Törés az Orbán–Tőkés-kapcsolatban?
Szabályos médiahack zajlik a szemünk előtt egy múlt csütörtöki rendezvényről szóló híradás kapcsán, amely Orbán Viktor és Tőkés László eddig harmonikusnak látszó viszonyának megromlásáról szól. Akad olyan médiaorgánum is, amely egyenesen a barátság végét vizionálja, amibe minden bizonnyal jó adag wishful thinking keveredik, különösen, ha belegondolunk, hogy az illető hetilap a legdurvább ballib hecclapok egyike. Amely egyébként képes minden alap nélkül, vérforraló módon, a hangulatkeltés nyilvánvaló szándékával úgy torzítani a hírt, hogy Tőkés László „köpködi” Orbán Viktort.
Kiragadott értetlenség
Mert mi is történt?
Május 7-én a budapesti Polgári Mulató nevű nemzeti rendezvényházban került sor e sorok írójának az elmúlt negyed évszázad erdélyi magyar politikatörténetét összefoglaló könyvének bemutatójára, amelynek moderátora Raffay Ernő történész volt. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Tőkés László is, akit a szervezők a főasztalhoz invitáltak. Az est során az előadók kivesézték az elmúlt 25 esztendő esélyeit, reményeit, megvalósításait és perspektíváit. Szó esett a tájba simuló karrieristák és a nemzeti autonomisták közötti elvi ellentétekről, Domokos Géza bukaresti szocializációjának következményeiről, az önkéntes önfeladás problémájáról, az önálló külpolitika fontosságáról, a Kolozsvári Nyilatkozatról és a brassói program mögötteseiről, a neptuni paradigmáról. Akárcsak az RMDSZ kormányzati szerepvállalásáról, a magát szövetségnek nevező párt autonómia-propagandájának álságosságáról, a román nemzetstratégia engedménymorzsák fejében történő kiszolgálásáról, a magyarság számára igencsak kétes értékű 2005-ös kisebbségi törvény irracionális román elutasításáról is, a Székely Önkormányzati Nagygyűlésről. S persze arról, hogy egyetlen lehetséges stratégia ma is az autonómia megvalósítására irányuló cselekvési egység az erdélyi magyarság érdekképviseletét felvállaló politikai szervezeték között.
Ahogy az lenni szokott, a nézőknek is módjuk volt kérdezni, s természetszerűleg rákérdeztek arra, mi húzódik meg a látványos RMDSZ–Fidesz-közeledés mögött. E kérdésre válaszként hangzottak el azok a mondatok, amelyeket a Magyar Nemzet újságírója címben is kiemelten idéz, a tudósítást kiélezve a kifejezetten kényes kérdésekre. Tőkés László valóban elmondta, hogy nem érti Orbán Viktor nemzetpolitikáját, hogy az erdélyi MSZP-nek tartja az RMDSZ-t, hogy több, mint különös, hogy a Fidesz mégis az RMDSZ-t támogatja. A magyarországi sajtó nagy része pedig idézi e tudósítást, sok esetben úgy, hogy meg sem említik Raffay Ernő jelenlétét, nemhogy gondolatait, hogy most az egész beszélgetés apropójául szolgáló monográfiáról ne is szóljunk. S persze Tőkés László által a Ceauşescu-korabeli román titkosszolgálat egyházbomlasztó szerepéről mondottak is elsikkadtak a „nagy hír” mellett, miszerint az EMNT elnöke bírálni merészelte a magyar kormányfőt.
Akaratból a világ
Mindebből azonban igencsak korai lenne az Orbán–Tőkés-viszony végét vizionálni. Azt vélhetően Orbán Viktor is látja, hogy a Magyar Nemzettől az Indexen át a Magyar Narancsig a legtöbb megszólaló és a hírt továbbgörgető orgánum célja, hogy éket verjenek az erdélyi magyarság leghitelesebb, legismertebb éspolitikai irányvonalát tekintve az egyik legkövetkezetesebb képviselője, valamint a magyar szuverenitás minél nagyobb részét megtartani, sőt, visszaállítani igyekvő kormányfő közé. Kettejük szövetsége, bármit is mondjon az RMDSZ-es vagy a balliberális sajtó, elsősorban a közös nemzeti-keresztény értékrenden, közös elhivatottságon és közös szerepfelfogáson alapszik, s nem érdekeken. Az érdekek csak egy magasabb szinten, a Kárpát-medencei közös magyar nemzetépítés szintjén kerülnek szóba, amely célkitűzés éppenséggel a közös értékrenden alapszik. Ami a közös elhivatottságot és szerepfelfogást illeti, mind Orbán Viktor, mind Tőkés László eddigi politikai szerepvállalásából kitetszik, hogy elutasítják a politikának az adminisztrációra való szorítását, s abból indulnak ki, amit egyébként Orbán Viktor meg is fogalmazott egy beszédében: akaratból épül fel a világ, a jövőt mi magunk alakítjuk, s nemcsak a jelenért, de a jövőért is felelősek vagyunk.
Közös különbségek
Amellett, hogy ismert és népszerű a nemzeti gondolkodású magyarok körében, mindkét személyiség kellőképpen öntörvényű ahhoz, hogy épp elegen legyenek, akik össze akarják ugrasztani őket. Az is megjósolható volt, hogy Tőkés László nem hagyja szó nélkül a Fidesznek az RMDSZ-szel való szükség feletti közeledését. Mert érthető és elfogadható, hogy egy nemzetpolitikában gondolkodó kormány akkor sem engedheti meg magának a legnagyobb elcsatolt nemzetrész legtöbb szavazatot begyűjtő szervezetével való viszony befagyasztását, ha történetesen meggyőződött arról, hogy e szervezet pusztán álképviselet, hogy más irány lenne kívánatos az erdélyi politikában, hogy a bukaresti szirénhangok bármikor elcsábíthatják a kormányost. De a miniszterelnök helyettesének nyilatkozatától – miszerint az 1996 óta egyértelműen kirekesztő RMDSZ-ben „megvan az a képesség, hogy mindenkit integráljon, akit integrálni lehet”, vagy hogy „nem fogadható el semmi, ami az RMDSZ-t gyengíti” – elég nagy a távolság. E kitétel masszív következetlenség is, hiszen az RMDSZ 1996 óta semmit nem változott, a Fidesz viszont több esetben is a szervezet kihívóit támogatta, ami akárhogy is vesszük, az RMDSZ gyengítését jelenti.
Ezzel együtt megítélésem szerint nyílt és végleges törésre sem a Fidesz és a Tőkés László által vezetett EMNT, sem pedig a két szervezet vezetői között nem kerül sor, mert sokkal több olyan tényező van, amely összeköti e szervezeteket és közéleti szereplőket. S itt nemcsak a közös múltról van szó, a Fidesz nemzeti irányváltását levezénylő politikusok tusványosi szocializációjáról, negyed évszázad közös küzdelmeiről, hanem a közös célokról, közös felelősségről, közös ellenfelekről is. És a mindebből fakadó egymásra utaltságról.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A romániai magyar tabutémák leltára
Szociológiailag teljesen irreleváns, ám mégis „dokumentum-értékű leltárt” készítettünk azokról a dolgokról, amelyekről köztudott: ezeket nem jó firtatni. Ha Ön újságíró és van önbecsülése, ne olvassa el a következőket.
A módszer: e-mail-ben felkérő-leveleket küldtünk ki körülbelül ötven címre. Szövege:
"Kedves szerzőtárs! Kéréssel fordulok hozzád. A Transindex számára készítek egy összeállítást a romániai magyarság úgynevezett szent teheneiről. Szent tehénen olyan személyt, intézményt, gondolatot, mentális toposzt stb. értek, amit mindig elnéző megbocsátással kezelünk a sajtóban, a közbeszédben. Máshogyan közelítve: melyek azok a bálványok, amelyeknek – mint minden bálványnak – születésükkor máris eljött az alkonyidejük, de erről nem illik beszélni."
A válaszokat montázsban közöljük. Szerzőink csoportja sok tekintetben heterogén; az ankét külön érdekessége, hogy a megkérdezettek – akiknek politikai nézetei számos témában erőteljesen eltérnek egymástól – gyakran ugyanazokra a jelenségekre mutatnak rá.
Általános, a társadalmat jellemző, szent tabutémák
1. A kisebbségi eliteken belüli gazdasági érdekcsoportok hálózatai és kapcsolataik érdekszövevénye a magyarországi és az adott országon belüli – jórészt a titkosszolgálatokhoz is kapcsolódó – gazdasági érdekcsoportokkal. A romániai magyar maffiák. Látott már valaki személyes vádakon (és válasz jogán) kívül valamit erről a magyar sajtóban? Esetleg a félénk átvételét annak, amiről a román újságok már hetek (évek) óta cikkeznek (lásd a Csibi-ügyet).
Akiktől a válaszok érkeztek:
Bakó Rozália, Bálint Ferenc, Bara Gyula, Bárdi Nándor, Boros-Dali Lehel, Daczó Kati, Fall Sándor, Horváth Gizella, Gáspárik Attila, Kelemen Zoltán, Lukács Csaba, Toró T. Tibor, Stanik István, Szabó Tünde, Vandra Attila, Zilahi Imre.
2. A korrupció kérdése, amely a magyar többségű településeken és a magyar intézményrendszerben is a többségi habituális világokhoz hasonló viselkedésformákat és technikákat gerjeszt.
3. Az oktatás minőségének és megszervezésének kérdése. A Sapientia Egyetem csődje. Az erdélyi magyar oktatás módszertani és tartalmi reformjának szükségessége. A lassan általánossá váló funkcionális analfabetizmus – vagyis a romániai magyarok kb. 60%-a nem érti, amit elolvas. A versenyvizsga-rendszert és a magyar oktatásügyet is áthálózó korrupció.
Ugyanez más irányból: arról rengeteget hallunk, hogy a magyar iskolákban nem jók a tanárok, suttogjuk az utcasarkon, hogy mindenért ők a hibásak, de arról, hogy egyes tanárok mennyit áldoznak a szabad idejükből arra, hogy a diákok szakkörre járhassanak, kirándulni mehessenek, az iskolában sulibulit lehessen tartani, s ezt az időt egyesek a családjuktól vonják el, arról mikor olvasunk? 4. A politikai retorika és a társadalmi valóság viszonyrendszere. Az autonómia, kettős állampolgárság, státustörvény, Budapest központúság stb., és a mindennapok habituális világa, léptéke, a mindennapi cselekvést irányító szokásvilág közti szakadék. A magyarságtudatból nem lehet megélni – a magyarságtudat túlzott kultivációjáról és káros voltáról mikor olvasunk a sajtóban? 5. A kulturális és az egyházi elitek 1989 előtti viszonya a hatalomhoz; az aggódás és kitartás diskurzusok tematizálóinak családi-migrációs története.
6. A gondolkodás-ökonómia hiánya, a közéleti és kulturális toposzok felülvizsgálatának lehetetlensége. 7. A középosztályosodás formáinak követése (társadalomtörténetileg valós, egzisztenciális középosztályosodás nélkül.)
8. A sajtó mindenhatóságának tévhite.
Romániai magyar öntetszelgés
1. Az erdélyi magyar kultúrfölény-tudat.
2. Erdély, mint földrajzi és gazdasági értelemben komoly tartalékokkal bíró régió tévhite. Az, hogy Erdély a mintaadó régió.
3. A humán jellegű műveltség felülértékelése. A "magyar önazonosság". Nemzeti erényeink konzisztencia nélküli listája.
4. Az erdélyi jobb magyarság hite Budapesthez viszonyítva.
5. A furfangos székely, a "vártán álló székely" toposza, a jég hátán is kreatív székely képe (amely egyike a balkáni tomboló-lázadó jellemképeknek – lásd Emir Kusturica filmjeit –, a mindenhez alkalmazkodó, személyiségtorzító léthelyzet-igények kompenzálására). A székely bicska.
6. A falusi műveletlen lelkész és a frissen végzett hitoktatók a helyi társadalmakban. Az egyházak középkori tekintélyelvűsége, az egyházak tehetetlensége a valódi közösségépítésben. Az egyház és a papok - véleményükkel szembeszállni ma is akkora szentségtörés, mint a Különös házasság idején.
7. Az állítólagos bánsági tolerancia
Humanoid szent tehenek
1. Választottjaink általában. Választottjaink magánélete, vezetőink külföldön felhalmozott vagyona. A magyarság vezetőinek politikai múltja, összefonódása a kommunizmussal, a titkosszolgálattal. Frunda és Verestóy titkosszolgálati kapcsolatai. Tőkés magánéleti botlásai. Tőkés Lászlóról mikor lát már napvilágot egy olyan cikk, amelyik megpróbálja helyére tenni Tőkés Lászlót érdemeivel és hibáival egyetemben? Amiről hallunk és olvasunk: a). egyáltalán nincs igaza b.)Teljesen igaza van. Markó második házassága.
2. Az újságírók általában. A korrumpálhatóságuk, a szerkesztőségek összedolgozása különböző politikai érdekcsoportokkal. A külföldi és hazai politikai szervezetek és sajtó közötti anyagi összefonódások. A szakmailag felkészületlen, potyaleső, dörgölőző, beszari újságírók ármádiája. A magyar média képtelensége a modernizálódásra.
3. Az egyházak általában. Az egyházak pénzügyei. Általában a megújulásra, az új kor kihívásaira nehezen mozduló történelmi egyházak, bár ezek ideje nem járt le. Patriarchális fundamentalizmusuk. A klérus belső élete, az egyházi korrupció; az egyházak túlsúlyos részvétele a közélet minden területén.
A "feddhetetlen" egyházi emberek (főleg katolikus papok) magánélete. Az egyházi ingatlanok teljes visszaszolgáltatása – mit tenne az egyház, ha most rászakadna több száz iskola, kórház, középület? Kiadná bérbe. A vallás megtartó erejének tévhite. Hogy folyamatosan csökken a történelmi egyházak hívőinek száma.
4. Az RMDSZ általában. A Communitas alapítvány. Vezetőink minősége. A állammodell szerint felépülő RMDSZ.
5. A civil társadalom általában. Ugyanolyan visszaélések lennének akkor is, ha a civilek osztanák ki a pénzeket.
6. Pop. Dancs Annamari, sepsiszentgyörgyi popsztár.
7. Tételesen: Németh Zsolt, Orbán Viktor, Sütő András politikai múltja, Szász Jenő, Tőkés László, Verestóy miből szerezte a vagyonát?
Kányádi Sándor, Király Károly, Tempfli atya megyéspüspök, Cs. Gyímesi Éva. Volt valamikor Szőcs Géza, Domokos Géza, de az ő bálványuk már ledőlt, őket bántatlanul szabad szidalmazni, sőt, egyesek el is várják ezt. Hasonló állapot fele tart egyrészt dr. Csapó József, másrészt Markó Béla, Frunda György. Tőkés püspök külön kategória, egyeseknek bálvány, másoknak maga a megtestesült rossz.
Mártírjaink. Például Brassóban Dr. Szikszai Jenőt ma tanári példaképként tartják nyílván, s felemlíteni, hogy "ha én ma az ő pedagógiai módszereit alkalmaznám... " szentségtörés. Reményik Sándor és Wass Albert életútja. Orbán Balázs, Petőfi Sándor.
Szent intézmények
A két világháború között működő, 1989 után újraalakított országos magyar intézmények (EMKE, RMGE, stb.). EME – többször is. MVSZ, EMTE, Partiumi Keresztyén Egyetem, EREK, KREK, FIDESZ, MPSZ.
Az ugar, mint helyszín szent tehenei
1. A hagyományok általában. Szoboravatások és koszorúzások. A székely himnusz. A március 15-i stb., stb. ünnepségek, koszorúzások üressége. A teljesen idiotikus szavalóversenyek. Templomépítések. 2. A trendi ócskaság: az aradi szoborcsoport. Csíksomlyói búcsú (ki meri leírni, hogy hótt unalmas, no meg néha kész röhej, ahogy magyarországi buszokban lúgagyú turisták jönnek indiai atmoszférát szippantani)
3. Kolozsvár, a kulturális főváros toposza. Marosvásárhely.
Politikai kinyilatkoztatások
1. A kisebbségi kérdés etnicizálódása, etnikai burokba zárása, amely nagyban hozzájárul a politikai pluralizmus intézményesülésének hiányához.
2. A transzilvanizmus.
3. A remény, hogy Románia csatlakozása az EU-hoz automatikusan megold minden etnikai problémát.
További tabujelenségek
1. A romániai magyar korrupció általában.
2. Az alkoholizmus. A falusi alkoholizmus, mint népbetegség. A romániai magyar elit képviselőinek alkoholizmusa.
3. A városi hátrányos helyzetű és hajléktalan-fogyatékos népességen belül a magyar anyanyelvűek felülreprezentáltsága. 4. A kettős identitásúak problémái.
5. A nem a történelmi egyházakhoz, hanem a szektákhoz kapcsolódó magyar vallási-kulturális közösségek. 6. A cselédtartás.
7. A magyar-magyar konfliktusok a kitelepült családtagok és az itthoniak körében.
8. A magyar nacionalizmus. Nem ajánlom bárkinek, hogy merészeljen arról beszélni, hogy egy román-magyar konfliktusban a románoknak is van igazuk.
9. A román nyelv nem ismerése. Hogy igenis meg kell tanulnunk románul, mert az nem a románság, hanem a mi érdekünk. Mit teszünk mi ezért? Ki mer erről beszélni? Aki meg meri tenni, azt rögtön nemzetárulással vádolnák. Mikor merünk arról beszélni, hogy a magyar iskola nemcsak előny, de hátrány is?
10. A csángókkal szembeni székelyföldi intolerancia.
11. A Duna TV erdélyi fogadtatása.
12. Hogy mennyire vagyunk idegengyűlölők, általában. Erdély területén a magyarok szerepe a Holokausztban. 13. A cigánykérdés. A roma kisebbség problémája a magyar lakta területeken: a roma identifikáció.
Szexuális tabuk és frusztrációk
1. A romániai magyarok bigottsága általában. Az egészséges szexuális örömről való beszéd, általában. 2. Az unguroaica-probléma: a magyar prostituáltak a többségi piacon és a magyar kisebbségi férfiak vágyai a szabadosabb román szex iránt.
3. A családi erőszak, szétesőben lévő kötelékek – nem beszélünk róla.
4. Az anyai ösztön (igaz, ez univerzális szent tehén).
5. A romániai magyarok viszonya a szexuális kisebbségekhez.
K. A.
Transindex.ro

Domokos Gézáról a Kriterion-évfordulón
Domokos Géza munkásságáról, valamint a román titkosszolgálat róla készített megfigyelési aktáiról volt szó egyebek mellett azon a konferencián, amelyet a Kriterion Kiadó alapításának 45. évfordulója alkalmából tartottak Bukarestben.
A Balassi Intézet bukaresti központja által szervezett kétnapos rendezvényen a kiadó egykori munkatársai találkoztak egymással. Tegnap tudományos ülést tartottak, amelynek központi témája az 1928-ban született és 2007-ben elhunyt Domokos Géza kiadóvezetői szerepe, illetve a Kriterion működése volt. Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész ismertette azt a politikai és társadalmi környezetet, amelyben 1970 elején elkezdte működését a kiadó. A történész szerint 1968-ban vetődött fel először egy romániai kisebbségi kiadó megalapításának gondolata azon a találkozón, amelyen a romániai magyar és a német kisebbség elitje találkozott az akkori román kommunista vezetőséggel. Lőrincz D. József a Kriterion az egykori Securitate tükrében címmel tartott előadást. Az eddig ismert dokumentumok szerint a Securitatét Domokos Géza esetében is szinte kizárólag a kisebbségpolitikához való viszonya érdekelte, a kommunizmusra vonatkozó kritikái egyáltalán. Ez így volt addig, amíg a titkosszolgálat tudomására jutott, hogy olyan rendszerellenes románokkal szolidarizál, mint Mircea Dinescu költő. A kutató kiemelte, hogy Domokos Géza – felhasználva a funkciója adta lehetőségeket – olyan informális hálózatot szervezett a romániai magyar értelmiségiek körében, amely a titkosszolgálat figyelmét sem kerülte el. A Securitate úgy értelmezte, hogy ezt irredenta és nacionalista nézetek népszerűsítésére használja fel, és idővel a különböző rendezvények betiltásával, illetve a megfigyelés szigorításával próbálták korlátozni ebben a tevékenységében. Az idén előkerült megfigyelési akták szerint azért is bírálták, hogy igyekszik a két világháború közötti, nacionalistának tartott magyar szerzők munkáit kiadni, akárcsak erdélyi magyar középkori írók munkáit. 1975-ben született az első megfigyelési jelentés, majd 1979-től szinte minden évben részletes elemzést készítettek róla. Ezekben egyebek mellett úgy jellemezték, hogy okos, ravasz, óvatos, konok, makacs ember volt, aki maximálisan kihasználta az intézményi adottságokat. Domokos Géza kényes témákat is felvetett tárgyalásain a kommunista párt vezetőivel – magyarázta Lőrincz D. József. Bartha Katalin Ágnes a Kriterion tevékenységéről tartott előadást. Az általa ismertetett adatok szerint a rendszerváltozás előtt kilenc nyelven adott ki könyveket, a többségét magyarul. A kiadónál 1987 könyv magyarul, 623 németül, 206 szerbül, 154 ukránul, 151 románul, 53 jiddisül, 27 szlovákul jelent meg. H. Szabó Gyula, a Kriterion jelenlegi igazgatója az MTI-nek elmondta: a Kriterion egyik titka az önállósága volt, de az is nagyon előnyös volt, hogy Bukarestben működött. A legfontosabb könyvek 1977 és 1983 között jelentek meg. A Kriterion közepes méretű kiadó volt az akkori romániai kiadók között. A hatalom szemében a fontosságát az határozta meg, hogy német valutát szerzett a német nyelvű könyvekkel. A ma Kolozsváron működő Kriterion kizárólag magyar nyelvű kiadó, és pár fős szerkesztőséget működtet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közös ismerősök a könyvespolcon
Negyvenöt éves a Kriterion Könyvkiadó. Az évforduló alkalmából a bukaresti Balassi Intézet és a Román Kulturális Intézet által szervezett bukaresti konferencián nemcsak a Kriterion 45 évét méltatták, de külön foglalkoztak a kiadó egykori igazgatója, Domokos Géza munkásságával és a román titkosszolgálat róla készített megfigyelési aktáival is.
Mi a közös első olvasmányélményeinkben, a fűzés mentén széthullott A Pál utcai fiúkban, a rongyossá olvasott Dumas-regényekben, majd később, a hatodszorra fellapozott, Vica és Gergő történeténél szamárfülezett Egri csillagokban? Vagy még később a Kő hull apadó kútban vagy aPillangó című regényekben? A válasz viszonylag egyszerű: valamennyi a Kriterion gondozásában jelent meg. Talán nem túlzás azt mondani, szüleink könyvespolcának zöme a Kriterion-könyvek különböző sorozataiból áll össze, hiszen 1970-es megalapításától ’89-ig a kiadó minden korosztálynak bőséges olvasmányanyagot kínált elérhető áron.
A megaintézmény
Egészen elképesztő számsort kapunk, ha leltárba vesszük a Kriterion-adatokat: húsz év alatt 1974 magyar nyelvű könyvet jelentettek meg 22,9 millió példányban. A legfényesebb korszakban, 1972 és 1980 között évente átlagban 110 magyar cím látott napvilágot, míg a ’85 utáni években átlagban „csak” 60–65 címet tudtak kiadni. S bár a magyar olvasók számára úgy tűnhet, hogy a Domokos Géza vezette Kriterion magyar kiadó volt, a 70–80-as években hasonló űrt pótoltak az egyéb kisebbségek nyelvén kiadott könyvek is. Az egykori szerkesztők által csak „kisebbségi megaintézményként” titulált Kriterion lefedte a teljes romániai kisebbségpalettát: a magyaron kívül további kilenc nyelven adtak ki szépirodalmat, művelődés- és kultúrtörténeti munkákat. Németül az első húsz évben 623 cím jelent meg (majdnem 2 millió példányban), ezáltal Németország határain túl a legtöbb német nyelvű könyvet megjelentető kiadóvá nőtte ki magát a Kriterion. Románul (szintén kisebbségi irodalom) 151 könyv jelent meg (több mint egymillió példányban), de helyet kaptak a Romániában élő más, kisebb létszámú kisebbségek is: húsz év alatt 206 szerb nyelvű kötet jelent meg (több mint százezer példányban), ukrán nyelven 154 (66 ezer példányban). A romániai kisebbségek számarányához igazodik a jiddis nyelven kiadott könyvek száma (53 cím 19 ezer példányban), a szlovák nyelvű irodalom (53 cím 27 ezer példányban), 7 török–tatár nyelvű kötet (12 ezer példányban), valamint az orosz–lipován irodalom (3 kötet 4100 példányban).
Dicsőséglista
Hogy miként fogadták például a hét kötetet a romániai török–tatárok, jól jelzik a bukaresti konferencián résztvevők beszámolói. Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténésznek – aki az egykori szerkesztőkkel interjúkötetet készít – fiatal kutatóként megható volt olvasni, hogyan mentek szekerekkel könyvbemutatóra a dobrudzsai tatárok. Számára ekkor vált nyilvánvalóvá: a Kriterion nemcsak kiadóként volt jelen az egyes kisebbségek életében – kultúraszervező, kisebbségmegtartó intézmény is volt, az egyetlen, amely írott, nyomtatott betűt kínált. Dávid Gyula a kiadó műhelyjellegét emeli ki, Bálint Lajos szavaival élve szerinte: az „egykori ütődöttek gyűjtőhelye volt, akik politikai múltjuk miatt először csak feketén, majd a perújratárgyalás után hivatalosan is a szerkesztőségben sajátíthatták el a szerkesztés csínját-bínját”. Csak néhányukat említve is impozáns névsor: Egyed Péter, Mező Piroska, H. Szabó Gyula, Molnár Gusztáv, Kacsó Judit, Szabó Zsolt, Szilágyi N. Sándor, Szemlér Judit, Botár Emma, Bodor Pál, Diatcu Schmidt Helen, Tóth Samu és sokan mások.
A műhelyjelleget hangsúlyozza H.Szabó Gyula, a kiadó jelenlegi igazgatója is: „A magyar értelmiségi réteg ekkor kapott publikálási lehetőséget, s Domokos érdeme, hogy bizalmat szavaztatott a kiadónak.” Ezt erősítette a ma már legendás Forrás-sorozat, amely a fiatal generációnak nemcsak publikációs lehetőséget nyújtott, de a tisztes honorárium árából akár lakást is lehetett Kolozsváron vásárolni.
S mint ilyen, a kilencvenes évek változásai után nagy űrt hagyott maga után, még akkor is, ha a kisebbségi irodalmat szórványosan a mai napig is megjelenteti az immár csak kolozsvári szerkesztőséggel rendelkező nagy múltú kiadó. Mint ahogy a bukaresti konferencián azt is tanulságos volt látni, hogy ’89 után nemcsak a Kriterion kisebbségi nyelvű irodalma fogyatkozott meg, de a német nyelvű olvasókkal együtt a német nyelvű szerkesztők is elmentek: a konferencián megjelent egykori szerkesztők között egyetlen német sem volt.
A fentebbi számsor szolgáltatta tehát részben a bukaresti konferencia témáját. H. Szabó Gyula értelmezésében a tanácskozás hozadéka többtényezős: egyrészt a Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész és a Lőrincz D. József előadása révén lehetőségük volt bepillantaniuk – immár a kutató szemüvegén keresztül – a kiadó és a román kommunista vezetés kapcsolatába. Másrészt Domokos Géza szekusdossziéja – amely immár szabadon kutatható – választ adott azokra a talán bennünk is megszülető kérdésekre is, miként volt lehetséges egy kirakatintézménynek szánt kiadóból olyan, gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar értelmiséget átkaroló, informális hálózatot létrehozni, amelynek a segítségével nemcsak a kortárs erdélyi és világirodalmat sikerült kiadni, de a két világháború közötti irodalmat, valamint a Téka sorozatban helyet kapó, középkori írók munkáit is. Bartha Katalin Ágnes a szerkesztőség egykori belső életét vizsgálta a hatalmi korlátozás szempontjából.
Titkok nyomában
Mint a kutatók beszámolójából és az egykori szerkesztőség tagjaival, H. Szabó Gyulával és Dávid Gyulával folytatott beszélgetésekből kiderül, a kiadó sikerének titka egyrészt Domokos Géza személyében keresendő. S talán nem puszta véletlen, hogy a Szekuritáté Domokos-jellemzése csak részben egyezik a szerkesztőségi tagok véleményével. Míg a Szekuritáté Domokost „okos, ravasz, óvatos, makacs emberként” minősítette, aki „maximálisan kihasználta az intézményi adottságokat”, H. Szabó Gyula Domokos Gézát „egyszerű, tiszta jellemnek” tartja, „aki ízig-vérig politikusalkat volt”. H. Szabó szerint jellemének nyitja, hogy „baloldalisága mellett erős polgári értékrenddel is rendelkezett. Ez a fajta polgári eszmélkedése védte meg mindenféle túlzott balosságtól. Ezt egyeztette nagyon jól össze politikusi vénájával: nagyon figyelt a beszélgetőpartnerre. Hamar ráérzett arra, mi a másik álláspontja, hogyan tudná őt meggyőzni.” A kiadóigazgató úgy tartja, a 37 dossziényi Domokos-anyag fölösleges pénzkidobás volt, „Domokos Géza nem volt összeesküvő alkat, s nem is rohant a barikádra, nem volt olyan típusú ember, kár is lenne tőle utólag elvárni. Inkább nem mondott olyat, hogy veszedelmes legyen, mégis elmondta a véleményét. S ezek az emberek tisztelték ezt a fajta nyíltságot. Ezért rengeteg kritikus megjegyzést eltűrtek tőle. Kritikus volt és diplomatikus. De ha elhatározta, hogy a házi őrizetben lévő Mircea Dinescut meglátogatja, akkor nemcsak Dinescuhoz ment el, de elbeszélgetett a házat őrző szekusokkal is.”
Domokos személye mellett a kiadó sikere abban is keresendő, hogy kisebbségi emberek vezették: valamennyi nemzetiségnek voltak kijelölt szerkesztői, s Domokos Géza, aki becsülte a szakszerűséget, nem szólt különösebben bele, hogy az egyes szerkesztőség mit kíván kiadni. Talán a bukaresti megemlékezésen az egyes nemzetek szerkesztői ezért is számoltak be erős Kriterion-tudatról: minden nemzetiségnek megvan a maga Kriterion-képe. A tatárok, szerbek, szlovákok a találkozón elmondták, számukra az írott betű egyenlő volt a Kriterionnal. S nemcsak azért, mert az olvasók kezébe adták az irodalmukat, mert a fiatal tollforgatók is előkerülhettek, hanem az anyanemzettel szemben is volt egyfajta névjegyük, amelyre az anyaországi kiadók odafigyeltek.
A magyar részleg titka az volt, hogy kettős szerkesztőséggel működött: Kolozsváron és Bukarestben is volt egy-egy népes szerkesztőség, a többnyelvű bukarestiben és a csak magyar kolozsváriban összesen 43 szerkesztő, grafikus, műszaki szerkesztő dolgozott, valamint 38 fős műszaki személyzet (titkárok, jogtanácsosok, adminisztrátorok, számítógép-kezelők stb.) segítette munkájukat. A bukaresti jelenlét H. Szabó szerint egyszerre volt előny és hátrány. Hátrány volt, mert messze voltak a közönségüktől, de ezt pótolta a kolozsvári szerkesztőség. „Előnye meg épp az volt, hogy mivel kevés magyar élt a városban, lehetővé tette, hogy a magyar ügyet más szemüvegen át szemléljük: egy bukaresti román számára a kisebbségi ügy nem volt elsőrendű dolog, s ezt megtapasztalni nagyon nagy lecke volt. Más kisebbségi az ember Bukarestben, és más Kolozsváron. Senki nem akart magyar szerkesztő lenni a bukarestiek közül. Bukarest miliője ugyanakkor kitárta számukra a világot. A legfontosabb előnye azonban az volt, hogy közel voltak a csúcsvezetőséghez. Ha probléma volt, Domokos Géza a legfelsőbb szinteken tudott vitatkozni, ami teljesen más eredménnyel járt, mint ha Kolozsváron tárgyaltál volna az ottani titkárral. Domokos központi bizottsági póttagként ki is használta a lehetőségeket” – állítja H. Szabó.
Kár- és haszonmérleg
Hogy mit nyert és mit vesztett a Kriterion a rendszerváltással? Abban Bartha, H. Szabó és Dávid Gyula egyformán egyetért: minden kiadási mutatót felülmúl a cenzúra eltörlése. Hogy megszűnt a harc minden egyes példányért. Hogy nem fordulhat többé elő, ha a könyvterjesztő 123 ezer példányt rendel A Pál utcai fiúkból, az éves költségvetés alapján a Kriterion 50 ezret tudna kiadni, végül csak ötezret hagy jóvá a központi bizottság. Hogy, amint Dávid Gyula fogalmaz, senki nem olvassa össze a nyelvtankönyv szójegyzékét, s nem lát az ábécénél távolabbi összefüggéseket abban, hogy „bolond, bolsevik, Csehország, csehül áll”, s nem büntetik ezért a szerkesztőt újabb tíz év börtönnel.
Minden kéziratnak külön története van, eleveníti fel Dávid Gyula, aki még őrzi a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetnyi kéziratának cenzúrázott változatát, amelynek szinte minden szócikkéért bukaresti egyeztetésre kellett mennie: így került a Hitel egykori szerkesztőjének, Albrecht Dezsőnek a neve mellé mindössze csak annyi, hogy lásd Hitel, az evangélikus egyházi irodalom mellé, hogy lásd Lutheránus egyházi irodalom, bízva abban, mire a H, illetve az L betűhöz érnek, enyhül a cenzúra szigora. A nyolcvanas évek cenzurális követelményei szerint már listát kaptak a tiltott szerzőkről, így Kántor Lajos bevezetője miatt Kuncz Aladár sem jelenhetett meg, mígnem ’84 után annyira beszűkítették a Kriterion mozgásterét, hogy néhány esztendő múltán ők lettek volna Románia politikai kiadója.
S hogy mit vesztett a kiadó a ’89-es fordulattal? H. Szabó Gyula nem lát tragédiát abban, hogy drasztikusan estek a példányszámok, hiszen a kiadói paletta kiszélesedett, tehát az összesített példányszámok nem maradnak el a Kriterion számaitól. A problémát inkább a közös nevező hiányában látja: a Kriterion nem tudja felvállalni az egykori sorozatok teljes lefedését, így marad űr az erdélyi magyar könyvkiadásban. A másik pótolhatatlan veszteség, hogy bár a Kriteriont továbbra sem tartja csak magyar kiadónak, nem tudja fenntartani a kisebbségi nyelvek irodalmának kiadását is: „Szórványos próbálkozások még vannak – mint az ötvenes években gyűjtött tatárfolklór-kötet –, de a kisebbségeknek az a fajta megközelítése, mint amit a 70-es években a Kriterion felvállalt, a mai kiadói viszonyok között sajnos fenntarthatatlan.”
De mi lesz a nyomtatott könyv sorsa? Mi lesz a kortárs irodalommal, ha megszűnik a nyomtatott kiadói hálózat? A Kriterion, Deák Ferenc grafikus emblémáját továbbra is feltüntetve, e-könyvek kiadására is készül, de igazgatója csöndes nosztalgiával nézi az eltűnőben lévő nyomtatott kultúra maradványait, remélve: az olvasókban meglévő egészséges kritikai viszonyulás átmenti az értékeket a szemkímélő e-bookolvasókra is.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Székelyföld képes
A szórványt menteni kell – bármi áron
A külpolitika, a tudásátadás és a szórvány voltak a Cselekvési alternatívák Székelyföldön című tanácskozás második napjának középpontjában. A Domokos Géza Egyesület által szervezett találkozón elhangzott: a szórványt bármi áron meg kell menteni.
Barabás T. János, a budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója azt mondta: a követező tíz évben olcsóbb lesz az energia, enyhülnek a feszültségek, és több nyugati cég költöztet gyárakat a térségbe.
Kolumbán Gábor, a székelyudvarhelyi Modern Üzleti Tudományok Főiskola tanára szerint előtérbe kell helyezni a „szociális gazdaságot”, amelynek nem a mindenáron történő profitszerzés a célja, hanem az, hogy értelmes munkát adjanak az embereknek.
– Székelyföld képes előállítani saját élelmiszerszükségletét. Ehhez fel kell tárni a hagyományos tudást és természetközeli, ún. low-technológiával, a saját értékek és érdekek menti összefogással be kell indítani a termelést – vélekedett az egyetemi oktató.
Demeter László, a megyei tanács szórványügyi programvezetője kijelentette: nincs az a pénz és energia, amelyet nem érne meg befektetni, hogy a szórványt megmentsük, mert „nélküle Székelyföld egy sziget lesz, amit lassan, de biztosan elnyel a tenger”.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székelyföld helye a világban
A fejlesztéspolitikában szükséges szemléletváltásról, a székelyföldi társadalom szerkezetének jellemzőiről, a területi autonómia esélyeiről geopolitikai kontextusban, szórvány és tömb viszonyáról esett szó azon a kétnapos konferencián, amelyet a Domokos Géza Egyesület szervezett Cselekvési alternatívák Székelyföldön címmel Sepsiszentgyörgyön a megyeháza kis gyűléstermében szerény részvétel mellett csütörtökön és pénteken.
Behozni a lemaradást
Magyarország kormánya támogatja a Székelyföld gazdasági felemelkedését célzó kezdeményezéseket, az ugyanis a külhoni magyar régiók megerősödésének feltétele – jelentette ki Lukács Bence, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának képviselője. Biró A. Zoltán egyetemi tanár az általa vezetett székelyföldi kutatóintézet eddigi tapasztalatainak összegzésére tett kísérletet a térségi elitek szempontjából. Közép- és Közép-Kelet-Európában a vidéki térségek stagnálnak, ez jellemző Székelyföldre is: a fejlesztéspolitikai indexek nem túl jók, az életminőség nem változott jelentősen, a kilátások kedvezőtlenek. A vidéki térségek felzárkóztatásában megvannak a kedvező tényezők, az előnyök, de léteznek visszafogó tényezők is. Bár azt szokták mondani, hogy fejlesztéspolitikában a pénz, illetve a szakértelem hiánya a legnagyobb hátrány, a székelyföldi társadalom mélyszerkezetében van néhány olyan emberi tényező, amely adott helyzetben előny ugyan, de a technicista szemléletű fejlesztéspolitikában – amely pénzszerzésre, szervezésre, látható eredményre összpontosít, és abból indul ki, hogy a fejlesztésekhez majd igazodnak az emberek – visszafogó tényező lehet. Ilyen az egyén, a családok ciklikus tevékenységéből adódó rövid távú tervezés, amely, bár biztonságot jelent, nem kifejezetten kockázatvállalással járó piacgazdasági szemlélet. Változott a tanuláshoz való viszonyulás is: jelenleg csak annyit tanulnak az itt élők, amennyi rövid távon hasznos lehet számukra, és a megszerzett tudás hasznosítását is csak hivatalos munkaviszony keretei között képzelik el. Ezek a tényezők nem feltétlenül korlátok, hanem előnyök is, például biztonságot, egyensúlyt, természetközeliséget is jelentenek, de hátrányok lehetnek a jelenleg uralkodó technicista szemléletű fejlesztéspolitikában. Ezért Biró A. Zoltán úgy véli, a térségre, annak társadalmi szerkezetére ráépülő fejlesztéspolitikára lenne szükség. Példaként említette a biogazdák szervezkedését, amely a térség egyik jellemzőjére, a természetközeliségre épül.
A kisebbik rossz
Az autonómia hosszú folyamat eredménye, egynéhány példát leszámítva – például Grönlandot, amely nem kérte, mégis megkapta azt – ritkán fordul elő, hogy azonnal elérjék – mutatott rá Tóth Norbert. A Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója geopolitikai szempontból latolgatta a székelyföldi területi autonómia esélyeit. A világból vett példák alapján kijelentette: az anyaország léte, támogatása sok esetben lélektanilag visszafogja az autonómiáért küzdő közösséget, több az olyan sikeres autonómiatörekvés, ahol nincs anyaország. Úgy vélte, a központi államvezetések autonómiával szembeni ellenállása akkor szűnik meg, amikor választásra kényszerülnek, és a kisebbik rosszat látják abban. Kérdés, hogy a területben gondolkodó Romániának lesznek-e a jövőben olyan igényei, amelyek nyomán választásra kényszerülhet – vetette fel. Újságírói kérdésre válaszolva elmondta: a Moldovai Köztársaság és Románia viszonya csak azért is érdekes, mert Moldovában már van működő autonómia, a gagauzoké.
Mérsékelt derűlátás
A nagy államok kiváltsága a hosszú távú stratégia, a kis államok – mint Magyarország, Románia – legtöbb tízéves távokban gondolkodhatnak. Ekkora időszakra – a világban zajló események elemzése alapján – Közép-Kelet-Európa államainak lakói mérsékelten derűlátóak lehetnek – állapította meg Barabás T. János. A budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója szerint a jelenlegi külpolitika startpontja 2008: az amerikai pénzügyi válság kezdete, az orosz–grúz háború, Kína gazdasági nyitása jelentette a fontosabb fordulópontokat. Azt követően az amerikai pénzügyi elit áttételes eszközökkel próbálja biztosítani elsőbbségét, az pedig, hogy az USA egyre kevésbé függ a külföldi energiaforrásoktól, azt jelenti, egyre távolságtartóbb lesz külpolitikai ügyekben. 2008 egyik következménye Oroszország agresszívvé válása, a Nova Russzija-álomról, úgy tűnik, lemondott Moszkva, de pénzügyileg egyre nagyobb bajban van, hiszen gazdaságát nagy részben az energiakivitelre alapozza. Az ukránkérdés – Barabás szerint – hibrid békévé alakul, Oroszország ugyanis azért ragaszkodik Ukrajnához, mert úgy érzi, ha csökken befolyása felette, megszűnik nagyhatalomnak lenni. Európa helyzetét elemezve, Barabás szerint az elkövetkező évtized során a gyáripar kitelepedik Kelet-Európába, emiatt Magyarország, de Románia is akkor lehet sikeres, ha fejleszti információs technológiáját. A két ország egymástól való függése megugrott, közös érdekeik is komolyak, emiatt az országok közti feszültség csökkenni fog, a gazdasági kapcsolatok pedig egyre erősödnek – vonta le a következtetést.
Székelyföldi modell
Ha a külpolitikai elemző a high tech szempontjából az információs technológiához való felzárkózás szükségességét hangsúlyozta, Kolumbán Gábor egyetemi oktató a low tech felől közelítve mutatott be egy lehetséges székelyföldi jövőképet. A globális gazdaság számára a profit a fontos – Kolumbán szerint viszont van értelme olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek nincsenek a globális gazdaságban. Ilyen az általuk kidolgozott székelygyümölcs- modell, melynek a lényege: megélhetést biztosító gazdálkodást fenntartani a hagyományos tudás segítségével. A gyümölcstermesztéssel foglalkozók számára kifejlesztenek néhány modellterméket, szakmai segítséget biztosítanak, ehhez hozzáteszik a marketingmunkát, a többi attól függ, hogy egy közösség képes-e összefogni, társulva előbb lépni. Jó példa akad most már erre (Székelyudvarhely, Székelykeresztúr környékén, Kolumbán szerint ott nyitottabbak az emberek), bizonyítván, a természetközeli megélhetési formának is van helye a globális világban. Szerinte az elkövetkezőben a székelyföldi emberek 20–30 százaléka integrálódik a globális gazdaságba, 15–20 százaléknyi a sikeres regionális és helyi gazdaságokban tevékenykedik (megjegyezte, Székelyföld önellátó lehetne, hiszen itt minden megterem, ami a megélhetéshez szükséges, a kényszerérett banánnál például egészségesebb az alma), a többiek a klasszikus gazdaságokban találhatják meg helyüket, mint a turizmus, szolgáltatások. Ennek eléréshez azonban magas minőségű oktatási és egészségügyi rendszer szükségeltetne. Élet szórványban
Az erdélyi magyarság stratégiája nem az kell hogy legyen, miként fogunk eltűnni innen vagy onnan, hanem erősíteni azt, ami van – hívta fel a figyelmet Demeter László művelődésszervező, Kovászna Megye Tanácsa szórványprogramjának felelőse. A szórványprogrammal immár hat éve foglalkozó Demeter László szerint a Kovászna és a Hargita megyei tanács kezdeményezése esetleges, nincsenek elegen ahhoz, hogy hatékonyan foglalkozhassanak a kérdéssel. Úgy látja, az erdélyi magyar szórványközösségek megmaradásához nem elég a „belső anyaország” felelősségvállalása, társulnia kellene Magyarországnak, illetve az egész Kárpát-medencének. Egymás öntudatának erősítését, a szórványbeli magyarok létének kiszámíthatóságát tartja megoldandónak, ehhez a család és az egyház mellett a gazdasági szereplők megjelenését véli szükségesnek. Példaként a piski csárda sorsát hozta fel: nemzeti emlékhelyünk egyre romosabb állapotú, és nem akad a turizmusban, vendéglátásban érdekelt magyar vállalkozó, aki működtetné. De keserű tapasztalatként hozta fel, hogy Hunyad megyében található olyan Mol-benzinállomás, ahol egyetlen alkalmazottt sem beszéli a magyar nyelvet, vagy magyar vállalkozó által működtetett panzió, ahol csupa román alkalmazott dolgozik. De ott van a magyar templomokban tartott kétnyelvű mise is. Különleges a szórványbeli magyar iskolák helyzete, melyek nem valamely stratégia mentén alakultak ki, hanem lelkes emberek – mint Böjte Csaba – kezdeményezésére, és a Nemzetstratégiai Kutató Intézet gyöngyhalászat-kezdeményezése e nehezen alakított és még nehezebben fenntartott kollégiumok felszámolásához vezethet. Mindezek olyan kérdések, melyeken jobban el kellene gondolkodni, Demeter László szerint ugyanis, ha a szórvány felszámolódik, Székelyföld elszigeteltté válik, és kérdéses, fenntartható lesz-e a nagy román tenger közepén.
FARCÁDI BOTOND, VÁRY O. PÉTER
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sütő Andrásra emlékeztek Marosvásárhelyen
Sütő Andrásra (1927. június 17.–2006. szeptember 30.) a politikus íróra, a közszereplőre emlékeztek szombaton Marosvásárhelyen. A Sütő András Baráti Egyesület délután megkoszorúzta a református temetőben az író síremlékét, majd este a Bernády Házban tartottak megemlékező rendezvényt.
Ha élne, 88 éves lenne, mondta Demeter József, szászrégeni református lelkipásztor, a Sütő András Baráti Egyesület alapító tagja és jelenlegi elnöke, akit rokoni szálak is fűztek az íróhoz: édesanyja és Sütő András édesanyja testvérek voltak.
A megemlékezés filmvetítéssel kezdődött. A filmvásznon Sütő András 1990. február 10-i beszéde elevenedett meg, amikor a gyertyás-könyves tüntetésen százezer marosvásárhelyi menetelt némán végig a városon az anyanyelvű oktatás, a nemzeti kisebbségeket illető jogok érdekében. Aztán megrázó filmkockák követték egymást, véres arcú emberek, románok és magyarok, akik közül egyeseket a helyi pópa biztatott, hogy jöjjenek Marosvásárhelyre rendet rakni a magyarok között, míg mások bízva az igazságszolgáltatásban, vagy az adott szóban, áldozattá váltak. Kincses Előd ügyvéd, az RMDSZ egykori alapító tagja emlékezett 1989. novemberére, amikor András-napozni menet szekusok őrizték az író házát, vagy arra, hogy „1989 karácsonyán Sütő Andrást közfelkiáltással választottuk meg a frissen megalakult RMDSZ elnökének” – idézte Kincses, majd kitért arra is, hogy miért vált a támadások célpontjává az író, például az 1990. február 10-én szervezett tüntetés miatt. .
A politikai szerepvállalás és a közéleti elkötelezettség nem választható szét Sütő Andrásnál – mutatott rá Markó Béla, aki azt a kérdést is megfogalmazta, hogy „valóban visszük-e tovább a Sütő, vagy a hozzá hasonlóan gondolkodó, romániai magyar értelmiségiek hagyatékát”? Három személyt említett példaként: Király Károlyt, aki egy sajátos életpályát futott be a pártfunkcionáriustól az ellenállóig, Domokos Gézát, aki a moszkvai egyetemtől jutott el egészen a Kriterion Könyvkiadó működtetéséig, amely az erdélyi magyarság kulturális és identitás-megtartó intézménye volt évtizedekig, illetve a harmadik értelmiségi Sütő András volt, akinek közéleti szerepvállalását az írói munkásságától szétválasztani nem lehet.
Az Anyám könnyű álmot ígér című könyve például mérföldköve volt az egész romániai magyar irodalomnak és közgondolkodásnak, az értelmiségi magatartásnak: egy nemzedéknek az illúziókkal való leszámolása volt ez a könyv. Áldozatot vállalni, lázadni, szembefordulni a hatalommal, vagy lemondani a határozott célokról – az volt akkor a kérdés, amit az értelmiségiek önmaguknak feltehettek. Aztán 1989. decemberben ugyanezekkel a dilemmákkal szembesültek, akik politikai szerepet vállaltak, vagy azok, akik hozzá akartak járulni a társadalmi változásokhoz. Sütő András nagyon radikális gondolkodó értelmiségi volt, aki nem fogadott el kompromisszumokat ami a célokat illette – mutatott rá Markó, mulasztásnak nevezve azt, hogy „félbehagytuk az alkotói pályának a kultuszát” és itt Sütő mellett Székely Jánosra is utalt, aki ugyan közéleti szerepet nem vállalt, de irodalmi köntösben küzdött az igazságért, vagy Kós Károlyra, aki Trianon után hazatért Erdélybe és nem Budapestet választotta, valamint Bánffy Miklóst is megemlítette, aki 1926-ban tért haza Erdélybe.
„Arról nincs szó, hogy az értelmiségi embernek politizálnia kell, de bele kell szólni és életben kell tartani ezeket a példákat” – summázott Markó Béla. Végül Szélyes Ferenc színművész osztotta meg a Sütővel kapcsolatos élményeit, majd Lázok János, a Sütő András monográfia készítője – mert sokat tett azért, hogy Sütő életműve ne merüljön feledésbe – vehette át a Sütő András Baráti Egyesület díját, egy Hunyadi László által készített bronzplakettet az író portréjával. Az ünnepi hangulathoz hozzájárult Zágoni Előd gordonkaművész is, aki Bach-tételeket játszott.
A megemlékezés vasárnap Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson folytatódott ünnepi istentisztelettel, a szülői ház meglátogatásával, valamint egy temetői sétával az író szüleinek sírjához.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Eltűnő Sütő
Ma már csak néhány idős ember emlékezett Sütő Andrásra Marosvásárhelyen a hétvégén, arra az íróra-politikusra, aki nélkül elképzelhetetlenek a rendszerváltás előtti és utáni évek. Miért, és hogyan nem megy az emlékezés? Meddig tart a tisztelet és hol kezdődik a tiszteletlenség? Parászka Boróka a Sütő-ünnep benyomásairól.
Kilenc éve halott, 88 éves lenne idén, két évtizede ő volt a frontember, a legismertebb erdélyi magyar értelmiségi. Most mégis arról szól a megemlékezés, ha a hétvégi beszédek üzenetét, hangulatát szeretnénk összefoglalni: miért hiányzik Sütő András a köz- és kulturális életből. A Sütő András Baráti Társaság kétnapos rendezvénysorozattal idézte fel alakját, munkásságát a hétvégén Marosvásárhelyen, valamint szülőfalujában, Pusztakamaráson. Hasonló üzenettel tavaly ősszel tudományos konferenciát szervezett a Művészeti Egyetem szintén Marosvásárhelyen. A Sütő-életmű különös sorsára bizonyos értelemben magyarázatot ad az, ahogyan a legutóbbi megemlékezés is zajlott.
A Sütő András Baráti Társaság által a Bernády-házban rendezett emlékesten az író pályafutásának két fontos tanúja szólalt fel: Kincses Előd és Markó Béla. A két (egykori, jelenlegi?) politikus munkássága annyira eltért egymástól, hogy mára már hírértéke van annak, hogy közösen lépnek fel, és tudnak közösen emlékezni, emlékeztetni. Mindketten a marosvásárhelyi jelen és közelmúlt legfontosabb pontjához, 1990-hez nyúltak vissza ahhoz, hogy Sütő András hagyatékát érthetővé és követhetővé tegyék.
A beszédek nem alakultak át beszélgetéssé, vitává, pár mondatos eszmecsere volt csak arról, kell-e Sütő „kultuszt” ápolni, vagy más módja van a megemlékezésnek. Markó Béla felszólalása kitágította ennek a fogalomnak az értelmét: Sütő András életműve kontextust kapott, modellként jelent meg, amely „kultiválható”, követhető. Ugyanúgy, mint Király Károlyé, Domokos Gézáé, vagy a korábbi nemzedékekből Kós Károlyé és Bánffy Miklósé. Ők a különböző módon, körülmények közül induló emblematikus erdélyi magyar közéleti és kulturális figurák, akik mind ugyanahhoz a szerephez értek el: a közéletet alakító, aktív értelmiségiekként írtak, alkottak.
Sütő – fogalmazott Markó Béla – „radikalizmust” képviselt, ám ehhez a radikalizmushoz (amely a mai magyar közéletben sajátos konnotációt, értelmet nyert) „mérsékelt” eszközöket keresett és talált. Markó áttekintette az irodalmi életmű legfontosabb tételeit, címeit, ezekhez is aktuálpolitikai üzenetet keresett-talált. A sütői felismerés az, hangsúlyozta, hogy a demokratikus jogrend” és a kisebbségi jogigények nem állhatnak szembe egymással.
A kimért érvelő-értelmező emlékezés nem volt zavartalan. Három idősebb úr a felszólalás közepén felállt és hallható magyarázat nélkül elhagyta a termet: jeleként annak, hogy a még emlékezni akaró idősebb nemzedék sem tud, akar immár konszenzust találni
(csak belőlük állt az ötven fő körüli ünneplő közönség) , köztük is vannak olyanok, akiket elragadnak a nehezen követhető indulatok. A kis intermezzo ellenére az aktuális fogódzókat kereső felszólalás rendben véget ért.
A marosvásárhelyi színházi életet egyetlen ember, Szélyes Ferenc képviselte, aki viszont szatmári emlékeit elevenítette fel a Sütő-előadásokkal kapcsolatban. Hol vannak azok a dramaturgok, akik ma is színpadra tudnák alkalmazni ezeket a drámákat? – tette fel a kérdést Szélyes Ferenc, amelyre ezen a vita és beszélgetésmentes napon nem született válasz. Talán születhet, ha megjelenik a tavalyi konferencia gyűjteményes kötete: ennek szerkesztőjét, Lázok Jánost a Sütő András Baráti Társaság emlékplakettel jutalmazta a hétvégén.
Most azonban csak azt firtatták a rendezők, és a műsort moderáló Demeter József egyesületi elnök, hogy mikor állítható fel a sokszor megígért Sütő-szobor Marosvásárhelyen. Ez a kérdés is nyitott, mint ahogy az is: ha lesz Sütő András emlékmű, elevenebbé válik-e általa a mára halványuló, egyre kevéssé és egyre nehezebben értelmezett életmű?
Sajátos választ a rendezvény után e sorok írója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház mögött kapott arra járó kamaszoktól, akiket arról faggatott, tudják-e a helyi elit gimnázium tanulói, kicsoda Aranka György, akinek szobra ott bújik meg a városi parkoló és a tömbházak között. „Igen, tudjuk – felelték a fiatalok – a színházbérletünk hátán írja, ki Aranka György”.
Tán mégis kell a szobor, és pláne a színházbérlet – ez lehet hát a következtetés, távolodva a Sütő-rendezvénytől.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Egyformán szolgálni Budapestnek és Bukarestnek
A nemzeti-autonomista szárny elsöprő győzelmének tekinthetjük az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatot, amely első ízben rögzítette az erdélyi magyarság akkor még egységes érdekképviselete, az RMDSZ belső önrendelkezésen alapuló autonómiaigényét. A politika logikája azt diktálta volna, hogy az emlékezetes nyilatkozat politikai mondanivalóját az alapszabályzat és a program nyelvére lefordító brassói kongresszuson 1993. január közepén e csoport erős jelöltet indít, és átveszi a szövetség irányítását az önfeladó, adaptív, eseménykövető politikát folytató Domokos Gézától.
Nos, nem így történt, ami az érintettek naivitásig menő ügyszeretetére és nemzetféltésére vezethető vissza. Az autonomisták úgy gondolkodtak: ha átengedik a másik oldalnak az első számú vezető pozícióját, nagyobb az esélye a közös autonómiaküzdelemnek. Tőkés László jelölése az elnöki posztra csak taktikai húzás volt arra az esetre, ha a program- és alapszabályzat alapvető módosításait a küldöttek a kollaboráns szárny esetleges aknamunkájának következtében nem szavaznák meg. Ebben az esetben az akkori tiszteletbeli elnök versenyben maradt volna, és minden bizonnyal győz az elnökválasztáson.
Gúnykeresztben
Markó Béláról az autonomisták közül is sokan azt gondolták, hogy alkalmas elnök lesz, akiben megbíznak az önmagukat „mérsékelteknek” nevezők, s akinek vezérlete mellett a közös autonómiaelvű cselekvés hatékonyabb lehet. Ehhez képest Markó Bélát úgy választotta másodszor is elnökké az 1995-ös kolozsvári kongresszus, hogy a Brassóban kétéves határidővel elfogadott autonómiaelvű lépések közül (nemzeti kataszter, belső választás, autonómiastatútumok) egyikben sem gondoskodott érdemi mozgásról, nemhogy megvalósításról. Miközben ezen lépések megtétele nem ütközött a román közjogi szabályozásba s kizárólag a magyar politikai akarattól, elkötelezettségtől és célorientáltságtól függött. Markó számára éppúgy világos lehetett, mint az elemzők számára, hogy az RMDSZ-ben nem a kongresszus által az elnökre ruházott feladatok megvalósításához, hanem a középgárda hűségéhez kötött az elnöki mandátum. Nem is történt e kérdésekben semmiféle előrelépés Markó közel két évtizedes elnöklete alatt.
Mindebből az autonomisták naivitásán kívül leszűrhető Markó Béla pozícióorientáltsága, az autonómiaprogram iránti közömbössége, de nem következik feltétlenül az elnök ideológiai kompromittálódása. Sokan máig olyan olyan vezetőként tekintenek rá, aki az „ahogy lehet” filozófiája mentén cselekszik, és őszintén fontos neki a magyar nemzeti ügy.
E hipotézissel azonban élesen ütközik a tény, hogy a kétezres évek eleje óta Markó Béla a legmegveszekedettebb anyaországi nemzetellenes erőkkel keresi a kapcsolatot. Ne feledjük: 2002-ben már az első forduló után sietett az MSZP–SZDSZ-kormányról és az azzal való majdani jó RMDSZ-es együttműködésről nyilatkozni. Azóta is építgetik az RMDSZ kapcsolatát a magyar álbaloldallal, aminek hangulati aláfestést adnak Markó Béla által a balliberális sajtó olyan orgánumaiban közölt esszék, mint az Élet és Irodalom vagy a Népszabadság, ahol a nemzetstratégiai célkitűzések és szimbólumok céltáblát vagy gúny tárgyát képezik. Legyen szó a határokon átívelő magyar nemzetegyesítésről, a státustörvényről vagy a Nemzeti Összetartozás Napjáról. A Székelyek Nagy Menetelését néhány „elgurult” SZDSZ-es értelmiségit és a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíciót leszámítva valamennyi magyar politikai erő támogatta – bizony, még az MSZP és az Együtt is –, Markó Béla viszont az Élet és Irodalomban közölt éles hangú esszét, amelyben az ötvenes évek felvonulásait emlegette azon túl, hogy alapjaiban támadta elvi-stratégiai síkon a menetelést.
Mást jelentő szavak?
Hiába törekedett a Fidesz az RMDSZ-szel való viszonyának harmonizálására, hiába tett egyoldalú gesztusokat az erdélyi magyarok szavazataival Bukarestben sáfárkodó zsákmánypárt irányába, Markó szépen beviszi egymás után a maga elvi ütéseit a nemzetközi globalizmus ellen küzdő Orbánnak. Legutóbb a bevándorlás kapcsán megfogalmazott miniszterelnöki kijelentést pécézte ki magának, miszerint Magyarország homogén kultúrájú ország, és közölt ezzel kapcsolatban a Népszabadságban egy eszmefuttatást, amelyből megtudhattuk, hogy a magyarságot tulajdonképpen csak a nyelv kapcsolja össze. De ma már a szavaink sem jelentik ugyanazt, lám, mi, erdélyiek rossz érzéssel hallgatjuk, ha a magyar miniszterelnök nemzetállamról vagy homogén társadalomról beszél.
Az ellentét konstruált és mesterkélt, Markó pedig fogalmazhatott volna egyes szám első személyben. Egy magyar ember, éljen Budapesten, Kolozsváron vagy Torontóban, ha nemzetben gondolkodik, helyén kezeli a dolgokat és a magyar sors, a magyar érdek és magyar nemzetstratégia szempontjai alapján értelmez fogalmakat, szándékokat és politikai nyilatkozatokat. Míg a trianoni utódállamok politikusainak körében kiválóan működik a nemzeti összekacsintás, a „jó tiszt, rossz tiszt” leosztás, addig Markó Béla siet a Népszabadságban rámutatni a magyar miniszterelnök nyilatkozatainak vélt vagy valós ellentmondásaira. Ha létezne is ilyen ellentmondás az erdélyi magyarság autonómiatörekvései és a magyar kormánynak a nemzetállam intézményére alapozó nemzetépítő szándéka között, vajon egy határon túli magyar vezető lenne hivatott arra rámutatni? Ráadásul a Népszabadságban? Nem ellenfeleink vagy ellenségeink reszortja ez? Különös tekintettel a kontextusra: Orbán Viktor a bevándorlás ügyében azért küzd, hogy Magyarország magyar maradhasson, hogy gátat vessen idegen és asszimilálhatatlan, a magyar kultúrával szemben közömbös, a keresztény kultúrával szemben kifejezetten ellenséges tömegek beözönlésének.
A megbízhatóság mértéke
Egyébként a napnál világosabb, hogy itt arról van szó: a trianoni döntéssel és Erdély megkaparintásával Románia többnemzetű állammá vált, míg Magyarország nemzetállammá, aránylag homogén kultúrával. A román elitnek tudomásul kellene vennie: ha kapott egy kulcsrakész országot nemzetnyi kisebbséggel együtt, akkor az a minimum, hogy saját 1918-as ígéreteit betartva autonómiát biztosít számukra. Mint ahogy az is természetes, hogy Magyarország, ahol kisebbségi csoportok a cigányságot leszámítva csak mutatóban élnek – de így is személyelvű autonómiának örvendhetnek –, nemzetállamként határozza meg magát, és akként is cselekszik.
Az esetnek fontos politikai tanulsága van. Hiú remény volt azt gondolni: az RMDSZ-szel való viszony pacifikálása azt jelenti, hogy a szervezet vezetői részéről nem éri majd hátbatámadás az Orbán-kormányt. Az RMDSZ csúcsvezetése soha nem volt a Fidesz megbízható partnere, és soha nem is lesz az. Az ok rendkívül egyszerű: a szervezetet elsődlegesen a román politikai élet szereplőihez kötik az érdekek, az üzleti kapcsolatok, vezetői Bukaresttől remélik pozícióik megtartását, onnan várják az ukázokat. Márpedig Dsidával szólva „Krisztusnak és Pilátusnak, farizeusoknak és vámosoknak, zsidóknak és rómaiaknak egyformán szolgálni nem lehet.”
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Állami kitüntetést kapott a Kriterion Könyvkiadó
Klaus Johannis a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éve alapított Kriterion Könyvkiadót, az erről szóló rendeletet szerdán írta alá az államfő.
Johannis a kisebbségek nyelvének és kultúrájának ápolásában játszott meghatározó szerepéért adományozta a kitüntetést az 1970-ben kisebbségi kiadóként alapított kiadónak. Az elnöki rendeletben olvasható indoklás szerint a Kriterion a kisebbségi és a román kultúra kölcsönhatását is előmozdította, és sikerült elfogadtatnia a párbeszédet, egymás értékeinek kölcsönös elismerését a jó együttélés feltételeként.
A Kriterion Könyvkiadó alapító főszerkesztőjének emlékét ápoló Domokos Géza Egyesület elnöke, Domokos Péter arról tájékoztatta az MTI bukaresti irodáját, hogy a Kriterion az egyesület felterjesztésére kapta meg az állami kitüntetést. A 2007-ben elhunyt Domokos Géza húsz éven keresztül, 1990-ig vezette a romániai magyarság és a többi nemzeti kisebbség egyik legfontosabb szellemi műhelyévé vált kiadót.
Szabadság (Kolozsvár)

„Csak beszélünk a fordítások fontosságáról” – Interjú H. Szabó Gyulával
Klaus Johannis államelnök a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éves Kriterion Könyvkiadót, amely többnyelvű kiadóként a kisebbségek irodalmának kiadásával, számos fordításkötet megjelentetésével segítette elő a kulturális párbeszédet. H. Szabó Gyulával a rendszerváltás utáni változásokról, a fénykorról és Domokos Gézáról is beszélgettünk.
– 1977-től dolgozik a Kriterion Könyvkiadónál, 1990-től pedig igazgatja azt. Az utóbbi 25 esztendőben elég nagy változásokon ment keresztül a kiadó. Milyen folyamatok játszódtak le, és mik voltak ezek hátterében?
– Elsősorban a környezetünk változott elég nagyot, ennek következtében természetesen a kiadónak is át kellett alakulnia. Hosszú, nehézkes folyamat volt a privatizáció. Az hamar természetesnek látszott, hogy a könyvkiadók nem maradhatnak állami intézmények, de sajnos volt egy visszarendeződés. Iliescu’93-ban vagy ’94-ben létrehozott egy cultura naţională azaz nemzeti kultúra nevezetű mamutintézményt, amelyben az addig minisztériumi alárendeltségű hat vagy hét kiadót megtartotta majdnem a korábbi állapotok közepette, magyarán a gazdasági önállóság csak formális volt. Az egyetlen előnye az volt, hogy nem szóltak bele abba, mit adunk ki – a cenzúra valóban megszűnt a rendszerváltással.
De nem voltunk sem a bevételeink, sem a kifizetéseink urai, ez pedig abban a meglehetősen korrupt környezetben nagyon nagy hátrány volt. Végül csak ’98-ban alakult át a kiadó gazdasági társasággá, és 99-ben történt meg a tényleges privatizáció. Az addig eltelt tíz évben azonban minden megvásárolt szerzői jogunk elévült, mivel az addigi bizonytalan gazdasági helyzetünkben nem tudtunk újakat vásárolni. Persze az Iliescu-féle nagyvállalat adott azért állami szubvenciókat, aminek köszönhetően elég sokáig meg tudtuk őrizni azt a vonalat, ami lényegében az alapja volt a Kriterionnak: több nyelven, a romániai kisebbségek nyelvein jelentetünk meg könyveket.
– Ez mára eléggé beszűkült. Kevesebb támogatást kapnak erre?
– Nem igaz, hogy kilencven után kizárólag magyar könyveket adtunk ki, csak kevesebb címet jelentettünk meg, mint addig – mellesleg magyar könyvekből is. Továbbra is sok könyvet adtunk ki ukrán, szerb, török, tatár, szlovák és persze román nyelven is. Azt mondhatom, hogy a rendszerváltás utáni első tíz évben töretlenül folytattuk az addigi politikánkat. Az, hogy ez végül leolvadt rólunk, nemcsak a gazdasági természetű dolgok következménye volt, hanem annak a szintén egészséges folyamatnak is, hogy létrejöttek a különböző önálló kisebbségi érdekképviseletek, nemzeti szövetségek, amelyeknek nyilván egyik első dolguk volt saját kezükbe venni a könyvkiadásukat, már csak azért is, mert nagyrészüknek kiforrott szerzőgárdája és szerkesztőgárdája nevelődött ki a Kriterion első húsz évében. Az például, hogy a nagylaki szlovákok már nagyon korán, 94-től, 95-től kezdve jól látható kiadói tevékenységet folytattak, annak volt köszönhető, hogy kis területen élő erős közösségről van szó, nagyon erős kulturális determináltsággal, és azt mondták, hogy mért adná ki más a könyveiket, amikor ők jobban ezt tudják.
Természetesen a németek is hamar „önállósodtak”. Ez a helyzet ugyanakkor megteremtett nekünk egy másik lehetőséget, amelyet elég jól ki is tudtunk használni egy ideig: az alternatív kiadó lehetőségét. Nyilván minden nemzeti közösségben – nemcsak a magyarban – erős belső feszültségek vannak, a koncért, másért tülekednek az urak, és aki nem fért oda, az eljött hozzánk, és kiadta nálunk a könyvét. Sajátosan jó kapcsolat alakult ki például a lipovánok szövetségével, akiknek noha szintén volt egy jól működő csapatuk, a könyveikkel sokáig hozzánk jöttek. De rajtuk kívül is sok olyan könyv jelent meg nálunk, amely az illető közösségek számára fontos volt. Az első húsz év nekem éppen azért volt fontos, mert kifejlesztett bennem egyfajta empátiát, megerősített abban, hogy a mások értéke ugyanolyan fontos, mint a mienk.
Büszke vagyok arra, hogy 2005-ben megjelentettünk a Moldva északi részén élő huculok (ukrán népcsoport) népművészeti albumát három nyelvű, román, ukrán és angol szöveggel. Tavaly például a dobrudzsai tatár zenei folklórt összegyűjtő kiadványt jelentettünk meg. Azzal, hogy eljöttünk Bukarestből Kolozsvárra, elszakadtunk egy nagyon fontos műhelytől, a bukaresti egyetemtől, ahol nagyon sok kisebbségi – török, tatár, szerb, szlovák – korábbi szerzőnk, munkatársunk dolgozik, vagy dolgozott, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ma már kevesebben keresnek meg minket. Mi mindig is eredeti állapotában akartuk megtartani a kiadót, úgy, hogy a kultúrák közötti közeledést szolgálja, még akkor is, ha manapság csak beszélünk arról, hogy a fordításirodalom mennyire fontos. Ez nemcsak nálunk, de egész Kelet-Európában így van. Állandóan arról beszélünk, hogy tanulnunk kellene egymástól, miközben nem ismerjük egymás irodalmát, kultúráját. Igaz lassan a sajátunkat sem.
– Klaus Johannis államfő éppen a kultúrák közötti párbeszéd megteremtéséért tüntette ki a 45 éves kiadót a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával.
– Eljött az idő, amikor Romániában a kisebbségi ügyek iránt determináltan érzékeny ember került vezető funkcióba, és eszébe jutott vagy valaki eszébe juttatta, hogy azt a munkát, amit a Kriterion végzett és végez, legalább ennyivel meg kell köszönni. Johannisnak személyes okai is lehettek erre, valószínűleg ő is a Kriterion német nyelvű könyveinek olvasója volt annak idején nagyszebeni tanárként, hiszen mintegy ezer német címet jelentettünk meg.
– Egyed Péter, a Kriterion egykori szerkesztője, legutóbbi könyvbemutatóján egyebek mellett felelevenítette, milyen hatalmas fordítói munkát végzett a kiadó. Sok kisebbség jelentős művei jelentek meg románul, és román művek is magyarul és németül. Kinek a feladata lenne felvállalni ma ezt a munkát?
– Valóban óriási fordítói munkát végzett a Kriterion főleg az erdélyi magyar és német irodalom románra fordítsa terén. A Biblioteca Kriterion sorozatot Domokos Géza személyesen szerkesztette, nemcsak a címek és fordítók kiválogatásában volt fontos szerepe, de minden megjelent kötet elé előszót is írt, hogy a magyarul, németül nem tudó olvasót bevezesse az adott kultúrába, a mű hátterébe. Az is igaz, hogy nagyon sok jó magyar fordítás jelent meg a román irodalomból, az pedig, hogy román műveket németül is megjelentettünk, különösen erős aduja volt a kiadónak, hiszen minden román író esett kétségbe azért, hogy a nyugati kapu megnyíljon előtte.
Hogy ma kinek kéne ezt a munkát felvállalni? Erre lett volna jó például a Kriterion Alapítvány, főleg ha Bukarestben marad, amely pályázhatna erre a programra, és irányítaná az egészet, hiszen erre már egyetlen kiadó kicsi. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1990-ben rengeteg adománykönyvet juttatott Erdélybe, amelyet olcsón árusítottak, azzal a feltétellel, hogy az ebből befolyt összeget a Kriterion kapja meg. Akkor ugye még állami tulajdonban voltunk, el lehet képzelni, hogy mi lett volna abból, ha a román állam begyűjti ezt a pénzt – ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi. Ezért jött létre a Kriterion Alapítvány, hogy kezelje ezt a pénzt, és képviselje a kiadó érdekeit. ’92-ben azonban Domokos Géza elköltöztette a kiadót és az alapítványt Bukarestből.
– A Biblioteca Kriterion könyvei egyébként mennyire fogytak? Számszerű adatokra emlékszik?
– Fogytak. A Biblioteca Kriterion példányszámai 3–4 ezresek voltak, ami mai szemmel óriási. Volt olyan román fordításkötetünk, amit után kellett nyomni, emlékszem nagy sikere volt például a Szibériai garnizonnak vagy a Fekete Kolostornak. Nem a raktárnak nyomtattuk ezeket a köteteket, ma is ott vannak a könyvtárakban és az emberek polcain. Az előszókat ezekhez legtöbbször húzónevek írták, akiknek a szavára adtak a román olvasók.
– Ejtsünk néhány szót az alapító igazgatóról, Domokos Gézáról. Milyen vezető volt, milyen embernek ismerte meg annak idején?
– A kiadó sikerének egyik nagy titka nyilvánvalóan Domokos személyisége volt. Ez a látszólag egyszerű – ma úgy mondanánk, hogy laza – ember derűsen, könnyedén dolgozott. Nem volt az a nemzetmentő típus, én legalábbis nem hallottam tőle nagy szónoklatokat ilyen téren, úgy beszélt a kisebbségi jogokról, mint ami természetes, magától értetődő dolog, függetlenül attól, hogy az ukrán kisebbségről volt szó, vagy éppen a magyarról. Nagy erénye volt, hogy teljesen megbízott az embereiben, legalábbis ezt éreztette velünk. Engem például 12. magyar szerkesztőnek arra vett fel, hogy a képzőművészeti és zenei témájú könyvek felelőse legyek. Azt hiszem kétszer vagy háromszor láttuk egymást, mielőtt felvett, de amint munkába álltam, azt éreztette velem, hogy az illető területre nekem kell gondom legyen. A bizalom nagyon fontos minden fiatal munkavállalónak, engem arra sarkallt, hogy elmélyüljek a rám bízott témákban.
Rádöbbentem például, hogy az erdélyi magyar képzőművészet legalább annyira jelentős, mint az irodalom. Domokos nem tudta, hogy mi kell a szerb, az ukrán vagy a német piacra, de ott voltak a szerkesztői, akik tudták. Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Domokos par excellence politikus alkatú ember volt. Nagyon erősen kihasználta azt, hogy a kiadó Bukarestben van. Nagyon jól ismerte a román kultúrát, sok román barátja volt, a velük folytatott beszélgetésekből ismerte a bennfentes dolgokat, és nagyon szépen, választékosan beszélt románul. Meg tudta győzni a döntésképes embereket arról, amit akart. Géza központi bizottsági titkárokkal, miniszterekkel, alminiszterekkel beszélgetett, és sok vitát döntött el a pillanatnyi helyzetfelismerése, érvelése, így a dolgok mindig tovább zökkentek, vagy legalább kiderült, hogy hol akadtak meg, hol lehetett még próbálkozni. Nem volt összeesküvő alkat, nem konspirált, és nem titkolt semmit.
A Szekuritáté harminc évig figyeltette, de az az érzésem, hogy a rá állított tartótisztek hiába vették fel a fizetésüket, mert azt, amit a jelentéseikben leírtak, mi mind tudtuk. Emlékszem, egyszer egy KB-titkár felelősségre vonta, hogy miért nyilatkozott a vegyes házasságok ellen. Erre azt mondta, hogy általánosságban természetesen semmi kifogása nincs ellene, el kell viszont fogadni azt, hogy a családban az a nyelv megy tovább, amelyik praktikusabb, és nem örülne annak, ha az unokájával nem tudna majd magyarul beszélgetni. Ebbe nem nagyon lehetett belekötni.
– A kis erdélyi magyar könyvpiacon ma csaknem 15 magyar könyvkiadó működik. Fontos a versenyhelyzet, de nem sok ez egy kicsit?
– Sok, de nem igen lehetne, és nem is szabad ezt felülről szabályozni. Nekem nagyon kellett vigyáznom annak idején arra, hogy a frissen megjelent magánkiadók ne érezzék úgy, hogy hatalmi vagy erőpozícióból beszélünk velük – még akkor is, ha tudtam, hogy egyik másik kiadó Pesten azt próbálta eladni, hogy mennyivel jobbak ők, mint a Kriterion, és elég nemtelen dolgokat csináltak. Én is érzem, hogy elforgácsolódnak az erők, de így, hogy többen vagyunk, talán nagyobb eséllyel találunk rá a kiútra. A nyomtatott könyvnek meg vannak számlálva az évei, és több szem többet lát. Hátha kigyöngyöződik az az irány, ami fele el kell indulnunk.
A digitális platform – amire át kellene váltanunk – maga is nagyon gyors változásban van: tíz éve még a DVD-re esküdtünk, ma pedig már legyintenek rá. Az is befolyásolja ezt a folyamatot, hogy nagyon sok nyomdász van a magyar kiadói érdekeltségben, ők nyilván a nyomda érdekeit is szem előtt tartják. A legnagyobb problémánk azonban a terjesztés, amelyet 25 éve nem sikerül megoldani.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

„Csak beszélünk a fordítások fontosságáról” – Interjú H. Szabó Gyulával
Klaus Johannis államelnök a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éves Kriterion Könyvkiadót, amely többnyelvű kiadóként a kisebbségek irodalmának kiadásával, számos fordításkötet megjelentetésével segítette elő a kulturális párbeszédet. H. Szabó Gyulával a rendszerváltás utáni változásokról, a fénykorról és Domokos Gézáról is beszélgettünk.
– 1977-től dolgzik a Kriterion Könyvkiadónál, 1990-től pedig igazgatja azt. Az utóbbi 25 esztendőben elég nagy változásokon ment keresztül a kiadó. Milyen folyamatok játszódtak le, és mik voltak ezek hátterében?
– Elsősorban a környezetünk változott elég nagyot, ennek következtében természetesen a kiadónak is át kellett alakulnia. Hosszú, nehézkes folyamat volt a privatizáció. Az hamar természetesnek látszott, hogy a könyvkiadók nem maradhatnak állami intézmények, de sajnos volt egy visszarendeződés. Iliescu’93-ban vagy ’94-ben létrehozott egy cultura naţională azaz nemzeti kultúra nevezetű mamutintézményt, amelyben az addig minisztériumi alárendeltségű hat vagy hét kiadót megtartotta majdnem a korábbi állapotok közepette, magyarán a gazdasági önállóság csak formális volt. Az egyetlen előnye az volt, hogy nem szóltak bele abba, mit adunk ki – a cenzúra valóban megszűnt a rendszerváltással.
De nem voltunk sem a bevételeink, sem a kifizetéseink urai, ez pedig abban a meglehetősen korrupt környezetben nagyon nagy hátrány volt. Végül csak ’98-ban alakult át a kiadó gazdasági társasággá, és 99-ben történt meg a tényleges privatizáció. Az addig eltelt tíz évben azonban minden megvásárolt szerzői jogunk elévült, mivel az addigi bizonytalan gazdasági helyzetünkben nem tudtunk újakat vásárolni. Persze az Iliescu-féle nagyvállalat adott azért állami szubvenciókat, aminek köszönhetően elég sokáig meg tudtuk őrizni azt a vonalat, ami lényegében az alapja volt a Kriterionnak: több nyelven, a romániai kisebbségek nyelvein jelentetünk meg könyveket.
– Ez mára eléggé beszűkült. Kevesebb támogatást kapnak erre?
– Nem igaz, hogy kilencven után kizárólag magyar könyveket adtunk ki, csak kevesebb címet jelentettünk meg, mint addig – mellesleg magyar könyvekből is. Továbbra is sok könyvet adtunk ki ukrán, szerb, török, tatár, szlovák és persze román nyelven is. Azt mondhatom, hogy a rendszerváltás utáni első tíz évben töretlenül folytattuk az addigi politikánkat. Az, hogy ez végül leolvadt rólunk, nemcsak a gazdasági természetű dolgok következménye volt, hanem annak a szintén egészséges folyamatnak is, hogy létrejöttek a különböző önálló kisebbségi érdekképviseletek, nemzeti szövetségek, amelyeknek nyilván egyik első dolguk volt saját kezükbe venni a könyvkiadásukat, már csak azért is, mert nagyrészüknek kiforrott szerzőgárdája és szerkesztőgárdája nevelődött ki a Kriterion első húsz évében. Az például, hogy a nagylaki szlovákok már nagyon korán, 94-től, 95-től kezdve jól látható kiadói tevékenységet folytattak, annak volt köszönhető, hogy kis területen élő erős közösségről van szó, nagyon erős kulturális determináltsággal, és azt mondták, hogy mért adná ki más a könyveiket, amikor ők jobban ezt tudják.
Természetesen a németek is hamar „önállósodtak”. Ez a helyzet ugyanakkor megteremtett nekünk egy másik lehetőséget, amelyet elég jól ki is tudtunk használni egy ideig: az alternatív kiadó lehetőségét. Nyilván minden nemzeti közösségben – nemcsak a magyarban – erős belső feszültségek vannak, a koncért, másért tülekednek az urak, és aki nem fért oda, az eljött hozzánk, és kiadta nálunk a könyvét. Sajátosan jó kapcsolat alakult ki például a lipovánok szövetségével, akiknek noha szintén volt egy jól működő csapatuk, a könyveikkel sokáig hozzánk jöttek. De rajtuk kívül is sok olyan könyv jelent meg nálunk, amely az illető közösségek számára fontos volt. Az első húsz év nekem éppen azért volt fontos, mert kifejlesztett bennem egyfajta empátiát, megerősített abban, hogy a mások értéke ugyanolyan fontos, mint a mienk.
Büszke vagyok arra, hogy 2005-ben megjelentettünk a Moldva északi részén élő huculok (ukrán népcsoport) népművészeti albumát három nyelvű, román, ukrán és angol szöveggel. Tavaly például a dobrudzsai tatár zenei folklórt összegyűjtő kiadványt jelentettünk meg. Azzal, hogy eljöttünk Bukarestből Kolozsvárra, elszakadtunk egy nagyon fontos műhelytől, a bukaresti egyetemtől, ahol nagyon sok kisebbségi – török, tatár, szerb, szlovák – korábbi szerzőnk, munkatársunk dolgozik, vagy dolgozott, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ma már kevesebben keresnek meg minket. Mi mindig is eredeti állapotában akartuk megtartani a kiadót, úgy, hogy a kultúrák közötti közeledést szolgálja, még akkor is, ha manapság csak beszélünk arról, hogy a fordításirodalom mennyire fontos. Ez nemcsak nálunk, de egész Kelet-Európában így van. Állandóan arról beszélünk, hogy tanulnunk kellene egymástól, miközben nem ismerjük egymás irodalmát, kultúráját. Igaz lassan a sajátunkat sem.
– Klaus Johannis államfő éppen a kultúrák közötti párbeszéd megteremtéséért tüntette ki a 45 éves kiadót a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával.
– Eljött az idő, amikor Romániában a kisebbségi ügyek iránt determináltan érzékeny ember került vezető funkcióba, és eszébe jutott vagy valaki eszébe juttatta, hogy azt a munkát, amit a Kriterion végzett és végez, legalább ennyivel meg kell köszönni. Johannisnak személyes okai is lehettek erre, valószínűleg ő is a Kriterion német nyelvű könyveinek olvasója volt annak idején nagyszebeni tanárként, hiszen mintegy ezer német címet jelentettünk meg.
– Egyed Péter, a Kriterion egykori szerkesztője, legutóbbi könyvbemutatóján egyebek mellett felelevenítette, milyen hatalmas fordítói munkát végzett a kiadó. Sok kisebbség jelentős művei jelentek meg románul, és román művek is magyarul és németül. Kinek a feladata lenne felvállalni ma ezt a munkát?
– Valóban óriási fordítói munkát végzett a Kriterion főleg az erdélyi magyar és német irodalom románra fordítsa terén. A Biblioteca Kriterion sorozatot Domokos Géza személyesen szerkesztette, nemcsak a címek és fordítók kiválogatásában volt fontos szerepe, de minden megjelent kötet elé előszót is írt, hogy a magyarul, németül nem tudó olvasót bevezesse az adott kultúrába, a mű hátterébe. Az is igaz, hogy nagyon sok jó magyar fordítás jelent meg a román irodalomból, az pedig, hogy román műveket németül is megjelentettünk, különösen erős aduja volt a kiadónak, hiszen minden román író esett kétségbe azért, hogy a nyugati kapu megnyíljon előtte.
Hogy ma kinek kéne ezt a munkát felvállalni? Erre lett volna jó például a Kriterion Alapítvány, főleg ha Bukarestben marad, amely pályázhatna erre a programra, és irányítaná az egészet, hiszen erre már egyetlen kiadó kicsi. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1990-ben rengeteg adománykönyvet juttatott Erdélybe, amelyet olcsón árusítottak, azzal a feltétellel, hogy az ebből befolyt összeget a Kriterion kapja meg. Akkor ugye még állami tulajdonban voltunk, el lehet képzelni, hogy mi lett volna abból, ha a román állam begyűjti ezt a pénzt – ugyanúgy eltűnt volna, mint a többi. Ezért jött létre a Kriterion Alapítvány, hogy kezelje ezt a pénzt, és képviselje a kiadó érdekeit. ’92-ben azonban Domokos Géza elköltöztette a kiadót és az alapítványt Bukarestből.
– A Biblioteca Kriterion könyvei egyébként mennyire fogytak? Számszerű adatokra emlékszik?
– Fogytak. A Biblioteca Kriterion példányszámai 3–4 ezresek voltak, ami mai szemmel óriási. Volt olyan román fordításkötetünk, amit után kellett nyomni, emlékszem nagy sikere volt például a Szibériai garnizonnak vagy a Fekete Kolostornak. Nem a raktárnak nyomtattuk ezeket a köteteket, ma is ott vannak a könyvtárakban és az emberek polcain. Az előszókat ezekhez legtöbbször húzónevek írták, akiknek a szavára adtak a román olvasók.
– Ejtsünk néhány szót az alapító igazgatóról, Domokos Gézáról. Milyen vezető volt, milyen embernek ismerte meg annak idején?
– A kiadó sikerének egyik nagy titka nyilvánvalóan Domokos személyisége volt. Ez a látszólag egyszerű – ma úgy mondanánk, hogy laza – ember derűsen, könnyedén dolgozott. Nem volt az a nemzetmentő típus, én legalábbis nem hallottam tőle nagy szónoklatokat ilyen téren, úgy beszélt a kisebbségi jogokról, mint ami természetes, magától értetődő dolog, függetlenül attól, hogy az ukrán kisebbségről volt szó, vagy éppen a magyarról. Nagy erénye volt, hogy teljesen megbízott az embereiben, legalábbis ezt éreztette velünk. Engem például 12. magyar szerkesztőnek arra vett fel, hogy a képzőművészeti és zenei témájú könyvek felelőse legyek. Azt hiszem kétszer vagy háromszor láttuk egymást, mielőtt felvett, de amint munkába álltam, azt éreztette velem, hogy az illető területre nekem kell gondom legyen. A bizalom nagyon fontos minden fiatal munkavállalónak, engem arra sarkallt, hogy elmélyüljek a rám bízott témákban.
Rádöbbentem például, hogy az erdélyi magyar képzőművészet legalább annyira jelentős, mint az irodalom. Domokos nem tudta, hogy mi kell a szerb, az ukrán vagy a német piacra, de ott voltak a szerkesztői, akik tudták. Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Domokos par excellence politikus alkatú ember volt. Nagyon erősen kihasználta azt, hogy a kiadó Bukarestben van. Nagyon jól ismerte a román kultúrát, sok román barátja volt, a velük folytatott beszélgetésekből ismerte a bennfentes dolgokat, és nagyon szépen, választékosan beszélt románul. Meg tudta győzni a döntésképes embereket arról, amit akart. Géza központi bizottsági titkárokkal, miniszterekkel, alminiszterekkel beszélgetett, és sok vitát döntött el a pillanatnyi helyzetfelismerése, érvelése, így a dolgok mindig tovább zökkentek, vagy legalább kiderült, hogy hol akadtak meg, hol lehetett még próbálkozni. Nem volt összeesküvő alkat, nem konspirált, és nem titkolt semmit.
A Szekuritáté harminc évig figyeltette, de az az érzésem, hogy a rá állított tartótisztek hiába vették fel a fizetésüket, mert azt, amit a jelentéseikben leírtak, mi mind tudtuk. Emlékszem, egyszer egy KB-titkár felelősségre vonta, hogy miért nyilatkozott a vegyes házasságok ellen. Erre azt mondta, hogy általánosságban természetesen semmi kifogása nincs ellene, el kell viszont fogadni azt, hogy a családban az a nyelv megy tovább, amelyik praktikusabb, és nem örülne annak, ha az unokájával nem tudna majd magyarul beszélgetni. Ebbe nem nagyon lehetett belekötni.
– A kis erdélyi magyar könyvpiacon ma csaknem 15 magyar könyvkiadó működik. Fontos a versenyhelyzet, de nem sok ez egy kicsit?
– Sok, de nem igen lehetne, és nem is szabad ezt felülről szabályozni. Nekem nagyon kellett vigyáznom annak idején arra, hogy a frissen megjelent magánkiadók ne érezzék úgy, hogy hatalmi vagy erőpozícióból beszélünk velük – még akkor is, ha tudtam, hogy egyik másik kiadó Pesten azt próbálta eladni, hogy mennyivel jobbak ők, mint a Kriterion, és elég nemtelen dolgokat csináltak. Én is érzem, hogy elforgácsolódnak az erők, de így, hogy többen vagyunk, talán nagyobb eséllyel találunk rá a kiútra. A nyomtatott könyvnek meg vannak számlálva az évei, és több szem többet lát. Hátha kigyöngyöződik az az irány, ami fele el kell indulnunk.
A digitális platform – amire át kellene váltanunk – maga is nagyon gyors változásban van: tíz éve még a DVD-re esküdtünk, ma pedig már legyintenek rá. Az is befolyásolja ezt a folyamatot, hogy nagyon sok nyomdász van a magyar kiadói érdekeltségben, ők nyilván a nyomda érdekeit is szem előtt tartják. A legnagyobb problémánk azonban a terjesztés, amelyet 25 éve nem sikerül megoldani.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

A soknemzetiségű Erdély szolgálata
Kányádi Sándor nagygalambfalvi születésű, jelenleg Budapesten élő költő, közéleti személyiség veheti át augusztus 12-én, Csíkszeredában a Kriterion-koszorút.
A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány 2007-ben elhunyt alapító elnökének, Domokos Gézának a kezdeményezésére 1995-től Kriterion-koszorúval jutalmazza az erdélyi magyarságnak azokat a kiemelkedő személyiségeit, akik értékteremtő munkájukkal Európa és a világ szellemi áramlataiba is bekapcsolják ezt a közösséget – áll az alapítvány közleményében. 2014 végén a kuratórium úgy döntött, hogy Kányádi Sándor sok évtizedes munkásságát jutalmazza az idei díjjal, egyben emlékeztetve arra is, hogy nagy hatású verseiből készített válogatások a Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadónál jelentek meg először. „Kányádi Sándor több évtizedes irodalmi, szerkesztői, műfordítói munkássága nem csupán a romániai magyarsággal vállalt és vállal sorsközösséget, hanem a soknemzetiségű Erdély népeinek az együttműködését, az európai eszmeáramlatokba való bekapcsolását is szolgálja – áll az indoklásban. – Kányádi Sándor, a jelen kori magyar irodalom jeles személyisége ugyanakkor nem csupán alkotásaival, hanem közvetlen jelenlétével is következetesen részt vállalt és vállal az irodalom értékeinek az olvasóhoz való továbbvitelében, legyen szó bármilyen nemzedékről vagy akár a legkisebb faluközösségről. A Kriterion-koszorú a sok-sok díjjal már elismert életmű mellett ezt a fáradhatatlan közéleti magatartást is jutalmazza.” A kitüntetést jövő szerdán 18 órától a csíkszeredai Kriterion-házban adják át. Laudációt mond Székedi Ferenc, a kuratórium tagja.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Kányádi maga a vers
Ünnepélyes keretek között adták át szerdán Kányádi Sándornak a csíkszeredai Kriterion Házban a 2014-es Kriterion Koszorút, amellyel a Kriterion Alapítvány kuratóriuma a költő és közéleti személyiség sok évtizedes irodalmi, szerkesztői, műfordítói munkáját jutalmazta.
Kányádi Sándor életművének három kulcsszava van: a Vers, a Közösség és az Emberség. Kányádi Sándor mindenekelőtt maga a Vers – fogalmazott laudációjában Székedi Ferenc kuratóriumi tag.
„A szavakkal történő alkotásnak az a hihetetlen csodája, amely immár hosszú évtizedek óta a maga tömörségével, a maga utolérhetetlen értelmi és érzelmi ötvöződésével, a minden nemű és rangú közhelyek kerülésével, a bármiféle világi hatalom előtti hajthatatlanságával és ez irányú következetességével képes arra, hogy önmagát minden nemzedék, minden korosztály számára megossza, mégis mindig, ezernyi olvasás után is, újnak, frissnek, sziporkázónak hasson.”
A méltatásban Székedi kiemelte, hogy akárcsak Domokos Géza, a Kriterion Alapítvány létrehozója, Kányádi Sándor is mindig ott és akkor segített, ahol és amikor szükség volt rá, ott és akkor emelte fel a szavát, amikor úgy érezte, hogy megsértik, megtapossák az embert vagy alkotását, közösségi létét, rátelepednek hagyományaira.
Kányádi Sándornak Ferencz Imre kuratóriumi tag nyújtotta át az oklevelet és a koszorút, Szarka Gábor konzul Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében köszöntötte a kitüntetettet. Kányádi Sándor Domokos Gézára emlékezett, néhány közös történetet osztva meg a jelenlevőkkel. Elmondta, nincs olyan hét, nap, hogy ne gondolna az ő jó barátjára, ugyanakkor szorgalmazta egy Domokos Géza Alapítvány létrehozását. „Egy méltó, anyagiakban is megbecsült dolgot kellene létrehozni, egy Domokos Géza Alapítványt. Én az első lépést megteszem, ezt, amit itt kapok – nem a koszorút, hanem még egyéb is van –, felajánlom alapítóösszegnek. Ezzel hozzájárulok, és amíg erőm lesz, máshol is megpróbálom ezt segíteni” – hangsúlyozta a kitüntetett.
A Kriterion Alapítvány 2007-ben elhunyt alapító elnökének, Domokos Gézának a kezdeményezésére húsz éve jutalmazza Kriterion Koszorúval az erdélyi magyarság azon kiemelkedő személyiségeit, akik értéket teremtenek és ezáltal a világ szellemi áramlataiba is bekapcsolják ezt a közösséget.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Kincses Előd: Király Károly 85 éves
A Szovjetunió által kommunista rendszerbe kényszerített országokban tudtom szerint a vezető pártfunkcik csak abban az esetben szálltak szembe a párttal, ha már kikerültek a hatalomból. Király Károly viszont hatalma csúcsán, Kovászna megyei első titkárként és az Államtanács befolyásos tagjaként fordult szembe a rettegett diktátorral. Két okból tette ezt: elfogadhatatlannak tartotta Nicolae Ceauşescu egyre barátságtalanabb, beolvasztó nemzetiségi politikáját és diktatórikus döntéshozatalát.
Pacepa tábornok leírta a Vörös horizontokban, hogy Ceauşescu kiadta a parancsot, Királyt el kell tenni a láb alól. Életét az mentette meg, hogy Washingtonban közzétették tiltakozó memorandumát, és így nemzetközi ismertségre tett szert. Ennek következtében a diktátor visszavonta a gyilkos parancsot. Király küzdelme, a Szabad Európa Rádió által ismertetett beadványai sokunk számára lelki muníciót adtak a diktatúra legsötétebb időszakában.
Király kikezdhetetlen tekintélyének következtében nemcsak a magyarok, hanem a románok is természetesnek tartották, hogy a diktátor házaspár elmenekülése után ő legyen Maros megye első számú vezetője. 1989. december 22-én délelőtt a tüntető tömegnek bejelentette, hogy létrehozta a Frăţia-Testvériség fórumot. (Jellemző, hogy azt a cikkemet, amelyben ismertettem a közös román–magyar fórum létrejöttét, és hogy csatlakoztunk a hatalomba kerülő Nemzeti Megmentési Fronthoz, már 1989. december 26-án sem volt hajlandó közölni a bukaresti Adevărul, a „volt” kommunista pártlaputód.) Ma már Ioan Scrieciu tábornoktól, aki az NMF Maros megyei tanácsa első alelnöki tisztségét töltötte be, tudjuk azt, hogy Király Károly Maros megyei elnök bukaresti „felfelé buktatásában” az is közrejátszott, hogy így akarták őt kivonni a marosvásárhelyi, Maros megyei magyarság jogszerző küzdelméből, hiszen országos alelnökként állandóan Bukarestben kellett tartózkodnia. Az volt vele a gond, mondta Scrieciu, hogy a forradalom vezetője megváltozott, és a magyarság jogaiért kezdett küzdeni, „izgatni”. Ezért hozták meg Iliescu elnökkel közösen az eltávolítási döntést. Fontosnak tartom felidézni, hogy a hatalmat megragadó Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front január 7-ei nyilatkozatában még azt állította, hogy „határozottan elítéli az előző, diktatórikus rendszernek a nemzeti kisebbségekkel szemben folytatott politikáját és ünnepélyesen kinyilvánítja: valóra váltja és garantálja az egyéni és kollektív nemzetiségi jogokat. Következőképpen az NMF szükségesnek véli:
1. Az ország új alkotmánya ismerje el és garantálja a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait és szabadságjogait.
2. Ki kell dolgozni és meg kell szavazni az alkotmány előírásait, konkrét formában kifejtve a nemzeti kisebbségi törvényt. E törvénynek a parlament által való elfogadása történjék meg az új alkotmány életbelépésétől számított hat hónapon belül.
3. A törvényes előírásoknak megfelelően biztosítani kell a kisebbségek alapvető jogainak gyakorlásához szükséges intézményrendszer létrehozását, s ezáltal az anyanyelv szabad használatát, a nemzeti kultúra ápolását, a nemzeti identitás megőrzését. E célból Nemzetiségügyi Minisztérium is létrehozandó.” stb.
Elmondhatjuk, ez a program is írott malaszt maradt, akárcsak az 1918. december elsejei gyulafehérvári nyilatkozat.
Király Károly Nyílt kártyákkal című visszaemlékezéseiben is leírta és nekem is elmondta, hogy az eredeti szövegtervezetben szerepelt az autonómiához való jogunk. A szöveg véglegesítésekor Ion Iliescu azzal érvelt, hogy ezt óvatosságból ki kellene hagyni. Király határozottan ellenezte a fogalom törlését, de Domokos Géza, az RMDSZ akkor még ideiglenes vezetője közbeszólt, hogy szerinte is jobb lesz törölni a nemzetiségi programból az autonómiát. Iliescu Domokos baklövését azonnal kihasználta, és kijelentette, ha Domokosnak ez a véleménye, akkor törli az autonómiát a Nemzeti Megmentési Front programjából. Pedig ha ez akkor bennmarad, az autonómia gondolatát idejében megismeri/megszokja a román közvélemény, és ma egészen másként állhatna a szülőföldünkön magyarként való megmaradásunkat biztosító autonómiánk ügye. Király Károly visszaemlékezését Demény Lajos történész is alátámasztja.
Nem akarom megkerülni azt a tényt, hogy vannak, akik kifogásolják, hogy Király Károly és Ion Iliescu 1990. március 20-án nem utaztak le Marosvásárhelyre azért, hogy megakadályozzák az etnikai összecsapást.
Engem Székelyudvahelyről azzal hívtak haza Marosvásárhelye, hogy a főtéren tüntető magyarok kérésére Ion Iliescu és Király Károly ideutazik, és okvetlenül velem is tárgyalni akarnak. Ahogy hazaérkeztem, én is felhívtam Ion Iliescu elnököt, és kértem, jöjjön Marosvásárhelyre, ahol nagyon veszélyes a helyzet, az etnikai csoportok közötti összecsapásokra kerülhet sor. Hangsúlyoztam, hogy a március 19-ei, Sütő András súlyos sérülését okozó román randalírozás nem használt az ország hírnevének. Ajánlatos lenne elkerülni az ilyen incidensek megismétlődését. Iliescu azt válaszolta, hogy amikor ilyen feszült a légkör, nem utazhatnak Marosvásárhelyre. A mai eszemmel azt gondolom, hogy Iliescu és Király részére kockázatos lett volna a marosvásárhelyi leutazás, mert ha az államelnök és alelnöke nem tudták volna lecsitítani, hazaküldeni a felbőszített tömeget, akkor politikailag lenullázódtak volna! Az ideiglenes elnök feladata az lett volna, hogy adassa ki a parancsot Victor Stănculescu hadügyminiszterrel és Mihai Chiţac belügyminiszterrel, akadályozzák meg a Görgény-völgyiek, tordaiak stb. Marosvásárhelyre való szervezett beszállítását. Ion Iliescu és az őt hatalomba segítő/tartó securitatés társaság viszont úgy döntött, a magyar kártya kijátszása a siker kulcsa. Számításuk helyességét a néhány hónappal később sorra kerülő parlamenti választások eredménye sajnálatos módon, de igazolta.
A magyar kártyát napjainkban Victor Ponta próbálja kijátszani. Reméljük, nem lesz oly sikeres, mint Ion Iliescu.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőzsér Józsefre emlékeztek
A 69. esztendős korában, két éve elhunyt Tőzsér József könyvkiadónak állítottak emléket szombaton a csíkszeredai Petőfi utcában található Kriterion Ház bejáratánál.
A szép számban megjelenteket elsőként Veress Albert elmegyógyász főorvos, az emlékplakett állításának kezdeményezője köszöntötte. Tőzsér József, mint vidám, derűlátó, életszerető és jó humorú barát maradt meg emlékezetében, akit mindig életöröm és tenni akarás jellemzett.
Antal Attila megbízott polgármester megítélése szerint sokakat összekötnek a Pro Urbe-díjas Tőzsér Józseffel folytatott közös munka élményei, az ünnepi könyvnapok, könyvbemutatók és megemlékezések alkalmával történt találkozások. „Hirdesse az emléktábla Csíkszereda polgárainak, mindazoknak akik erre sétálnak: járt itt előttünk valaki. Tőzsér József egyike volt azoknak, aki alakította a közösség életét a maga eszközeivel, tudásával és hitével. Emlékezzünk és emlékeztessünk!” – fogalmazott Antal Attila.
Hodicska Tibor nyugalmazott bukaresti nagykövetet négy évtizedes barátság kötötte a 2013. október 7-én elhunyt Tőzsér Józsefhez. A nyugalmazott nagykövet Pomogáts Béla köszöntő sorait tolmácsolta, ugyanakkor felidézte, hogy Tőzsér József 60. születésnapján vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét kiemelkedő munkásságáért.
Szarka Gábor konzul úgy véli, Tőzsér József valódi mecénás volt, akinek a hiánya a mai napig érzékelhető, űrt hagyott maga után. Nagy lendülettel, elkötelezettséggel szolgálta a magyar nemzetet. „Ne csak emlékezzünk rá, hanem kövessük is jó példáját, az erdélyi irodalom és művészet támogatását!” – kérte a jelenlévőktől a konzul.
Székedi Ferenc publicista, a Kriterion Alapítvány kuratóriumi tagja emlékeztetett: 1991-ben Domokos Gézával együtt Tőzsér József hozta létre a Kriterion Alapítványt, jelentős szerepe volt abban, hogy az intézmény a későbbiekben Bukarestből Csíkszeredába helyezte át székhelyét, hogy művelődési központként itt jött létre a Kriterion Ház és a kapcsolat kölcsönös maradt, hisz az Alapítvány és nyomdája, az Alutus mindvégig támogatta kiadói elképzeléseit.
Sarány István publicista a Pallas-Akadémia Kiadónál végzett titáni munkát elevenítette fel: arra a „könyves emberre” emlékezett, aki a könyvkereskedés világából érkezett a kiadói világba, és olyan céget alapított és működtetett, amely az új világ lehetőségeit kihasználva a hazai könyvtermés mintegy ötödét adta. Két évtized alatt a Pallas-Akadémia Kiadó Tőzsér József vezetésével mintegy 650 művet jelentetett meg.
Tőzsér József arcképét Sárpátki Zoltán szobrászművész mintázta meg, Lázár István mérnök gondoskodott a bronzban való kiöntésről, a plakett alapjául szolgáló márványtáblát Dóczy András szobrászművész biztosította. A domborművet Kozma Mária író, Tőzsér József özvegye és a kezdeményező Veress Albert leplezte le, majd elhelyezték alája az emlékezés koszorúit.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Az őshonos nemzeti közösségek autonómiájáért (Interjú Csóti Györggyel, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjével)
A neve ismerősen cseng határon innen és túl, de kevesen tudják, miként küzdött évtizedeken át politikusként, magánemberként a szétszakított nemzetrészekért. Volt munkahelyén, a Képviselői Irodaházban kerestem fel először, ahol még hónapokig akadt bőven dolga. Névjegykártyáján akkor ez állt: Csóti György, FIDESZ – Magyar Polgári Szövetség, országgyűlési képviselő, Külügyi Bizottság tagja, Nemzeti Összetartozás Bizottság tagja. Hallottam arról is, hogy Tőkés László a Kárpát-medencei magyar autonómia nagykövetének nevezte.
– 2014. február 13-án elmondott parlamenti felszólalásának élménye hozott ide. Hadd idézzem szembe szavait: „Az elmúlt másfél-két évtized egyértelművé tette, hogy a magyaroknak, a szomszédos, az utódállamokban élő magyar nemzeti közösségeknek a szülőföldön, magyarként megmaradás egyedüli záloga az autonómia, a tényleges és teljes körű autonómia. A teljes körű azt jelenti, hogy személyi elvű, kulturális és területi autonómia, illetve ezek kombinációja. Az elmúlt esztendőben a Tőkés László vezette Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács, amelynek egyébként az elcsatolt területeken működő valamennyi magyar politikai párt tagja, illetőleg részt vesz a tanács munkájában, 2013-at az autonómia évévé nyilvánította. Ezt legkomolyabban a székelyek vették, akik március 10-én, Marosvásárhelyen egy 30 ezres tüntetéssel, október 27-én pedig egy 150 ezer embert megmozgató nagy meneteléssel tettek hitet az autonómia mellett. – Megszakítással 11 évig voltam országgyűlési képviselő. Lehet, hogy véletlen, de sorsszerű, hogy első és utolsó megszólalásom a Tisztelt Házban az elszakított nemzetrészekről szólt. De említsük meg a határozattervezet lényegét is: „Az Országgyűlés október 27-ét, a székelyek nagy menetelésének napját a Kárpát-medencei magyar autonómiák napjává nyilvánítja.”
– Tíz képviselő kezdeményezte e határozatot. Lett belőle törvény?
– Sajnos, nem. De remélem, ez esetben is érvényes a régi igazság: ami késik, nem múlik.
– Mennyire ismerte Erdélyt 1989 előtt?
– Jól ismertem. Mindenekelőtt a Nagyvárad–Bánffyhunyad–Kolozsvár–Torda–Székelyudvarhely–Csíkszereda útvonalat. A nyolcvanas években Kalotaszeget és a Székelyföld nagy részét is bejártam. Mintegy ötvenszer jártunk Erdélyben a feleségemmel. Könyveket, gyógyszereket, élelmiszert, újságokat – és szeretetet – vittünk, barátságokat, felejthetetlen emlékeket hoztunk. Vittük az üzeneteket élő szóban azoktól és azoknak, akik nem léphették át a határt. Például azért, mert tiltólistán voltak. Mi is felkerültünk a megfigyeltek közé. Amikor átléptük a határt, azonnal értesítették a helyi szekusokat Bánffyhunyadon, ahol általában az első éjszakát töltöttük.
Barátságot kötöttem Kallós Zoltánnal, Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, Vásárhelyi Gézával, Újváry Ferenccel, Tőkés Istvánnal, Szőcs Istvánnal, Bánffy Istvánnal és másokkal. Nem hagytuk cserben a hargitai juhász barátainkat sem, köztük az ötgyermekes Dániel Imrét, aki ugyan csak „két iskolát” végzett, de intelligenciában és filozofikus töltetű, egyszerű, nemes gondolkodásban kevés hozzá hasonló embert ismertem. Egy alkalommal elmondta: gyermekkori vágya, hogy egyszer átsétálhasson a Lánchídon. Évtizedeken át hívtam, kapacitáltam – családja már többször járt nálunk –, de a reá bízott több száz juhra hivatkozva nem állt kötélnek. „Legalább ígérd meg” – mondtam neki egyszer. Rám nézett csodálkozó, nyílt, kék szemeivel, és így válaszolt: „Ha megígérem, akkor meg is kell tennem!” Többek között ezért szeretem Erdélyt és az erdélyieket. Dániel Imre gondolata lett később a választási kampányom jelmondata „Az adott szó törvény legyen!”
– Ezek az élmények döntőek lehettek politikai szerepvállalásában…
– Politikai pályám tulajdonképpen Erdélyből indult. Kolozsváron megismerkedtem Kallós Zoltánnal, rajta keresztül meg Csoóri Sándorral. Ő hívott az MDF-be 1988 szeptemberében. Amikor 1989. október 22-én Antall Józsefet az MDF elnökévé választották, kérésére úgy döntöttem, politikusi pályára lépek.
– Tehát Antall József felkérése „hozta Önt helyzetbe”. Ön, aki nagyon közelről ismerte, hogyan jellemezné az első miniszterelnökünket?
– Antall József mindenekelőtt humanista demokrata volt, aki politikai célkitűzéseinek elérése során mindig betartotta a törvényességet és szem előtt tartotta az emberiességet. Elkötelezett magyar hazafi volt, aki lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Kiemelkedő európai politikus volt, aki a magyarság problémáit európai összefüggésekben vizsgálta, aki ismerte a térség népeinek történelmét, ezért megértette a kor kihívásait, és azokra mindenki érdekeit figyelembe vevő válaszokat tudott adni.
– 1989 adventjének kezdetétől szörnyű, de egyben lélekemelő hónapokat éltünk át, ki itt, ki a határon túl. Jól tudom, hogy karácsony után félszáz kocsiból álló segélykonvojt vezetett Erdélybe?
– Igen, én is azon sok-sok csonka országbeli honfitársunkhoz tartoztam, akik óriási lelkesedéssel igyekeztek segíteni erdélyi nemzettársainknak. Magyarországon azonnal megmozdultak a segítőkész, jó szándékú emberek. A Magyar Demokrata Fórum Ó utcai székházában, a földszintes barakk épületben is folyt a tanácskozás, mit és hogyan lehetne segíteni a sokat nélkülözött erdélyi magyaroknak. Úgy döntöttünk, hogy elsőként élelmiszerekből és gyógyszerekből álló segélyszállítmányt küldünk. Az elnökség engem bízott meg az egész akció megszervezésével és lebonyolításával. Akkoriban az MDF hivatalának a vezetője voltam, vagyis a pártadminisztráció irányítója, egyúttal az elnök, Antall József személyi titkára. Karácsony előtt pár nappal gyűjtési akciót hirdettünk meg. Élelmiszert, ruhát, gyógyszert, könyveket, gyerekjátékot kértünk a lakosságtól. Napokon át, az ünnepek alatt is, tömegesen hozták az adományokat. A szenteste kivételével reggeltől késő éjszakáig vettük át, szortíroztuk és raktároztuk határtalan lelkesedéssel. Hihetetlen, milyen gyorsan ment minden. Ez nemcsak a mi ügyességünknek volt köszönhető, hanem a budapestiek (máshol meg a vidékiek) önzetlen segíteni akarásának. Több mint kilencven teherautót, furgont és személykocsit sikerült hadrendbe állítani. A nagy számra való tekintettel, valamint biztonsági okokból két részre osztottuk a konvojt. Az egyiket Lezsák Sándor, a másikat én vezettem, különböző útvonalon mentünk. December 27-ről 28-ra virradó éjszaka indultunk a városligeti Dózsa György útról. Sötétedés előtt kellett ugyanis Marosvásárhelyre érnünk, mert éjszaka még számítani lehetett a hegyekbe vonult securitatés osztagok támadásaira. Kalotaszegen és Torda után hallottunk is lövéseket a távolból.
Antall József és Csoóri Sándor búcsúztatott bennünket a csípős éjszakai órában. Szívünk tele volt bizakodással, reménységgel. Új fejezetet reméltünk a Romániához csatolt területeken élő magyarok életében. A „parancsnoki” kocsi egy régi Wartburg volt, tetején hangszóróval, ezzel irányítottam a 47 teherautóból és személygépkocsikból álló konvojt. Zacsek Gyula videózott, Antall Péter meg fényképezte az eseményeket. Indulás előtt Antall József odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: „Vigyázz a fiamra, mert ő még gyerek!” Nagyvárad határában egy fiatal nő román nemzeti színekből álló kokárdát tűzött a mellemre. Jó szívvel viseltem egész úton. Hittük, hogy megváltozik a világ, románok, magyarok, szászok (akik még ott maradtak) megkapják az emberi élethez és önrendelkezéshez való jogot. Végig az úton, amíg világos volt, a városokban és a falvakban az emberek százai integettek. Sötét este értünk Marosvásárhelyre.
Elsősorban egyházakhoz és kórházakhoz irányítottuk a gépkocsikat. Nem hagytuk ki a román ortodox egyházat sem. Másnap spontán nagygyűlést tartottunk a főtéren. Hangosbeszélőn Lezsák Sándor és Gálfalvi György szólt a tömeghez. Az utcán, a macskaköveken gyertyák égtek a halottak emlékére, ott, ahol lelőtték őket Ceauşescu pribékjei. Én kihasználtam a lehetőséget, és felkerestem számos erdélyi barátomat. Marosvásárhelyen Sütő András ecsetelte a történteket, Székelyudvarhelyen Katona Ádám művelődéstörténész petőfis lelkesedéssel sorolta terveiket. Kolozsvárott többek közt Szilágyi István íróval és Újváry Ferenc ügyvéddel készítettünk videointerjút. Újváry szavait idézném is:
„Az én jogom nem az itt élő másik nemzet jogaiból származik. Az én jogaim abból a tényből fakadnak, hogy elődeim itt születtek, falvakat, városokat építettek fel, kultúrintézményeket hoztak létre, és akkor én itt nem lehetek csak nemzetiség! Igénylem, hogy a jövőben így legyen az alapokmányokba befoglalva.”
Ez az okfejtés adta a nemzetpolitikai ars poeticámat, hitvallásomat. Nem adhatjuk lejjebb, mint hogy az elszakított nemzetrészek évezredre visszamenően őseik földjén, a szülőföldjükön, államalapító, államalkotó tényezők legyenek. Ha ebből kirekesztik őket, akkor a tényleges és teljes körű autonómia jár nekik.
– Régóta figyelem, hogy – képletesen szólva – az ötágú síp a kedvenc hangszere… Milyen törvények kimunkálásában vett részt, amelyek jogi értelemben közelebb hozták, majd egymás mellé állították a „külső” és a „belső” magyarokat?
– Számos nemzetközi rendezvényen emeltem szót az elszakított nemzetrészek érdekében. Az Európai Kereszténydemokrata Unió (EUCD) az Európai Néppárt társszervezete volt, mely valamennyi európai kereszténydemokrata politikai erőt tömörítette. (Az ezredfordulón beolvadt az Európai Néppártba.) Az EUCD 1991. évi őszi brüsszeli kongresszusán – a német CDU és a CSU támogatását élvezve, velük előzetesen egyeztetve – javaslatot terjesztettem elő közép-európai őshonos nemzeti kisebbségek sorsának rendezésére hivatott konferencia megszervezésére. A javaslatot megszavazták, ott helyben megkezdtük az előkészítést. A helyszínre is javaslatot tettem: Pozsony legyen a házigazda! Abból indultam ki, hogy vigyük a kérdést az oroszlán barlangjába. Reméltem, hogy a leendő házigazda, Jan Carnogursky, a Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke, akkor éppen regnáló miniszterelnök, nem mer, nem fog ellene szegülni egy előre mutató, jó döntésnek, személyes találkozásaink során nemigen konfrontálódott velem kisebbségi kérdésekben. Az 1993 júniusában rendezett konferencia végén beláttam, hogy tévedtem. A zárónyilatkozat hajnalig tartó vitájában a szlovákok és a románok egymást túllicitálva igyekeztek gyengíteni a szöveget, nem kevés sikerrel. – A határon túli magyar pártok is részt vettek az említett nemzetközi szervezetek munkájában? – Többé-kevésbé igen. Az RMDSZ tagságáért az Európai Demokrata Unióban már 1990-ben elkezdtem a harcot. A szervezet Helsinkiben tartott pártvezetői értekezletén javasoltam felvételüket, melynek előkészítésére megbízást kaptam. Az erdélyi magyar szövetség vezérkara, Szőcs Géza főtitkár kivételével, ugyanis hallani sem akart egy konzervatív-kereszténydemokrata szervezeti tagságról. Domokos Géza elnök a Szocialista Internacionáléban gondolkodott. Sokan fel sem fogták egy nemzetközi szervezeti tagság hallatlanul nagy előnyeit, ami egy posztkommunista országban élő kisebbség etnikai alapú pártjánál elengedhetetlenül fontos volt akkor. Szerencsére Szőcs Gézánál nyitott kapukat döngettem, hiszen ő is foglalkozott a gondolattal. Konspiratív úton, az elnökség megkerülésével vittük be az RMDSZ-t az EDU-ba! Gézát főtitkárként meghívattam a Végrehajtó Bizottság soron következő ülésére, ahol a szervezet nevében kérte a felvételt. A kész tények elé állított elnökség végül tudomásul vette a történteket. Hosszabb ideig csak megfigyelői státussal rendelkeztek, mert hiába voltak bent a bukaresti parlamentben – ami a tagság egyik feltétele volt –, az EDU nem ismerte el szabadnak a romániai választásokat. Végül a budapesti pártvezetői értekezleten, 1993 szeptemberében kapták meg a teljes jogú tagságot. Ekkor Bodó Barna alelnök képviselte az RMDSZ-t a konzervatív nemzetközi pártszövetségben. Számos pozitív kezdeményezésük volt, melyeket az EDU többnyire elfogadott, megfelelő lobbizás után! A ’93-as budapesti ülésen a felvidéki Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom kapott megfigyelői státust.
S. KIRÁLY BÉLA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Johannis kitüntette a Kriterion Könyvkiadót
Az elnöki hivatalban szervezett ünnepségen tüntette ki csütörtökön Klaus Johannis a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával a Kriterion Könyvkiadót, amely az idén ünnepelte alapításának 45. évfordulóját.
A kisebbségek nyelvén főként a rendszerváltozás előtt könyveket kiadó Kriteriont a bukaresti Masca Színházzal és a Kolozsvári Román Operával együtt tüntette ki az elnök. Az elnöki hivatal által közzétett dokumentum szerint Johannis beszédében kifejtette, hogy a három intézmény tevékenységével jelentős mértékben gyarapította a román és az egyetemes kultúrát, a kitüntetés ezt hivatott elismerni. Elmondta, hogy a kulturális közpolitikák és stratégiák továbbra is az állam hatáskörébe tartoznak, de a kultúra már régóta nem csak állami intézmények terméke, ami természetesnek számít.
"A kitüntetés átadása alkalmából szervezett ünnepség védőbeszéd akar lenni a magán- és az állami szféra közötti hatékonyabb kommunikáció és együttműködés mellett" – mondta Johannis. Az elnök arról biztosította a kultúra területén dolgozókat, hogy támogatja egy nemzeti projekt kidolgozását, amelynek alapját a kulturális alkotás értékesítése és fejlesztése képezze.
A Kriterion kitüntetését H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója vette át, az ünnepségen jelen volt Domokos Péter, a Kriterion első igazgatójának, Domokos Gézának a nagyobbik fia is.
A ma Kolozsváron működő és H. Szabó Gyula által vezetett Kriterion kizárólag magyar nyelvű kiadó.
Népújság (Marosvásárhely)

A Látó 2015-ös nívódíjai
2015-ben huszonnegyedik alkalommal osztja ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lapban publikált szerzők közül válogatva évzáró nívódíjait. Huszonhárom év alatt több mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést.A nívódíjak átadására a Látó Irodalmi Színpad keretében kerül sor Marosvásárhelyen 2015. december 12-én, szombaton 18 órától a Kultúrpalota kistermében. 2015-ben Aczél Géza (vers), Murvai Béla (debüt), Szilágyi Júlia (próza) és Tibori Szabó Zoltán (tanulmány) veheti át a Hunyadi László képzőművész tervezte Batsányi-emlékplakettet és a díjjal járó pénzjutalmat. Laudációt mond: Demény Péter, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt és Vida Gábor.
A Látó-nívódíjat először 1992- ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991–2013 közötti időszak díjazottjai: André Ferenc, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Nagy Attila, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Szakács István Péter, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Székely Csaba, Szepesi Attila, Szilágyi Júlia, Térey János, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor, Zoltán Gábor.
Megjegyzendő, hogy a díj történetének első évében (1991) a romániai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközössége, a Marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen.
A rendezvény támogatói: a Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány, az Aranka György Alapítvány.
Népújság (Marosvásárhely)

Negyvenöt év – születésnapoztak a kriterionosok
A Kriterion egykori valamint jelenlegi munkatársai és olvasói ünnepelték a könyvkiadó 45. „születésnapját” – az eseménynek Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa adott otthont csütörtök este. H. Szabó Gyula jelenlegi igazgató beszélt a kiadóról, Bartha Katalin Ágnes pedig a Kriterion 1970–1989 közötti tevékenységét kutató programról számolt be. Dávid Gyula, Egyed Péter, Kántor Lajos és Szabó Zsolt egy-egy emlékét osztotta meg a jelenlevőkkel.
– A negyvenöt év megérdemli a visszatekintést. A kultúrák közötti közvetítő tevékenysége miatt a Kriterion meghatározó intézménnyé vált. A kiadó mindig is hősiesen vállalta az értékfelmutatást – mondta bevezetőjében Mile Lajos főkonzul, aki az egyetemes magyar szellemi élet szereplőjének nevezte a Kriterion Könyvkiadót. Mile visszaemlékezett arra, amikor egyetemi hallgatóként Erdélyben járt, és olyan Kriterion-könyveket vásárolt meg, amelyekre nagy szüksége volt, ám Magyarországon nem voltak kaphatók.
H. Szabó Gyula szerint az idén elnyert állami kitüntetés (Klaus Johannis államfő a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a Kriteriont a kisebbségek nyelvének és kultúrájának ápolásában játszott meghatározó szerepéért – szerk. megj.) egyaránt köszönhető a szerzőknek, szerkesztőknek és az olvasóknak is. – A 20. század második felének romániai kisebbségi életét nem lehet elképzelni a Kriterion nélkül – mondta H. Szabó Gyula.
Bartha Katalin Ágnes arról a programról számolt be, amelynek keretében a Kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet a Kriterion 1970–1989 közötti időszakát kutatja. Bartha összesen tizennégy interjút készített a Kriterion bukaresti és kolozsvári szerkesztőségének egykori munkatársaival. – Az interjúalanyok felelevenítették, hogyan kerültek a kiadóba, milyen volt együttdolgozni az alapító igazgatóval, Domokos Gézával. A különböző beosztású munkatársak látószögéből demokratizáltuk a Kriterion-képet. A totalitarista államhatalom közepette hihetetlen megvalósítást tudhat magáénak a kiadó – magyarázta Bartha Katalin Ágnes, aki konkrét számadatokkal is szolgált. A jelzett időszakban 1987 könyvet adott ki a Kriterion összesen 23 millió példányban. Ezek többsége magyar nyelven íródott, de volt 623 német cím (1,86 millió példányban), 27 szlovák cím (27 000 példányban), megjelent továbbá hét török és három orosz nyelvű könyv is. Az interjúkötet vélhetőleg jövőre jelenik meg, és Bartha szerint a legizgalmasabb feladat a Kriterionnál tevékenykedő szerkesztői műhelyek kutatása volt.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Gyanús jóhiszeműség
A Securitate – akaratán kívül – jelentésében rendkívül kedvező képet festett Domokos Gézáról.
Domokos Géza egyike azoknak, akikkel kapcsolatban a titkosszolgálati irattárak megnyitása után sem kell megváltoztatnunk a véleményünket – mondja D. Lőrincz József politológus, aki tavasszal kapta kézhez a 2007-ben elhunyt író, szerkesztő és politikus megfigyelési aktáit. Az egyelőre nem publikált iratokból kirajzolódó Domokos-kép alapján érthetővé válik, hogyan lett az egykori kommunista blokk országaiban is egyedülálló jelenséggé az idén 45 éves Kriterion Kiadó.
Az erdélyi magyarság számára a Kriterion több volt kiadónál. Pedig kirakatintézménynek készült. A Nicolae Ceausescu és a magyar értelmiségiek között létrejött alku eredményeként, 1970-ben alapított intézményt főleg a kortárs és elsősorban a román művek kiadására szánták. Ennek ellenére a Kriterionnál olyan klasszikus és két világháború közötti magyar, illetve világirodalmi alkotások is napvilágot láttak, amelyek a magyarországi kiadók kínálatából is hiányoztak.
De a legizgalmasabb kérdés az, hogy miként vált a Kriterion gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar értelmiséget átkaroló informális hálózattá, és hogyan tudott fennmaradni a mindenható állampárt egyre fokozódó nyomása ellenére. A válaszokhoz fontos adalékokkal szolgálhatnak Domokos Géza megfigyelési aktái, amelyekbe a Lőrincz D. József kolozsvári kutatóval, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Politológia Karának adjunktusával folytatott beszélgetésünk révén kaptunk betekintést.
A 33 kötetből álló Domokos-dossziéban az első jelentés 1975-ből származik, majd 1979-től szinte minden évben részletes elemzést készítettek róla. Az iratokat elemezve szembeötlő, hogy mennyire szoros kapcsolat van a nyilvános és a korábban titkos információk között. Vagyis a dossziékban fellelhető általános kép Domokos Gézáról mint emberről megegyezik azzal, ami értelmiségi körökben kialakult róla.
– Egész biztos, hogy nem volt együttműködő, hogy egy széles látókörű értelmiségi volt. Hogy teljesen jóhiszeműen megpróbált segíteni azokon a kisebbségi közösségeken is, amelyek kulturális szempontból a magyar vagy a német közösségnél nehezebb helyzetben voltak. Hogy a jóhiszeműségét úgy látták, ahogy ez megnyilvánult, tehát nem képzelt senki mögé rejtett érdeket, például hogy valamilyen magyar érdek vezeti, amikor megpróbál tatár vagy zsidó könyvet kiadni – sorolja Lőrincz. Vannak nyomok legalább két helyen arra, hogy a Securitate ezt döbbenetesnek találta. Világosan megfogalmazták, hogy a magyar vagy a német könyvkiadás még indokolható – mert ezek népes kisebbségek, és a kultúrájuknak valamelyes nemzetközi súlya van –, de azt végképp nem értették, hogy miért kell lipován vagy tatár, vagy szlovák könyvet kiadni. Domokos Gézát ez gyanússá tette, ez volt az egyik ok, amiért javasolták a megfigyelését.
A Securitate panaszainak a jelentős része Domokos Gézával kapcsolatban arra vonatkozik, hogy nem tartja magát ahhoz, hogy ő egy szerény kisebbségi könyvkiadó igazgatója, amelyik főleg azzal foglalkozik, hogy román szerzőket fordít magyarra, és kiadja a lehetőleg vonalas kortárs magyar szerzők műveit. A másik probléma az író-olvasó találkozók kapcsán merült fel. És ekkor fogalmazódik meg a vád, hogy tulajdonképpen hálózatot épít. Nem egyszerűen elviszi mindenhova a szerzőket, akik beszélgetnek az olvasókkal, hanem találkozik a helyi értelmiségiekkel. Ezt ugyancsak nagyon veszélyesnek tartották, és egy idő után a találkozókat mindenhol figyelték.
Egy másik kifogás, ami az aktákban gyakran megfogalmazódik, hogy Domokos Géza a magyar ügy képviselőjének „képzeli magát". Alaposan dokumentálták az utókor számára, hogy Domokos Gézát állandóan foglalkoztatta a „népszolgálat" kérdése – vagyis kéretlenül, önkényesen úgy határozta meg magát, mint a magyar ügy védője, szolgálója, támogatója. Holott a Securitate szempontjából ő erre semmilyen felkérést, felhatalmazást nem kapott!
Lőrincz szerint Domokos tényleg másként viszonyult a funkciójához. Úgy tartotta, másoktól eltérően, hogy a tisztséget maximálisan ki kell használni. Ezt jól szemlélteti a „hatok leveléről" – amelyben magas rangú állami és pártfunkcionáriusok 1989 tavaszán nyíltan bírálták a rezsimet – formált véleménye.
– Úgy tartotta, hogy ha egy ilyen hatalommal állsz szemben, és ez a hatalom valamilyen cselekvési lehetőséget ad a kezedbe, akkor azt ki kell használni. És ő ezt meg is tette, szerintem – mutatott rá Lőrincz.
A dossziéból nem derül ki, hogy a megfigyelési aktákat továbbküldték-e, és ha igen, hova és kinek. A Román Kommunista Párt archívumában Lőrincz tudomása szerint mindössze néhány oldalnyi irat foglalkozik Domokos Géza tevékenységével, holott egyértelmű, hogy a jelentések „feljebb" mentek. Ez látszik abból, hogy egyes iratokat nagyobb karaktertípussal gépeltek, amiből sejthető, hogy a legmagasabb szintre szánták őket, vagyis Ceausescu kabinetjének.
(A diktátor látása gyenge volt, de nem használt szemüveget, ezért a neki szánt iratok speciális írógépeken készültek.) Egészen furcsának tartja ugyanakkor, hogy Domokost nem távolították el a funkciójából, annak ellenére, hogy egészen korán elmarasztaló jelentések láttak róla napvilágot.
– A Securitate javasol, de a párt nem lép.
A magyar diplomatákkal való kapcsolatai miatt volt egy nagyon kemény beszélgetése az akkori belügyminiszterrel 1987 decemberében. Ekkor nagyon keményen figyelmeztették, hogy ne találkozzon magyar diplomatákkal. Ehhez képest két nap múlva látták beülni Magyarország nagykövetének az autójába.
Domokos Géza megengedte magának, hogy egy csíkszeredai író-olvasó találkozó előtt a kultúrház faláról levétesse a diktátor portréját. Az akták szerint erre intenzív levélváltás kezdődött, a csíkszeredai Securitate pedig leírta, hogy a találkozón jelen volt a megyei propagandatitkár, és elfogadta Domokos érvelését, miszerint nem politikai gyűlésről lévén szó a főtitkár elvtárs portréjának ott nincs semmi keresnivalója.
Hasonló „élményekről" számoltak be a Kriterion korábbi szerkesztői egy májusi bukaresti konferencián, amelyet éppen Domokos Géza születésének 87. évfordulójára időzítettek. H. Szabó Gyula, a Kriterion korábbi szerkesztője és jelenlegi igazgatója úgy vélte, Domokos Géza azért engedhetett meg magának többet másoknál, mert elsősorban politikus volt, jó rétor, és a kommunista pártvezetés bármelyik tagját meg tudta győzni. – A beszélgetés általában elvtársi szemrehányással kezdődött, és azzal ért véget, hogy Domokos elvtársnak igaza van – idézte fel. Helen Diatcu-Schmidt, a német szekció szerkesztője szerint Domokos nagyon jól ismerte a párt dokumentumait, érvelését pedig gyakorta arra építette fel, hogy azokat rosszul értelmezik.
Mindez azért rendkívül fontos, mert a Kriterion jóformán kezdettől fogva a hatalommal való állandó „egyezkedés" révén működhetett, illetve maradhatott fenn.
– A romániai magyar írótársadalomban akkoriban teljesen egyértelmű konszenzus volt arról, hogy a Román Szocialista Köztársaság politikai berendezkedése totalitarizmus, amelyben az asszimilációs törekvések durvák és a végkifejlet felé közelednek. Én ezt akkor is éreztem, később is megfogalmaztam: kulturális genocídium készült. Erről nem is volt mit beszélni. Ezt annyira tudta mindenki, hogy még a nómenklatúra magyar képviselői is tudták.
Ennek a konszenzusnak az ereje és a konszenzus megléte természetessé tette azt, hogy mindenki valamilyen módon védi ott azt a valamit, ahol védeni tudja – idézi Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész megjelenés előtt álló tanulmánya Egyed Péter írót, a kiadó egykori szerkesztőjét. A „genocídium" – amelyre Bartha szerint Domokos irattárának dokumentumai is utalnak – már a hetvenes évek közepétől készült: „már 1973-ban le akarják állítani a Horizont sorozatot, 1974-ben példányszám-korlátozást írnak elő, a nyolcvanas években folyamatosan meg kell harcolni a példányszámokért, 1984-ben a művészeti kiadványok kiadási jogát is elvitatják a Kriteriontól, amelyet ekkor sikerül megvédeni".
Hogy a támogatónak nem mondható közeg ellenére a kiadó fennmaradhatott és kiemelkedő kulturális tevékenységet folytatott, abban az egykori munkatársak szerint hatalmas szerepe volt annak, hogy Domokos Géza kiválóan ismerte a bukaresti és erdélyi viszonyokat, és rendelkezett azokkal a képességekkel és tudással, amelynek révén el tudta fogadtatni magát.
Lőrincz D. József érdekesnek találja, hogy Domokos Géza eltávolítása a kiadó éléről konkrétan csak 1989 nyarán fogalmazódott meg. Az utolsó részletes jelentés 1989 májusából való. Ebben a politikai rendőrség tisztjei jelzik, hogy a megfigyelési alany „ellenséges" magyar nacionalista nézeteket terjeszt, magyar és amerikai diplomatákkal találkozgat, akiknek „téves adatokat" ad a romániai magyarság helyzetéről, érdeklődik a román írók rendszerellenes tevékenysége iránt, sőt magyar írókat hasonlókra ösztönöz. Feltűnik az is, hogy kiadói munkája során a tisztségét arra használja, hogy „értelmezhető és ellenséges tartalmú" műveket jelentessen meg, köztük a két világháború között született irredenta szerzők munkáit, és úgy gondolja, hogy ezzel „az erdélyi magyarok ügyét szolgálja".
– A Securitate akaratán kívül – mai szemmel – rendkívül kedvező képet fest Domokos Gézáról – jegyzi meg a kutató. – Miközben egyre több személyiség múltja megkérdőjeleződik, miközben egyre több esetben jutunk arra a következtetésre, hogy bizonyos elemek nem nagyon férnek meg ugyanabban az életműben, Domokos Gézáról elmondható, hogy a titkosszolgálati iratok megismerése után sem kell megváltoztatnunk róla a véleményünket.
Negyvenöt év
A ma Kolozsváron működő, kizárólag magyar nyelvű munkákat megjelentető Kriterion a rendszerváltás előtt kilenc nyelven adott ki könyveket, a legtöbbet, 1987 címet magyarul, összesen 22,9 millió példányban. Klaus Johannis román államfő novemberben a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éve alapított intézményt, a kisebbségek nyelvének és kultúrájának ápolásában játszott meghatározó szerepéért, valamint a kisebbségi és a román kultúra kölcsönhatásának előmozdításáért.
Szőcs Levente
nol.hu

Magyar köteteket is díjaztak
Kolozsvár és Erdély bemutatásáért, népszerűsítéséért járó elismeréssel tüntette ki Asztalos Lajos és Papp Annamária 1944. június 2. - Kolozsvár bombázása (Exit Kiadó) című kötetét az Octavian Goga Megyei Könyvtár.
A tavaly megjelent kiadványok közül szakemberekből álló zsűri (Constantin Cubleşan, Ovidiu Pecican, Ilie Rad, Lukács József, Adrian Grănescu) választotta ki a legjobbakat, munkájuk során 59 kolozsvári kiadó által küldött 1690 művet értékeltek. Magyar nyelvű könyvek, kiadók közül a következőket díjazták még:
– Kántor Lajos: Domokos Géza kockázatai (Polis) – irodalmi díj, próza
– Sigmond István: Káosz (Polis) – irodalmi díj, próza
– Demeter Zsuzsa: Költői tradíció és könyvkiadás (Erdélyi Múzeum-Egyesület) – irodalmi díj, irodalomtörténet, irodalomkritika
Szabadság (Kolozsvár)

Bukaresti küldetés ’89 decemberében
Feladat volt, amit nem utasíthattunk vissza, Bukarestbe kellett mennünk ’89. december 24-én. Kevesen tudnak erről a háttérmisszióról, pedig egy elég érdekes adalék az akkori történésekhez – idézi fel emlékeit Péter László 26 év teltén, amikor a Román Televízió székhelyére kellett juttatniuk az új idők szellemében megjelent újságokat, felvételeket.
„December 23-án üzent értem Pataki úr (Pataki Imre jogász, a megye ideiglenes vezetőségének tagja, később elnöke), hogy menjek be a megyeházára, beszéljek a fiatalsághoz, mert szerettek engem, nem voltam kompromittálva. Újságíróként akkor a Hargitánál dolgoztam. Visszaüzentem, hogy engem ezek a dolgok nem érdekelnek, addig sem léptem be a pártba, és maradok újságírónak. 24-én délelőtt újra üzent értem, hogy menjek be, mert valami nagyon fontosat akar. Azt mondta, János Pali bácsival, a megyei múzeum nyugdíjba vonult igazgatójával beküldenek Bukarestbe, be kell vinnünk az újonnan megjelent lapokat, és az itt történtek felvételeit, hogy a tévébe mutassák be, és ez már nem kérés, hanem feladat. Megjegyzem, én dolgoztam a tévénél már azelőtt is több alkalommal” – kezd bele a történtek elmesélésébe Péter László.
Feladat, így menni kell
13 órakor indulniuk kellett, ez épp december 24-én történt, karácsonykor. Amint jött ki Pataki irodájából, találkozott Antal Előddel, volt osztálytársával, aki jelezte, tudja, hová készülnek, és Láday Karcsival együtt velük tartanak testőrként. Utóbbinak volt egy 1300-as Daciája, kiderült, azzal be is tudnak menni. „Mindenki hazament azzal, hogy 1 órakor találkozunk a megyeházán, és indulunk. Elmondtam otthon, hogy mi a helyzet, kezdődött a sírás-rívás, mert Bukarestben akkor lőttek, ezt később meg is tapasztaltuk. Mondtam, hogy ez feladat, el kell menni” – idézi fel.
Szembesülés a valósággal
„Senki nem járt az utakon, ahogy haladtunk Bukarest felé, akkor zajlottak ott a legnagyobb harcok. Brassóban a bemenetkor belekerültünk egy lövöldözésbe, megálltunk. Később kiderült, hogy két hölgy lövöldözött az ablakból, akiknek a férjük szekus, rendőr volt. Három napja ott hagyták őket töltött fegyverekkel, kiborultak, lövöldözni kezdtek, aztán összeszedték őket, így mentünk tovább. Predeal körül szembejött velünk egy harckocsi. Addig még viccelődtünk, hisz mind ismertük egymást, de erre nagy csend lett. Elcsörömpölt mellettünk, nem foglalkozott velünk, viszont szembesített azzal, hogy mi is történik körülöttünk. Este 9 körül érkeztünk Bukarestbe, addig harminchárom ellenőrző ponton haladtunk át. Volt, hogy lefektettek, más helyen csak a kezünket kellett feltartsuk, megmotoztak, de mindenhol továbbengedtek. Adtak nekünk egy-egy hosszú ficujkát – sokáig megvolt otthon –, három sor volt rágépelve, hogy mi a Nemzeti Megmentési Front küldöttei vagyunk, se fénykép, se semmi más nem került rá. Megmutatni sem mertük sok helyen, mert nem tudtuk, kik azok, akik állítanak géppisztollyal, botokkal felszerelkezve” – emlékezik.
Veszélyes út a tévéig
Útközben felvettek valakit, akinek a barátját azelőtt nem sokkal lőtték le mellette, és a zokogástól alig tudta elmesélni, mi történt. Ki kellett kerülniük Otopeni-t, mivel ott is éppen lövöldözés volt, Buftea felől jutottak be Bukarestbe. „Megérkeztünk a Scânteia ház környékére. A katonaság megállított, hogy onnan nem lehet továbbmenni, erre mi mutattuk a papírokat, hogy nekünk a tévéhez el kell jutnunk. A tiszt mondta, hogy kapcsoljuk le a lámpákat, és teljes sebességgel menjünk előre a saját felelősségünkre. Teljes sötétségben végigrobogtunk egy fás rész mellett, már amennyire lehetett a Daciával, végig lőttek ránk, szerencsére nem találtak el. Elértünk az Aviatorilor környékére. Ott viszont két tank állta el az utat, és azt mondta a tiszt, innen már csak gyalog lehet továbbmenni, a kocsit beparkoltatta egy busz mellé, hogy onnan majd visszafelé elvehetjük. Kérdeztük, hogy lehet eljutni a tévéhez, erre adott mellénk egy 12-13 éves körüli gyereket, aki ismerte az utat. El is indultunk. Egy háznál azt mondta a fiú, ebből lőnek, itt feküdjünk hasra, és kússzunk át előtte. Mi abból a lendületből így is tettünk, túl felálltunk. Pali bácsi háborgott, hogy őt még soha senki le nem fektette, és ez a suhanc hülyéskedik velünk, amikor ezt kimondta, hatalmas lövöldözés hallatszott, beszaladtunk a metrólejárathoz. Mikor elcsitult, kióvatoskodtunk, mellettünk 2-3 méterre egy fiatalember is. Egyszerre egy éles hang hallatszott, és a fiatalembert homlokon találta egy golyó, holtan esett össze. Abból a házból lőttek, amit mondott a gyerek. Aztán eljutottunk valahogy a tévéhez metróval, gyalog. Ott az egyik kapunál átvették tőlünk az anyagokat, amiket vittünk, amelyek már az új idők szellemében készültek. Minket nem engedtek be, ott végeztünk is” – vázolja a történteket.
Meg nem ismétlődő hangulat
Elhatározták, hogy már nem indulnak éjjel haza, elmennek az akkori Augusztus 23 sportkomplexumba, ott kérnek szállást, mivel voltak ott ismerőseik, lévén, hogy korábban jégkorongoztak. „Elmentünk metróval a Muncii megállóig. A metró is tele volt fiatalokkal, 12 évestől húszévesig, állítom, ők csinálták az egész forradalmat, napokig nem aludva. Udvariasan, de felfegyverezve mindenkit megnéztek, többszörös ellenőrző pontokon kellett átmenni. Vendéglőkből hoztak szendvicseket, az az utcagyerek, aki azelőtt a zsebedből a zsebkendőt kilopta, elvett egy szendvicset, és azt mondta, köszönöm, maradjon másnak is. Egy ilyen hangulat volt, ami soha meg nem ismétlődik, legalábbis itt a környéken” – legyint lemondóan Péter, majd folytatja a történtek elmesélését. „A megállótól gyalog indultunk a sportkomplexum felé. Azon a környéken nem lövöldöztek, a központban viszont igen. Húsz-harminc métert tehettünk meg, amikor megállt mellettünk egy szemeteskocsi, kiugrott belőle három magas cigány férfi, kérdezve, hová megyünk. Elmondtuk, honnan jövünk, mit csináltunk, erre megöleltek, csókolgattak, hogy magyar testvérek, ti csináltátok a forradalmat, hova mentek, elviszünk. Mondtuk, hogy a közelbe megyünk, de szinte erőszakkal beültettek a szemeteskocsiba, elvittek a sportkomplexumba, ahol még ragadtak ott sportolók, mert mindig edzőtáborok zajlottak. Ismertük az ott dolgozókat, ennünk adtak, és ott aludhattunk.”
Domokos Gézánál jártak
Másnap reggel metróval tértek vissza az autóhoz. „Gyönyörű idő volt, csak épp egy kis hó. Ahogy értünk a kocsihoz, láttuk, hogy a busz, amelyik mellé beparkoltunk, szét van lőve teljesen. Karcsi megjegyezte – sokszor eszünkbe jut –, a feleségem engem otthon megöl, megmondta, hogy ne jöjjek el autóval. Mikor odaértünk, kiderült, hogy az autó teljesen ép, csak az oldalán, ahol van egy szegély, megkarcolta egy golyó. Beültünk a kocsiba, és a Scânteia háznál Pali bácsi jött az ötlettel, hogy menjünk fel Domokos Géza irodájába. (Domokos Géza meg is említi az egyik könyvében futólagosan Pali bácsit.) Még nem volt beérve az irodájába, de mondták, hogy várják, az egyik irodában többen össze voltak gyűlve. Mikor megérkezett, beinvitáltak minket is, és gyakorlatilag mi négyen részt vettünk, teljesen véletlenül, a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség, tehát az RMDSZ első ülésén. Tudtommal azóta sem lett egyikünk sem az RMDSZ tagja, de jelen voltunk a megalakuló ülésén. Ott fogalmazódott meg a kiáltvány, el is hoztuk egy példányát.”
Megköszönték, hogy elmehettek
Hazafelé a megyehatárig szintén sok ellenőrző ponton kellett áthaladniuk, de annyira már nem állították, mint menet, viszont ami feltűnt nekik, Tusnádtól látszólag senki nem ellenőrizte az utakat „Amikor hazaértünk, mondtuk is ezt Pataki úrnak, aki azt válaszolta, mi ezzel ne törődjünk, ők tudják, mi a helyzet. A történet csattanója, hogy megköszönte úgy-ahogy, amiért elmentünk, de ezt olyan természetesnek vette. Mikor jöttünk volna ki az ajtón, Láday megszólította: Pataki úr, ne haragudjon, mi az én kocsimmal mentünk, legyen szíves, adjon egy húszas benzinbont, mert ugye, akkoriban csak azzal lehetett tankolni, meg volt szabva, havonta mennyit tankolhatsz a saját pénzedre. Erre Pataki leordibálta, amiért ilyen forradalmi időben benzinjegyeket kér. Akkor mi szépen megköszöntük, hogy elmehettünk” – zárja a háttérmissziós visszaemlékezését Péter László.
Izsák-Székely Judith
Székelyhon.ro

„Mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét” Beszélgetés az életműdíjjal kitüntetett Egyed Ákos történésszel, akadémikussal
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Jelentett is meg nem is: itt van Frunda szekusdossziéja
Legalább egyszer kérte a Securitate segítségét az útlevél megszerzéséhez Frunda György. Az akkoriban ügyvédként praktizáló Frunda jelentéseivel azonban elégedetlen volt a kommunista titkosszolgálat.
„Ez a teljesen jelentéktelen vázlat nem jogosítja fel Önöket arra, hogy a szerzőjét fellengősen informátornak nevezzék. Minden jel arra mutat, hogy egyelőre ő nem informátor, és nem is lesz soha informátor. Legalábbis én szkeptikus vagyok, de jóindulatúan hagyom magam meggyőzni az ellenkezőjéről, ha érvelni tudnak emellett. (…) Kötelességük mindent megtenni annak érdekében, hogy ebből az emberből egy hasznos informátor legyen, olyan, amilyen lehetne, ha akarná.”
Ezeket a szarkasztikus mondatokat Roman Chercheş alezredes, a Maros megyei Securitate hármas, tehát kémelhárítással foglalkozó osztályának a vezetője firkantotta egy kétoldalas, 1987. november 12-én kelt beszámolóra, amelyben Frunda György európai útját részletezi.
Talán ezek a dühösen odafirkált sorok jellemzik a legjobban azt a folyamatos macska-egér játékot, melyet a Securitate és az akkoriban fiatal ügyvéd játszott 1979-től 1989-ig.
Útlevélhez kérte a Securitate közbenjárását
A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában jelenleg megtalálható megfigyelési, valamint hálózati dossziék alapján kijelenthető, hogy Frunda és az állambiztonsági szervek viszonya hullámzó volt: a „közeledés” időszakait minden esetben „elhidegülés” követte, és bár az ügyvéd soha nem utasította el egyértelműen az együttműködést, azonban vigyázott arra, hogy beszámolói mindig az általánosságok szintjén mozogjanak.
A birtokunkban levő iratok szerint a Nyugatra utazni vágyó, a ’80-as években nagyvilági életet élő marosvásárhelyi ügyvéd egyszer biztosan, de talán kétszer is igényelte a Securitate segítségét, hogy külföldre utazhasson.
Hazatérve azonban kijátszotta az „ellenszolgáltatást” váró kommunista titkosszolgálatot: ha jelentett is, az általa szolgáltatott információk elmaradtak a várakozásoktól, illetve egyáltalán nem is jelent meg a találkozókon.
Frunda mindent tagad
1989 óta Frunda György látványos politikai karriert futott be: 1990-től az RMDSZ parlamenti képviselője, a román parlament alkotmány-szerkesztő bizottságnak titkára, 1992-től 2012-ig az RMDSZ Maros megyei szenátora, 1996-ban és 2000-ben az RMDSZ államelnök-elnökjelöltje.
1992-től az Európa Tanács Közgyűlése román küldöttségének a tagja, 1996-tól két mandátumon keresztül az Európa Tanács Európai Néppárt Csoportjának alelnöke, 2004-től az Európa Tanács Európai Néppárt Csoportjának alelnöke.
Frundáról az utóbbi években rendre bukkantak fel olyan információk, miszerint együttműködött a Securitatéval. Ezt a volt RMDSZ-szenátor minden esetben tagadta, azt állítva, hogy épp ellenkezőleg: a kommunista titkosszolgálat meghurcolta őt. 2006-ban a Transindex hiába kérte Frundát, a dossziék publikálásával vessen véget a sugdolózásnak.
A CNSAS kollégiuma a rendelkezésre álló iratok alapján egymás után háromszor, 2004-ben, 2005-ben és 2006-ban is azt a döntést hozta, hogy Frunda nem működött együtt a Securitatéval. Tavaly áprilisban a téma ismét előkerült annak kapcsán, hogy Frunda megfigyelési és hálózati dossziéi új iratokkal gazdagodtak.
A CNSAS által 2015. április 21-én kiadott igazolás ezeknek az új dokumentumoknak a fényében ismét megerősítette, hogy Frunda – legalábbis a Securitate-dossziékhoz való hozzáférésről szóló kormányhatározat értelmében – nem minősül informátornak, mivel nem jelentett ellenzéki tevékenységről, jelentései pedig nem korlátoztak alapvető emberi jogokat.
Az iratok egy részét kaptuk meg
Bár a CNSAS-tól minden, Frunda Györggyel kapcsolatos iratot kikértünk, valamiért az újonnan előkerült, 151103, 63615 jelzetű megfigyelési, valamint a 311811 jelű hálózati dossziét az olvasóterembe nem hozták ki, és arról fénymásolatot sem lehetett kérni.
Cikkünk ezért a Frunda-dossziék egy részén, a 072468 jelzettel ellátott megfigyelési, valamint a 156646 jelű hálózati dossziékon alapul, melyeket egyébként Frunda György is kikért.
Már ezekből a dokumentumokból is egyértelműen kiderül: Frunda részigazságot állít akkor, amikor arról beszél, hogy nem kollaboráns volt, hanem épp ellenkezőleg, meghurcolták. Az ügyvédről már csak azért sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a Securitate áldozata volt, mert igénybe vette a kommunista titkosszolgálat segítségét, azt a látszatot keltve, hogy később majd honorálni fogja ezt a közbenjárást. Aranyifjak életét éli
Frunda György élettörténetének fontos mozzanata az apja, Frunda Károly, aki részt vett a Faliboga-csoport néven ismert ellenzéki szervezkedésben. Őt az 1956-os magyarországi forradalom utáni megtorlások idején bebörtönözik, és csak 8 évvel később, 1964-ben rehabilitálják, azonban szabadulása után sem él a családjával. Frunda Györgyöt az anyja neveli fel.
A Frunda-család számára meghatározó Faliboga-történetnek azonban csak utalások szintjén láthatjuk nyomát az iratokban; a dokumentumokból nem tűnik ki, hogy ez az epizód befolyásolta volna Frunda Károly fiának az életpályáját. A jelentésekben egyszer van megemlítve, hogy a fiatal Frunda arról beszélt, apja miatt komplexusok gyötrik.
Elsők között veszik fel jogra
Apjának a múltja ellenére Frunda Györgyöt elsők közt veszik fel a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Jogtudományi Fakultására 1970-ben.
A birtokunkban levő jelentések a ’80-as években követik végig Frunda életútját. Ebben az időszakban Frunda György a harmincas éveiben jár, és az akkori lehetőségekhez mérten nagyvilági életet él.
Anyagilag máris révbe ért: anyjával él ugyan, de különbejáratú lakása van a családi házukban, egy, akkoriban státusszimbólumnak számító 1200-as Ladát vezet, és nem mellesleg jól is keres.
Válóperekre szakosodott ügyvédként nagyon sok ügyfele van, a korabeli igazságügyi-közigazgatási elittel is jó viszonyt ápol, sokan fényes jövőt jósolnak neki.
A szakma mellett azonban a társasági életet sem hanyagolja: egy ügyvédekből és színészekből álló társaság oszlopos tagja, gyakran látni vendéglőkben, a társasághoz elég gyakran külföldiek is csatlakoznak.
Jó megjelenésű, szeret sportolni, ráadásul művelt és kellemes beszélgetőpartner: nem csoda, hogy a nők buknak rá, ő pedig szívesen udvarol, azonban soha nem kötelezi el magát.
Korunk embere
Egy későbbi, 1987-es jelentésben már kevésbé hízelgő képet fest Frundáról egy „Adrian” néven jelentő személy, aki feltehetőleg egy idősebb kollégája.
„Már karrierje kezdetén azt mondták róla, hogy jó, ügyes szakember lesz. A kollégák, főleg az idősebbek, szimpatizálták. Okos, művelt, érdeklődő, sznob fiúnak tűnt. Nem hiszem (legalábbis én nem hallottam róla) hogy bárkinek érdek nélkül, teljesen ingyen szívességet tett volna. A kapcsolatai rendszerint profitról szólnak. Abban a pillanatban, hogy egy barátság már nem éri meg neki, megszabadul tőle, mint egy csomagolástól (…).
Ezzel elnyerte a ‘korunk embere’ címet, vagyis öntelt, skrupulusok nélküli, és fogékony mindenre, ami profitot jelent. Apropó a társadalmi vágyai: egy fiatal, kémiát végzett lánynak, akit egy évvel korábban ismert meg, kijelentette, hogy csakis egy szép, fiatal, egyetemet végzett lányt vesz majd feleségül, akinek háza és autója van, és akinek az apja befolyással rendelkezik.”
Ugyanebben az időszakban egy másik informátor, „Ludusan“ így jellemzi:
„(…) egy jó, szakmailag felkészült ügyvéd, széleskörű általános műveltséggel, bármilyen társaságot képes szórakoztatni. Bármit elmesél magáról, ha az a társaságban előnyére válik. Könnyen megközelíthető, szívesen szóba áll bárkivel, azonban nagyon gyanakvó, ha személyes kérdéseket tesznek fel neki. Ha dicsérik és hízelegnek neki, ha elhitetik vele hogy egy értékes ember, akkor nehéz, bonyolult szakmai kérdések megoldásában is fel lehet használni (…).“
A New York-i muzikológus Marosvásárhelyre látogat
1979 júniusában Frunda kérvényezi, hogy Amerikába látogasson. Történt ugyanis, hogy 1978 nyarán egy New Yorkban élő muzikológus, C. P. meglátogatta Amerikába emigrált anyja Marosvásárhelyen élő testvérét.
(A CNSAS-tól kapott iratokban, melyeket részben publikálunk is, számos megfigyelt magánszemély teljes neve szerepel. Mivel a történethez nem adnak hozzá semmilyen plusz információt, a cikkben csak a nevük kezdőbetűit írjuk ki azoknak a magánszemélyeknek, akik a jelentésekben felbukkannak. A publikálásra kerülő dokumentumokból is kitakartuk azoknak a neveit, akik nem közszereplők – szerk. megj.)
A rokon nem beszél angolul, C. P. tősgyökeres amerikaiként viszont sem magyarul, sem pedig románul nem tudott, ezért Frundát kérik meg, fordítson. Mivel épp volt pere Segesváron és Kolozsváron, az ügyvéd ezeket a városokat, sőt, „Drakula házát” is megmutatja C. P.-nek, akit annyira lenyűgöz, hogy meghívja magához.
A kiutazáshoz szükséges papírokat azonban nem könnyű megszerezni, és Frunda ezzel tisztában van. Egy – véletlen – utcai találkozáskor részletesen beszámol C. P. erdélyi útjáról, és az egyedülálló utazási lehetőségről Puskás Ferenc ismerősének illetve iskolatársának, aki a Securitate kötelékében dolgozik. Puskás kapitány a beszélgetést 1979. június 7-én egy jelentési jegyzékben foglalja össze, majd hozzáfűzi:
„Tudja hogy a kiutazás kérvényezése után ellenőrzik majd, de valószínűleg másoknál fognak érdeklődni, akik nem ismerik részletesen az ügyét. Ha őt személyesen nem keresik meg, akkor én tudjak felvilágosítással szolgálni, azonban nem kért ez ügyben segítséget tőlem. (…)”
„A szervek segítségére lehetne a két hónapig tartó úton és azután is, mivel kiterjedt kapcsolatai vannak a marosvásárhelyi fiatal értelmiségiek körében” – javasolta Puskás kapitány.
A kémelhárítás felfigyel rá
Egy nappal később, június 8-án a Frunda kérvényéről szóló jelentés végén ez áll: Frunda György a hármas igazgatóság (kémelhárítás) figyelmében van, kapcsolatban tartjuk (va fi menţinut în contact), hogy kiderítsük, alkalmas-e a felderítő tevékenységre (muncă informativă).
Mint hamarosan kiderül, Frunda elutasítással kapcsolatos félelmei nem alaptalanok. Egy 1979. szeptember 4-én kelt jelentésben egy informátor beszámol arról, hogy Kincses Előd, Frunda baráti társaságának állandó tagja mesélte: Frunda kérelmét negatívan véleményezték. Ez nagyon rosszul esett neki, azonnal fellebbezett a döntés ellen, és Bukarestig is elmegy, ha kell – mondta az informátor szerint Kincses.
Nem világos, mi történik a következőkben, mindenesetre szeptember 25-én „Wolf“ arról számol be, hogy Frunda az amerikai nagykövetségen járt, ahol megkapta a vízumot. Egy korábbi, szeptember 19-i jelentéshez az ügyön dolgozó Voşloban Emil kapitány ezt a megjegyzést fűzte:
„Frunda György a hármas osztály figyelmében van. Az Egyesült Államokba való távozása alkalmából kémelhárítási kiképzésben fog részesülni“.
„A gyakran hivatkozott szabadság egyfajta anarchia”
Frunda október 3-31. között az Egyesült Államokban tartózkodik, hazatérve, november folyamán részletesen beszámol útjáról. A tájékoztatók mellett a Securitate több informátort is a közelébe irányít, egyrészt azért, hogy ellenőrizzék a jelentéseket, nem keveredik-e ellentmondásba, kiderítsék, mi a véleménye az Egyesült Államokról, megváltozott-e a viselkedése, másrészt pedig hogy felmérjék, mennyire foglalkoztatják az ott szerzett kapcsolatok.
„Bár érdekes dolgokat látott, volt a Niagara vízesésnél és Kanadában is, három hét után elege lett, és a vízuma lejárta előtt hazajött. (…) A gyakran hivatkozott szabadság egyfajta anarchia, mindenki saját maga tesz igazságot, az egyén biztonsága gyenge. Mikor nem voltak otthon, a házigazdája lakását feltörték, és az összes pénzüket ellopták. Meglepődve tapasztalta az általános kultúra hiányát (…), az ember csak az egzisztenciájával törődik, a gazdagokat csak a profit érdekli” – számol be a Frunda által elmondottakról „Adrian”.
Főleg az amerikai magyar emigrációról érdeklődnek
Megfigyelhető, hogy a jelentésekben általában az amerikai magyar emigrációról, illetve a Marosvásárhelyről elszármazottakról szóló részek vannak aláhúzva. Kiderül, hogy Torontóban egy magyar vendéglőbe, a Csárdába is ellátogat, melynek tulajdonosa, F. T. barátja Domokos Gézának és Hajdu Győzőnek.
1979. december 5-én aztán egy jelentésben javasolják Frunda György beszervezését „a Marosvásárhelyre látogató külföldiek tevékenységének, viselkedésének és foglalatosságainak” megismerésére.
A jelentés felsorolja Frunda György azon ismerőseit, akik iránt a Securitate érdeklődik, majd hozzáteszi:
„október folyamán Frunda György turistautat tett az Egyesült Államokba. Indulás előtt kémelhárítási kiképzésben részesült, hazatérése után megkerestük, és műveleti szempontból érdekes részleteket mesélt. A beszélgetések során a jelölt megfelelő viselkedést tanúsított az állambiztonsági szervekkel szemben.”
„Emil” nem ír alá
A beszervezésre Frunda György lakásán került sor. A beszervezési utasítás szerint Voşloban Emil kapitánynak arra kellett felhívni a figyelmét, hogy az iránta és a Románia iránt különös érdeklődést mutató személyek kémek lehetnek, akikről hazafias kötelessége az állambiztonsági szervek számára információkat szolgáltatni.
Frunda Györgyöt 1979. december 19-én szervezik be, azonban elutasítja az írásos kötelezettségvállalást. „Amikor felvetettük azt, hogy hajlandó-e együttműködni az állambiztonsági szervekkel a külföldi állampolgárok és hazai kapcsolataik állambiztonsággal kapcsolatos problémáinak megoldására, a jelölt beleegyezett, hogy bármilyen problémában segítsen, amennyiben az nem haladja meg a lehetőségeit. (…) A jelölt kijelentette, hogy a támogatásról, valamint a titoktartásról való szóbeli ígérete, valamint a velünk szemben tanúsított korrekt magatartása elég garanciát kell jelentsen” – így Voşloban kapitány.
A tartótiszt arról is beszámol, hogy közös megegyezéssel az „Emil” álnevet választották, a találkozókra továbbra is Frunda lakásán kerül sor előre megbeszélt időpontokban, váratlan fejlemények esetén telefonon beszélnek meg időpontot. A beszervezés után nem sokkal megszüntetik Frunda felügyeletét, azonban levelezését figyelik, és informátorok továbbra is faggatják az amerikai útjáról.
„Emil” nyolcszor jelent
1980 folyamán „Emil” összesen nyolcszor jelent Marosvásárhelyre látogató külföldiekkel való találkozásokról, a külföldihez férjhez menni szándékozó szomszédjáról, valamint egy marosvásárhelyi gyökerekkel rendelkező amerikai látogatásáról (a jelentések a hálózati dossziéhoz csatolt mappában megtalálhatóak).
Ezek a Voşloban kapitány által leírt jelentések rövidek és tényszerűek, ha valakinek a viszonyulását/attitűdjét értékelnie kell, akkor Frunda minden esetben semlegesen vagy pozitívan nyilatkozik.
Függővé kell tenni
„Emil” tevékenységével azonban a Securitate nincsen megelégedve. Egy 1981. március 27-én kelt elemzési jegyzék hűvösen fogalmaz tevékenységéről: a „kis ország” problémakörben (problema Ţării mici)
„az együttműködés során az informátor egyes, operatív szempontból érdekes információkat szolgáltatott azokról a külföldiekről, akikkel érintkezésbe került, de nem egyezett bele, hogy írásos beszámolókat adjon. (…)
Nem rajong különösebben az állambiztonsági szervekért, de az általa átadott információk ellenőrzés során igaznak bizonyultak. Az ellenőrzési anyagokban nincsenek arra utaló jelek, hogy felfedte volna magát, vagy hogy ellenségesen viszonyult volna a szervekhez. Nem mondta azt, hogy a továbbiakban nem támogat.
(…) A nevezett társadalmi és szakmai státuszát, valamint a rendelkezésére álló hírszerzési lehetőségeket figyelembe véve javasoljuk az informátori hálózatban való megtartását, ezzel párhuzamosan pedig intézkedni kell, hogy az állambiztonsági szervektől függővé váljon.
(…) Komplex ellenőrzési/lehallgatási intézkedéseket foganatosítunk kompromittáló anyagok megszerzése céljából.“
Meg sem jelenik
1982. június 15-én aztán „Emil” feladását javasolják.
„(…) a találkozókon nem volt pontos, kifogásokat keresett arra, hogy ne adjon írásos jelentést. (…) 8, a tartótisztje által írt jelentése mellékelve (…) 1980 augusztusától egyáltalán nem lehet kapcsolatot létesíteni vele, ugyanis nem jelent meg a közös megegyezéssel rögzített találkozókon. (…)
Beszervezése óta nem lelkesedik az információszerzésért, megelégszik azon személyek nyilatkozataival, akik mellé irányítottuk. Olyan, az együttélő magyar nemzetiségű közösség ügyeivel foglalkozó személyek mellé irányítottuk, mint a svájci N. K., valamint a marosvásárhelyi Kincses Előd, azonban kitért (a feladat elől), azt mondva, hogy nem akar ilyen dolgokkal foglalkozni.
(…) Emil jó személyes tulajdonságokkal és sok hírszerzési lehetőséggel rendelkezik a szerveinket érdeklő személyek körében, azonban az együttműködés elutasítása miatt a hírszerzési hozzájárulása a lehetőségeinél alacsonyabb.”
Fokozottan figyelik
Alig egy hónapra rá, 1982. július 14-től aztán a Securitate elkezdi fokozottan megfigyelni Frunda Györgyöt, akinek ezúttal a „Furnea” nevet adják. Két informátort, „Adriant” és „Dorelt” irányítják mellé hogy felderítsék kapcsolati körét, viselkedését, azt, hogy mi foglalkoztatja, ki látogatja meg otthon, milyen külföldi állampolgárokkal tartja a kapcsolatot, és milyen természetűek ezek a kapcsolatok.
Utasítást adnak telefonbeszélgetéseinek lehallgatására, levelezésének a felbontására, a külföldi személyekkel vendéglőkben zajló találkozóin elhangzott beszélgetések rögzítésére. Ezen kívül munkahelyén beazonosítják azokat a kollégákat, akikkel közelebbi kapcsolatokat ápol, őket ellenőrzik, a hírszerzési szempontból érdekesnek tűnő kollégákat kihallgatják, és fontolóra veszik beszervezésüket.
Ebben az időszakban egy sor, véleményünk szerint kevésbé fontos jelentés születik a Frunda Györgyöt meglátogató külföldiekről: a nyugatnémet S. V.-ről vagy az izraeli B. P.-ről. Mintha a Securitate is érezné az üresjáratot: ezekről a találkozókról és kapcsolatokról érintőlegesen tesznek említést a későbbi belső levelezésben.
Figyelmeztetés és bírság egy dán lány miatt
Fontosabbnak bizonyul egy dán lány, D. A. B. látogatása. D. A. B.-vel az ügyvéd a román tengerparton, Mamaián ismerkedik meg 1982 augusztusában. Meghívja magához, a lány pedig október 2-án meg is érkezik az Otopeni repülőtérre.
Frunda személyesen várja Bukarestben, majd Marosvásárhelyre érve egy három éjszakára szóló szállodai foglalással próbálják kijátszani azt a 225/1975-ös rendeletet, miszerint magánszemély nem szállásolhat el külföldit saját lakásán. Mi több, a lányt Ratosnyára, Frunda egy barátjának a hétvégi házába is elviszi, ahol szintén három éjszakát töltenek.
„Azokban a körökben, melyeket látogat, néha nacionalista megnyilvánulásai vannak, bár általában ‘jó fiúnak’ igyekszik tűnni, aki a szakmáján, a művészeten és a barátokkal való fecsegésen kívül semmi nem érdekel.
A barátai között olyan, ellenséges megnyilvánulásokról ismert személyek is vannak, akiket a Securitate figyel. Kérjük jóváhagyni a (Frunda György) meghívását a székhelyünkre, a figyelmeztetését, valamint a megbírságolását“ – áll egy 1982. november 27-én kelt jelentésben.
Egy érdekes részlet, mely valamiféle személyes érdeklődésként vagy akár leszámolásként is értelmezhető: az írógéppel írt jelentésben eredetileg az állt, hogy Kocsis Petre és egy másik (olvashatatlan nevű) tiszt figyelmeztetnék Frundát. A második tiszt neve utólag tollal át lett húzva, helyette Roman Chercheş alezredesnek, a Maros megyei Securitate hármas osztályának a vezetőjének a neve olvasható.
Részletes nyilatkozatok
Frundát 1983. január 11-én részesítik figyelmeztetésben, melynek részeként az ügyvédnek egy sor, részletes nyilatkozatban kell tisztáznia, kivel hogyan ismerkedett meg, és pontosan miben is áll a kapcsolatuk.
Hangsúlyozza, hogy senkivel sem beszélt semmi olyasmit, ami érdekelheti az állambiztonsági szerveket. Megígéri, hogy a jövőben tiszteletben tartja a külföldiek elszállásolására vonatkozó törvényt, ezen kívül pedig kifizet 5000 lej bírságot (ez valamivel több, mint az egyhavi fizetése abban az időben).
Frunda 1983-ban európai körutat tervez, ezt azonban a Securitate negatívan véleményezi. „Figyelni a reakcióját az elutasítás után” – áll egy jelentésben. Egy 1983. június 1-én kelt dokumentum szerint Frundának a fellebbezését is elutasítják.
Gyakrabban találkoznának vele
Másfél évvel később, 1985 januárjában látszanak az első jelei annak, hogy a Securitate ismét keresni kezdi a kapcsolatot Frundával.
„Lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy ‘Furneával’ gyakrabban találkozzunk, hogy kiderítsük a politikai álláspontját, és hogy ebben az ügyben dönteni tudjunk”.
A Securitatén belül nem mindenki lelkesedik az ötletért: „azt hiszitek, elárulja a politikai pozícióját? Tévedtek. Sok sikert a beszervezéshez, és aztán majd beszélünk” – firkálta a lap szélére valaki.
1985 folyamán egy sor, viszonylag pozitív jellemzés születik Frundáról, a feljegyzések végén pedig kilátásba helyezik, hogy megkeresik, kipuhatolni, hogy be lehet-e szervezni vagy sem. „Pozitívan befolyásolni és a szervekhez közelíteni informatív kiaknázása céljából” – így az egyik megjegyzés.
November 30-án egy jelentés azt javasolja, zárják le a megfigyelését, mivel a figyelmeztetés óta megszakított minden kapcsolatot a külföldiekkel, és „korrekt módon viszonyul az országunk társadalmi-politikai helyzetéhez”.
Ismét utazna
Két évvel később, 1987-ben aztán Frunda ismét Nyugat-Európába utazna, megkeresve Puskás kapitányt, hogy segítsen neki útlevelet szerezni. Ezúttal nem „véletlenül” futnak össze az utcán: a találkozóra június 23-án Frunda kérésére a lakásán kerül sor, ott, ahol korábban a konspiratív találkozók is zajlottak.
„Meggyőződésem, hogy ezáltal Frunda György ‘segítséget’ keresett annak érdekében, hogy a kérvényét pozitívan bírálják el, mert nem biztos benne, hogy sikerül útlevelet szereznie. Ebből presztízskérdést csinál, több barátja is volt a közelmúltban külföldön, az ő kérését kétszer elutasították. (…) abban az esetben, ha jóváhagynák számára az ország időleges elhagyását, közeledne hozzánk, és támogató személyként (írásos kötelezettségvállalás nélkül) használhatnánk” – így Puskás kapitány.
A személyes kapcsolatfelvétel mellett június 25-én Frunda írásban is megkeresi a Securitatét. Felsorolja azokat az ismerőseit, ahol megszállna, illetve ismerteti a körút tervezett útvonalát, hozzátéve, hogy
„szakmai hivatásom részeként kötelességemnek érzem, hogy értesítsem az illetékes hatóságokat, ha az ország törvényeinek a megsértését tapasztalnám. (…)
Nem szükséges informátornak lennem ahhoz, hogy korrekt legyek, és tudomásukra hozzam az esetleges törvényellenes attitűdöket, melyekről tudomást szereznék“ – így Frunda, és megemlíti, hogy néhány évvel korábban figyelmeztetésben részesült, azonban a büntetést kifizette.
Beutazza Nyugat-Európát
Frunda külföldi útját jóváhagyhatták, mert 1987. november 12-i keltezéssel egy kézzel írott, két oldalas beszámolót találunk a külföldi útjáról.
Az ügyvéd részletesen beszámol arról, hogy szeptember 8. és október 23. között nyugat-európai körutat tett Magyarország, Ausztria (Bécs), Nyugat-Németországba (Nyugat-Berlin és Köln), Hollandia (Amszterdam, Hága és Rotterdam), Belgium (Brüsszel), Franciaország (Párizs és Strasbourg), majd ismét Németország (München és Garmisch-Partenkirchen) útvonalon. A beszámolóban kitér arra hogy útja során kivel találkozott, kinél szállt meg, ők kicsodák és hol dolgoznak.
Párizsban például egy volt iskolatársánál, Maria Mailatnál, a Szabad Európa Rádió egyik közreműködőjénél száll meg, aki vendégszeretően, de visszafogottan fogadja. Sehol nem volt szó politikáról vagy az ország biztonságát érintő kérdésekről – így az ügyvéd.
„A feljegyzés az indulás előtt megejtett kémelhárítási felkészítés alapján lett szolgáltatva” – így az oldal alján a megjegyzés. Erre az anyagra írta rá az elégedetlen Roman Chercheş alezredes a cikk legelején idézett sorokat.
Újból beszerveznék
1987. október 30-án Puskás Ferenc kapitány javasolja Frunda (újbóli) beszervezését.
„Az igazságügyben dolgozó értelmiségiek, valamint kulturális-művészeti érdeklődésű személyek körében kell egy olyan informátort keresni, aki velük jó kapcsolatokkal rendelkezik, főleg azért, mert a legtöbbjük gyanús külföldiekkel áll kapcsolatban, és más, a szerveket érdeklő tevékenységük is van” – így az indoklás.
Frunda azért is jó választás, mert közkedvelt, könnyen barátkozik, jól beszél angolul és németül, a külföldiek gyakran veszik igénybe tanácsait vagy jogi szolgálatait. Ha ez nem elég, közeli ismerősei vannak szinte minden európai országban, és ők főleg olyan értelmiségiek, akik Marosvásárhelyről emigráltak.
„Jó érzelmi kapcsolat”
Ami a lojalitását illeti, Puskás megjegyzi, hogy mielőtt külföldre utazott volna turistaként, az ő segítségét kérte, „jó érzelmi kapcsolat” alakult ki kettejük között. Másrészt jogi végzettsége és fejlett igazságérzéke miatt is garantált, hogy egy lojális és őszinte informátor lesz, ezt a korábbi érintkezések során is bizonyította.
A beszervezésre 1987. október 30-án (egy másik dokumentum szerint 31-én) kerül sor Frunda György lakásán.
„Minden a terveknek megfelelően haladt: Frunda nagyon elégedett és hálás a tiszt nyújtotta segítségért, részletesen beszámolt a külföldi útjáról, kivel találkozott és mit látott (erről külön jelentés is készült), ismét bebizonyítva: memóriája kiváló, és tehetségesen foglalja össze a tényeket és az eseményeket.
Felvetettük, működjön együtt velünk minket érdeklő információkkal, úgy, ahogy mi is segítettük, amikor szüksége volt rá. A jelölt kijelentette, hajlandó segíteni nekünk, azonban ne kérjünk olyan dolgokat, melyek az ügyvédi titok körébe tartoznak. Kijelentette, szakmája révén ismeri kötelességeit, ami a kompetens szervek értesítését illeti, amennyiben olyan információk birtokába jut, melyek fenyegetést jelenthetnek az állambiztonságra.”
Beszervezik, de nem dolgozik semmit
A tartótiszt beszámol még arról, hogy Frunda írásban titoktartási kötelezettséget vállalt, elkezdődött a kiképzése, a jelentéseit írógépen írja majd. Konspiratív neve: „Friciu” – írta Puskás kapitány a beszervezésről szóló jelentésben 1987. október 31-én. („Friciuról” ez az egyedüli említés, Frunda konspiratív neve a későbbiekben következetesen „Frend” lesz – szerk. megj.). Az iratcsomóban megtalálható a Frunda által szeptember 5-én kézzel írott írásos kötelezettségvállalás is.
„A beszervezés időpontjától mostanáig az informátor semmilyen információt nem szolgáltatott, és nem jelent meg a tartótiszttel való találkozókon” – áll egy, a beszervezés után egy évvel, 1988. december 20-án született elemzési jegyzékben, mely megemlíti, hogy az angol problémakör (problema engleză) átvétele óta a forrással nem léptek kapcsolatba.
Frunda közben tartja a kapcsolatot a külföldön élő ismerőseivel. A fent nevezett személy novemberben be lett hívva, és kilátásba lett helyezve, hogy döntenie kell – így az elemzés. Mivel nem dolgozik jelentős ügyeken, támogató személlyé lehetne minősíteni, feltéve, hogy együtt akar működni. Ha nem, akkor feladjuk, és megdolgozzuk (luat în lucru).
Egyébként Frundát ebben az időszakban (ismét) megfigyelik, telefonját lehallgatják, levelezését pedig 1988 februárjától felbontják. 1989-ben negatívan véleményezik az újabb kiutazási kérelmét, mivel informátorként „nem lojális és nem őszinte”, ellenségesen nyilvánul meg az állam- és pártvezetéssel szemben, sovén megnyilvánulásai vannak, arról beszél, hogy kisebbségiként nehéz karriert csinálni, mi több, Maria Mailattal, a Szabad Európa Rádió párizsi munkatársával is tartja a kapcsolatot (ez a „kapcsolat” egyébként egy Frunda által küldött karácsonyi üdvözlet).
Holnap publikálunk egy interjút, melyben Frunda György mondja el saját verzióját a Securitate-val való kapcsolatáról.
Sipos Zoltán. erdely.atlatszo.hu

A hetvenes évek politikai enyhülete: színén és fonákján (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceauşescu Romániájában 1.
Az időszak politikai kétarcúságának sajátságos tüneteként – a képlet, utólag nézve, valójában drámaian egyszerű – a rendre születő, s határozottan a nemzeti kisebbségek védelmét, támogatását célzó, deklaráltan többnyire diszkriminációellenes törvények és rendeletek a valóságban részben vagy egészében másképp valósultak meg, mint ahogy a papír szerint kellett (vagy épp nem is kellett) volna.
Esetleg megszületett a törvény, de nemhogy másképp, sehogy nem ültetik át gyakorlattá. Kihirdetik, de nem tartják (tartatják) be. Vagy nem hirdetik ki a törvényt, de betartatják. Aligha kell plagizálásnak tekinteni a főtitkár ország-irányítási metódusát, az a kommunizmus felé vivő út módszertanának, a taktikának és stratégiának mindenképp önálló, a hely sajátosságaihoz, politikai-társadalmi, de főként etnikai körülményeihez igazított, mondhatnánk, jogdíjas szellemi terméke, sok elemében mégis kísérteties hasonlóságot mutat a Rákosi-féle módszertannal. 
A pártállam egy kézben koncentrált hatalma; a félelemre épülő személyi kultusz; az irodalmi-művészeti élet, a sajtó fölötti párturalom; az embereket rettegésben tartó hatalmi gépezet, ott az ÁVÓ, emitt a Securitate; a folytonossá tett kiszámíthatatlanság és bizonytalanság a törvények önkényes alkalmazása miatt számos törvénykezési szokás szoros hasonlóságot mutat. S a háttérben mindkét országban Sztálin, a generalisszimusz ’53-as haláláig valós, Romániában ekkor már csak – bár igen virulens – szellemalakja sejlik. Néhány példával illusztrálhatjuk ezt a húzd meg, ereszd meg, egyet a nemzetállamért, egyet a kisebbségekért pártpolitikát. (A dokumentumokat, adatokat Vincze Gábor kisebbségtörténeti kronológiájából válogattuk: htp.//vicze.adatbank.transindex.ro).
1969 márciusában megjelenik a tanszemélyzet szabályozásáról szóló törvény, amely előírja, hogy azokban az iskolákban, ahol a tanítás az „együtt élő nemzetiségek” nyelvén történik, „az előadó személyzetnek és a kisegítő tanszemélyzetnek ismernie kell a tanítási nyelvet”. A július 3-ai minisztertanácsi rendelet megerősíti a nemzeti kisebbségeknek azt a jogát, hogy azokból a tantárgyakból, melyeket nem román nyelven tanultak, az anyanyelvükön vizsgázzanak. A jogszabálynak van egy kitétele is: szankciókat helyez kilátásba azok ellen, akik a rendeletet nem tartják tiszteletben, ez meglepőnek, reményre okot adónak tűnt egészen addig, amíg 1972-től el nem kezdődik a magyar iskolák általános romanizálása. 
1970. január 1-jén megalakul Bukarestben a Kriterion Könyvkiadó. Főszerkesztője Domokos Géza. A kiadó 1970 és 1989 között magyarul összesen 1974 művet jelentetett meg több mint 21 millió példányban, és hatalmas irodalmi föllendülést is hozott. A legtermékenyebb időszak 1972–1980 közé tehető, ám az 1985 utáni években már csak évi 68–86 művet adtak ki, a rendszerváltozás utáni nehéz gazdasági helyzetben pedig azzal próbálta fönntartani magát a kiadó, hogy a korábban a cenzúra által betiltott, azaz a kiadástól a nyolcvanas években eltiltott műveket rendezte sajtó alá (Tiltott könyvek – szabadon), azok pedig az évek során egyre szaporodtak: több mint ötven „index-kiadvány” bizonyítja ezt.  1970. október 23-án Bukarestben megjelenik a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács társadalmi-politikai-művelődési hetilapja, A Hét első száma. Főszerkesztője Huszár Sándor, helyettese Gálfalvi Zsolt. De már 1971. május 28-án a cenzúra kiveszi a lapból az egyik cikket, amely a magyar nyelvű feliratokról szól. Ilyen feliratok lényegében nincsenek is, csupán két megyében találhatóak – a Magyar Autonóm Tartomány véletlen hagyatékaként –, Hargita és Kovászna megyében, a témáról meg írni nem lehet, az tabu. Korábban, 1971 márciusában az MNDT (Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa) gyűlésén egy felszólaló tiltakozik a magyar helységnevek román írásmódja ellen. Fölöslegesen, mert 1971 októberében az RKP KB Sajtóosztályán (bizalmasan) közlik a magyar (és német) lapok főszerkesztőivel, hogy akkortól a nemzetiségek nyelvén csak abban az esetben lehet használni a települések nevét, ha az elnevezés románul és a nemzetiségek nyelvén azonosan hangzik (pl. Arad, Déva); ha a nemzetiségi elnevezés erősen hasonlít a románhoz (pl. Sighişoara – Segesvár – Schassburg); ha a nemzetiségi elnevezés a román elnevezés pontos, szöveghű fordítása (pl. Odorheiu Secuiesc – Székelyudvarhely). A tiltakozás hatására nem hirdetik ki a rendelkezést, de ettől még mintha megtették volna, általánossá kezd válni a román elnevezés használata. 1971 januárjában a magyar külügyminisztérium román referense az év végi erdélyi útjáról készült „hangulatjelentésében” leírja, hogy az erőszakos asszimiláció jelenleg is folyik, átgondolt, célratörő és állandó lett. Továbbá: a közhivatalokban az anyanyelv használatáról szó sem lehet, holott a román alkotmány biztosítja ezt a jogot. Biztosítaná, mert már a Nagy Nemzetgyűlés 1968. november 29-ei ünnepi ülésén (Erdély és Románia szabad és önkéntes „egyesülésének” 50. évfordulója alkalmából) Ceauşescu közel háromórás beszédben fejtegeti – többek közt –, hogy az országban „a nemzetiségi kérdés örökre megoldódott az állampolgárok teljes jogegyenlősége alapján”, de talán épp ez lehetett az asszimiláció hivatalos megnevezése. S ott van a kisebbségek képviselete is: két héttel korábban, 1968. november 15-én Bukarestben megtartja alakuló ülését a Magyar (és Német) Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. E tanácsok feladata a törvény szerint „mind a központban, mind a megyék szintjén támogatni a párt-, az állami és a társadalmi szerveket a magyar lakosság sajátos kérdéseinek tanulmányozásában, hogy szocialista társadalmunk általános érdekeivel összhangban megtaláljuk a legjobb megoldásokat”. De a tanácsoknak nincs önállóságuk, infrastruktúrájuk, függetlenített apparátusuk, saját költségvetésük, városi, falusi alapszervezeteik sincsenek, csak megyei. Ezek tagságát viszont a helyi, megyei pártbizottságon állítják sorba, ülést csak akkor hívhatnak össze, ha azt előzetesen engedélyezik: a kisebbségek helyzetének tanulmányozása elé rögtön a gátakat is megépíti a párt. 1971. március 12-én Bukarestben a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa országos plénumán, melyen jelen van Nicolae Ceauşescu, közlik: a főtitkár utasította az Oktatásügyi Minisztériumot, hogy az 1971/72-es oktatási évtől kezdődően biztosítsa a magyar tannyelvű tagozatok vagy osztályok létrehozását egyes szakiskolákban és szaklíceumokban, s hogy a felvételiző magyar tanulók az összes tantárgyból magyarul vizsgázhatnak. (Korábban csak azokból, amelyeket magyarul tanultak.) Ez felemelően hangzott. Új, kizárólag magyar tannyelvű líceumok létrehozását tervezi a pártvezetés, már a következő tanévtől, ígérik. 1971 őszén valóban összesen hat önálló, csak magyar tanítási nyelvű líceum kezdi meg működését. Az is elhangzik: a tanács bürójának felterjesztése nyomán Ceauşescu februárban „konkrét utasításokat adott” az Oktatásügyi Minisztériumnak a magyar nyelvű oktatás kibővítésére a Babeş–Bolyai Egyetemen és a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben. De az 1972. március 31-ei bukaresti MNDT-gyűlésen kiderül: a nyolcadik osztály után továbbtanuló magyar diákok 53 százaléka nem az anyanyelvén tanul, mert nincs hol.
(Történeti-társadalmi háttérrajz a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi a baj Tőkés Lászlóval?
Mint köztudott, Klaus Johannis államelnök visszavonta Tőkés László Románia Csillaga elnevezésű állami kitüntetését. Az érintett találóan mutatott rá, hogy ugyanazért büntetik most, amikor állítólag szólásszabadság van, mint anno a Ceauşescu-rendszerben: ki meri mondani a politikai hatalom propagandájától eltérő véleményét.
Emlékezetes, hogy a kitüntetésvisszavonás méltatlan, abszurd és igazságtalan hercehurcája azután indult el, hogy Tőkés László fel merte vetni azt a gondolatot, hogy Magyarországnak Ausztria és a dél-tiroli német közösség mintájára védhatalmi státust kellene vállalnia az erdélyi magyarság felett. E követelés egyébként az autonómiaprogrammal és a magyar állampolgárság kiterjesztésével együtt része volt a nemzeti radikálisnak nevezett, valójában „mindössze” távlatokban, autonóm magyar jövőben gondolkodó RMDSZ-en belüli politikai tábor célkitűzésrendszerének. A különbség csak annyi, hogy míg az autonómiát 1992. október 25-én, a külhoni magyar állampolgárság célkitűzését pedig 2000 őszén felvállalta a hivatalos RMDSZ-politika, a védhatalmi státust nem.
Végső soron mi a baja a román államhatalomnak Tőkés Lászlóval? A válasz egyszerű. Tőkés László püspökké választása után nem elégedett meg az egyházi szolgálattal, hanem általános jellegű közösségi érdekvédő szerepet akart vállalni. Kitölteni azt a mozgásteret, amit a történelem számára biztosított. Elment a falig, s pont annyira semmibe vette a kockázatokat, saját egyéni érdekmegfontolásait, mint a „Kárpátok géniuszának” uralma alatt. Valójában ugyanazt tette, mint évekkel korábban, 1989 előtt.
Akkor arra volt lehetőség, hogy táncházat, közösséget szervezzen, maga köré gyűjtse az ifjúságot, a nemzeti gondolkodást, a magyar ökuménét hirdesse, 1989 után viszont lehetőség nyílt arra is, hogy a közösség sorsát leghatékonyabban és legmélyrehatóbban befolyásoló társadalmi dimenzióban, a politikában is részt vegyen. Hivatástudattól, nemzeti elkötelezettségtől vezérelve élére állt az erdélyi magyar szabadságtörekvéseknek az RMDSZ-en belül, fittyet hányt a farizeus, képmutató, szemforgató érdekemberek érvelésére, akik nagyon is jól megfontoltan igyekeztek őt a politikától távol tartani. Az RMDSZ tiszteletbeli elnökeként 1992 végéig közvetíteni próbált a két tábor között, vélhetően abból kiindulva, amit a bukaresti paktumozgatók, a tájba simulók magukról állítanak mindmáig, hogy ők is ugyanazt akarják, csak más úton, más eszközökkel. 1992 nyarán, a Hargita megyei listahamisítás idején viszont bebizonyosodott, hogy nem erről van szó. Midőn a román hatalom nemzetstratégiáját kiszolgáló politikusok kimaradtak a szabályszerű választmányi döntések során a képviselői és szenátori listákról, Domokos Géza és emberei átgyalogoltak írott és íratlan normákon, fittyet hánytak az alapszabályzatra, a demokrácia előírásaira. Megalakították a „Hargita megyei RMDSZ-t”, amely azóta sem létezik, csak arra volt jó, hogy formális legitimitást biztosítson az elnöki jóváhagyással szervezett helyi puccsnak, melynek során a román hatalom ízlésének megfelelő listát állítottak össze. Világossá vált, hogy itt nem a magyar ügy és a demokrácia különböző megközelítéséről van szó, hanem egyik oldalon azok állnak, akik Bukaresttől a minél nagyobb távolságot tartják célszerűnek és önálló erdélyi jövőben gondolkodnak, a másik oldalon pedig egy vegyes társaság, melyben ott vannak a kommunista rendszerrel kiegyezett korábbi „hivatalos magyarok”, akik el sem tudják képzelni életüket a román elit szolgálata nélkül, vagy az új rendszerben egyéni karrierlehetőséget látó tiszta múltúak, akiknek többségét nem a közösségszolgálat eszméje fűtötte, hanem az érvényesülési vágy.
Ezek után állt Tőkés László az autonomisták élére, s harcolt minden presztízsét és tekintélyét latba vetve 1992. október 24-én és 25-én a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásáért. Sikerrel.
Az autonómiagondolat előmozdítójának szerepét mindmáig vállalja. Ha kellett, gazdagon adatolt tanulmányokban leplezte le a neptuni tárgyalássorozat taktikailag és stratégiailag egyaránt önsorsrontó mivoltát, politológusokat és jogászokat megszégyenítő feszes logikával megírt tárcákban lépett fel a magyar érdekek félreseprésével megkötött magyar–román alapszerződés ellen. Figyelmeztetett arra, hogy meg kell kérni a kormányzati szerepvállalás árát, különben esélyünk nem lesz előrébb lépni az autonómia ügyében, az RMDSZ-politika kisiklása után fórummozgalmat szervezett a pályakorrekció érdekében, figyelmeztetett az RMDSZ által sikerként kommunikált etnodiszkriminatív tanügyi törvény magyarellenes élére. Majd miután az RMDSZ ad acta tette az erdélyi magyar parlament nagyszabású, 1993-ban megfogalmazott vízióját, az autonomista erők összefogásával külön szervezet alapításába fogott 2003 februárjában. Amikor az autonomisták pártja, az MPP saját elnökének foglyává vált és belső visszaélései már az RMDSZ mindennapi gyakorlatát is megszégyenítették, védnökséget vállalt egy új, a belső demokráciát és a nemzeti érdeket egyaránt képviselő párt felett. Mindeközben kőkemény konoksággal mutatott rá azokra a jelenségekre, melyek a magyar jövőt veszélyeztették.
Ez a baj Tőkés Lászlóval. Hogy nem vállalta a csendes mamelukszerepet, hanem szemébe merte mondani a mindenkori hatalmasoknak az igazságot. Vagy ahogy a szállóigévé vált mondás tartja róla: „sosincs igaza, mindig csak igaza volt.”
Johannis ezzel a gesztusával öngólt lőtt. Hogy mekkorát, azt az is mutatja, hogy olyan meghatározó román értelmiségi, mint Vladimir Tismăneanu is élesen bírálta lépését, rámutatva arra, hogy a történelemhamisításon túl is fonák helyzet, hogy Johannis – akiről nem tudni, mit csinált 1989 előtt – Tőkés Lászlótól megvon egy kitüntetést, aki viszont helytállásával hozzájárult ahhoz, hogy Temesvár megmenthesse a románok becsületét és büszkeségét. Nem véletlen, hogy e lépés ellen tiltakozók között harcostársain és független gondolkodású román értelmiségieken –  Florina Vaipan, Gabriel Bădescu, Marius Ghizelan – kívül ott találjuk politikai ellenfeleit is, legyen szó az egykori SZDSZ prominensről, Tamás Gáspár Miklósról, az RMDSZ elnökéről, Kelemen Hunorról vagy éppenséggel a fő ellenlábas Markó Béláról.
Hatalmas öngól volt ez a román hatalom részéről, mert nincs olyan ép morális érzékkel megáldott ember, aki a tények ismeretében e kérdésben ne Tőkés Lászlónak adna igazat, aki ne látná, hogy ebben a visszataszító hatalmi manőverben ki hol áll, hogy a kitüntetésétől megfosztott hős a történet erkölcsi győztese.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mezőség megmentett magyarjai (Beszélgetés a kilencvenéves Kallós Zoltán néprajzkutatóval)
Tizennégyezerre tehető az általa összegyűjtött népzenei alkotások száma, amellyel messze meghaladja a magyar néprajzkutatás eddigi összteljesítményét. A kilencvenesztendős Kallós Zoltán életműve azonban nem korlátozódik a múlt kincseinek összegyűjtésére: az általa létrehozott szórványkollégium ma a lélekmentés leghatékonyabb hazai modellje.
– Barátja és kollégája, Andrásfalvy Bertalan néprajzos, az Antall-kormány művelődési és közoktatási minisztere így fogalmazott: Kallós Zoltán vezetett rá arra, hogy meggyőződéssel valljam, a művészet nem szabadidős tevékenység, hanem szükséglet. Sőt, roppant fontos egyénlélektani, emberi magatartásbeli módszer. Gondolta volna, amikor feljegyezte az első népdalokat, rigmusokat? – Gondolhatott ilyesmire egy középiskolás diák? Még a kis magyar világban Kolozsváron fogadtuk a debreceni református kollégium regös cserkészcsapatát, a vendégek hortobágyi dalokat énekeltek, anekdotákat meséltek, aztán arra kértek bennünket, hogy énekeljünk mi is valamit. Jó hangú gyerek voltam, rám esett a választás. Én addig a pillanatig azt hittem, hogy amit én tudok, azt mindenki ismeri. Kiderült azonban, hogy bizony senki sem hallotta az általam előadott dalokat. A magyartanárom, Nagy Géza meg is bízott azzal, hogy írjam össze, amit otthon, Válaszúton énekelünk. Így kezdődött. 
– A kolozsvári középiskola után rövid ideig Sepsiszentgyörgyön is megfordult. Hogyan keveredett ilyen messzire szülőhelyétől, Mezőségtől?
– Két oka volt. Az egyik, hogy hatodik osztályban megbuktam latinból, s mivel úgy láttam, hogy soha nem leszek nagy barátja ennek a klasszikus nyelvnek, 1944-ben a sepsiszentgyörgyi tanítóképzőbe „menekültem” előle. Ha Nagyenyed nem marad Romániánál, valószínű, oda megyek. De Szentgyörggyel sem volt szerencsém, közeledett az orosz front, az 1944–45-ös tanévet már el sem kezdtük. Elindult a menekülés, amely engem is Budapestig sodort, de már ott sem nyitott ki a tanítóképző. – Rövid háromszéki tartózkodása során maradt ideje néprajzi gyűjtésekre?
– Időm lett volna, de legnagyobb megdöbbenésemre azzal kellett szembesülnöm, hogy szinte senki nem énekelt már eredeti népdalokat, a táncok pedig egyértelműen polgári táncok voltak. Ezért aztán ebből a szempontból a későbbiekben sem vonzott ez a vidék, meghagytam másoknak. Ott volt nekem Mezőség, Kalotaszeg és a csángók.
– Miért éppen a mezőségi, illetve csángó népi kultúrához szegődött?
– Mert rájöttem, hogy a Mezőség ismeretlen világ a néprajzosok előtt. Palotai Gertrúdnak a széki rámás írásosokról a 40-es évek elején megjelent tanulmányát megelőzően gyakorlatilag említés sem esett erről a világról. A tanulmány elolvasása után mondta Kodály Zoltán Lajtha Lászlónak: ahol ilyen varrottasok vannak, ott jó zenének is lennie kell. Lajtha ezt követően kezdte el gyűjtéseit Széken. Moldvával a kolozsvári kollégiumban találkoztam először Domokos Pál Péter révén. A moldvai magyarság című könyvében elsősorban a leírt nyelvjárás, a szöveg szépsége, az érzékletesen ábrázolt életmód ragadott meg. Tanítónak jelentkeztem az akkor még működő moldvai magyar nyelvű oktatásba, de szűk két éven belül megszüntették a lészpedi iskolát, így költöztem délebbre, s éltem közel kilenc éven át Gyimesben.
– Moldvai periódusából eredeztethető viszont élete egyik legfontosabb találkozása a már említett Andrásfalvy Bertalannal, hiszen általa ismerte önt meg a magyarországi szakma. Mit jelentett önnek ez a „hátország”?
– Mindenekelőtt szakmai segítséget, az addigi munkám visszaigazolását. Annak lehetőségét, hogy megismerkedjem Martin Györggyel, a magyar néptánckutatás megteremtőjével, az ő tudása és intézményi háttere rendkívül fontos volt a további gyűjtések irányának bemérésében. Felhívta a figyelmemet például a tánc fontosságára, arra a tényre, hogy a zene nem tanulmányozható a tánc ismerete és alapos vizsgálata nélkül.
– Kortársai, tanítványai legendákat mesélnek az ön gyűjtési tudásáról, egyedi stílusáról. Mit tudott, amit más nem?
– Nem hiszem, hogy bármivel is többet tudtam volna, mint a többiek. Nagy előnyöm volt azonban, hogy mezőségi vagyok, a környéken igen sok embert ismertem. Rendszerint rokonoknál kezdtem a gyűjtést, tőlük kértem és kaptam meg további énekes-táncos emberek nevét is. Tudtam, kitől mit kérhetek, egy-egy ének sok változatát ismertem, így aztán egyrészt rájöttem az újabbra is, másrészt a különbségeket is érzékelni tudtam. Általában megbíztak bennem az emberek. Moldvai tanítóskodásom alatt a házigazdáim olyannyira családtagként kezeltek, hogy a lányaik esküvőjén még zsebkendőt is kaptam, ami csak a legközelebbi rokonoknak jár.
– Ellenszélben, hatósági zaklatások közepette gyűjtötte össze azt a hatalmas anyagot, amelyből aztán megszületett a műfaj talán legvisszhangosabb kiadványa, a Balladák könyve. Mit remélt tőle? – Nem voltak különösebb terveim vele, amikor leadtam a kéziratot a Kriterionnál. Illetve annyi mindenképpen, hogy legalább a gyűjtéseim töredéke váljék közkinccsé. Soha nem lehetek eléggé hálás Domokos Gézának, a kiadó igazgatójának, hogy vállalta a megjelentetés kockázatát. De azzal a Hargita, Kolozs és Bákó megyére érvényes kutatási szerződéssel is sokszor volt szerencsém, amelyet a Balladák könyve kiadása kapcsán állított ki és újított meg évente Domokos, hiszen munkaviszonyt igazolt. Ellenkező esetben egykettőre rám sütötték volna a közveszélyes munkakerülést, így viszont kénytelenek voltak szabadon engedni.
– Válaszúti múzeumában a népi kultúra tárgyi bizonyítékainak páratlan gyűjteménye látható. Honnan a varrottasok, edények iránti érdeklődése?
– Minden bizonnyal még édesanyámtól örököltem, aki jócskán megelőzte a korát azzal, hogy kancsókat és bokályokat vásárolt – értékmentésből, nem pedig szükségből. Haragudott is érte az apám, hogy minek az a sok kacat. Útjaim során én is megnéztem mindig az abroszt, falvédőt, bokályt, azt is, ki mit vett magára, mit és hogyan táncol. Minden részlet érdekelt, hiszen ezekből áll össze a népi kultúra teljessége. Magam is sok mindent megtanultam, tanító koromban Magyarvistán egy-egy kiló vajért sok mejjrevaló mintáját rajzoltam meg, varrni pedig egyenesen a legendás Pendzsi nénitől tanultam. – A rendszerváltás után a magyar állam több alkalommal is elismerte életművét. A 2005-ben önnek ítélt Csángó Kultúráért Díjat azonban visszautasította. Miért?
– Azt mondtam Bozóki Andrásnak, az akkori kulturális miniszternek, hogy a kitüntetések osztogatása helyett inkább készítsenek egy jól átgondolt támogatási rendszert. Persze, semmi foganatja nem volt, hacsak az nem, hogy a visszautasítás eléggé nehézkessé tette a szocialista kormánnyal való viszonyomat. Nemrég azonban, amikor felmerült a Hagyományok Háza megszüntetésének, illetve más intézménybe való besorolásának terve, Orbán Viktorhoz is levelet írtam, arra kérve, gondolják át alaposan a dolgot.
– Családja válaszúti birtokát ma a Kallós Alapítvány gondozza, benne a néprajzi múzeummal. Régóta ápolgatott terv volt, amely csak a megfelelő korra várt?
– A múzeum létesítése gyermekkori álmom volt. Már a kommunista időkben is megpróbálkoztam egyszer, az akkori válaszúti lelkésszel, Gudor Lajossal megbeszéltem, hogy erre a célra felújítjuk az üresen álló  kántori lakot. A megyei kultuszinspektor azonban tudomást szerzett róla, s megtiltotta a papnak a velem való közösködést. Pedig az anyag egy részét már ki is hordtam Válaszútra. Ezt követően kolozsvári lakásomba is kiszálltak leltározni a néprajzi múzeum emberei, cserepeket, textileket, mindent lajstromba vettek. Meggyújtom őket, de akkor sem adom oda, mondtam nekik. A csángó anyagot elrejtettem a padláson, majd Andrásfalvy tanácsára kijuttattam a pécsi múzeumhoz. Nagyon boldog voltam, amikor 2010-ben sikerült megnyitnunk a múzeumot. Akkor hatalmasnak láttam, de hamar rá kellett jönnünk, hogy még mindig nem elegendő, rengeteg fontos darabot őriznek még a ládák.
– Az ugyancsak az ön nevéhez fűződő szórványkollégium működtetésével immár a jövőt célozza. Milyen holnapot képzel a mezőségi szórványmagyarságnak?
– Amikor visszakaptam a válaszúti házat és birtokot, felajánlottam az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Csiha Kálmán püspök idősek házát szeretett volna berendezni Válaszúton, én azonban már akkor határozottan elutasítottam a tervet, azt mondtam, a fiatalok nagyobb veszélyben vannak, mint az öregek. Végül magunk indítottuk el 1999-ben a szórványiskolát, meglehetősen drámai körülmények között, mivel az öt beiratkozottból csak három gyermek jelent meg az első tanítási napon. Akkor Balázs-Bécsi Gyöngyi tanítónővel, az alapítvány mai elnökével elindultunk körme alá nézni a dolognak. Az 1989-es fordulat utáni egyházi összeírás alig huszonöt gyermeket „talált” a környéken. Mi viszont kilencvennyolcat. A különbség abból adódott, hogy a lelkészek a keresztelési nyilvántartást vették alapul, márpedig a vegyes házasságokban született gyerekek egy részét vagy ortodoxnak, vagy meg sem keresztelték. A harminc magyar lelket számláló Esztényben például a pap szerint nem volt magyar gyermek. A román óvodában tanító magyar óvó nénitől viszont megtudtuk, hogy a vegyes családokba születőket a közösség románként tartja nyilván. Így bukkant fel az esztényi völgyben kilenc gyermek – a semmiből. Ma százhúszan vannak az első négy osztályban, illetve a mezőgazdasági iskola kilenc-tizedikes osztályában. Sokan közülük nálunk találkoznak először a magyar nyelvvel. Ők a mi gyermekeink, ha őket elveszítjük, a jelenlegi családjaikról és az általuk alapítandó családokról is lemondhatunk.
Kallós Zoltán
Néprajzkutató, népzenegyűjtő, Válaszúton született 1926. március 26-án.  Legfontosabb könyvek: Balladák könyve: élő hazai magyar népballadák (Kriterion Kiadó, 1970; Helikon Kiadó, 1974), Új guzsalyam mellett, éneklettem én özvegyasszon Miklós Gyurkáné Szájka Rózsa... (Kriterion Kiadó, 1973), Tegnap a Gyimesben jártam, Gyimes-völgyi lírai dalok (Martin Györggyel közösen, Budapest, 1989), Ez az utazólevelem: Balladák új könyve kazettával (Akadémiai Kiadó, 1996), Világszárnya: moldvai magyar népmesék (Stúdium, Kolozsvár, 2003), Elindulék este guzsalyasba… – moldvai magyar népköltészet (Stúdium, Kolozsvár, 2004). Legfontosabb díjak, elismerések: Magyar Művészetért Díj (1993), Kossuth-díj (1996), Julianus-díj (1996), Martin György-díj (1997), Magyar Örökség Díj (2000), Corvin-lánc (2001), a Csángó Kultúráért Díj (2005 – visszautasította), Hazám-díj (2006), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2010), a Köztársaság Elnökének Érdemérme (2011), a Nemzet Művésze (2014), a Magyarországi Református Egyház tiszteletbeli presbitere, a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Válaszúton él és alkot.
 Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

25 éve történt – A múlt tükörcserepei
Az RMDSZ második kongresszusa, Szőcs Géza tiszavirágéletű elnöksége és annak háttere:
Az RMDSZ első, 1990. április 21-22.én Nagyváradon megtartott kongresszusán, hosszan vita és egyeztetés után végül nem volt verseny a két elnökjelölt, Domokos Géza egykori kommunista pártfunkcionárius, az RMDSZ ideiglenes elnöke, valamint Szőcs Géza költő, az Ellenpontok egykori szerkesztője között, hanem funkciómegosztásra került sor, Domokos Géza elnök lett, Szőcs Géza pedig főtitkár. Itt is rögtön leszögezném, hogy bár Domokos Géza a Román Kommunista Párt nómenklatúrájának tagja volt s így a Temesvári kiáltvány nyolcas pontjának hatálya alá esett volna, 1989 előtti tevékenysége elismerést érdemel, ebben vélhető, hogy 1989 utáni politikai ellenfelei is egyetértenek. Sajnos politikai szocializációja nem engedte meg, hogy a megváltozott körülmények között képes legyen adekvát politikát megfogalmazni, ugyanazokat a kijárásos, háttérpaktumos, a vélelmezett román tűrőképességet a magyar érdekeknél és magyar érzékenységnél fontosabbnak tartó hozzáállással nem sokat lehetett elérni.
A kétfejű struktúra nem bizonyult hatékonynak, az 1991-ben megtartott második kongresszuson úgyszólván mindenki egyetértett abban, hogy egyetlen vezető kell a szervezet élén álljon. Mivel a két jelölt – aki történetesen ugyanaz a két jelölt volt, mint egy évvel korában, Szőcs Géza és Domokos Géza – teljes mértékben eltérő politikai gondolkodást, módszertant képviselt, eltérő célokat hirdetett és azokhoz eltérő eszközöket rendelt, hatalmas tétje volt annak, hogy a kongresszus kit emel az elnöki székbe.  Bármennyire is tetszetős a történelmi szükségszerűség elmélete, mely szerint nem az egyének szabják a történelmi események fonalát, hanem a trendek, a megafolyamatok, melyek lényegében individuum-függetlenek, bizony kerülhet porszem a gépezetbe és egyetlen személyi döntés eltérő medert szabhat a történelemnek. Ha 1991 májusában Szőcs Géza elnökségét nem óvják meg, minden bizonnyal másként alakult volna az erdélyi magyar történelem.
De miután kihirdették az eredményt, Szőcs Géza győzelmét, a nemrég elhalálozott Tokay György személyében akadt valaki, aki megóvja az eredményt arra való hivatkozással, hogy hiányzik az urnából pár szavazat. Akkoron nem volt még demokratikus gyakorlata a részvevőknek, s nem akadt senki, aki rávilágított volna arra, hogy az nem ok az óvásra, ha kevesebb szavazat van az urnában, legfeljebb az, hogyha több, mint amennyit szétosztottak. Hiszen, ha az előbbi is ok lenne, bárki megengedhetné magának, hogy ne dobja be a szavazócéduláját az urnába, hanem magánál tartsa, majd, ha nem felel meg neki az eredmény akkor óv. Csalásra csakis az utalhat, ha több szavazatot számlálnak meg a szétosztottnál.
No de akkor ezt nem látták még át a küldöttek, így a szavazást megismételték és hogy, hogy nem, a második szavazási körből Domokos Géza került ki győztesen, pár szavazat többséggel. Egyébként ez volt az a kongresszus, amikor expressis verbis az autonómia egyik válfaja, tételesen a kulturális autonómia célkitűzése bekerült az RMDSZ programba, de olyan hatékonyan sikerült e programpontot képviselni, érvényesíteni a továbbiakban, hogy e ténynek még azok sincsenek tudatában,akik megélték az akkori eseményeket. Éppen ezért volt szükség a Kolozsvári Nyilatkozatra, mely hatalmas médiaérdeklődés mellett tett hitet az belső önrendelkezésen alapuló háromszintű autonómia kivívása mellett, e gesztus épp publicitása miatt volt letagadhatatlan, elsikkaszthatatlan és több éven keresztül meghatározhatta a szervezet politikáját.
A második kongresszusnak fontos döntése volt, hogy egy autonomista többségű elnökséget választott az RMDSZ élére(tagjai Domokos Géza, elnök, Tőkés László, tiszteletbeli elnök, Szőcs Géza és Kolumbán Gábor alelnökök, továbbá Beder Tibor, Béres András, Borbély Imre, Csapó József, Patrubány Miklós, Takács Csaba és Toró T. Tibor) akik több ízben is leszavazták az autonómia-politikát ellenző elnököt. Megtehették, hiszen felhatalmazottságukat éppen úgy a kongresszustól kapták (ellentétben a korábbi elnökséggel vagy a későbbi Ügyvezető elnökséggel), mint az elnök. Nagyrészt nekik köszönhető, az elnökségen belül tevékenykedő autonomista magnak, hogy 1992. október 25.-én az RMDSZ zászlajára tűzte az autonómiát, amit hivatalosan mindmáig nem tagadott meg. Ez jelenthet egy halvány esélyt arra, hogy az erdélyi politikában valaha lesz még autonómia-elvű cselekvési egység. 
Most, amikor a román hatalom szabályos pszichológiai háborút folytat a magyar nemzeti közösség ellen, semmi sem aktuálisabb e létparancsnál.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk

25 éve történt – Múltunk tükörcserepei
Sorozatunk legutóbbi epizódjában az RMDSZ második, 1991. május 24. és 26. között, Marosvásárhelyen megtartott kongresszusának kapcsán az elnökválasztás mikéntjével és eredményével foglalkoztam. Érdemes górcső alá venni azt is, hogy milyen tétje volt a kongresszusnak a személyi döntéseken túl.
Az RMDSZ második kongresszusának tétje: hol legyen a Szövetség eszmei súlypontja, Bukarestben vagy Kolozsváron?
Sorozatunk legutóbbi epizódjában az RMDSZ második, 1991. május 24. és 26. között, Marosvásárhelyen megtartott kongresszusának kapcsán az elnökválasztás mikéntjével és eredményével foglalkoztam. Érdemes górcső alá venni azt is, hogy milyen tétje volt a kongresszusnak a személyi döntéseken túl.
Annak dacára ugyanis, hogy Ion Iliescu jóbarátja, Domokos Géza lett végül az RMDSZ elnöke, nem volt szükségszerű, hogy a szervezet politikáját a bukaresti, s ne a kolozsvári prizma határozza meg. Végül a kettőnek egy sajátos ötvözete volt jellemző a Kolozsvári nyilatkozat elfogadásáig, 1992.októberéig eltelt másfélt esztendőre, ami konkrétan azt jelentette, hogy a domokosi kézivezérlésű, Bukarest-centrikus politizálást színesítették olyan autonomista epizódok, mint az agyagfalvi kezdeményezés 1991 őszén, a platformosodás 1992 első felében, de a legmarkánsabb – s a Domokos-Tokay vonal által utólag meg nem támadott – gesztus az volt, hogy nem sokkal azután, hogy 1991. június 26-án Horvátország és Szlovénia kikiáltotta függetlenségét, az RMDSZ Országos Elnöksége nyilatkozatban állt ki a két volt jugoszláv tagköztársaságnak a horvát és a szlovén nép önrendelkezési jogán alapuló szuverenitása mellett.
A második kongresszuson több olyan kérdés is napirendre került, mely a „Bukarest versus Kolozsvár” avagy „román érdek versus erdélyi magyar érdek” törésvonal mentén értelmezhető és értelmezendő.
Egyik ilyen javaslat volt Borbély Imre későbbi parlamenti képviselő javaslata, hogy az RMDSZ kongresszus nyilvánítsa az erdélyi magyar nemzeti közösséget a román nemzet társnemzetévé. A koncepciót egy, a küldötteknek szétosztott, majd a „Hitel” című folyóirat hasábjain megjelent „Merre vigyük végzetünk” című tanulmány körvonalazta, lényege az volt, hogy a magyarság számarányánál és abszolút számánál fogva a finnországi svédek mintára társnemzeti státuszt tölthet be Románia keretében.Hiszen minden adott, ami a saját intézményrendszer megteremtéséhez szükséges: államalkotó tapasztalat, politikai szabadságra és önrendelkezésre vonatkozó közösségi akarat, valamint olyan humán erőforrás, mellyel le lehet fedni egy saját külön társadalom teljes vertikumát. Mivel a kérdésben vita alakult ki, a javaslattevő nem kívánta a kérdést szavazás alá bocsátani, mondván, hogy ilyen fesztív gesztust csak közfelkiáltással lehet megtenni. Ezzel együtt a társnemzeti státusz körülírása önmeghatározásként bekerült végül az RMDSZ hivatalos dokumentumaiba.
Másik lényeges dokumentum, melynek elfogadása jó irányba befolyásolhatta volna az RMDSZ politikát, Szőcs Géza törvénytervezete volt (megjelent hat évvel később a Magyar Kisebbség 1997/3-4-es összevont számában).
Tőkés László a „bátorság, egység, radikalizmus” hármas jelszavának jegyében tartott nagy hatású beszédet a kongresszuson. E hármas jelszó tárgyiasulhatott volna, ha a társnemzeti önmeghatározás mellett a személyelvű autonómia intézménye köré épített kisebbségi törvénytervezetet a kongresszus elfogadja. De nem így történt. A bukaresti elitközti interetnikus paktumpolitizálásban gondolkozó, tájba simuló képviselők felfogták a dokumentumban rejtőző eszmei muníciót s megszavaztatták a kongresszussal, hogy azt egy „szakértői bizottságnak” adják át. A „szakértői bizottság” tudomásunk szerint össze sem ült, de ha netán össze is ült, az RMDSZ legitim testületei nem hallottak róla, az esetleg módosított tervezet nem került sem az Országos Elnökség, sem a Küldöttek Országos Tanácsa, sem a parlamenti frakciók elé,a dokumentum, mely megelőzte a korát, feledésbe merült, 1993 decemberében egy másik tervezetet dolgozott ki az Szövetségi Képviselők Tanácsa.
A komprádor erők, az RMDSZ-en belüli kerékkötők 1992. október 25-ig sikerrel szabotálták az RMDSZ koncepcióváltását, a program és az alapszabályzat átírását a magyar megmaradás egyetlen reális létkeretének, az autonómiának gondolatvilága mentén.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk