1956-nak számos névtelen katonája van Erdélyben. Közéjük tartozik az avasi Kőszegremetéről származó Dohi György is, aki azokban az években az egyik nagybányai fémipari üzemben dolgozott. Ott került kapcsolatba az ellenállókkal, s hosszabb előzetes letartóztatást követően tucatnyi társával onnan hurcolták el a Duna-deltába. A ma 64 éves nyugdíjas géplakatos megrokkant egészséggel, visszavonultan él szülőfalujában. Alig 19 évesen került kapcsolatba Dudás Lajos csoportjával, amelynek az ő tapasztalata szerint akkor tíz-tizenkét tagja volt. Megbeszélték a tennivalókat, döntöttek a végrehajtandó akcióról. Felvették a kapcsolatot az Avasfelsőfaluban működő, Nagy István vezette csoporttal, és megpróbálták összehangolni tevékenységüket. „Hogy őszinte legyek, nem értettem mindent abból, ami körülöttünk zajlott, mert nem volt meg hozzá még a kellő élettapasztalatom, de azt tudtam, hogy cselekedni kell, mert a hatalom teljesen megnyomorít bennünket, s a Bolyai Egyetem után rendre felszámolja a többi magyar oktatási intézményt is. S ha a pesti srácoknak volt bátorságuk szembeszállni az orosz tankokkal, akkor mi is csinálhatunk egy-két akciót, hogy figyelmeztessük a hatóságot: ez így nem mehet tovább! Sajnos, nem voltunk eléggé elővigyázatosak, és lefüleltek bennünket, idejekorán lebuktunk, még mielőtt valami érdemlegeset cselekedhettünk volna.” Már az előzetes letartóztatásban töltött 11 hónap, a kivizsgálási fogság maga volt a pokol. A Szekuritáté pincéjében meggyötörték a fiatalokat. Betonfal, betonasztal, betonágy, de erre is csak az esti takarodó után lehetett ledőlni, addig állni kellett. Mindenkinek átfagyott a csontja, mindenki reumát és egyéb ízületi betegséget kapott. A vallatással járó napi verések elviseléséhez már nem mindenki volt elég erős. Volt, amikor úgy elverték őket, hogy napokig nem tudtak lábra állni. Dohi Gyurkát öt évre ítélték, jóllehet a szervezkedésen és a találkozásokon kívül semmit sem tudtak rábizonyítani. „Mindenkinek nagyon nehéz volt ott, de leginkább az időseknek. Ki-ki a napi túlélésre összpontosított, de azért működött a szolidaritás. Fagyban, vízben, télen is málét szedtünk, s amennyiben erőnkből telt, igyekeztünk segíteni a cipelésben az öregeknek, vagy átvállaltuk tőlük a sor egy részét. Néha akadt egy-egy finom falat, amit megosztottunk velük. Például egy-két sündisznó, amit csutkatűzön megsütöttünk, vagy egy végelgyengülésben kimúlt gebe, amiből olykor kedvünkre lakmározhattunk. Mármint a lábából, mert a javát felzabálták a tisztek.”. /Sike Lajos: Erdélyi ötvenhatosok. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 8./

A hét végén a Szatmár megyei Kőszegremetén megtartották a Széchenyi-emlékünnepséget. Az avasi falu feletti Domokos dombon őrködik Erdély mindmáig egyetlen szabadtéri Széchenyi emlékműve, mely állítási ideje alapján (1861) a világ második ilyen alkotása. A kis település lakossága, meghívott vendégei és a hazatért elszármazottak társaságában, minden szeptemberben megemlékezik a „legnagyobb magyarról”, idén éppen születésének 215. évfordulója alkalmából. A rendezvényen képviseltette magát a budapesti Országos Széchenyi Kör, melynek Erdélyben és a Partiumban is több száz tagja van. Az egyik legerősebb és legaktívabb szervezete pedig Kőszegremetén van, ahol nem csak utcát neveztek el a Hitel szerzőjéről, de egy ideje a helyi iskola is az ő nevét viseli. Emléklappal tüntette ki a Széchenyi-ünnepség keretében a szatmárnémeti Szent István Kör a kőszegremetei Dohi Györgyöt, aki részt vett abban a nagybányai ellenálló mozgalomban, amely a magyarországi '56-os események hatására a bányavárosban szerveződött a kommunista rendszer ellen. Másokkal együtt 1961-ben őt is letartóztatták, és a Duna-deltába hurcolták, ahonnan többévi szenvedés után amnesztiával szabadult. /S. L.: Az idő Széchenyié. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 4./