Kisebbségi könyvismertetők a kultúraközi térben
Recenzió
Az „új könyvek”, „friss szerzemények” könyvespolcán a legutóbb érkezett művek is több időt kívánnának, mint amennyi dukál. Olyik nem is tegnapi, hanem szinte múlti dejű opusz, egymás mellé kívánkozásuk csupán a recenzens ördögi trükkje által hiteles (valamelyest). De talán megbocsátásra érdemes, ha a könyvek lajstroma nem a kiadói idő, hanem az olvasói találkozás keretébe illeszkedik.
Így is több hely, s még több idő kellene, hogy méltó gazdagsága mindegyik műnek úgy bontakozzon ki az értékelő sorokban, szinte ne is kelljen már végigolvasni őket. De hát ez (köztünk szólva is) lehetetlen, sőt hamis játék lenne, hisz a „méltó” kultúraközi jelentéstér nem is mindig mutatkozik azon frissiben, csupán az idő öblében és lassú mozgásának folyamatában.
A kapkodós recenzió, avagy a puszta címlajstrom helyett inkább a műveket egyberendező kontextus kapjon helyet, a részkultúrák folyamata, harmóniája és konfliktusaik, ez most itt a cél. A kultúrák közti áthallások, kölcsönhatások vonzzák talán szűkebbre a kört, ide illő művekkel, alkotókkal, továbbgondolandó hatásokkal. Kisebbségkutatás, kulturális sajátságosság, értelmezések és megértések, újraolvasatok és kontextusok tehát a hívószavak, melyek az alábbi válogatást eredményezték. A kapkodó szemléért megbocsátást remélve – merthogy csak töredék tanítások surranhatnak át a közvetítő szándékán is, miképp a művek mélyebb tartományaiban nemegyszer...
Alapítók, közdők, vitatkozók
Mindjárt az első opusz is durva kontrasztot tükröz a kultúraközi (avagy inkább a rokon kultúrák, szomszédos világok közti) miliőből. Címe: Fehér könyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról... (Balázs Sándor és mtsai szerk., Kolozsvár, 2009, 204 oldal). Méltatlan kontraszt, hogy a durva tetteket, bornírt döntéseket, megfontolatlan kivagyiságokat és strukturális gyalázatot a színek pompázatos világáért felelős „fehér” szóval szokás illetni.
E rejtjelezett üzenet dokumentumokat, kiadatlan, átbeszéletlen, sérelmesnek tekinthető otrombaságokat tartalmaz – kisebbségi környezetben. Közrebocsátója a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete, mely testület a magyar universitas ügyét veszi szemügyre az európai univerzumban, az impériumváltások során, az egyetemépítési kísérletek és kudarcok historikumát végigkövetve. A szerkesztőbizottság (Balázs Sándor, Bodó Barna, Csetri Elek, Gaál György, Kónya-Hamar Sándor, Somai József) egyfajta mai és történeti értelemben fontossá vált (vagy csak jelen volt) multikulturalitás értékelve alapján ad képet az 1581-ben Báthory István idején alapított első magyar egyetemről, a Mária Terézia által ismét Kolozsvárott telepített karokról, melyek 1872-ben mint újfent megnyitott állami magyar egyetem intézményei karoltak össze, hogy a Ferenc József alatt megizmosodott intézményt azután a román hatóságok 1919-ben ismét bezárhassák.
A háborús idők még olykor kedveztek is, 1946-ban például őrizni is kellett a látszatot, hogy a magyarok egyetemmel bírnak kisebbségi jogaik méltánylása ürügyén, de legott felszámolták a látszatokat 1956-ban, mihelyt az „eseményekkel” szolidáris diákság és tanári kar a „nacionalizmus veszélyét” rejthette magában. A pártállami időkben „népi kezdeményezésre” hallgatva megszüntetett intézmény egy minisztériumi rendelet alapján egyesítésre került, s ha utóbb majd ’89-ben úgy hihette az erdélyi magyarság, hogy a rendszerváltó demokrácia engedi kiteljesedni az önállóságot, tévedett: a kétezres években talpra állott Kezdeményező Bizottság ismét megkapta a vádat, hogy a kétnyelvű feliratokkal többségellenes lázításba és illegális kalandorságba fog.
A kronológia, a dokumentummellékletek, a historikus szigorúsággal követett interpretáció egésze azt sugallja: az egyetem mint intézmény eredendően az ókori szellemi kincsek összegyűjtésének, rendszerezésének, univerzális feltárásának és értelmezésének iskolája volt a 10. században (studium generale néven), s az európai felfogásban az emberi értelembe vetett hit, a megismerő nyitottság és az értelmes gondolkodás rangja eleve hozzátartozott az intézményes tudásátadáshoz. Párizs vagy Bologna, a platóni akadémia vagy épp az erdélyi tudásátadás műhelyei nemcsak universitasok voltak, hanem a tanár és tanítvány protestáns eszmeiségét követő kultuszhelyek, a közös munkára épülő tudás topológiai esélyei. Ehhez már a teológiai és morális fennség többleteként járult a bizánci túltengést ellenpontozó európai szellem követése, az etnikai közösségek harmóniájára törekvés, a nyelvek bűvkörét átölelő tudás és gyakorlat.
A kötet egyes írásainak (összesen tíznek) aprólékos ismertetése egy kisebb tanulmány vagy kiadósabb feljegyzés volna, ezt szívesen hagyom az Olvasóra. Amit a kötet egésze üzen 240 oldalon: a társadalom relatív teljességének viszonylag komplex értelmezésére és megértésére elszánt törekvés kitartó volta. Ezt tanulhatjuk az alapítóktól, a küzdőktől, a vitatkozóktól, kármentőktől, kálváriajáróktól, az erdélyi magyar felsőoktatás egész históriájából, példázatából... Talán nem is először, de (sajnos, vélhetően) nem is utoljára.
Súlyos vétek
Tudás és társadalom elméleti viszonyrendszere, a megfigyelés, megértés, élmény szemantikai probléma-tára ugyanakkor jól láthatóan nemcsak az erdélyi világot vagy a tudástermelő intézmény szekuláris világát jellemzi, de a tudni-nem-érdemes dolgok és a tudottan is kételyekkel körülvehető értelmezések harmóniájának európai vagy még egyetemesebb létfelfogásait szintúgy.
Ugyanez igényt, mintát angolszáz, de elsősorban német és angol típusú kisebbségkorrajzot adja a megannyi össze-nem-hasonlítható módszerrel és szemléletmóddal tárgyalt konferencia-kötet, melyet a kolozsvári Sapientia adott ki 2008. márciusi tudományos találkozójának anyagából. Ez a nemzeteket és kisebbségeket határokon belül, határok alatt és határok fölött is szemügyre vevő szövegválogatás a kisebbségiséget mint uniós kihívásnak és ugyancsak uniós újításnak is szerepet adó tüneményt járja körül.
A Bodó Barna és Tonk Márton szerkesztette kötet (Nations and National Minorities in the European Union. Sapientia – Hungarian University of Transylvania, Cluj-Napoca, 2009, 263 oldal); nyelvek, identitások, kistáji és interetnikus kapcsolatok, kultúraközi játszmák megannyi verzióját vonultatja föl tizenhét szerzői-előadói anyagban, s ha szabad az interkulturális sugallatokra hallgatni, röviden úgy fogalmaznám: uniós félszekkel tálalja azt, amit a kutatók széles köre, diákok és egyetemi oktatók, cigánykutatók és erdélyi politológusok, történészek és nemzetközi jogászok szinte egybehangzóan úgy értelmeznek, mint Európa felkészületlenségét az újonnan csatlakozó országok kisebbségi közösségeinek befogadására.
Csupán néhány névvel jelezve a tematikákat: Bodó Barna nemcsak kutatói és tudományos sorsával, de a Babeş–Bolyai Egyetem historikumával is illusztrálja, milyen befogadáshiány ül még mindig a magyar népességen Kolozsvárott...; Vizi Balázs a regionális és etnikai kisebbségi mozgalmak európai állapotával igazolja a felmerülő kételyeket, Christoph Pan a minoritások uniós játszmáinak esélytelenségeiről értekezik, Vasile Docea egyenesen a történeti értelmezések tüzébe engedi a kisebbségtematikákat, Binder Mátyás hasonló alapon történeti, de a magyarországi cigányságkutatásban már empirikus élmény révén igazolja a képességhiányt, mely a magyar társadalom befogadáshiányos felfogását jellemzi, Nádor Orsolya az egy-, két- és többnyelvűség esélyeit latolgatja az uniós dilemmák közepette, Egyed Péter számára a liberális jogszemlélet és a kisebbségpolitikák sutasága nyújt kritikai felszínt, Szoták Szilvia pedig egy magyar–osztrák kisrégió határdiskurzusaival illusztrálja a közeledés és távolságtartás esélyeit.
A könyv német és angol nyelvű írásai (román összefoglalókkal) éppen a kisebbségi tudásterületek közelségét és egyben távolságtartási stratégiáit jelzik, nemcsak egymástól, hanem az uniós egységesülési játszmák árnyékában is... Olvasata(i) ma már nemcsak a határainkon túli szférákban, hanem a hazai tudományelméleti és interdiszciplináris közegben is kötelező lenne, ha komolyan tudnánk venni a korszakos kihívásait mindezen társadalmi téteknek és játszmáknak. Szinte kézenfekvő, hangsúlyozást sem igénylő, hogy itt a kultúrák közötti kontextus nemcsak határok között, etnikai kontaktuszónák között, korok és körök között, hanem nemzeti, nemzetközi, interkulturális és multinacionális dimenziók között hat, az értelmezés, belátás, elfogadás, kritika és interpretáció annyiféle, ahány európai nézőpontot csak felvesz a gondolkodó egyed.
Súlyos vétek, parttalan kontraszt lenne arra tenni a hangsúlyt, mennyire interdiszciplináris ma már minden belátás, s mennyire nem „valakiknek” van „igaza” vagy tévedése... – hanem éppen ellenkezőleg: minél kevésbé komplex egy etnikumközi vagy kultúrák közötti kölcsönhatás-elemzés, annál kevésbé érvényes bárminő megállapítás róluk mint öntörvényű elemekről. De hisz ezt voltaképpen tudjuk is, csak éppen a megjelenésmódok és mutatkozások sokszínűsége vakít el néha, midőn a komplexitást hangsúlyozva látszólag feledjük az egyedit, vagy fordítva, méltán sokra tartva a másságot, a hasonlóság érdeme halványodik el pillantásunk előtt.
Hasonló kétes komplexitással üzen a Balázs Sándor nyolcvanadik születésnapjára szerkesztett kötet is, amely Bodó Barna, Bakk Miklós és Veress Károly szerkesztők jóvoltából Kisebbségben, közösségben címmel (Politeia Egyesület – Bolyai Társaság – Communitas Alapítvány, Kolozsvár, 2008, 400 oldal) jelöli az illúziók, nosztalgikus elvágyódások és misztikus megváltások képzeletvilágán túli cselekvő közösséget, melynek a létige, a hogyanlét módja, a kitartó feladatvállalás tisztessége adja ellenpontját azok számára, akik nem kilépni próbálnak az alkalmazkodás kényszereiből, hanem együtt létezni azokkal.
A tizenhét szerző fölsorolása nem adott lehetőség itt, a tárgyalt tematikák sokszínűsége pedig az ünnepelt iránti elkötelezett kapcsolatot, szellemi örökségvállalást, mintakövetést tükrözi, ezekből néhányat fölidézni viszont mind gyakrabban figyelembe venni volna érdemes: az „identitástudatunk zavarait” már a nyolcvanas években megkomponáló Balázs Sándor filozófiai, történeti, szociológiai, demográfiai, jogi, pszichológiai alapozással él, s az üdvözlő írások is ezekről a tudásterületekről hoznak megvilágosító fényeket.
A romániai tudományosságban kivételes fontosságú iskolát nyitó Dimitrie Gusti szellemét idéző és munkásságát tolmácsoló Balázs Sándor a tisztelgők körétől nem ok nélkül kap filozófiai realitásfogalmakról, angolszász kisebbségfelfogásokról, jogi autonómiákról, iskolai motivációról, multikulturális egyetemépítésről, a román demokrácia rendszerváltás-kori jellemzéséről, nemzetdefiníciókról, politikai aktivizmusról, geopolitikai szinergiáról, nemzeti kisebbségvédelmi gyakorlatról, kétnyelvűségről, uniós jogrendről szóló tanulmányokat... – mindezek éppen a multikulturális kisebbségi létformák, alapjogok és létvalóságok felől nézve taglalják azt az állapotot, amelyben a klasszikus erdélyi kérdés: „lehet, vagy nem lehet” megmaradásra törekedni, nem csupán megerősítő választ nyer, de a nemzetközi (térbeli) és történeti (időbeli) harmóniakeresés példái révén olyan visszaigazolást is, melynek épp az ünnepelt életművében gyökereznek sorskérdései.
S nem azért, mert akár a román tudományosság, akár az interkulturális párhuzamok oly kézenfekvővé teszik (ezért is!), de szinte kézre jön az a kötet, amelyet a 2007-ben rendezett Valorile multiculturalităţii című konferencia anyagából állított össze Brassai László és Victor Sibianu, azonos kötetcímmel, a multikulturalitás értékeit követve és felmutatva (Alteris – Státusz Kiadó, Árkos–Csíkszereda, 2007. 400 oldal).
A konferencia-előadásokat tartalmazó kiadvány az uniós befogadás határpontját tekintve oly kapacitásokkal, készségekkel, nyitottságokkal és zárványokkal foglalkozik, melyek az interetnikus disputákban (Miklósné Zakar Andrea), helyi nyelvjátszmákban (Bodó Barna), szabályozott tudástörténeti terekben (Dorel Marc, Ioan Popa, Rákóczi Zsuzsa, Diana Dumitru), területi identitásokban (Bugovics Zoltán, Minorics Tünde, Ionan Marian Ţiplic, Simon Zoltán, Mazzag Éva, Lavinia Bârlogeanu), és etnikai vagy vallási mezőben (Grosz Irma Emese, Csomortáni Erika, Oláh József, Florentina Harbo, Szász Antónia) keletkeznek.
A szövegválogatás nem óhajt politikai konfrontáció eszközévé válni, de kölcsönös tanulsággá igen, miként is beszélhetők el a politikai, érzelmi, származási és műveltségi közösségek konfliktusai a történő történelem múltjában vagy jelenében. Éppen a multikulturalitás mint érték, a többrétegű identitás mint helyzet, a többnyelvűség mint állapot és esély a meggyőző ezekben a dolgozatokban, melyek egyébiránt egy kivételesen tudományáhítatos kis kollektíva apró szentélyében (Árkoson) zajló nemzetközi konfrerencia előadásai voltak, a hazai (és talán nemzetközi) tudományos közéletben rendkívül ritka gesztussal, mindjárt a regisztrációnál kézbe kapott kötetként, s kiegészítve egy másikkal (ALTERIS – Asociaţia Multiculturală, Anuar, vol. I.), mely hasonlóképp a meghívott előadók írásaiból vett mustrával nyitott azonnal nemzeti és tudásterületi, nyelvi és kultúraközi kölcsönhatások felé.
Az árkosi konferencián lezajló miliő-építés, műhelyszervezés, értelmezési konstrukcióformálás talán rögtön a konferencia közegében még nem annyira, de hosszabb távú hatásában a mélyebb átlátás, az európai párhuzamokra és nemzet- vagy közösség-építési stratégiákra vonzotta a figyelmet, magyar és román cigánykutatás, szubkulturális politikai mozgalmak, kisebbségi kommunikációk, együttélési és határformálási tétek ismertetései révén.
Kisebbség, ha relatív többséggé lesz, vagy ha környezetében a vesztességtudat egyéb külső okok miatt eluralkodik, és helyzetét a mindenkori mennyiségi/demográfiai kontraszt formálja, mindig és mindenhol szükségképpen kell tapasztalnia hajlamok megnyilvánulását a sztereotipizálásban és előítélet-formálásban. A megoldásokról, mintákról és példázatokról számos klasszikus mű forog közkézen, de bizonnyal méltó jelentősége van (vagy lehet) a kortárs felfogásokból, jelenkori interpretációkból származó áttekintéseknek is.
Ezek egyikeként hiánypótló szerepet kap az a kötet, melyet Dranik Réka formált Sztereotípiák és előítéletek címen a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál (BBTE, Kolozsvár, 2008, 177 oldal), hogy tankönyvvé válva a megismerés, a belátás, a reprezentációk, a sztereotípia- és előítéletkutatás története, módszertana, valamint több mint száz évre visszatekintő példatára segítségével a kortárs gondolkodási sémák felé vezesse az érdeklődőt. A cigány, zsidó, magyar, szőke nő és boszorkány-sztereotípiák jókora gyűjteménye a kötet mintegy harmadát adja, megannyi illusztrációval, szövegidézettel, hogy az elméleti eligazító és a kutatásmódszertani zárófejezet közötti összefüggések harmonikussá válhassanak.
A szerző érzékenysége oktatási gyakorlatra vall, vagyis arra a rutinra, amely a környező világban elfoglalt hely, a megszerzett ismeretek és az egyén, illetve csoport viszonyrendszerében kialakult-megerősödött eligazodáskészség alapján határozza meg az előítéletek életvezetési értékké váló funkcióit: ennek alapján megkülönböztet perceptív (megismerési) besorolást, önmeghatározási motiváltságot, a különbözőség előnyéből fakadó és a csoport-hovátartozási gyakorlat szerinti, illetve ideologikus-érdekérvényesítési dominanciát, melyeket ha nem is felment, de árnyaltan helyére tesz és elősegíti a sztereotípiák nem sztereotipikus belátásának megoldásait.
Átmeneti rítusállapot
A tudni érdemes tudások közé tartozik ugyanakkor egy terület, amely éppúgy, mint a „nép művelésének” egyik technológiája, s épp az utóbbi időkben sokkal sikeresebb is, mint a tudományos felöltözködés igénye és értékrendje, vagyis a vásárlás és a korszakunkra jellemző új „aranyláz” legmérvadóbb formája: a fogyasztói magatartás. A versengés, a bőség, a marketing uralma, a társadalmi együttműködési és kizárási formák új hatásmechanizmusai ma már vitathatatlanná teszik, hogy a zsákmányolók egyik, a termelők másik, a kisajátítók harmadik és az újraelosztás új korszakaira jellemző további, jóval „betegesebb” életvilágok ezen felüli sajátos keretéről van szó, mely éppúgy összefügg kultúraközi kapcsolatokkal, hardverrel és szoftverrel, mint életvezetési értékek válságával, kapcsolathiányokkal és kiszolgáltatottságokkal.
Magát a konzumálás jelenséget nemcsak érzékeljük, de a mindennapi lét szinte minden alakzatában és minden jelenségében jelen van maga a fogyasztás, tekintve a sajtót, reklámokat, utcai figyelemfelkeltést, promóciós kínálatot, on-line keresgélést és informális gazdaságot egyaránt sorra vevő rendszerben. A tünemény nemcsak megismerésre, de kulturális értelmezésre szorul (tegyük hozzá, a tudományos elemzést régóta – mondjuk nem tekintve messzebb, mint Simmelig vagy Weberig, Marxig vagy Veblenig – egyformán izgatva), s épp ezért tanításra, megértésre is érdemesíthető.
E célra készült az az egyetemi jegyzet (Gagyi József: Fogyasztói magatartás. Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Scientia kiadó, Kolozsvár, 2009, 192 oldal), melynek a szerző által adott horizontja nem „a szervezetek világának” makrogazdasági, bankpolitikai vagy tőkekonverzációs szintjén definiálható, hanem épp ellenkezőleg, a szerző antropológiai alapállásából fakadó természetes meghatározottsággal: az emberi dimenziók általi behatároltsággal.
A kötet három nagyobb fejezetének (fogyasztás fogalma, elvek és tartalmak; társadalom mint kooperáció és dominancia terepe; mai feltételek, fogyasztási gyakorlatok rendszere) szinte mindegyikét a kulturális antropológia fókuszpontjai között hangsúlyos termelés, felhalmozás, csere, többlet koncepciójára, a Polányi-féle „nagy átalakulás” és archaikus gazdasági-elosztási viszonyok forradalmi átalakulására vezeti át/vissza/tova. Az emberi tevékenységek praktikus és szimbolikus formái, a társadalmi kommunikáció sodrában zajló elosztási és részesedési viszonylatok, valamint a ragadozói létre kárhoztató modern árucikk-birtoklási lázak fajtái és értékelvei olyan jól tagolt rendben mutatkoznak a kötetben, hogy az vaskos nagy műveket pótol – bár ez nem célja, sőt, ezek felé csak terelgetni próbál.
A „nagy értékváltás” időszakának, századunk elejének alapmozgásait rögzítő zárófejezetében ezt a társadalmilag szervezett átmeneti rítusállapotot, a szolgáltatások és fogyasztási felelősségtudatok nagy komplexitás-dilemmáit, valamint a mindennapi életet átszövő kiszolgáltatódás feszültségeit feloldani képes emberi reflexiót akként értékeli, mint (talán egyetlen, csekélyke eséllyel kecsegtető) mérlegelési feltételt, amely az elemzés biztosítékát még nyújtani tudja. E belátások nélkül a tömegtermelésbe sodródó és java produktumát a szolgáltatások végtelen cserehálózatával helyettesítő korszakos kultúra szomorú végóráit lehet csupán nekrológba foglalni. Ha még lesz ki megírja, hiszen az már nem piaci termék, s lesz ki elolvassa vagy átérezze, hisz erre mind kevesebb az esély...
Brassai példája
Hasonlóképp merész, a szerző-gyűjtő-harácsoló-fogyasztó lények természetrajzával kapcsolatos kérdésfelvetéssel él Brassai László is, aki Válasz a kockázati társadalomra: az élet értelmességébe vetett hit című kötetében (T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010, 176 oldal) az önazonosság-építés és értelemkeresés alternatíváit veszi sorra rövid eligazító elemzésében.
Az „élhető élet” perspektíváját a rizikó-központú gondolkodás helyett az erőforrás-alapú válaszokban és reflexekben nevezi meg, a védőhatások társadalmi tereit és az élményhatásokra pozitív válaszokat adni képes „elköteleződő személyek” biztató életmintáit véve alapul. A relatíve vékonyka kötet (170 oldal) utolsó harminc oldala a felhasznált szakirodalom jegyzéke, ami nem a tájékozatlanság sepsiszentgyörgyi bizonytalankodását mutatja, hanem épp a magatartástudományok roppant széles viselkedési és értelmezési horizontjának átfogási kísérletét, a lehetséges válaszok keresésének végtelen tartományából kimetszett kört, amely attrakcióra sokszor éppen az erdélyi tudományosság volt képes impozáns példáival az elmúlt néhány évszázadban is.
Brassai a perszonális és közösségi fejlődésfogalmak áramából indul ki, s a huszadik századi pszichológiai paradigmaváltás kérdésén átvezetve az életvezetési kérdések korszakos gondjaiig, vagy a lehetségesen időszerűnek tekinthető válaszokig ívelő problematikát abba a bizalmat sugárzó tartományba kalauzol, amelyben a bontakozó lélek és a társas terében eligazodára képtelenné vált ember talán még meglelheti minimális kapaszkodóit. Persze – s ez a kötet fő vállalása – ehhez éppen azoknak kéne az élet értelmességébe vetett hitet úgymond „kézbe adnia”, akik sokszor maguk sem birtokolják, nem látják át vagy nem kezelik reflexíven a kor kulturális és pszichés sodrásainak gondjait.
Kisebbségek-e a fogyasztók, sztereotípiagyártók, kultúraközi határokon mozgók, európai sodrásokba kerültek, egyetemfenntartó vehemenciák, avagy a mindenkori többséggel interakcióban álló, létfeltételeiket etnicitásuk vagy hozott és gyarapított kultúrájukban védeni próbálók? Nem többségiek-e épp ebben a kulturális interferenciavilágban? Nem a többségben lévőkhöz hasonlóan óvják, tartósítják-e a maguk túlélési esélyeit, s viszik tovább örökségeiket...? A válasz sosem egyértelmű – közelítésmódoktól, belátásoktól függ. Mert valahol, valamiben, valakikkel szemben, valamikor mindenki kisebbségi. Minden többség is kisebbségekből áll. Amíg áll...
A. Gergely András
Új Magyar Szó (Bukarest)

Tisztázó közvita szükséges az autonómiáról
Fogalomtisztázásra van szükség a romániai magyarok és a románok között arról, hogy mire vonatkozik a magyarság autonómia-igénye: erre az egybecsengő következtetésre jutottak az előadók az Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása című konferencián, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Bálványos Intézet szervezett szombaton, Sepsiszentgyörgyön.
A magyar–román autonómia-párbeszédben úttörő szerepre vállalkozó kétnyelvű konferencián a szakirodalomban leírt számos autonómiatípust ismertettek az előadók, a területi autonómiától a személyi autonómiáig. Hangsúlyozták: mivel az autonómia sokarcú és egyben rugalmas – adott helyzetekre modellezhető – fogalom, megvalósulása elképzelhetetlen a közösségi igények tisztázása és a többségi nemzettel történő intézményes párbeszéd nélkül.
A konferencia keretében tartott politikai kerekasztal résztvevői ugyanakkor megállapították: az autonómiáról folytatandó magyar–román párbeszédnek Székelyföldön kell kezdődnie.
Salat Levente, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem politikatudományi tanszékének docense a konferencián felhívta a figyelmet arra: a román politikusok sokszor leszögezik, hogy csak a helyi autonómiát ismerik el, de valójában Románia a felekezeti törvényben 18 személyi elvű egyházi autonómiát is elismer. Mint mondta, az autonómiát szokták önrendelkezésként, hatalommegosztásként, decentralizációként, önkormányzatiságként értelmezni, ezért fontos teendőnek tartja, a magyar közösség demokratikus módon tisztázza maga és a román többség számára, hogy milyen autonómiaformákra tart igényt.
Sergiu Constantin Dél-Tirolban élő tudományos kutató kifejtette: több mint hatvan kisebbségi autonómia működik Európában, Nyugaton inkább területi autonómiák léteznek, míg Kelet-Közép-Európában nem területi alapú önkormányzati formák (kulturális, funkcionális, személyi elvű autonómiák) vannak. A kisebbségek autonómiaigényére a nemzetközi szerződések is jogalapot szolgáltatnak, mint például az első világháború után Románia által is aláírt kisebbségi szerződés, amelyben autonómiát irányzott elő a székelyeknek és szászoknak oktatási és vallási kérdésekben.
Bakk Miklós kolozsvári egyetemi előadótanár a román államépítés hagyományairól románul tartott előadásában arról beszélt, hogy a regionalizáció körüli magyar–román viták jelentős része a Román Ókirályság és Erdély gyökeresen eltérő államépítési hagyományaiból ered. Ezt a szemléleti különbséget is csak az érveken alapuló párbeszéd hidalhatja át – hangoztatta az előadó.
Vasile Docea temesvári történész kiemelte: ugyanazt a történelmet másképpen értelmezik a románok és magyarok. Mint mondta, ez azért van így, mert a történelmi diskurzus része az identitásképzésnek és gyakran párhuzamos monológokhoz vezet. A regionalizmus és autonómia kérdéséről szólva ugyanakkor úgy vélte: nincs is szükség egységes megoldásra, más típusú autonómiára van szüksége a soknemzetiségű Bánságnak, más a Székelyföldnek és egészen más például Brăila és Galaţi dunai kikötővárosoknak.
Sabin Gherman publicista a magyar–román egymásra utaltságra helyezte a hangsúlyt. Kifejtette: a románok nem mennek semmire a magyarok nélkül, de ez fordítva is igaz. Úgy vélekedett, Bukarestnek nem az erdélyi etnikai arányok megváltoztatására, hanem a történelmi régiók elismerésére, valós autonómiájuk biztosítására kellene törekednie.
A konferencia keretében tartott politikai kerekasztalon részt vevő román politikusok is támogatták azt, hogy tisztázó közvita induljon az autonómia konkrét tartalmáról, egyebek közt a székelyföldi román kisebbség aggályairól.
Marius-Lucian Obreja liberális szenátor úgy vélekedett: az autonómia azért lett tabutéma Romániában, mert azt a politikusok szavazatszerző céllal használják különböző értelmezést tulajdonítva neki.
Mădălin Guruianu sepsiszentgyörgyi városi tanácsos kijelentette: liberálisként híve az autonómiának, de a román parlament elé korábban beterjesztett – és kétszer már elutasított – székelyföldi autonómia-statútumban nem lát elegendő garanciát a térségben kisebbségben élő románok számára. Kifogásolta, hogy a helyi magyar többség „erőből” döntötte el a fejlesztési régiókról szóló népszavazás kiírását Kovászna megyében, azt szerinte nem előzte meg megfelelő közvita.
A kerekasztal magyar résztvevői kifejtették: a románok identitását kulturális autonómia védené amennyiben Székelyföld területi autonómiát kapna.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke hangsúlyozta: azokkal a románokkal lehet és kell párbeszédet folytatni, akik nem egy homogén egységes nemzetállamot akarnak. Szerinte a román politikai döntéshozók csak akkor lesznek hajlandók intézményes párbeszédre a magyar közösséggel, ha az erőt mutat fel, és egységesen lép fel. Mint mondta, a közösségi akarat felmutatására jó példa volt a Székelyek nagy menetelése, de az erdélyi magyar politikai erők akcióegységét a küszöbön álló választási évre is át kell menteni.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, az RMDSZ politikusa úgy vélekedett, hogy a székelyföldi románok képviseletét többnyire olyanok sajátították ki, akiket Ceauşescu küldött a ’80-as években elrománosítani ezt a magyar többségű térséget. Mint mondta, velük nincs esély párbeszédet folytatni a magyarság autonómiaigényéről. Ugyanakkor üdvözölte, hogy Székelyföldön olyan román fiatalok is hallatják hangjukat, akik nyitottak a magyarsággal való párbeszédre.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke arról beszélt, hogy a társadalmi párbeszéd legmagasabb intézményes fóruma a parlament, és nem lehet az autonómiát övező fogalomzavar mögé bújni a székelység autonómiakövetelése elől, mert a közösség törvénytervezetben pontosította, mit akar. Az SZNT elnöke emlékeztetett arra, hogy az autonómiastatútumot érdemi vita nélkül utasította el a bukaresti parlament, és a román kormány sem méltatta válaszra a márciusi marosvásárhelyi tüntetésen elfogadott petíciót, vagy a Székelyek nagy menetélésének kiáltványát.
Szabadság (Kolozsvár)

Sabin Gherman: Erdély magyarok és németek nélkül elképzelhetetlen
Az autonómiáról szóló sepsiszentgyörgyi konferencia román résztvevői közül Oláh Gál Elvirának Sabin Gherman kolozsvári újságíróval is sikerült beszélgetnie, aki elkötelezett híve az erdélyi autonómia-gondolatnak, és egy kolozsvári televízió igazgatójaként a média segítségével próbálja elveit megismertetni a közönséggel.
Erdély magyarok és németek nélkül elképzelhetetlen, a gond az, hogy Bukarestben technikai kérdésként kezelik a régiósítást, ami nem oldja meg egy sajátos térség problémáit – mondta a kolozsvári újságíró. Kifejtette: a régiósítás egyenlő az autonómiával, az autonómiák rendszere pedig megoldja a központilag elhanyagolt térségek gondjait.
Sabin Gherman szeretne egy regionális politikai pártot, bejegyeztetni, az Erdélyi Párt bejegyzését azonban akadályozzák, de ő nem adja fel.
A lényeg, hogy mindenki megértse: Erdélyben a románok sehová nem jutnak a magyarok nélkül, és fordítva is így van – hangsúlyozta Gherman.
A Temesvári Nyugati Egyetem történésze, Vasile Docea a konferencián az aszimmetrikus régiósítás gondolatát fejtette ki, miszerint nem a központi hatalom elvei szerint erőltetnék rá egy-egy térségre a régiók kialakítását, hanem meglévő kritériumokat vennének alapul, a valóságból indulnának ki.
Vasile Doceanek meggyőződése, hogy az érdekek összehangolása, a párbeszéd kialakítása mindennél fontosabb, még akkor is, ha ez ma még feszültségeket gerjeszt az etnikumok között.
A sepsiszentgyörgyi konferenciára elfogadta a meghívást Marius Obreja liberális szenátor, Mădălin Guruianu sepsiszentgyörgyi önkormányzati képviselő. Guruianu kifejtette: az első lépés leülni és párbeszédet folytatni minden fennhang nélkül.
Oláh Gál Elvire megkérdezte a liberális politikustól: miért hagyják a helyi románok, hogy a bukaresti politikusok, a sajtó folytonosan mellébeszéljen, ellenséges hangulatot keltsen, és félretájékoztasson, amikor Székelyföldről van szó? A válasz az volt, hogy túlzás hallgatásról beszélni, mert ha megkérdezik, ők mindig megcáfolják azokat a véleményeket, amelyeket azok hangoztatnak, akik soha nem jártak a térségben, vagy talán még magyar embert sem láttak. Guruianu felháborítónak tartja, hogy olyanokat neveznek a székelyföldi románok képviselőinek, akik nem választott tisztségviselők.
Marius Obreja óvatosabb volt. Bár ő Hargita megyei születésű és magyarul is beszél, de nem ejtette ki a Székelyföld nevet, viszont fontosnak tartotta a megbékélést és a párbeszédet.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere úgy véli, azért nem lehet a helyi románokkal egyezségre jutni, mert a székelyföldi románok képviseletét olyan személyek sajátították ki magunknak, akik a ’80-as években Ceausescu által idetelepített vezetők voltak, és az volt a feladatuk, hogy itt az etnikai arányokat megváltoztassák. Kossuth Rádió
Erdély.ma

Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása (Konferencia Sepsiszentgyörgyön)
A múlt szombaton Sepsiszentgyörgyön tartott autonómiakonferencián politológusok, történészek, többnyire egyetemi tanárok járták körül az autonómia és regionalizmus témakörét, fogalmakat igyekeztek tisztázni, támpontokat nyújtani az erdélyi magyarság autonómiaküzdelméhez, lehetőségekre és veszélyekre hívták fel a figyelmet. Összeállításunkban az elhangzottakat ismertetjük részletesen, természetesen a teljesség igénye nélkül.
Mindenkinek mást jelent?
Fontos az autonómiafogalom tartalmával kapcsolatos zavar tisztázása, annak végiggondolása, milyen érveket lehet felhozni az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek indoklása mellett – vezette fel előadását Salat Levente kolozsvári egyetemi tanár. Az elmúlt években megtapasztalhattuk, amikor politikusok beszélnek az autonómiáról, nagyon nehéz eldönteni, hogy mire gondolnak: használják ezt a kifejezést az önrendelkezésre, önkormányzatiságra, hatalommegosztásra, politikai autonómiára és megosztott szuverenitásra egyaránt, s tulajdonképpen mindenki azt ért alatta, amit akar. Ez azonban nem erdélyi sajátosság, Matti Wiberg már 1998-ban úgy fogalmazott, hogy az autonómiafogalom népszerűsége éppen annak sokarcúságára vezethető vissza, és az erdélyi magyar autonómiamozgalom szereplőinek is érdeke volt ezt a sokarcúságot fenntartani. Salat szerint, ha ma valaki felmérést készítene arról, mit jelent az erdélyi magyar embereknek az autonómia, lesújtó képpel szembesülne. Ez a sokféle értelmezés rávetült a román partnerekkel való kommunikációra is, ők a lehető leghátrányosabb, legelégtelenebb jelentést csatolták a fogalomhoz.
Salat előadása következő részében példákkal igazolta, hogy az autonómiafogalom egyértelmű tisztázásában a nemzetközi szakirodalom sem segít, elismert szakértők igen különböző álláspontokat képviselnek. Az erdélyi magyarság azonban nagyon sok, a szakirodalomban is használt fogalmi elemmel rendelkezik, de egyértelműen levonta a következtetést, hogy konszenzus nélkül elképzelhetetlen az autonómia elérése.
Salat Levente szerint az igazi nagy gond, hogy autonómia kérdésében az erdélyi magyarság sokkal kevésbé rendelkezik befolyással, mint gondolja magáról. Az előrelépés érdekében négy irányba kellene megszervezni a kommunikációt: szükség lenne egy, a román közvéleményt megcélzó stratégiára, eddiginél sokkal célratörőbb mozgósításra, ki kellene alakítani az autonómia működtetéséhez, fenntartásához szükséges kompetenciákat, és szükség volna a nemzetközi közvéleményt megszólító stratégiára is. Elérni: ha már nem támogatnak, legalább ne akadályozzanak.
Jó tanácsok, példák
Nincs az autonómiának egyértelmű meghatározása, senki nem tudja pontosan, mit jelent, még egyetemi körökben sem – erősítette meg a Salat Levente által elmondottakat Sergiu Constantin, aki tíz éve dolgozik tudományos kutatóként Dél-Tirolban. Az autonómia összetett, rugalmas és alkalmazható fogalom, értelmezése szerint létezik területi és nem területi. A XX. században két paradigmaváltás is történt az autonómiákkal kapcsolatosan. Ma több mint 60 működik világszerte, és ázsiójuk ismét emelkedőben. A legrégebbi autonómiát 1921-ben hozták létre az Aland-szigeteken, a II. világháború után azonban az egyéni jogok kerültek előtérbe, nem a kisebbségi jogok, de még ilyen körülmények között is sikerült létrehozni 1946-ban a Dél-Tirol autonóm tartományt – igaz, nagy segítségükre volt, hogy az erről szóló, Ausztria és Olaszország közötti megállapodást csatolták a párizsi békeszerződéshez. A hidegháború után ismét előtérbe került a kisebbségi jogok kérdése, ám többnyire személyi jogokként, autonómiáról nincs szó, és nem születtek erre vonatkozó, kötelező jogi normák, létrejött azonban néhány ajánlás, dokumentum, amelyek felhasználhatóak – magyarázta.
Sergiu Constantin kitért arra is, milyen tényezők befolyásolhatják pozitívan, illetve negatívan az autonómiák kialakítását. Kedvező időszak a rendszerváltások, a különböző átmenetek kora, az alkotmány reformjának ideje, az, ha a nemzetközi közvélemény aktívan támogatja, de előny, ha kis területen, kevésbé népes kisebbségi csoportot érint, és nagyobb eséllyel létrehozható demokratikus hagyományú jogállamban. Felhívta a figyelmet, hogy nem szabad kizárólag etnikai autonómiát kezdeményezni, szerencsésebb egy régió önrendelkezését kérni, amely minden ott élő népcsoportra vonatkozik, és nem jó az sem, ha az adott területen két nagyjából azonos arányú különböző nemzetiség él, illetve ha elkezdődik a vita a szuverenitásról. Az autonómia kialakításának folyamatába minél több szereplőt be kell vonni, így jöhet létre egy sokak által elfogadott, szolid alap. Nagyon fontos az is, hogy alkotmányos jogi háttere legyen, amelyet nem változtathatnak kényükre-kedvükre a különböző ideológiájú parlamentek. Az utólagos vitákat, konfliktusokat elkerülendő jó pontosan meghatározni a hatásköröket. Leszögezte: az autonómia nem jelenti a központi hatalomtól való megszabadulást, hanem segít a hozzá fűződő viszony ésszerű kezelésében.
Eötvös József és a nemzetiségi kérdés
Tematikájában kicsit kakukktojásnak számított az előadásfolyamban Demeter Attila kolozsvári történész, egyetemi előadótanár értekezése Eötvös József nemzetiségi nézeteiről. Európa keleti felében a nemzetiségi kérdés nem Trianonnal keletkezett, Magyarországon valamiféle megoldást nyújtott rá az 1868-as nemzetiségi törvény, melynek létrehozatalában nagy szerepe volt Eötvös Józsefnek, ő számított az 1848–1868-as időszakban a kérdés legfontosabb szakértőjének, szaktekintélyét a szerbek, szászok és szlovákok is elfogadták. Eötvös nézeteinek idők során történő változásait, politikai fő művében, az Uralkodó eszmékben kifejtett meglátásait ismertette Demeter Attila. Ebben a munkájában, de később is Eötvös elutasítja a „kikerekítés”, azaz a területi autonómia gondolatát, de végül mégis hajlik arra, hogy a Magyarországon élő nemzetiségeknek felajánlja az önkormányzatiság valamilyen formáját.
Minden régiónak sajátos autonómiát
Vasile Docea temesvári történész, egyetemi tanár Bánság esetében mutatta be a történeti diskurzus és a helyi identitástudat alakulását. Kiemelte: minden térségben más és más, különböző regionalizációs megoldásokat kell alkalmazni, nem lehet ugyanolyan kritériumok szerint megszervezni az összest. Bánsági vonatkozásban példákkal is igazolta, hogy a területen élő szászok, magyarok és románok történészei más-más diskurzust folytattak, ugyanazokat az eseményeket mindenikük sajátos szempontjai szerint tálalta. A szászok civilizáló hatásukra fektették a hangsúlyt, a magyarok a liberalizmus mítoszára, a románok pedig arra, hogy történelmi joguk a térség elrománosítása. Mindezek dacára sikerült közös elemeket is azonosítania: kiderül, a regionális azonosság felülírja az etnikai hovatartozást. Éppen ezért meglátása szerint Bánságban könnyebben kialakítható lenne a területi autonómia, mint Székelyföldön, ugyanis egy ilyen régió akkor tud jól működni, ha egyik népcsoport sem érzi kisebbségben magát, és ez ott az erős regionális identitás miatt adott. Úgy vélekedett, számos régió létezik Romániában, amely más-más szempontok alapján kaphatna autonómiát, Bánság és Székelyföld mellett elnyerhetné ezt a státust Galac és Brăila térsége vagy akár Dobrudzsa is.
Történelmi hagyományok és a regionalizáció
Bakk Miklós kolozsvári egyetemi tanár gesztusként románul tartott előadásában a Román Ókirályság és Erdély gyökeresen eltérő államépítési tradícióiból vezette le a mai nagyon különböző viszonyulást a regionalizációhoz. Két szerző, Miroslaw Hroch és Michael Hachter elméleteit segítségül hívva mutatta be, hogy a két térségben miként alakult ki az államiság szerkezete. A Román Ókirályságban előbb alakult ki az állam, csak azt követte a nemzetépítés, míg Erdélyben – hasonlóan a Közép-Kelet Európai államok többségéhez – a már kialakult nemzetek alakítottak önmaguk számára államot. Ezzel magyarázható, hogy Románia Erdélyen kívüli részein úgy vélték, az állam tudja kiteljesíteni a nemzetépítést, a regionalizációt pedig ennek egyik eszközeként értelmezik. Erdélyben azonban az állammal szembeni politikai közösség újraértelmezéseként tekintenek a régiókra.
Történelmi visszatekintéssel igazolta: nagyon különböztek Erdély és az Ókirályság kormányzási formái. (Erdélyben, íratlan alkotmánya szerint nagyon fejlett, jól intézményesített közvetett kormányzás működött, az Ókirályságot elsősorban uralkodói rendeletekkel irányították, sokkal szegényesebb volt politikai felépítése.) A Román Ókirályságban a közvetett kormányzás gyengébben intézményesített változata működött, melyet Alexandru Ioan Cuza reformjai alakítottak át közvetlen kormányzássá, és ez vált nemzetépítővé. Ez volt annak a központosított államnak az elődje, amely ha regionalizál is, azt a nemzetépítésért teszi. Erdélyben a közvetett kormányzásnak volt hagyománya, arra volt igény, hogy a regionalizálás a közösségi elemet hozza előtérbe. Ma sokan mondják, hogy a regionalizáció nem egyéb, mint a „helyi báróságok” visszaállítása, ezek pedig nem egyebek, mint az Ókirályság államfelépítéséből örökölt hűbérbirtokok. Erdélyben ezzel szemben elkezdtek megszületni azok a politikai mozgalmak, amelyek közösségi alapú regionalizációt szeretnének. Persze, ez nem jelenti a teljes különbözőséget, hisz helyi bárók Erdélyben is vannak – fogalmazott Bakk Miklós.
Tanulságos példák
Szász Alpár Zoltán politológus, a Kolozsvári Politeia Társaság elnöke a különböző európai autonómiaformákat vizsgálta azoknak a demokráciamodelleknek a szemszögéből, melyekben létrejöttek. Reprezentatív példákat nem lehet bemutatni az autonómiák világából, annyira sokfélék, hogy nincsenek olyan esetek, amelyek mások számára reprezentatívak, de vannak olyanok, amelyek tanulságosak lehetnek.
Feltérképezte az autonómiák létrehozatalának lehetőségeit is. Székelyföld estében kiemelten kell figyelni a magyar többség és itt élő román kisebbség viszonyára, ez mértékadó lehet a román többség és magyar kisebbség együttélésére nézve, erről megfeledkezni hiba – mondotta. Kitért arra is, hogy Székelyföldön minden tényező adott egy autonómia kialakítására.
Azonos szlovák és román reflexek
A Felvidékről érkezett Őry Péter, a Pro Civis Polgári Társulás elnöke a szlovákiai magyarok helyzetét mutatta be. A történelmi visszatekintés után a közelmúlt eseményeit vázolta, előadásából kitetszett: a szlovák és a román nemzetállami reflexek nagyon hasonlóan működnek. A szlovák alkotmány kirekesztő, megfogalmazói másodrendűnek tekintették a más etnikumú állampolgárokat, tételesen is megjelenik benne: az ország területén élő különböző nemzetiségek érezzék együvé tartozásukat. „Nem együvé tartozunk, csak legyen meg az az érzésünk, hogy olyan, mintha” – hangsúlyozta az előadó. 1998 és 2000 között olyan módon alakították át nyolc megyésre az ország közigazgatását, hogy egyetlen tartományban se legyen 25 százalék fölött a magyarok aránya. A 2001-es választásokon a magyarok összefogtak, és az öt megyében, ahol élnek, jó eredményt értek el, Nyitra megyében sikerült többséget megszereznie a Magyar Közösség Pártjának (MKP), négy évvel később azonban a szlovák pártok egyesítették erőiket, a magyarok nem tudták megismételni korábbi sikerüket, majd a szlovák kormány is gondoskodott erről, úgy módosította a választási körzeteket, hogy ez többé ne is legyen lehetséges.
Szlovákia jó példa arra, mennyi hátránnyal jár, ha a megyéket mesterségesen, nem a történelmi határok mentén hozzák létre, ma már szlovák szakértők és politológusok is nyíltan elismerik ezt – egyikük egy tévévitában mondta el: a megyésítés politikai döntés volt, és a magyarok ellen irányult. „Vívják ki Székelyföld autonómiáját, és lehet, ezzel nekünk is segítenek” – zárta előadását Őry Péter
Partiumi próbálkozások
APartiumi autonómiatörekvésekről Szilágyi Ferenc egyetemi adjunktus beszélt; próbálják bevinni a közbeszédbe az autonómia, a regionalizmus fogalmát, de az út elején járnak, inkább kérdésfelvetések vannak, válaszok még nincsenek. Egy jól működő régió akkor jöhet létre, ha kifelé az elválasztás, belül pedig az együttműködés jelenik meg hangsúlyosan, Partium esetében számos olyan tényező létezik, melyek szinte törvényszerűen adnák önálló régiós státuszát: Bukaresttől távol, az ország szélén helyezkedik el, természetes választóvonalak (a Kárpátok) határolják, nyugati irányban nyitott földrajzi szempontból mesterségesen létrehozott, de egyre légiesebbé váló államhatár a választóvonal, de a határon átívelő vonzáskör szintén előnyös, segítheti a térség nyugati irányú gazdasági integrációját. Vannak fékek is, melyek az önálló, autonóm régió létrejöttét akadályozzák: ilyen a több nemzetiségű lakosság, ami nagyon megnehezíti az egységes regionális öntudat kialakulását, de nincsenek történelmi előzmények sem, csak rövid ideig volt önálló tartomány, és nehézség az is, hogy két párhuzamos társadalom létezik, a magyar Partium és a román Crişana, a kettő között semmiféle kapcsolat nincs, a két közösség egymással szemben határozza meg magát. Éppen ezért nagy dilemma számukra, hogyan képzeljék el a partiumi autonómiát. Mindenképpen területi és nem etnikai alapon határoznák meg, és kétnyelvű lenne. Szerkezetileg Székelyföld sokkal kevésbé koherens, mint Partium, de a nagyon erős helyi identitástudat teszi sokkal előrehaladottabbá az itteni folyamatot – fejtette ki Szilágyi Ferenc. „Hatalmas kihívás áll előttünk az elkövetkezőkben, az identitáserősítés. Úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas, felépült erőművet, amely teljesen működőképes, csak nincs meg a kritikus tömeg, hogy beinduljon a reakció. Ha ezt el lehetne érni, úgy gondolom, már magától működne a többi” – fogalmazott a váradi előadó.
Szótár kultúránk megismeréséhez
Az autonómiakonferencia központi témájához, a román–magyar párbeszédhez közvetlenül kapcsolódó kiadványt mutatott be Péntek János kolozsvári egyetemi tanár, nyelvész, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) elnöke. A Magyar–román kulturális szótár rólunk szól, román nyelven román partnereinknek – mondotta, hiánypótló kiadványról van szó, ilyen jellegű könyv még nem jelent meg, pedig tulajdonképpen rég esedékes és szükséges lett volna – fogalmazott. Hasznos és fontos információkat közvetít a magyar kultúráról azoknak, akik nem ismerik a magyar nyelvet, több mint háromszáz szócikkben, írásban közlik a legfontosabbnak ítélt tudnivalókat. A szótár alapfogalmakat ismertet, a Bibliától a hungarikumokig (Béres-csepp, Rubik-kocka), és műfajához illő módon indulat- és érzelemmentes, nem offenzív és nem defenzív – hangsúlyozta Péntek János, aki azt is elmondta, négy évvel ezelőtt kiadták a mostani könyv párját, a Román–magyar kulturális szótárat, amely a román kultúrát mutatta be a nyelvet nem ismerő magyar olvasóknak.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)