Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Dobó István
23 tétel
1998. július 29.
Közel fél évszázados fennállása óta először történtek konzerválási és állagmegóvási munkálatok a Tarisznyás Márton Múzeumban /Gyergyószentmiklós/. A szükséges pénzt célpályázaton nyerte a múzeum, amit a magyarországi Nemzeti Kulturális Alap által a határokon túli intézmények anyagainak állagmegóvására meghirdetett pályázat tette lehetővé. Az eredményes konzerválás elsősorban az egri Dobó István Vármúzeum munkatársainak köszönhető, akik eljöttek, hogy segítsék a munkát. /Gyergyói Kisújság (Gyergyószentmiklós), júl. 29. - aug. 4./
1999. szeptember 9.
Szept. 4-én szimpóziumot rendezett a Tarisznyás Márton Múzeum Gyergyószentmiklóson Műtárgyrestaurálás Hargita megyében címmel. Pál Árpád polgármester köszöntő beszéde után Lukács Mária, a múzeum igazgatónője röviden beszámolt az egri Dobó István Múzeum szakemberei segítségnyújtásáról, amely révén a gyergyói múzeum teljes anyagát sikerült fertőtleníteni. Ehhez anyagi támogatást az Illyés Alapítvány nyújtott. Benedek Éva, a csíkszeredai múzeum restaurátora az 1985-ben a csíksomlyói Ferenc-rendi kolostor falából előkerült középkori kódexek restaurálási munkálatairól beszélt: a kódexekből 77-et gyönyörűen restauráltak Bukarestben, 33-at menthetetlennek nyilvánítottak, míg 15-öt még restaurálhatónak. Bakayné Perjés Judit előadásában kitért arra, hogy a 33 menthetetlennek nyilvánított könyvet a Széchényi Könyvtár szakembere menthetőnek tartotta, de nem sikerült államközi egyezménnyel sem átvinni azokat Budapestre. Kovács Petronella /Budapest/, a restaurátor szak tanára diákcsoportjával restaurálta a székelyudvarhelyi múzeum céhládáit, majd festett bútorait. A szimpóziummal párhuzamosan kiállítás nyílt a Hargita megyében az elmúlt években restaurált tárgyakból. /Gál Éva Emese: Műtárgyrestaurálás Hargita megyében. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 9./
2006. július 4.
A Nagyváradi Vár Ünnepén az Egri Vitézlő Oskola előadásában a végvári harcmodort mutatták be. Először a középkori íjászat különböző módszereit láthatta a közönség, honfoglalók által közkedvelt hátrafelé íjazás technikáját. Berecz Mátyás csoportvezető, az Egri Dobó István Vármúzeum muzeológusa elárulta: műsorukat eredeti leírások, feljegyzések és ábrázolások alapján állították össze. /Pap Melinda: Veszély és hastánc a Várnapon. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 4./
2009. június 3.
Szamosújváron a cserkészcsapat 15 éves születésnapját ünnepelve megszervezte a gyermeknapot: középkori lovagok fegyverhordozóikkal, úrhölgyek, szerzetesek várták az érkező gyerekeket. A gyerekek elözönlötték a teret. A várban zajlottak a különféle erő- és ügyességi próbák. /Kasza Tamás cserkészvezető, egy egyszerű szerzetes: Gyereknap Dobó István várkapitány udvarában. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 3./
2009. július 24.
A Magyarok Székelyföldi Társasága szervezésében június 24-29. között idén is sor került a már tízéves múltra visszatekintő Lármafa-találkozóra. A zarándokcsapat Székelyföldről indult, és kiegészült marosvásárhelyi, nyárádszeredai, cegőtelki, valamint a későbbiekben egy nyolctagú felvidéki csoporttal is. A zarándokút első állomása hagyományosan a Beszterce-Naszód megyei Cegőtelke volt. A cserhalmi emlékműnél a Szent László vezette kerlési (cserhalmi) csata legfontosabb momentumainak felidézése jelezte a zarándoklat kezdetét. A Lármafa zarándokutak legfőbb célja egyrészt a Szent László-kultusz felélesztése, ápolása, valamint olyan történelmi helyek felkeresése a Kárpát-medencében, amelyek azt bizonyítják, hogy a magyarság aktív résztvevője és alakítója volt a térség történelmének, kultúrájának. Ugyanilyen fontos a nyelv szépségének és tisztaságának megóvása. Idei a résztvevők Kárpátalján, Felvidéken és Magyarországon kerestek fel olyan helyszíneket, melyek nagy fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc alakjához kötődnek, vagy történelmünk olyan jeles képviselőihez, mint pl. a híres egri várkapitány, Dobó István vagy Kossuth Lajos. Kárpátalján megálltak Tiszaújlakon, a Rákóczi-szabadságharc első győztes csatájának emlékére állított Turul emlékműnél. A munkácsi vár Zrínyi Ilonának, „Európa legbátrabb asszonyának” alakját idézi, aki 1685-től három évig irányította a vár védelmét. A vár udvarán méltó helyet kapott Petőfi Sándor mellszobra is, aki 1847 júliusában felkereste a munkácsi várat is. Szolyván lerótták kegyeletünket a sztálini terror idején ártatlanul elpusztult áldozatok előtt. A lágertemető helyén ma emlékpark van, több mint 12 ezer ember lelte itt halálát. Beregszászt a Rákóczi- szabadságharc bölcsőjének is lehet nevezni. Sok szép látnivalóban, lélekemelő élményben bővelkedett felvidéki utjuk is. A felvidéki Dobóruszka, a híres egri várkapitány, Dobó István szülőhelye. Nagyszelmencen 1946-ban kettévágták a községet, szögesdrótot húzva emberi életek, lelkek közé, elszakítva szülőt, gyermeket, rokont, jó barátot. Ez a szörnyű állapot 2005-től némileg enyhült a határátkelő létesítésével. Jártak II. Rákóczi Ferenc szülőhelyén, a borsi várkastélyban. A bölcsőtől a koporsóig, azaz a borsi várból a kassai Szent Erzsébet-székesegyházhoz mentek. A nagy fejedelem itt talált végső nyughelyet, amikor Konstantinápolyból hazahozták hamvait. Kassán voltak a híres „kassai polgár”, Márai Sándor emlékházánál is. Az anyaországban Vizsolyt és Tállyát keresték fel. /Borbély Mária: Lármafa-találkozó – 2009. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 24./
2011. november 1.
Mit jelent 56-os szülő gyermeke lenni?
Olyan családban nőttem fel, ahol a kiállás, a társadalmi felelősségvállalás, az embertársak bátorítása és segítése, a nemzeti hovatartozás erősítése nem csupán feladat volt, hanem szolgálat és egyben életforma is. Mindezekről akkor szentírási példákban lehetett beszélni, de azokban is csak úgy, hogy az alkalmazás csupán sorok és gondolatok közé rejtett halvány célzás legyen. Sokan ezt is megértették, ebből is tanultak. Mindennek a helyszíne egy akkor fejlődésben levő 7000–8000-es kisváros, Bethlen, ahol a megszólíthatók között az értelmiséget néhány tisztviselő vagy olvasottabb gyülekezeti tag jelentette. A helyben lakó tanárokkal, mérnökökkel, orvosokkal másfajta kapcsolatot lehetett kiépíteni.
Az iskolában soha nem jelentett hátrányt az, hogy tanáraim kivétel nélkül tudták: Édesapám 56-os politikai fogoly volt. Későbbi beszélgetésekből kiéreztem: büszkék is voltak erre. Egyedül a kötelező katonai szolgálat rendjén éreztem meg, hogy valami nincs rendben. Bár ez csak a krajovai kiképzés kezdetén derült ki: egyedül voltam érettségivel rendelkező az újoncok között, és a kiképzés után nem rendes katonai szolgálat következett volna, hanem „katonai bányászat” valahol a Zsil-völgyében.
Hogyan szereztem tudomást az 56-os események következményeiről, a politikai fogságról?
Sokszor utaztunk – mindig vonattal – a Nagyváradon és Kolozsváron élő nagyszülőkhöz. Természetes módon feltűnt a szamosújvári külvárost uraló nagy épület, a Martinuzzi-kastély. Kíváncsiskodó kérdéseimre ekkor kezdődött el az igazi történelemóra. A mezőségi út védelmére épült 13. századi erődítménnyel kezdődően, Dobó István erdélyi raboskodásán, Izabella királynén, a Báthoryakon, a Rákóczikon keresztül az örmények letelepedéséig, és a város általuk való felvirágoztatásáig. Szó esett a lovát ugrató, szemöldökét összevonó Rózsa Sándor ottani raboskodásáról is.
A gyermek számára természetes, hogy apja mindent tud, minden kérdésre van elfogadható, sőt tanító, nevelő válasza. Az is természetesnek tűnt, hogy tudja: mi van a vonatból látható nagy épület mögött. Mesélt a belső udvarról, a hátsó épületekről, a bútorgyárról, arról, hogy ott milyen gyönyörű bútorok készülnek. Olyanok, amelyeket sem a kiállításon, sem pedig a bútorüzletben nem lehet látni. Azt is elmesélte, hogy a börtönigazgató irodájában csodálatos mahagóni irodabútor van, ami szintén ott készült.
A kíváncsiskodó gyermek-kérdésre elmesélte: hogyan készül a legszebb furnérozott bútor, hogyan válogatják ki a furnért, hogyan ragasztják fel, tömítik havasi-krétaporral, hogyan fényezik. Azt is elmesélte, hogy egyszer ott bent, egy fiatal rab hogyan segített társain. Minden munkafázist időben is normáztak. Egy egyszerű műveletet, ami nem egészen egy percet venne igénybe, hihetetlen kapkodással 10 percen keresztül végzett, és a bokáját rugdosó rabtársai csak felénél vették észre, hogy a semmihez sem értő normatőrt az ujja köré csavarva társain segít.
Mindezt olyan átéléssel tudta elmesélni egyes szám harmadik személyben, hogy csak később, amikor már arról is beszélt, hogy a bennlevőket két csoportra osztotta a hátukon levő felirat – közbűntényesekre és politikai elítéltekre –, akkor kezdett felmerülni bennem az a gondolat, hogy a semleges narrátor szerepénél jobban illik Rá a főszerep.
Nyíltan 1984 nyarán beszélt minderről nekem, amikor lelkész-továbbképző tanfolyamon több 56-os társával találkozott. Hirtelen belecsöppentem egy olyan beszélgetésbe, melyet – szerinte – igazán csak akkor érthettem meg, ha az előzményeket tisztán látom; ekkorra azonban már félszavakból is megértettem: miről is van, ... volt szó.
Hogyan élte meg Ő, mint 56-os, amit el kellett szenvednie?
Mindig úgy beszélt róla, hogy abból kiérzett: ez valahol az Ő szolgálatának része volt. Minden szolgálatnak van könnyű és van nagyon nehéz része. Vannak kellemes emlékek, de vannak olyanok is, amit nem szívesen idéz fel az ember. Három dolgot említenék. Először, hogy évtizedeken keresztül nem ment Szamosújvárra. Másodszor: betegesen viszolygott – a vonatjegyet kivéve – minden vásárlástól. Harmadszor: még tizenéves koromban nagyon határozottan megkért arra, hogy ne írjak zöld tintával. Az első mindenki számára érthető. A második az, hogy a budapesti harcokban lelőttek két teológiai hallgatót. Itteni kollégáik azzal tudták kifejezni együttérzésüket, hogy vásároltak egy tekercs fekete szalagot, egy doboz gombostűt. Így gyászolták meg elesett bajtársaikat. A harmadikat csak felnőttként értettem meg. A vizsgálóbíró meglobogtatott előtte egy zöld tintával írt jelentést, amely részletesen leírta a kolozsvári teológián végbemenő eseményeket. Ennek alapján ítélték 14 év kényszermunkára, melyből öt és felet letöltött a szamosújvári börtönben.
Számomra mit jelentett az 56-os örökség?
1989 decemberében kisebb házkutatást tartottunk otthon. Pár centinyi piros-sárga-kék szalagot keresünk a házban, mert Édesapámmal együtt úgy éreztük: ott van a helyem a városháza udvarára tömörülő fiatalok között. Szalagot természetes módon nem találtunk, de egy régi „pionír-nyakkendő” előkerült valahonnan, amiről Édesanyám levette az alig látható, keskeny szalagot. Büszkén felkötöttem és mentem. Mentem, mert tudtam: ott a helyem a többiek között. Mentem, mert áthatott a tenniakarás. Fiatalos lendülettel őriztük a vízművet, a Nagyszamos hídját, a városházát, a forradalmat, a változást, a szabadságot, melyet nem vertek le, nem fojtottak vérbe... de elloptak tőlünk.
Más-e ötvenhatos szülő gyermeke lenni? Tovább lehet-e vinni valamit az örökségből?
Mindkét kérdésre a válasz IGEN. Más 56-os szülő gyermeke lenni. Más, mert másfajta örökséggel a tarsolyunkban indulhattunk el. Nem fagyos nyugalommal, nem lehajtott fővel bujkálva, nem szemforgatva megalázkodva, és kiszolgálva az elnyomó rendszert; hanem emelt fővel, a jövőbe tekintve, Abban bízva, aki mindenkor erőt ad a zsarnok láncát letépni.
Értékelhető-e az 56-osok vállalása?
Igen értékelhető. Nem azok számára, akik legyintenek az 1956-os forradalom hallatán, akiket nem érdekelnek az ilyen témájú megemlékezések, rendezvények. Értékelhető azok számára, akik azt a szikrát látják bennük, ami újra lángra lobbantotta a szabadságvágyat, az igazságra való szomjazást.
Megérte?
Erre a kérdésre nem tudok, de nem is szeretnék válaszolni. Ezt a kérdést csak 56-osok válaszolhatják meg. Ők érzik igazán a kérdés súlyát, ők tudják a választ.
A következő generáció képviselőjeként annyit mondhatok, hogy a Krisztus utáni első két évszázad keresztyén tanítói, mártírjai felelősségteljes szolgálatvállalása, szenvedése nélkül az evangélium nem jutott volna el hozzánk. Az 56-osok bátor, néha meggondolatlanul merész fellépése, vállalása nélkül nem haladt volna így előre a világ. Lehet, ma is a világ legokosabb emberét éltetnénk kényszerűen városunk terein; még kimondani sem lehetne, nemhogy leírni erdélyi településeink magyar nevét; még mindig ellenforradalomnak neveznék a zsarnokság megdöntését célzó 56-os forradalmat.
Mit tanácsoltam volna mai fejjel, ha tehettem volna 56-ban?
Ha ott lettem volna – akkor, mai fejjel is – valószínű, hogy megvásároltam volna a tekercs fekete szalagot. Elmentem volna színházba az akkori kollégákkal, zsebemben a kicsavart biztosítékokkal, hogy a sötétség miatt ne tudják megtartani a Teológián a budapesti eseményeket elítélő gyűlést. Másnap pedig utolsó pénzemen is megvettem volna az akkori magyar napilap minden példányát, melyben az jelent meg, hogy előző délután megtartották a tiltakozó gyűlést; és akkori kollégákkal együtt álltam volna körül az újságból rakott lobogó máglyát a Teológia udvarán.
Megérte-e? Ők megtették. Vasfüggönyön, szögesdróton, szuronyerdőn keresztül kezet nyújtottak a budapesti bajtársaknak. Ők tudták milyen az összefogás. Ők tudták, hogy csak összefogva lehet előbbre jutni, kitűzött célokat elérni.
Őket ismerve tudom, hogy mit mondanának ma nekünk. Nincs vasfüggöny, a szögesdrótot feltekerték, a szuronyokból hasznos tárgyakat kovácsoltak, áthághatatlan akadályokat sem kell áthidalni egy baráti kézfogásért. Tegyünk félre mindent, ami elválasztana egymástól és engedjük bennünk lángolni az 56-osok tüzét; fogjunk össze és mutassuk meg a világnak: vagyunk, leszünk, és tudunk együtt munkálkodni a város jólétén, amely a mi jólétünk is.
Péter Csaba református lelkipásztor-tanár
Elhangzott 2011. október 23-án a Heltai Alapítvány 56-os megemlékezésén.
Szabadság (Kolozsvár)
Olyan családban nőttem fel, ahol a kiállás, a társadalmi felelősségvállalás, az embertársak bátorítása és segítése, a nemzeti hovatartozás erősítése nem csupán feladat volt, hanem szolgálat és egyben életforma is. Mindezekről akkor szentírási példákban lehetett beszélni, de azokban is csak úgy, hogy az alkalmazás csupán sorok és gondolatok közé rejtett halvány célzás legyen. Sokan ezt is megértették, ebből is tanultak. Mindennek a helyszíne egy akkor fejlődésben levő 7000–8000-es kisváros, Bethlen, ahol a megszólíthatók között az értelmiséget néhány tisztviselő vagy olvasottabb gyülekezeti tag jelentette. A helyben lakó tanárokkal, mérnökökkel, orvosokkal másfajta kapcsolatot lehetett kiépíteni.
Az iskolában soha nem jelentett hátrányt az, hogy tanáraim kivétel nélkül tudták: Édesapám 56-os politikai fogoly volt. Későbbi beszélgetésekből kiéreztem: büszkék is voltak erre. Egyedül a kötelező katonai szolgálat rendjén éreztem meg, hogy valami nincs rendben. Bár ez csak a krajovai kiképzés kezdetén derült ki: egyedül voltam érettségivel rendelkező az újoncok között, és a kiképzés után nem rendes katonai szolgálat következett volna, hanem „katonai bányászat” valahol a Zsil-völgyében.
Hogyan szereztem tudomást az 56-os események következményeiről, a politikai fogságról?
Sokszor utaztunk – mindig vonattal – a Nagyváradon és Kolozsváron élő nagyszülőkhöz. Természetes módon feltűnt a szamosújvári külvárost uraló nagy épület, a Martinuzzi-kastély. Kíváncsiskodó kérdéseimre ekkor kezdődött el az igazi történelemóra. A mezőségi út védelmére épült 13. századi erődítménnyel kezdődően, Dobó István erdélyi raboskodásán, Izabella királynén, a Báthoryakon, a Rákóczikon keresztül az örmények letelepedéséig, és a város általuk való felvirágoztatásáig. Szó esett a lovát ugrató, szemöldökét összevonó Rózsa Sándor ottani raboskodásáról is.
A gyermek számára természetes, hogy apja mindent tud, minden kérdésre van elfogadható, sőt tanító, nevelő válasza. Az is természetesnek tűnt, hogy tudja: mi van a vonatból látható nagy épület mögött. Mesélt a belső udvarról, a hátsó épületekről, a bútorgyárról, arról, hogy ott milyen gyönyörű bútorok készülnek. Olyanok, amelyeket sem a kiállításon, sem pedig a bútorüzletben nem lehet látni. Azt is elmesélte, hogy a börtönigazgató irodájában csodálatos mahagóni irodabútor van, ami szintén ott készült.
A kíváncsiskodó gyermek-kérdésre elmesélte: hogyan készül a legszebb furnérozott bútor, hogyan válogatják ki a furnért, hogyan ragasztják fel, tömítik havasi-krétaporral, hogyan fényezik. Azt is elmesélte, hogy egyszer ott bent, egy fiatal rab hogyan segített társain. Minden munkafázist időben is normáztak. Egy egyszerű műveletet, ami nem egészen egy percet venne igénybe, hihetetlen kapkodással 10 percen keresztül végzett, és a bokáját rugdosó rabtársai csak felénél vették észre, hogy a semmihez sem értő normatőrt az ujja köré csavarva társain segít.
Mindezt olyan átéléssel tudta elmesélni egyes szám harmadik személyben, hogy csak később, amikor már arról is beszélt, hogy a bennlevőket két csoportra osztotta a hátukon levő felirat – közbűntényesekre és politikai elítéltekre –, akkor kezdett felmerülni bennem az a gondolat, hogy a semleges narrátor szerepénél jobban illik Rá a főszerep.
Nyíltan 1984 nyarán beszélt minderről nekem, amikor lelkész-továbbképző tanfolyamon több 56-os társával találkozott. Hirtelen belecsöppentem egy olyan beszélgetésbe, melyet – szerinte – igazán csak akkor érthettem meg, ha az előzményeket tisztán látom; ekkorra azonban már félszavakból is megértettem: miről is van, ... volt szó.
Hogyan élte meg Ő, mint 56-os, amit el kellett szenvednie?
Mindig úgy beszélt róla, hogy abból kiérzett: ez valahol az Ő szolgálatának része volt. Minden szolgálatnak van könnyű és van nagyon nehéz része. Vannak kellemes emlékek, de vannak olyanok is, amit nem szívesen idéz fel az ember. Három dolgot említenék. Először, hogy évtizedeken keresztül nem ment Szamosújvárra. Másodszor: betegesen viszolygott – a vonatjegyet kivéve – minden vásárlástól. Harmadszor: még tizenéves koromban nagyon határozottan megkért arra, hogy ne írjak zöld tintával. Az első mindenki számára érthető. A második az, hogy a budapesti harcokban lelőttek két teológiai hallgatót. Itteni kollégáik azzal tudták kifejezni együttérzésüket, hogy vásároltak egy tekercs fekete szalagot, egy doboz gombostűt. Így gyászolták meg elesett bajtársaikat. A harmadikat csak felnőttként értettem meg. A vizsgálóbíró meglobogtatott előtte egy zöld tintával írt jelentést, amely részletesen leírta a kolozsvári teológián végbemenő eseményeket. Ennek alapján ítélték 14 év kényszermunkára, melyből öt és felet letöltött a szamosújvári börtönben.
Számomra mit jelentett az 56-os örökség?
1989 decemberében kisebb házkutatást tartottunk otthon. Pár centinyi piros-sárga-kék szalagot keresünk a házban, mert Édesapámmal együtt úgy éreztük: ott van a helyem a városháza udvarára tömörülő fiatalok között. Szalagot természetes módon nem találtunk, de egy régi „pionír-nyakkendő” előkerült valahonnan, amiről Édesanyám levette az alig látható, keskeny szalagot. Büszkén felkötöttem és mentem. Mentem, mert tudtam: ott a helyem a többiek között. Mentem, mert áthatott a tenniakarás. Fiatalos lendülettel őriztük a vízművet, a Nagyszamos hídját, a városházát, a forradalmat, a változást, a szabadságot, melyet nem vertek le, nem fojtottak vérbe... de elloptak tőlünk.
Más-e ötvenhatos szülő gyermeke lenni? Tovább lehet-e vinni valamit az örökségből?
Mindkét kérdésre a válasz IGEN. Más 56-os szülő gyermeke lenni. Más, mert másfajta örökséggel a tarsolyunkban indulhattunk el. Nem fagyos nyugalommal, nem lehajtott fővel bujkálva, nem szemforgatva megalázkodva, és kiszolgálva az elnyomó rendszert; hanem emelt fővel, a jövőbe tekintve, Abban bízva, aki mindenkor erőt ad a zsarnok láncát letépni.
Értékelhető-e az 56-osok vállalása?
Igen értékelhető. Nem azok számára, akik legyintenek az 1956-os forradalom hallatán, akiket nem érdekelnek az ilyen témájú megemlékezések, rendezvények. Értékelhető azok számára, akik azt a szikrát látják bennük, ami újra lángra lobbantotta a szabadságvágyat, az igazságra való szomjazást.
Megérte?
Erre a kérdésre nem tudok, de nem is szeretnék válaszolni. Ezt a kérdést csak 56-osok válaszolhatják meg. Ők érzik igazán a kérdés súlyát, ők tudják a választ.
A következő generáció képviselőjeként annyit mondhatok, hogy a Krisztus utáni első két évszázad keresztyén tanítói, mártírjai felelősségteljes szolgálatvállalása, szenvedése nélkül az evangélium nem jutott volna el hozzánk. Az 56-osok bátor, néha meggondolatlanul merész fellépése, vállalása nélkül nem haladt volna így előre a világ. Lehet, ma is a világ legokosabb emberét éltetnénk kényszerűen városunk terein; még kimondani sem lehetne, nemhogy leírni erdélyi településeink magyar nevét; még mindig ellenforradalomnak neveznék a zsarnokság megdöntését célzó 56-os forradalmat.
Mit tanácsoltam volna mai fejjel, ha tehettem volna 56-ban?
Ha ott lettem volna – akkor, mai fejjel is – valószínű, hogy megvásároltam volna a tekercs fekete szalagot. Elmentem volna színházba az akkori kollégákkal, zsebemben a kicsavart biztosítékokkal, hogy a sötétség miatt ne tudják megtartani a Teológián a budapesti eseményeket elítélő gyűlést. Másnap pedig utolsó pénzemen is megvettem volna az akkori magyar napilap minden példányát, melyben az jelent meg, hogy előző délután megtartották a tiltakozó gyűlést; és akkori kollégákkal együtt álltam volna körül az újságból rakott lobogó máglyát a Teológia udvarán.
Megérte-e? Ők megtették. Vasfüggönyön, szögesdróton, szuronyerdőn keresztül kezet nyújtottak a budapesti bajtársaknak. Ők tudták milyen az összefogás. Ők tudták, hogy csak összefogva lehet előbbre jutni, kitűzött célokat elérni.
Őket ismerve tudom, hogy mit mondanának ma nekünk. Nincs vasfüggöny, a szögesdrótot feltekerték, a szuronyokból hasznos tárgyakat kovácsoltak, áthághatatlan akadályokat sem kell áthidalni egy baráti kézfogásért. Tegyünk félre mindent, ami elválasztana egymástól és engedjük bennünk lángolni az 56-osok tüzét; fogjunk össze és mutassuk meg a világnak: vagyunk, leszünk, és tudunk együtt munkálkodni a város jólétén, amely a mi jólétünk is.
Péter Csaba református lelkipásztor-tanár
Elhangzott 2011. október 23-án a Heltai Alapítvány 56-os megemlékezésén.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. szeptember 14.
Számvetés a Céhtörténeti múzeumból
Tanintézményekben, kulturális intézményekben a nyári nagyvakáció, szünet, szabadságok után szeptemberben kezdődik az „új év”. A múzeumban is ilyenkor kell számvetést készíteni...
A kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum eseményekben gazdag évet, éveket tud maga mögött. A már hagyományossá vált képzőművészeti kiállítások mellett a néprajzi-történelmi jellegű szakmai kiállításokat is rendszeresíteni próbáljuk. 2006/2007-ben kezdődtek azok a gyűjtések, amelyek eredményeképpen az intézmény szakmailag is elismert, saját kiállításokat tudott szervezni a kézdivásárhelyi polgári kultúra, polgári értékek bemutatására. 2007-ben Jó ruhában járni-kelni címmel viselettörténeti kiállítást szerveztük, 2009-ben pedig a zabolai Csángó Múzeummal közösen a Békebeli otthonok – Polgári lakáskultúra Háromszéken a 19–20. század fordulóján című kiállításunkat. Mindkét kiállítást sikerült vándoroltatni, más településeken is bemutatni. Viselettörténeti kiállításunk Magyarország több településén képviselte sikeresen városunkat: Várpalotán, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban, majd az egri Dobó István Vármúzeumban. A polgári lakásbelsőt bemutató kiállítás jelenleg a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban látogatható, ősszel pedig a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum fogadja be. Mindkét kiállításhoz, de a jövőben tervezett kiállításokhoz is jelentős tárgyadományokkal, illetve kölcsönzéssel járultak hozzá Kézdivásárhely lakói, akik féltve és tisztelettel őrzött családi emlékeiket, generációkról generációkra hagyományozott örökségük darabjait, olykor egész tárgyegyütteseket adományoztak a múzeumnak, közkinccsé téve ezeket. 2008-tól a múzeum gyűjteménye jelentősen gyarapodott, összesen 948 tárgy került a leltárunkba. Tematikus lebontásban a történelmi leltárba 14 új darabot soroltunk, a néprajziba 645-öt, a képzőművészetibe 83-at, 5 dokumentumot és 201 fotót kaptunk. Évek szerinti elosztásban 2008-ban 62 tárggyal gyarapodtunk, 2009-ben 477 tárgyat adományoztak, 2010-ben 181-et, 2011-ben 209-et, 2012-ben eddig 22-t. Ezeket ezúton is szeretnénk megköszönni az ötvennél több adományozónak. A múzeum a továbbiakban is folytatja a gyűjtőmunkát, főként étkezési szokások, polgári lakásbelső témakörben. Szívesen, köszönettel fogadunk a korral, témával kapcsolatos tárgyakat, fotókat, dokumentumokat. Rendezvényeinkre, kiállításainkra ezután is szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt!
DIMÉNY ERIKA muzeológus
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tanintézményekben, kulturális intézményekben a nyári nagyvakáció, szünet, szabadságok után szeptemberben kezdődik az „új év”. A múzeumban is ilyenkor kell számvetést készíteni...
A kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum eseményekben gazdag évet, éveket tud maga mögött. A már hagyományossá vált képzőművészeti kiállítások mellett a néprajzi-történelmi jellegű szakmai kiállításokat is rendszeresíteni próbáljuk. 2006/2007-ben kezdődtek azok a gyűjtések, amelyek eredményeképpen az intézmény szakmailag is elismert, saját kiállításokat tudott szervezni a kézdivásárhelyi polgári kultúra, polgári értékek bemutatására. 2007-ben Jó ruhában járni-kelni címmel viselettörténeti kiállítást szerveztük, 2009-ben pedig a zabolai Csángó Múzeummal közösen a Békebeli otthonok – Polgári lakáskultúra Háromszéken a 19–20. század fordulóján című kiállításunkat. Mindkét kiállítást sikerült vándoroltatni, más településeken is bemutatni. Viselettörténeti kiállításunk Magyarország több településén képviselte sikeresen városunkat: Várpalotán, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban, majd az egri Dobó István Vármúzeumban. A polgári lakásbelsőt bemutató kiállítás jelenleg a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban látogatható, ősszel pedig a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum fogadja be. Mindkét kiállításhoz, de a jövőben tervezett kiállításokhoz is jelentős tárgyadományokkal, illetve kölcsönzéssel járultak hozzá Kézdivásárhely lakói, akik féltve és tisztelettel őrzött családi emlékeiket, generációkról generációkra hagyományozott örökségük darabjait, olykor egész tárgyegyütteseket adományoztak a múzeumnak, közkinccsé téve ezeket. 2008-tól a múzeum gyűjteménye jelentősen gyarapodott, összesen 948 tárgy került a leltárunkba. Tematikus lebontásban a történelmi leltárba 14 új darabot soroltunk, a néprajziba 645-öt, a képzőművészetibe 83-at, 5 dokumentumot és 201 fotót kaptunk. Évek szerinti elosztásban 2008-ban 62 tárggyal gyarapodtunk, 2009-ben 477 tárgyat adományoztak, 2010-ben 181-et, 2011-ben 209-et, 2012-ben eddig 22-t. Ezeket ezúton is szeretnénk megköszönni az ötvennél több adományozónak. A múzeum a továbbiakban is folytatja a gyűjtőmunkát, főként étkezési szokások, polgári lakásbelső témakörben. Szívesen, köszönettel fogadunk a korral, témával kapcsolatos tárgyakat, fotókat, dokumentumokat. Rendezvényeinkre, kiállításainkra ezután is szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt!
DIMÉNY ERIKA muzeológus
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. december 27.
Harina – a mezőségi bazilika
A gyér reggeli ködből bomlott ki az ősz ezer árnyalatában pompázó mezőségi táj. A színpompás háttérből hófehéren magasodott utunk első állomása, a harinai evangélikus templom, az Erdély legkorábbi műemlékének számító román stílusú mezőségi bazilika. A többszintes, különleges formájú, "égbe nyúló" templomot bencés szerzetesek alapították. A tatárjárás pusztította el a települést, s sodorta el a bencéseket kolostorukkal együtt. A későbbiekben Harina volt püspöki és királyi birtok, Luxemburgi Zsigmond 1411-ben adományozta a Kacsics nemzetségből származó Farkas Tamásnak, aki évszázadokig birtokolta a települést, s nevét Harinai Farkasként használta. A reformációt követően került az evangélikus egyház birtokába, s 1834-ben földrengés rongálta meg. A nagyszebeni evangélikus konzisztórium többször kérte a helyreállítását, majd lebontották a megrongálódott épületrészeket, s hosszú huzavona után 1898-ra újították fel.
1995–99 között Hermann Fabini építész közreműködésével a besztercei Creative Group restaurálta a mezőségi tájban különlegesen ható gyönyörű templomot, amelyet András Péter besztercei református lelkész mutatott be. Kulcsát az egykori szász település vegyes házasságban élő utolsó evangélikus lakója őrzi. A kéttornyos, arányaival a gótikát idéző templom belsejét szép színes textilkiállítás tette hangulatossá.
Cegőtelke – földbe szúrt kard és pajzs
Harináról Cegőtelkére vezetett az út. A református temetőben 68 lépcsőfokon értünk fel a Lármafa találkozók emlékét idéző kopjafák között az emlékműhöz, amely a temetődomb legmagasabb pontján (504 méter) a cserhalmi csatát idézi. Kolozsi Tibor képzőművész alkotásának történetét Pásztor Loránd Zsolt református lelkész ismertette. A sok apró márványdarabból földbe szúrt kard és pajzs rajzolódik ki oldalán kereszttel s a legenda jeleneteit ábrázoló domborművel. Az emlékművet Beder Tibor, a Julianus Alapítvány vezetőjének kezdeményezésére a cegőtelki öregfiúk Cserhalom Művelődési Egyesülete állíttatta nagy nehézségek árán, s Erdély püspökei avatták fel 1998-ban. Tövéből a Kerlésen levő Cserhalomra látni, az egykori csatatérre, ahol a korábban ellenséges viszonyban levő Salamon király, Géza és László herceg összefogásával 1068-ban sikerült visszaverni a magyarságot veszélyeztető betörő pogányokat. A később szentté avatott László herceg hőstettéből, amelynek során a kun vezért legyőzve megmentette a magyar lányt, legenda született, s Vörösmarty Mihály, majd Juhász Gyula foglalta versbe a hajdani csata történetet. A legendák forrásától indul vagy zárul minden évben a Lármafa találkozó. Célja: összefogni azon települések lakóit Erdélytől a Felvidéken, Kárpátalján át, amelyek templomában freskók őrzik a határok védőszentjeként tisztelt Szent László király emlékét.
Árokalja – gázcsövekkel átszúrt címerek
Árokalján (Arcalia) különleges szépségében látható a gr. Bethlen Béla által a XIX. század végén mór-bizánci stílusban építtetett kastély, amely vörös gömbkupoláival, nyolcszögű sarokpavilonjaival az ezeregyéjszaka varázslatos hangulatát idézi. A birtok Bánffy Klárának a Bethlen Ádámmal kötött házassága révén került a Bethlen család tulajdonába, s gr. Bethlen János virágoztatta fel. A Sajót elterelte, az épület köré angolparkot varázsolt, nemes szőlő- és gyümölcsfákat telepített, virágházat épített, híres ménest tartott, aminek szépségét gazdatisztje, Iklandi György László versben örökítette meg (1811). 1803-ban az egész község leégett, s a házak újjáépítését, a szász evangélikus templom felújítását, a torony építését a gróf támogatta, s templomot építtetett a görög katolikusoknak. A bőkezű főúr és felesége, br. Wesselényi Zsuzsa síremléke a kastély kertjében látható. Az utolsó tulajdonost, gr. Bethlen (III.) Balázst 1949-ben telepítették kényszerlakhelyre. A kastély berendezését a környező falvak lakói hordták szét, a könyveket elégették, az egzotikus fák egy részét a helybeli romák tüzelték el. Üzlet, pionírtábor, mezőgazdasági gépállomás működött a kastélyban, 1963-tól kerül a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem használatába, majd 1999-től a tulajdonába, de egy Bethlen-leszármazott ma is pereli az egyetemtől és a polgármesteri hivataltól. Az egyetem, amely Regionális Frankofón Központot rendezett be a kastélyban, 1997-ben restauráltatta, így ma teljes szépségében látható az épület. Bár belépti díjat váltunk, a látogatót nem szívesen fogadják. Egy barátságtalan hölgy megtiltja, hogy a mellékhelyiségeket használjuk, s szigorúan csendre int, miközben a diákok esznek és sziesztáznak. Mivel a kastélyba sem léphetünk be, körbejárjuk az épületet. Így vesszük észre, hogy az oldalsó részen pontosan az egymás mellett levő, kőből faragott címereken keresztül vezették ki a központi fűtés kéményeit, s a kijövő égésterméktől, gőztől feketés penész lepi be azokat. Ez lenne a műemlékvédelem – változik meg a tulajdonosról és a Beszterce megyei műemlékvédőkről a bel- és külföldi vendégekből álló csoport véleménye, s az árokalji kastélyból rossz szájízzel távozunk.
Somkerék – Bölöni Sámuel átka
Mindenért kárpótol Somkerék. A Beszterce és Dés között fekvő falu református temploma arányos méreteivel, sarkain kövekkel kirakva, zsindellyel fedett tetőzetével és haranglábra emlékeztető, csúcsíves ablakú, erkélyes tornyával lélegzetelállítóan szép látvány. Ráadásul bőven van ideje csodálkozni a látogatónak, hisz az épületet megkerülve a délre nyíló csúcsos diadalíves ajtón jutunk be a templomhajóba. Történetét Felszegi Imre lelkipásztor mondja el, s minden látogató egy jól megszerkesztett ismertetőt kap ajándékba. A Szűz Mária tiszteletére emelt templom építésének pontos ideje homályba vész, először 1327-ben említik. 1553-ban Országgyűlés színhelye volt Dobó István részvételével. 1602-03-ban Basta hajdúi pusztították el a községgel együtt, 1661-ben a török-tatár hadak dúlták fel Somkeréket, az 1700-as években átvonulnak a kurucok, majd a labancok is, akik felgyújtották a falut. Ennyi viszontagság után gróf Árva Bánffy Mária 1744-ben minden néven nevezendő jövedelmét felajánlja, hogy a somkeréki templom mind kívülről, mind belülről tornyostól együtt újraépüljön, s "tisztességes székek" készüljenek abba. 1761-ben idős Umling Lőrinc festi a kazettás mennyezetet, a bútorokat, az úrasztalát, a szószékkoronát, az énekhirdetőt valamint a karzatot, amelyen a keltezés is olvasható. A lelkész, akire a templom építésének felügyeletét bízta az adakozó grófnő, Bölöni Sámuel, 63 évet szolgált Somkeréken. Mivel tapasztalnia kellett, hogy a török-tatár dúlás után vegyes lakosságúvá váló falu lakói kezdik elfelejteni anyanyelvüket, ünnepélyesen átkot mondott arra a magyarra minden időben, "ki a maga nemzetségét megutálja, s a maga nyelvét nem szereti". Somkeréken megmaradtak a hívek, s a mindenkori lelkipásztorok iránti tiszteletet jelzi, hogy a jótevőknek emelt emléktábla mellett az ő emléküket is kegyelettel őrzik.
Szentbenedek – a pusztulás világa
A Dés melletti Szentbenedeken csak a romok maradtak a Kornis grófoknak a II. világháborúig épen álló kastélyából. Jókai Mór 1877-ben ötletessége, tetőzetének játékos formái, belső díszeinek gazdagsága miatt nevezte "szembetűnően erdélyi alkotásnak". Ma a pálosok fekete madonnájától megfosztott kaputorony előtt álló két szomorú egyszarvú már csak a szemetet "őrzi", amit a várárokba illetve a beomlott pincékbe hordtak a település lakói, sőt még az árkádos fedett kútba is. A kaputorony mögötti épületből a boltozatos pincébe beomlott téglák, kövek maradtak. A Kornisok többször felújították, korszerűsítették a kastélyt. Az 1900-as évek elején III. Károly vizet és telefont vezettetett, s villanyerőművet építtetett, hogy árammal lássa el az épületet, s ő tette lakhatóvá az új kastélyt is. IV. Kornis Károlynak 1944-ben kellett elhagynia az épületet, s azt követően a kastélyt kifosztották, majd hagyták tönkremenni. A tiszafából faragott lépcsőket, a festett mennyezetet elégették, a bútorokat, a berendezést elhordták, a sok ezer könyvet a Szamosba dobták, s elpusztult Európa legnagyobb magánkézben levő madár- és madártojás-gyűjteménye is. Mára már beomlott az évekig iskolának használt új kastély fedélzete is, s a szép fekvésű telket az enyészet vette birtokába.
Bonchida – az újjáépítés jegyében
Késő délután érünk az erdélyi Versailles-nak tartott bonchidai Bánffy-kastély kapujához. Bár a II. világháború óta, amikor a visszavonuló németek felrobbantották, a 16. század közepétől négy évszázadon át épített kastélyegyüttesből csak a romok maradtak, megnyugtató látvány, hogy őrzik, környéke, udvara tiszta, rendezett, s az épületek restaurálása is folyamatban van. A reneszánsz és a barokk jegyeit magán viselő kastély megmaradt romjaiból, a már részben újrafedett, romantikus, neogótikus főépület még ablaktalan belső tereiből, a félkör alakban épült istállók falaiból, a kapuépületben kiállított szobormaradványokból egy kis fantáziával, no meg az olvasmányélményeket is hozzáadva következtetni lehet, hogy milyen értékek mentek tönkre. A gyönyörű berendezés mellett elpusztult a könyvtár, a képtár s Erdély legjelentősebb XVIII. századi szoborgyűjteménye. A Marokkóban élő Bánffy Katalintól a Transylvania Trust Alapítvány koncesszionálta 49 évre a kastélyt, és nemzetközi pályázatok révén elkezdődött a hosszú távú felújítás, amelynek alapját a Románia és Magyarország művelődési minisztériumai által aláírt egyezség képezi. A kívül- belül megújult Miklós-kastélyban Nemzetközi Épületfelújító Szakképző Központ működik az Egyesült Királyság Történeti Épületfelújítási Intézete támogatásával. A központban szakembereket készítenek fel a hagyományos módszerekkel, építőanyagokkal történő műemlék-felújításra, közben folyik a kastély helyreállítása, amely a világ legveszélyeztetettebb épületeinek listáján szerepel. 2008-ban pedig Europa Nostra díjjal ismerték el a központot működtetők munkáját.
Válaszút – az erdélyi gyönyörű gyűjtemény
Az utolsó állomás, Válaszút, a reménység helyszíne. Először is azért, mert az anyanyelvi oktatás lehetőségét biztosítja közel száz mezőségi kisgyermeknek, akik olyan falvakból származnak, ahol megszűnt a magyar iskola. A Kallós Alapítvány bentlakásos iskolájában nemcsak szóbeli és zenei anyanyelvünkre oktatják a gyermekeket, hanem az állami oktatásból hiányzó népművészeti ismeretekre is. Ehhez jelent kiváló szemléltetőeszközt a Kallós-kúriában berendezett néprajzi múzeum, amely a mezőségi, kalotaszegi, csángó népművészet legszebb darabjai mellett az erdélyi szászok sajátos népi alkotásait is bemutatja. A romos állapotban visszakapott egykori vadászkastély kívül-belül megújulva egyedi, különleges élményt jelent. A Kallós- archívum mellett az eredeti bútorokkal, népi kerámiákkal, viselettel és kézimunkákkal mintaszerűen berendezett szobák az erdélyi és különösképpen a mezőségi népművészet páratlan gazdagságát bizonyítják. Jó lenne hosszan elidőzni a nyolc helyiségben látható válaszúti, belső- mezőségi, széki, kalotaszegi, csángó gyűjtemény darabjai között (a nyolc helyiségben és a raktárakban nyolcezer tárgyat őriznek), de késő van, indulni kell. Ám Válaszútra annak, aki először látta Erdély egyik legszebb múzeumát, vissza kell térnie. Annak pedig, aki erdélyinek vallja magát, egyszer legalább el kell mennie oda.
Pozitív és negatív élmények kavarognak bennünk, amikor visszaindulunk Besztercére, s körülvesz a szépet és a rútat is beborító mezőségi éjszaka.
Ötvös József
Az EPMSZ Erdélyi Körének konferenciája a besztercei szász evangélikus templomban tartott vasárnap délelőtti istentisztelettel zárult, amelyen Ötvös József, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkésze hirdette az igét.
Népújság (Marosvásárhely)
A gyér reggeli ködből bomlott ki az ősz ezer árnyalatában pompázó mezőségi táj. A színpompás háttérből hófehéren magasodott utunk első állomása, a harinai evangélikus templom, az Erdély legkorábbi műemlékének számító román stílusú mezőségi bazilika. A többszintes, különleges formájú, "égbe nyúló" templomot bencés szerzetesek alapították. A tatárjárás pusztította el a települést, s sodorta el a bencéseket kolostorukkal együtt. A későbbiekben Harina volt püspöki és királyi birtok, Luxemburgi Zsigmond 1411-ben adományozta a Kacsics nemzetségből származó Farkas Tamásnak, aki évszázadokig birtokolta a települést, s nevét Harinai Farkasként használta. A reformációt követően került az evangélikus egyház birtokába, s 1834-ben földrengés rongálta meg. A nagyszebeni evangélikus konzisztórium többször kérte a helyreállítását, majd lebontották a megrongálódott épületrészeket, s hosszú huzavona után 1898-ra újították fel.
1995–99 között Hermann Fabini építész közreműködésével a besztercei Creative Group restaurálta a mezőségi tájban különlegesen ható gyönyörű templomot, amelyet András Péter besztercei református lelkész mutatott be. Kulcsát az egykori szász település vegyes házasságban élő utolsó evangélikus lakója őrzi. A kéttornyos, arányaival a gótikát idéző templom belsejét szép színes textilkiállítás tette hangulatossá.
Cegőtelke – földbe szúrt kard és pajzs
Harináról Cegőtelkére vezetett az út. A református temetőben 68 lépcsőfokon értünk fel a Lármafa találkozók emlékét idéző kopjafák között az emlékműhöz, amely a temetődomb legmagasabb pontján (504 méter) a cserhalmi csatát idézi. Kolozsi Tibor képzőművész alkotásának történetét Pásztor Loránd Zsolt református lelkész ismertette. A sok apró márványdarabból földbe szúrt kard és pajzs rajzolódik ki oldalán kereszttel s a legenda jeleneteit ábrázoló domborművel. Az emlékművet Beder Tibor, a Julianus Alapítvány vezetőjének kezdeményezésére a cegőtelki öregfiúk Cserhalom Művelődési Egyesülete állíttatta nagy nehézségek árán, s Erdély püspökei avatták fel 1998-ban. Tövéből a Kerlésen levő Cserhalomra látni, az egykori csatatérre, ahol a korábban ellenséges viszonyban levő Salamon király, Géza és László herceg összefogásával 1068-ban sikerült visszaverni a magyarságot veszélyeztető betörő pogányokat. A később szentté avatott László herceg hőstettéből, amelynek során a kun vezért legyőzve megmentette a magyar lányt, legenda született, s Vörösmarty Mihály, majd Juhász Gyula foglalta versbe a hajdani csata történetet. A legendák forrásától indul vagy zárul minden évben a Lármafa találkozó. Célja: összefogni azon települések lakóit Erdélytől a Felvidéken, Kárpátalján át, amelyek templomában freskók őrzik a határok védőszentjeként tisztelt Szent László király emlékét.
Árokalja – gázcsövekkel átszúrt címerek
Árokalján (Arcalia) különleges szépségében látható a gr. Bethlen Béla által a XIX. század végén mór-bizánci stílusban építtetett kastély, amely vörös gömbkupoláival, nyolcszögű sarokpavilonjaival az ezeregyéjszaka varázslatos hangulatát idézi. A birtok Bánffy Klárának a Bethlen Ádámmal kötött házassága révén került a Bethlen család tulajdonába, s gr. Bethlen János virágoztatta fel. A Sajót elterelte, az épület köré angolparkot varázsolt, nemes szőlő- és gyümölcsfákat telepített, virágházat épített, híres ménest tartott, aminek szépségét gazdatisztje, Iklandi György László versben örökítette meg (1811). 1803-ban az egész község leégett, s a házak újjáépítését, a szász evangélikus templom felújítását, a torony építését a gróf támogatta, s templomot építtetett a görög katolikusoknak. A bőkezű főúr és felesége, br. Wesselényi Zsuzsa síremléke a kastély kertjében látható. Az utolsó tulajdonost, gr. Bethlen (III.) Balázst 1949-ben telepítették kényszerlakhelyre. A kastély berendezését a környező falvak lakói hordták szét, a könyveket elégették, az egzotikus fák egy részét a helybeli romák tüzelték el. Üzlet, pionírtábor, mezőgazdasági gépállomás működött a kastélyban, 1963-tól kerül a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem használatába, majd 1999-től a tulajdonába, de egy Bethlen-leszármazott ma is pereli az egyetemtől és a polgármesteri hivataltól. Az egyetem, amely Regionális Frankofón Központot rendezett be a kastélyban, 1997-ben restauráltatta, így ma teljes szépségében látható az épület. Bár belépti díjat váltunk, a látogatót nem szívesen fogadják. Egy barátságtalan hölgy megtiltja, hogy a mellékhelyiségeket használjuk, s szigorúan csendre int, miközben a diákok esznek és sziesztáznak. Mivel a kastélyba sem léphetünk be, körbejárjuk az épületet. Így vesszük észre, hogy az oldalsó részen pontosan az egymás mellett levő, kőből faragott címereken keresztül vezették ki a központi fűtés kéményeit, s a kijövő égésterméktől, gőztől feketés penész lepi be azokat. Ez lenne a műemlékvédelem – változik meg a tulajdonosról és a Beszterce megyei műemlékvédőkről a bel- és külföldi vendégekből álló csoport véleménye, s az árokalji kastélyból rossz szájízzel távozunk.
Somkerék – Bölöni Sámuel átka
Mindenért kárpótol Somkerék. A Beszterce és Dés között fekvő falu református temploma arányos méreteivel, sarkain kövekkel kirakva, zsindellyel fedett tetőzetével és haranglábra emlékeztető, csúcsíves ablakú, erkélyes tornyával lélegzetelállítóan szép látvány. Ráadásul bőven van ideje csodálkozni a látogatónak, hisz az épületet megkerülve a délre nyíló csúcsos diadalíves ajtón jutunk be a templomhajóba. Történetét Felszegi Imre lelkipásztor mondja el, s minden látogató egy jól megszerkesztett ismertetőt kap ajándékba. A Szűz Mária tiszteletére emelt templom építésének pontos ideje homályba vész, először 1327-ben említik. 1553-ban Országgyűlés színhelye volt Dobó István részvételével. 1602-03-ban Basta hajdúi pusztították el a községgel együtt, 1661-ben a török-tatár hadak dúlták fel Somkeréket, az 1700-as években átvonulnak a kurucok, majd a labancok is, akik felgyújtották a falut. Ennyi viszontagság után gróf Árva Bánffy Mária 1744-ben minden néven nevezendő jövedelmét felajánlja, hogy a somkeréki templom mind kívülről, mind belülről tornyostól együtt újraépüljön, s "tisztességes székek" készüljenek abba. 1761-ben idős Umling Lőrinc festi a kazettás mennyezetet, a bútorokat, az úrasztalát, a szószékkoronát, az énekhirdetőt valamint a karzatot, amelyen a keltezés is olvasható. A lelkész, akire a templom építésének felügyeletét bízta az adakozó grófnő, Bölöni Sámuel, 63 évet szolgált Somkeréken. Mivel tapasztalnia kellett, hogy a török-tatár dúlás után vegyes lakosságúvá váló falu lakói kezdik elfelejteni anyanyelvüket, ünnepélyesen átkot mondott arra a magyarra minden időben, "ki a maga nemzetségét megutálja, s a maga nyelvét nem szereti". Somkeréken megmaradtak a hívek, s a mindenkori lelkipásztorok iránti tiszteletet jelzi, hogy a jótevőknek emelt emléktábla mellett az ő emléküket is kegyelettel őrzik.
Szentbenedek – a pusztulás világa
A Dés melletti Szentbenedeken csak a romok maradtak a Kornis grófoknak a II. világháborúig épen álló kastélyából. Jókai Mór 1877-ben ötletessége, tetőzetének játékos formái, belső díszeinek gazdagsága miatt nevezte "szembetűnően erdélyi alkotásnak". Ma a pálosok fekete madonnájától megfosztott kaputorony előtt álló két szomorú egyszarvú már csak a szemetet "őrzi", amit a várárokba illetve a beomlott pincékbe hordtak a település lakói, sőt még az árkádos fedett kútba is. A kaputorony mögötti épületből a boltozatos pincébe beomlott téglák, kövek maradtak. A Kornisok többször felújították, korszerűsítették a kastélyt. Az 1900-as évek elején III. Károly vizet és telefont vezettetett, s villanyerőművet építtetett, hogy árammal lássa el az épületet, s ő tette lakhatóvá az új kastélyt is. IV. Kornis Károlynak 1944-ben kellett elhagynia az épületet, s azt követően a kastélyt kifosztották, majd hagyták tönkremenni. A tiszafából faragott lépcsőket, a festett mennyezetet elégették, a bútorokat, a berendezést elhordták, a sok ezer könyvet a Szamosba dobták, s elpusztult Európa legnagyobb magánkézben levő madár- és madártojás-gyűjteménye is. Mára már beomlott az évekig iskolának használt új kastély fedélzete is, s a szép fekvésű telket az enyészet vette birtokába.
Bonchida – az újjáépítés jegyében
Késő délután érünk az erdélyi Versailles-nak tartott bonchidai Bánffy-kastély kapujához. Bár a II. világháború óta, amikor a visszavonuló németek felrobbantották, a 16. század közepétől négy évszázadon át épített kastélyegyüttesből csak a romok maradtak, megnyugtató látvány, hogy őrzik, környéke, udvara tiszta, rendezett, s az épületek restaurálása is folyamatban van. A reneszánsz és a barokk jegyeit magán viselő kastély megmaradt romjaiból, a már részben újrafedett, romantikus, neogótikus főépület még ablaktalan belső tereiből, a félkör alakban épült istállók falaiból, a kapuépületben kiállított szobormaradványokból egy kis fantáziával, no meg az olvasmányélményeket is hozzáadva következtetni lehet, hogy milyen értékek mentek tönkre. A gyönyörű berendezés mellett elpusztult a könyvtár, a képtár s Erdély legjelentősebb XVIII. századi szoborgyűjteménye. A Marokkóban élő Bánffy Katalintól a Transylvania Trust Alapítvány koncesszionálta 49 évre a kastélyt, és nemzetközi pályázatok révén elkezdődött a hosszú távú felújítás, amelynek alapját a Románia és Magyarország művelődési minisztériumai által aláírt egyezség képezi. A kívül- belül megújult Miklós-kastélyban Nemzetközi Épületfelújító Szakképző Központ működik az Egyesült Királyság Történeti Épületfelújítási Intézete támogatásával. A központban szakembereket készítenek fel a hagyományos módszerekkel, építőanyagokkal történő műemlék-felújításra, közben folyik a kastély helyreállítása, amely a világ legveszélyeztetettebb épületeinek listáján szerepel. 2008-ban pedig Europa Nostra díjjal ismerték el a központot működtetők munkáját.
Válaszút – az erdélyi gyönyörű gyűjtemény
Az utolsó állomás, Válaszút, a reménység helyszíne. Először is azért, mert az anyanyelvi oktatás lehetőségét biztosítja közel száz mezőségi kisgyermeknek, akik olyan falvakból származnak, ahol megszűnt a magyar iskola. A Kallós Alapítvány bentlakásos iskolájában nemcsak szóbeli és zenei anyanyelvünkre oktatják a gyermekeket, hanem az állami oktatásból hiányzó népművészeti ismeretekre is. Ehhez jelent kiváló szemléltetőeszközt a Kallós-kúriában berendezett néprajzi múzeum, amely a mezőségi, kalotaszegi, csángó népművészet legszebb darabjai mellett az erdélyi szászok sajátos népi alkotásait is bemutatja. A romos állapotban visszakapott egykori vadászkastély kívül-belül megújulva egyedi, különleges élményt jelent. A Kallós- archívum mellett az eredeti bútorokkal, népi kerámiákkal, viselettel és kézimunkákkal mintaszerűen berendezett szobák az erdélyi és különösképpen a mezőségi népművészet páratlan gazdagságát bizonyítják. Jó lenne hosszan elidőzni a nyolc helyiségben látható válaszúti, belső- mezőségi, széki, kalotaszegi, csángó gyűjtemény darabjai között (a nyolc helyiségben és a raktárakban nyolcezer tárgyat őriznek), de késő van, indulni kell. Ám Válaszútra annak, aki először látta Erdély egyik legszebb múzeumát, vissza kell térnie. Annak pedig, aki erdélyinek vallja magát, egyszer legalább el kell mennie oda.
Pozitív és negatív élmények kavarognak bennünk, amikor visszaindulunk Besztercére, s körülvesz a szépet és a rútat is beborító mezőségi éjszaka.
Ötvös József
Az EPMSZ Erdélyi Körének konferenciája a besztercei szász evangélikus templomban tartott vasárnap délelőtti istentisztelettel zárult, amelyen Ötvös József, a marosvásárhelyi Vártemplom lelkésze hirdette az igét.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. március 3.
Barátkozós történelemkönyv románoknak
Kolozsváron mutatták be azt a kötetet, amely a kompromisszumkészség erős jeleit mutatva igyekszik a román és magyar társadalmat, a román és magyar történelmi nézeteket közelíteni egymáshoz. Az O istorie a maghiarilor kiadvány mögött álló Fehér Holló Médiaklubról, a kötet elkészültéről, s a fogadtatásáról SZABÓ CSABA ötletgazdát, újságírót Kustán Magyari Attila kérdezte.
Miért érezték szükségét egy ilyen kiadvány megírásának?
Amikor a magyarok történelméről beszélünk egy sajátos magyar-román egyenlet keretében, mindig azt szeretjük mondani, összekacsintva, hogy a román és a magyar történelem üti egymást. A jószándékú román társadalom is legfennebb addig jut el, hogy mi itt bejöttünk, őket megvertük, elvettünk, leromboltunk mindent, amit felépítettek, a többi pedig hazugság. Amikor meglátnak néhány királyt, gyanakodnak ugyan, de fogalmuk sincs, milyen sajátos kultúrával töltötte fel ezt a régiót a magyarság, mennyire aktuális Koppány és István története – stilizálva persze –, amikor kérdés, hogy visszafelé vagy előre tekintünk.
Konkrétan hogyan született az ötlet?
A Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten láttuk vendégül a Fehér Holló Médiaklub rendezvényén dr. Aurelian Lavricot, a Kisinyovi Egyetem tanárát, aki a romániai magyarok moldáviai megítéléséről beszélt. Kiküldött húsz lejjel, hogy vásároljunk egy román nyelvű könyvet a magyarok történetéről, akkor derült ki, hogy egy Mátyás királyról szóló angol nyelvű kiadványon kívül nem találni egyebet. Akkor kezdtünk el tárgyalni fiatal történészekkel, hogy kezdjük el a munkát.
Kiket és milyen elvárások alapján válogattak be a csapatba?
Páll-Szabó Ferenc szakmai irányítót, Dr. Váradi Éva tanárnőt, dr. Ciprian Rad román Erdély-szakértőt, Pócsai Sándor középiskolai tanárt és dr. Wellmann László jelenkor-kutatót kértük fel, illetve még egy román történészt, aki végül nem folytatta velünk a munkát. Egy évtizede harcolok a történelmi népszerűsítő műsorokért, de sokaknak derogál, hogy a kamera elé álljanak. Páll-Szabó Ferencet úgy ismertem meg, hogy egy román líceumból kerestem fiatal történészt, aki Mátyás király árnyoldaláról beszélgetne. Rögtön vállalkozott a feladatra, és nem tántorították vissza a kritikák, folytatni szerette volna.
A munkából egy román történész is kivette a részét, bár többet meghívtak. Mások miért nem vállalták a feladatot?
Két történésszel kezdtük meg a munkát, de egyikük végül elhagyta a társaságot. Egy nagyon jó régészről van szó, aki sok honfoglalás kori sírt ásott ki, de a könyvbe írt anyagában minden szerepelt, csak az erdélyi területek nem. Aztán kiderült, hogy a román történetírás szerint ezek a sírok bolgárok, ezért aztán elváltak útjaink. Az viszont igaz, hogy a fene tudja megmondani, ezek magyar vagy bolgár sírok. Ciprian Rad-dal is tisztáznunk kellett számos kérdést. Mondok egy példát: a könyv egyik részében leírtuk, hogy Magyarország három darabra szakadt, egy másik részében már mint román földet említette a keleti területeket. Azt mondtam, semmi gond, leírjuk, hogy a román történelem szerint ekkor és ekkor lett román az adott terület, de nem találtunk egy konkrét évszámot, amit leírhatunk. Kérdeztem tőle, hogy a román történetírás szerint mióta beszélünk román területről? Azt válaszolta, aszerint mindig is az volt. Akkor jöttem rá, hogy még didaktikai szempontból sem tudnak kiegyezni a román történészek, ezért van egy állandó összekacsintó átmenetiség, miszerint ha román, akkor hazudik, ha magyar, akkor hazudik. Megjegyzem, Ioan Aurel Pop, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora nagyon kedves és döbbenetesen vagány volt ebben a kérdésben, az utolsó percig azt mondta, hogy előszót ír a könyvhöz. Végül meggondolta magát, egy szép levélben kifejtette, nem arról van szó, hogy egyetért-e a tartalommal, vagy sem, de azt mondanák, az ő emberei vagyunk, nem szeretné, ha ez ellehetetlenítene minket.
Nem törnek pálcát, hanem informálnak
A hat hónapos vajúdás után megszülető O istorie a maghiarilor című kiadványt január 30-án, Kolozsváron mutatták be. A találkozón Szabó Csaba úgy fogalmazott: mivel a történészek mindig összevesznek időnap előtt, a románság nem hallhatott II. Endréről, az Anjouk-ról stb. Szerinte a kötet újszerűsége abban is áll, hogy az érzékenyebb jelenségek kapcsán, amelyek a román olvasót elbizonytalanítanák, a román történésztársadalom álláspontját is feltüntették. „A szerzők nem vitatkoznak, nem törnek pálcát, hanem informálnak, majd mennek tovább, egész a visegrádi Anjou-tervek uniós változata kikristályosodásának pillanatáig, azaz a kötet végállomásáig” – fogalmazott.
Milyen további történelmi pillanatok okoztak kellemetlen perceket az írás során?
Mihály vajda személye például, mert a román történelem szerint serege nagy havasalföldi győzelmeket tudhat magáénak, a valóság azonban az, hogy a Bocskai István vezérelte erdélyi csapatok szintén csatlakoztak hozzájuk. A másik a honfoglalásé, amit Páll-Szabó Ferenc ügyesen megoldott: azt írta, nem lehet erről beszélni anélkül, hogy feltennénk a kérdést, ki volt itt hamarabb? Éppen ezért mindkét fél elméletét ismertette, a magyarnál leírva, hogy Anonymus írásai és a sírok alapján áll az elmélet, de megvannak a gyenge pontjai, a románnál megemlítve, hogy a dák-római kontinuitás hipotéziséhez nincsenek meg a régészeti leletek. Trianon is nehéz esetnek számított, a fogalmazással kellett óvatosan bánnunk.
Voltak-e nézeteltérések magyar és magyar történész között?
Amikor más elméletekről volt szó, mint a finnugor, kihagytuk azokat. Egyetlen kivételt tettünk, ez Szőcs István sumér-magyar elmélete, amiről három sorban tettünk említést. Azt gondoltuk, amikor az megjelent a múlt rendszerben, olyan horderejű dolog volt, hogy érdemes beszélni róla. Ráadásul az írása Kolozsváron jelent meg, mi pedig kolozsvári szemmel néztük a történéseket – ezért sem Bukarestben vagy Budapesten jelent meg a könyv.
Ön szerint miért nem született hasonló kiadvány mostanáig?
Nem hiszem, hogy hasonló könyvet nem akartak már írni, azt sem, hogy ne lett volna rá jelentkező, vagy érdeklődés. De egy ilyen projektet csak együttműködve lehet elvégezni. Ezen a könyvön öt ember dolgozott, egy hatodik irányította őket, mindezt pénz nélkül: azt mondhatom, ez egy csoda.
A könyv bemutatóján elhangzott, hogy fel kell készülni a minden oldalról érkező támadásokra. Eddig milyen reakciók születtek?
Két visszajelzés érkezett román részről: az egyik azt a kérdést tette fel, hogy ennyi királyunk volt és mégis mit tettünk az országgal, a másik, hogy meglehetősen civilizáltak lettünk a „mongol” hordákhoz képest. Magyar részről sok kritika fog érni minket, és sok jogos lesz. Ha beírunk egy információt, az lesz a probléma, hogy sok fölösleges adattal tömjük az olvasó fejét. Ha nem írunk be, akkor az lesz a gond, hogy kihagytuk. Azzal már meg is vádoltak egyébként, hogy a rektor hatása alatt vagyunk, ez azonban csak annyiban igaz, hogy a társaság fele vagy nála doktorált, vagy nála doktorandusz.
A könyv egyik fő célkitűzése közelebb hozni egymáshoz a két felet. Ez a feladat már nem olyan nehéz Kolozsváron, mint Funar ideje alatt. Mi történt az elmúlt években, hogy javultak a kapcsolatok?
Rendkívüli javulás állt be, ez pedig főleg akkor érzékelhető, ha közben Marosvásárhelyre is elmegyünk – ott egymás mellett laknak románok és magyarok, itt együtt. Funar korában, amikor egy magyar kemencére leltek, a helyi sajtó nem írta meg, csak a Népszabadaság egyik munkatársa jött el. A Főtér római leleteinek ásásakor szinte verekedés tört ki, holott újságíróként nagyon jól tudtam, hogy azok valóban a föld alatt voltak, ugyanis a román régészek egy héttel korábban már ki tudták mutatni a maradványokat. Az emberek megváltoztak, mert emelkedett az életszínvonal, és már nem az ellenségkép kialakítása a legfontosabb dolguk. Ha van ellenség, akkor azt inkább Bukarestben keresik.
Egy nemzetközi médiaklub története
A Fehér Hollók Médiaklub Kisinyovtól New Yorkig ismert, tagjai is ilyen szórásban lelhetők fel. Megálmodója, Szabó Csaba szerint ez egy szabad társaság, független, és még annak is tud örülni, ha a száz eurósra szabott díj – amelyet azoknak a családoknak szánnak, akik megszenvedtek, hogy gyerekük magyar tagozatra járhasson – mindössze nyolcvanra sikeredik.
A klub tíz éve nőtt ki a szórványtengely mozgalomból, amely szintén kapcsolódik Szabó nevéhez. Miután észrevette, hogy a szórványban élő közösségek, iskolák nem tudnak egymásról, többedmagával összehozott olyan találkozókat, amelyen a felek – a dévai, a tordai, a medgyesi, a gyulafehérvári kollégiumok, a hajdani szebeni magyar tagozat – megismerhették a többieket. „Az együttműködés, az összetartozás öröme szinte szétfeszíti ezt a társaságot” – magyarázza, hozzátéve: az említett díjból azért hiányzott a húsz euró, mert kellett benzinre, de a következőre már több mint százat gyűjtöttek össze.
A médiaklub tagjai között tudhatja Szilágyi Szabolcsot (Kolozsvári Rádió), Bodó Mártát (Keresztény Szó), Benkő Leventét (Krónika), Ambrus Attilát (Brassói Lapok), Bodolai Gyöngyit, Kuti Mártát (Népújság), Lőwy Dánielt (Amerikai Népszava) stb., ahogy Szabó Csaba viccesen megjegyzi, ilyen csapattal bármikor népszerűsíthetnék magukat, hiszen mindannyian újságírók, de még azt is élvezik, hogy csendben dolgoznak.
A klub tagjai számos kiadványt jelentettek már meg, a szerénységről tanúskodó Világhírnév Könyvkiadó zászlaja alatt. A Fehér Hollók újságíró-sorozatban számos értékes kiadvány jelent meg, azok az írások, amelyekkel az egyes újságírók beléptek a média porondjára. Szabó Csaba regényes nyomozásokkal indította a pályáját, arról írt, mi történt az Egri csillagok hőseivel, kinyomozta, hogy Dobó István Erdélybe jött, Bornemissza Jánost Gyaluban temették el stb. Mihály István, a Kolozsvári Rádió munkatársa a két tévéhőst, Derricket és Columbót hasonlította össze, Ambrus Attila Brassó és a székelyek közti szakadék témáját boncolgatta, ebből született a Gótvárosi levelek, Tamási Attila, a Bányavidéki Új Szó munkatársa tudományos-fantasztikus kisregényeket írt. A csapat öndefinícióját Szabó Csaba így fogalmazta meg: „Ezek vagyunk hát mi, a Fehér Hollók. Újságíró-sorozat főszereplői. Mi vagyunk a sorozat. Függetlenek vagyunk, nem pályázunk, egymást segítjük-futtatjuk, hollókat avatunk. Önerőből. Újságírók vagyunk. Médiaprózát írunk. Várunk rátok. New Yorktól Kisinyovig.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
Kolozsváron mutatták be azt a kötetet, amely a kompromisszumkészség erős jeleit mutatva igyekszik a román és magyar társadalmat, a román és magyar történelmi nézeteket közelíteni egymáshoz. Az O istorie a maghiarilor kiadvány mögött álló Fehér Holló Médiaklubról, a kötet elkészültéről, s a fogadtatásáról SZABÓ CSABA ötletgazdát, újságírót Kustán Magyari Attila kérdezte.
Miért érezték szükségét egy ilyen kiadvány megírásának?
Amikor a magyarok történelméről beszélünk egy sajátos magyar-román egyenlet keretében, mindig azt szeretjük mondani, összekacsintva, hogy a román és a magyar történelem üti egymást. A jószándékú román társadalom is legfennebb addig jut el, hogy mi itt bejöttünk, őket megvertük, elvettünk, leromboltunk mindent, amit felépítettek, a többi pedig hazugság. Amikor meglátnak néhány királyt, gyanakodnak ugyan, de fogalmuk sincs, milyen sajátos kultúrával töltötte fel ezt a régiót a magyarság, mennyire aktuális Koppány és István története – stilizálva persze –, amikor kérdés, hogy visszafelé vagy előre tekintünk.
Konkrétan hogyan született az ötlet?
A Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten láttuk vendégül a Fehér Holló Médiaklub rendezvényén dr. Aurelian Lavricot, a Kisinyovi Egyetem tanárát, aki a romániai magyarok moldáviai megítéléséről beszélt. Kiküldött húsz lejjel, hogy vásároljunk egy román nyelvű könyvet a magyarok történetéről, akkor derült ki, hogy egy Mátyás királyról szóló angol nyelvű kiadványon kívül nem találni egyebet. Akkor kezdtünk el tárgyalni fiatal történészekkel, hogy kezdjük el a munkát.
Kiket és milyen elvárások alapján válogattak be a csapatba?
Páll-Szabó Ferenc szakmai irányítót, Dr. Váradi Éva tanárnőt, dr. Ciprian Rad román Erdély-szakértőt, Pócsai Sándor középiskolai tanárt és dr. Wellmann László jelenkor-kutatót kértük fel, illetve még egy román történészt, aki végül nem folytatta velünk a munkát. Egy évtizede harcolok a történelmi népszerűsítő műsorokért, de sokaknak derogál, hogy a kamera elé álljanak. Páll-Szabó Ferencet úgy ismertem meg, hogy egy román líceumból kerestem fiatal történészt, aki Mátyás király árnyoldaláról beszélgetne. Rögtön vállalkozott a feladatra, és nem tántorították vissza a kritikák, folytatni szerette volna.
A munkából egy román történész is kivette a részét, bár többet meghívtak. Mások miért nem vállalták a feladatot?
Két történésszel kezdtük meg a munkát, de egyikük végül elhagyta a társaságot. Egy nagyon jó régészről van szó, aki sok honfoglalás kori sírt ásott ki, de a könyvbe írt anyagában minden szerepelt, csak az erdélyi területek nem. Aztán kiderült, hogy a román történetírás szerint ezek a sírok bolgárok, ezért aztán elváltak útjaink. Az viszont igaz, hogy a fene tudja megmondani, ezek magyar vagy bolgár sírok. Ciprian Rad-dal is tisztáznunk kellett számos kérdést. Mondok egy példát: a könyv egyik részében leírtuk, hogy Magyarország három darabra szakadt, egy másik részében már mint román földet említette a keleti területeket. Azt mondtam, semmi gond, leírjuk, hogy a román történelem szerint ekkor és ekkor lett román az adott terület, de nem találtunk egy konkrét évszámot, amit leírhatunk. Kérdeztem tőle, hogy a román történetírás szerint mióta beszélünk román területről? Azt válaszolta, aszerint mindig is az volt. Akkor jöttem rá, hogy még didaktikai szempontból sem tudnak kiegyezni a román történészek, ezért van egy állandó összekacsintó átmenetiség, miszerint ha román, akkor hazudik, ha magyar, akkor hazudik. Megjegyzem, Ioan Aurel Pop, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora nagyon kedves és döbbenetesen vagány volt ebben a kérdésben, az utolsó percig azt mondta, hogy előszót ír a könyvhöz. Végül meggondolta magát, egy szép levélben kifejtette, nem arról van szó, hogy egyetért-e a tartalommal, vagy sem, de azt mondanák, az ő emberei vagyunk, nem szeretné, ha ez ellehetetlenítene minket.
Nem törnek pálcát, hanem informálnak
A hat hónapos vajúdás után megszülető O istorie a maghiarilor című kiadványt január 30-án, Kolozsváron mutatták be. A találkozón Szabó Csaba úgy fogalmazott: mivel a történészek mindig összevesznek időnap előtt, a románság nem hallhatott II. Endréről, az Anjouk-ról stb. Szerinte a kötet újszerűsége abban is áll, hogy az érzékenyebb jelenségek kapcsán, amelyek a román olvasót elbizonytalanítanák, a román történésztársadalom álláspontját is feltüntették. „A szerzők nem vitatkoznak, nem törnek pálcát, hanem informálnak, majd mennek tovább, egész a visegrádi Anjou-tervek uniós változata kikristályosodásának pillanatáig, azaz a kötet végállomásáig” – fogalmazott.
Milyen további történelmi pillanatok okoztak kellemetlen perceket az írás során?
Mihály vajda személye például, mert a román történelem szerint serege nagy havasalföldi győzelmeket tudhat magáénak, a valóság azonban az, hogy a Bocskai István vezérelte erdélyi csapatok szintén csatlakoztak hozzájuk. A másik a honfoglalásé, amit Páll-Szabó Ferenc ügyesen megoldott: azt írta, nem lehet erről beszélni anélkül, hogy feltennénk a kérdést, ki volt itt hamarabb? Éppen ezért mindkét fél elméletét ismertette, a magyarnál leírva, hogy Anonymus írásai és a sírok alapján áll az elmélet, de megvannak a gyenge pontjai, a románnál megemlítve, hogy a dák-római kontinuitás hipotéziséhez nincsenek meg a régészeti leletek. Trianon is nehéz esetnek számított, a fogalmazással kellett óvatosan bánnunk.
Voltak-e nézeteltérések magyar és magyar történész között?
Amikor más elméletekről volt szó, mint a finnugor, kihagytuk azokat. Egyetlen kivételt tettünk, ez Szőcs István sumér-magyar elmélete, amiről három sorban tettünk említést. Azt gondoltuk, amikor az megjelent a múlt rendszerben, olyan horderejű dolog volt, hogy érdemes beszélni róla. Ráadásul az írása Kolozsváron jelent meg, mi pedig kolozsvári szemmel néztük a történéseket – ezért sem Bukarestben vagy Budapesten jelent meg a könyv.
Ön szerint miért nem született hasonló kiadvány mostanáig?
Nem hiszem, hogy hasonló könyvet nem akartak már írni, azt sem, hogy ne lett volna rá jelentkező, vagy érdeklődés. De egy ilyen projektet csak együttműködve lehet elvégezni. Ezen a könyvön öt ember dolgozott, egy hatodik irányította őket, mindezt pénz nélkül: azt mondhatom, ez egy csoda.
A könyv bemutatóján elhangzott, hogy fel kell készülni a minden oldalról érkező támadásokra. Eddig milyen reakciók születtek?
Két visszajelzés érkezett román részről: az egyik azt a kérdést tette fel, hogy ennyi királyunk volt és mégis mit tettünk az országgal, a másik, hogy meglehetősen civilizáltak lettünk a „mongol” hordákhoz képest. Magyar részről sok kritika fog érni minket, és sok jogos lesz. Ha beírunk egy információt, az lesz a probléma, hogy sok fölösleges adattal tömjük az olvasó fejét. Ha nem írunk be, akkor az lesz a gond, hogy kihagytuk. Azzal már meg is vádoltak egyébként, hogy a rektor hatása alatt vagyunk, ez azonban csak annyiban igaz, hogy a társaság fele vagy nála doktorált, vagy nála doktorandusz.
A könyv egyik fő célkitűzése közelebb hozni egymáshoz a két felet. Ez a feladat már nem olyan nehéz Kolozsváron, mint Funar ideje alatt. Mi történt az elmúlt években, hogy javultak a kapcsolatok?
Rendkívüli javulás állt be, ez pedig főleg akkor érzékelhető, ha közben Marosvásárhelyre is elmegyünk – ott egymás mellett laknak románok és magyarok, itt együtt. Funar korában, amikor egy magyar kemencére leltek, a helyi sajtó nem írta meg, csak a Népszabadaság egyik munkatársa jött el. A Főtér római leleteinek ásásakor szinte verekedés tört ki, holott újságíróként nagyon jól tudtam, hogy azok valóban a föld alatt voltak, ugyanis a román régészek egy héttel korábban már ki tudták mutatni a maradványokat. Az emberek megváltoztak, mert emelkedett az életszínvonal, és már nem az ellenségkép kialakítása a legfontosabb dolguk. Ha van ellenség, akkor azt inkább Bukarestben keresik.
Egy nemzetközi médiaklub története
A Fehér Hollók Médiaklub Kisinyovtól New Yorkig ismert, tagjai is ilyen szórásban lelhetők fel. Megálmodója, Szabó Csaba szerint ez egy szabad társaság, független, és még annak is tud örülni, ha a száz eurósra szabott díj – amelyet azoknak a családoknak szánnak, akik megszenvedtek, hogy gyerekük magyar tagozatra járhasson – mindössze nyolcvanra sikeredik.
A klub tíz éve nőtt ki a szórványtengely mozgalomból, amely szintén kapcsolódik Szabó nevéhez. Miután észrevette, hogy a szórványban élő közösségek, iskolák nem tudnak egymásról, többedmagával összehozott olyan találkozókat, amelyen a felek – a dévai, a tordai, a medgyesi, a gyulafehérvári kollégiumok, a hajdani szebeni magyar tagozat – megismerhették a többieket. „Az együttműködés, az összetartozás öröme szinte szétfeszíti ezt a társaságot” – magyarázza, hozzátéve: az említett díjból azért hiányzott a húsz euró, mert kellett benzinre, de a következőre már több mint százat gyűjtöttek össze.
A médiaklub tagjai között tudhatja Szilágyi Szabolcsot (Kolozsvári Rádió), Bodó Mártát (Keresztény Szó), Benkő Leventét (Krónika), Ambrus Attilát (Brassói Lapok), Bodolai Gyöngyit, Kuti Mártát (Népújság), Lőwy Dánielt (Amerikai Népszava) stb., ahogy Szabó Csaba viccesen megjegyzi, ilyen csapattal bármikor népszerűsíthetnék magukat, hiszen mindannyian újságírók, de még azt is élvezik, hogy csendben dolgoznak.
A klub tagjai számos kiadványt jelentettek már meg, a szerénységről tanúskodó Világhírnév Könyvkiadó zászlaja alatt. A Fehér Hollók újságíró-sorozatban számos értékes kiadvány jelent meg, azok az írások, amelyekkel az egyes újságírók beléptek a média porondjára. Szabó Csaba regényes nyomozásokkal indította a pályáját, arról írt, mi történt az Egri csillagok hőseivel, kinyomozta, hogy Dobó István Erdélybe jött, Bornemissza Jánost Gyaluban temették el stb. Mihály István, a Kolozsvári Rádió munkatársa a két tévéhőst, Derricket és Columbót hasonlította össze, Ambrus Attila Brassó és a székelyek közti szakadék témáját boncolgatta, ebből született a Gótvárosi levelek, Tamási Attila, a Bányavidéki Új Szó munkatársa tudományos-fantasztikus kisregényeket írt. A csapat öndefinícióját Szabó Csaba így fogalmazta meg: „Ezek vagyunk hát mi, a Fehér Hollók. Újságíró-sorozat főszereplői. Mi vagyunk a sorozat. Függetlenek vagyunk, nem pályázunk, egymást segítjük-futtatjuk, hollókat avatunk. Önerőből. Újságírók vagyunk. Médiaprózát írunk. Várunk rátok. New Yorktól Kisinyovig.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
2014. augusztus 20.
Székelyudvarhelyen a Szóra bírt csontjaink című tárlat
A Szóra bírt csontjaink című vándorkiállítás nyílt meg kedden a Haáz Rezső Múzeumban – a tárlat a Magyar Természettudományi Múzeum jóvoltából jutott el Székelyudvarhelyre.
A látogató megismerkedhet az antropológusok munkájával, betekintést nyerhet a kutatói műhelyekbe, ahol az embertan művelői az ásatások során a Kárpát-medencében felszínre került maradványokat „faggatják” arról, hogy elődeink milyen munkákat végeztek, hogyan táplálkoztak, s a különböző betegségek milyen nyomokat hagytak a csontjaikon.
Mivel Magyarországon éppen nemzeti ünnep van, a kölcsönző intézmény munkatársai nem tudtak részt venni a megnyitón, úgyhogy egy kiváló „helyi” szakemberre, a Maros Megyei Múzeumnál dolgozó Gáll Szilárd András antropológusra bízták a kiállítás szakavatott és ünnepélyes megnyitását.
A tárlat bemutatja a viszonylag új tudományágat, a legmodernebb technikai eszközökkel végzett arcrekonstrukciót is, amely segítségével „megelevenedik” a különböző történeti korokban élt személyiségek arca. Janus Pannonius, Szent László király, Dobó István és közemberek tekintenek vissza ránk a tárlókból és a több évszázados „távlatból”.
Az itt látható anyagnak van egy helyi vonatkozású része is, hiszen az elmúlt évtizedben mintegy kéttucatnyi helyszínen zajlottak olyan ásatások a Székelyföldön – többek között Székelypálfalván, Zabolán, Kányádban, Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, Szentábrahámon, Csíkszenttamáson, Csíksomlyón és Gyergyószárhegyen – a létező és romos templomok körül, illetve felhagyott és ma is használatos temetőkertekben, amelyek során felszínre kerültek az itt élt elődök maradványai.
Megismerhetjük antropológiai sajátosságaikat, illetve következtethetünk táplálkozásukra, a gyakorolt szakmákra és arra is, hogy mely életkorban, természetes körülmények közepette, járványok, betegségek vagy éppen erőszak hatására hunytak-e el. A kiállítás hasznos kiegészítője lehet az általános és a középiskolai képzésnek, érdekes adalékokkal szolgálhat felnőtt és iskoláskorú érdeklődőknek egyaránt, felkeltheti, erősítheti az érdeklődést a fiatalokban az embertan iránt.
A múzeum munkatársai úgy időzítették a Szóra bírt csontjaink című kiállítást – amely október 31-ig lesz megtekinthető –, hogy a következő időszakban iskolai csoportoknak szervezhessenek tárlatvezetéseket. A Láthatatlan Udvarhelyszék című – ugyancsak a napokban megnyílt kiállítással együtt – ez az anyag kiválóan alkalmas lesz arra, hogy az általános és középiskolai tanárok hathatósan szemléltessék a diákoknak az antropológiai és a régészet új eredeményeit. A Haáz Rezső Múzeum ezt a munkát két múzeumpedagógus állandó közreműködével végzi majd.
Simó Márton, Krónika (Kolozsvár)
A Szóra bírt csontjaink című vándorkiállítás nyílt meg kedden a Haáz Rezső Múzeumban – a tárlat a Magyar Természettudományi Múzeum jóvoltából jutott el Székelyudvarhelyre.
A látogató megismerkedhet az antropológusok munkájával, betekintést nyerhet a kutatói műhelyekbe, ahol az embertan művelői az ásatások során a Kárpát-medencében felszínre került maradványokat „faggatják” arról, hogy elődeink milyen munkákat végeztek, hogyan táplálkoztak, s a különböző betegségek milyen nyomokat hagytak a csontjaikon.
Mivel Magyarországon éppen nemzeti ünnep van, a kölcsönző intézmény munkatársai nem tudtak részt venni a megnyitón, úgyhogy egy kiváló „helyi” szakemberre, a Maros Megyei Múzeumnál dolgozó Gáll Szilárd András antropológusra bízták a kiállítás szakavatott és ünnepélyes megnyitását.
A tárlat bemutatja a viszonylag új tudományágat, a legmodernebb technikai eszközökkel végzett arcrekonstrukciót is, amely segítségével „megelevenedik” a különböző történeti korokban élt személyiségek arca. Janus Pannonius, Szent László király, Dobó István és közemberek tekintenek vissza ránk a tárlókból és a több évszázados „távlatból”.
Az itt látható anyagnak van egy helyi vonatkozású része is, hiszen az elmúlt évtizedben mintegy kéttucatnyi helyszínen zajlottak olyan ásatások a Székelyföldön – többek között Székelypálfalván, Zabolán, Kányádban, Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, Szentábrahámon, Csíkszenttamáson, Csíksomlyón és Gyergyószárhegyen – a létező és romos templomok körül, illetve felhagyott és ma is használatos temetőkertekben, amelyek során felszínre kerültek az itt élt elődök maradványai.
Megismerhetjük antropológiai sajátosságaikat, illetve következtethetünk táplálkozásukra, a gyakorolt szakmákra és arra is, hogy mely életkorban, természetes körülmények közepette, járványok, betegségek vagy éppen erőszak hatására hunytak-e el. A kiállítás hasznos kiegészítője lehet az általános és a középiskolai képzésnek, érdekes adalékokkal szolgálhat felnőtt és iskoláskorú érdeklődőknek egyaránt, felkeltheti, erősítheti az érdeklődést a fiatalokban az embertan iránt.
A múzeum munkatársai úgy időzítették a Szóra bírt csontjaink című kiállítást – amely október 31-ig lesz megtekinthető –, hogy a következő időszakban iskolai csoportoknak szervezhessenek tárlatvezetéseket. A Láthatatlan Udvarhelyszék című – ugyancsak a napokban megnyílt kiállítással együtt – ez az anyag kiválóan alkalmas lesz arra, hogy az általános és középiskolai tanárok hathatósan szemléltessék a diákoknak az antropológiai és a régészet új eredeményeit. A Haáz Rezső Múzeum ezt a munkát két múzeumpedagógus állandó közreműködével végzi majd.
Simó Márton, Krónika (Kolozsvár)
2014. augusztus 21.
Régi igék új köntösben
Viszonylag rövid időn belül már másodszor revideálták a protestáns egyházak által használt 1975-ös magyar Bibliát. A generációnkénti felülvizsgálat szükségességéről és a revízió módszereiről Pecsuk Ottót, a Magyar Bibliatársulat főtitkárát kérdeztük.
A protestáns egyházak esetében alapvetően kétféle Bibliáról beszélhetünk. Egyrészt a Károli Gáspár-féle fordításról, amely még a 16. században látott napvilágot, és az 1975-ös új fordítású Bibliáról. A Károli féle fordításnak számos kiadása és revíziója jelent meg, az új fordításút megjelenése után 25 évvel, 1990-ben revideálták, ennek újabb revíziója idén húsvétkor jelent meg. Ez utóbbi elnevezése „revideált új fordítású Biblia (RÚF, 2014)”: az évszám a zárójelben tehát indokolt, hisz nem az első revideált új fordításról beszélünk, s lehet, hogy nem is az utolsóról. Ennek oka, hogy a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően 20-25 esztendőnként felülvizsgálják a legutóbbi változat tartalmát, s eldöntik, nem szorul-e javításra. A bibliarevízió során nem készítenek teljesen új fordítást, a használatban lévőt újítják meg.
„Húsz-huszonöt évente fontos átvizsgálni azt, hogy tükrözi-e a ma használatos nyelvet, mert a nyolcvanas-kilencvenes években beszélt mai magyar nyelv nem tökéletesen fedi már a ma használatosat – indokolta megkeresésünkre Pecsuk Ottó (portrénkon) az újabb revízió szükségességét. – Ez az egyik szempont. Másrészt a bibliatudománynak az elmúlt 20-25 évben végbement felismeréseit, egzegetikai újdonságait kellett összevetnünk a régebbi bibliai szöveggel, és azokon a helyeken, ahol úgy látjuk, hogy a bibliatudomány pontosabban érti a Biblia szövegét, igyekeztünk módosítani. A többi ok inkább technikai jellegű. A bibliatudományi és nyelvi változások tették igazából szükségessé, de fontos, hogy a Biblia szövegének digitális változata is a legújabb formátumban álljon rendelkezésre. Tehát egyfajta technikai adatbázis-frissítés szempontjából is nagyon lényeges volt a Biblia teljes szövegállományának újra feldolgozása, illetve könyvészeti szempontok is fontossá tették, hogy ne a ’90-es évek ízlését tükröző kiadványt jelentessünk meg, hanem a 21. század igényeinek is megfelelőt.” Az újított szöveg már elérhető digitálisan, mobiltelefonos alkalmazással és elektronikus könyvként is.
Hogy kell-e újabb bibliarevízióra számítani húsz-huszonöt év múlva? Attól függ. A szabályszerűség ugyanis ezt sugallja, ám ma nem lehet megjósolni, hogy akkor milyen döntésre jutnak a felelős szerv, azaz a bibliatársulat képviselői. Minden bizonnyal megvizsgálják majd a revízió szükségességét, és eldöntik, hogy nyelvi „korszerűsítést” vagy egyenesen új fordítást kezdeményeznek. Az idei kiadás az új fordítás mélyrehatóbb revíziója, mint az előző: míg 1990-ben 4500 helyen változott a Biblia, addig idén közel 16 ezer ponton. „Az 1990-es szövegállapothoz képest nagyon sokféle a változás. A pusztán szórendi vagy a névelők, központozási változtatások mellett elég jelentős fordítási változás is történt” – állapította meg az adjunktus.
RÚF 2014
Az új fordítású Biblia 2014-es revíziójának (RÚF 2014) munkálatai az olvasói észrevételek gyűjtésével kezdődtek 2006-ban, 2009-ben indult el az érdemi revíziós munka, amely 2014 húsvétján, a RÚF 2014 megjelentetésével ért véget. Az Ószövetség alapszövege az 1997-es kiadású Biblia Hebraica Stuttgartensia, az Újszövetségé pedig a 27. kiadású Nestle-Aland Novum Testamentum Graece volt. A revideált újfordítású Bibliát legelőször a Magyarországi Református Egyház XIII. zsinati ciklusának 11. ülésén április 23-án mutatták be a zsinati székházban, majd 25-én a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, és 27-én ökumenikus hálaadó istentisztelet keretében a budavári evangélikus templomban.
Merész váltás
Pecsuk Ottó szerint az 1975-ös új fordítású Biblia legnagyobb újdonsága az volt, hogy először igyekezett függetleníteni magát Károli bibliafordítói hagyományától. A 29 évvel ezelőtti dátumot megelőzően minden magyar bibliafordítás úgy határozta meg magát, hogy a Károli-fordításhoz képest hol és hogyan áll. „Nagyon sok, úgymond Károli-revízió több tekintetben eltért a Károlitól, mégsem igazán volt ildomos azt mondani egy Bibliáról, hogy más fordítás, hanem mindig a Károli tiszteletben tartása mellett készültek. A protestáns egyházak között is nagy nóvum volt a felismerés, hogy nem lehet a mai modern magyar nyelv kívánalmainak megfelelő fordítást úgy készíteni, hogy a fordítók folyamatosan visszatekintenek, és azt mondják: ezt eredetileg így mondta Károli, tehát ehhez kell hasonlítani annak is, amit mi mondunk. Számos olyan fordítás jelent meg 1975 óta, amely nyíltan vállalta, hogy nem a Károli revíziója kíván lenni, hanem egyéni utat akar járni” – vázolta Pecsuk az új fordítás merészségét. Kiemelte: a revízióknak nem a beszélt nyelv éppen aktuális divatjait kell követniük, de egy generációnyi idő alatt átalakulnak a kifejezések jelentései. „Ez az elv a modern mai nyelvet követő bibliafordítások esetében természetes, míg a régi fordítások esetében bizonyos értelemben ellentmondásnak is tekinthető, hogy megpróbálják időnként újra és újra revideálni. Miközben revideálni akarják, igyekeznek megőrizni a régi Bibliának a veretességét, szépségét, archaikusságát, ami az értékét adja. Ilyen értelemben egy régi fordítás revíziója sokkal nehezebb feladat, mint egy mai magyar nyelven született bibliafordítás revíziója, mint amilyen az új fordításé” – mutatott rá a bibliatársulat főtitkára.
Vizsolyi első
A legelső teljes magyar nyelvű bibliafordítás Károli Gáspár nevéhez fűződik. Az 1529 körül Nagykárolyban született református lelkipásztor hat lelkésztársával kezdte 1586-ban a fordítói munkát Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem és Dobó István erdélyi vajda támogatásával. A nyomtatást 1589. február 18-án kezdték el és 1590. július 20-án fejezték be Vizsolyban, összesen 700-800 példányban – ezért ezeket a köteteket vizsolyi Bibliáknak is hívják. Ötvenegy fennmaradt példányról tudunk, értékük ma igencsak jelentős: több tízmillió forintos összegre rúg egy-egy ilyen Biblia. A ma ismert példányok közül legtöbb Magyarországon található, de Erdélyben és Felvidéken is őriznek vizsolyi Bibliákat.
Határon innen és túl
A Magyar Bibliatársulathoz tizenkét tagegyház tartozik: a református egyház, evangélikus egyház, baptista egyház, metodista egyház, adventista egyház, orthodox egyházmegye, unitárius egyház, pünkösdi közösség, keresztyén testvérgyülekezetek, szabadkeresztyén gyülekezet, élő Isten gyülekezete, evangéliumi testvérközösség. Mint a tagegyházak felsorolásából is kiviláglik, a katolikus nem tagja a Magyar Bibliaszövetségnek, így az idei új revízió sem érinti őket. „A katolikus egyházban a bibliakiadás és fordítás egészen más folyamatot jelent – magyarázta Pecsuk Ottó. – Ez némileg kánonbeli problémákat is felvet, hisz az Ószövetségük bővebb, mint a protestáns, több könyvet tartalmaz. A katolikus egyház hivatalos bibliakiadását a Szent István Társulat végzi, mellette működik még a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, és a pannonhalmi bencések is adnak ki Újszövetséget. Augusztusban például teljesen új fordítást jelentetnek meg”.
A revízió centruma a Magyar Bibliatársulat budapesti székháza volt, itt találkoztak évi három-négy alkalommal a munkatársak, év közben pedig egy online bibliarevíziós felületen folyt a munka. 2006-tól kezdőben több tízezer visszajelzés érkezett be a bibliatársulathoz a lehetséges változtatásokról, az adatgyűjtést 2008-ban zárták le, a revíziót 2009-ben kezdték el. Aki kíváncsi az idén lezárult folyamat részletes eredményeire, a Magyar Bibliatársulat honlapján közel 17 ezer oldalas dokumentumban vetheti össze tételesen az 1990-es kiadáshoz képest eszközölt változtatásokat. „Sajnos nem kommentárral, bár mindegyik változtatáshoz rendelkezünk indoklásokkal, de az már kezelhetetlen terjedelmet jelentene” – jegyezte meg Pecsuk Ottó.
Hivatalos formában csak a magyarországi teológiai intézetek tanárai alkották a szöveggondozói bizottságot, de visszajelzések, észrevételek küldésére lehetőség volt bárhonnan a világból. „Hivatalos formában a bibliatársulat nem öleli fel a határon túli területeket, de nyitott vállalkozás volt, megjelentettünk próbakiadásokat az interneten, ahhoz is hozzá lehetett szólni. Így akinek ez a folyamat szívügye volt, vagy szeretett volna jobbító szándékkal részt venni benne, megtehette. És azt is látni kell, hogy az új fordítású Biblia Erdélyben mai napig kevésbé van használatban, mint a Károli-Biblia, és a határon túli magyar egyházak képviselői az adott ország bibliatársulatának tagjai. A romániai felekezetközi bibliatársulatban szerepelnek a magyar egyházak képviselői, akárcsak Felvidéken. Ezekkel a bibliatársulatokkal nagyon jó a kapcsolatunk, így a bibliaterjesztésben együttműködünk velük. A határokon túl nem közvetlenül a Magyar Bibliatársulat terjeszt, hanem a román felekezetközi bibliatársulatot segíti, és a magyar nyelvű egyházakkal is egyeztetünk.”
Bibliaválaszték
A revideált új fordítású Biblia igazán széles szín- és formaválasztékban kapható a Kálvin Kiadóban. „A revideált 1908-as Károli többnyire fekete, az új fordítású Biblia pedig inkább sötétkék volt. Az utóbbi években az új fordításnak megjelentek bordó és sötétzöld változatai is. A mostani kiadásnál bővítettük a kínálatot, azt szerettük volna, ha kicsit fiatalosabb is, elegánsabb, drágább és olcsóbb is. Így megjelent például egy 1500 forintos missziós papírkötésű, ami fele-harmada egy átlagos Biblia árának, de akik elegánsat szeretnének, azoknak ott a jóval borsosabb áru bőrkötésű, aranymetszésű”. A két véglet közt is széles a spektrum: tizenegy különböző kötésben érhető el a legújabb Biblia.
A húsvéti bemutató óta Pecsuk Ottó szerint szinte csak pozitív visszajelzések érkeztek a legújabb kiadással kapcsolatban. „Azt halljuk, hogy tényleg szebb lett a Biblia, tartósabb kötésű, könnyebben olvasható kiadásban jelent meg és a szövege is tetszik az embereknek, gördülékenyebb sok ponton. Nagyon jó hír az is, hogy eddig egyetlenegy sajtóhibát találtunk. A kilencvenes kiadásban elég sok sajtóhibát kellett kijavítanunk, pedig az is nagyon gondos munka volt, de a hosszú évek alatt felhalmozódtak a felismert hibák. Mi egyelőre egynél tartunk” – jegyezte meg a Magyar Bibliatársulat főtitkára.
Évente minden bibliatípusból 40-50 ezer példány fogy el, ezek közt vannak szövegválogatások, Újszövetségek és teljes Bibliák. „Magyarországon ez a szám bizonyos értelemben csökkenő tendenciát mutat, mert a Károli-biblia kelendősége nagyobb ütemben csökken, mint ahogy nő az új fordításúé. 2008 óta nálunk ugyanis az új fordítású Biblia a népszerűbb. Ez nyilván a generációs váltást is tükrözi: a Károlin felnőtt idősebb nemzedék egyre fogy. A legújabb revideált új fordításból húsvét óta 8-10 ezer példány fogyott el, de vannak olyan kötéstípusok, amelyek teljesen elfogytak, úgyhogy karácsony előtt mindenképpen szükség lesz egy második nyomásra. És ez nagyon biztató.”
Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Viszonylag rövid időn belül már másodszor revideálták a protestáns egyházak által használt 1975-ös magyar Bibliát. A generációnkénti felülvizsgálat szükségességéről és a revízió módszereiről Pecsuk Ottót, a Magyar Bibliatársulat főtitkárát kérdeztük.
A protestáns egyházak esetében alapvetően kétféle Bibliáról beszélhetünk. Egyrészt a Károli Gáspár-féle fordításról, amely még a 16. században látott napvilágot, és az 1975-ös új fordítású Bibliáról. A Károli féle fordításnak számos kiadása és revíziója jelent meg, az új fordításút megjelenése után 25 évvel, 1990-ben revideálták, ennek újabb revíziója idén húsvétkor jelent meg. Ez utóbbi elnevezése „revideált új fordítású Biblia (RÚF, 2014)”: az évszám a zárójelben tehát indokolt, hisz nem az első revideált új fordításról beszélünk, s lehet, hogy nem is az utolsóról. Ennek oka, hogy a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően 20-25 esztendőnként felülvizsgálják a legutóbbi változat tartalmát, s eldöntik, nem szorul-e javításra. A bibliarevízió során nem készítenek teljesen új fordítást, a használatban lévőt újítják meg.
„Húsz-huszonöt évente fontos átvizsgálni azt, hogy tükrözi-e a ma használatos nyelvet, mert a nyolcvanas-kilencvenes években beszélt mai magyar nyelv nem tökéletesen fedi már a ma használatosat – indokolta megkeresésünkre Pecsuk Ottó (portrénkon) az újabb revízió szükségességét. – Ez az egyik szempont. Másrészt a bibliatudománynak az elmúlt 20-25 évben végbement felismeréseit, egzegetikai újdonságait kellett összevetnünk a régebbi bibliai szöveggel, és azokon a helyeken, ahol úgy látjuk, hogy a bibliatudomány pontosabban érti a Biblia szövegét, igyekeztünk módosítani. A többi ok inkább technikai jellegű. A bibliatudományi és nyelvi változások tették igazából szükségessé, de fontos, hogy a Biblia szövegének digitális változata is a legújabb formátumban álljon rendelkezésre. Tehát egyfajta technikai adatbázis-frissítés szempontjából is nagyon lényeges volt a Biblia teljes szövegállományának újra feldolgozása, illetve könyvészeti szempontok is fontossá tették, hogy ne a ’90-es évek ízlését tükröző kiadványt jelentessünk meg, hanem a 21. század igényeinek is megfelelőt.” Az újított szöveg már elérhető digitálisan, mobiltelefonos alkalmazással és elektronikus könyvként is.
Hogy kell-e újabb bibliarevízióra számítani húsz-huszonöt év múlva? Attól függ. A szabályszerűség ugyanis ezt sugallja, ám ma nem lehet megjósolni, hogy akkor milyen döntésre jutnak a felelős szerv, azaz a bibliatársulat képviselői. Minden bizonnyal megvizsgálják majd a revízió szükségességét, és eldöntik, hogy nyelvi „korszerűsítést” vagy egyenesen új fordítást kezdeményeznek. Az idei kiadás az új fordítás mélyrehatóbb revíziója, mint az előző: míg 1990-ben 4500 helyen változott a Biblia, addig idén közel 16 ezer ponton. „Az 1990-es szövegállapothoz képest nagyon sokféle a változás. A pusztán szórendi vagy a névelők, központozási változtatások mellett elég jelentős fordítási változás is történt” – állapította meg az adjunktus.
RÚF 2014
Az új fordítású Biblia 2014-es revíziójának (RÚF 2014) munkálatai az olvasói észrevételek gyűjtésével kezdődtek 2006-ban, 2009-ben indult el az érdemi revíziós munka, amely 2014 húsvétján, a RÚF 2014 megjelentetésével ért véget. Az Ószövetség alapszövege az 1997-es kiadású Biblia Hebraica Stuttgartensia, az Újszövetségé pedig a 27. kiadású Nestle-Aland Novum Testamentum Graece volt. A revideált újfordítású Bibliát legelőször a Magyarországi Református Egyház XIII. zsinati ciklusának 11. ülésén április 23-án mutatták be a zsinati székházban, majd 25-én a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, és 27-én ökumenikus hálaadó istentisztelet keretében a budavári evangélikus templomban.
Merész váltás
Pecsuk Ottó szerint az 1975-ös új fordítású Biblia legnagyobb újdonsága az volt, hogy először igyekezett függetleníteni magát Károli bibliafordítói hagyományától. A 29 évvel ezelőtti dátumot megelőzően minden magyar bibliafordítás úgy határozta meg magát, hogy a Károli-fordításhoz képest hol és hogyan áll. „Nagyon sok, úgymond Károli-revízió több tekintetben eltért a Károlitól, mégsem igazán volt ildomos azt mondani egy Bibliáról, hogy más fordítás, hanem mindig a Károli tiszteletben tartása mellett készültek. A protestáns egyházak között is nagy nóvum volt a felismerés, hogy nem lehet a mai modern magyar nyelv kívánalmainak megfelelő fordítást úgy készíteni, hogy a fordítók folyamatosan visszatekintenek, és azt mondják: ezt eredetileg így mondta Károli, tehát ehhez kell hasonlítani annak is, amit mi mondunk. Számos olyan fordítás jelent meg 1975 óta, amely nyíltan vállalta, hogy nem a Károli revíziója kíván lenni, hanem egyéni utat akar járni” – vázolta Pecsuk az új fordítás merészségét. Kiemelte: a revízióknak nem a beszélt nyelv éppen aktuális divatjait kell követniük, de egy generációnyi idő alatt átalakulnak a kifejezések jelentései. „Ez az elv a modern mai nyelvet követő bibliafordítások esetében természetes, míg a régi fordítások esetében bizonyos értelemben ellentmondásnak is tekinthető, hogy megpróbálják időnként újra és újra revideálni. Miközben revideálni akarják, igyekeznek megőrizni a régi Bibliának a veretességét, szépségét, archaikusságát, ami az értékét adja. Ilyen értelemben egy régi fordítás revíziója sokkal nehezebb feladat, mint egy mai magyar nyelven született bibliafordítás revíziója, mint amilyen az új fordításé” – mutatott rá a bibliatársulat főtitkára.
Vizsolyi első
A legelső teljes magyar nyelvű bibliafordítás Károli Gáspár nevéhez fűződik. Az 1529 körül Nagykárolyban született református lelkipásztor hat lelkésztársával kezdte 1586-ban a fordítói munkát Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem és Dobó István erdélyi vajda támogatásával. A nyomtatást 1589. február 18-án kezdték el és 1590. július 20-án fejezték be Vizsolyban, összesen 700-800 példányban – ezért ezeket a köteteket vizsolyi Bibliáknak is hívják. Ötvenegy fennmaradt példányról tudunk, értékük ma igencsak jelentős: több tízmillió forintos összegre rúg egy-egy ilyen Biblia. A ma ismert példányok közül legtöbb Magyarországon található, de Erdélyben és Felvidéken is őriznek vizsolyi Bibliákat.
Határon innen és túl
A Magyar Bibliatársulathoz tizenkét tagegyház tartozik: a református egyház, evangélikus egyház, baptista egyház, metodista egyház, adventista egyház, orthodox egyházmegye, unitárius egyház, pünkösdi közösség, keresztyén testvérgyülekezetek, szabadkeresztyén gyülekezet, élő Isten gyülekezete, evangéliumi testvérközösség. Mint a tagegyházak felsorolásából is kiviláglik, a katolikus nem tagja a Magyar Bibliaszövetségnek, így az idei új revízió sem érinti őket. „A katolikus egyházban a bibliakiadás és fordítás egészen más folyamatot jelent – magyarázta Pecsuk Ottó. – Ez némileg kánonbeli problémákat is felvet, hisz az Ószövetségük bővebb, mint a protestáns, több könyvet tartalmaz. A katolikus egyház hivatalos bibliakiadását a Szent István Társulat végzi, mellette működik még a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, és a pannonhalmi bencések is adnak ki Újszövetséget. Augusztusban például teljesen új fordítást jelentetnek meg”.
A revízió centruma a Magyar Bibliatársulat budapesti székháza volt, itt találkoztak évi három-négy alkalommal a munkatársak, év közben pedig egy online bibliarevíziós felületen folyt a munka. 2006-tól kezdőben több tízezer visszajelzés érkezett be a bibliatársulathoz a lehetséges változtatásokról, az adatgyűjtést 2008-ban zárták le, a revíziót 2009-ben kezdték el. Aki kíváncsi az idén lezárult folyamat részletes eredményeire, a Magyar Bibliatársulat honlapján közel 17 ezer oldalas dokumentumban vetheti össze tételesen az 1990-es kiadáshoz képest eszközölt változtatásokat. „Sajnos nem kommentárral, bár mindegyik változtatáshoz rendelkezünk indoklásokkal, de az már kezelhetetlen terjedelmet jelentene” – jegyezte meg Pecsuk Ottó.
Hivatalos formában csak a magyarországi teológiai intézetek tanárai alkották a szöveggondozói bizottságot, de visszajelzések, észrevételek küldésére lehetőség volt bárhonnan a világból. „Hivatalos formában a bibliatársulat nem öleli fel a határon túli területeket, de nyitott vállalkozás volt, megjelentettünk próbakiadásokat az interneten, ahhoz is hozzá lehetett szólni. Így akinek ez a folyamat szívügye volt, vagy szeretett volna jobbító szándékkal részt venni benne, megtehette. És azt is látni kell, hogy az új fordítású Biblia Erdélyben mai napig kevésbé van használatban, mint a Károli-Biblia, és a határon túli magyar egyházak képviselői az adott ország bibliatársulatának tagjai. A romániai felekezetközi bibliatársulatban szerepelnek a magyar egyházak képviselői, akárcsak Felvidéken. Ezekkel a bibliatársulatokkal nagyon jó a kapcsolatunk, így a bibliaterjesztésben együttműködünk velük. A határokon túl nem közvetlenül a Magyar Bibliatársulat terjeszt, hanem a román felekezetközi bibliatársulatot segíti, és a magyar nyelvű egyházakkal is egyeztetünk.”
Bibliaválaszték
A revideált új fordítású Biblia igazán széles szín- és formaválasztékban kapható a Kálvin Kiadóban. „A revideált 1908-as Károli többnyire fekete, az új fordítású Biblia pedig inkább sötétkék volt. Az utóbbi években az új fordításnak megjelentek bordó és sötétzöld változatai is. A mostani kiadásnál bővítettük a kínálatot, azt szerettük volna, ha kicsit fiatalosabb is, elegánsabb, drágább és olcsóbb is. Így megjelent például egy 1500 forintos missziós papírkötésű, ami fele-harmada egy átlagos Biblia árának, de akik elegánsat szeretnének, azoknak ott a jóval borsosabb áru bőrkötésű, aranymetszésű”. A két véglet közt is széles a spektrum: tizenegy különböző kötésben érhető el a legújabb Biblia.
A húsvéti bemutató óta Pecsuk Ottó szerint szinte csak pozitív visszajelzések érkeztek a legújabb kiadással kapcsolatban. „Azt halljuk, hogy tényleg szebb lett a Biblia, tartósabb kötésű, könnyebben olvasható kiadásban jelent meg és a szövege is tetszik az embereknek, gördülékenyebb sok ponton. Nagyon jó hír az is, hogy eddig egyetlenegy sajtóhibát találtunk. A kilencvenes kiadásban elég sok sajtóhibát kellett kijavítanunk, pedig az is nagyon gondos munka volt, de a hosszú évek alatt felhalmozódtak a felismert hibák. Mi egyelőre egynél tartunk” – jegyezte meg a Magyar Bibliatársulat főtitkára.
Évente minden bibliatípusból 40-50 ezer példány fogy el, ezek közt vannak szövegválogatások, Újszövetségek és teljes Bibliák. „Magyarországon ez a szám bizonyos értelemben csökkenő tendenciát mutat, mert a Károli-biblia kelendősége nagyobb ütemben csökken, mint ahogy nő az új fordításúé. 2008 óta nálunk ugyanis az új fordítású Biblia a népszerűbb. Ez nyilván a generációs váltást is tükrözi: a Károlin felnőtt idősebb nemzedék egyre fogy. A legújabb revideált új fordításból húsvét óta 8-10 ezer példány fogyott el, de vannak olyan kötéstípusok, amelyek teljesen elfogytak, úgyhogy karácsony előtt mindenképpen szükség lesz egy második nyomásra. És ez nagyon biztató.”
Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. augusztus 23.
Babucs Zoltán
KIÚTKERESÉS 1944. augusztus 23. A román átállás napja
A magyar katonai és politikai vezetés 1944 nyarán még reménykedett abban, hogy a háború vihara sokáig nem éri el az ország határait.
A szovjet Vörös Hadsereg azonban egyre közeledett a Magyar Királyság keleti határaihoz, 1944 augusztusában Kárpátalja és a Székelyföld is egyre inkább a front közelébe került. Az Árpád-vonallal megerődített akkori magyar határ és a szovjetek között azonban ott állott két német hadsereg és szinte a teljes román haderő. A gyökeres változás 1944. augusztus 23-án – hetven esztendővel ezelőtt – következett be, amikor Románia szövetségesi rendszert váltott, átállt a szovjetek oldalára. Igaz, Románia ezzel 1941-es keleti hódításait elvesztette, ám átállásával elérte, hogy az 1940. augusztus 30. óta Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyre és a Székelyföldre újból jogot formáljon.
Román kiútkeresés Sztálingrád után
Amikor 1943-ban a Kállay-kormány titkon felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, a románok is hasonlóképp tettek. Külpolitikai téren azonban ügyesebbnek bizonyultak nálunk, hiszen a Szovjetunió felé is kapcsolatot kerestek. Ekkoriban a szovjetek nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok 1941-ben bekebelezték Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Transznisztriát, ráadásul hozzájuk fűződött a hírhedt odesszai vérengzés elkövetése is. Barbu Ştribei herceg vezetésével előbb Kairóban, majd Moszkvában folytak tárgyalások, miközben 1944 januárjának közepén a britek átengedték a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalások irányítását. Bár 1944. április 12-én Ion Antonescu marsall elutasította az előzetes fegyverszüneti feltételeket, azonban közel két hónap múltán a Nemzeti Liberális Párt, valamint a Nemzeti Parasztpárt I. Mihály tudtával mégis elfogadta azokat. Mihály király környezete már 1944 májusában elkezdte a kiugrás előkészítését és 1944. június 13/14-én éjszaka megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel kényszerítik ki a németekkel szembeni lépéseket. Ezen a megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. 1944. június 20-án megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magába foglaló Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi Udvar vezető szerepét és elfogadta a monarchia fenntartását. Románia stratégiai jelentősége ekkorra értékelődött fel a szovjetek szemében, hiszen a román fegyverszünet a Balkán felé történő gyors előrenyomulást eredményezhette. A román lépések siettetésére elővették a „magyar kártyát”, azaz burkolt ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a háború után Románia javára oldódik meg az erdélyi kérdés.
Az 1944. augusztus 20-i szovjet támadás
Közben felgyorsultak a katonai események is, miután 1944 nyarán a Vörös Hadsereg szétverte a német Közép Hadseregcsoportot belorusz területen, majd a nyomasztó emberi és haditechnikai mennyiségi fölénnyel rendelkező 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án hadászati jelentőségű támadást indított román földön azon céllal, hogy megsemmisítse a német és román erőkből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, továbbá kiléptesse Romániát a háborúból. A szovjetek a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között húzódó német-román arcvonalat Iaşi, Chişinǎu és Bengyeri között szándékoztak áttörni, hogy onnan Bukarest és a Ploieşti olajmezők felé nyomuljanak tovább.
A két szovjet hadseregtábornok, R. I. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin vezette 2. és 3. Ukrán Front állománya 1.314.200 katona, 1428 db harckocsi, 446 db önjáró löveg, 16.000 db löveg és aknavető volt, s a tervezett szárazföldi hadműveleteket a szovjet 5. és 17. légi hadsereg mintegy 2200 db repülőgépe támogatta a levegőből. Velük szemben állott – mintegy 600 km-es arcvonalon – a Johannes Friessner vezérezredes által vezetett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, amely a román 3. és 4., illetve a német 6. és 8. tábori hadseregből állott. A német hadseregek egy-egy román hadsereggel alkottak seregcsoportot, s erejük gyengébb volt szovjetekénél, mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 500.000 német és 431.000 román katonából, 121 db harckocsiból, 284 db rohamlövegből, 7600 db lövegből és aknavetőből, s 810 db repülőgépből állott. A második világháború után Friessner vezérezredes kendőzetlenül emlékezett vissza a román erők harcértékéről: „A román katona, adottságait tekintve, jó katona volt, és sok csatában helytállt. De nem volt elég kitartó és rettenthetetlen. Ez volt a véleménye Antonescu marsallnak is. A csapattisztek, akik lényegében a birtokos rétegből kerültek ki – kevés kivétellel -, nem voltak elég képzettek. Életmódjuk nem volt éppen példamutató! Beosztottaikkal alig törődtek, ezért hozzájuk fűződő kapcsolatuk is gyenge volt. Jobb ellátásban részesültek, mint a legénység, s mivel egyáltalán nem érezték a közkatonákat sújtó hiányokat, ezek nem is foglalkoztatták őket. Soraikban mindennapos volt a korrupció és a sikkasztás. Nem voltak különbek az altisztek sem: a miénkhez hasonló tiszthelyettesi kar náluk nem létezett. Mindebből következően a román csapatokból hiányzott a katonai együvé tartozás szelleme: a tiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az a nélkülözhetetlen bajtársi kapcsolata, ami a Wehrmachtban létezett. Nem voltak megfelelően felkészítve a modern harcászat követelményeire, ez különösen a köteléken belüli önálló cselekvésre való nevelés terén mutatkozott meg.”
1944. augusztus 20-án reggel, közel másfél-két órás tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet offenzívát, amely már az első napon jelentős sikereket ért el azzal, hogy a román 3. és 4. hadseregek arcvonalát szétszaggatta. Másnap a szovjet hadseregcsoportok részenként bekerítették a német 6. és 8. tábori hadseregek zömét, valamint a román 3. hadsereget.
Ezekben a napokban Antonescu kétszer is tárgyalt Friessner vezérezredessel, majd az augusztus 22-én összehívott minisztertanáccsal kimondatta a háború továbbfolytatását. Ekkor már Hitler engedélyével elrendelték a visszavonulást, így a német és román csapatok a Duna delta és a Prut folyó irányába próbáltak visszavonulni. Azonban elkéstek, mivel akkorra már a szovjetek gyorsan mozgó hadtestei birtokba vették az átkelők zömét. Antonescu marsall augusztus 23-án délután 16 órára kért kihallgatást az uralkodótól, s szándéka volt, hogy ezután a frontra indul, így intézkedett arról is, hogy a román főváros és környékén állomásozó román csapatok is az arcvonalba kerüljenek. Mivel feltételezhető volt a román 3. és 4. hadseregek parancsnokairól – Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie Şteflea hadseregtábornokról –, hogy hűek maradnak Antonescuhoz és a németekhez, az Udvar váratlan lépésre szánta el magát, a korábbi megállapodással ellentétben augusztus 26-ról 23-ra hozta előre az átállás időpontját.
1944. augusztus 23. történései
Augusztus 23-án délután 16 órakor az ifjú Mihály király fogadta a conducǎtort és feltette neki a kérdést, hajlandó-e részt venni az átállásban. Antonescu erre nemet mondott, így Ion Stircea tábornok, a Testőrség parancsnoka azonnal letartóztatta. Két órával később maga I. Mihály tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a teljesen elképedt Manfred von Killinger német követet. Katonai kormány alakult Constantin Sǎnǎtescu vezérezredessel az élen, amely lezáratta a román fővárosba vezető utakat és vasutakat, továbbá bekerítették a Bukarestben állomásozó német alakulatokat. Késő este, 22 órakor I. Mihály a rádióban jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését a németellenes szövetség erőivel szemben, a román hadsereg csatlakozását a Vörös Hadsereghez. Ezen bejelentések mellett a fegyveres erők főparancsnokaként elrendelte a román csapatok támadását Észak-Erdély elfoglalására. A román kommunisták csupán ebből a rádiószózatból értesültek arról, hogy a kiugrás kezdetét vette és az 1945 utáni tudatos történelemhamisítással ellentétben nem főszereplői, csupán statisztái voltak a sikeres királypuccsnak.
Másnap a román hadsereg szinte mindenütt támadásokat indított korábbi német bajtársai ellen, amelyre válaszul a Luftwaffe bombázta Bukarestet. Augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, miközben a román területen kelepcébe került német erők a keleti magyar határ felé hátráltak és szovjet gépesített csapatok igyekeztek mielőbb felzárkózni a Keleti-Kárpátokra. Ezen a napon a román határőrség több helyütt is rajtaütést hajtott végre a román-magyar határon.
Három nappal a bukaresti eseményeket követően, 1944. augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében első ízben törtek be a szovjet csapatok magyar területre, nyomukban új szövetségeikkel, a románokkal. A háború ekkor érkezett el a Magyar Királyság határaihoz, s megkezdődtek a magyarországi hadműveletek. Alig másfél hónappal később, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó is igyekezett országát kivezetni a háború poklából. Ám ami a románoknak rövid idő alatt sikerült, nálunk kudarcra ítéltetett.
Babucs Zoltán
Hadtörténész, 1974. február 14-én született Jászberényben.
1999-2000 folyamán végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem, illetve új- és legújabbkori történeti muzeológia szakon.
1998 óta – kisebb megszakításokkal - a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozik. A Nagy Magyarország konzervatív történelmi magazin egyik állandó szerzője, 2013 nyarától a Történelemportál című periodika szerkesztőségének tagja. Szakterülete: a második világháborús Magyar Királyi Honvédség története, valamint a jászkunok és a székelyek katonáskodása. Közel száz tanulmány mellett 14 kötet szerzője vagy társszerzője. Kutatási területének országosan elismert szakértőjeként számos televízió műsor és rádióadás szereplője. Művei: - A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Stúdió, Budapest. 2013. - "Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép..."- a m. kir. jászberényi 2/III. és 32/III. honvéd gyalogzászlóaljak története (1939-1943). Jászsági honvédek a II. világháborúban II. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2001. - "Század vigyázz! Harckocsira!" A jászberényi páncélos zászlóalj a II. világháborúban. Jászsági honvédek a II. világháborúban. I. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2000. - Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban. Jász Múzeum, Jászberény. 1995. Társszerzőként: - "Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig!" A budapesti magyar királyi "József Nádor" 2. honvéd gyalogezred története (1920-1943). Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2013. - "Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát." A székesfehérvári magyar királyi "Szent István" 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2009. - "Légy győzelmek tanúja..." A kecskeméti magyar királyi "Zrínyi Miklós" 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2008. - "Jász vitézek rajta, előre!" A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921 - 1945). Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. - "Ahol a hősök születnek". Az egri magyar királyi "Dobó István" 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. "Csillagos ég, merre van a magyar hazám..." Mezőkövesdiek a második világháború forgatagában. Városi Könyvtár, Mezőkövesd. 2006. - "Állták a csatát Tordánál fejtetőig vérben..." - Emlékkönyv a tordai csata 60. évfordulójára. Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. 2004.
Transindex.ro
KIÚTKERESÉS 1944. augusztus 23. A román átállás napja
A magyar katonai és politikai vezetés 1944 nyarán még reménykedett abban, hogy a háború vihara sokáig nem éri el az ország határait.
A szovjet Vörös Hadsereg azonban egyre közeledett a Magyar Királyság keleti határaihoz, 1944 augusztusában Kárpátalja és a Székelyföld is egyre inkább a front közelébe került. Az Árpád-vonallal megerődített akkori magyar határ és a szovjetek között azonban ott állott két német hadsereg és szinte a teljes román haderő. A gyökeres változás 1944. augusztus 23-án – hetven esztendővel ezelőtt – következett be, amikor Románia szövetségesi rendszert váltott, átállt a szovjetek oldalára. Igaz, Románia ezzel 1941-es keleti hódításait elvesztette, ám átállásával elérte, hogy az 1940. augusztus 30. óta Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyre és a Székelyföldre újból jogot formáljon.
Román kiútkeresés Sztálingrád után
Amikor 1943-ban a Kállay-kormány titkon felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, a románok is hasonlóképp tettek. Külpolitikai téren azonban ügyesebbnek bizonyultak nálunk, hiszen a Szovjetunió felé is kapcsolatot kerestek. Ekkoriban a szovjetek nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok 1941-ben bekebelezték Besszarábiát, Észak-Bukovinát és Transznisztriát, ráadásul hozzájuk fűződött a hírhedt odesszai vérengzés elkövetése is. Barbu Ştribei herceg vezetésével előbb Kairóban, majd Moszkvában folytak tárgyalások, miközben 1944 januárjának közepén a britek átengedték a szovjeteknek a fegyverszüneti tárgyalások irányítását. Bár 1944. április 12-én Ion Antonescu marsall elutasította az előzetes fegyverszüneti feltételeket, azonban közel két hónap múltán a Nemzeti Liberális Párt, valamint a Nemzeti Parasztpárt I. Mihály tudtával mégis elfogadta azokat. Mihály király környezete már 1944 májusában elkezdte a kiugrás előkészítését és 1944. június 13/14-én éjszaka megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel kényszerítik ki a németekkel szembeni lépéseket. Ezen a megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. 1944. június 20-án megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magába foglaló Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi Udvar vezető szerepét és elfogadta a monarchia fenntartását. Románia stratégiai jelentősége ekkorra értékelődött fel a szovjetek szemében, hiszen a román fegyverszünet a Balkán felé történő gyors előrenyomulást eredményezhette. A román lépések siettetésére elővették a „magyar kártyát”, azaz burkolt ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy a háború után Románia javára oldódik meg az erdélyi kérdés.
Az 1944. augusztus 20-i szovjet támadás
Közben felgyorsultak a katonai események is, miután 1944 nyarán a Vörös Hadsereg szétverte a német Közép Hadseregcsoportot belorusz területen, majd a nyomasztó emberi és haditechnikai mennyiségi fölénnyel rendelkező 2. és 3. Ukrán Front 1944. augusztus 20-án hadászati jelentőségű támadást indított román földön azon céllal, hogy megsemmisítse a német és román erőkből álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot, továbbá kiléptesse Romániát a háborúból. A szovjetek a Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger között húzódó német-román arcvonalat Iaşi, Chişinǎu és Bengyeri között szándékoztak áttörni, hogy onnan Bukarest és a Ploieşti olajmezők felé nyomuljanak tovább.
A két szovjet hadseregtábornok, R. I. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin vezette 2. és 3. Ukrán Front állománya 1.314.200 katona, 1428 db harckocsi, 446 db önjáró löveg, 16.000 db löveg és aknavető volt, s a tervezett szárazföldi hadműveleteket a szovjet 5. és 17. légi hadsereg mintegy 2200 db repülőgépe támogatta a levegőből. Velük szemben állott – mintegy 600 km-es arcvonalon – a Johannes Friessner vezérezredes által vezetett Dél-Ukrajna Hadseregcsoport, amely a román 3. és 4., illetve a német 6. és 8. tábori hadseregből állott. A német hadseregek egy-egy román hadsereggel alkottak seregcsoportot, s erejük gyengébb volt szovjetekénél, mivel a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 500.000 német és 431.000 román katonából, 121 db harckocsiból, 284 db rohamlövegből, 7600 db lövegből és aknavetőből, s 810 db repülőgépből állott. A második világháború után Friessner vezérezredes kendőzetlenül emlékezett vissza a román erők harcértékéről: „A román katona, adottságait tekintve, jó katona volt, és sok csatában helytállt. De nem volt elég kitartó és rettenthetetlen. Ez volt a véleménye Antonescu marsallnak is. A csapattisztek, akik lényegében a birtokos rétegből kerültek ki – kevés kivétellel -, nem voltak elég képzettek. Életmódjuk nem volt éppen példamutató! Beosztottaikkal alig törődtek, ezért hozzájuk fűződő kapcsolatuk is gyenge volt. Jobb ellátásban részesültek, mint a legénység, s mivel egyáltalán nem érezték a közkatonákat sújtó hiányokat, ezek nem is foglalkoztatták őket. Soraikban mindennapos volt a korrupció és a sikkasztás. Nem voltak különbek az altisztek sem: a miénkhez hasonló tiszthelyettesi kar náluk nem létezett. Mindebből következően a román csapatokból hiányzott a katonai együvé tartozás szelleme: a tiszteknek, tiszthelyetteseknek és közkatonáknak az a nélkülözhetetlen bajtársi kapcsolata, ami a Wehrmachtban létezett. Nem voltak megfelelően felkészítve a modern harcászat követelményeire, ez különösen a köteléken belüli önálló cselekvésre való nevelés terén mutatkozott meg.”
1944. augusztus 20-án reggel, közel másfél-két órás tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet offenzívát, amely már az első napon jelentős sikereket ért el azzal, hogy a román 3. és 4. hadseregek arcvonalát szétszaggatta. Másnap a szovjet hadseregcsoportok részenként bekerítették a német 6. és 8. tábori hadseregek zömét, valamint a román 3. hadsereget.
Ezekben a napokban Antonescu kétszer is tárgyalt Friessner vezérezredessel, majd az augusztus 22-én összehívott minisztertanáccsal kimondatta a háború továbbfolytatását. Ekkor már Hitler engedélyével elrendelték a visszavonulást, így a német és román csapatok a Duna delta és a Prut folyó irányába próbáltak visszavonulni. Azonban elkéstek, mivel akkorra már a szovjetek gyorsan mozgó hadtestei birtokba vették az átkelők zömét. Antonescu marsall augusztus 23-án délután 16 órára kért kihallgatást az uralkodótól, s szándéka volt, hogy ezután a frontra indul, így intézkedett arról is, hogy a román főváros és környékén állomásozó román csapatok is az arcvonalba kerüljenek. Mivel feltételezhető volt a román 3. és 4. hadseregek parancsnokairól – Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie Şteflea hadseregtábornokról –, hogy hűek maradnak Antonescuhoz és a németekhez, az Udvar váratlan lépésre szánta el magát, a korábbi megállapodással ellentétben augusztus 26-ról 23-ra hozta előre az átállás időpontját.
1944. augusztus 23. történései
Augusztus 23-án délután 16 órakor az ifjú Mihály király fogadta a conducǎtort és feltette neki a kérdést, hajlandó-e részt venni az átállásban. Antonescu erre nemet mondott, így Ion Stircea tábornok, a Testőrség parancsnoka azonnal letartóztatta. Két órával később maga I. Mihály tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a teljesen elképedt Manfred von Killinger német követet. Katonai kormány alakult Constantin Sǎnǎtescu vezérezredessel az élen, amely lezáratta a román fővárosba vezető utakat és vasutakat, továbbá bekerítették a Bukarestben állomásozó német alakulatokat. Késő este, 22 órakor I. Mihály a rádióban jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését a németellenes szövetség erőivel szemben, a román hadsereg csatlakozását a Vörös Hadsereghez. Ezen bejelentések mellett a fegyveres erők főparancsnokaként elrendelte a román csapatok támadását Észak-Erdély elfoglalására. A román kommunisták csupán ebből a rádiószózatból értesültek arról, hogy a kiugrás kezdetét vette és az 1945 utáni tudatos történelemhamisítással ellentétben nem főszereplői, csupán statisztái voltak a sikeres királypuccsnak.
Másnap a román hadsereg szinte mindenütt támadásokat indított korábbi német bajtársai ellen, amelyre válaszul a Luftwaffe bombázta Bukarestet. Augusztus 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, miközben a román területen kelepcébe került német erők a keleti magyar határ felé hátráltak és szovjet gépesített csapatok igyekeztek mielőbb felzárkózni a Keleti-Kárpátokra. Ezen a napon a román határőrség több helyütt is rajtaütést hajtott végre a román-magyar határon.
Három nappal a bukaresti eseményeket követően, 1944. augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében első ízben törtek be a szovjet csapatok magyar területre, nyomukban új szövetségeikkel, a románokkal. A háború ekkor érkezett el a Magyar Királyság határaihoz, s megkezdődtek a magyarországi hadműveletek. Alig másfél hónappal később, 1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó is igyekezett országát kivezetni a háború poklából. Ám ami a románoknak rövid idő alatt sikerült, nálunk kudarcra ítéltetett.
Babucs Zoltán
Hadtörténész, 1974. február 14-én született Jászberényben.
1999-2000 folyamán végzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem, illetve új- és legújabbkori történeti muzeológia szakon.
1998 óta – kisebb megszakításokkal - a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos munkatársaként dolgozik. A Nagy Magyarország konzervatív történelmi magazin egyik állandó szerzője, 2013 nyarától a Történelemportál című periodika szerkesztőségének tagja. Szakterülete: a második világháborús Magyar Királyi Honvédség története, valamint a jászkunok és a székelyek katonáskodása. Közel száz tanulmány mellett 14 kötet szerzője vagy társszerzője. Kutatási területének országosan elismert szakértőjeként számos televízió műsor és rádióadás szereplője. Művei: - A Kárpátok őrei. A székely vitézség ezer éve. Kárpátia Stúdió, Budapest. 2013. - "Megremeg a föld, amerre magyar honvéd lába lép..."- a m. kir. jászberényi 2/III. és 32/III. honvéd gyalogzászlóaljak története (1939-1943). Jászsági honvédek a II. világháborúban II. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2001. - "Század vigyázz! Harckocsira!" A jászberényi páncélos zászlóalj a II. világháborúban. Jászsági honvédek a II. világháborúban. I. kötet. Jász Honvédekért Alapítvány, Jászberény. 2000. - Jászkun alakulatok az 1848/49-es magyar függetlenségi háborúban. Jász Múzeum, Jászberény. 1995. Társszerzőként: - "Legyetek eskütökhöz hívek mindhalálig!" A budapesti magyar királyi "József Nádor" 2. honvéd gyalogezred története (1920-1943). Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2013. - "Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát." A székesfehérvári magyar királyi "Szent István" 3. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest - Nagykovácsi. 2009. - "Légy győzelmek tanúja..." A kecskeméti magyar királyi "Zrínyi Miklós" 7. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2008. - "Jász vitézek rajta, előre!" A jászberényi kerékpáros és harckocsi zászlóalj története (1921 - 1945). Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. - "Ahol a hősök születnek". Az egri magyar királyi "Dobó István" 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest-Nagykovácsi. 2007. "Csillagos ég, merre van a magyar hazám..." Mezőkövesdiek a második világháború forgatagában. Városi Könyvtár, Mezőkövesd. 2006. - "Állták a csatát Tordánál fejtetőig vérben..." - Emlékkönyv a tordai csata 60. évfordulójára. Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. 2004.
Transindex.ro
2014. szeptember 22.
Gárdonyi-emlékkiállítás
Gyermekzsivajtól hangos megnyitó
A héten nyitották meg Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és az egri Dobó István Vármúzeum közös, interaktív emlékkiállítását.
Még mielőtt a hivatalosságok ünnepélyesen megnyitották volna a még 2013-ban, Gárdonyi Géza születésének 150. évfordulójára készült, A láthatatlan ember arcai címet viselő interaktív kiállítást, ötödikes–hatodikos megyeszékhelyi diákok árasztották el a termet, és gyermekzsivajtól keltek életre a közszemlére tett tárgyak, ereklyék (Gárdonyi írógépe, pipája, fotelje, íróasztala, eredeti kéziratok). Az anyag gerincét a nagy Gárdonyi-regények: az Egri csillagok, A láthatatlan ember, Isten rabjai és Ida regénye képezték.
A hét magyarországi bemutatót megélt „időutazás” nagy sikernek örvendett a megyeszékhelyi gyermekek, idősebb érdeklődők körében is: a kicsik bátrabbaknak bizonyultak, így minden kézzel fogható tárgyat megtapogattak, nem csupán bámulták a néma képernyőket, mint az idősebb, „jól nevelt” látogatók.
A gyermekek lelkes „birtokbavételét” a megnyitón felszólaló Lakatos Mihály, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának igazgatója, Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója, továbbá a csíkszeredai főkonzulátus képviseletében jelen lévő dr. Szarka Gábor konzul is méltatták.
A korszerű, video- és audioanyagokkal felszerelt kiállítás minden korosztálynak szól, és október 31-ig keddtől péntekig, 10 és 18 óra között (szeptember 26. és október 15–17. kivételével!) tekinthető meg. Csoportok fogadása előjegyzés alapján történik, jelentkezni és időpontot kérni a 0267.351.609-es telefonszámon vagy a biblio@kmkt.ro címen lehet.
Tinca Teddy, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Gyermekzsivajtól hangos megnyitó
A héten nyitották meg Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és az egri Dobó István Vármúzeum közös, interaktív emlékkiállítását.
Még mielőtt a hivatalosságok ünnepélyesen megnyitották volna a még 2013-ban, Gárdonyi Géza születésének 150. évfordulójára készült, A láthatatlan ember arcai címet viselő interaktív kiállítást, ötödikes–hatodikos megyeszékhelyi diákok árasztották el a termet, és gyermekzsivajtól keltek életre a közszemlére tett tárgyak, ereklyék (Gárdonyi írógépe, pipája, fotelje, íróasztala, eredeti kéziratok). Az anyag gerincét a nagy Gárdonyi-regények: az Egri csillagok, A láthatatlan ember, Isten rabjai és Ida regénye képezték.
A hét magyarországi bemutatót megélt „időutazás” nagy sikernek örvendett a megyeszékhelyi gyermekek, idősebb érdeklődők körében is: a kicsik bátrabbaknak bizonyultak, így minden kézzel fogható tárgyat megtapogattak, nem csupán bámulták a néma képernyőket, mint az idősebb, „jól nevelt” látogatók.
A gyermekek lelkes „birtokbavételét” a megnyitón felszólaló Lakatos Mihály, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának igazgatója, Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója, továbbá a csíkszeredai főkonzulátus képviseletében jelen lévő dr. Szarka Gábor konzul is méltatták.
A korszerű, video- és audioanyagokkal felszerelt kiállítás minden korosztálynak szól, és október 31-ig keddtől péntekig, 10 és 18 óra között (szeptember 26. és október 15–17. kivételével!) tekinthető meg. Csoportok fogadása előjegyzés alapján történik, jelentkezni és időpontot kérni a 0267.351.609-es telefonszámon vagy a biblio@kmkt.ro címen lehet.
Tinca Teddy, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. szeptember 5.
A második bécsi döntés 2.
Bevonulás Háromszékre
A magyar hadvezetés már szeptember első napjaiban felvázolta az erdélyi bevonulás forgatókönyvét, melyben a Tiszántúlon felvonultatott csapatoknak majdnem egésze részt vett. A légvonalban mintegy 375 kilométer mély terület megszállását a döntés időpontjától számított 14 nap alatt, tehát szeptember 13-áig be kellett fejezni.
Az első csapatrészeknek – a magyar 1. hadsereg miskolci VII. hadteste – vitéz primor szotyori Nagy Gyula altábornagy vezérletével szeptember 5-én Técsőnél (Máramarossziget felett) kell átlépniük a határt, majd Naszód, Óradna és Beszterce elérése után Szászrégennél kettéválva (Marosvásárhely, Sóvidék, Székelyudvarhely, Barót, Mikóújfalu, Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Zágon, illetve Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon, Csíkkozmás, Kászonújfalu vagy Kászonjakabfalva, Szárazpatak, Kézdiszentlélek, Kézdivásárhely, Bereck, Sósmező vonalon) nyomulnak elő Székelyföldre. A jelentősebb erdélyi városok közül Nagyváradot 6-án, Kolozsvárt 11-én vették birtokukba a magyar 1. és 2. hadsereg kijelölt alakulatai. Marosvásárhelyre szeptember 10-én a Gyorshadtest, majd szeptember 15-én a szekszárdi 12. gyalogdandár vonult be vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezényletével. A háromszéki bevonulásban részt vevő magyar 1. hadsereg 1940. március 10-én alakult Szolnokon nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok parancsnoksága alatt. Alárendeltségébe tartozott a miskolci VII. és a kassai VIII. hadtest (az előbbi parancsnoka szotyori Nagy Gyula altábornagy, vezérkari főnöke vitéz felsőtorjai Kozma István vezérkari ezredes), valamint a vitéz lófő dálnoki Miklós Béla tábornok parancsnoksága alatt álló Gyorshadtest. Ennek két gépkocsizó dandárja, a budapesti 1. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Major Jenő tábornok), illetve a munkácsi 2. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Heszlényi József tábornok), valamint két lovasdandárja (a nyíregyházi 1. és a kecskeméti 2.) volt.
Miután a rossz útviszonyok, a gyakori torlódás, az utánpótlás elmaradása, az emberek és lovak kimerültsége miatt félő volt, hogy a magyar csapatok nem tudják a bevonulást időben végrehajtani, nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok utasítására Székelyföld megszállására a dálnoki Miklós Béla tábornok vezette Gyorshadtestet küldték előre. Az 1. gépkocsizó dandár, a lovasság egy része Major Jenő tábornok és Zsombolyai Béla ezredes irányításával szeptember 11. és 13. között a Marosvásárhely, Korond, Székelyudvarhely, Oklánd útvonalon haladt, szeptember 12-én belépett a már erdővidéki Vargyasra, majd onnan a Barót, Nagybacon, Málnásfürdő, Málnás vonalon továbbmenve 13-án felszabadítják Sepsiszentgyörgyöt. Itt szétválva egyfelől Illyefalva–Kökös, Uzon–Bikfalva, másrészt Réty, Nagyborosnyó, Zágon, illetve Réty, Barátos, Kovászna, Kommandó a haladás iránya A 2. gépkocsizó dandár Heszlényi József tábornokkal az élen a Szászrégen, Gödemesterháza, Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon vonalat követte. Innen a csapatok két irányba haladnak: egy rész Csíkkozmás, majd Kászonjakabfalva érintésével szeptember 13-án Szárazpatakon át belép Felső-Háromszékre, és Kézdiszentléleken át Kézdivásárhelyre érkezik. A másik Tusnádfürdőn, Sepsibükszádon, majd a Nagy-Csomád déli lejtőin, Torján át jut Kézdivásárhelyre. Innen a felszabadítók Nyujtódot, Lemhényt, Berecket, illetve Ojtozt elhagyva a történelmi Magyarország legkeletibb helységébe, Sósmezőre érve befejezik Észak-Erdély visszafoglalását. A szeptember 12–13-án érkező gyorsalakulatok általában csak a kijelölt útvonalakon levő településeken haladtak át. A VII. hadtest csapattestei viszont – amelyek a bevonuló honvéd hadsereg zömét képezték, és melyből a helyőrségi alakulatokat állították össze, különböző útvonalakon csak szeptember 20–21-ére érkeztek meg Háromszékre és szóródtak szét a megye településein, így rendezvényekkel egybekötött ünnepélyes fogadásukra csak ezekben a napokban kerülhetett sor. (Jegyezzük meg, hogy a megszállást követő három hónapban, november 26-áig három szinten szervezett katonai közigazgatás alatt állt Észak-Erdély. A határvédelem megszervezése mellett a hadsereg gondoskodott a közigazgatás és oktatás újjászervezéséről, a lakosság ellátásáról és biztonságáról, valamint a szociális ügyek kezeléséről.)
Sepsiszentgyörgyre az egri magyar királyi Dobó István 14. honvéd gyalogezred a Csíkszereda, Tusnádfürdő, Sepsibükszád, Málnás, illetve Oltszemnél szétválva a Zalán, Kálnok, Kőröspatak, Árkos országúton haladva szeptember 21-én vonult be szotyori Nagy Gyula altábornagy vezetésével, majd oszlott szét a megye déli és délnyugati helységeibe.
(folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Bevonulás Háromszékre
A magyar hadvezetés már szeptember első napjaiban felvázolta az erdélyi bevonulás forgatókönyvét, melyben a Tiszántúlon felvonultatott csapatoknak majdnem egésze részt vett. A légvonalban mintegy 375 kilométer mély terület megszállását a döntés időpontjától számított 14 nap alatt, tehát szeptember 13-áig be kellett fejezni.
Az első csapatrészeknek – a magyar 1. hadsereg miskolci VII. hadteste – vitéz primor szotyori Nagy Gyula altábornagy vezérletével szeptember 5-én Técsőnél (Máramarossziget felett) kell átlépniük a határt, majd Naszód, Óradna és Beszterce elérése után Szászrégennél kettéválva (Marosvásárhely, Sóvidék, Székelyudvarhely, Barót, Mikóújfalu, Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Zágon, illetve Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon, Csíkkozmás, Kászonújfalu vagy Kászonjakabfalva, Szárazpatak, Kézdiszentlélek, Kézdivásárhely, Bereck, Sósmező vonalon) nyomulnak elő Székelyföldre. A jelentősebb erdélyi városok közül Nagyváradot 6-án, Kolozsvárt 11-én vették birtokukba a magyar 1. és 2. hadsereg kijelölt alakulatai. Marosvásárhelyre szeptember 10-én a Gyorshadtest, majd szeptember 15-én a szekszárdi 12. gyalogdandár vonult be vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezényletével. A háromszéki bevonulásban részt vevő magyar 1. hadsereg 1940. március 10-én alakult Szolnokon nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok parancsnoksága alatt. Alárendeltségébe tartozott a miskolci VII. és a kassai VIII. hadtest (az előbbi parancsnoka szotyori Nagy Gyula altábornagy, vezérkari főnöke vitéz felsőtorjai Kozma István vezérkari ezredes), valamint a vitéz lófő dálnoki Miklós Béla tábornok parancsnoksága alatt álló Gyorshadtest. Ennek két gépkocsizó dandárja, a budapesti 1. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Major Jenő tábornok), illetve a munkácsi 2. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Heszlényi József tábornok), valamint két lovasdandárja (a nyíregyházi 1. és a kecskeméti 2.) volt.
Miután a rossz útviszonyok, a gyakori torlódás, az utánpótlás elmaradása, az emberek és lovak kimerültsége miatt félő volt, hogy a magyar csapatok nem tudják a bevonulást időben végrehajtani, nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok utasítására Székelyföld megszállására a dálnoki Miklós Béla tábornok vezette Gyorshadtestet küldték előre. Az 1. gépkocsizó dandár, a lovasság egy része Major Jenő tábornok és Zsombolyai Béla ezredes irányításával szeptember 11. és 13. között a Marosvásárhely, Korond, Székelyudvarhely, Oklánd útvonalon haladt, szeptember 12-én belépett a már erdővidéki Vargyasra, majd onnan a Barót, Nagybacon, Málnásfürdő, Málnás vonalon továbbmenve 13-án felszabadítják Sepsiszentgyörgyöt. Itt szétválva egyfelől Illyefalva–Kökös, Uzon–Bikfalva, másrészt Réty, Nagyborosnyó, Zágon, illetve Réty, Barátos, Kovászna, Kommandó a haladás iránya A 2. gépkocsizó dandár Heszlényi József tábornokkal az élen a Szászrégen, Gödemesterháza, Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon vonalat követte. Innen a csapatok két irányba haladnak: egy rész Csíkkozmás, majd Kászonjakabfalva érintésével szeptember 13-án Szárazpatakon át belép Felső-Háromszékre, és Kézdiszentléleken át Kézdivásárhelyre érkezik. A másik Tusnádfürdőn, Sepsibükszádon, majd a Nagy-Csomád déli lejtőin, Torján át jut Kézdivásárhelyre. Innen a felszabadítók Nyujtódot, Lemhényt, Berecket, illetve Ojtozt elhagyva a történelmi Magyarország legkeletibb helységébe, Sósmezőre érve befejezik Észak-Erdély visszafoglalását. A szeptember 12–13-án érkező gyorsalakulatok általában csak a kijelölt útvonalakon levő településeken haladtak át. A VII. hadtest csapattestei viszont – amelyek a bevonuló honvéd hadsereg zömét képezték, és melyből a helyőrségi alakulatokat állították össze, különböző útvonalakon csak szeptember 20–21-ére érkeztek meg Háromszékre és szóródtak szét a megye településein, így rendezvényekkel egybekötött ünnepélyes fogadásukra csak ezekben a napokban kerülhetett sor. (Jegyezzük meg, hogy a megszállást követő három hónapban, november 26-áig három szinten szervezett katonai közigazgatás alatt állt Észak-Erdély. A határvédelem megszervezése mellett a hadsereg gondoskodott a közigazgatás és oktatás újjászervezéséről, a lakosság ellátásáról és biztonságáról, valamint a szociális ügyek kezeléséről.)
Sepsiszentgyörgyre az egri magyar királyi Dobó István 14. honvéd gyalogezred a Csíkszereda, Tusnádfürdő, Sepsibükszád, Málnás, illetve Oltszemnél szétválva a Zalán, Kálnok, Kőröspatak, Árkos országúton haladva szeptember 21-én vonult be szotyori Nagy Gyula altábornagy vezetésével, majd oszlott szét a megye déli és délnyugati helységeibe.
(folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 13.
Várak, kastélyok és múzeumok nemzetközi fesztiválja Vajdahunyadon
Másodszor szervezi meg szombaton és vasárnap a vajdahunyadi városvezetés az európai várak, kastélyok és múzeumok nemzetközi fesztiválját. Akárcsak tavaly, a rendezvény házigazdája idén is természetesen a Hunyadiak ősi fészke lesz, a kétnapos esemény célja annak belföldi és külföldi népszerűsítése.
Tulajdonképpen az európai várak és kastélyok közös bemutatójára és népszerűsítésére kerül sor, amolyan „kastélybörzére”, amelyen az érdeklődők részletes információkat kaphatnak a részt vevő kastélyokról és várakról, történelmükről, látnivalóikról, megközelíthetőségükről és hasonlókról. A fesztivál a tavalyinál jelentősebbnek ígérkezik, idén már 29 vár és kastély jelentette be részvételét, míg tavaly csak 11, közülük 21 romániai, 5 szlovéniai, illetve 1-1 magyarországi, lengyelországi és bulgáriai. Magyarországról a Dobó István egri kastélymúzeum érkezik a vajdahunyadi rendezvényre.
Hétvégén azonban nemcsak a várak és kastélyok ismertetésére kerül sor, középkori fesztivált is szerveznek, hogy minél több turista látogasson el a rendezvényre. Lesznek fegyverbemutatók, csatajelenetek, íjászbemutatók és idomított sólymok bemutatójára is sor kerül.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
Másodszor szervezi meg szombaton és vasárnap a vajdahunyadi városvezetés az európai várak, kastélyok és múzeumok nemzetközi fesztiválját. Akárcsak tavaly, a rendezvény házigazdája idén is természetesen a Hunyadiak ősi fészke lesz, a kétnapos esemény célja annak belföldi és külföldi népszerűsítése.
Tulajdonképpen az európai várak és kastélyok közös bemutatójára és népszerűsítésére kerül sor, amolyan „kastélybörzére”, amelyen az érdeklődők részletes információkat kaphatnak a részt vevő kastélyokról és várakról, történelmükről, látnivalóikról, megközelíthetőségükről és hasonlókról. A fesztivál a tavalyinál jelentősebbnek ígérkezik, idén már 29 vár és kastély jelentette be részvételét, míg tavaly csak 11, közülük 21 romániai, 5 szlovéniai, illetve 1-1 magyarországi, lengyelországi és bulgáriai. Magyarországról a Dobó István egri kastélymúzeum érkezik a vajdahunyadi rendezvényre.
Hétvégén azonban nemcsak a várak és kastélyok ismertetésére kerül sor, középkori fesztivált is szerveznek, hogy minél több turista látogasson el a rendezvényre. Lesznek fegyverbemutatók, csatajelenetek, íjászbemutatók és idomított sólymok bemutatójára is sor kerül.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)
2016. augusztus 29.
Ácsolt és festett ládák a Palócföldről
Az Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítótermében szombat délben került sor a Kocsira, ládám, hegyibe, párnám... – Ácsolt- és festett ládák a Palócföldről című vándorkiállítás megnyitójára. A tárlat anyagát az egri Dobó István Vármúzeum bocsátotta a Kézdivásárhelyi múzeum rendelkezésére.
Kovászna megye Tanácsa és Heves Megye Közgyűlése évek óta kapcsolatban áll, aminek eredményeként 2010-ben az egriek meghívták a Kézdivásárhelyieket a Jó ruhában járni, kelni című viselettörténeti kiállítással. Öt év után a Dobó István Vármúzeum munkatársai viszonzásként a saját gyűjteményükben található ácsolt és festett palócföldi ládákat hozták el Kézdivásárhelyre. A kiállításon látható ládák és a nagy méretű pannók bemutatják az ácsoltszekrény-specialisták, háziiparosok és a „virágos asztalosok” által készített ládák kutatástörténetét, készítéstechnikáját, díszítését, területi elterjedését, használatát és jelenkori tovább élését. A tárlat házigazdája Dimény Attila múzeumvezető volt, a kiállítást Bujdosóné Pap Györgyi, az egri Dobó István Vármúzeum igazgatóhelyettese és a kiállítás kurátora, Császi Irén néprajkutató, muzeológus mutatta be. Az utóbbi ismertetőjét Dimény Erika, a Céhtörténeti Múzeum munkatársa tolmácsolta. A megnyitón közreműködött Dimény Kata, a Molnár Józsiás-iskola zenetagozatos tanulója, aki az alkalomhoz illő népdalokat énekelt. A kiállítás szeptember 25-ig látogatható, és ez idő alatt múzeumpedagógiai tevékenységeket is szerveznek.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítótermében szombat délben került sor a Kocsira, ládám, hegyibe, párnám... – Ácsolt- és festett ládák a Palócföldről című vándorkiállítás megnyitójára. A tárlat anyagát az egri Dobó István Vármúzeum bocsátotta a Kézdivásárhelyi múzeum rendelkezésére.
Kovászna megye Tanácsa és Heves Megye Közgyűlése évek óta kapcsolatban áll, aminek eredményeként 2010-ben az egriek meghívták a Kézdivásárhelyieket a Jó ruhában járni, kelni című viselettörténeti kiállítással. Öt év után a Dobó István Vármúzeum munkatársai viszonzásként a saját gyűjteményükben található ácsolt és festett palócföldi ládákat hozták el Kézdivásárhelyre. A kiállításon látható ládák és a nagy méretű pannók bemutatják az ácsoltszekrény-specialisták, háziiparosok és a „virágos asztalosok” által készített ládák kutatástörténetét, készítéstechnikáját, díszítését, területi elterjedését, használatát és jelenkori tovább élését. A tárlat házigazdája Dimény Attila múzeumvezető volt, a kiállítást Bujdosóné Pap Györgyi, az egri Dobó István Vármúzeum igazgatóhelyettese és a kiállítás kurátora, Császi Irén néprajkutató, muzeológus mutatta be. Az utóbbi ismertetőjét Dimény Erika, a Céhtörténeti Múzeum munkatársa tolmácsolta. A megnyitón közreműködött Dimény Kata, a Molnár Józsiás-iskola zenetagozatos tanulója, aki az alkalomhoz illő népdalokat énekelt. A kiállítás szeptember 25-ig látogatható, és ez idő alatt múzeumpedagógiai tevékenységeket is szerveznek.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 31.
Ácsolt ládák Palócföldről
„Kocsira ládám, hegyibe párnám”
A Kézdivásárhelyi Őszi Sokadalom programsorozatának részeként nyílt meg vasárnap délben az Incze László Céhtörténeti Múzeumban a „Kocsira ládám, hegyibe párnám...” Ácsolt- és festett ládák a Palócföldről című kiállítás.
Az egri Dobó István Vármúzeum anyagát időszaki vándorkiállítás formájában már számos településen megtekinthették az érdeklődők, de amint Bujdosné dr. Pap Györgyi, az egri múzeum igazgatóhelyettese fogalmazott a megnyitón: nem állítanak fel sorrendet, minden helyszín „első” a maga jogán.
Dr. Dimény Attila, a házigazda intézmény igazgatója az egri vármúzeummal évek óta fennálló kapcsolatot vázolta, és kifejtette: remélik, az továbbra is eredményes, gyümölcsöző mArad. Császi Irén néprajzkutató, muzeológus szakmai ismertetőjét Dimény Erika muzeológus tolmácsolta, a megnyitónak Dimény Kata, a Molnár Józsiás Iskola VI. osztályos tanulójának éneke adott ünnepi keretet.
A kiállítóterem falait végig beborítják az igényes grafikai kivitelezésű, óriási pannók, amelyek gazdag szöveges információ és képek révén adnak rálátást a területre. Az átfogó anyag elsősorban a Palócföldre fókuszál, ám az ácsmesterség, faragászat iránt érdeklődők, a néprajzban elmélyülni kívánók, illetve laikusok számára is érdekes és tanulságos módon közelíti meg a témát. Láthatunk restaurált, eredeti ládákat, a készítésükhöz egykor használt eszközöket, szerszámokat, és mert a ládák egyik funkciója a menyasszony hozományának tárolása volt, fotóösszeállítást is egykori palóc esküvőről stb.
A kiállítás szeptember 25-ig látogatható a múzeum emeleti nagytermében.
F. I.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
„Kocsira ládám, hegyibe párnám”
A Kézdivásárhelyi Őszi Sokadalom programsorozatának részeként nyílt meg vasárnap délben az Incze László Céhtörténeti Múzeumban a „Kocsira ládám, hegyibe párnám...” Ácsolt- és festett ládák a Palócföldről című kiállítás.
Az egri Dobó István Vármúzeum anyagát időszaki vándorkiállítás formájában már számos településen megtekinthették az érdeklődők, de amint Bujdosné dr. Pap Györgyi, az egri múzeum igazgatóhelyettese fogalmazott a megnyitón: nem állítanak fel sorrendet, minden helyszín „első” a maga jogán.
Dr. Dimény Attila, a házigazda intézmény igazgatója az egri vármúzeummal évek óta fennálló kapcsolatot vázolta, és kifejtette: remélik, az továbbra is eredményes, gyümölcsöző mArad. Császi Irén néprajzkutató, muzeológus szakmai ismertetőjét Dimény Erika muzeológus tolmácsolta, a megnyitónak Dimény Kata, a Molnár Józsiás Iskola VI. osztályos tanulójának éneke adott ünnepi keretet.
A kiállítóterem falait végig beborítják az igényes grafikai kivitelezésű, óriási pannók, amelyek gazdag szöveges információ és képek révén adnak rálátást a területre. Az átfogó anyag elsősorban a Palócföldre fókuszál, ám az ácsmesterség, faragászat iránt érdeklődők, a néprajzban elmélyülni kívánók, illetve laikusok számára is érdekes és tanulságos módon közelíti meg a témát. Láthatunk restaurált, eredeti ládákat, a készítésükhöz egykor használt eszközöket, szerszámokat, és mert a ládák egyik funkciója a menyasszony hozományának tárolása volt, fotóösszeállítást is egykori palóc esküvőről stb.
A kiállítás szeptember 25-ig látogatható a múzeum emeleti nagytermében.
F. I.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. szeptember 15.
Ajándék a szórványnak
Koncertkörúton a Kájoni Consort
Szeptember 2–4. között a baróti Kájoni Consort régizene-együttes koncertkörúton vett részt Beszterce-Naszód megyében. Nemcsak énekeltek, felejthetetlen élményekkel is gazdagodtak.
Az első pihenőt Szászrégen evangélikus templomában tartották, majd Harinában Erdély legrégebbi román stílusú templomát tekintették meg, Árokalján pedig körbejárták a felújítás alatt álló Bethlen-kastélyt és az arborétumot. Besztercén Plesch Katalin, az EMKE ottani megyei elnöke fogadta őket, és ismertette a város történetét. Szombaton délben, egy sajószentandrási megálló után Sajóudvarhelyen tartották első koncertjüket a település Árpád-kori templomában, melyet Molnár Helén református lelkésznő mutatott be nekik. „Felemelő volt az évszázados templom falai közt énekelni, zenélni a maréknyi magyarságnak, akik igyekeznek megóvni, megőrizni templomukat és anyanyelvüket” – írták beszámolójukban.
Besztercére visszatérve megálltak a somkeréki templomnál, melyben még Dobó István egri várkapitány is megfordult, majd este újabb előadást tartottak a besztercei zsinagógában, egyházi és világi művekkel örvendeztetve meg népes közönségüket. Vasárnap délelőtt Désen, a zsúfolásig telt református templomban koncerteztek, délután pedig a dombok között meghúzódó, cseresznyéjéről híres faluban, Décsén, ugyancsak a református templomban tartották koncertkörútjuk utolsó előadását.
„Számunkra felejthetetlen élményt adott ez a három nap. Örülünk annak, hogy a szórványban élő magyar hallgatóságnak kikapcsolódást, lelki feltöltődést nyújthattunk. Öröm volt megtapasztalni az ottani magyar közösségek tenni akarását, lelkesedését, nemzeti önazonosságuk megőrzése érdekében” – fogalmaztak.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Koncertkörúton a Kájoni Consort
Szeptember 2–4. között a baróti Kájoni Consort régizene-együttes koncertkörúton vett részt Beszterce-Naszód megyében. Nemcsak énekeltek, felejthetetlen élményekkel is gazdagodtak.
Az első pihenőt Szászrégen evangélikus templomában tartották, majd Harinában Erdély legrégebbi román stílusú templomát tekintették meg, Árokalján pedig körbejárták a felújítás alatt álló Bethlen-kastélyt és az arborétumot. Besztercén Plesch Katalin, az EMKE ottani megyei elnöke fogadta őket, és ismertette a város történetét. Szombaton délben, egy sajószentandrási megálló után Sajóudvarhelyen tartották első koncertjüket a település Árpád-kori templomában, melyet Molnár Helén református lelkésznő mutatott be nekik. „Felemelő volt az évszázados templom falai közt énekelni, zenélni a maréknyi magyarságnak, akik igyekeznek megóvni, megőrizni templomukat és anyanyelvüket” – írták beszámolójukban.
Besztercére visszatérve megálltak a somkeréki templomnál, melyben még Dobó István egri várkapitány is megfordult, majd este újabb előadást tartottak a besztercei zsinagógában, egyházi és világi művekkel örvendeztetve meg népes közönségüket. Vasárnap délelőtt Désen, a zsúfolásig telt református templomban koncerteztek, délután pedig a dombok között meghúzódó, cseresznyéjéről híres faluban, Décsén, ugyancsak a református templomban tartották koncertkörútjuk utolsó előadását.
„Számunkra felejthetetlen élményt adott ez a három nap. Örülünk annak, hogy a szórványban élő magyar hallgatóságnak kikapcsolódást, lelki feltöltődést nyújthattunk. Öröm volt megtapasztalni az ottani magyar közösségek tenni akarását, lelkesedését, nemzeti önazonosságuk megőrzése érdekében” – fogalmaztak.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. december 14.
Kárpát-medencei Összefogás Fórum Szabadkán
Év végi záróeseményként december 5-én ismét megrendezésre került az V. Kárpát-medencei Összefogás Fórum, amely a magyarországi Földművelésügyi Minisztérium (FM) és a Vajdasági Agráregyesületek Szövetségének társszervezésében valósult meg Szabadkán.
Az eseményen részt vett a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros szervezet (RMGE Maros) öt képviselője, illetve az EMGESZ ügyvezető alelnöke, de szép számban voltak jelen az egész Kárpát-medence területéről. A minisztérium immár ötödik alkalommal rendezi meg a Kárpát-medencei Összefogás Fórum nevű, szakmai és kulturális rendezvényt, bár első alkalom, hogy határon túli város a házigazdája a háromnapos rendezvénynek, melynek apropóját a lassan egy éve működő Prosperitati Alapítvány adta, azaz a magyar kormány támogatásával elindított gazdaságfejlesztési program, mely a legmesszebb jutott, és amely olyan példaértékű minta, amit az egész Kárpát-medencei magyarság előtt érdemes bemutatni. A konferencia a magyar himnusz eléneklésével vette kezdetét, majd következtek az ünnepi és szakmai beszédek. A magyarországi FM fő célkitűzésének tekinti és folyamatosan azon munkálkodik, hogy megőrizze az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt magyar nemzet szellemi és lelki egységét, elősegítse közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogassa magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket – jelentette ki Tóth Katalin helyettes államtitkár a tárca által szervezett fórum megnyitóján.
Gazdaságfejlesztési program jövőre Erdélyben is!
Az idei konferencia fő témája a magyar kormány külhoni gazdaságfejlesztési programja, melynek keretében a Kárpátalján és Vajdaságban már elindított és a jövőre eltervezett támogatásokat ismerhették meg a jelenlévők. A helyettes államtitkár hangsúlyozta, hogy a külhoni gazdaságfejlesztési programokkal a magyar kormány célja, hogy gazdaságilag is megerősödjön a magyarság, nőjön a magyar munkavállalók száma és azon vállalkozóké, akik magyar munkaerőt alkalmaznak. Pásztor István, a VMSZ elnöke ünnepi köszöntőjében az adventről és december 5-e fájó emlékéről tett említést: – December 5-e az én megítélésem szerint a kitaszításnak és megaláztatásnak a napja. Az a nap, amikor népszavazásra került sor, amely arról döntött, hogy vajon a határon túli magyarokat Magyarország a keblére öleli-e. Többen voltak, akik igennel szavaztak, de kevesebben, mint ami kellett volna ahhoz, hogy a kebelre ölelés megtörténjen… Megalázva éreztük magunkat, mert a kampány során olyan mondatok hangzottak el, amelyek méltánytalanok voltak, de nem rendített meg bennünket december 5-e, mert folyamatosan az egyetemleges magyar nemzet részeként ítéltük meg magunkat december 5- e előtt is, után is – mondta el az elöljáró. Mindehhez dr. Torda Márta, a Kárpát-medencei együttműködés osztályvezetője hozzáfűzte, hogy öt évvel ezelőtt az összefogás fórum éppen azért került erre az időpontra, hogy elfeledtesse annak a napnak az emlékét, és olyan „ünneppé” legyen, ami az összefogásról, a Kárpát-medencei magyarok találkozásáról szól. Ezt követően Bunford Tivadar, a szabadkai képviselőtestület elnöke szólalt fel. Meglátása szerint a határon túli magyarság jelentős hányada falun él, és mezőgazdasággal foglalkozik, éppen ezért rendkívül fontosnak tartja az évenkénti tapasztalatcserét, hiszen egy sikeres gazda állandóan képezi magát. Sikeres külhoni példák Amint Nagy Miklós, a Vajdasági Agráregyesületek Szövetségének elnöke elmondta, a konferenciára az egész Kárpát-medencéből érkeztek résztvevők, akik nemcsak a gazdaságfejlesztési programról kaptak bővebb tájékoztatást, hanem megismerkedhettek négy olyan vajdasági vállalkozóval és vállalkozásaikkal, akik a Prosperitati Alapítványnál sikerrel pályáztak: – Az idén Kárpátalján indult még gazdaságfejlesztési program, jövőre pedig Erdélyben fog, melyek természetesen valamelyest különböznek majd a mienktől, ennek ellenére a mai találkozón be tudtuk mutatni, hogyan lehet megvalósítani a gazdaságfejlesztési programot, és biztosítani az anyagi bázist a szülőföldön való megmaradáshoz. Az V. Kárpát-medencei Összefogás Fórumon részt vett Babity János, Magyarország szabadkai főkonzulja, Farkas Imre, a főkonzulátus külgazdasági attaséja, Dobó István, a Magyar Nemzeti Kereskedőház szabadkai irodavezetője, Fremond Árpád, az VMSZ parlamenti képviselője, valamint a párt tartományi tisztségviselői és szakpolitikusai. A háromnapos konferencia mára a külhoni gazdatársadalom egyik legrangosabb eseményévé nőtte ki magát, amely elérte célját, kialakított egy olyan erős hálót a Kárpát-medencei gazdaszervezetek között, amely a magyarság és a biztos jövő záloga lehet. A konferencia zárultával a résztvevők Szabadka néhány jellegzetességét tekinthették meg, többek között a csodaszép, alig négy év alatt teljesen elkészült városházát, amely sokban hasonlít a marosvásárhelyi Kultúrpalotához, nem hiába, hiszen mindkettő Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján valósult meg.
Tímár Tímea Népújság (Marosvásárhely)
Év végi záróeseményként december 5-én ismét megrendezésre került az V. Kárpát-medencei Összefogás Fórum, amely a magyarországi Földművelésügyi Minisztérium (FM) és a Vajdasági Agráregyesületek Szövetségének társszervezésében valósult meg Szabadkán.
Az eseményen részt vett a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros szervezet (RMGE Maros) öt képviselője, illetve az EMGESZ ügyvezető alelnöke, de szép számban voltak jelen az egész Kárpát-medence területéről. A minisztérium immár ötödik alkalommal rendezi meg a Kárpát-medencei Összefogás Fórum nevű, szakmai és kulturális rendezvényt, bár első alkalom, hogy határon túli város a házigazdája a háromnapos rendezvénynek, melynek apropóját a lassan egy éve működő Prosperitati Alapítvány adta, azaz a magyar kormány támogatásával elindított gazdaságfejlesztési program, mely a legmesszebb jutott, és amely olyan példaértékű minta, amit az egész Kárpát-medencei magyarság előtt érdemes bemutatni. A konferencia a magyar himnusz eléneklésével vette kezdetét, majd következtek az ünnepi és szakmai beszédek. A magyarországi FM fő célkitűzésének tekinti és folyamatosan azon munkálkodik, hogy megőrizze az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt magyar nemzet szellemi és lelki egységét, elősegítse közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogassa magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket – jelentette ki Tóth Katalin helyettes államtitkár a tárca által szervezett fórum megnyitóján.
Gazdaságfejlesztési program jövőre Erdélyben is!
Az idei konferencia fő témája a magyar kormány külhoni gazdaságfejlesztési programja, melynek keretében a Kárpátalján és Vajdaságban már elindított és a jövőre eltervezett támogatásokat ismerhették meg a jelenlévők. A helyettes államtitkár hangsúlyozta, hogy a külhoni gazdaságfejlesztési programokkal a magyar kormány célja, hogy gazdaságilag is megerősödjön a magyarság, nőjön a magyar munkavállalók száma és azon vállalkozóké, akik magyar munkaerőt alkalmaznak. Pásztor István, a VMSZ elnöke ünnepi köszöntőjében az adventről és december 5-e fájó emlékéről tett említést: – December 5-e az én megítélésem szerint a kitaszításnak és megaláztatásnak a napja. Az a nap, amikor népszavazásra került sor, amely arról döntött, hogy vajon a határon túli magyarokat Magyarország a keblére öleli-e. Többen voltak, akik igennel szavaztak, de kevesebben, mint ami kellett volna ahhoz, hogy a kebelre ölelés megtörténjen… Megalázva éreztük magunkat, mert a kampány során olyan mondatok hangzottak el, amelyek méltánytalanok voltak, de nem rendített meg bennünket december 5-e, mert folyamatosan az egyetemleges magyar nemzet részeként ítéltük meg magunkat december 5- e előtt is, után is – mondta el az elöljáró. Mindehhez dr. Torda Márta, a Kárpát-medencei együttműködés osztályvezetője hozzáfűzte, hogy öt évvel ezelőtt az összefogás fórum éppen azért került erre az időpontra, hogy elfeledtesse annak a napnak az emlékét, és olyan „ünneppé” legyen, ami az összefogásról, a Kárpát-medencei magyarok találkozásáról szól. Ezt követően Bunford Tivadar, a szabadkai képviselőtestület elnöke szólalt fel. Meglátása szerint a határon túli magyarság jelentős hányada falun él, és mezőgazdasággal foglalkozik, éppen ezért rendkívül fontosnak tartja az évenkénti tapasztalatcserét, hiszen egy sikeres gazda állandóan képezi magát. Sikeres külhoni példák Amint Nagy Miklós, a Vajdasági Agráregyesületek Szövetségének elnöke elmondta, a konferenciára az egész Kárpát-medencéből érkeztek résztvevők, akik nemcsak a gazdaságfejlesztési programról kaptak bővebb tájékoztatást, hanem megismerkedhettek négy olyan vajdasági vállalkozóval és vállalkozásaikkal, akik a Prosperitati Alapítványnál sikerrel pályáztak: – Az idén Kárpátalján indult még gazdaságfejlesztési program, jövőre pedig Erdélyben fog, melyek természetesen valamelyest különböznek majd a mienktől, ennek ellenére a mai találkozón be tudtuk mutatni, hogyan lehet megvalósítani a gazdaságfejlesztési programot, és biztosítani az anyagi bázist a szülőföldön való megmaradáshoz. Az V. Kárpát-medencei Összefogás Fórumon részt vett Babity János, Magyarország szabadkai főkonzulja, Farkas Imre, a főkonzulátus külgazdasági attaséja, Dobó István, a Magyar Nemzeti Kereskedőház szabadkai irodavezetője, Fremond Árpád, az VMSZ parlamenti képviselője, valamint a párt tartományi tisztségviselői és szakpolitikusai. A háromnapos konferencia mára a külhoni gazdatársadalom egyik legrangosabb eseményévé nőtte ki magát, amely elérte célját, kialakított egy olyan erős hálót a Kárpát-medencei gazdaszervezetek között, amely a magyarság és a biztos jövő záloga lehet. A konferencia zárultával a résztvevők Szabadka néhány jellegzetességét tekinthették meg, többek között a csodaszép, alig négy év alatt teljesen elkészült városházát, amely sokban hasonlít a marosvásárhelyi Kultúrpalotához, nem hiába, hiszen mindkettő Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján valósult meg.
Tímár Tímea Népújság (Marosvásárhely)
2017. február 5.
Műemlékek közt Dél-Erdélyben – Magas Déva vára (1.)
Már hónapokkal ezelőtt terveztük ezt az utazást. Déva jó kiindulópontnak mutatkozott, s praktikus okokból kifolyólag azt terveztük, hogy itt lesz a bázis, ahonnan majd megközelítjük a célba vett dél-erdélyi helyszíneket.
Úgy gondoltuk, hogy innen kiindulva megtekintünk néhány a Maros-mentén elhelyezkedő magyar vonatkozású emlékhelyet, majd úgy járunk-kelünk Hunyad és Szeben megyékben, majd másutt is, hogy valamelyest beletekintsünk az ott élő emberek életébe, de ugyanakkor információkat szerezzünk a magyar, a román és - esetleg - a szász közösségek múltjáról, ittlétük tárgyi emlékeiről és ezek őrzéséről.
Mindezeken túl a természeti környezet is érdekelt, hiszen a Páring és a Retyezát hegységben egyaránt sok látnivaló kínálkozhat, ha időt szánunk a felkeresésükre és képesek vagyunk odafigyelni. A terv megvolt ugyan, de az időzítést és a kirándulás hosszúságát sem határoztuk meg pontosan és előre. Úgy gondoltuk, hogy majd igyekszünk maximálisan kihasználni a rendelkezésünkre álló időt és mindent megtekintünk, ami belefér ebbe a három napba, de kapkodni és sietni azért nem fogunk, hiszen jártunk már ezen a vidéken korábban is, s ami kimarad, az majd sorra kerül legközelebb.
A program eléggé képlékenyen működött, hiszen már az első napon - csütörtökön, február 2-án - változott, Déva és Vajdahunyad várát látogattuk meg, aztán másnap Marosillye, aztán a Retyezát meglátogatása, a Zsil-völgyének rövid szemléje, Őraljaboldogfalva felkeresése következett. Ezen a napon még lettek volna egyéb célkitűzéseink, de azokat ejtenünk kellett. A látottak-hallottak azonban kárpótoltak. Szombaton Sarmisegetusa Regia - és egy-két hozzá kapcsolódó dák vár - volt az úticél, aztán Marosszentimre református temploma és a keresdi Bethlen-kastély következett volna, de ekkor is egyszerűsítenünk kellett, s választanunk Marosszentimre és Keresd között. Időhiány miatt csak ez utóbbit tudtuk "abszolválni". Este fél kilenc óra tájt érkeztünk vissza Székelyudvarhelyre.
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik vendégházában szálltunk meg, ahonnan pár percnyire található a várra feljáró sikló. Előbb azonban ejtsünk pár szót a vár történetéről.
A mai város fölé magasodó vulkanikus eredetű Várhegyen (371) már az ókori időkben - a dákok és a rómaiak korában bizonyítottan - erődítmény állott, amelyet IV. Béla magyar király a tatárjárás után újjáépíttetett. Itt zajlott le 1264-ben az a csata, amelyben a király hadvezére a szövetséges kunok élén vereséget szenvedett, az alkirály, IV. Béla fia, a későbbi V. István seregétől. 1302-től kezdődően a dévai vár az erdélyi alvajdák székhelye. 1333-ban Hunyad megye főispánjáé. 1453-ban Szilágyi Mihály birtokába jut, majd 1504-ig a Hunyadiaké lesz. 1526-ban Perényi Péter vajda tulajdona, három év múlva a Szapolyai Jánosé lesz, aki feleségének, Izabellának adja jegyajándékként (1539).
Az itteni várbörtönben raboskodott és itt is halt meg a vallásalapító Dávid Ferenc (1520-1579) Erdély első unitárius püspöke. Itt tartották egy ideig fogságban Dobó Istvánt (1502-1572), Eger hős védőjét, aki rövid ideig az erdélyi vajda címét is betöltötte.
1580 után bővítik és megerősítik. I. Rákóczi György idején épül a déli kerek bástya. 1657-ben a törökök elfoglalják, Apafi Mihály (1660-1690) visszaszerzi, ám az ő idejében többnyire börtönként funkcionál a vár. A Rákóczi-féle szabadságharc idején sikeresen kiállja a kurucok ostromát. 1717 és 1719 között Steinville tábornok végeztet osztrák megbízásra erődítési munkálatokat. Vauban-rendszerű várrá építteti át. 1733-től a Haller-család birtokolja, de ekkor már nem jelentenek veszélyt a törökök. A Horea-féle lázadás idején (1784) jut fontosabb szerep a várnak, hiszen menedéket biztosított a környék nemességének, majd ide szállították és itt végezték ki a véres magyarellenes pogromba torkolló felkelés vezetőit. Déva várát később elárverezték, új tulajdonosa, Pogány Franciska elhordatta, a mozdítható értékeket pedig elszállíttatta. Az 1848-49-es forradalom idején kisebb, helyi érdekű erődítményként osztrák császári kézben szolgált. A honvédek 1849. május 27-én foglalták el, Bem tábornok lőszerraktárt rendeztetett be a várban, amely aztán rejtélyes körülmények közepette augusztus 13-án felrobbant, több mint 100 fő halálát okozva. Öt nappal később Bem hadserege itt tette le a fegyvert.
Ezt követően a város kezelésébe került a vár és környéke, amelynek már csak a Várhegy ormán található épületei maradtak fenn erősen romos állapotban. 2007 után Európai Uniós források bevonásával a Hunyad Megyei Tanács végeztetett igen komoly felújítási munkálatokat, kiépültek a csúcsig vezető gyalogos-sétányok, az északi oldalon pedig siklót helyeztek üzembe, amely kiválóan alkalmas arra is, hogy az odalátogatók felvételeket készítsenek a városról és annak környékéről, majd bejárják a felújított részeket.
A tetőn levő zárt udvarban elhelyezkedő tömlöc, amelyben Dávid Ferenc meghalt azonban nem került felújításra, s nem is látogatható. Oda csak különleges alkalmakkor, kérésre lehet belépni. Ilyen ritka alkalmak a Magyar Unitárius Egyház által szerevezett megemlékezések (minden év november 15-én, Dávid Ferenc halála évfordulóján).
Úgy tűnik, hogy a felújítást nagyjából szakszerűen elvégezték. Egyébként nincsenek itt olyan építészeti emlékek, díszítőmotívumok és bizonyos kultúrtörténeti korok stílusához köthető épületrészek, amelyek különösebb művészi és restaurátori szakértelmet igényelnének. Kellő odafigyeléssel, betartva az anyaghasználat és a technológia szabályait, elvégezhető volt a helyreállítási munka. A kőművesek és ácsok elég tisztességes munkát végeztek. Kissé zavaró, hogy helyenként a tégla- és kőburkolatok teljesen újszerűek, hasonlóképpen a faszerkezetek is, de idővel az ódon falakhoz vénülnek, s akkor eltűnnek majd ezek a különbségek.
Külön említést érdemel, hogy a történelmi tények egy részének elhallgatása mellett, mégiscsak vannak magyar nyelvű tájékoztatók, s a kültéri feliratok és a nyomtatványok, illetve a használati utasítások szintjén is felbukkannak a magyar nyelvű szövegek.
Nem túl népes ma a város magyarsága, a 70 ezres lakosságnak mindössze 7,5 %-át képezi (mintegy 5500 fő). Nem néztük meg ugyan a pontos statisztikákat, de biztos, hogy éves szinten igen jelentős az idelátogató magyar turisták aránya is, úgyhogy az ilyen irányú gesztusok teljesen természetesek. Nem volt kifejezetten turistaszezon látogatásunk idején, de azért egyéni és csoportos látogatók folyamatosan érkeztek, gyakran lehetett magyar szót hallani, több magyarországi rendszámú autót fedeztünk fel a vár alatti parkolóban.
A gyenge ipari tevékenység mellett igen jelentősek megyeszerte a turizmusból származó bevételek, hiszen a várak és múzeumok látogatása mellett számos sportolásra alkalmas helyszínt is népszerűsítenek, amelyek a szolgáltatások minőségére is hatnak, hiszen szállást és étkezési lehetőséget is kell biztosítani a látogatóknak, ha itt kívánják őket pár napra tartani.
A vár könnyen megközelíthető a közelben elhaladó országútról. Úgyhogy tulajdonképpen kihagyhatatlan. Ajánlani merjük a Magna Curiában működö helyi múzeumot is (1882), amelyben ma a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat által létrehozott közgyűjtemény jogutódja, a Dák és Római Civilizáció Múzeuma működik (1938 óta) - lehet benne szelektálni és bizonyos kritikával szemlélni a kiállított anyagot, amelyet ott a látogató elé tárnak.
Simó Márton
eloszekelyfold.com
Már hónapokkal ezelőtt terveztük ezt az utazást. Déva jó kiindulópontnak mutatkozott, s praktikus okokból kifolyólag azt terveztük, hogy itt lesz a bázis, ahonnan majd megközelítjük a célba vett dél-erdélyi helyszíneket.
Úgy gondoltuk, hogy innen kiindulva megtekintünk néhány a Maros-mentén elhelyezkedő magyar vonatkozású emlékhelyet, majd úgy járunk-kelünk Hunyad és Szeben megyékben, majd másutt is, hogy valamelyest beletekintsünk az ott élő emberek életébe, de ugyanakkor információkat szerezzünk a magyar, a román és - esetleg - a szász közösségek múltjáról, ittlétük tárgyi emlékeiről és ezek őrzéséről.
Mindezeken túl a természeti környezet is érdekelt, hiszen a Páring és a Retyezát hegységben egyaránt sok látnivaló kínálkozhat, ha időt szánunk a felkeresésükre és képesek vagyunk odafigyelni. A terv megvolt ugyan, de az időzítést és a kirándulás hosszúságát sem határoztuk meg pontosan és előre. Úgy gondoltuk, hogy majd igyekszünk maximálisan kihasználni a rendelkezésünkre álló időt és mindent megtekintünk, ami belefér ebbe a három napba, de kapkodni és sietni azért nem fogunk, hiszen jártunk már ezen a vidéken korábban is, s ami kimarad, az majd sorra kerül legközelebb.
A program eléggé képlékenyen működött, hiszen már az első napon - csütörtökön, február 2-án - változott, Déva és Vajdahunyad várát látogattuk meg, aztán másnap Marosillye, aztán a Retyezát meglátogatása, a Zsil-völgyének rövid szemléje, Őraljaboldogfalva felkeresése következett. Ezen a napon még lettek volna egyéb célkitűzéseink, de azokat ejtenünk kellett. A látottak-hallottak azonban kárpótoltak. Szombaton Sarmisegetusa Regia - és egy-két hozzá kapcsolódó dák vár - volt az úticél, aztán Marosszentimre református temploma és a keresdi Bethlen-kastély következett volna, de ekkor is egyszerűsítenünk kellett, s választanunk Marosszentimre és Keresd között. Időhiány miatt csak ez utóbbit tudtuk "abszolválni". Este fél kilenc óra tájt érkeztünk vissza Székelyudvarhelyre.
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik vendégházában szálltunk meg, ahonnan pár percnyire található a várra feljáró sikló. Előbb azonban ejtsünk pár szót a vár történetéről.
A mai város fölé magasodó vulkanikus eredetű Várhegyen (371) már az ókori időkben - a dákok és a rómaiak korában bizonyítottan - erődítmény állott, amelyet IV. Béla magyar király a tatárjárás után újjáépíttetett. Itt zajlott le 1264-ben az a csata, amelyben a király hadvezére a szövetséges kunok élén vereséget szenvedett, az alkirály, IV. Béla fia, a későbbi V. István seregétől. 1302-től kezdődően a dévai vár az erdélyi alvajdák székhelye. 1333-ban Hunyad megye főispánjáé. 1453-ban Szilágyi Mihály birtokába jut, majd 1504-ig a Hunyadiaké lesz. 1526-ban Perényi Péter vajda tulajdona, három év múlva a Szapolyai Jánosé lesz, aki feleségének, Izabellának adja jegyajándékként (1539).
Az itteni várbörtönben raboskodott és itt is halt meg a vallásalapító Dávid Ferenc (1520-1579) Erdély első unitárius püspöke. Itt tartották egy ideig fogságban Dobó Istvánt (1502-1572), Eger hős védőjét, aki rövid ideig az erdélyi vajda címét is betöltötte.
1580 után bővítik és megerősítik. I. Rákóczi György idején épül a déli kerek bástya. 1657-ben a törökök elfoglalják, Apafi Mihály (1660-1690) visszaszerzi, ám az ő idejében többnyire börtönként funkcionál a vár. A Rákóczi-féle szabadságharc idején sikeresen kiállja a kurucok ostromát. 1717 és 1719 között Steinville tábornok végeztet osztrák megbízásra erődítési munkálatokat. Vauban-rendszerű várrá építteti át. 1733-től a Haller-család birtokolja, de ekkor már nem jelentenek veszélyt a törökök. A Horea-féle lázadás idején (1784) jut fontosabb szerep a várnak, hiszen menedéket biztosított a környék nemességének, majd ide szállították és itt végezték ki a véres magyarellenes pogromba torkolló felkelés vezetőit. Déva várát később elárverezték, új tulajdonosa, Pogány Franciska elhordatta, a mozdítható értékeket pedig elszállíttatta. Az 1848-49-es forradalom idején kisebb, helyi érdekű erődítményként osztrák császári kézben szolgált. A honvédek 1849. május 27-én foglalták el, Bem tábornok lőszerraktárt rendeztetett be a várban, amely aztán rejtélyes körülmények közepette augusztus 13-án felrobbant, több mint 100 fő halálát okozva. Öt nappal később Bem hadserege itt tette le a fegyvert.
Ezt követően a város kezelésébe került a vár és környéke, amelynek már csak a Várhegy ormán található épületei maradtak fenn erősen romos állapotban. 2007 után Európai Uniós források bevonásával a Hunyad Megyei Tanács végeztetett igen komoly felújítási munkálatokat, kiépültek a csúcsig vezető gyalogos-sétányok, az északi oldalon pedig siklót helyeztek üzembe, amely kiválóan alkalmas arra is, hogy az odalátogatók felvételeket készítsenek a városról és annak környékéről, majd bejárják a felújított részeket.
A tetőn levő zárt udvarban elhelyezkedő tömlöc, amelyben Dávid Ferenc meghalt azonban nem került felújításra, s nem is látogatható. Oda csak különleges alkalmakkor, kérésre lehet belépni. Ilyen ritka alkalmak a Magyar Unitárius Egyház által szerevezett megemlékezések (minden év november 15-én, Dávid Ferenc halála évfordulóján).
Úgy tűnik, hogy a felújítást nagyjából szakszerűen elvégezték. Egyébként nincsenek itt olyan építészeti emlékek, díszítőmotívumok és bizonyos kultúrtörténeti korok stílusához köthető épületrészek, amelyek különösebb művészi és restaurátori szakértelmet igényelnének. Kellő odafigyeléssel, betartva az anyaghasználat és a technológia szabályait, elvégezhető volt a helyreállítási munka. A kőművesek és ácsok elég tisztességes munkát végeztek. Kissé zavaró, hogy helyenként a tégla- és kőburkolatok teljesen újszerűek, hasonlóképpen a faszerkezetek is, de idővel az ódon falakhoz vénülnek, s akkor eltűnnek majd ezek a különbségek.
Külön említést érdemel, hogy a történelmi tények egy részének elhallgatása mellett, mégiscsak vannak magyar nyelvű tájékoztatók, s a kültéri feliratok és a nyomtatványok, illetve a használati utasítások szintjén is felbukkannak a magyar nyelvű szövegek.
Nem túl népes ma a város magyarsága, a 70 ezres lakosságnak mindössze 7,5 %-át képezi (mintegy 5500 fő). Nem néztük meg ugyan a pontos statisztikákat, de biztos, hogy éves szinten igen jelentős az idelátogató magyar turisták aránya is, úgyhogy az ilyen irányú gesztusok teljesen természetesek. Nem volt kifejezetten turistaszezon látogatásunk idején, de azért egyéni és csoportos látogatók folyamatosan érkeztek, gyakran lehetett magyar szót hallani, több magyarországi rendszámú autót fedeztünk fel a vár alatti parkolóban.
A gyenge ipari tevékenység mellett igen jelentősek megyeszerte a turizmusból származó bevételek, hiszen a várak és múzeumok látogatása mellett számos sportolásra alkalmas helyszínt is népszerűsítenek, amelyek a szolgáltatások minőségére is hatnak, hiszen szállást és étkezési lehetőséget is kell biztosítani a látogatóknak, ha itt kívánják őket pár napra tartani.
A vár könnyen megközelíthető a közelben elhaladó országútról. Úgyhogy tulajdonképpen kihagyhatatlan. Ajánlani merjük a Magna Curiában működö helyi múzeumot is (1882), amelyben ma a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat által létrehozott közgyűjtemény jogutódja, a Dák és Római Civilizáció Múzeuma működik (1938 óta) - lehet benne szelektálni és bizonyos kritikával szemlélni a kiállított anyagot, amelyet ott a látogató elé tárnak.
Simó Márton
eloszekelyfold.com
2017. május 5.
Beszélgetés Kisné Portik Irén néprajzkutatóval – Budapesten a gyergyói hímzések
A Gránátalma Egyesület varróasszonyainak hímzéseit sokan ismerik Gyergyószentmiklóson, kiállítások alkalmával is megtekinthette a különleges kézimunkákat a közönség. Most azonban Magyarországon is bemutatták munkájuk gyümölcsét a gyergyói asszonyok: az április elején megnyitott kiállítás május 18-ig tekinthető meg a Hagyományok Házában, ahol az egyesület vezetője, Kisné Portik Irén Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte című kötetét is bemutatták. A néprajzkutatóval a budapesti kiállításról és a jövőbeni tervekről beszélgettünk.
– Mik a budapesti kiállítás előzményei?
– Tavaly, a Budapesti Székely Napok alkalmával keresett meg a Hagyományok Háza munkatársa, és tolmácsolta Kelemen László igazgató úr meghívását, az úrihímzések vándorkiállítása és legutóbbi kötetem bemutatása kapcsán. Időközben a Gránátalma Egyesület munkáit több magyarországi és hazai szakember tekintette meg. Valamennyien elismerően szóltak a látottakról, talán ez is befolyásolta, hogy munkáink a székely értéktár részévé váltak, és felkérést is kaptam, hogy legyek a Székelyföldi Értéktár Bizottság tagja. Összeválogattunk 80 kézimunkát, ezeket már a székely értéktár részeként mutattuk be Budapesten. Az anyagot március végére előkészítettük és Pölös Andrea delegátusnak adtuk át, aki munkatársaival egy gyönyörű kiállítást valósított meg április 6-ára. Mi magunk is elámulva szemléltük munkáinkat, amelyeket a fővárosi környezet még szebbé varázsolt.
– Milyen volt a fogadtatás Magyarországon?
– Az a néhány varróasszony, aki el tudott jönni – mert egészségi állapota többeket megakadályozott ebben, a minap éppen eltemettük egyik testvérünket, – meggyőződhetett arról, hogy szabadidejüket a lehető legértékesebben használták fel, ugyanis a kiállítást nagy elismerés fogadta. Nagy volt az érdeklődés és sokan csodálkozva kérdezték: „Agyongépesített, eltorzult világunkban valóban létezik még egy ilyen szigete az odaadásnak, az önzetlenségnek, mert ez az aprólékos munka másképp meg nem születhet?” Azt is el kell mondjam, hogy nekünk ez sok-sok feladatunk mellett önkéntes munkánk és jó érzés volt látni, hogy megállják helyüket a hivatásos hímzők alkotásai viszonylatában. Ami engem illet, nekem a hetedik szakterület, amivel a néprajzon belül foglalkozom, ezek szerint nem eredménytelenül. Természetesen jólestek mind vendéglátóink, mind hímzéscsodálóink elismerő szavai, de valamennyit megkoronázott a dr. Pocsainé Eperjesi Eszter és Rádainé Bodnár Katalin hozzáállása úrihímzés-újraélesztő munkánkhoz. Mi ugyanis útvonalunkat úgy terveztük meg, hogy Sárospatak is benne legyen, ahol a legtöbb úrihímzést őriznek, tanulmányoznak, restaurálnak. Ez volt az első fogadtatás, ami könnyeket csalt szemünkbe, ugyanis hat tekintélyes kötettel ajándékozták meg egyesületünket, ami jó ideig terített asztala lesz hímző igyekezetünknek. Utunk Egerben a Dobó István vármúzeumban folytatódott, majd Budapesten, kiállításunk helyszínén. Jövet haza a Kecskeméti Ráday Múzeumba is ellátogattunk, hiszen míg az előző a tiszántúli, ez utóbbi a dunamelléki református kegyszerek gyűjteménye, ezért nem hagyhattuk ki. Itt pedig tekintélyes számú hímzés fotójával lettünk gazdagabbak.
– Mi a jelentősége annak, hogy az anyaországban is bemutatkozhatott az egyesület?
– Az előbbiekben elmondott anyaországi elismeréseket megtoldva, ki kell hangsúlyozzam, hogy ma már magánemberi kapcsolatokkal is be lehet mutatni kézművestermékeket Magyarországon. Több gyergyói példája is van ennek. A régmúlt néprajzi kincseinek legfőbb tárháza a Néprajzi Múzeum, ahová a magamfajták úgy lépnek be, mint a szakma Panteonjába. Az újjáélesztett hagyományoknak pedig a legfelsőbb intézménye a Hagyományok Háza. Ide meghívást kapni önmagában minősíti a kiállított anyagot. Ez a mi legfőbb kitüntetésünk. Ennek a kisugárzását arra fogom felhasználni, hogy ebbe a nemzeti értékeket megtartó, újranépszerűsítő munkába minél több lelkes embert bevonjak, mindenekelőtt hímzőket.
– Mik az egyesület tervei a jövőre nézve?
– Minden elkészített kézimunkát én magam rajzolok ki, kezdem el az öltéseit, ez jellemzi az eddigieket és amíg erőm engedi, az ezutániakat is. Eddig nagyon sok időmet felemésztette a nem eredeti méretben közölt fényképekről való mintakirajzolás. Ebben most nagy könnyebbséget jelentenek az ajándékba kapott kötetek, melyekben többek közt közel háromszáz méretarányos rajz is van. Saját gyűjtéseinkkor erre külön figyelmet szentelünk. Reméljük, hogy sikeres lesz az a pályázatunk, aminek célja legalább hatvan új tag felvétele az egyesületünkbe. Ha csak évi két kézimunkát számolok, de ennél több lesz, olyan mozgalommá nő majd ki az úrihímzés magyar specifikuma – ami közelebbről hungarikum lesz –, hogy érdemes lesz tájainkra látogatni. Népiskolai tanítványaim is ezen vannak, és jövőre mindenki még hoz egy társat magával, akit majd odagyámolít a hímzési követelményekhez. Ezzel a három székely megyére ki fog terjedni hímzőtevékenységünk.
– A hímzőasszonyok keze alól kikerülő értékes hímzéseket érdemes minél szélesebb körben bemutatni. Miképpen lenne ez megvalósítható?
– Erre is van elképzelésem. A Szárhegyi Lázár-kastély Európa legkeletibb reneszánsz műemléke. Ezek a reneszánsz és barokk hímzések itt kell otthonra találjanak. Természetesen, amit csak lehet, a maga hajdani rendeltetésében kell bemutatni. Megvan már a baldachinos vetett ágy, idén – ugyancsak pályázati segédlettel – elkészül egy fésülködőasztal a maga hímzésszükségleteivel. Ezeket pedig folytatni lehet. Élővé lehetne tenni az udvart régi foglalkozások korhű viseletben való bemutatásával. A régészeti leleteknek is itt volna a helye. Ehhez persze a jogtulajdonosok és jogbitorlók „testvérharca” kellene lezáruljon. Ami pedig a hozzávetőleg 2500 műalkotást illeti, Kelet-Európa legnagyobb kortárs képzőművészeti gyűjteményét, fölösleges egy 500 évvel korábbi kastélyban értékeikben törpíteni. Ez nemcsak ellentmondásos, de groteszk is, és hol van a méltányossági kérdés? A nagy értékű gyűjtemény megérdemelne itt – ahol az első valahányszáz remekmű önkéntességből teremtett példát a későbbi gyarapodáshoz – egy modern épületet és parkot, ahol kellő szakszerűség segítené a művészi üzenetek megértését. Az országtól nincs mit várni, nekik csak az adóink kellenek. Ebben az ügyben csak a mi elkötelezettségünk, a helyi székelyek akarata jelenthet megoldást. Valaki példájával elöl járva és másokat is tettekre sarkallva meg kell építse a szárhegyi képzőművészeti pavilont. Mi pedig mozgósítjuk a székelyföldi szorgos kezeket, és azzá tesszük a kastélyt, amivé már rég kellett volna válnia. Bárhogy is lesz, „Én és az én házam népe, az Úrnak szolgálunk!”
Nagy Levente / Hargita Népe (Csíkszereda)
A Gránátalma Egyesület varróasszonyainak hímzéseit sokan ismerik Gyergyószentmiklóson, kiállítások alkalmával is megtekinthette a különleges kézimunkákat a közönség. Most azonban Magyarországon is bemutatták munkájuk gyümölcsét a gyergyói asszonyok: az április elején megnyitott kiállítás május 18-ig tekinthető meg a Hagyományok Házában, ahol az egyesület vezetője, Kisné Portik Irén Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte című kötetét is bemutatták. A néprajzkutatóval a budapesti kiállításról és a jövőbeni tervekről beszélgettünk.
– Mik a budapesti kiállítás előzményei?
– Tavaly, a Budapesti Székely Napok alkalmával keresett meg a Hagyományok Háza munkatársa, és tolmácsolta Kelemen László igazgató úr meghívását, az úrihímzések vándorkiállítása és legutóbbi kötetem bemutatása kapcsán. Időközben a Gránátalma Egyesület munkáit több magyarországi és hazai szakember tekintette meg. Valamennyien elismerően szóltak a látottakról, talán ez is befolyásolta, hogy munkáink a székely értéktár részévé váltak, és felkérést is kaptam, hogy legyek a Székelyföldi Értéktár Bizottság tagja. Összeválogattunk 80 kézimunkát, ezeket már a székely értéktár részeként mutattuk be Budapesten. Az anyagot március végére előkészítettük és Pölös Andrea delegátusnak adtuk át, aki munkatársaival egy gyönyörű kiállítást valósított meg április 6-ára. Mi magunk is elámulva szemléltük munkáinkat, amelyeket a fővárosi környezet még szebbé varázsolt.
– Milyen volt a fogadtatás Magyarországon?
– Az a néhány varróasszony, aki el tudott jönni – mert egészségi állapota többeket megakadályozott ebben, a minap éppen eltemettük egyik testvérünket, – meggyőződhetett arról, hogy szabadidejüket a lehető legértékesebben használták fel, ugyanis a kiállítást nagy elismerés fogadta. Nagy volt az érdeklődés és sokan csodálkozva kérdezték: „Agyongépesített, eltorzult világunkban valóban létezik még egy ilyen szigete az odaadásnak, az önzetlenségnek, mert ez az aprólékos munka másképp meg nem születhet?” Azt is el kell mondjam, hogy nekünk ez sok-sok feladatunk mellett önkéntes munkánk és jó érzés volt látni, hogy megállják helyüket a hivatásos hímzők alkotásai viszonylatában. Ami engem illet, nekem a hetedik szakterület, amivel a néprajzon belül foglalkozom, ezek szerint nem eredménytelenül. Természetesen jólestek mind vendéglátóink, mind hímzéscsodálóink elismerő szavai, de valamennyit megkoronázott a dr. Pocsainé Eperjesi Eszter és Rádainé Bodnár Katalin hozzáállása úrihímzés-újraélesztő munkánkhoz. Mi ugyanis útvonalunkat úgy terveztük meg, hogy Sárospatak is benne legyen, ahol a legtöbb úrihímzést őriznek, tanulmányoznak, restaurálnak. Ez volt az első fogadtatás, ami könnyeket csalt szemünkbe, ugyanis hat tekintélyes kötettel ajándékozták meg egyesületünket, ami jó ideig terített asztala lesz hímző igyekezetünknek. Utunk Egerben a Dobó István vármúzeumban folytatódott, majd Budapesten, kiállításunk helyszínén. Jövet haza a Kecskeméti Ráday Múzeumba is ellátogattunk, hiszen míg az előző a tiszántúli, ez utóbbi a dunamelléki református kegyszerek gyűjteménye, ezért nem hagyhattuk ki. Itt pedig tekintélyes számú hímzés fotójával lettünk gazdagabbak.
– Mi a jelentősége annak, hogy az anyaországban is bemutatkozhatott az egyesület?
– Az előbbiekben elmondott anyaországi elismeréseket megtoldva, ki kell hangsúlyozzam, hogy ma már magánemberi kapcsolatokkal is be lehet mutatni kézművestermékeket Magyarországon. Több gyergyói példája is van ennek. A régmúlt néprajzi kincseinek legfőbb tárháza a Néprajzi Múzeum, ahová a magamfajták úgy lépnek be, mint a szakma Panteonjába. Az újjáélesztett hagyományoknak pedig a legfelsőbb intézménye a Hagyományok Háza. Ide meghívást kapni önmagában minősíti a kiállított anyagot. Ez a mi legfőbb kitüntetésünk. Ennek a kisugárzását arra fogom felhasználni, hogy ebbe a nemzeti értékeket megtartó, újranépszerűsítő munkába minél több lelkes embert bevonjak, mindenekelőtt hímzőket.
– Mik az egyesület tervei a jövőre nézve?
– Minden elkészített kézimunkát én magam rajzolok ki, kezdem el az öltéseit, ez jellemzi az eddigieket és amíg erőm engedi, az ezutániakat is. Eddig nagyon sok időmet felemésztette a nem eredeti méretben közölt fényképekről való mintakirajzolás. Ebben most nagy könnyebbséget jelentenek az ajándékba kapott kötetek, melyekben többek közt közel háromszáz méretarányos rajz is van. Saját gyűjtéseinkkor erre külön figyelmet szentelünk. Reméljük, hogy sikeres lesz az a pályázatunk, aminek célja legalább hatvan új tag felvétele az egyesületünkbe. Ha csak évi két kézimunkát számolok, de ennél több lesz, olyan mozgalommá nő majd ki az úrihímzés magyar specifikuma – ami közelebbről hungarikum lesz –, hogy érdemes lesz tájainkra látogatni. Népiskolai tanítványaim is ezen vannak, és jövőre mindenki még hoz egy társat magával, akit majd odagyámolít a hímzési követelményekhez. Ezzel a három székely megyére ki fog terjedni hímzőtevékenységünk.
– A hímzőasszonyok keze alól kikerülő értékes hímzéseket érdemes minél szélesebb körben bemutatni. Miképpen lenne ez megvalósítható?
– Erre is van elképzelésem. A Szárhegyi Lázár-kastély Európa legkeletibb reneszánsz műemléke. Ezek a reneszánsz és barokk hímzések itt kell otthonra találjanak. Természetesen, amit csak lehet, a maga hajdani rendeltetésében kell bemutatni. Megvan már a baldachinos vetett ágy, idén – ugyancsak pályázati segédlettel – elkészül egy fésülködőasztal a maga hímzésszükségleteivel. Ezeket pedig folytatni lehet. Élővé lehetne tenni az udvart régi foglalkozások korhű viseletben való bemutatásával. A régészeti leleteknek is itt volna a helye. Ehhez persze a jogtulajdonosok és jogbitorlók „testvérharca” kellene lezáruljon. Ami pedig a hozzávetőleg 2500 műalkotást illeti, Kelet-Európa legnagyobb kortárs képzőművészeti gyűjteményét, fölösleges egy 500 évvel korábbi kastélyban értékeikben törpíteni. Ez nemcsak ellentmondásos, de groteszk is, és hol van a méltányossági kérdés? A nagy értékű gyűjtemény megérdemelne itt – ahol az első valahányszáz remekmű önkéntességből teremtett példát a későbbi gyarapodáshoz – egy modern épületet és parkot, ahol kellő szakszerűség segítené a művészi üzenetek megértését. Az országtól nincs mit várni, nekik csak az adóink kellenek. Ebben az ügyben csak a mi elkötelezettségünk, a helyi székelyek akarata jelenthet megoldást. Valaki példájával elöl járva és másokat is tettekre sarkallva meg kell építse a szárhegyi képzőművészeti pavilont. Mi pedig mozgósítjuk a székelyföldi szorgos kezeket, és azzá tesszük a kastélyt, amivé már rég kellett volna válnia. Bárhogy is lesz, „Én és az én házam népe, az Úrnak szolgálunk!”
Nagy Levente / Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. augusztus 20.
Külhoni Magyarságért Díjat vett át Kolozsváron Horváth Anna, Kató Béla és Tamási Zsolt
Az államalapítás ünnepén Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke nevében Pótápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár átadta a Külhöni Magyarságért Díj elismeréseket az erdélyi díjazottaknak a kolozsvári főkonzulátuson. Horváth Anna, a kincses város volt alpolgármestere, Kató Béla püspök és Tamási Zsolt József történész részesültek a kitüntetésben.
Pótápi Árpád János államtitkár Dobó István gondolataival kezdte beszédét, miszerint „a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében”. Az elöljáró szerint ma is ez nemzeti megmaradásunk legnagyobb titka. A magyarok ereje soha nem a fegyverekben, a lélekszám fölényében vagy a haragos gondolatokban rejlett, hanem a lélekben, magyarázta.
„A Külhoni Magyarságért Díj elnyerői a tavalyi és az idei évben is olyan erdélyi példaképek, akik nem hátráltak meg a nehézségek idején, magyarságukat vállalva tették azt, ami rájuk bizatott” – mondta az államtitkár. Hozzátette, a közösség sikerét soha nem a győzelemben, hanem a helytállásban kell mérni.
„Ma három olyan ember áll előttünk, akik súlyos küzdelmeket vállaltak és hordoztak a magyarságért” – szólt a díjazottakról, akiket arról biztosított, hogy nincsenek egyedül a küzdőtéren. Pál apostol üzenetével zárta köszöntőjét, eképpen: „üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk.”
Horváth Anna laudációjában elhangzott: a csíkszeredai születésű, jogász és közgazdász végzettségű díjazott egy olyan család leszármazottja, amelyben a köz szolgálatának hagyománya nemzedékről nemzedékre szállt, Nagy Benedek 1956-os elítélt gyermeke. Doktori fokozatot földrajz szakon szerzett. Egyetemi éveiben Magyarország Bukaresti Nagykövetségén fordítóként dolgozott, első munkahelyét a román kormány 1997-ben létrehozott Kisebbségvédelmi Hivatalában szerezte. 2007-ben államtitkárnak nevezték ki, 2012–2016 között Kolozsvár alpolgármestere volt, a tisztségről 2017-ben lemondott, miután befolyással való űzérkedéssel vádolták. 2015 óta a Kolozsvári RMDSZ elnöke. Munkássága során bebizonyította: a nehezen értelmezhető törvénykezések ellenére sem szabad meghátrálni.
Kató Béla püspök Barátoson született, a teológia elvégzése után ugyanitt teljesített szolgálatot. A laudációban úgy fogalmaztak, a nemzetpolitika ő maga, hiszen hitelesen képviseli mindazt, amit nemzetpolitikának nevezünk. Elhangzott: minden erdélyi városban ott látjuk a püspök úr keze nyomát, de ő maga azt vallja, hogy az épületek semmit sem érnek, ha nincs, aki élettel megtöltse azokat. Lelkészi szolgálatának nagy részét Illyefalván töltötte. A Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány és az Illyefalvi Gyermekfalu megalapítója. Abban hisz, hogy csak a közösségi élmény tarthatja itthon az erdélyi magyarokat.
Tamási Zsolt József történelem szakon szerzett diplomát, a BBTE és a marosvásárhelyi Sapientia EMTE óraadójaként is dolgozott. 2015 óta a Marosvásárhelyi Római Katolikus Líceum címzetes tanára és igazgatója, oktatásszervezőként és vallásoktatási módszertanosként is tevékenykedett. 2016-ban a Korrupcióellenes ügyészség hatósági felügyelet alá helyezte, azt kifogásolva, hogy annak ellenére járult hozzá a líceum működéséhez, hogy tudta, az intézmény nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel. Az MTA és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság tagja is volt. „Elévülhetetlen érdemeket szerzett a tudomány és az oktatás területén” – összegeztek a laudációban.
Tasi Annabella / maszol.ro
Az államalapítás ünnepén Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke nevében Pótápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár átadta a Külhöni Magyarságért Díj elismeréseket az erdélyi díjazottaknak a kolozsvári főkonzulátuson. Horváth Anna, a kincses város volt alpolgármestere, Kató Béla püspök és Tamási Zsolt József történész részesültek a kitüntetésben.
Pótápi Árpád János államtitkár Dobó István gondolataival kezdte beszédét, miszerint „a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében”. Az elöljáró szerint ma is ez nemzeti megmaradásunk legnagyobb titka. A magyarok ereje soha nem a fegyverekben, a lélekszám fölényében vagy a haragos gondolatokban rejlett, hanem a lélekben, magyarázta.
„A Külhoni Magyarságért Díj elnyerői a tavalyi és az idei évben is olyan erdélyi példaképek, akik nem hátráltak meg a nehézségek idején, magyarságukat vállalva tették azt, ami rájuk bizatott” – mondta az államtitkár. Hozzátette, a közösség sikerét soha nem a győzelemben, hanem a helytállásban kell mérni.
„Ma három olyan ember áll előttünk, akik súlyos küzdelmeket vállaltak és hordoztak a magyarságért” – szólt a díjazottakról, akiket arról biztosított, hogy nincsenek egyedül a küzdőtéren. Pál apostol üzenetével zárta köszöntőjét, eképpen: „üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk.”
Horváth Anna laudációjában elhangzott: a csíkszeredai születésű, jogász és közgazdász végzettségű díjazott egy olyan család leszármazottja, amelyben a köz szolgálatának hagyománya nemzedékről nemzedékre szállt, Nagy Benedek 1956-os elítélt gyermeke. Doktori fokozatot földrajz szakon szerzett. Egyetemi éveiben Magyarország Bukaresti Nagykövetségén fordítóként dolgozott, első munkahelyét a román kormány 1997-ben létrehozott Kisebbségvédelmi Hivatalában szerezte. 2007-ben államtitkárnak nevezték ki, 2012–2016 között Kolozsvár alpolgármestere volt, a tisztségről 2017-ben lemondott, miután befolyással való űzérkedéssel vádolták. 2015 óta a Kolozsvári RMDSZ elnöke. Munkássága során bebizonyította: a nehezen értelmezhető törvénykezések ellenére sem szabad meghátrálni.
Kató Béla püspök Barátoson született, a teológia elvégzése után ugyanitt teljesített szolgálatot. A laudációban úgy fogalmaztak, a nemzetpolitika ő maga, hiszen hitelesen képviseli mindazt, amit nemzetpolitikának nevezünk. Elhangzott: minden erdélyi városban ott látjuk a püspök úr keze nyomát, de ő maga azt vallja, hogy az épületek semmit sem érnek, ha nincs, aki élettel megtöltse azokat. Lelkészi szolgálatának nagy részét Illyefalván töltötte. A Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány és az Illyefalvi Gyermekfalu megalapítója. Abban hisz, hogy csak a közösségi élmény tarthatja itthon az erdélyi magyarokat.
Tamási Zsolt József történelem szakon szerzett diplomát, a BBTE és a marosvásárhelyi Sapientia EMTE óraadójaként is dolgozott. 2015 óta a Marosvásárhelyi Római Katolikus Líceum címzetes tanára és igazgatója, oktatásszervezőként és vallásoktatási módszertanosként is tevékenykedett. 2016-ban a Korrupcióellenes ügyészség hatósági felügyelet alá helyezte, azt kifogásolva, hogy annak ellenére járult hozzá a líceum működéséhez, hogy tudta, az intézmény nem rendelkezik a működéshez szükséges engedélyekkel. Az MTA és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság tagja is volt. „Elévülhetetlen érdemeket szerzett a tudomány és az oktatás területén” – összegeztek a laudációban.
Tasi Annabella / maszol.ro
2017. augusztus 21.
Erdélyi példaképek: nem a győzelem a fontos
Nemzeti ünnepünk alkalmából ma a Kolozsvári Magyar Főkonzulátuson a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára, Potápi Árpád János nyújtotta át a Külhoni Magyarságért Díjakat az erdélyi kitüntetetteknek. Dobó István egri várkapitány szavait idézte: „a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében”.
A folytatásban elmagyarázta: a díj elnyerői olyan erdélyi példaképek, akik nem hátráltak meg a nehézségek idején, hanem kiálltak az erdélyi magyarságért. „Ma három olyan ember áll előttünk, akik súlyos küzdelmeket vállaltak és hordoztak magyarságukért. Akik azáltal váltak igazi példaképpé, hogy nem hallgattak, amikor szólni kellett és nem tétlenkedtek, amikor a magyarság ügye cselekvést kívánt.”
„Az igazságért való harchoz ma is, akárcsak közös történelmünk során oly sokszor, az a biztos tudat adhat igazi erőt, hogy bárki is áll ki magyarságáért, lélekben egy emberként áll mögötte az egész nemzet” – jelentette ki az államtitkár, biztosítva a díjazottakat közösségük, nemzettársaik és a Magyar kormány támogatásáról. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy más nemzetekkel szemben nekünk, magyaroknak nem az a példakép, aki nyer, hanem aki minden gátló körülménnyel dacolva harcol az igazságért, aki nem futamodik meg a feladat elől, nem ijed meg a támadás erejétől. „A győzelemhez azonban mindnyájunkra szükség van, mert csak együtt teljesíthetjük be a Pál apostoli igét: Üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk” – zárta beszédét Potápi.
A három kitüntettet Albertné Simon Edina konzul méltatta, majd az államtitkár rendre Horváth Anna volt kolozsvári alpolgármesternek, Kató Béla református püspöknek és Tamási Zsoltnak, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium igazgatójának nyújtotta át a díjakat.
Balázs Bence / Szabadság (Kolozsvár)
Nemzeti ünnepünk alkalmából ma a Kolozsvári Magyar Főkonzulátuson a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára, Potápi Árpád János nyújtotta át a Külhoni Magyarságért Díjakat az erdélyi kitüntetetteknek. Dobó István egri várkapitány szavait idézte: „a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében”.
A folytatásban elmagyarázta: a díj elnyerői olyan erdélyi példaképek, akik nem hátráltak meg a nehézségek idején, hanem kiálltak az erdélyi magyarságért. „Ma három olyan ember áll előttünk, akik súlyos küzdelmeket vállaltak és hordoztak magyarságukért. Akik azáltal váltak igazi példaképpé, hogy nem hallgattak, amikor szólni kellett és nem tétlenkedtek, amikor a magyarság ügye cselekvést kívánt.”
„Az igazságért való harchoz ma is, akárcsak közös történelmünk során oly sokszor, az a biztos tudat adhat igazi erőt, hogy bárki is áll ki magyarságáért, lélekben egy emberként áll mögötte az egész nemzet” – jelentette ki az államtitkár, biztosítva a díjazottakat közösségük, nemzettársaik és a Magyar kormány támogatásáról. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy más nemzetekkel szemben nekünk, magyaroknak nem az a példakép, aki nyer, hanem aki minden gátló körülménnyel dacolva harcol az igazságért, aki nem futamodik meg a feladat elől, nem ijed meg a támadás erejétől. „A győzelemhez azonban mindnyájunkra szükség van, mert csak együtt teljesíthetjük be a Pál apostoli igét: Üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk” – zárta beszédét Potápi.
A három kitüntettet Albertné Simon Edina konzul méltatta, majd az államtitkár rendre Horváth Anna volt kolozsvári alpolgármesternek, Kató Béla református püspöknek és Tamási Zsoltnak, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium igazgatójának nyújtotta át a díjakat.
Balázs Bence / Szabadság (Kolozsvár)