbere és 1962 decembere között 28 ezer embert tartóztattak le, közülük 9978-at ítéltek el. Csak Csíkszeredában tízen haltak meg, valamint 30 szász, 30 román és 77 magyar fiatalt zártak börtönbe – mutatott rá az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője. Korodi szerint „a maradványaiban még mindig élő” kommunizmus elítélése ma sem elégséges. „Igazságot kell tennünk azokkal szemben, akik életüket adták a szabadságért, a változásért, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy nemet mondjanak a kommunizmus elnyomására. Őket már nem támaszthatjuk fel, de azokat az intézményeket, amelyek az 56-os forradalom, illetve a kommunizmus által teremtett körülményeknek estek áldozatul, rehabilitálni kell” – hangsúlyozta Korodi Attila.
A koszorúzást követően a résztvevők átvonultak az 1956-os térre, majd a Gloria Victis emlékműnél kulturális összeállítást tekinthettek meg a résztvevők. Az ünnepségeket követően a délutáni órákban a Csíki Moziban folytatódott a megemlékező rendezvénysorozat.
„A mi feladatunk az 56-os hősök emlékét megőrizni”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) rövid megemlékezést tartott hétfőn délelőtt Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán található ’56-os emléktáblánál.
Az eseményen Szilágyi Zsolt, a néppárt elnöke beszédében szomorú magyar sajátosságnak nevezte, hogy nemzeti ünnepeink a közelgő gyászra is emlékeztetnek, hiszen ahogy március 15-én október 6-ra is gondolunk, úgy október 23-án is eszünkbe jut a budapesti forradalom novemberi leverése.
„Erdélyben azokra is emlékeznünk kell, akik Budapesttől távol, itthon, szűkebb szülőhazánkban szenvedtek a román kommunista hatalom megtorlása és folyamatos elnyomó politikája miatt. A mi feladatunk, hogy az ő emléküket is megőrizzük” – jelentette ki az EMNP elnöke.
Az októberi forradalommal kapcsolatos megemlékezés október 26-án, csütörtökön folytatódik, amikor előadásokra, könyvbemutatókra kerül sor Nagyváradon. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében 17 órától Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja mutatja be Recsk című kötetét, Domonkos László író pedig Tito pokolszigete az Adrián című nemrég megjelent kötetét ismerteti. Kiss Előd-Gergely, Iszlai Katalin / Szabadság (Kolozsvár)

Az űrlap alja
Nem kerülhetnek ugyanarra a mérlegre
Az 1956-os októberi forradalomra emlékezve, a Polgári esték rendezvénysorozat keretében könyvbemutatókra került sor Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ (Ezredévi emléktér, ma Piaţa Libertăţii 40. szám) múzeumtermében október 26-án, csütörtökön. A bemutatott kötetek szerzői Bank Barbara, Cseresnyés Magdolna és Domonkos László voltak.
A Magyar Polgári Egyesület elnöke, Nagy József Barna köszöntötte a Kárpát-medence szovjet típusú kényszermunka-táborainak kutatásával foglalkozó történészeket és kutatókat, akik jártak már Nagyváradon azelőtt, ám mindhárman csütörtökön vettek részt első alkalommal egy közös könyvbemutatón.
A vendégekhez és az érdeklődőkhöz Szilágyi Zsolt, a Erdélyi Magyar Néppárt elnöke intézett néhány bevezető mondatot, amelyekben az emberiség ellen elkövetett bűntettekként, az emberi kultúrtörténet szégyeneiként határozta meg a kényszermunka-táborokat, utalva arra, hogy az Európai Unió fővárosa, Brüsszel, nem hajlandó ma sem emlékművet állíttatni a totalitarizmus áldozatainak, de egy európai nemzetközi büntetőbíróság felállítását is elutasítja, amely felkutatná és megbüntetné a kommunista rendszer valódi bűnelkövetőit. „A történelemnek ez a része nincs feldolgozva. Azok, akik öltek, kínoztak és fogva tartottak nem kerülhetnek ugyanarra a mérlegre, mint a megöltek, megkínzottak és fogva tartottak.” – fogalmazott a politikus.
A kötetbemutatók sorában először Cseresnyés Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány elnöke kapott szót, aki A Kárpát-medence elveszített területeiről szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája című munkájáról beszélt, amely egy tavaly novemberben megszervezett konferencia anyagát tartalmazza. Ismertetőjében a hamis jelentések alapján elítéltek mai rehabilitálásáról szóló törvény elégtelenségéről beszélt, amely elméletileg mindazok számára biztosítva van, akik ellen a kommunizmus idején nem született törvényes ítélet, azonban a gyakorlatban a rokonoknak kell megküzdeniük a neveik helyreállításáért, és valódi kártérítést még soha egyikük sem kapott.
Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja Recsk című kötetét mutatta be, amelyben nemcsak a Gulág néven ismert szovjet munkatáborok magyar megfelelőjét, Recsket tárgyalja, hanem a kommunista megtorló, internáló gépezet létrejöttét, működését is. A kutató, aki a jövőben szeretne többet foglalkozni a szovjet szisztémával – azaz eljárásokkal és módszerekkel, amelyek meghatározták a szovjet magatartást az elfoglalt (és nem felszabadított) területeken -, nehezményezte azt, hogy jóllehet Európában a háborús bűntett soha nem évül el, mégis kettős mércével mérik azt Nyugat-és Kelet-Európában.
Domonkos László író Tito pokolszigete az Adrián című kötetében arról a kis adriai földdarabról írt, amit Tito halálszigetének vagy horvát Alcatraznak neveztek azon kevesek, akik tudtak róla: a Goli Otok (Kopár sziget) 1948 és 1981 között működő titkos börtönszigetről, ahol a jugoszláv kommunisták pokoli körülmények között tartottak fogva és kínoztak halálra sok tízezer embert, köztük több száz magyart is, a jelenkor visszásságainak egyikeként említve meg azt, hogy bár a szigeten ma egy kereszten és a romokon kívül nincsen semmiféle emlékeztető a sötét múltra, a börtönturizmus egyik fő látványosságává vált Európában.
A meghívottak a bemutatók végén válaszoltak a közönség kérdéseire, aláhúzva annak a munkának a fontosságát, amelyet a ma történészei végeznek, akik forrásokkal, dokumentumokkal dolgoznak, és óriási felelősség terheli őket a kutatásaik során, hiszen általuk lehet megismerni azt a valóságot, amely eleve áldokumentumokra épült egy olyan rendszerben, amelyben tulajdonképpen senki nem volt bűntelen az állam szemszögéből.
A találkozó végén a köteteket meg is lehetett vásárolni, szerzőik pedig dedikáltak is azokat. Szamos Mariann / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Könyvek a kommunista munkatáborok borzalmairól
Október 26-án 17 órától a Polgári esték rendezvénysorozat keretében az 1956-os forradalomra emlékezve három könyvet mutattak be, amelyek a kommunista rezsim embertelen munkatáborait mutatják be.
A könyvek szerzőit és a megjelent közönséget Nagy József Barna, a Magyar Polgári Egyesület elnöke köszöntötte, majd Szilágyi Zsolt, az EMNP országos elnöke szólalt fel, rámutatva: a bűntettek nem évülnek el, a fasizmus, kommunizmus kegyetlenségei pedig az emberi kultúrtörténet olyan szégyenfoltjai, amelyeket mai napig nem dolgoztak fel teljes egészében. Hóhér és áldozat pedig nem szerepelhet egy lapon, ez ellen pedig tenni kell, fogalmazott.
Elsőként Cseresnyés Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány elnöke A Kárpát-medence elveszített területeiről szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája című kötetről beszélt, amely a tavalyi Gulág-év és 56-os emlékévi konferencián elhangzottak gyűjteményes kötete. A munkatáborok szélesen elterjedt „módszereknek” számítottak, Kárpátalján, Délvidéken, Felvidéken és Erdélyben is egyaránt megtalálhatóak voltak. A bírósági ítélet nélkül meghurcolt, koholt vádak alapján háborús bűnösöknek nyilvánított, vagy utólag annak bélyegzett embereket végeztek ki, ezek a rémtettek pedig igazságért kiáltanak.
Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsági tag könyvének címe csupán egy szóból áll, ám ez napjainkra egy hívó szóvá vált: Recsk. A bemutatott könyv egy 15 éves munka első kötete, 1945 – 1953 közötti anyagokat tartalmaz, a dokumentumok a visszaemlékezések tükrében vannak bemutatva, és a szovjet típusú kényszermunkatáborokba való internálás rendszerét tárja az olvasó elé. Magyarországon 1945–1946 között 200 munkatábor létesült, a rendszerellenségeseket gyárakban, földeken dolgoztatták, anélkül, hogy munkájukért bért kaptak volna, holott az állam a vállalatoktól pénzt kapott értük. Egyes táborokat idővel megsemmisítettek, a földdel tettek egyenlővé, így az emlékezés, az utókornak való szemléltető bemutatása szinte lehetetlen, a szerző elképzelése szerint a táborok számítógépes rekonstruálása által lehetne megismertetni a fiatal generációt a történelem e sötét szeletével.
Domonkos László író Tito pokolszigete az Adrián című könyvében Goli Otok („kopár sziget”), Tito halálszigetének ismert 1948 – 1988 működő börtönszigetét mutatta be, amely a „tájékoztató irodások” gyűjtőhelye volt, mindazoké, akik a Tito-féle kommunista vezetésre veszélyt jelentettek, de voltaképpen akárkié, akik valamilyen okból gyanúsak voltak. Ahogy a neve is jelzi, a sziget kopár, az életfeltételek csekélyek rajta, növényzete is alig van, az erős szél pedig szinte egész évben fúj. Ilyen körülmények között kellett az első raboknak felépíteniük az épületeket, amelyek mára romokká váltak, manapság a szigetet turistacsoportok látogatják. erdon.ro