Felbolygatta a kedélyeket Neagu Djuvara Thocomerius – Negru Voda. Un voivod cuman la inceputurile Tarii Romanesti című legújabb könyve. Ebben a 90 éves történész leszögezte: a havasalföldi vajdaság alapítója, a román nemzet „atyja”, a legendás Negru Voda-ként ismert Basarab egyáltalán nem volt román, hanem kun. Ráadásul a párizsi Sorbonne egyetemen tanult Djuvara nemcsak a honalapító uralkodót, hanem a korai havasalföldi arisztokrácia zömét is etnikailag kunnak, kisebb részben pedig szlávnak határozta meg. Sőt, a dákoromán eredet kapcsán is felvetett kérdéseket: a rómaiakkal szemben elvesztett háború után a dákok további sorsa homályos, távolról sem olyan egyértelmű. A rómaiak által behozott katonák és telepesek nem voltak színtiszta itáliai latinok, hanem a többnemzetiségű birodalom balkáni, illetve közel-keleti részéről származnak. A nép a könyvet nemzetrombolásnak tekinti, mert a „kizárólagos dákoromán eredet”, s a „kontinuitás minden négyzetcentiméteren” című mítoszokat sulykolták beléjük. A kommunizmus nacionalista agymosásának nyomai nem tűnnek el. Különösen azoknál, akik a mai napig meg vannak győződve arról, hogy például Kolozsvár vagy Nagyszeben történelmi hagyatéka kizárólag román, amelyhez a magyaroknak vagy szászoknak semmi köze sem lehet. A visszajelzések azonban nem olyan visszautasítóak, mint tíz évvel ezelőtt, amikor megjelent Lucian Boia „Istorie si mit in constiinta romaneasca” című híres műve. A történelmi mítoszok akkori rombolását még egyértelműen nemzetárulásnak tekintették, akárcsak az ifjú kolozsvári történész, Sorin Mitu 1999-es tárgyilagos tankönyvét. /Chirmiciu András: Történelmi forradalom. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 22./

Igazgatóváltás történt a kolozsvári Koinónia Kiadónál: a Visky András által eddig vezetett intézmény igazgatói funkcióját július elsejétől Zágoni Balázs, a Filmtett című erdélyi filmes portál volt főszerkesztője tölti be. Zágoni elmondta, hogy egyes súlypontok áthelyeződnek, beindítanak egy történelmi könyvsorozatot, a színházi sorozat marad, és annak Visky András lesz továbbra is a sorozat-szerkesztője. A Koinóniának jelenleg négy fő irányvonala van: a teológiai és a keresztény könyvek, a színházi szakkönyvek, a gyermekirodalom és a kortárs szépirodalom. Emellett megjelent számos kortárs szakirodalmi könyv is. Ezekből a sorozatokból egyik sem fog leállni, de van, amiből kevesebb fog megjelenni. A történelmi sorozatot Neagu Djuvara A románok története fiatalok számára című, kilenc kiadást megélt bestsellerével indítják. Folytatják a filmelméleti könyvek kiadását is, Király Hajnal nagyváradi születésű szerző doktori disszertációjával. Ebben az évben sok könyvet nyomtattak a debreceni Alföldi nyomdánál, amely közép-európai szinten vezető nyomdának számít. Hét vezető bukaresti kiadó dolgozik velük, de nagy német és orosz kiadók, és persze sok magyarországi kiadó is. A kolozsvári Idea nyomda készíti a kiadó színházi sorozatának minden darabját. A kiadó újra megjelentette Hervay Gizella Kobak könyvét, de napvilágot lát Salat Zakariás Erzsébet csángó népmesegyűjtése, a Vót, hol nem vót is. /Köllő Katalin: „Nagy kihívásnak érzem ennek a kiadónak vezetését” Beszélgetés Zágoni Balázzsal a Koinónia kiadó igazgatójával. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 28./

Az Evenimentul Zilei című lap minisorozatot indított a román történelem epizódjairól, s a legutóbbi rész arról szól, hogy van-e vagy nincs egy ezeresztendős űr ebben a históriában? A megszólaltatott Neagu Djuvara történész lándzsát tört a román kontinuitás-elmélet mellett, de megemlítette, hogy ezen elmélet hiányosságait több neves román történész hamisításokkal, hamis aktákkal pótolta! Az Adevarul című bukaresti lap visszaemlékező sorozatában arról írt, hogy Nicolae Militaru tábornok, akit Ceausescu idejében lelepleztek mint szovjet kémet, s a forradalom első óráiban „véletlenül” hadügyminiszter lett, előre megfontoltan a halálba küldte azokat, akik annak idején hozzájárultak leleplezéséhez. Az a tiszt például, aki felgöngyölítette a szovjet kémhálózatot, „terroristaként” halt meg, máig tisztázatlan körülmények között. – Lemondott Draskovics Tibor magyar igazságügyi és rendészeti miniszter, azzal indokolta távozását, hogy amit vállalt, azt már elvégezte. A témával kapcsolatban Navracsics Tibor, a Fidesz frakcióvezetője kijelentette: ennyi botrány után ideje is volt a távozásnak, de miért nem megy az egész szocialista kormányzat? Börtönbüntetésre ítéltek egy szocialista államtitkárt – olvasható a Magyar Hírlapban. A mezőgazdasági minisztériumban dolgozó Benedek Fülöp a honvédség egykori pákozdi lőterét játszotta át idegen kezekbe. Ez az első bírósági ítélet egy olyan kormánytag ügyében, aki tagja volt a Gyurcsány–Bajnai-kabinetnek, és hivatali minőségében követett el bűncselekményt. /Szondy Zoltán: Bosszút állt a szovjet kém Draskovics Tibor. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 3./

Könyvbemutatókkal ünnepelt a Koinónia
Öt új karácsonyi kiadvánnyal fogadta közönségét a Koinónia könyvkiadó a kolozsvári székházában tartott hétvégi Karácsonyi Könyvvásáron. „Az immár harmadik alkalommal megrendezett karácsonyi könyvbemutatónk nemcsak a legfrissebb könyveinkről, hanem egyben a családokról is szól, míg a felnőttek és a nagyobb gyerekek a könyveket nézegethetik, olvashatják, beszélhetnek róluk, addig a legkisebbek diafilmes meséket nézhetnek” – mondta el lapunknak Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója.
A Koinónia meglepetést kívánt szerezni A legszebb karácsonyi ajándék a nátha című kötettel, amely tíz erdélyi író, költő: Demény Péter, Balázs Imre József, Berszán István, Boda Edit, Láng Zsolt, László Noémi, Máté Angi, Simon Réka Zsuzsanna és Zágoni Balázs meséit tartalmazza. Kiss-Bitay Éva Fantasztkikus földgolyó című képeskönyve is a kisgyerekeknek és a kamaszoknak szól, amelyben az állat- és növényvilág legegzotikusabb egyedeit sorakoztatja fel.
Magyarul először jelent meg Axel Hambreus Az első karácsonyi ajándékok legendája című könyve. A Svédországban igen népszerű munkát Keszeg Ágnes illusztrációi színesítik – az igen elragadó történetről Ferenczi Noémi színpadi változatot is készített. „A család valamennyi tagját meg kívánta célozni a kiadó, amikor úgy döntött, Kányádi Sándor erdélyi jiddis népköltészetből készült fordítását megjelenteti” – tudtuk meg a kiadó vezetőjétől.
A Volt egyszer egy kis zsidó című kötetben Jánosi Andrea rajzai illusztrálják a múlt század viharaiban eltűnt erdélyi jiddis népköltészet olykor csipkelődő, ravasz, játékos, máskor viszont szerelmes vagy szívszorongató világát. A könyvhöz egy CD-melléklet is tartozik, amelyről a Gryllus testvérek és Szalóki Ági előadásában meg is hallgathatjuk a jiddis népköltészet remekeit. Jánosi Andrea illusztrációiról Kányádi Sándor úgy nyilatkozott korábban: hogy azok némelykor rálicitáltak a versekre.
A gyerekkönyvek mellett több, felnőtteknek szóló munkát is bemutattak a rendezvényen: köztük Neagu Djuvarának A románok rövid története című könyvét, amelyet Horváth Andor fordított magyarra. A bojár családból származó történész, a román történetírás 93 éves „fenegyereke”, könyve eddig tizenegyszer jelent meg románul, és szakértők szerint fordulatot hozott az 1989 utáni román történetírásban.
Sipos M. Zoltán, Új Magyar Szó (Bukarest)

Búcsú a Hohenzollern-háztól
Romániában időről-időre erőre kapnak a királyság visszaállításának hívei, akiket korábban, a kilencvenes évek elején nagyrészt a Kereszténydemokrata Parasztpárt képviselt. Így még most is vannak olyan civil társadalmi és politikai körök, amelyek szerint a restauráció jelentené a gyógyírt Románia minden gondjára-bajára.
Csak első pillantásra meglepő Mihály román ex-király bejelentése, miszerint megszakítja történelmi és dinasztikus kapcsolatait a Hohenzollern királyi házzal.
Konfliktusok története
I. Mihály több indokot is felhozott döntése alátámasztására. Így egyebek között a román királyi ház „vitathatatlan autoritására” hivatkozott, figyelembe véve elődje, Ferdinánd király arra vonatkozó, 1921. évi határozatát is, hogy a román királyi háznak hangsúlyosan nemzeti jelleget biztosítsanak, de nem feledkezett meg kiemelni „utódai és örökösei iránti történelmi elkötelezettségét” sem.
A mostani döntés nyomán a királyi család minden tagja a „romániai” előnevet viseli majd a Hohenzollern-Sigmaringen helyett, a királyi ház neve pedig ennek megfelelően „Románia királyi házává” változik.
A román királyi ház és a Hohenzollern dinasztia már korábban konfliktusba keveredett egymással. A Hohenzollern-Sigmaringen házból származó első uralkodó 1866-ban jutott trónra Romániában, amikor a bukaresti kormány felkérte a német királyi család akkori fejét, egyezzen bele abba, hogy második fia, I. Károly a fiatal román állam király legyen. A német igen után Károly még abban az évben, május 10-én letette hűségesküjét a román parlament előtt. A hivatalos Bukarest lelkesen üdvözölte a történelmi lépést, hiszen az tág teret nyújtott a romániai német beruházások előtt.
A kezdeti öröm azonban csakhamar lelohadt: I. Károlynak ugyanis nem volt örököse. Egyetlen gyermeke, Mariuca négy éves korában skarlátban meghalt. A Hohenzollern-ház örökösödési törvényei szerint I. Károlyt legnagyobb testvérének, Leopoldnak kellett volna a trónon követnie, ám ő lemondott előjogáról fiai javára. A legnagyobb fiú, Vilmos azonban szintén nem kívánt élni jogával, így Ferdinánd helyezhette fejére a román királyi koronát.
Az első világháború kitöréséig zavartalan volt a Hohenzollern-ház és a román királyság intézményes kapcsolata. A világégés és I. Károly 1914-ben bekövetkezett halála nyomán azonban megromlott a kétoldalú viszony, tekintve, hogy Románia 1916-ig a semlegességet választotta. Ráadásul az immár román királlyá koronázott Ferdinánd a brit királyi ház egyik leszármazottját, Máriát vette feleségül, aki rávette őt arra, hogy Románia Németország, vagyis tulajdonképpen saját családja ellen lépjen be háborúba. Emiatt Ferdinándot kizárták a Hohenzollern-házból, amely azonban később felülvizsgálta döntését, és I. Mihály király visszakaphatta a Hohenzollern-Sigmaringen nevet.
A casus belli: Radu Duda?
Amelyet a román ex-király most, kereken 175 évvel azt követően, hogy I. Károly letette a román állam melletti hűségesküjét, megtagadott. Nem sokkal a mostani – történészek által történelminek nevezett – lépés előtt újabb konfliktus alakult ki a két királyi ház között, amikor a német királyi család nem egyezett bele abba, hogy Mihály lányának, Margit hercegnőnek a férje, Radu Duda megkapja a Hohenzollern-Sigmaringen előnevet.
Történészek úgy vélik, a román királyi ház és a Hohenzollern-dinasztia között formálisan már 1916-ban megszűnt minden kapcsolat, így a mostani bejelentésnek voltaképpen semmilyen jogi értéke nincs, pusztán amolyan reklámfogásról van szó.
A királyság Romániában 1947. december 30-án ért véget, miután I. Mihályt pisztollyal fenyegetve kényszerítették lemondásra. Ez a nap a kommunizmus korszakában hosszú ideig nemzeti ünnep volt. Mihály és családja ugyan kényszerűen, de nem koldusszegényen távozott az országból: teljes vasúti szerelvény állt rendelkezésére javainak „átmentéséhez”. A volt román király a svájci Versoix-ban telepedett le, ahol királyi udvartartást vezetett, bár teljes száműzetésben élt, Romániába nem engedték be.
Az 1989. évi rendszerváltás után, a kilencvenes évek elején többször is megpróbált hazalátogatni, Ion Iliescuéknak azonban gondjuk volt rá, hogy ebben a szándékában megakadályozzák – nem egyszer az erőszak eszközét is alkalmazva. Iliescu és a román királyi ház történelmi megbékélésére végül is a kilencvenes évek derekán került sor, amikor a román államfő – nem kevés külföldi nyomásra is – belátta, Mihály király nem jelenthet veszélyt a köztársasági államformára nézve.
Dac – Margit hercegnő utódlásáért?
Romániában időről-időre erőre kapnak a királyság visszaállításának hívei, akiket korábban, a kilencvenes évek elején nagyrészt a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt képviselt. Így még most is vannak olyan civil társadalmi és politikai körök, amelyek szerint a restauráció jelentené a gyógyírt Románia minden gondjára-bajára.
Nemrégiben éppen a neves történész, Neagu Djuvara „sugallt” egy úgynevezett B-tervet a román királyi ház számára, miszerint I. Mihály unokáját, a 26 éves Miklós herceget kellene felkészíteni a trónra lépésre, természetesen abban az esetben, ha a monarchia visszaállításával a lakosság többsége egyetértene. Korábban maga a 62 esztendős Margit hercegnő is úgy nyilatkozott, hogy a román királyi ház készen áll a királyság restaurációjára.
Egyes politikai megfigyelők nem tartják kizártnak újabb monarchia-párti politikai tömörülés megalakulását sem.
A királyi házhoz közelálló személyek, avatott történészek szerint I. Mihály döntését leginkább az magyarázza, hogy a férfi utóddal nem rendelkező ex-uralkodó így próbálja megnyitni az utat a trónra lépés felé lánya, Margit hercegnő előtt. A száli törvények értelmében ugyanis a trón csakis férfiágon örökölhető.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

A románok rövid története – másképpen?
Neagu Djuvara történelemkönyvéről beszélgetnek szombaton
Lényeges előszó, a szerző tollából mindjárt kettő is fogadja az olvasót a könyv első lapjain: az egyik – enyhe mentegetőzés íze dacára mégis eléggé nem helyeselhetően – a magyar kiadás számára készült. Sajnálatos, hogy a román nyelvű kiadásból kimarad, hiszen egyébként lényeges nézőpontokat tisztáz. Biztató bevezetők, amelyek világosan leszögezik, hogy a történelem nem egzakt tudomány, hanem túlnyomó részében bizonyos tárgyi emlékeknek emberi szubjektivitástól nem mentesíthető geológiai, antropológiai, művelődéstörténeti, nyelvészeti stb. vizsgálata alapján született, valószínűsíthető feltételezések láncolatából áll össze.
Diákoknak, elsősorban román anyanyelvű diákoknak íródott, célja az 1989 előtti időszakban szándékosan elferdített történelmet – sikerrel – terjesztő tankönyvek téziseinek helyesbítése. Nyelvezete, megfogalmazása mentes a szigorúan akadémiai jellegű szakmaiságtól, ebben a könyvben nem találunk – a tudományos kiadványokra egyébként jellemző – lábjegyzeteket, szövege olvasmányos, gördülékeny, hat fejezete világos szerkezeti felosztásban biztosít áttekinthetőséget, követhetőséget a fiatal olvasók számára is. A románok történelmét tárja elénk Neagu Djuvara saját állítása szerint úgy, ahogyan ő látja, úgy, ahogyan azt ő megfejtette.
A többség által vallott, a XX. században általánosan elterjedt értelmezésekkel ellenkező elméletei miatt e könyv szerzője igencsak vitatott alakja a román történésztársadalomnak, sok bírálatot szerzett magának kollégái körében, akik még amatőrséggel is megvádolták, bár Franciaországban tanult történelmet és jogot. Ki kell ábrándítanom viszont azokat, akik netán olyan elvárásokkal veszik kézbe ezt a kétségtelenül érdekes könyvet, hogy benne az általános román történelemértelmezés legtöbb tézisét „leszerelő”, friss és újszerű elméleteket találnak. Neagu Djuvara a kontinuitás híve, bár kollégáival ellentétben hangsúlyozza például a román nép kialakulásában jelentős szláv hatást, esetenként elmarasztalja a hazai történelmi döntéseket, ugyanakkor a magyar–román közös történelem konfliktusos-kényes eseményeit is, bár túlfűtött nacionalizmustól mentesen, de természetesen románként értékeli, nem is teheti másként.
A román nép eredetét részletező fejezet egyik alcíme „Tíz igaz állítás a kontinuitásról”, s e kijelentés tényszerűségként való olvasói percepciójának valószínűségét aligha csökkenti az idézőjel, ami talán azt kívánhatta jelezni, amit a szerző az előszóban hangsúlyoz: ez az alcím (és fejezet) is a saját véleménye. Meggyőződése, hogy a középkor folyamán „megszakítás nélkül latin nyelvet beszélő számos közösség élt a Duna és a Kárpátok medencéjében”. Nem kapunk magyarázatot arra, hogy a kiemelten fejlettebb civilizációjú rómaiak hatására alig 160 év alatt teljesen romanizált dákok helyén, az aurelianusi kivonulás után feltehetően, tehát nagy számban itt maradt, latin nyelvet beszélő lakosság a rómaiak példájára miért nem indult önálló fejlődésnek – legalább a területet birtokló és belakó kisközösségek szintjén. Másokkal ellentétben Djuvara elismeri ugyanakkor az egymást követő különböző vándornépek (avarok, bolgárok), de főleg a szlávok és kunok jelentős hatását és szerepét a román nép kialakulásában, de szól a kétszáz évig Erdélyben letelepedő besenyőkről is. Román történészkollégái bírálatát váltja ki azzal is, hogy a román nagybojárok eredetét szlávként, turániként értékeli.
Elméletei helyenként ellentmondásosak, másutt ingatagok, vitathatóak. Például, bár hangsúlyozza, hogy a Dunától északra mindig sok román élt, Havasalföld megszületését mégis honfoglalásként magyarázza. Továbbá úgy véli, a havasalföldi román államot alapító Basarab nem román, hanem kun, ám Hunyadi Jánost és Mátyás királyt románoknak tekinti – miközben tudnia kell, hogy a Hunyadiak románságát bizonyítani próbáló elméletek fontos érve éppen az, hogy a „román” Basarab leszármazottai lennének (e vajda képe is felbukkan a hunyadi vár Szilágyi Erzsébet rendeletére készült falfestményein, a család ősei között).
A négy keresztény vallásra (katolikus, református, evangélikus, unitárius) kiterjedő erdélyi vallási türelemmel kapcsolatosan a szerző úgy véli: „érdekes helyzet, hogy egy külföldi megfigyelő szemében Erdély a vallási türelem valóságos oázisának tetszhet” – nem tesz említést a szabad vallásgyakorlást Európában először kimondó 1568-as tordai országgyűlésről.
Elítéli Ion Antonescut amiatt, hogy elrendelte mintegy 150 ezer besszarábiai és észak-bukovinai zsidó deportálását, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ez a „kemény, elszánt, becsületes férfiú” később nem engedett a nácik követelésének az észak-erdélyi zsidók deportálását illetően, bár olvasatában Antonescu ez utóbbi tette nem változtat korábbi rendelkezéseinek súlyosságán. Klisékkel is találkozunk: a második világháborús magyar kormányt ugyanúgy nácibarátként határozza meg, óvakodik e jelző használatától az 1944 augusztusáig szintén a németek oldalán harcoló Románia esetében, amely bár később fél évig a szövetségesekkel vonult, mindamellett nem kapta meg a későbbi béketárgyalásokon előnyös helyzetet jelentő közös hadviselő státust – itt érezni lehet, hogy a szerző ezt igazságtalannak tartja. Fontos ugyanakkor a románok magyarellenességét tápláló, ma is létező Erdély-féltés indokolatlanságát hangsúlyozó megállapítása: „Ha a magyar történészek (…) be is tudnák bizonyítani, hogy a magyarok foglalták el elsőként Erdélyt, a történelmi elsőbbség semminemű jogi vagy politikai következménnyel nem járna, miután a magyar nyelvet beszélők számaránya a teljes lakosságnak mindössze hét százalékát teszi ki. A nemzetközi jog nem veszi figyelembe az állítólagos történelmi jogcímet, csak azt, (…) mit mutat a jelenlegi demográfiai helyzet (…). Ismétlem: a „kontinuitás” kérdésének nincs többé gyakorlati jelentősége, ezt meg kell érteni.”
A románok történetének Neagu Djuvara-féle, jelentősen nyitottabb értelmezése is megerősíthet abban, hogy többféle igazság van: ugyanaz a tárgy/történés különböző szemszögekből nézve másképpen látszik, és így van ez azzal a tudománnyal is, amit történelemnek hívunk. Az olvasmány további kutakodás, olvasás és elmélkedés kitűnő kiindulópontja lehet (nemcsak) az iskolai tankönyvet éppen letevők kezében, amennyiben nem tényeknek tekintik a kötetben leírtakat, komolyan véve a szerző ajánlását, miszerint ez az elmélet a saját interpretációját, véleményét tükrözi.
O scurtă istorie a românilor povestită celor tineri – megjelent a Humanitas kiadónál 1999-ben, majd magyar nyelven a Koinónia kiadónál 2010-ben /Neagu Djuvara: A románok rövid története/. A fordítást Horváth Andor végezte, a kötetben szereplő információk szerint történész nem lektorálta a magyar változatot. A kötet kapcsán kerekasztal-beszélgetést szervez nyílt napján a Koinónia kiadó október 15-én, szombaton 12 órától Horváth Andor fordító, Hunyadi Attila történész, Lupescu Radu történész, Rostás-Péter István újságíró és Salat Levente politológus részvételével.
KEREKES EDIT 
Szabadság (Kolozsvár)

Válságűző könyvipar
Nagyságrendekkel több könyvet adtak el idén, mint egy, illetve két évvel ezelőtt, a nyomtatott betű legyőzte a gazdasági válságot – jelentették a vasárnap este véget ért 18. Gaudeamus Nemzetközi Könyvvásáron jelen levő könyvkiadók. „A könyv évről évre a boldogság forrásává válik. Az emberek részt vesznek a bemutatókon, az író-olvasó találkozókon.
Neagu Djuvara előtt például három órán keresztül álltak sorba az olvasók, hogy dedikáltassák köteteit” – nyilatkozta Gabriela Maaz, a Humanitas könyvkiadó népszerűsítési igazgatója, hangsúlyozva, hogy a szerző legújabb, Răspuns criticilor mei şi neprietenilor lui Negru Vodă című kötetéből több mint kétezer példányt adtak el.
Mario Demezzónak, az All Kiadó alelnökének nyilatkozata szerint a kiadó idén 30 százalékkal több könyvet adott el, mint tavaly. „A vásározókra ösztönzőleg hatottak reklámfogásaink, az egyes könyvek mellé vírusírtót, SIM-kártyát, kozmetikai szereket vagy csokoládét adtunk ajándékba, ami egyértelműen növelte az eladásainkat” – magyarázta Mario Demezzo.
Húsz magyar kiadó Bukarestben
A 18. Gaudeamus Nemzetközi Könyvvásár standjain az RMDSZ anyagi támogatásával megjelent könyvek is megtalálhatók voltak. Hegedüs Csilla, az RMDSZ kulturális kérdésekért felelős főtitkárhelyettese elmondta, a szövetség második alkalommal állít ki a nagyszabású könyvszemlén azokból a kiadványokból, amelyek megjelenését támogatta.
„Idén több mint 20 kiadó közel 80 kiadványát mutatjuk be a magyar könyvek standján. Az érdeklődők itt megtekinthetik például a Mentor, a Kriterion, az Erdélyi Híradó, a Pro Print, a Pallas, a Koinónia, az Erdélyi Múzeum-Egyesület vagy a Corvin köteteit” – magyarázta a főtitkárhelyettes, aki szerint ez a jelenlét rendkívül fontos, hiszen ez egy kiváló alkalom a magyar nyelvű könyvek, kiadványok minél szélesebb körben való megismertetésére, népszerűsítésére. „E könyvek kiállításával ugyanakkor ismételten megerősítjük azt, hogy továbbra is támogatjuk az erdélyi magyar civil társadalom működését, értékteremtő tevékenységét, amelyben természetesen kiemelt helyet foglal el a könyvkiadás” – fogalmazott Hegedüs Csilla. A 18. Gaudeamus Nemzetközi Könyvvásár második napján bemutatták Hencz Hilda Magyar Bukarest című könyvét.
Az aradi származású román tanárnő, aki negyven éve él Bukarestben, 1993 óta dolgozik a könyvön. „A kötet nemcsak a magyar olvasóknak készült, ezért is jelentettem meg román nyelven. Ez az eddigi legkomplexebb mű a bukaresti magyarságról, illetve annak történetéről” – fogalmazott lapunknak Hencz Hilda.
Nemes könyvshow
A Romexpo Kiállítóközpont központi pavilonjában tartott vásáron több mint 400 könyvkiadó, több tízezer könyvcíme közül válogathattak a könyvbarátok. „Aki semmiképp nem tud választani, annak 650 könyvbemutató szűkíti a kört” – fogalmazott a rendezvény múlt szerdai megnyitóünnepségén Vlad Epstein, a könyvvásár igazgatója, aki stílusosan a Queen legendás számából vett idézettel indította az idei könyvvásárt: „The Show Must Go On”.
A vasárnap este véget ért könyvvásár látogatói a szó nemes értelmében vett show részesei voltak: a könyvbemutatók mellett az érdeklődők kerekasztal-beszélgetéseken, kiállításokon és író-olvasó találkozókon vehettek részt, amelyeken nemcsak a hazai, de a nemzetközi irodalmi élet jeles szereplői is jelen voltak.
Az idei rendezvény a szépirodalom mellett különös figyelmet fordított a tankönyvekre is, de nem csalódtak azok sem, akiknek már nincs szükségük iskolában használatos könyvekre – a nagy hazai kiadók ugyanis a könyvvásárra időzítették számos kiadványuk megjelentetését.
Új Magyar Szó; Erdély.ma

Románok történelme, szemellenzők nélkül
Nagyrészt emigrációban eltöltött 95 esztendejével Neagu Djuvarát aligha nevezhetjük kimondottan fiatalnak. Legfeljebb a szó szellemi értelmében fiatal (noha a sportos öregúr fizikailag is irigylésre méltó kondícióban tartja magát).
Európai látókörű gondolkodásának frissességével, saját meggyőződésének önkritikát sem kizáró harcos propagálásával viszont ma is a média egyik kedvencének számít. A bukaresti könyvvásáron pedig mostanában az is kiderült, hogy nemcsak a média, de az olvasók kegyeibe is sikerült beférkőznie. Pedig az eladásokban taroló könyve, a Havaselvét alapító dinasztia kun származásáról, a Basarab apjával azonosított Negru Vodáról sokak szemében lehetett szálka, történészviták kereszttüzében is állott.
Persze nem Djuvara az első, és nem is az egyetlen, aki a pártállami időkben becsontosodott tabukat, sztereotípiákat döntögeti. Lucian Boia kijózanító könyvét – Történelem és mítosz a román köztudatban – szintén ehhez a vonulathoz sorolhatjuk. Néhány évvel még meg is előzi Djuvara ifjúságnak szóló történelmi olvasatát, A románok rövid történelme 1996-os első kiadását, amelyet azóta még tízszer utánnyomtak, s a kolozsvári Koinónia jóvoltából és Horváth Andor gördülékeny fordításában most a magyar változatot is olvashatjuk. Havasalföld és Moldva másfél százados kun megszállását, a kunok, a besenyők, más turáni népek szerepét a mai románság etnogenézisében már ebben a könyvében is bátran hangoztatja. Amivel már olyan történészek is tisztában voltak, mint például Nicoae Iorga.
De egy dolog volt az, amit már Iorgáék is tudtak, magukban elismertek, és egészen más, ami mellett írásban is letették a garast. Hogy miért? Djuvara szerint megállnak ott, ahol már nem tetszenének a népnek, ugyanis „...mélyen meggyökerezett nálunk az a szemlélet, hogy vannak a nemzet történetében dolgok, amelyeket kimondani szabad, másokat viszont nem”. (A románok rövid története, 72. l.) Egy interjújában még élesebben fogalmaz: „De hogy van az, hogy hazudsz, és még magad is elhiszed a végén?”
Djuvara, a macedo-román származású emigráns arisztokrata, a Sorbonne egyetemen történelemfilozófiából Raymond Aron doktorandusa, nem hajhássza az olcsó népszerűséget. Pár nappal a bukaresti könyvsiker után azzal terelte ismét magára a közfigyelmet, hogy alapjaiban kérdőjelezte meg az Iliescuék által az országra erőltetett, magyarellenes felhangoktól sem mentes ünnepet, és helyette ismét a régi május 10-ét javasolta. Nem a monarchia, ez későbbi „árukapcsolás”, hanem az állami függetlenség kikiáltásának a napját december elseje helyett. Mert utóbbi „nem az ország ünnepe, legfeljebb Erdélyé és a Bánságé”.
És ha már itt tartunk, idézzük fel az egyesüléshez kapcsolódó néhány gondolatát. Djuvara elmondja, hogy a párizsi béketárgyalásokon Romániának a központi hatalmakkal 1918-ban megkötött különbékéjét a győztesek a szövetségesi szerződés megszegéseként értelmezték. Emiatt történt, hogy a központi hatalmak előtti 1918-as kapitulációban ártatlan, mert az erdélyi Alexandru Vaida-Voevodot kellett a párizsi béketárgyalásokon előtérbe tolni. De csak addig, amíg kormányfőként a habozó győzteseknek többek között a kisebbségekkel kapcsolatos aggodalmait leszereli. De ahogy a mór megtette a kötelességét, mehetett is azon nyomban. Djuvara pedig a párizsi epizód következményeit így foglalja össze: „Ez a kétszeresére növekedett ország a maga korábban csak nagyon rövid időre (1601–1602-ben) együvé tartozó tartományaival – ÓKirályság, Bánság, Erdély, Máramaros, Bukovina, Besszarábia –, ahol a kisebbségek a lakosság 28 százalékát tették ki, rendkívüli nehézségekkel nézett szembe. A kisebbségek ügye, vagyis az, hogy milyen garanciákat kell nyújtanunk az újonnan létrehozott vagy visszaállított államoknak – ilyen volt Csehszlovákia és Lengyelország –, illetőleg azoknak, amelyeknek a területe számottevően gyarapodott, mint Romániáé vagy Jugoszláviáé – az egyik leghosszabban egyeztetett kérdés volt Versailles-ban. Következett a vállalt kötelezettségek gyakorlatba ültetése – ez a kérdés még ma, nyolcvan év után is időszerű” (280. l.)
Történelem, szemellenző nélkül. Írásunk címe az objektivitásra utal, amin a tények tiszteletét, a történelmi források el nem hallgatását, félre nem magyarázását értjük. De nem volt, és talán nem is lesz olyan történetíró, akinek sikerülne a saját és az olvasói helyzetét, nézőpontját, beidegződéseit, mentalitását százszázalékosan figyelmen kívül hagyni. Miközben román nemzeti történelmét magyar szemmel is élvezetesen és legtöbbször egyetértéssel olvassuk, azokon a pontokon, ahol mi másképp látunk, netalán vitára is támadna kedvünk Djuvara úrral, a szerző őszintesége és arisztokratikus eleganciája valósággal lefegyverez. Szerinte a történetíró „pártatlansága nem eredhet másból, mint részrehajlások lehető legtisztességesebben felvonultatott sorozatából.
Ha így járunk el, akkor múltunk leírása és magyarázata során nem lebeghet szemünk előtt egy állítólagos „nemzeti cél”, nem hallgathatunk el, és nem ferdíthetünk el e hamis hazafiság nevében bizonyos tényeket....” (i. m. 7.l.) Példának hozhatnánk fel könyvéből a Dunától délre élő román nyelvjárások és népcsoportok részletes bemutatását, a középkori Magyarország szerepét Havasalföld és Moldva kialakulásában, vajdáik hűbérességét előbb a magyar, később a lengyel király irányában és így tovább.
Ismertetésünket nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne méltatnánk a fordító, Horváth Andor teljesítményét. A stilárisan is gördülékeny, szakszerű tolmácsoláson számos ponton túllépve, vállalkozása a román–magyar történelmi párbeszéd fontos premisszájának és állomásának tekinthető.
Krajnik-Nagy Károly
Neagu Djuvara: A románok rövid története, Koinónia Kiadó, 2010
Krónika (Kolozsvár)

Félnek az igazságtól
Kezét-lábát eszi le Puiu Haşotti kultúrminiszter, minden erejével meg akarja akadályozni, hogy DNS-minták alapján vizsgálják a havasalföldi vajdák eredetét. A tét nagy: kutatók azt feltételezik, hogy a havasalföldi román fejedelemség alapítójának számító Basarab dinasztia ázsiai, pontosabban kun eredetű (az elmélet egyik szülőatyja Neagu Djuvara történész, aki ráadásként azt is állítja, hogy I. Basarab katolikus vallású volt). Jogaiba akarjuk helyezni a történelmi igazságot – jelentette ki Alexandru Simion, a Román Akadémia kutatója.
És épp ez a történelmi igazság lehet nagyon kellemetlen némelyek számára. Lesújtó következménye lehet a Basarab család ázsiai eredetének. Havasalföld egykori uraira, az országalapítókra nem fog ráilleni a dákoromán kontinuitás elve. Ha maguk a fejedelmek kun gyökerűek, talán a nép is velük együtt érkezett az „őshonos” tájakra...
De van, ami még elviselhetetlenebb. A kor környezetében a kun vérvonal szoros kapcsolatba vonja a Basarabokat IV. Kun László kun-magyar királlyal – ezt is a történészek mondják. Ha a DNS-minták igazolják az ázsiai eredetet, akkor az a feltételezés is bebizonyosodik, mely szerint I. Basarab apja, Thocomer (magyarul Tihamér, a korai Havasalföld egyik első uralkodója) Batu kán dédunokája volt – azaz Dzsingisz kán leszármazottja. Ugye már érthető, miért ellenzi a tudományos igazság napfényre kerülését a kultúrminiszter? Aki különben azt mondja, csupán a vajdák iránti tisztelet okán ellenzi a DNS-mintavételt. „Lehet, hogy a tudomány számára fontos a mintavétel, de tiszteletből az iránt, amit Havasalföld vajdái jelentettek, nem érthetek ezzel egyet” – szögezte le a miniszter.
A Curtea de Argeşen elkezdett kutatás további tervezett állomásai: coziai kolostorok (Mircea cel Bătrân sírhelye), Arnota (ott nyugszanak Matei Basarab maradványai), a Târgovişte melletti Dealu-kolostor (ott temették el Mihai Viteazul fejét). Valamit sejtenek a kutatók, ettől retteg a miniszter. Ha lesz rá hatalma, továbbra is sötétben tartja az igazságot. Ha viszont nem, jó lesz előre felkészülni a lavinára, amit a kutatás eredményei indíthatnak el. Talán az egységes nemzeti öntudatban is át kell írni egyet s mást, ha bebizonyosodik, hogy Decebal és Burebista országvezető utódainak vérvonalába ázsiai, idegen cseppek csöppentek – arról nem is beszélve, hogy esetleg túlsúlyba is kerültek.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A románok története – Neagu Djuvara nyomán
Bő harminc esztendővel ezelőtt mondta egyik kedves tanárom, hogy „a történettudomány a nemzetek szemétládája”. Ez még egy olyan korban hangzott el, amikor csak egyfajta, ferde és ellenőrzött történelmet tanítottak nálunk, amelyet alávetettek a dákoromán kontinuitásnak és a marxista dialektikának. A magyar tannyelvű iskolák számára kiadott tankönyvek semmire nem voltak alkalmasak, hiszen ideológiát szajkóztak, s a román iskolákban használt, a „kanonizált” változat szöveghű fordításai voltak. Ha kellőképpen elhivatottnak érezte magát egy-egy pedagógus, ha megfelelő elszántság volt benne, hogy felkeltse a kisebbségi tanítványokban a tiszta tények és a források iránti igényt, akkor – ezt némi kockázattal – akár életre szólóan is megtehette már akkor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, az elsötétített fénykorszakban is.
Bizonyára voltak még ilyen elhivatott tanárok másutt is.
De vajon mi történhetett a többségi berkekben, ahol lehámozva az ideológiai burkolatot, végül is egy tetszetős, romantikus és kereknek látszó áltudomány-féleséget kaptak a felnövekvő generációk? Olyan komfortosított történelmet, amellyel akár élethosszig el lehet lenni, s természetesen akár úgy, hogy a következő generációk is ezt a fertőzött és torz szemléletet viszik tovább.
Történt egy és más azonban a román oktatás berkeiben is, alternatív tankönyvek hatnak és működnek a középiskolákban, az egyetemeken és főiskolákon úgyszólván mindenről szó eshet, s a kinyílott világban lehetőség van arra, hogy európai kontextusban vizsgálják az ifjú értelmiségiek a régebbi és a közelmúlt eseményeit, s ilyenformán kezeljék a forrásokat is.
Neagu Djuvara személye garancia arra, hogy A románok rövid története (Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012. Ford. Horváth Andor. 380 oldal. Ára: 28 RON/2400 HUF) című könyv valóban hiánypótló legyen, és azt a célt szolgálja, amelyért annak idején íródott.
Kiderült, hogy 1989 után is jórészt ugyanazon a bükkfanyelven megszólaló, torz történelmet terjesztették, nehezen indult el az erjedés, s a „hivatalos” álláspontot a tanügy felelősei és az értelmiségiek nem tudták vagy nem voltak képesek kimozdítani a megkövült klisék közül.
A kötet nem a hagyományos módon keletkezett. Nem kell, s nem szabad itt holmi szakállas, hatalmas láb- és végjegyzet-apparátusra gondolni.
A bojári családból származó, diplomáciai tapasztalatokkal rendelkező, hosszú évtizedeket nyugati emigrációban és az európai tudományosság élvonalában eltöltő szerző hangszalagra mondta a románok történetét. Emiatt is rendhagyó, de saját bevallása szerint elsősorban azért járt el így, hogy „teljesen közérthető legyen, s nem csupán a történelem rajongói, hanem azok számára is, akiknek múltunk megismerése némiképp érdektelennek tűnt.” A kézirat szerkesztésekor csak az élő beszéd következetlenségeit és a stiláris buktatókat igyekeztek áthidalni. Ez idáig tizenegy kiadása látott napvilágot 1999 óta a bukaresti Humanitas Kiadónál. A szerző és szerkesztője – Irina Nicolau, aki az etnológia és a szóbeliség történetének szakembere – minden egyes kiadás alkalmával végzett még apróbb módosításokat a könyvön.
„Hazugságra nem lehet egy másik hazugsággal válaszolni – írja Djuvara az előszóban –, az egyedül érvényes válasz a maradéktalan intellektuális tisztesség. Csakis így tudjuk önmagunkat elfogadtatni a nemzetközi tudományos életben, elfoglalni a minket megillető helyet Európában és a nagyvilágban. Megőriztem – pedig némiképp megtévesztő – a „románok története” címet, jóllehet manapság egyre inkább Románia történelméről beszélnek. Először azért, mert hagyománya van, de amiatt is, hogy a románok lakta országot csak az 1859-es egyesülés után nevezték Romániának – akkor pedig alkalmazhatjuk-e a középkorban erre a területre?”
Amikor az érdeklődést felkeltő rövid ismertetőt írunk a műről, tulajdonképpen alig tudjuk megállni, hogy mindjárt ne a teljes kötetet adjuk minden potenciális olvasó kezébe. Több mind két évezredet fog át Djuvara munkája. Nem lehet abból bizonyos részleteket kiragadni, s csak úgy ajánlgatni. Talán a szerző őszinte szavait mellékelve érünk el igazán célt, hiszen külön előszót mellékelt a Koinónia-féle kiadáshoz: „Magyar olvasóimat arra kérem, legyenek meggyőződve arról, hogy e könyv írása közben a legőszintébb óhaj vezetett, hogy annak szelleme legyen a lehető legkevésbé részrehajló és egyben a lehető megértőbb a románokkal együtt vagy a szomszédságukban élő népek iránt.
Most pedig vágjanak bele bátran a románok történetébe – úgy, ahogyan én azt megfejtettem.”
Simó Márton
Neagu Djuvara 1916. augusztus 31-én született Bukarestben a román eredetű bojár családban. A Sorbonne-on történelem szakon végzett (1937), majd ugyanott jogi doktorátust is szerzett (1940). Tartalékos tisztként a keleti fronton harcolt, ahol az Ogyessza környéki hadműveletek során megsebesült.
Katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, így 1943-ban, pályázat útján került a román külügyminisztérium szolgálati állományába. 1944. augusztus 23-án reggelén diplomáciai futárként küldték Stockholmba, ahol külügyi titkárként feladata volt elkezdeni a Románia kiugrását előkészítő tárgyalásokat a szovjetellenes háborúból. Svédországi állomáshelyén 1947-ig maradt, amikor a kommunista hatalomátvétel elleni tiltakozásként az emigránslétet választotta. A párizsi román emigráció militáns tagjaként, íróként, a Szabad Európa Rádió újságírójaként tevékenykedett 1961-ig, amikor Nigerbe hívták nemzetközi jogot és gazdaságtörténetet tanítani a Niameyi Egyetemre. Ez idő alatt folytatta filozófiai tanulmányait a Sorbonne-on, ahol 1972-ben – a jeles szociológus és filozófus Raymond Aron irányításával – doktorált. Mintegy húsz francia nyelvű kötetet publikált a románok történelméről, a szovjetek európai tévedéseiről és a „amerikai hegemóniáról”, amellyel oly hosszú időn át befolyásolták a „demokratikus világ” alakulását. Az 1989-es fordulat után hazatért szülőhazájába, 1991 és 1998 közt a Bukaresti Egyetem óraadó tanára. Számos állami díj kitüntetettje. Egyike a legaktívabb közéleti szereplőknek, és talán a legismertebb és legelismertebb szerző, akit főleg azok a nemzedékek tisztelnek és becsülnek, akik csak az emigrációból való visszatérése után ismerkedhettek meg munkásságával és azzal az európai szellemi kisugárzással, amely a született szellemi arisztokraták sajátja.
Találtunk egy 2011-es Djuvara-interjút a Román Televízió portálján. Megadjuk az elérhetőséget:
interviu-cu-neagu-djuvara-tvr-24-septembrie-2011
Amennyiben lesz rá lehetőségünk, a közeljövőben feliratozzuk a videó-felvételt vagy egyszerűen lefordítjuk a Mirela Nagâț által készített mindössze negyedórás, ám a megszólaló életének minden jelentősebb periódusát érintő beszélgetést, hogy a románul nem tudó olvasóink is értsék.
Az interjú magyar változata itt olvasható.
 
A románok története Neagu Djuvara nyomán
Ahogyan Djuvara látja
A Román Televízió által 2011. novemberében sugárzott Neagu Djuvara interjú némiképp rövidített és szerkesztett változata sokat segít a jeles alkotó emberi tulajdonságainak és az általa képviselt intellektuális álláspont megértésében.
„Törökország belépése az Unióba, az európai eszme elvetélését jelentené…”
A mai nap rendkívüli, nagy öröm számunkra, hogy rendhagyó interjút készíthetünk Neagu Giuvara, íróval, történésszel. Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat! Ön a ’40-es években már fiatal diplomataként komoly választás elé került. Amikor 1947-ben a kommunisták átvették a hatalmat, Ön a száműzetést választotta. Franciaországban, majd sokáig Afrikában élt. Csak a rendszerváltozás után, a ’90-es években tért vissza Romániába. Hogyan látja, milyen változások következtek be az akkor viszontlátott és lepusztult országban? Hová jutott el Románia a 2010-es évek elején?
Nagyon nehéz erre válaszolni. Én a véleményemet, a benyomásaimat leírtam már az Amintiri din pribegie (Emlékek a számkivetettségből) című könyvemben. Egyébként nem éreztem erre elég elhivatottságot. Én egy túl diplomatikus alkat vagyok, hiszen túl sokat éltem diplomaták közt. A nagyapám, a nagyapám testvére, aki külügyminiszter is volt, a nagybátyám is.
Ők azt mondogatták, hogy hagyjak fel a diplomáciával, mert ott az igazi feladatokat a politikusoknak adják, s igaziak, a karrierdiplomaták csak a másodrendű szerepeket kapják. Nekem az volt a szerencsém, hogy kedvelt és megbízott bennem az a kis csoport, amely a háborúból való kiugrást, az augusztus 23.-i akciót készítette elő. Úgyhogy az a tény, hogy engem küldtek ki Stockholmba a Szovjetunióval való tárgyalások elkezdésére, tulajdonképpen egy véletlennek számít.
És következett a negyvenéves száműzetés…
Igen. Én erre nem gondoltam. Ha sejtem azt, hogy nem tudok negyvennyolc órán belül visszatérni, akkor én nem megyek oda. Itthon maradt a feleségem és a gyermekem. Ki gondolt akkor arra, hogy az a rövid küldetés, a futárszolgálat tulajdonképpen negyven évet fog tartani?! Gondolt-a vajon valaki arra, hogy negyven éves lesz a szovjet- és vele együtt a kommunista uralom?!
Milyennek látta viszont Romániát 1990-ben?
Napirenden voltam az országban lezajló eseményekkel kapcsolatosan. Csalódtam viszont abban a vonatkozásban, hogy a románok fejet hajtanak majd, s kirázzák a hajukból a tetveket, amelyek a kommunizmus idején telepedtek meg rajtuk a negyvenöt éves kommunizmus idején. És ehhez még hozzá kell számítanom azt az „autentikus demokráciát”, amely utána mintegy 10-15 éven át tartott az Iliescu-rezsim idején. Ez a hosszú időszak teljesen átalakította a román népet.
És mit lát 2011-ben?
Nem rendeződtek a dolgok. Éppen a napokban néztem ezt a „drámát” a televízióban, hogy két ország van Európában, amely nem támogatja, hogy belépjünk a Schengeni-övezetbe, Németország és Franciaország. Egy évvel ezelőtt azt mondta az államelnökünk, Traian Băsescu, hogy ez a két állam tulajdonképpen zsarol minket, hiszen gazdasági érdeke fűződik ahhoz, hogy minket kirekesszen. Néhány héttel később, amikor razziát tartottak a határátkelőkön, kiderült, hogy minden egyes határállomáson korrupt határ-rendészek és vámosok szolgálnak, akik csúszópénz ellenére bárkit és bármit hajlandók ki- és beengedni az országhatárokon. Ez az ország jelen pillanatban egy drámát él át, s ez a dráma legalább ötven esztendeje tart. Nem mi voltunk a becsületesség modellje Európában, de nem voltunk utolsók sem! A román parasztban és a hétköznapi állampolgárban volt némi erkölcsi érzék. A paraszt mégiscsak tartott a pópától, valamelyest hallgatott a tanítóra, nem foglalkozott rendszeresen és életvitelszerűen lopással. A kommunizmus két dologra tanította meg… Először is: mindenüket elvették… Korábban azt hangoztatták, hogy a földművestől a kizsákmányolók vettek el mindent, hiszen az, akinek nem volt birtoka a termény ötven százalékáért dolgozott az uraságnak. A kommunisták azonban nem a termény felét vették el, hanem legalább nyolcvan százalékát. Úgyhogy a parasztnak is lopnia kellett. A lopás volt az egyetlen eszköz a túlélésre, a család fenntartására. Úgy terjedt el ez a szokás, hogy teljesen logikus, teljesen helyénvaló volt a túléléshez. Ez a jelenség nem tűnt el 1989 és 1990 után sem. Sőt, még inkább elterjedt, mint valami ragály, mint a tarlótűz futott szét az egész országra. Nálunk a püspöktől a bocskorosig mindenki lop. És ezt jól tudják a szomszédos és a távolabbi országokban is. Az európai hivatalokban jól ismerik a mindent elárasztó korrupciót, ami nálunk dívik.
Azt tartja Ön, hogy a Schengen-kérdésben az elzárkózást jórészt a bizalmatlanság okozza?
Teljesen. Bár nem mondják ki nyíltan, de valóban bizalmatlanok. A finnek azt mondták, hogy oldjuk meg magunk a cigánykérdést, pedig köztudott, hogy egész Európában problémát jelent a cigány kisebbség helyzete. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik nem tudunk mit kezdeni ezzel az etnikummal! Ez is egy európai ügy lenne. A hollandok nem mondanak semmit, pedig talán ők a legnagyobb befektetők újabban, ami azt jelenti, hogy bizonyos fokig mégiscsak bíznak bennünk, hiszen érdekük, hogy tudjanak itt kereskedni…
Azt nyilatkozták, hogy Romániai teljesíti a Schengeni alapfeltételek technikai részét…
Lehetséges. De ez nem elég! Itt működnie kell az igazságszolgáltatásnak. Látott-e bár egy minisztert, akit elítéltek volna? Vagy, ha nem ítéltek is el, legalább a törvényszék elejébe idézték volna? Húsz év óta nem lehet ilyenről hallani. Abban a pillanatban, amikor találkozunk ilyen esettel, akkor elmondhatjuk, hogy történik valami. Ha, mondjuk, Adrian Năstase volt-miniszterelnököt elítélik és lecsukják, akkor a nyugati fő-tisztségviselők talán felkapják a fejüket, hogy elkezdődtek nálunk a jó irányú átalakítások.
Időközben a korábbi miniszterelnök rács mögé került. Ez közelebb hozhatja Schengent?
Amikor Voinea tábornok – a forradalmi eseményeket vizsgáló ügyészek vezetője – azt mondja, hogy kilométernyi hosszúságú vádiratok vannak a birtokában Ion Iliescu elnök és társai 1989. decemberi tetteire, a Ceușescu-féle terroristákkal való rémhírekre, a népet félrevezető kampányra vonatkozóan – ezek el nem évülő bűnök –, s az ügyekben mégsem történik semmiféle előrelépés, addig bizalmatlanul viseltetnek irántunk a nyugati demokráciák.
Mostanában sokat beszélnek az euro-zóna válságáról, a gazdasági pangásról, de túl ezen, Ön milyennek találja az Európai Unió jövőjét?
Bevallom, hogy én személyesen is nagyon vártam az EU kibővítését. Mindig reményeket tápláltam egy igaz európai parlament iránt, amely igazi és hiteles, s amelynek valódi elnöke is van. Ez azonban nem vált valósággá még mostanra sem. Én köntörfalazás nélkül meg szoktam mondani, s egyáltalán nem rejtem véka alá a véleményemet, a tervezett későbbi bővítéssel kapcsolatban.
Ha Törökországot beveszik ebbe a közösségbe, ha kitolják az Európai Unió határát Iránig, ha Európa lélekszáma 70 millió muzulmánnal gyarapodik – hiszen így is van már 25 millió, akiket az elmúlt évtizedekben integráltunk –, amikor a keresztények már nem igazi keresztények, hiszen húsz százalékuk sem gyakorolja a vallását, nem jár templomba, akkor az európai értékrendnek örökre búcsút inthetünk.
Mi a baj az euróval?
Leginkább a görögök hibásak. Nagyon komolytalanok. Fel is vetették a franciák, hogy jelentsenek államcsődöt, töröljék el az adósságaikat és állítsák vissza a nemzeti valutájukat, a drachmát.
És ez a tartós gazdasági válság nem ingathatja meg Európa teljes szerkezetét is?
Nem. Nem hiszem. Minden fennálló rendszer, ha tetszik, minden birodalom, így például a római is, hány és hány válságot élt át! Hányszor gondolhattak arra a vezetői, hogy összeomlik, s mégis hosszú századokon át virágzott és gyarapodott! Kilábalunk, minden bizonnyal megszabadulhatunk a válságból, ha kissé minden európai nemzet és nemzetiség bölcsebben viselkedik.
Tisztelt Djuvara úr, Ön igen nagyrabecsült és ismert személyiség, főleg a fiatalabb olvasók kedvelik, akiknek körében A románok rövid története című munkája majdhogynem általános mértékben ismert és valóságos bestsellerként terjed és hat. Vélhető, hogy Ön egy űrt tölt be azoknak a generációknak a tudatában, amelyek úgy érzik, hogy őket egy hazug és misztifikált történelemmel vezették félre. Vajon, a románok ismerik-e manapság a saját történelmüket?
Én most súlyos dolgokat mondok. A kommunizmus idején történt hamisítás nagyon súlyos, de a bajok nem akkor kezdődtek. Ha azt a történelmet nézzük, amelyet Nicolae Iorga és más neves történész-elődök írtak, bizony, abban is találunk kozmetikázást. Én ellene vagyok ezeknek a dolgoknak. Én azt szeretném, hogy az általam írt történelem minél inkább megközelítse az igaznak vélt és az igazi valóságot.
Hogyha mérleget készítenénk a történelemi események terén, Ön szerint melyek lennének a legsúlyosabb hibák, amelyekre nem szívesen szoktunk gondolni?
Én nem válaszolok közvetlenül erre a kérdésére. Tudja, mit ajánlok? Vásárolja meg és olvassa el a Răspuns criticilor mei… című könyvemet, amelyben – úgy vélem – bebizonyítottam, hogy Havasalföld első vajdája kun származású. Honfitársaim azonban ezt a tényt a mai napig sem képesek elfogadni.
Mégis, melyek a legsúlyosabb történelmi tévedéseink, amelyekről nem szívesen beszélünk?
Sok ilyen van. Én egyet most felidézek, mert ez is olyan, hogy nem nagyon szeretik emlegetni. Nagy bűnünk, hogy 1913-ban bekebeleztünk két megyét Dobrudzsától délre, ez volt a Cadrilater. Egyáltalán nem lehetünk büszkék arra, hogy a görögök és a szerbek oldalán háborúztunk Bulgária, egy olyan ország ellen, amelyhez évezredes jó viszony köt. Nekünk arra a földre egyáltalán nem volt szükségünk. Amikor Romániához került a terület, a Bulgáriával fenntartott határunk volt a leghosszabb egész Európában.
Azt írja Ön az Amintiri din pribegie című önéletrajzi könyvében, amikor életének legkülönbözőbb szakaszairól vall, hogy még kémügyekbe is belebonyolódott. Az Afrikában eltöltött hosszú idők révén pedig Önt egyfajta egzotikum is körüllengi. Andrei Pleșu szerint, amikor Önről beszélünk, nem helytálló, ha azt mondjuk, hogy Neagu Djuvarával sok minden, hanem minden elképzelhető megesett.
Ez ellen én határozottan tiltakozom! Soha nem kerestem a bajt! Illetve vannak olyan dolgok, amelyeket képtelen voltam visszautasítani. Amikor Afrikába kerültem, eleinte attól féltem, hogy két hónap múltán elmenekülök onnan. Két év és a két évre járó szabadság után azonban – hiszen már majdnem ötvenéves voltam – arra gondoltam, hogy vén vagyok, Európában már nem tudok elhelyezkedni. Kétévente megújítgattam a szerződésemet. Így sikerült 1971-ig ott maradnom állásban.
Mi hiányzott leginkább Európából?
Néhány szobron és képzőművészeti alkotáson, a bűnön és a szenvedésen kívül, majdnem semmi nem látszik a kultúrájukból. Ez egyébként nem csak az afrikaiak hibája! Amikor szabadságra jöttem, azonnal Toszkánába, Dél-Franciaországba utaztam, hogy lássak szép épületeket, igazi falvakat és nagyszerű városokat, emlékműveket és katedrálisokat. Afrikában nem látni az ember keze által létrehozott műveket.
Ha lehet, meséljen arról a kémhistóriáról, amelyben benne volt…
Ez egy tökéletes bukás volt! Nem feledhetjük azonban el azt, hogy 1951-1952-ben, a hidegháború idején mindannyian azt gondoltuk, hogy nyakunkon a harmadik világháború… Az emigráns Román Nemzeti Tanács, a New Yorkban tartózkodó polgári árnyékkormány képviselői kerestek meg azzal az ötlettel, hogy vegyem fel a kapcsolatot a CIA-vel és a francia titkosszolgálattal. Az volt a meggyőződésem, hogy ezzel nagyon nagy jó teszek a hazámnak, de amikor kiderült, hogy a Románia területére ledobott ejtőernyősöket napokon belül elfogta a szeku, akkor nekem óriási bűntudatom támadt.
A mai Romániában alig tudnak valamit a jó ízlésről, az arisztokráciáról, a bojárokról. Ön több román történelmi család sarja, tanulmányozta is felmenői életét…
Igen, sokat foglalkoztam az őseimmel. Mi maradt belőlünk? Annyi, hogy megtanultunk egyfajta viselkedésmintákat és némi erkölcsi tartást. Gyakorlatilag azonban ennek már nincsen semmi értéke. Ne köpjük le a múltunkat, hogy úgy mondjam… Fizikailag is eltűnt nálunk az igazi arisztokrácia. A havasalföldi és a moldvai bojári családokban 1900 óta alig születtek gyermekek…
Ha fizikailag eltűntek, akkor már csak a szellem arisztokráciájáról beszélhetünk?
Adná a Jóisten! Gyakran még ez sem maradt meg nálunk… Tudja, nekem az az érzésem, hogy igen sok személyes titkot elárultam ebben az interjúban, úgyhogy, javaslatom, vessünk itt véget ennek a beszélgetésnek.
Köszönöm a lehetőséget!
Simó Márton fordítása
Székelyhon.ro

Románia elrománosodása — Lucian Boia könyve
Újabb román történelmi esszé fordítása látott napvilágot a Koinónia gondozásában, a kolozsvári kiadó arculatához immár szorosan hozzátartozik az is, hogy román gondolkodók, történészek műveit hozzáférhetővé kívánja tenni a magyar olvasóközönség számára. A történelmi témájú könyvek közül az első Neagu Djuvara A románok rövid története című tömör összefoglaló munkája volt (idén a harmadik kiadást érte meg magyar nyelven), az utóbbi években pedig Lucian Boia olvasmányos nagyesszéi következtek: aMiért más Románia?, A Nyugat hanyatlása után a Románia elrománosodása szintén izgalmas kérdéseket vet fel. A kötet 1859-től, Alexandru Ioan Cuza fejedelemségétől kezdődően napjainkig mutatja be a román nemzetállam kialakulásának folyamatát, ezen belül pedig a kisebbségek sorsának alakulását. Bár a magyar olvasóközönséget elsősorban a magyar közösségre vonatkozó megállapítások érdekelhetik, nagyon sok érdekes adattal ismerkedhet meg arra vonatkozóan is, hogy a többi kisebbség — tatárok, németek, zsidók, törökök, bolgárok, ukránok — sorsa miként alakult, illetve miként vesztettek végleg talajt mindössze néhány évtized alatt ebben az országban. Lucian Boia számos statisztikai adatot sorol fel a könyvben úgy, hogy közben pillanatra sem veszíti el az olvasót lebilincselő mesélőkedvét, a könyvből világosan kirajzolódik az a folyamat, ahogyan a rurális Románia teret nyer, és a románság lesz a térség legjelentősebb etnikuma, pedig egy évszázaddal ezelőtt a városokban — legalábbis Erdélyben és Moldva egy részében — még kisebbségben volt.
Az esszét Marosvásárhelyen többek között a Kobak és a Gutenberg könyvesboltban lehet megvásárolni, valamint meg lehet rendelni a www.konyvter.ro internetes oldalon.
Berke Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

A „neoceauşiszta” ideológia feltámadása
Ami az úgynevezett „nemzeti kisebbségek” védelméről szóló nemzetközi és nemzeti normák romániai be (nem) tartását és meg (nem) valósítását illeti, a 2015-ös év kimondottan szégyenteljes volt. Több tucat nyilvánvalóan önkényes közbelépés és döntés született kormánymegbízottak, polgármesteri hivatali felügyelők, bírók stb. részéről –alkotmányos szlogenekkel („Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam”) alátámasztva, de teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a Románia által évekkel ezelőtt aláírt és ratifikált szerződéseket és chartákat –, melyek különösen az erdélyi és még inkább a székelyföldi magyarok közösségében szinte általános elégedetlenséget és a központi hatóságok képviselőivel szembeni növekvő feszültségeket okoztak.
A kérdéses visszaélésekről gyakorlatilag semmit sem írnak a román nyelvű központi sajtóban, ezzel szemben számos inkrimináló anyag jelenik meg a magyarok jogos óhajairól. Ebből a nacionalista propagandaízű médiacenzúrán/embargón és egyoldalú „tájékoztatáson” alapuló publicisztikai gyakorlatból az következik, hogy a médiában és a közhatóságoknál nincs elég információ a „nemzeti kisebbségekkel” kapcsolatos sajátos jogszabályokról. Továbbá nincs elég publicisztikai vagy politikai akarat, hogy az etnikai közösségeket úgy mutassák be, amilyenek: történelmi nyelvi és kulturális közösségekként, melyek gyökeret vertek az általuk jelenleg lakott térségekben, több száz vagy akár több mint ezer éves közösségekként (mindegyikük régebbi vagy sokkal régebbi mint maga… Románia), melyeknek – ebből következően – számbeli arányuktól függetlenül elméletben és a gyakorlatban is ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel kellene rendelkezniük, mint a többi etnikai közösség. Mi lenne ha...
Ha Románia átültetné a gyakorlatba a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt és a Románia és Magyarország közötti jó szomszédságról és együttműködésről szóló szerződést – melyeket már több éve aláírtak és ratifikáltak –, akkor az erdélyi etnikumok közötti kapcsolatok képe összehasonlíthatatlanul jobban festene. Konkrétan:  – szinte kivétel nélkül két-, három- vagy négynyelvű felirataink lennének az összes (németek/szászok vagy magyarok által alapított és más nemzetiségek által is lakott) erdélyi városban és számtalan faluban/községben; – az összes nemzetiség nyelvét, kultúráját és történelmét az iskolákban minden etnikai csoportnak tanítanák; – a köztisztviselők a rendőrség kötelékében, a titkosszolgálatoknál, a hadseregben, az igazságszolgáltatásban, a kihelyezett szolgáltatásokban mindenféle nemzetiségből származó alkalmazottak lennének, akik beszélik a „kisebbségi” és regionális nyelveket, a kérdéses nyelvek használata pedig a mindennapos gyakorlat része lehetne;
– az állami médiában arányosan jelennének meg a „kisebbségi” témák; a filmekben, a tévésorozatokban, a zenedarabokban stb.; 
– a magyar nyelvű egyetemek/karok tényként léteznének és nem csak óhajként vagy viszály okaként (lásd a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosi egyetem létrehozásának elutasítása);
– a nemzetiségek jelképei (zászlók, címerek) és ünnepnapjai szabadon megjelenhetnének és nem kellene tartani a kormánymegbízottak, bírók és/vagy nacionalista bloggerek és bérkommentelők zaklatásától; – azonnal véget érnének a nacionalista diverziók, az etno-demográfiai ügyködések, a médiamanipulációk és a „laboratóriumi” gyűlölet, melyeket a titkosszolgálatokon vagy más „hard” intézményeken (rendőrség, hadsereg stb.) belüli nacionalista és etnokratikus csoportok utasítására találnak ki és terjesztenek;
– összességében az (igazi kölcsönös megismerésen, tiszteleten, egy többetnikumú társadalmon belüli jogokkal és kötelezettségekkel kapcsolatos konszenzuson alapuló) egyetértés élvezne elsőbbséget;
– nagyrészt megszűnnének az egyes „kisebbségiek” részéről tapasztalható nacionalista megnyilvánulások, lásd például azokat a székely fiatalokat, akik jelenleg bizonyos nacionalista, potenciálisan irredenta magyarországi mozgalmak körül csoportosulnak; Kik a kerékkötők?
Ne bújjunk az ujjunk mögé: némi érzékelhető előrelépés ellenére Románia még mindig messze áll attól, ami akkor lehetne, ha átültetné a gyakorlatba a vonatkozó nemzetközi és nemzeti kötelezettségek összes rendelkezését – és, sajnos (mások számára „szerencsére”), nem is tűnik úgy, hogy olyan állammá szeretne válni, amely tényleg minden lakosát képviseli. Vajon kik azok, akik általában ellenzik azon normák alkalmazását/betartását, melyekről itt szó van? Azt hiszem, nagyrészt azokról van szó, akik más, különösen a politikai pluralizmussal, az emberi jogokkal, a részvételi civil társadalommal, a korrupcióellenességgel, a diszkriminációmentességgel, a Közép- és Kelet-Európával való szinkronba kerüléssel kapcsolatos területeken is ellenezték vagy ellenzik a törvények alkalmazását.
Másképp mondva – és a múltba is visszatekintve: azoknak van a „magyarokkal” „valami bajuk”, akiknek hajdanán a szászokkal/svábokkal is gondjuk volt, amíg még többen voltak, akiknek 1990-ben gondjuk volt az Egyetem téri tüntetőkkel vagy akár azokkal is, akik 1989. december 17–22-én és az ezt követő napokban és hónapokban kivonultak az erdélyi/bánsági városok és Bukarest utcáira. Míg a demokratizálás és a politikai pluralizmus terén némiképp javult a helyzet – bár még mindig vannak gondok a jogállamiság működésével –, a „nemzeti kisebbségek” védelme terén még viszonylag az út elején, vagy legjobb esetben is a felénél járunk, és számos jel arra mutat, hogy a román hatóságok NEM akarnak annál előrébb lépni, mint ameddig eljutottak. Ellenkezőleg, szemmel láthatóan hajlamosak visszavonni a már megadott (indokolt) vagy megvalósításra váró jogokat. Mottójuk: Ha amúgy sincsenek szankciók, akkor miért tartanánk be az ígéreteinket? Hová vezet ez?
Ugyanúgy, ahogy az emberi jogok korlátozása és a közvélemény fontos döntések meghozatalában való részvételének elutasítása, például a nagy (a környezetre és a helyi közösségekre nézve felesleges és ártalmas kulcsszavak: Verespatak, Chevron, Schweighofer, Kronospan stb.) beruházások esetében utcai megmozdulásokhoz, kollektív elégedetlenséghez, valamint az érintettek diskurzusainak és szándékainak radikalizálódáshoz vezetett, a „nemzeti kisebbségekre” vonatkozó normák betűje és szelleme hű betartásának elutasítása elkerülhetetlenül ugyanolyan következményekkel fog járni, vagy jár máris. 
Ugyanolyan ok ugyanolyan hatást vált ki.
Más szóval: aki azt várja el, hogy a magyarok ne merészeljék kifejezni elégedetlenségüket/felháborodásukat a nacionalista-magyarellenes mátrixszal szemben, amelybe számos közhatóság és a média egy része belekényszeríti őket, ugyanígy azt is követelhetné, hogy Newton törvényét kizárólag az almákra alkalmazzák, a körtékre nem…
És most azoknak, akik őszintén azt hiszik, hogy Románia állítólag „modell” a „kisebbségek” ügyében. Közismert, hogy Romániában egyetlen területen SEM tartják be a törvényeket a betűjüknek és szellemüknek megfelelően, amikor a nem alkalmazásuk (jogtalan) előnyöket biztosíthat egyes kiváltságosoknak (lásd a fentebb említett cégek gazdasági tevékenységeit). Akkor, kérdezem, miért hiszik, hogy a törvényeket éppen a „kisebbségek” esetében alkalmaznák következetesen, sőt, példás módon?  Sőt: Alapos okunk van azt hinni, hogy a „kisebbségek” és a történelmi régiók ügye az utolsó helyek valamelyikén szerepel a politikai-közigazgatási döntéshozók prioritásainak listáján. Egy „neoceauşiszta”/„neoszekus” áramlat feltámadásának és érvényesítésének vagyunk tanúi, amely afelé tendál a törvények megsértésével, hogy megvalósítsa a nemzeti-kommunista korszak fő etnodemográfiai projektjét: a többetnikumú régiók, különösen Erdély etnikai megtisztítását, illetve asszimiláción és emigráción keresztül az elrománosítását. Mondom ezt, látván: 
– hogy Kolozsváron egy régi-jelenlegi polgármester, volt KISZ-vezető (Kommunista Ifjak Szövetsége – a szerk.) elkeseredetten ellenzi kétnyelvű táblák elhelyezését a város bejáratainál, ugyanakkor kollektív skizofrén módon megpályázza „Cluj-Napoca” nevében az „európai” kulturális fővárosi címet; – hogy Marosvásárhelyen az „importált” polgármester azzal büszkélkedik, hogy az etnikai mérleget sikerült a magyarok rovására kibillenteni (a Magyarországgal kötött szerződés egyértelmű rendelkezéseinek megsértésével!);
– azokat az etnikai-demográfiai statisztikákat, melyek azt mutatják, hogy a magyar lakosság legalább 20 százalékkal (!) csökkent az utóbbi 25 évben, miközben a románok aránya „csak” 10 százalékkal lett kevesebb;
– hogy Csíkszeredában megtartanak a tisztségében, rendőrkapitánnyá neveznek ki és rekordméretű bért fizetnek egy volt nemzeti-kommunista pribéknek, Moldovan Radu Sandunak;
– hogy 2015-ben, szintén Csíkszeredában, börtönérett politikusok egy csoportja – Mircea Duşă, Gabriel Oprea, a már „híres” Moldovan Radu Sandu – jelentős anyagi és emberi forrásokat, különleges csapatokat, a honvédelmi minisztérium járműveit és buszait mozgósította azért, hogy néhány ázott katona menetelése közben felhúzzák „Hargita megye legnagyobb trikolórját”! …
Mindezt akkor, amikor a Kovászna megyei kormánymegbízott bepereli azokat a polgármestereket, akik Románia zászlója mellett(!) ki merik tűzni a székely zászlót is;
– mert olyan félkatonai alakulatok jönnek létre, mint Bogdan Diaconu politikai etnoimposztor Karóbahúzó Vlad Gárdája, melyeknek kimondottan Székelyföld is a célpontjuk;
– látva, hogy Déván (!) lebontották egy hajdani magyar fejedelem nemrég felállított köztéri emlékművét – mindezt „banális adminisztratív okokból”, hogy egy élő klasszikust idézzek (utalás Klaus Iohannisra – a szerk.), egy „jóakaró” polgár közbenjárására;
– Dan Tanasă nacionalista-troll blogger tevékenységét – meglepetések meglepetése! – éppen a szekus-kleptokrata Dan Voiculescu alapítványa részesíti jutalomban.
És tovább lehetne folytatni a mindennapos zaklatások sorát, melyek a „Beszélj románul, mert Romániában vagy!” szlogennel kezdődnek…
A fentiekből az következik… szigorúan LOGIKUSAN, hogy a „kisebbségi” jogrend betű- és szellemhű alkalmazása Románia számára is a jogállamiság megerősítését, a törvény uralmát, polgáriságot, európaiságot, meritokráciát jelenti – az ország minden lakójának javára. Ugyanakkor, szintén szigorúan LOGIKUSAN az is következik, hogy az erdélyi (és nem csak itteni) őshonos nemzetiségek legitim és szükséges jogaiért való szerepvállalás jogos és szükséges polgári, európaiassági és jogállamvédelmi lépés.
Én magam szerepet vállalok ebben (is), és azt tanácsolom más polgárjogi aktivistáknak is, hogy hatoljanak be erre a kevésbé feltárt, de mindnyájunk számára nagyon is releváns területre: a kollektív identitások, a „fejlett szintű” etnikumok közötti megértés és együttélés, regionalizmus, politikai transzilvanizmus terepére. Ez távolról sem annyira nehéz és „aláaknázott” terület, ahogy azt azok az etnoimposztorok sugallják, akik kisajátították e témában a tömegeknél fogadókészségre számító diskurzust (szemben a tudományos, „elit”, a történelmi igazsággal és a mai tényhelyzettel szinkron és összeegyeztethető diskurzussal, ld. Boia, Mitu, Djuvara). A megoldás továbbra sem más, mint az írott és íratlan törvények – jóhiszemű – alkalmazása, aminek révén csak nyerhetünk – mindnyájanuár Regionalizmus = európaiasság = polgáriság = hazafiság – íme, ez a mágikus képlet „Erdély kérdésére” – és talán egész Romániára vonatkozóan is.
Hans Hedrich
(neuerwEg.ro/Főtér.ro) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogyan lett „fejedelem” Mihály vajda?
„Pompával adta meg mintegy a végtisztességet a sírjába temetett Erdélynek”
Bizonyos körökben nem kis felháborodást keltett a Sepsiszentgyörgyi digitális turisztikai tájékoztatóban szereplő mondat, amit az egyik helyi román tanácsos „sérelemként” tálalt, miszerint Mihai Viteazul az akkori zűrzavaros időket kihasználva tette meg magát Erdély fejedelmének. Elismerjük, ez a megfogalmazás némileg elüt attól az idealisztikus képtől, amelyben Mihály vajda a három román ország (ebből egyik a 16. századi Erdély lenne) „egyesítőjeként” van megfestve, de sokkal közelebb áll az igazsághoz. Sőt.
Az említett tanácsos felszólalása olyan vihart kavart, hogy még Antal Árpád polgármestert is magyarázkodásra késztette, mondván, a vajdára vonatkozó információkat megvizsgálják, és ha hibásak, akkor kijavítják az infópont tartalmát. Némi módosítás valóban szükséges, mert Mihály vajda mindig és mindenütt azt hangoztatta, hogy 1600-ban ő Rudolf magyar király (a címet 1576 és 1608 között viselte) megbízásából tört be Erdélybe. A megfélemlített rendek is Rudolfnak, s neki csak mint helyettesének (locum tenens) tették le az esküt, aki ezután mint „Mihály havasalföldi vajda, ő császári és királyi fenségének tanácsosa, erdélyi helytartója, hadainak Erdélyben és a hozzákapcsolt részekben kapitánya” címeztette és nevezte magát.
Az első országegyesítő
„A oláh történetírók azt állítják, hogy Mihály Erdély fejedelme volt, s megkoronáztatta magát, azonban ez épp annyira mese, mint az, hogy egyesítette volna Erdélyt Havasalfölddel, s ezzel megalapította volna »Nagyromániát«. Mihálynak ilyen tervei nem voltak, s az erdélyi oláhsággal nem is törődött. Kétségtelen, hogy nagyvonalú ember volt, akit kalandorvére hajszolt arra, hogy minél többre vigye. De oláh nemzeti érzéke nem volt” – írja Asztalos Miklós A történeti Erdélyben (Bp., 1936) – és itt gyorsan megjegyezzük, hogy az oláh megnevezés helyett ma már a román használandó. Az más kérdés, hogy „ő azonban románul (helyesebben szláv nyelven) kibocsátott okleveleiben Havasalföld és Erdély fejedelmének címezte magát” – teszi hozzá Neagu Djuvara román (na jó, makedon) történész A románok rövid története című munkájában (Bukarest, 2008).
Mihály vajda 1600-ban már csak azért sem tekinthető Nagy-Románia megalapozójának, mert a korabeli Erdélyt erős túlzás lenne román fejedelemségnek venni. Nagyjából olyan, mintha a mai Franciaországot neveznénk muszlimnak. A három ország egyfajta politikai egységét Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem hozta tető alá, öt évvel korábban. „Mihály, Havasalföld »tekintetes és nagyságos vajdája« ekkor veti alá magát s országát Báthory Zsigmondnak, »Erdély, Havasalföld és Moldva fenséges fejedelmének«, letévén neki a hűbéresküt – olvashatjuk Szádeczky Kardoss Lajos Erdély és Mihály vajda története című munkájában (Temesvár, 1893). – Az 1595. május 25-én kötött szerződés szerint Oláhország vajdástól s összes népével örökös urukul s királyukul választják, és ismerik el Báthory Zsigmond erdélyi fejedelmet.
Ő erősíti meg ezután a havaselvi vajdát mint helytartóját kard-, buzogány- és dárdaküldés által, s a melléje főtanácsul adandó 12 bojárt. Kiváltságok az ő nevében adatnak; főbenjáró perek hozzá fellebbezendők; Havasalföld az erdélyi országgyűlésekre követeket küld; ezek adót szavaznak meg, miről a vajda számadással tartozik; fizetést a vajdának a fejedelem szab meg. A vajda címereiben nem használhatja a »Dei gratia« kifejezést, s csak családi pecsétjével él, míg az országét a fejedelem használja. A tisztviselők a fejedeleméi, nem a vajdáéi; külföldre követeket a vajda csak a fejedelem tudtával s engedelmével küldhet stb. Zsigmond ezek fejében Havasalföldnek teljes erőből való védelmezésére kötelezte magát. Hasonló szerződést kötött Báthory Zsigmond (1595. jún. 3.) az új moldovai vajdával, Rázván (Rézmán) Istvánnal is, kit az erdélyi sereg a törökhöz pártoló Áron vajda helyébe ültetett. Így e három keleti fejedelemség Erdély fönnhatósága alatt úgyszólván egy államtestté alakult.” De hogy ne csak magyar történészt idézzünk, gyorsan ideszúrunk egy mondatot újra Neagu Djuvara fentebb említett művéből: „Báthori Zsigmond egy személyben Erdély, Havasalföld és Moldva fejedelme lett, a két utóbbi vajdája pedig az ő vazallusa…”
Ezen hűségesküjét Mihály később, 1599. június 26-án Báthory András fejedelemnek is megerősítette, miközben hadaival már javában készült Erdély lerohanására. Mézes-mázas ígéreteivel, sűrű fogadkozásaival (az Isten őt oly nyomorúságba süllyessze, hogy eledele fia húsa, itala vére legyen, ha ő az erdélyieket megcsalná – hajtogatta több ízben Báthory követei előtt) azonban úgy el tudta „altatni” hűbérurát, hogy az majdnem elájult a meglepetéstől, amikor hírét vette a vajda beütésének. De nem csak a fejedelmet verte át: Kornis Gáspár, az erdélyi sereg későbbi főparancsnoka is kijelentette, bőrét engedi lenyúzatni, ha Mihály esküszegőnek és hűtlennek bizonyulna… Ma sem tudni, hogy tényleg bízott a vajdában, vagy csak a kezére játszott, de tény, hogy amikor a sellenberki csata elején „engedte elfogatni magát”, sokan árulónak tartották – hogy a következő évben mégis a vajda martalócai koncolják fel; de az már egy másik történet.
Mihály Bodzánál, a Tatárhavas-hágón tört be gyülevész hadaival Erdélybe, hogy tudja maga mellé állítani a Báthoryakat joggal utáló és velük szembe bosszúvágyat tápláló székelyeket. (Több mint 300 évvel később a román hadsereg ezt az útvonalat is használta, nagyjából hasonló „diplomáciai előkészítés” után – hogy finoman fogalmazzunk…) Követei révén sikerült is részben a maga oldalára állítani őket, ősi szabadságjogaik visszaállítását ígérvén, úgyhogy a továbbiakban seregének harmadát a székelyek tették ki.
Innen, a Béldiek mezejéről indult aztán Nagyszeben irányába, útközben végigrabolva a Barcaságot és Szászföldet, és Sellenberk mellett ütközött meg Báthory jóval kisebb seregével. Az erdélyiek még így is majdnem kicsikarták a győzelmet (csapatai már menekülésbe kezdtek, székely kapitányai vették rá a vajdát a folytatásra), ám a kozák zsoldosok átállása megpecsételte az Erdély Mohácsaként emlegetett csata kimenetelét.
Bolyongó egyiptomiak mögött
Miután kémei jelentették, semmiféle ellenállásra nem számíthat, a csatatérről bevonult Gyulafehérvárra. De adjuk át a szót a kortárs erdélyi krónikásnak, Szamosközi Istvánnak (1570–1612):
„Maga Mihály Gyulafehérvári bevonulása alkalmából nemes vérű, ragyogó, kékesfehér szőrű rác paripán lovagolt. Előtte kötőféken vezettek másik nyolcat, mindet drága arany- és ezüstszerszámmal felkantározva. Ő maga aranyszálakkal átszőtt, fehér selyempalástba és ugyanilyen anyagból készített ruhába volt öltözve. Palástjának szegélyén elöl széles csíkban, több sorban hímzett aranysólymok – családi címerének madarai –, amelyek mintha csőrükkel csipkedték volna egymást. Övén arannyal bevont és piros ékkövekkel kirakott kard függött. Magyar süveggel fedett fejét a baleári daru fekete bóbitájából készült, gazdag tollbokréta ékesítette. Bokáig vörösessárga kordovánbőrből, úgynevezett karmazsinból készült saru fedte a lábát, lába szárát egészen térdig borító sarukötője – ugyancsak sárga selyemből – sorban rávarrott gyöngyöktől csillogott. Ilyen büszke, még ünnepi játékokhoz vagy menyegzőhöz is túl díszes öltözetben lépdelt méltóságteljesen, ezzel a pompával adta meg mintegy a végtisztességet a sírjába temetett Erdélynek. Ezenkívül nyolc kürtös fújta törökösen hangzó melódiáit, amihez ugyanannyian ércdobokat verve szolgáltatták a kíséretet, valami barbár és fülsértő, hamis harmóniát. Ezek mögött síposok és furulyások tették még ünnepélyesebbé a zsarnok bevonulását.
Tíz citerás követte őket, abból a népségből, amelyet bolyongó egyiptomiaknak – köznyelven cigányoknak – neveznek; közvetlenül a vajda előtt ezek haladtak, a csupa barbársághoz képest nem is visszatetsző csoport: piszkosan, fedetlen fővel, úgy, hogy egész testi megjelenésükön és viselkedésükön látszott a szolgai meghunyászkodás és önérzet nélküli félénkség. A lovon ülő vajdát jobbról is, balról is nyolc-nyolc kengyelfutó szolga vette körül, férfihoz nem illő ruhában, futásra készen. Így vonult be kürtöknek, doboknak, mindenféle hangszernek a zengése közepette a György-kapun, és a fejedelmi palota felé tartott. Amerre haladt, bojárok és más hírneves nemesek lovagoltak a nyomában, katonák és fegyveresek hosszú sorától követve. A háború során zsákmányolt, a Báthoryak sárkányfogas címerével díszített fejedelmi zászlókat ott hordozták kibontva a vajda mögött. (…)
Mihály bevonulásából azonban, bármily nagyszerű pompával rendezték is meg, hiányzott valami, aminek elsősorban meg kellett volna lennie. Hiányzott az ország lakosságának szerencsekívánása, hiányzott a nép örvendező zúgása, a vidám ünnepi kiáltozás, üdvözlés. Senki sem lengette a karját, senki sem adott kegyes imával hálát az égi hatalmaknak. Nem futott össze a nép, mindenki otthonának falai közé rejtőzött, vagy csak a kapuk és ablakok rácsain keresztül nézte a barbár elhaladását. Gyászos csend borult az egész városra.”
Nos, ezt sokféleképpen lehet értelmezni, csak éppen szabad fejedelemválasztásként nem, tehát azt a megfogalmazást, hogy az akkori zűrzavaros időket kihasználva tette meg magát Erdély urává, meglehetősen diplomatikusnak érezzük. Persze, korántsem akarjuk ezzel azt sugallni, hogy a magyar történelem minden szereplője makulátlan lett volna, hiszen közöttük is szép számmal találunk hitszegőket, árulókat, becsvágyókat, gyilkosokat, zsarnokokat. Csak éppen nem szabad ennyire felkapni a vizet, ha netán az orrunk alá dörgölik.
Kocsis Károly
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Megírta Erdély történetét a magyar–román információs háborút vizionáló rektor
Valamivel objektívebb látószögből szemlélteti legújabb könyvében Erdély történetét Ioan Aurel Pop kolozsvári történész, a BBTE rektora, aki szerint a román és a magyar történelemírás soha nem fog azonos hullámhosszra kerülni.
Soha nem fog azonos hullámhosszra kerülni a román és a magyar történelemírás, hisz száz évvel ezelőtt Románia „kiegészült”, Magyarország pedig elveszítette területének nagy részét – jelentette ki Ioan Aurel Pop kolozsvári történész. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora Marosvásárhelyen mutatta be a Ioan Bolovan kollégájával együtt írt Istoria Transilvaniei (Erdély története) című kötetét.
Pop azoknak is válaszolt, akik ötezer éves múltat vizionálnak a román nemzetnek. Legújabb munkája a nemzeti identitást erősítő „egészséges románságtudatot” hivatott népszerűsíteni: a kiadvány a néhány éve megjelent háromkötetes, ezerhatszáz oldalas könyvének leegyszerűsített változata. Ezt a szerző ismerte el, mondván, az egyesülés 100. évfordulójára egy olyan történelmi dolgozatot szeretett volna letenni az asztalra, amely a sietős átlagolvasó számára is érthető és élvezetes. A színes nyomás, a sok-sok illusztráció és a krétapapír is a Şcoala Ardeleană Kiadónál napvilágot látott könyv „fogyaszthatóságára” utal.
„Románként írtuk”
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora ezúttal kihagyta a szerzői csapatból a magyar és német kollégáit, mindössze Ioan Bolovan rektorhelyettest kérte fel társszerzőnek. Lapunk felvetésére viszont hangsúlyozni kívánta, hogy igyekezett az ő szemléletüket is bevinni munkájába. A hétvégén bemutatott könyvében Pop valóban nem tudja le mindössze pár mondatban az erdélyi magyarok, szászok és zsidók történetét. A székelyeknek külön fejezetet szán, mert szerinte „külön nemzetet alkottak”.
Persze azt is belátta, hogy ő nem képes másképp, csakis románként megírni Erdély történetét. „Amennyire lehetett, tiszteletben tartottuk a történelmi valóságot. Nem kívántuk a rendkívül kényes, vitatott témákat feszegetni, beértük a román, illetve a magyar fél álláspontjának ismertetésével. Hogy a kettő közül melyik a helyes, és melyik a helytelen, azt csak a Fennvaló tudná megmondani. Persze attól nem tekintettünk el, hogy Erdélyben mégiscsak a románok voltak többségben, ők képezték a lakosság kétharmadát” – fejtette ki lapunknak a kolozsvári rektor.
Kiegészítés szükséges
Bár távol áll a Lucian Boia-féle mítoszromboló vagy Neagu Djuvara fájó igazságokat feltáró stílusától, Ioan Aurel Pop és Ioan Bolovan mégis objektívebb látószögből szemlélteti Erdély történelmét, mint például a mindmáig sokat idézett Constantin Daicoviciu. Popnak ki kell ábrándítania azokat, akik mindmáig úgy tudták, Románia jelenlegi területén több millió géta-dák élt. A sűrűn lakott területeken is négyzetkilométerenként legfeljebb húsz személyt tartottak számon. A dák nyelv pedig annyira hasonlított a latinra, mint például a román a németre – érzékeltette a különbségeket.
„Ha Decebal idejében itt csakugyan több millió dák élt volna, a rómaiak nem negyvenezer katonát küldenek Dacia meghódítására. Ovidius, a költő arról számolt be, hogy hat évébe telt, amíg valahogy elsajátította a dák nyelvet. Ugyanakkor azt is leírta, hogy az itt élő barbárok semmit nem értettek abból, amit ő latinul szavalt nekik. De azt sem mondhatjuk, hogy mi már ötezer éve létezünk, amikor franciák meg olaszok nem is voltak. Be kell látnunk, a mi történelmünk szegényes, részleges, és számos kiegészítésre szoruló” – jelentette ki a Ioan Aurel Pop. Amint arról beszámoltunk, az elmúlt napokban nagy port kavart az a „leleplezés”, amelyet Ioan Aurel Pop tett.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

Ami a románnak fehér, az fekete a magyarnak
Magyar illúziónak tartja a román történész a feltevést, miszerint az erdélyi románság 99 évvel ezelőtt megelégedett volna kevesebbel is, mégpedig az autonómiával a Romániával való egyesülés helyett. „Annak az illuzórikus reménynek a megnyilvánulása ez, hogy bizonyos »jóravaló« románok segítségével meg lehetett volna menteni valamit a történelmi Magyarországból” – állapította meg lapunknak Sorin Mitu, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára.
A Lucian Boiához és Neagu Djuvarához hasonlóan a „mítoszromboló” történetírók közé tartozó szakértőt arról faggattuk, miként él a román társadalom emlékezetében az 1918. december elsején rendezett gyulafehérvári nagygyűlésen kinyilvánított egyesülés, valamint hogy meddig marad románok és magyarok együttélésének egyik neuralgikus pontja a másik nemzeti ünnepe. A kérdés már csak azért is aktuális, mert bukaresti nacionalista körök részéről heves támadások érik azokat a magyarokat, akik kinyilvánítják, hogy számukra december elseje nem ünnep. A Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága nemrég méltatlannak találta Kelemen Hunort a kitüntetésre, amiért az RMDSZ elnöke kijelentette: az erdélyi magyarok nem fogják és nem is akarják megünnepelni az Erdély Romániához csatolását kimondó 1918-as Gyulafehérvári határozat centenáriumát. Mások a közelgő román nemzeti ünnep „megszentségtelenítésének” tartják a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeumban a napokban magyar királyok koronázási érmeiből és a Szent Korona másolatából nyílt kiállítást.
Felvetésünkre, miszerint a romániai magyarság alapvető követeléseit – beleértve az önrendelkezést – éppen a kilencvenkilenc évvel ezelőtt tett ígéretekre alapozza, Sorin Mitu úgy vélekedett: a románoknak a magyar kisebbséghez fűződő viszonya nem a Gyulafehérvári határozaton, hanem a jelenkori kisebbségvédelmi irányelveken kellene alapulnia. Az erdélyi történelem és a nacionalizmus tanulmányozásának szakértője elmondta, az a gond, hogy miközben a románok meggyőződése szerint Románia paradicsom a magyar kisebbségek számára, a magyarok úgy látják, nemzetiségi jogaikat sohasem tartották kellőképpen tiszteletben. Mitu szerint a két nép a mai napig nem igyekszik megértetni magát a másikkal, ugyanakkor nem teremtette meg a feltételeit annak, hogy ne nevezzen fehérnek valamit, amiről a másik azt állítja, hogy fekete. A kincses városi tudományegyetem modern kori történelmi tanszékének igazgatója elmondta, a nemzeti büszkeség is csak addig jó, amíg mértékkel nyilvánul meg, és amikor a másik iránti tisztelettel, értelemmel és józansággal társul. „Egyszerű erdélyi emberként meg tudom ünnepelni december elsejét és hasonlóképpen képes vagyok örülni március tizenötödikének is. Emlékszem, az első nemzeti ünnep, amelyiken a kommunista Románia augusztus huszonharmadikája után, 1990-ben részt vettem, éppen Ópusztaszeren volt, a magyar államalapítás ünnepén, augusztus huszadikán. És csodálatosan éreztem magam!” – jelentette ki az aradi származású történész, aki bevallottan büszke arra, hogy egyik felmenője Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől kapott nemesi oklevelet.
Mitu szerint a románoknak meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nincs okuk „ugrabugrálni örömükben”, amikor Trianonra vagy 1918. december elsejére emlékeznek, hiszen akkor más uralom, más zászló alá került az az ország, amelyet dédapáik örökre magyarnak hittek. Hozzátette ugyanakkor: a magyarok részéről is szép volna, ha megértenék, hogy a románok valami olyasmit ünnepelnek ilyenkor, ami fontos számukra, ez az ő ünnepük, amit nem szép mellőzni vagy bojkottálni. „Egy primitív román nacionalista számára, amilyenből elegendőt találni a magyarok soraiban is, 1918 konfliktusokkal és nemzeti gőggel terhes időszakként értelmezhető, olyan pillanatként, amikor bosszút álltunk az évezredes ellenségen, történelmi elégtételt vettünk, és egy évvel később kitűztük az oláh bocskort a magyar parlament épületére. Toleráns és európai szemszögből viszont a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára, legyenek azok románok vagy magyarok” – szögezte le lapunknak a történész. Rostás Szabolcs / Magyar Nemzet; Erdély.ma