Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Domahidi Béla
10 tétel
2004. október 22.
Okt. 16-án Bergenyében verekedés robbant ki. Az összetűzés hat résztvevője kórházba került. Domahidi Béla bergenyei református lelkész meglátogatta a kórházban levő M. Leventét, L. Károlyt és P. Leventét. Mint ismeretes, a 36 éves L. Károlyt, az egyház kántorát hatszor szúrták hátba a Beszterce megyei idénymunkások. Azonnal sebészeti beavatkozást hajtottak végre, az állapota javulóban van. P. Leventének arcát érte a késpenge. „Megdöbbentették a bergenyeieket a történtek, s felháborította őket a televízió híradása, amelyben nem a valós tényállást ismertették. Megnyugtató viszont, hogy nem helybeliek között történt az összetűzés, hanem idegenek okozták a bajt" – mutatott rá a református lelkész. /(nagy a.): Szabadlábon a bergenyei verekedők. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 22./
2005. augusztus 16.
Kiállítással ért véget a harmadik mezőbergenyei alkotótábor. Az ezerháromszáz lakost számláló falu nyolcszáz lelkes magyar közössége, a Domahidi Béla lelkész vezette református gyülekezet és a mezőpaniti önkormányzat jóvoltából szervezhette meg az örökmozgó Ősz Zoltán tanár az idei találkozást, nyolctagú családját is „hadrendbe” állítva. A művészek két-két alkotásukat ajándékozták a közösségnek. Néhai Molnár Dénes kezdeményezte a mezőpaniti, csittszentiváni, bergenyei táborokat. Ha lesz a falunak állandó tárlata, vonzóbbá válik a távolról érkező látogatók előtt is. /B.D.: Alkotótábor Mezőbergenyében. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 16./
2009. december 31.
Mezőbergenyén a helyi 650 lelkes református gyülekezet gyülekezeti házat épített, további építkezések vannak folyamatban. Domahidi Béla lelkész elmondta, hogy a gyülekezetben 85 hetven év fölötti nyugdíjas él, ezért következő tervük, hogy az egyház tulajdonába visszakerült épületet nappali diakóniai központtá alakítják át. Ehhez svájci és holland támogatásra kaptak ígéretet. Az épületben lesz családorvosi rendelő, klubhelyiség, kávézó, fürdő, amit azok az idős személyek vehetnek igénybe, akiknek otthon erre nincs lehetőségük. Szeretnék befejezni a ravatalozót is. /(mezey): Nappali diakóniai központ létesül Mezőbergenyében. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 31./
2010. május 3.
Anyák napja Mezőbergenyében
Erdélyben és Magyarországon május első vasárnapján ünnepeljük az anyák napját. E napon több templomban szólt azigehirdetés az Édesanyákról, az Édesanyáknak. Több helyen ünnepséget is szerveztek. Mezőbergenyében több mint ötven gyerek köszöntötte édesanyját a református templomban.
A szeretet erőt ad
– A világtól ezer sebet kapunk, de van egy biztos pont az életünkben, ahol mindig menedéket kapunk. A biztos pont az édesanyánk, aki születésünk pillanatától feltétel nélkül szeret bennünket. Ez a szeretet odahajlást, együttérzést, gondoskodást, fáradozást, figyelmet jelent és erőt ad. Igazi szeretet ez, amely vigasztal, megért és bátorít. Mi mindenről le tud mondani egy édesanya azért, hogy gyerekének mindent tőle telhetőt megadjon! Milyen emberfeletti áldozatra képes, hogy gyermekeit segítse! Emberfeletti áldozatra pedig csak emberfeletti szeretet képes, amit Istentől kapnak az édesanyák – hangzott el tegnap a mezőbergenyei református templomban Domahidi Béla református lelkész igehirdetésében.
Ötven gyerek szavalt
– és mégsem volt unalmas az ünnepi műsor. A lelkész úgy válogatta össze a verseket, hogy ki-ki a korának megfelelőt kapja, óvodás kortól egészen konfirmandus korig. Fölösleges időhúzás nélkül, sallangmentesen folyt a műsor, minden édesanya, nagymama örömmel várta, hogyan sikerül a csemete köszöntője. Persze, kis közösségről lévén szó, minden gyerek szép szavalatának örültek a gyülekezet tagjai. Mivel lehetne meghittebb hangulatú rendezvényt tető alá hozni egy közösségben, mint az édesanyákat köszöntő gyerekkel? Mivel lehet jobban kedveskedni az édesanyáknak, nagymamáknak, mint egy őket köszöntő nyilvánosság előtt elhangzó verssel, énekkel?
A lelkipásztor 74 gyerekhez "kopogott" be egy-egy verssel. Közülük 45 gyerek válaszolt, megtanulta és az ünnepi istentiszteleten el is szavalta a verset. Közel harmincan azonban, más elfoglaltságra hivatkozva nem jöttek el. Voltak olyanok is, akik önként jelentkeztek verset mondani, mint Nagy Andrea, aki felnőttként a gyerekszavalatok sorát zárta.
Az apákat is köszöntötték
– Ha édesapák nem lennének, akkor ti sem lennétek itt, kedves gyerekek! Az édesanyák mellett ma őket is köszöntenünk kell – mondta Borbély Ferenc főgondnok, aki arra világított rá, hogy az egyház ma is a második iskola szerepét tölti be. Feltette a kérdést, hogy az iskolában tanultak-e a gyerekek anyák napi verset? Tanították-e a gyerekeket legalább egy anyákat köszöntő tavaszi énekre? Gondolt-e tanító, tanár arra, hogy ünnepséget szervezzen? A válasz egyértelmű: nem!
Ezért is dicséretes, hogy a bergenyei egyházi közösségben örömet tudtak szerezni az édesanyáknak. S álljon itt Dsida Jenő Hálaadás című, halhatatlan versének két sora: Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:/ köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2012. december 13.
Székely József: túl nagy a csend az egyházban
„Az egyházban nem szabadna semminek titokban történnie. Miért, nem tartozik az egyházi nyilvánosságra az, hogy legalább hatévente, választások idején, önkritikát gyakorolunk?" – fogalmazott a maszol.ro-nak adott interjúban Székely József, a Kolozsvár alsóvárosi gyülekezet lelkésze, aki Kató Béla püspökhelyettes vetélytársa lesz az Erdélyi Református Egyház pénteken tartandó kerületi választásán. Kató Béla nem kívánt interjút adni lapunknak.
Pénteken tartják az egyházkerületi választásokat az Erdélyi Református Egyházkerületben. A tisztújítást nem előzte meg kampány, nagy volt a csend. Ennek így kell lennie?
Szerintem az egyházi választás nem csak azokat érinti, akiket valamilyen tisztségre jelölnek és esetleg megválasztanak, hanem az egész református egyházat, és itt gondolok arra a 350 ezer reformátusra, aki Erdélyben él. Meglepődve tapasztalom, hogy az egyházi média teljesen hallgat, a világi sajtóorgánumok közül is csak néhány szólalt meg a kérdésben. Nyilván itt nem a választással kapcsolatos részletkérdésekre gondolok, hanem arra, hogy a református egyháztagokat is megillet annyi információ, hogy egyáltalán mit képzelnek el az egyház jövőjéről azok, akik valamilyen vezetői tisztséget vállalnak. Ezelőtt egy évvel megkérdezték tőlem egy lelkészértekezleten, hogy ha valamelyik egyházmegye jelölne püspöki tisztségre, elvállalnám-e. Azt feleltem, hogy igen, de szeretném, ha lenne egy nyílt és nyitott beszélgetés erről. Az egyházban nem szabadna semminek titokban történnie. Miért, nem tartozik az egyházi nyilvánosságra az, hogy tervezünk, hogy akarunk valamit, legalább hatévente, választások idején, önkritikát gyakorolunk?! Ez a világ legtermészetesebb dolga.
Az nem természetes, ha a református egyházban nem beszélgetünk ezekről a kérdésekről. Ez a közhangulat megromlásának a felszabadult légkör hiányának a jele. A magyarországi evangélikus egyházban a püspökjelöltek együtt mentek gyülekezetről-gyülekezetre, nálunk párbeszédre sem volt lehetőség. A mezőbergenyei, székelyudvarhelyi, most december 4-én pedig a marosvásárhelyi lelkésztalálkozóra meghívtunk minden lelkipásztort és presbitert, viszont az egyházkerület hivatalos vezetői nem jöttek el, a lelkészeknek is csak egyötödét sikerült mozgósítani. Rajtam biztos nem múlik: ha arról van szó, hogy meg kell beszélni az egyház ügyeit, vagy bármit, ami a közösség javát szolgálja minden lelkipásztorral, gondokkal, presbiterrel és gyülekezeti taggal kész vagyok tárgyalni.
Az egyház jelenében a kommunikáció hiányán túl milyen problémákat lát még?
Egyik legfontosabb kérdés az, hogy ma mennyire tölti be a hivatását a református egyház. Azt a hivatását, amelyet a Szentírásból kell megérteni, ez pedig a misszió: „Tegyetek tanítványokká minden népeket". Ez határoz meg mindent.
Az a kérdés tehát, hogy a református egyháznak fontos-e a misszió kérdése, hogy hogyan éri el azt a 90 százaléknyi reformátust, aki hátat fordított az egyháznak, nem jár templomba, nem kell neki a gyülekezeti közösség, csak alkalmanként, kereszteléskor, temetéskor és házasságkötéskor kell a lelkipásztor „szolgáltatása" de az egyház nem kell.
Nem hivatkozhatunk arra, hogy Magyarországon csak öt, Hollandiában pedig egy százalék a templomlátogatás, mi pedig hátradőlhetünk, mert nálunk még tíz százalék. Ebből is nagyon hamar lehet öt, vagy akár egy. A mi népegyházi helyzetünkben rendkívül fontos egy átfogó missziói stratégia. Nyilván tudjuk, nem csak emberi tényezőktől függ, hogy miként alakul az egyház élete, de az, hogy mit tűzünk napirendre, és mit tartunk fontosnak, az tőlünk függ. Ha csak arra rendezkedünk be, hogy mentsük át az épületeinket – nagyon fontos! –, ha csak erre szánunk anyagiakat, akkor nagyon rossz úton járunk.
Milyen változtatásokra lenne elsősorban szükség?
Készítettünk egy tíz pontba foglalt programtervezetet, amelynek három pillérét így fogalmaztuk meg: gazdagító jelenlét, erősödő közösség, megújuló lelkiség. Gazdagító jelenlét, vagyis úgy legyen jelen református egyházunk a társadalomban, hogy értékei által kovászként hassa át a társadalmat, gondolok elsősorban az erdélyi magyar kisebbségre, amelyről tudjuk, hogy egyre inkább kifut a talaj a lába alól, szüksége lenne az egyház támogatására, példamutatására. Érzékenyen részt kellene venni a közgondolkodás alakításában úgy, hogy a magunk értékeivel aktívabban vagyunk jelen a társadalomban. Erősödő közösség, mert a gyülekezetekben erre van szükség. Aki jár templomba, az tudja, mit jelent: innen kapok új erőt, motivációt, itt érzem azt, hogy testvérek közt vagyok. Sok lelkipásztor, presbiter és gyülekezeti tag van, akiket jobban be kell vonni az egyház életébe, mert az emberek tudnak és szeretnek is tenni, ha megkapják a bizalmat és az indíttatást. Például ha kidolgozna az egyház egy ifjúsági programot, tegyük fel, kihirdetnénk, hogy jövőben az ifjúság éve lesz, és akkor Kommandótól Kolozsvárig minden református gyülekezetben erről beszélnénk. Ott van a konfirmáció kérdése: folyamatosan arról panaszkodunk, hogy nem jó a konfirmációs rendszerünk, mert kikonfirmáljuk a fiataljainkat. Ezt elmondjuk minden évben, minden jelentésben megjelenik, és semmit nem teszünk annak érdekében, hogy valami változzon. Gondoljuk át, beszéljük át. Nyilván ez következetes, hosszú távú munkát jelent, és azzal kezdődik, hogy néven kell nevezni a problémákat, aztán megkeresni azokat, akik segíthetnek abban, hogy ezt bölcsen megváltoztassunk.
Kató Béla püspökhelyettes a maszol.ro-val közölte: csak a püspökválasztás után áll majd a sajtó rendelkezésére. „Ez elvi kérdés. Az egyházban nem szokás olyan kampányt szervezni, mint a politikában. Az egyházban ugyanis a múltjukért, nem az ígéreteikért választják meg a tisztségviselőket” – jelentette ki. Amikor tudattuk vele, hogy Székely József interjút adott lapunknak, Kató kijelentette: „a fiatalabb nemzedék valószínűleg másképp látja ezeket a kérdéseket”.
A harmadik pont: a megújuló lelkiség. Erős közösség ott van, ahol megújult lelkű emberek vannak együtt. Nyilván tudjuk, hogy ezt Isten Szentlelke végezheti el, de nekünk ezért könyörögni kell, hogy Isten újítson meg bennünket lélekben, gondolkodásunkban, mert akkor a beszédünk, cselekedetünk, az életvitelünk is más lesz. E nélkül a megújulás nélkül, csak egy akármilyen intézményként adminisztráljuk az egyházat. És elmaradt a kisugárzás, az a lelki erő, amelyre szüksége van minden református gyülekezeti tagnak és nekünk is, lelkipásztoroknak. Erre van szüksége minden espereseknek és a püspöknek is, hogy vidámabban és reménykedve végezze a szolgálatát.
Milyen kompetenciákkal kell rendelkeznie egy püspöknek?
Elsősorban olyan kompetenciákkal, amelyekkel egy lelkipásztornak kell rendelkeznie. A lelkipásztornak az igehirdetésen, lelkigondozáson túl a kapcsolatteremtés-tartás is a feladata. A személyes kapcsolatok kiépítése, a talentumok kamatoztatása, beépítése, az erők gyülekezeten belüli összefogása, a hívek jó értelemben vett ösztönzése és segítése. Az egyházban rengeteg érték van parlagon, éppen azért, mert nincs kellő odafigyelés, ösztönzés. Ha valaki esperes vagy püspök lesz, ugyanezt kell végeznie, csak más szinten. A püspöknek nyilván az egész egyházra kell hogy rálátása legyen. Nagyon fontos, hogy ismerje a lelkipásztorokat, megtalálja velük a hangot, mert ugye a pásztorok pásztorának is lennie kell valakinek. De sajnos a jelenlegi egyházi helyzetünkben inkább az adminisztrációra álltunk rá, annyira, hogy most már senkinek sincs elegendő ideje arra, hogy a lelkipásztorokkal foglalkozzon, az ő lelki vezetőjük lehessen – ezt én nagyon fontos szempontnak tartom. Az adminisztrációt végezzék adminisztrátorok, a püspök figyeljen oda a lelkipásztorokra, a gyülekezetekre, legyen ő az, aki ezt a nagyon fontos lelki szolgálatot végzi.
A jelölések számát tekintve nagyok a különbségek. Milyen eredményeket remél a december 14-i választásoktól?
A jelöléseket az egyházmegyei tanácsok terjesztették fel. Sajnos több egyházmegyei tanács úgy fogadta el a felülről érkező javaslatlistát, hogy meg sem beszélték, hogy az azon szereplő személyek alkalmasak lennének-e egyházkerületi vagy zsinati tisztségek betöltésére. Örülök annak, hogy néhány tanács mégis felelősen elgondolkozott, és csak azután jelölt. Jó lett volna, ha az év során összeállt volna egy közös jelöltlista, ha letisztult volna, kik azok a személyek a református egyházban – függetlenül attól, hogy adott esetben Kató Bélát szimpatizálják vagy Székely Józsefet –, akik olyan értékeket képviselnek, olyan talentumokkal rendelkeznek, amelyek biztosan az egyház javát fogják szolgálni.
Amikor Domahidi Bélával, Papp Bénivel együtt összehívtuk a mezőbergenyei, székelyudvarhelyi találkozókat, azt reméltük, hogy beindul egy egészséges párbeszéd, amelynek éppen ez lett volna egyik gyümölcse. A jelölések számát tekintve valóban nagyok a különbségek. Ez azzal is magyarázható, hogy nagyon rossz a kommunista rendszerből örökölt választási szabályzat. Nyilván itt nem csak arról van szó, hogy ki lesz a püspök. Nagyon fontos a főgondnokok személye, az igazgatótanács összetétele és egy bölcs, tekintélyes zsinat megválasztása. Az egyház élete, a mi létünk és a választások eredményei is Isten kezében vannak. Ő a keveset is fel tudja használni.
Maszol.ro
2013. augusztus 30.
Mezőbergenyei anziksz
Augusztus 31-én, szombaton zárult a Maros Mezőségi Művésztelep egyik helyszínén, Mezőbergenyében az a 10. képzőművészeti tábor, amelynek szervezői a helyi Kincsásó Egyesület, az Erdélyi Magyarok Közhasznú Alapítvány és a helyi református egyházközség. Hadd dicsekedjek, meghívtak engem is egy estére és a záróünnepségre, mert Bálint László szervező (és szülei Kákonyi Csilla meg Bálint Zsigmond) szereti írásaimat, és mivel az Erdélyi Magyarok a Világban című honlapra is többet feltettem az idők folyamán (egy részük épp e lap hasábjain jelent meg először), közülük négy megjelent az „…egy falatnyi Erdély” című antológiában. Mi tagadás, jó érzés volt találkozni a táborlakókkal, hisz a tábort vezető Ősz P. Zoltán vagy a Kincsásó Egyesület elnöke, Nagy Árpád és a művészek közül is az ezen a tájon élők szeretik és kedvelik kis publicisztikáimat, mint kiderült a szeretetteljes fogadtatásból. A műtermi tevékenység számbavétele majd az ebédet követően szürkületkor átvonultunk az előadóterembe, ahol nekem kellett előadást tartanom. De én arra kértem akkor már kedves ismerős barátaimat, inkább beszélgessünk nemrég megjelent könyvemet, a Kincsünk a szó címűt meg a régebbit, az Írásnyomokat használva alibiként – az anyanyelvünkről. Ha nem kellett volna hazajönnünk, jól belenyúlhatott volna az éjszakába is az érdekfeszítő társalgás. Volt köztük állatorvos, gépészmérnök, tanár stb. Különbözőek, de egy dologban mindannyian egyetértettek/ünk, hogy a magyar nyelv gyönyörű, öröm ezt magunkénak vallani, és nagyon kell vigyáznunk rá, különösen manapság, amikor megint fertőzik idegen szavak és a szleng olyan változata, amit már csak az ért, aki használja. No de búcsúzáskor visszahívtak a táborzárásra és kiállításra, ahol az ott született művekből csodálhattunk meg néhányat. Bevallom őszintén, én beleszerettem az egyik színes grafikába, a Nagyváradról Debrecenbe települt grafikus Ritók Lajos öregurat ábrázoló, Csontváryra meg Caravaggióra emlékeztető művébe, szerettem a nagyon fiatal Répás Adrienn Boticelli hatását sugárzó fiatal nő arcképét. Sorolhatnám persze tovább is, de egyszer abba kell hagyni, akár a késő estébe nyúló beszélgetést. Ebből is kitetszik, sok mindent kell még elmondanunk egymásnak. Remélem Ősz P. Zoltán, Nagy Árpád, Bálint László és nem utolsósorban Domahidi Béla református lelkész továbbra is tartja a lelket a táborban és működésében. Apropos, a tiszteletes! Az, hogy négy gyönyörű lánya minikoncertet adott régi magyar zenéből (a legkisebb a hat és fél éves Anna), csak hab a tortán ahhoz képest, hogy az évek során milyen gyülekezeti központot hozott össze a svájci testvérgyülekezet segítségével, és mindig itt székel a tábor. Tíz év nem kis idő, de nem is sok. Ha politikusaink is ilyen hatékonyak lettek volna, akkor most nemcsak a város környékén, hanem Vásárhelyen zajlana ez a gazdag magyar kulturális közélet, mert – ahogy egy kolozsvári újságíró barátom megjegyezte: – Vásárhely leépült, szétesett, és minden, ami fontos, a periférián történik.
Kuti Márta
Vásárhelyi Hírlap 7. évfolyam 167. szám
Székelyhon.ro
2013. november 13.
Székely-mezőségi népművészeti konferencia
A csittszentiváni Bandi Dezső Kulturális Egyesület a hét végén szervezte meg a II. székely-mezőségi konferenciát. A rendezvénynek a helybeli Tollas Jenő Kultúrotthon adott otthont, melyet a székely-mezőségi alkotótáborok munkái díszítettek. A térségbeli és székelyföldi népművészek, többnyire fafaragók, e régi hagyományos mesterségről és az útkeresési megoldásokról értekeztek.
A konferencia érdekes mozzanata a résztvevők körutazása volt, amely során a székely- mezőségi települések népművészeti tárgyi emlékeit látogatták meg, mintegy feltérképezve azokat az építészeti elemeket, amelyek pusztulásra ítéltettek, s amelyek megmentéséért az utolsó órában még tenni lehet. Így látogattak el Mezőpanitba, Harcóra, Székelykövesdre, Mezőmadarasra, Mezőbergenyébe, ahol végignézték és lefényképezték a faragott kapukat, a kopjafákat és a régi épületek díszítőelemeit.
A körutazást kerekasztal-beszélgetés követte székelykapu- és kopjafafaragás témában. A résztvevőket – a fafaragványokkal és festményekkel díszített kultúr-otthonban – Gálfi Sándor alpolgármester köszöntötte, aki örömét fejezte ki amiatt, hogy a faluban a Bandi Dezső Kulturális Egyesület – Székely Lajos tanár, fafaragó szervezésében – ilyen rangos rendezvénynek adhat otthont.
Szathmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke Kristó Tibor A kismesterségek alkonya című könyvére utalva elmondta, oda jutottunk, hogy a hagyományos mesterek nincs akinek átadják a tudást, nincs igény rá. Sőt, szerszámjaik, műhelyeik sem kellenek, még ingyen sem! De nincs értelme, hogy panaszkodjunk, így alakult a társadalom. A népművészetet a parasztság hozta létre a XIX. században. Mára már a parasztság is eltűnt. Azt kell megnézni, mit tehetünk saját területünkön. Kis műhelyeinkben, mint amilyen a csittszentiváni is, folytatni kell a munkát – mondta a szövetség elnöke.
Bandi Katalin iparművész kifejtette, szíve legnagyobb gyönyörűsége, hogy vannak folytatói apja munkájának, s ezért hálás Székely Lajosnak, a Bandi Dezső Kulturális Egyesület elnökének, aki nemcsak farag, hanem fiatal faragókat is nevel.
A konferencia során vetített képes előadást is láthattunk, Czirjék Lajos, a Képzőművészek Egyesülete alelnökének és a Székely-mezőségi Művésztelep elnökének közreműködésével. Pozitív és negatív példákat felvillantva érzékeltették, hogyan milyen faragott, fedeles vagy székelykaput érdemes állíttatni, és milyent nem. Itt jegyezték meg, hogy a bemutatott negatív példák sokszor hatásosabbak, sőt elrettentők. Sajnos, sok esetben a kapuállítók nem konzultálnak szakemberekkel, s ezért állhatnak "torzszülöttek", amelyek sem a jó ízlésnek, sem a szakmai követelményeknek nem felelnek meg.
A mezőbergenyei református egyházközség által állíttatott székely kaput pozitív példaként említve Székely Lajos elmondta, hogy Domahidi Béla református lelkész és a székelyszentkirályi faragómester úgy döntöttek, hogy megőrzik az egyindás motívumot, s ezzel a helyi mintakincset örökítik meg.
– A rendezvényre többek között olyan faragókat hívtunk meg, akik nagyon jól ismerik a mesterséget, mint például Sándor Attila Székelyudvarhelyről, Borbély Attila Mezőpanitból, Barabássy Somogy Örs Backamadarasról, Török László Nagyernyéből, Török Csaba Csíkszeredából, Csiszér Mihály és Tamási Mihály Marosvásárhelyről, Tóásó Béla Udvarhelyről. Velük közösen fogalmaztuk meg, hogy mennyire fontos a régi és hagyományos mintakincs megőrzése. A néprajzi tudnivalókat semmiképpen sem szabad mellőzni egy-egy munka kivitelezése során – fogalmazott Székely Lajos.
A szombati programba művelődési momentumokat is iktattak. fellépett a csittszentiváni vegyes kar – amelyet a vasárnapi kórustalálkozó főpróbájaként iktattak műsorba –, a Fazakas Ildikó által vezetett Fagyöngy citeraegyüttes és a helyi iskolások színjátszó csoportja.
A rendezvényt a Csittszentiváni Fejlesztési Egyesület és a megyei tanács támogatta.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2013. december 23.
Angyalok a Mezőségen
Szálljatok le, szálljatok le, betlehemi angyalok!
Zörgessetek ma este be minden kicsi ablakon.
Palotába és kunyhóba nagy örömet vigyetek:
Boldogságos ünnepet!
Angyaljárás ideje van, és közöttünk is járnak angyalok, akik bezörgetnek az ablakon. Pedig gyermekkorunk vége felé rájöhettünk, nem is angyalok díszítik fel a karácsonyfát, nem is ők járnak nálunk temérdek finomsággal, várva-várt ajándékkal. Pár évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjünk, mégiscsak léteznek angyalok, ha nem is szárnyalnak, de két lábon járva, több száz kilométeren át gépkocsit vezetve érkeznek, bezörgetnek az ablakon, hogy mosolyt, melegséget, szeretetet vigyenek az otthonokba. Második éve népes angyalhad kelt útra, hogy a mezőségi falvak, az elhagyatott tanyák lakóit keressék fel, örömet, meglepetést, melegséget vigyenek a házakba. Oda, ahol idős, magukra hagyatott emberek laknak, vagy oda, ahol az elszigeteltség tengerében gyerekek élnek, s családjuk kínkeserves áldozatok révén próbálja magyarnak nevelni őket.
Mindenki kap, miközben ad
A mezőségi angyalok Magyarországról érkeztek, többek között Kőszegről, Debrecenből, Érdről, Szombathelyről, Budapestről, Kecskemétről, Tolna megyéből, a Duna-kanyarból. Az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány a tavalyi szeretetszolgálat mély benyomásain felbuzdulva idén is nagyszabású gyűjtést szervezett.
– Tavaly mohikánként törtem az utat, idén mindenki velem akart jönni. Azért választottuk a Mezőséget – mondta Bálint László, az alapítvány képviselője – , mert ezt a tájegységet, az itteni embereket méltánytalanul elfelejtik, pedig a Mezőség sokat adott a magyar kultúrának. Kevesen figyelnek arra, hogy itt is élnek magyar emberek, hogy itt is vannak rászorulók. A Székelyfölddel ellentétben ezzel a tájegységgel nem igazán foglalkoznak. Tavaly olyan emberekkel találkoztunk, akiknek húsz éve nem nyitotta be senki a kapuját azért, hogy boldog karácsonyt kívánjon nekik! Mi ajándékot, szeretetet hozunk és szeretetet kapunk. Az alapítvány felhívására hihetetlenül nagy lelkesedéssel álltak mellénk az emberek, akik idejüket, pénzüket, energiájukat nem sajnálták. Tizennégy önkéntes jött el a Mezőségre, hét autóval érkeztünk, 3 kisbusszal és 4 combi személyautóval. Tartós élelmiszert, lisztet, cukrot, tésztát, tisztítószereket, édességeket, játékokat, könyveket, ruhaneműt, pokrócokat, téli holmit hoztunk. Ha összeadjuk, az adományok értéke körülbelül 3 millió forint fölött van. Idén négyszer annyian adakoztak, mint tavaly, talán azért, mert akik tavaly itt jártak, elmondták, milyen lelkülettel fogadták őket itt. Úgy értékeljük, hogy egy évben egyszer szükség van egy olyan gesztusra, ami megérinti az embereket. Arra gondoltam, hogy hátha elérjük, hogy emberi kapcsolatok, családi barátságok alakulnak ki. Ha ez sikerül, akkor az angyalok teljesítették missziójukat. Sokan elmentünk Erdélyből, itt hagytuk szüleinket, nagyszüleinket. Legalább ilyenkor jöjjünk haza, gondoljunk rájuk, gondoljunk az egyedül, szerény körülmények között élő emberekre – mondta Bálint László, miközben az önkéntesek több száz csomagot állítottak össze a mezőbergenyei diakóniai ház termeiben, ahová alig lehetett belépni a nagy sürgés- forgástól, a sok ajándéktól.
A csomagokat mezőségi települések – Mezőmadaras, Mezőzáh, Mezőméhes, Báld, Nagysármás, Kissármás, Uzdiszentpéter, Aranylábú Tuson, Nagyölyves, Mezőörményes, Pusztakamarás, Feketelak, Melegföldvár, Szarvaskend, Esztény, Veresegyháza, Szászzsombor, Kisfülpös – lelkészeinek közreműködésével juttatják el a címzettekhez, általában névre szóló levél és jókívánságok kíséretében, amelyet az adományozók írtak.
– Az angyaljárás során nemcsak a mezőségiek kapnak ajándékot, hanem mi is, hiszen lélekben feltöltődve térünk haza. Kimondhatatlan, hogy milyen őszinteséggel, tisztasággal lehet emberekkel beszélgetni, hogy mennyire megőrizték tartásukat ezek az emberek! Célunk, hogy felrobbantsuk a fásultságot, a közönyt, és segítsünk embertársainkon azzal, hogy feléjük fordulunk, hogy kezet nyújtunk nekik, és boldog karácsonyt kívánunk nekik! – tette hozzá Bálint László.
Levél Tatáról
Az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítványhoz nemcsak adományok, hanem kérések és vallomások is érkeznek. Íme egy a sok ezer lehetséges közül, melyet levélben fogalmaztak meg, s melyben sűrítve ott van a mezőségi sors.
"Tisztelt Alapítvány! Tegnap a Kossuth rádióban könnyes szemmel hallgattam a kezdeményezésükről – Angyalok a Mezőségen.
Eszembe jutott a 88 éves Tatám, aki egy gyönyörű kis tanyán, szegényesen lakik egyedül Ludas és Maroskece között a hegyekben. Mindennap gondolok rá. Sajnos tavaly váratlanul meghalt a nagybátyám, aki vele volt, s pár éve váratlanul anyukám, s a nagymamám is. Azóta igen megromlott az egészségi állapota, de rendíthetetlenül tart állatokat, s műveli a kis földjét, hogy meg tudjon élni. Két nagynéném s egy nagybátyám rendszeresen látogatja őt, de így is nagyrészt egyedül van. Nekem ő a példaképem! Soha nem láttam még embert, akiben ennyi erő volt, sosem adja fel! Nemrégiben azt mondták az orvosok, hogy nem tudni hány napja van még hátra, gyenge a szíve. A nagynénémék, hogy segítsenek rajta, eladták a lovát, hogy kevesebb munkája legyen, s pénzt a Tatámnak adták… A Tatám vett rajta egy lovat… Sosem adja fel!!!
Tavasszal született kisbabánk, autónk sajnos nincs, s nehézkes a közlekedés, így idén, s talán még jövőre sem tudom meglátogatni.
Biztosan sokan fordulnak Önökhöz ilyen kéréssel, s feltételezem, nem is mindegyik kivitelezhető, de nagyon szívesen küldenék neki Önökkel egy kis csomagot süteményekkel, kaláccsal, s egy fényképpel a dédunokájáról – amennyiben megoldható. Kisgyermekkorom óta az az álmom, hogy egyszer elmenjek a nagyszüleimhez karácsonykor. S ha nem is mehetnék el, de a Tatám megkapná a neki szánt ajándékomat, nagyon boldog lennék. Minden évben küldök karácsonykor s máskor is kis csomagot a Tatámnak, de a posta nem mindig ér oda. Elmondhatatlanul nagy öröm lenne számomra, ha a Gerendkeresztúrhoz tartozó Györgyedbe el tudnák vinni a Tatámnak szánt csomagot. Várom pozitív visszajelzésüket!
Amennyiben nem megoldható, akkor a honlapjukon megadott számlaszámon támogatom az Önök gyönyörű kezdeményezését, hogy sok magányos idős s szegény sorsú kisgyermek örvendhessen!
Üdvözlettel, Fóris Anna"
Az alapítvány angyalai szombaton keltek útra a mezőbergenyei diakóniai központtól, ahol a helyi lelkész, Domahidi Béla valamint a gyülekezet vendégszeretetét élvezték, és keresték fel a györgyedi nagytatát, a hozzá hasonló helyzetben lévő számtalan sorstársát és a mezőségi gyerekeket.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2014. augusztus 21.
Megörökítik őseink hagyatékát
A Kincsásó Egyesület szervezésében tizenegyedik alkalommal tartanak alkotótábort Mezőbergenyében. Idén 13 művész érkezett a csendes, de látnivalókban gazdag mezőségi településre alkotni és pihenni. A táborban nincs kötött téma, mindenki a maga kedvére dolgozhat, szabadon szárnyalhat a képzelet.
A déli órákban érkezünk meglátogatni az alkotótábort, amelynek idén is a helyi református egyházközség diakóniai központja adott helyett. Az előtérben csend fogad, aztán a nyitott ajtón át megpillantjuk a tágas és világos műteremben tevékenykedő vendégművészeket. Ősz P. Zoltán nyugalmazott tanárt, helyi festőművészt, a tábor megálmodóját és egyik főszervezőjét keressük, aki éppen Marosvásárhelyre „szaladt be” személygépkocsijával, hogy néhány festészeti kelléket vásároljon. Zoli bácsira várva, egy másik pedagógussal, Gálfi Gizellával beszélgetünk, aki az alkotótábort szervező Kincsásó Egyesület oszlopos tagja. Tőle azt is megtudtuk, hogy korábban Domahidi Béla tiszteletes úr és a református egyház vállaltak oroszlánrészt a szervezésben.
Megörökítik az ősök hagyatékát
Megtudtuk, hogy a kulturális egyesület 2010-ben alakult, elsősorban hagyományőrző céllal, felvállalva Mezőbergenye kulturális és sportrendezvényeinek szervezését, de a környezetvédelemmel is foglalkozva. „Örülünk, hogy szervezői lehetünk az alkotótábornak, s alakulásunk óta minden évben igyekszünk festői környezetünkben egy hétig térítésmentes ellátást biztosítani az idelátogató művészeknek. Úgy gondoljuk, az itt található feltételek minden igényt kielégítenek, ami részben holland barátainknak köszönhető, hiszen ők támogatták egyházunkat a diakóniai központ létrehozásában” – fejtette ki Gálfi Gizella. Közben megérkezett Ősz Zoltán is, aki bekapcsolódva a beszélgetésbe elmondta, hogy a tábor elsődleges célja átmenteni, megörökíteni őseink ránk hagyott hagyatékából azt, amit a mezőbergenyei falusi környezet felkínál. A festőművész szerint a táborban mindenki hamar megtalálja a számára megfelelő témát, bebarangolva a falut, bemenve a portákra, szóba állva az emberekkel. Látogatásunk idején két vendégművész éppen a közelben lakó, 95 éves Zsuzsika néni udvarán dolgozott. „Az évek során szem előtt tartottuk azt a feladatot, hogy mentsük meg, ami még menthető. Itt a múlt értékeire gondolok, amit ránk hagytak elődeink: régi házakra, épületekre, székelykapukra” – mondta Ősz P. Zoltán.
Székely írás vagy rovásírás?
Kezdetben a tábor résztvevői a környékről érkeztek. Aztán az évek múlásával határon túli vendégek is jöttek megtapasztalni a hagyományos erdélyi vendégszeretetet, és megismerni a hely jellegzetességeit. Ősz P. Zoltán szerint a művészek rendszerint elégedetten távoznak, s a tábor vonzereje miatt nagyon sok a visszatérő vendég. Ugyanakkor a művésztábor a helyi közösség életében is fontos esemény. „A tizenegy éves múlt azt bizonyítja, sikerült kialakítani azt az igényt, hogy a falusi ember is ráérezzen a művészet kifejező erejére és tudja értékelni munkánkat, valamint az alkotót, betekintést nyerve az alkotás titkaiba. Erre beszédes példa, hogy éveken át voltak olyan művészkollégák, akik kézműves foglalkozások keretében, az ifjú nemzedéket is megismertették az alkotás szépségeivel. Jelenleg a székely rovásírás titkaiba nyernek betekintést a budapesti Dudás László Sándor festőművész segítségével.”
Itt említjük meg, hogy néhány perccel később, a műterembe látogatva, Dudás művész úr kategorikusan kijavít, amikor a székely rovásírásról kérdezzük. „Székely rovásírás nem létezik, csak székely írás. Egyesek nincsenek tisztában bizonyos fogalmakkal, megnevezésekkel. A római korból fennmaradt régi épületeken olvasható írást sem nevezzük római rovásírásnak, egyszerűen római írásnak mondjuk” – hangsúlyozta a budapesti vendég.
Mindenki a maga kedvére alkothat
A mezőbergenyei alkotótáborban elsősorban tájképek születnek. A falusi táj mellett régi házak, utcasorok, jellegzetes épületek kerülnek fel a vászonra. A gyönyörűen felújított műterem hűvösében szénnel, akvarellel, olajjal, akrill technikával, vízfestékkel készülnek a jobbnál jobb alkotások. Egy korábbi megállapodás értelmében, a vendéglátásért cserébe a művészek két-két alkotást hagynak a településen. Ősz Zoltán elmondta, hogy a képek diverzitása többféle ábrázolásban jut kifejezésre. „A festői táj mellett az alkotásokban néha megjelenik az ember is, sőt absztrakt művek is készülnek. Mindenki a maga kedvére dolgozhat, nincsenek kötelezettségek.” Miután fotókat készítettünk a helyszínen, megtekintettük az elkészült munkákat és a készülő alkotásokat, elköszöntünk a tábor lakóitól. Az önkéntes alapon főző helyi asszonyok már éppen az ebédhez terítettek. Az ebédre való meghívást nem fogadtuk el, azt viszont nem mulaszthattuk el, hogy a diakóniai központ előtt felállított, népi motívumokkal díszített, gyönyörű székelykaput ne örökítsük meg. Ez a fából készült alkotás is hozzátartozik nemzeti kincseinkhez, népi értékeinkhez, amelyekből még bőven lehet találni Mezőbergenyében. Ezért is jönnek szívesen a vendégművészek az itt szervezett alkotótáborba.
A Bergenyében született műalkotásokból összeállított tárlat megnyitójára és az ünnepélyes táborzárásra augusztus 24-én, vasárnap kerül sor. Az alkotótábor működéséhez szükséges anyagiakat a mezőpaniti önkormányzat biztosította.
Berekméri Edmond, Székelyhon.ro
2016. január 8.
Madéfalvától a migránsokig
A holnapért cselekedjünk
Vízkereszt napján emlékeztek meg Marosvásárhelyen is a madéfalvi veszedelem 252. évfordulójára. A Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett rendezvényt a Kultúrpalota nagytermében tartották. A felszólalók párhuzamot vontak a székelység, az erdélyi magyarság hajdani és jelenlegi megpróbáltatásai, jogsérelmei között, hangsúlyozva, hogy csak jogaink kitartó követelése, az összefogás, az autonómia hozhat megoldást, jelenthet biztos jövőképet a régiónak.
A rendezvény vetítéssel kezdődött. A régi székely himnusz bejátszott akkordjainak kíséretében térképekkel, fotókkal próbálták elmesélni dióhéjban a magyarság őstörténetét az őshazától a letelepedésig. Ezt követően a két műsorvezető: Kilyén Ilka és Kilyén László színművészek az 1764. január 7-i, vízkereszt utáni nap előzményeiről, majd a történelmi eseményről, illetve az ezt követő megtorlásról szóló részleteket olvastak fel a témát kutató neves történészek, levéltárosok munkáiból, irodalmi alkotásokból. Mindezt úgy, hogy közben a történet fonalát a rendezvényen fellépők szakították meg. Először az egyházak képviselői (Domahidi Béla református, Nagy László unitárius lelkész és Ferencz István katolikus pap) szóltak az egybegyűltekhez. Mindhárman a lelki, szellemi és gazdasági összefogásra ösztönözték a hallgatóságot, hiszen a történelmi múlt igazolja, hogy enélkül nehéz ellenállni a megpróbáltatásoknak.
A felszólalók sorában elsőként dr. Csige Sándor, Magyarország csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja tolmácsolta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul üzenetét. A jelen kihívásainak bölcs megoldására intette a politikusokat. "2016 választási év, amely nagy kihívás egy közösség számára. Dilemma, hogy külön-külön vagy összefogva keressük a válaszokat" – mondta a konzul, s ehhez kívánt egyetértést, nyugalmat és megfelelő bölcsességet a döntéshozóknak.
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke szerint "az igazságtalanság és a jogfosztás" ellen tiltakoztak a madéfalviak, mint ahogyan az 1990-es véres márciusi eseményeket megelőzően a marosvásárhelyi magyarok is, akik tulajdonképpen a minket megillető kisebbségi jogokért vonultak az utcára. A hatalom egyik estben sem a megoldást, hanem a véres megtorlást választotta, s ennek eredménye a régmúltban az elvándorlás (ezután létesültek a moldvai csángó települések), valamint a ’90-es években tapasztalható nagyméretű vásárhelyi magyar exodus lett. "Elege lett a Székelyföldnek az 1918-ban és az 1990-ben tett ígéretekből!" – mondta az elnök, majd hangsúlyozta: közösségi jogokat, egyenlő bánásmódot kérünk, ezért szállunk síkra ma is. Majd üdvözölte a jelen levő Soós Zoltánt, Marosvásárhely magyarságának "közös polgármesterjelöltjét".
Meghívottként jelen volt Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere is, aki kifejtette: "nem az a fontos, hogy a múltat búsuljuk, hanem az, hogy a holnapért cselekedjünk! A XVIII. század közepén és most is Madéfalvát szorgos székelyek lakják, akik gyerekeiket becsületre és munkára nevelték, nevelik". Ahogy sikerült az emlékművet felújítani (tavaly ősszel avatták újra), úgy továbbra is szót emelnek a jogsérelmekért – mondta többek között a fiatal elöljáró.
Tőkés László európai parlamenti képviselő betegsége miatt maradt távol a rendezvénytől, szavait Cseh Gábor, az EMNT országos alelnöke tolmácsolta. Tőkés László a madéfalvi eseményt a "nemzeti önvédelem hősi példájaként" említette. Akkor az állami hatalom kizárólagos elvárásokat fogalmazott meg, amelyeket a szabadságukhoz ragaszkodó székelyek nem voltak hajlandók teljesíteni. Ma sincs másként, amikor nemcsak egy országon belül, hanem Európában is egymásnak feszülnek az érdekellentétek. Olyan globális kihívásokkal kell szembenézni, mint a migránsjelenség, amely veszélyezteti a nemzeti érdekeket és értékeket. Ezzel és a minket, erdélyi magyarokat ért sérelmekkel szemben a nemzeti önvédelmet az autonómia jelentheti. "Nem akarunk a világ migránsaivá válni, mi itthon keressük a boldogulást" – üzente – többek között – Tőkés László.
Végül Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke a bukovinai székelyek vándorlására utalt, majd beszédében kiemelte, hogy a madéfalvi megemlékezés Marosvásárhelyen egy eseménysorozat zárómozzanata. Azért Maros megye székhelyén, mert ez volt a Székelyföld fővárosa, és itt kell a leghangsúlyozottabban megfogalmazni azt a közös célt, amely Székelyföld területi autonómiája. A múlt tanulsága, kollektív értékeink, hagyományaink, közös kultúránk, a közös jövő gondolata kötelez minket arra, hogy ezért együtt cselekedjünk. Majd a marosvásárhelyi kétnyelvű táblák kihelyezéséért vívott "küzdelmet" említette, amikor a "megfélemlítés hálójában" többen voltak azok, akik elzárkóztak az akció elől, mint azok, akik cselekvően az ügy mellé álltak. Az SZNT elnöke szabadságharcra, nemzeti ellenállásra buzdított felekezeti, pártbeli hovatartozás nélkül, mert csak így érjük el céljainkat – jegyezhettük le egyebek mellett az elnök szavait.
A rendezvényre várták Budapestről Csibi Krisztinát, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnökét, aki végül nem jött el. A meghívott vendégek között jelen volt dr. Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke, Kovács Levente ügyvezető elnök, Peti András, Marosvásárhely alpolgármestere és Soós Zoltán, Marosvásárhely polgármesterjelöltje.
Fellépett a marosvásárhelyi Vártemplom Kovács András vezette kórusa és a Domahidi testvérek (Anna, Kata, Sára, Zsuzsa) kamaraegyüttese. Ugyanakkor bejátszottak egy rövid jelenetet Sára Sándor Sír az út előttem című dokumentumfilmjéből, amely a madéfalvi eseményekről, illetve a bukovinai székelyekről szólt. A rendezvény a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)