Az első világháborút követően, 1920-ban megkötött versailles-i békeszerződés után a bukaresti kormány tárgyalásokat kezdeményezett a Szentszékkel a diplomáciai kapcsolatok felvétele érdekében. Ennek eredményeként 1920. július 29-én a román királyság nagykövete átnyújtotta megbízólevelét XV. Benedek pápának. Még az év október 17-én megérkezett Bukarestbe az első apostoli nuncius, Francesco Marmaggi érsek. Utána Angelo Maria Dolci (1923–1932), Valerio Valeri (1933–1935), Andrea Cassulo (1936–1947) és Patrik Gerard O’Hara (1947–1950) álltak a romániai nunciatúra élén. 1948-ban a román állam egyoldalúan felmondta az Apostoli Szentszék és Románia között 1927. május 10-én kötött konkordátumot. 1950. július 4-én Ana Pauker kommunista vezető és külügyminiszter elrendelte, hogy a pápa nagykövete és munkatársai három nap alatt hagyják el az országot. Távozása előtt Gerard Patrik O’Hara nunciatúrai kormányzó svájci fennhatóság alá helyezte a pápai képviselet székhelyét az akkor nemzetközileg elfogadott szabályzat értelmében. Ennek ellenére elkobozták a nunciatúra épületét és berendezését, a palotát gondozó nővéreket elűzték. Moldvai csángó származású elöljárónőjüket letartóztatták, és a Vatikánnak való kémkedés koholt vádjával 14 esztendei börtönbüntetésre ítélték, amit néhány hónap híján letöltött. A nunciatúra palotája 1990 júliusában került vissza jogos tulajdonosához. 1992. november 5-én hivatalosan újra megnyílt a pápai képviselet romániai székhelye. 1998. január 1-jétől Románia kormánya visszatért a régi hagyományhoz, miszerint a mindenkori apostoli nuncius egyúttal a diplomáciai testület dékánja. A kommunizmus bukását követő új korszakban a következő személyek töltötték be az apostoli nunciusi tisztséget: John Bukovsky verbita (1990– 1995), Janusz Bolonek (1995–1998), Jean-Claude Périsset (1998-2007), majd Mauro Lalli tanácsos, ideiglenes ügyvivő (2007. november 10. –2008. február 10. között) Jean-Claude Périsset megbízatásának lejárta után decemberben XVI. Benedek pápa kinevezte Románia és Moldova Köztársaság új apostoli nunciusát Francisco Javier Lozano panafieli címzetes érsek személyében, aki eddig Horvátországban képviselte a Szentszéket, illetve Vatikán államot. Az új nuncius-érsek 1943-ban született Spanyolországban. A főpap 1976-ban állt a szentszéki diplomácia szolgálatába. Az olaszul, angolul, franciául, portugálul, németül, oroszul és szerb-horvátul is anyanyelvi szinten beszélő érsek várhatóan február első felében érkezik Bukarestbe. /Fodor György: Új apostoli nuncius Romániában. = Vasárnap (Kolozsvár), jan. 13./

Fiedler István püspöknek /Nagybecskerek, 1871. okt. 14. – Nagyvárad, 1957. okt. 25./, az egyesített szatmári és váradi római katolikus egyházmegye első főpásztorának állított emléket Fodor József pápai prelátus, nagyprépost, a nagyváradi egyházmegye általános helynöke a Szent László-könyvek sorozat 2. kötetében. 1930. június 5-én a Szentszék egyenrangúként egyesítette a szatmári és a váradi római katolikus püspökségeket /a 900 éves nagyváradi egyházmegyét a 100 éves szatmárival/. Abban az időben Romániában a helységek nevét hivatalos iratokban csak román nyelven használhatták: így az egyesített két egyházmegye neve Satu Mare si Oradea-i római katolikus püspökség lett. Piusz pápa 1930. október 16-án Fiedler István temesvári kanonokot nevezte ki az egyesített egyházmegyék első és egyetlen püspökének – lévén, hogy nem volt utóda ilyen címen. Fiedler István több helyen volt káplán, majd hittanár, újabb hat évig a temesvári papi szeminárium spirituálisa. 1916–1923 között esperes-plébános Resicabányán. 1923-ban Glattfelder Gyula csanádi püspök kinevezte temesvári székesegyházi kanonokká, a temesvári teológián pedig átvette az erkölcstan és lelkipásztorkodás-tan tanítását. 1926-tól az egyházmegye általános helynöke. 1930-ban szentelte püspökké Angelo Maria Dolci apostoli nuncius-érsek, társszentelők gróf Majláth Gusztáv Károly erdélyi és Pacha Ágoston temesvári püspökök voltak. Fiedler István Erdélyi Lapok címmel országos katolikus napilapot indított, egyesítette a papnevelő intézeteket úgy, hogy az I–II. évfolyamot Szatmárra, a III–IV. évfolyamot Váradra helyezte át. A román sajtóban támadták, követelve, hogy fosszák meg püspöki székétől. 1939. november 8-án lemondott püspöki székéről, cserébe azért, hogy az ún. Rongyos Gárdában való részvételük miatt letartóztatott papjait ne ítéljék halálra államellenes összeesküvés vádjával. Haláláig – 18 éven át – a legnagyobb visszavonultságban élt. Az 1947 utáni időszakban Fiedler István volt az egyedüli püspök, akit a kommunista hatalom nem börtönzött be, mert nyugdíjas volt. Mint egyedüli apostolutód, bérmált és papokat szentelt Nagyváradon és Gyulafehérváron. /Fodor György: Isten országáért dolgozott és szenvedett. = Vasárnap (Kolozsvár), febr. 24./