Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Dobrescu, Vintilă
1 tétel
2016. május 14.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (9.)
A XIX. század második felétől a főváros kisipara és kereskedelme ugrásszerű fejlődésnek indult két olyan területen, ahol a külföldiek szerepe megkérdőjelezhetetlen. A külföldiek szerepét és súlyát Románia gazdasági fejlődésében a Románia Enciklopédiája is elismeri: „a gazdaság működése majdnem kizárólag idegen, a megváltozott, immár nyugati gazdasági orientáció miatt az országba sereglett külföldiek, az Ausztriából bevándorolt zsidók, németek és magyarok kezébe kerül”.
A kevés tősgyökeres román kisiparost és kereskedőt „elsöpörte az Ausztriából bevándorló mesteremberek, kereskedők és üzletemberek hulláma”. Bukarest város 1898-as és 1899-es statisztikai évkönyvei szerint a 101 793 aktív személyből megközelítőleg 20 ezer volt mesterember: 3830 szabó (533 osztrák–magyar), 3206 csizmadia és cipész (837 osztrák–magyar), 2681 kovács (876 osztrák–magyar), 2567 asztalos (183 osztrák–magyar), 1537 kőműves (203 osztrák–magyar), 1170 mázoló-szobafestő (263 osztrák–magyar), 978 pék és pereces (60 osztrák–magyar), 970 kocsis (302 osztrák–magyar), 952 bádogos (75 osztrák–magyar) stb.
Etnikai szempontból nagyon vegyes volt a főváros, és ez tükröződött a kiskereskedők világában is: a szerbek árulták a zöldségeket, a cigányok hordták a vizet, a törökök édességet és bozát (kölesből erjesztett, csekély alkoholtartalmú, savanykás ital) árusítottak, a görögök perecet, kiflit és sült magokat, az albánok pedig a joghurtokat hozták stb. A kocsmák és csárdák sokasága (szám szerint 1522), a 247 kávézó és 119 vendéglő életet és sajátos varázst adott a városnak. Sok kávézónak volt külföldi – német, osztrák vagy görög – tulajdonosa. A vendégek órákig is elüldögéltek az asztalok mellett, virslit ettek, sört ittak, fagyiztak, újságot olvastak és zenét hallgattak. A higiénia és a tisztaság továbbra is gyenge pontja maradt a Dâmboviţa menti kereskedelemnek. Bukarest hírhedt volt koszosságáról, a városban „patriarchális módon továbbéltek a régi konyhai szokások, nyüzsögtek a legyek és patkányok, a mindig mosatlan grillek, a födetlen és legyeknek kitett kolbászfélékkel, sajtokkal, halárukkal stb.” – írja Constantin Bacalbasa. 1904-ben Haralambie Boteanu orvos, liberális polgármester Vintilă Dobrescu politikai támogatásával igyekezett egy kis rendet teremteni, szigorú egészségügyi ellenőrzéseket tartott a kocsmákban, bodegákban és csárdákban. Ez azonban csak a tulajdonosok felháborodását vonta maga után, akik azzal fenyegetőztek, hogy nem szavaznak többet a liberális pártra. Ezután a dolgok visszatértek a „rendes” kerékvágásba, főleg a külvárosokban, ahová még 1933-ban „sem érkeztek meg Dobrescu polgármester előírásai”. A mészáros, senkitől sem zavartatva, az út menti akácra akasztotta föl a húst, a csárda mellett meg hemzsegtek a koldusok, prostituáltak és a kábítószerezők.
A bukaresti magyar mesterek előtérben voltak, és ez arra késztette Veress Sándort, hogy könyvében azt állítsa, a mesterek túlnyomó többsége magyar volt: a gépészek, kovácsok, kocsigyártók, lakatosok, de még az asztalosok, cipészek, szabók, szobafestők, ácsok, kőművesek, fogatosok is. Volt köztük órás, ékszerész, optikus és litográfus, és a puskaművesek nagy része is magyar volt. Ez utóbbiak egyike, Múzsa György egyenesen egy fegyvergyárat vezetett; nagy presztízsnek örvendhetett, hisz maga Koós lelkipásztor volt egyik gyermeke keresztapja. A magyar mestereket az Ókirályság városaiban mindenfelé megtalálhattuk; általában román inasaik voltak, akik így elsajátíthattak egy keresett mesterséget.
A magyarok Románia fejlődésében játszott szerepére utalva, Veress visszataszítónak találta, hogy a bukaresti lapok egy része állandóan támadta az idegeneket, elsősorban a magyarokat, barbároknak nevezve őket. Úgy vélte, valóságos szerencsétlenség lenne, ha az összes külföldi távozna, katasztrofális gazdasági pangáshoz vezetne. Voltak gyárakban dolgozó magyarok meg napszámosok is. A századvégi statisztika 1436 osztrák–magyar napszámost jegyzett.
A kis fényképész-, szabó-, csizmadia-, asztalos-, kárpitos-, kovács-, órás- vagy ékszerészműhelyek elég jól jövedelmeztek, sokuknak sikerült felkapaszkodni a kispolgárság osztályába. Még a cselédtartást is megengedhették maguknak – a magyar lányokat, becsületességük és tisztaságuk miatt előnyben részesítették, de az erdélyi román lányok sem voltak ritkák a cselédek között. Az egyik legjövedelmezőbb mesterség továbbra is a kocsigyártás maradt. A magyar kocsigyártók száma annyira megnőtt, hogy 1891. június 16-án megalapították Bukarest és az egész Kárpátokon kívüli román térség első magyar szakmai egyesületét (Bukaresti Magyar Kocsigyártó Társaság). Az alapító elnök Sántha András volt, egy meggazdagodott kovácsmester, háztulajdonos, aki kilenc évig maradt az egylet élén. Habár a Magyar Társaság épületében tartott alapító gyűlésen ,,majdnem az összes kocsigyártó iparosok megjelentek”, a számot nem pontosítja a forrás. Kövér Gyula kocsigyártó – Ştefănescu Magdának, A Hét laptervezőjének édesapja – a XIX. század vége felé született, és a Rostás Zoltán által 1986-ban meginterjúvolt emlékezők egyike volt. Akárcsak Veress, ő is úgy tartotta, hogy a kézművesek többsége magyar volt. A statisztikák csak részben igazolják őket.
Székelyföldi származású apja Bukarestben tanulta ki a szakmát. 1900 körül banki kölcsönt vett fel és házat vásárolt a mai Titulescu utcában, ahol négy műhelyt rendezett be: egy kovács-, egy bognár-, egy festő- és egy kárpitosműhelyt. Több inast és segédet alkalmazott, románokat, magyarokat, németeket, akik mind a mester házában laktak – a segédek az emeleten, az inasok pedig a bognárműhely fölötti hálóban. Jó koszton tartották őket, hogy legyen erejük a munkához. A család négy-öt disznót is levágott egy évben, és az Obor piacról vásárolták a krumplit és a káposztát. A tejet és a kenyeret házhoz hozták a görögök. A gyermek Kövér gyalog járt a Sf. Ştefan utcai, a Carol I. sugárút és a Moşilor út kereszteződésétől nem messze álló magyar református iskolába. Néha be-betért a Cantacuzino utcai katolikus magyar iskolába is, ahol tízórait is adtak neki: „volt egy hatalmas asztal, amire a tízórait tányéron hordták (az apácák), annyira szerettek minket” – emlékezett vissza nem kis nosztalgiával Kövér. Az öreg kocsigyártó elmondása szerint a család összes, több évtizeden át megőrzött fényképét a református templomnak adományozták. Néhány rokona, például Kövér György sebész, még most is Bukarestben él, fia ugyancsak orvos, menye, Orsolya pedig műépítész. A román államnak nagy szüksége volt az idegen mesterekre, és törvény szerint ezeknek jogukban állt hazavinni összegyűjtött vagyonukat. Kövér gyermekkorában egy kovácsmester, aki a Ştefan cel Mare úton lakott, bár kevesebbet kért a szekereiért, mégis jókora vagyont gyűjtött össze; mivel gyermekei nem voltak, eladott mindent és visszatért Sepsiszentgyörgyre.
Amikor Románia belépett a háborúba, a kocsisok lovait elrekvirálták; egyiküktől 24 lovat hajtottak el. A kocsisok nemcsak az ügyfelekért versengtek, de abban is, kinek a fogata a legtisztább, kinek a ruhája a legszebb, kinek a lószerszáma a legmutatósabb. A város támogatta ezt, három kategóriába sorolva őket. Volt, akinek állandó ügyfelei voltak azok, akik bolondultak a kocsikázásért a Herăstrău-tónál vagy a főúton. A főúton nagy volt a forgalom, és az útra kipakolt asztalok mindig megteltek a térzenét hallgató vendégekkel. Magát I. Károly királyt is lehetett látni itt napi sétája során, a királyi palotától a Kiseleff úti nyári lakosztályáig. Az omnibusz megjelenésével nem tűnt el azonnal a kocsismesterség, hisz még sok éven keresztül ló húzta ezeket, a Vasile Lascăr utcában, a Moşilor út közelében egy lóváltó helyet is létesítettek.
Amint az 1893-as, a szakmai oktatást szabályozó törvény előírásai is bizonyítják, különleges elbánásban részesültek azok a tanultabb magyar mesterek, akik a román szakiskolákhoz szerződtek; a törvényt 1901-ben módosították és 1902-ben megjelent a Bukaresti Magyar Újságban, ami bizonyítja a törvény magyar érdekeltségét. Egy ilyen, román iskolánál alkalmazott mester volt Sántha András kovácsmester. A külföldi mesterek azonban nem rendelkezhettek szakmai fokozatokkal. A külföldiek gyermekei járhattak román szakiskolákba, azonban a tanulók számának legfentebb egyötödét tehették ki, és tandíjat kellett fizetniük. A külföldi tanügyikáder-infúzióval és a gyárakban dolgozó külföldi szakképzett munkásokkal, köztük számos magyarral, a román ipar hamarosan felvirágzott. (...) A századfordulós bukaresti és az erdélyi román sajtóban, de a parlamenti viták során is egyre gyakrabban merült fel a külföldi állampolgárként itt élő magyarok lojalitásának kérdése. Voltak hangok, amelyek a magyarok kitoloncolását követelték még Apponyi tanügyi törvénye előtt, például az Epoca lap újságírói azt várták a román kormánytól, hogy űzzön ki minden magyart Romániából, hogy „meg se álljanak Amerikáig”. Az aradi Tribuna is gyakran támadta őket, többek között kétségbe vonta a román Ókirályságbeli magyarok jogát a felekezeti iskolákhoz és ahhoz, hogy Magyarországról hívjanak tanítókat. A bukaresti magyar sajtó, bár jelezte a támadásokat, általában nem bocsátkozott vitába.
A leghevesebb támadások Grădişteanu szenátor részéről érkeztek. Mint a Kulturális Liga jelentős tagja, egy időben elnöke, ő volt, aki egy konstancai vendéglőben sértegette az osztrák–magyar konzult, mivel az magyarul szólt a pincérhez. A vádjára, miszerint a magyar iskolákban románellenes agitáció folyna, Poliányi Zoltántól az alábbi választ kapta: ,,A bukaresti magyar iskolák nem zugiskolák, mert hiszen ezeket a román kultuszkormány engedélyezte, bizonyos kikötések mellett. A kormánynak módjában áll a magyar iskolák tevékenységét a legszigorúbban ellenőrizni s ügyelni afelett, hogy az iskolák működéséhez kötött feltételeket betartották-e... A bukaresti magyar igazgatóságok nem csak azokat a rendeleteket tartják be a legszigorúbb pontossággal, amelyeket a kultuszminiszter iskoláinkra vonatkozólag kiadott, sőt, minden törekvésünk odairányul, hogy a leglojálisabb módon juttassák kifejezésre azokat a sympathiákat, amelyeket a növendékeknek a kenyéradó állam iránt érezniök kell. ”
Tulajdonképpen a magyar bevándorlók mindig is elfogadták a román nyelv tanulásának szükségességét. ,,Szükség tudni annak az országnak nyelvét, ahol élünk, és tisztelni szokásait, törvényeit, ahol a kenyérre valót keresik honfitársaink”, olvashatjuk a Bukaresti Magyar Újság 1904. évi 28. számában. Hasonló kijelentések elég gyakran jelentek meg a bukaresti magyar lapokban.
János András fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A XIX. század második felétől a főváros kisipara és kereskedelme ugrásszerű fejlődésnek indult két olyan területen, ahol a külföldiek szerepe megkérdőjelezhetetlen. A külföldiek szerepét és súlyát Románia gazdasági fejlődésében a Románia Enciklopédiája is elismeri: „a gazdaság működése majdnem kizárólag idegen, a megváltozott, immár nyugati gazdasági orientáció miatt az országba sereglett külföldiek, az Ausztriából bevándorolt zsidók, németek és magyarok kezébe kerül”.
A kevés tősgyökeres román kisiparost és kereskedőt „elsöpörte az Ausztriából bevándorló mesteremberek, kereskedők és üzletemberek hulláma”. Bukarest város 1898-as és 1899-es statisztikai évkönyvei szerint a 101 793 aktív személyből megközelítőleg 20 ezer volt mesterember: 3830 szabó (533 osztrák–magyar), 3206 csizmadia és cipész (837 osztrák–magyar), 2681 kovács (876 osztrák–magyar), 2567 asztalos (183 osztrák–magyar), 1537 kőműves (203 osztrák–magyar), 1170 mázoló-szobafestő (263 osztrák–magyar), 978 pék és pereces (60 osztrák–magyar), 970 kocsis (302 osztrák–magyar), 952 bádogos (75 osztrák–magyar) stb.
Etnikai szempontból nagyon vegyes volt a főváros, és ez tükröződött a kiskereskedők világában is: a szerbek árulták a zöldségeket, a cigányok hordták a vizet, a törökök édességet és bozát (kölesből erjesztett, csekély alkoholtartalmú, savanykás ital) árusítottak, a görögök perecet, kiflit és sült magokat, az albánok pedig a joghurtokat hozták stb. A kocsmák és csárdák sokasága (szám szerint 1522), a 247 kávézó és 119 vendéglő életet és sajátos varázst adott a városnak. Sok kávézónak volt külföldi – német, osztrák vagy görög – tulajdonosa. A vendégek órákig is elüldögéltek az asztalok mellett, virslit ettek, sört ittak, fagyiztak, újságot olvastak és zenét hallgattak. A higiénia és a tisztaság továbbra is gyenge pontja maradt a Dâmboviţa menti kereskedelemnek. Bukarest hírhedt volt koszosságáról, a városban „patriarchális módon továbbéltek a régi konyhai szokások, nyüzsögtek a legyek és patkányok, a mindig mosatlan grillek, a födetlen és legyeknek kitett kolbászfélékkel, sajtokkal, halárukkal stb.” – írja Constantin Bacalbasa. 1904-ben Haralambie Boteanu orvos, liberális polgármester Vintilă Dobrescu politikai támogatásával igyekezett egy kis rendet teremteni, szigorú egészségügyi ellenőrzéseket tartott a kocsmákban, bodegákban és csárdákban. Ez azonban csak a tulajdonosok felháborodását vonta maga után, akik azzal fenyegetőztek, hogy nem szavaznak többet a liberális pártra. Ezután a dolgok visszatértek a „rendes” kerékvágásba, főleg a külvárosokban, ahová még 1933-ban „sem érkeztek meg Dobrescu polgármester előírásai”. A mészáros, senkitől sem zavartatva, az út menti akácra akasztotta föl a húst, a csárda mellett meg hemzsegtek a koldusok, prostituáltak és a kábítószerezők.
A bukaresti magyar mesterek előtérben voltak, és ez arra késztette Veress Sándort, hogy könyvében azt állítsa, a mesterek túlnyomó többsége magyar volt: a gépészek, kovácsok, kocsigyártók, lakatosok, de még az asztalosok, cipészek, szabók, szobafestők, ácsok, kőművesek, fogatosok is. Volt köztük órás, ékszerész, optikus és litográfus, és a puskaművesek nagy része is magyar volt. Ez utóbbiak egyike, Múzsa György egyenesen egy fegyvergyárat vezetett; nagy presztízsnek örvendhetett, hisz maga Koós lelkipásztor volt egyik gyermeke keresztapja. A magyar mestereket az Ókirályság városaiban mindenfelé megtalálhattuk; általában román inasaik voltak, akik így elsajátíthattak egy keresett mesterséget.
A magyarok Románia fejlődésében játszott szerepére utalva, Veress visszataszítónak találta, hogy a bukaresti lapok egy része állandóan támadta az idegeneket, elsősorban a magyarokat, barbároknak nevezve őket. Úgy vélte, valóságos szerencsétlenség lenne, ha az összes külföldi távozna, katasztrofális gazdasági pangáshoz vezetne. Voltak gyárakban dolgozó magyarok meg napszámosok is. A századvégi statisztika 1436 osztrák–magyar napszámost jegyzett.
A kis fényképész-, szabó-, csizmadia-, asztalos-, kárpitos-, kovács-, órás- vagy ékszerészműhelyek elég jól jövedelmeztek, sokuknak sikerült felkapaszkodni a kispolgárság osztályába. Még a cselédtartást is megengedhették maguknak – a magyar lányokat, becsületességük és tisztaságuk miatt előnyben részesítették, de az erdélyi román lányok sem voltak ritkák a cselédek között. Az egyik legjövedelmezőbb mesterség továbbra is a kocsigyártás maradt. A magyar kocsigyártók száma annyira megnőtt, hogy 1891. június 16-án megalapították Bukarest és az egész Kárpátokon kívüli román térség első magyar szakmai egyesületét (Bukaresti Magyar Kocsigyártó Társaság). Az alapító elnök Sántha András volt, egy meggazdagodott kovácsmester, háztulajdonos, aki kilenc évig maradt az egylet élén. Habár a Magyar Társaság épületében tartott alapító gyűlésen ,,majdnem az összes kocsigyártó iparosok megjelentek”, a számot nem pontosítja a forrás. Kövér Gyula kocsigyártó – Ştefănescu Magdának, A Hét laptervezőjének édesapja – a XIX. század vége felé született, és a Rostás Zoltán által 1986-ban meginterjúvolt emlékezők egyike volt. Akárcsak Veress, ő is úgy tartotta, hogy a kézművesek többsége magyar volt. A statisztikák csak részben igazolják őket.
Székelyföldi származású apja Bukarestben tanulta ki a szakmát. 1900 körül banki kölcsönt vett fel és házat vásárolt a mai Titulescu utcában, ahol négy műhelyt rendezett be: egy kovács-, egy bognár-, egy festő- és egy kárpitosműhelyt. Több inast és segédet alkalmazott, románokat, magyarokat, németeket, akik mind a mester házában laktak – a segédek az emeleten, az inasok pedig a bognárműhely fölötti hálóban. Jó koszton tartották őket, hogy legyen erejük a munkához. A család négy-öt disznót is levágott egy évben, és az Obor piacról vásárolták a krumplit és a káposztát. A tejet és a kenyeret házhoz hozták a görögök. A gyermek Kövér gyalog járt a Sf. Ştefan utcai, a Carol I. sugárút és a Moşilor út kereszteződésétől nem messze álló magyar református iskolába. Néha be-betért a Cantacuzino utcai katolikus magyar iskolába is, ahol tízórait is adtak neki: „volt egy hatalmas asztal, amire a tízórait tányéron hordták (az apácák), annyira szerettek minket” – emlékezett vissza nem kis nosztalgiával Kövér. Az öreg kocsigyártó elmondása szerint a család összes, több évtizeden át megőrzött fényképét a református templomnak adományozták. Néhány rokona, például Kövér György sebész, még most is Bukarestben él, fia ugyancsak orvos, menye, Orsolya pedig műépítész. A román államnak nagy szüksége volt az idegen mesterekre, és törvény szerint ezeknek jogukban állt hazavinni összegyűjtött vagyonukat. Kövér gyermekkorában egy kovácsmester, aki a Ştefan cel Mare úton lakott, bár kevesebbet kért a szekereiért, mégis jókora vagyont gyűjtött össze; mivel gyermekei nem voltak, eladott mindent és visszatért Sepsiszentgyörgyre.
Amikor Románia belépett a háborúba, a kocsisok lovait elrekvirálták; egyiküktől 24 lovat hajtottak el. A kocsisok nemcsak az ügyfelekért versengtek, de abban is, kinek a fogata a legtisztább, kinek a ruhája a legszebb, kinek a lószerszáma a legmutatósabb. A város támogatta ezt, három kategóriába sorolva őket. Volt, akinek állandó ügyfelei voltak azok, akik bolondultak a kocsikázásért a Herăstrău-tónál vagy a főúton. A főúton nagy volt a forgalom, és az útra kipakolt asztalok mindig megteltek a térzenét hallgató vendégekkel. Magát I. Károly királyt is lehetett látni itt napi sétája során, a királyi palotától a Kiseleff úti nyári lakosztályáig. Az omnibusz megjelenésével nem tűnt el azonnal a kocsismesterség, hisz még sok éven keresztül ló húzta ezeket, a Vasile Lascăr utcában, a Moşilor út közelében egy lóváltó helyet is létesítettek.
Amint az 1893-as, a szakmai oktatást szabályozó törvény előírásai is bizonyítják, különleges elbánásban részesültek azok a tanultabb magyar mesterek, akik a román szakiskolákhoz szerződtek; a törvényt 1901-ben módosították és 1902-ben megjelent a Bukaresti Magyar Újságban, ami bizonyítja a törvény magyar érdekeltségét. Egy ilyen, román iskolánál alkalmazott mester volt Sántha András kovácsmester. A külföldi mesterek azonban nem rendelkezhettek szakmai fokozatokkal. A külföldiek gyermekei járhattak román szakiskolákba, azonban a tanulók számának legfentebb egyötödét tehették ki, és tandíjat kellett fizetniük. A külföldi tanügyikáder-infúzióval és a gyárakban dolgozó külföldi szakképzett munkásokkal, köztük számos magyarral, a román ipar hamarosan felvirágzott. (...) A századfordulós bukaresti és az erdélyi román sajtóban, de a parlamenti viták során is egyre gyakrabban merült fel a külföldi állampolgárként itt élő magyarok lojalitásának kérdése. Voltak hangok, amelyek a magyarok kitoloncolását követelték még Apponyi tanügyi törvénye előtt, például az Epoca lap újságírói azt várták a román kormánytól, hogy űzzön ki minden magyart Romániából, hogy „meg se álljanak Amerikáig”. Az aradi Tribuna is gyakran támadta őket, többek között kétségbe vonta a román Ókirályságbeli magyarok jogát a felekezeti iskolákhoz és ahhoz, hogy Magyarországról hívjanak tanítókat. A bukaresti magyar sajtó, bár jelezte a támadásokat, általában nem bocsátkozott vitába.
A leghevesebb támadások Grădişteanu szenátor részéről érkeztek. Mint a Kulturális Liga jelentős tagja, egy időben elnöke, ő volt, aki egy konstancai vendéglőben sértegette az osztrák–magyar konzult, mivel az magyarul szólt a pincérhez. A vádjára, miszerint a magyar iskolákban románellenes agitáció folyna, Poliányi Zoltántól az alábbi választ kapta: ,,A bukaresti magyar iskolák nem zugiskolák, mert hiszen ezeket a román kultuszkormány engedélyezte, bizonyos kikötések mellett. A kormánynak módjában áll a magyar iskolák tevékenységét a legszigorúbban ellenőrizni s ügyelni afelett, hogy az iskolák működéséhez kötött feltételeket betartották-e... A bukaresti magyar igazgatóságok nem csak azokat a rendeleteket tartják be a legszigorúbb pontossággal, amelyeket a kultuszminiszter iskoláinkra vonatkozólag kiadott, sőt, minden törekvésünk odairányul, hogy a leglojálisabb módon juttassák kifejezésre azokat a sympathiákat, amelyeket a növendékeknek a kenyéradó állam iránt érezniök kell. ”
Tulajdonképpen a magyar bevándorlók mindig is elfogadták a román nyelv tanulásának szükségességét. ,,Szükség tudni annak az országnak nyelvét, ahol élünk, és tisztelni szokásait, törvényeit, ahol a kenyérre valót keresik honfitársaink”, olvashatjuk a Bukaresti Magyar Újság 1904. évi 28. számában. Hasonló kijelentések elég gyakran jelentek meg a bukaresti magyar lapokban.
János András fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)