Minket se vígy a kísértésbe
Kevés könyvet olvastam ennyire nehezen, mint a Tőkés László magán(?)életéről szóló munkát, a „Ne vígy minket a kísértésbe" című dokumentum (?) gyűjteményt.
A kötet tulajdonképpen nem szól másról, mint nagyon különböző környezetben felbukkanó dokumentumokról, nyílt, félnyílt és nagyon is magán levelekből, közleményekből, üzenetekből: mindabból, ami között az elmúlt két évtizedben az ember – ha akart, ha nem – combig gázolt.
A Tőkés család magánéletéről, Tőkés László és Joó Edith házasságáról és válásáról. DrMáriás kiváló borítója (Tőkés László René Magritte műhelyében) jelzi, nyomasztó és veszélyes tartalomhoz nyúlt az olvasó.
Szabad-e nekem ezt elolvasnom?
Ez volt az első kérdés, ami azonnal, a bevezetővel való szembesüléskor felmerült. Nem véletlen: Andrassewben is ott a kérdés, kimondva, kimondatlan, hogy szabad-e megírni egyáltalán egy ilyen könyvet?
Mi a műfaja ennek a kiadványnak? Portré? Annak hézagos. Szocioriport? Ahhoz hiányzik belőle a személyes tapasztalat. Leleplezőkönyv? Nincs benne semmi olyasmi, amit korábban tudni, vagy sejteni nem lehetett.
Az újszerűsége talán abban rejlik, hogy az eddig tudottak, és elég határozottan ki nem mondottak, másod- és harmadlagos információs forrásokon terjedők, hangot kapnak, fejezetekbe szerveződnek, áttekinthetőek, követhetőek és következtethetőek lesznek.
Andrassew módszeresen távol tartja magát Tőkés közéleti munkásságától, politikai eredményeitől és eredménytelenségeitől, csak azzal foglalkozik, amit magánéleti, vagy magánéleti szempontból érinti a közéletet.
Így lesz Tőkésből nem hétköznapi antihősünk. Több mint merész.
Ne tegyünk úgy, mintha a magánélet nem lenne meghatározó a mai magyar közéletben. Nagyon is az, az elhallgatások és suttogások, a pletykálás nemzeti örökségében és örökségével élünk.
Mindenki sejteni, tudni véli, ki kivel, mit és hogyan, vagy hogyan nem, de arról – nyíltan, vállalva, állást foglalva – nem beszél. Így találhatott gazdag táptalajra például a családon belüli erőszak, és annak tolerálása, vagy a homofóbia.
Nehéz helyzetet vállalt Andrassew, mert nincs végiggondolt, végigbeszélt normarendszere annak, hogyan lehet a magánéletről beszélni. Azt sem tudni és érteni igazán, meddig terjed a magánélet, és honnan kezdődik a közéleti felelősség, érzékenység.
Mi az, amihez tényleg közünk van?
A magánélet csak mint erény, és erényforrás elképzelhető. Arról, hogy Tőkés László példás családapa, nemzetileg lekötelezett szülő illik beszélni, mert a férjség, családapaság nemzeti érték, erény.
Arról, hogy Tőkés László (vagy bármely más közéleti személy, magánember) sem élettársi, sem szülői kötelezettségeinek nem tesz eleget – arról már nem tudunk, nem merünk, vagy nem akarunk beszélni. Az tehát, hogy Andrassew Iván ezt a témát felvállalta, rendkívüli bátorságra vall.
Jól csinálja-e azt, amit csinál? Vannak kételyeim.
Mivel a magánéletről való beszéd módozatai sincsenek átgondolva, ezért azt sem tudni – én nem tudom – mi az, ami az információgyűjtésbe és -közlésbe belefér.
Szabad-e interneten keringő, vagy bizonytalan forrásból származó dokumentumokat közzé tenni? Tudjuk, még József Attila szabad ötleteinek publikációjával kapcsolatban is éles vita bontakozott ki. Pedig az a szöveg, konstruált szöveg, és bizonyos értelemben, sokszoros idézőjel mellett közlésre, a megmutatásért íródott.
Mi hát a kritérium, ami publikussá legitimál egy dokumentumot? Az idő? Amikor Nyáry Krisztián egy évszázad távlatából „leleplezi” (nb. az interneten) Diósy Ödön homoszexualitását, vagy Molnár Ferenc nőverését, idézi Móricz és öngyilkosságba menekülő felesége levelezését, az legitim? Tőkés hasonló történetei nem legitimek?
Lehet-e hasonló munkának másképpen nekifogni?
Én például fontosabbnak tartanám, ha Tőkés valóban nyilvánosnak szánt politikai működését, beszédeit, munkáit elemezné Andrassew, vagy bárki más, akit a célszemély (mint majdnem államfőjelölt, mint „nemzetpolitikailag fontos” ember) érdekel. Mindazt, ami megkérdőjelezhetetlenül publikus.
Úgy is nagyon sajátos kép rajzolódhat ki arról, hogyan alakult az elmúlt húsz évben a nemzetinek nevezett diskurzus, politika. Hol vannak a gyökerei, kik és miért a támogatói? Melyek az ellenmondásai? Ez lenne a történeti, elméleti megközelítés. Már, ha beszélhetünk itt egészen komolyan elméletekről.
És ha fontos a személyes szempont: akkor érdekes lehetne egy beszélgető könyv, az ebben a kötetben szereplő emberekkel, a tabukérdéseket sem kerülve, szembesítéssel. Megadva mindenkinek az esélyt a magyarázatra és a reakcióra. Tisztában vagyok vele persze, hogy ez Tőkés László eddigi nyilatkozatkészségét ismerve, szinte elképzelhetetlen.
Bármennyi kifogás is burjánzik fel olvasás után a módszerrel, a tartalommal kapcsolatban, kénytelen vagyok elismerni, hogy nagyon sok minden másképp látszik ez után a kötet után. Másképpen látom például a pecsétekbe, hivatali címekbe és fejléces papírokba beleszerelmesedett erdélyi közéletet.
A pecsétek és hivatali címek mögött, a fejléces papírokon ugyanis, a közéleti máz mögött, rengeteg a magánindulat, magánérdek, több mint sejthető. Van-e egyáltalán a magánéletünkön túli közéletünk?
És azzal is szembesültem, hogy mindenhol, a családi vacsorákon és reggeliken, a fodrásznál valamint a „emlékhelyeken” is tulajdonképpen egyetlen egy dologról van szó: a pénzről. Fillérek és dollármilliók röpködnek.
Az eddig érteni vélt események is más megvilágításba kerülnek.
Az a momentum például, ahogyan Tőkés László távozott eddigi legmagasabb pozíciójából, az EP alelnöki tisztségéből. Pedig a Tőkés-közlemények folyamatosan áradtak, követni lehetett ezt a döntést is, és mindazt, ami Brüsszelben körülötte történt. Hallottunk például a „Ciános Béla” akcióról.
Markó Béla Szávai Géza francia nyelvű kötetének, a Székely Jeruzsálemnek a bemutatóján vett részt Brüsszelben. Az erről hírt adó plakátra Tőkés László személyesen ragasztotta rá ezt a feliratot: „Mit keres az EP-ben ciános Béla?”.
A tiltakozásról a tiltakozó maga küldött szét kommünikét. Az azonban eddig elsikkadt, hogy az esettel kapcsolatban – derül ki Andrassew összeállításából – Tőkés magyarázkodni kényszerül, és levélben arról biztosítja Jerzi Buzek EP-elnököt, hogy „nem támadt” és „nem rongált”.
Nem győzte meg a címzettet. Jerzi Buzek választában arra figyelmezteti a politikust: „a fenti incidenst megjegyzi”, és az, amit Tőkés tett „nem tükrözi az EP szellemét és szokásait”. Ezek után nem indult újabb mandátumért Tőkés László, érthető módon, és nagyon helyesen.
Azzal kapcsolatban, hogy kinek van igaza, Tőkés Lászlónak vagy Joó Edithnek a válási sagában, az emberi drámákbn – ellentétben a szerzővel – én nem foglalok állást. Pont azért, mert a közzétett dokumentumok alapján követhető, hány féle szempont, hány féle igazság, vagy igazság töredék veendő figyelembe.
De Andrassew Ivánnal együtt azt gondolom, hogy amiről azt mondják, hallgatni kell, arról beszélni kötelesség. És hogy ennek a kibeszélésnek mi a módja, arról kell gondolkodnunk az elkövetkezendőkben.
Parászka Boróka. Manna.ro

Felveri a gyom az RMDSZ által kezelt nagyváradi Léda-házat
Többrendbeli felszólítás és kétszeri, egyenként 1500 lejes bírság ellenére sem gondozza a visszaszerzett nagyváradi Léda-ház kertjét a Bihar megyei RMDSZ által működtetett Mecénás Alapítvány – számolt be a három éve felújított épület hányattatott sorsáról a Bihoreanul.
A hetilap úgy tudja, hogy a belvároshoz közeli, gyommal benőtt épület szomszédságában élők panaszolták be az új tulajdonost. Az alapítvány ugyanis az idén cserélte el a helyi önkormányzattal a 320 millió forintos magyarországi támogatásból felépített, majd 300 ezer euróra felértékelt hírhedt Ady-központot Diósy Ödön egykori, jelenleg 283 ezer euróra becsült házára, hogy azt a jövőben közösségi és művészeti tevékenységekre használja.
A Fő utcai épület azonban még mindig parlagon hever – a Mecénás Alapítványt irányító Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő magyarázata szerint azért, mert a csere óta perben állnak az Ilie Bolojan vezette nagyváradi polgármesteri hivatallal.
„Nem tudok arról, hogy hivatalos értesítést kaptunk volna a helyi rendőrségtől, én is csak a sajtóban olvastam róla. Ha viszont igaz, akkor ezt tendenciózus lépésnek érzem, mivel megtalálhatók vagyunk, nem a sajtóból kellene megtudjam a hírt. Az önkormányzat minden módon nyomást akar gyakorolni ránk, hogy ad hoc lépjünk vissza az ellene indított perből” – nyilatkozta lapunknak az RMDSZ-es politikus.
Tájékoztatása szerint ugyanis a csere alkalmával a városvezetés – ahelyett, hogy szembe ment volna egy állami intézménnyel – át akarta hárítani az alapítványra azokat a szankciókat is, amelyeket korábban az állami számvevőszék az önkormányzatra rótt ki kötelezettsége elmulasztása miatt.
„A pontos részleteket most hirtelen nem tudnám megmondani, jogászaink foglalkoznak az üggyel, de nem is a pénzről van szó, hanem az elvről. És mi nem vagyunk hajlandók nyomás hatására sem visszalépni igazunktól” – szögezte le Szabó Ödön.
A Mecénás Alapítványra kirótt bírságról szerda estig nem kaptunk hivatalos megerősítést, az azonban tény, hogy a 2011-ben felújított Léda-házat – amely Ady Endre múzsájának, Brüll Adélnak volt az otthona – látszólag senki sem gondozza, és úgy tűnik, hogy az említett per lezárultáig továbbra is kihasználatlan marad.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Az Ady-kultusz színe és fonákja
Nem akarok ünneprontó lenni, de ez esetben nem hagyhatom szó nélkül, hogy míg az elmúlt napokban lépten-nyomon zengett a váradi magyar sajtó arról, mennyire ápolják tájainkon Ady Endre kultuszát, s ebben fő támogató, élharcos a megyei és városi RMDSZ, azért ennek a szépen tálalt irodalmi kultusznak megvan a fonákja is Nagyváradon. Iskolai vetélkedők, előadások, koszorúzások zajlottak az elmúlt napokban a költőóriás emlékezetére, villantak a vakuk, hangzottak a lírai, megható kultuszápolásról szóló szövegek, taps, könnyes, lírai meghatottság stb…, miközben Ady egyik egykori kedvenc tartózkodási helyét, a híres Léda-házat lassan megeszi az enyészet, felveri a gyom, annak ellenére, hogy az épület év eleje óta a Bihar megyei RMDSZ-hez közeli Mecénás Alapítvány tulajdonába került.
A híres múzsa-ház ma lepukkant kísértettanya
Nem is akárhogyan, hanem hosszas politikai csetepatékat követően, melyek révén az Ady-kultusz nemes ügyből hamar gyanús ürügy lett, a Léda-ház pedig úgy tűnik, már nem szalon vagy irodalmi emlékház, hanem akár mosoda… talán pénzmosoda is lehetne? Ez persze merész feltételezés, de ha belegondolunk az Ady hagyományápolás címen elkövetett váradi eseményekbe, eleve kiviláglik, hogy a Fő utca (ma Republicii) 59. szám alatt levő omladozó, méteres burjánnal benőtt Léda-ház tulajdonképpen 320 millió forintba került. Tegnapi terepszemlénken meg kellett állapítsuk, azért ennyi pénzért legalább egy kecskét beszerezhetett volna a híres ingatlan új tulajdonosa, a Mecénás Alapítvány, mert akkor a jámbor mekegő lelegelhetné a sok burjánt, az egykori múzsaház udvarát felverő gazokat, az alapítvány vezetői pedig mégis csak tettek volna valamit az ingatlanért, hogy a kecske is jóllakjon, a látszat is megmaradjon. De komolyra fordítva a szót, a sivár valóság az, hogy a Léda-ház gyalázatos állapotban van, hiába kapta meg tulajdonba a Mecénás Alapítvány. Egy romos, gyommal benőtt, szeméttel teledobált kísértettanya az a rész, ahol az RMDSZ több vezetője szerint irodalmi emlékszobát akartak többek között létrehozni Ady nagy szerelmének, híres múzsájának, Lédának az emlékére. A Léda-ház amúgy úgy került az RMDSZ-közeli Mecénás Alapítvány tulajdonába, hogy elcserélték a helyi önkormányzattal a 320 millió forintos magyarországi támogatásból felépített hírhedt (a váradi Dinamo strand mellett levő) Ady-központot (valóban egy báltermet és egy félig felhúzott, félbemaradt épületet) a Diósy Ödön egykori házára, melynek értékét 283 ezer euróra becsülték fel. A Mecénás Alapítvány ezért azt vállalta, hogy ezt a híres, a váradi magyar irodalom egyik jelképének számító helyet közösségi és művészeti tevékenységekre fogják használni. Tegnap, elnézve a rozsdás kerítést, a bezárt ajtókat, a kihalt, málló vakolatú épületet, az udvart felverő méteres burjánt és szétdobált szemetet, el nem tudjuk képzelni, mit is értettek a Mecénás Alapítvány vezetői „közösségi” vagy „művészeti” tevékenységnek. Mondjuk, közösséget érintő tevékenység történt, ugyanis mint ezt a helyi román sajtó pár napja megírta, a Léda-ház mellett lakók feljelentették az alapítványt a váradi önkormányzatnál, mivel egyáltalán nem gondozzák a kertet s az udvart, és a csúf utcarészlet s a gyomos udvar bizonyára nem tetszik a szomszédoknak. A helyi román sajtó arról is beszámolt, hogy az önkormányzat két ízben bírságolta meg a Mecénás Alapítványt (egyenként 1500 lejre) a közelmúltban, mivel azok többszöri felszólításra sem voltak hajlandóak rendbe tenni a Léda ház gyomos, romos utcára nyíló udvarát. A váradi helyi rendőrségtől tegnap megtudtuk, a Léda-ház mellett lakók több ízben tettek feljelentést az elmúlt hetekben a gyomos, szemetes udvar miatt, a rendőrök október végén ki is szálltak a helyszínre s megállapították, hogy a feljelentők panasza jogos. Először figyelmeztetést hagytak hátra, majd büntetést is kiróttak, azonban erre sem jelent meg senki az alapítvány részéről, hogy tisztázzák a helyzetet. Sőt, azóta sincs ott semmi mozgás, noha mióta a sajtó is megszellőztette ezt a bírságot, a Mecénás Alapítvány vezetői már nem takarózhatnak azzal, hogy mit sem tudtak erről.
Elvek és burjánzó gazok
Tegnap nem sikerült telefonon utolérnünk senkit a Mecénás Alapítvány vezetőségéből, így csak arra a nyilatkozatra hagyatkozhatunk, mely pár napja jelent meg a kolozsvári Krónika című napilapban, ahol Szabó Ödön, RMDSZ-es parlamenti képviselő, az alapítvány vezetője azt nyilatkozta többek között, hogy „a Léda-ház azért van még ilyen állapotban, mert a csere óta perben állnak az Ilie Bolojan vezette nagyváradi polgármesteri hivatallal.”
Ugyanitt Szabó hozzátette:„Nem tudok arról, hogy hivatalos értesítést kaptunk volna a helyi rendőrségtől, én is csak a sajtóban olvastam róla. Ha viszont igaz, akkor ezt tendenciózus lépésnek érzem, mivel megtalálhatók vagyunk, nem a sajtóból kellene megtudjam a hírt. Az önkormányzat minden módon nyomást akar gyakorolni ránk, hogy ad hoc lépjünk vissza az ellene indított perből”
A Krónikának adott tájékoztatása szerint ugyanis „a csere alkalmával a városvezetés – ahelyett, hogy szembe ment volna egy állami intézménnyel – át akarta hárítani az alapítványra azokat a szankciókat is, amelyeket korábban az állami számvevőszék az önkormányzatra rótt ki kötelezettsége elmulasztása miatt.”
„A pontos részleteket most hirtelen nem tudnám megmondani, jogászaink foglalkoznak az üggyel, de nem is a pénzről van szó, hanem az elvről. És mi nem vagyunk hajlandók nyomás hatására sem visszalépni igazunktól” – szögezte le Szabó Ödön.
Az eset kapcsán tehát sok még a ködös, meg nem válaszolt probléma, kérdés. Természetesen dicséretes, ha egy alapítvány vezetőinek elveik vannak, azonban felvetődik az a kérdés is a már meglevők mellett, vajon ezek a politikai viszályokból fakadó elvek érnek annyit, hogy Ady kedves városában a váradi magyarok szeme láttára menjen tönkre a híres múzsa-lak, főleg, hogy az már a magyar érdekképviselet tulajdonában van?
Tegnap a borús, szmogos őszi napon ácsorogtam kicsit Brüll Adél egykori házának udvarán. Az összetört kőlapok között a méteres gazban persze nem lehetett a pár négyzetméteres udvart se bejárni simán. A gyomok között eldobált szemét, pillepalackok, cigarettásdobozok. Senki házának tűnt ez a szebb napokat látott irodalomtörténeti hely. Gyalázatos szégyenfoltnak furcsa „érdekvédelmi elvek” mentén, ahol Lédának már tulipán sem jutott, csak dudva, burján… S azon kaptam magam, hogy önkéntelenül, mintegy szeánszon mondani kezdem magamban Ady Endre A magyar ugaron című versét, mely mintegy jóslatként ezt a szomorú helyzetet is előrevetítette: „Elvadult tájon gázolok: Ős, buja földön dudva, muhar./ Ezt a vad mezőt ismerem,/ Ez a magyar Ugar.// Lehajlok a szent humuszig: / E szűzi földön valami rág./ Hej, égig-nyúló giz-gazok, / Hát nincsen itt virág? //Vad indák gyűrűznek körül, / Míg a föld alvó lelkét lesem, / Régmúlt virágok illata / Bódít szerelmesen.// Csönd van. A dudva, a muhar, / A gaz lehúz, altat, befed / S egy kacagó szél suhan el / A nagy Ugar felett.”
Szőke Mária
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Nem fizette az ösztöndíjakat a Mecénás Alapítvány
Elmulasztott ösztöndíjfizetési kötelezettsége miatt perelte be a nagyváradi önkormányzat az RMDSZ Bihar megyei szervezete által létrehozott Mecénás Alapítványt, a jogi vita a hírhedt Ady-központ ügyéhez kötődik.
Ahhoz a 300 ezer euróra felértékelt épülethez, amelyet, mint ismert, a tetemes adótartozást felhalmozó alapítvány 320 millió forintos magyarországi támogatásból részlegesen felépített, majd az idén elcserélt a polgármesteri hivatallal Diósy Ödön egykori, jelenleg 283 ezer euróra becsült házára.
Szabó Ödön, az alapítvány és a megyei RMDSZ ügyvezető elnöke pár napja arra hivatkozva hárította el a felelősséget az ugyancsak hányattatott sorsú Léda-ház gondozatlansága kapcsán, hogy amióta nyélbe ütötték az ingatlancserét, perben állnak a polgármesteri hivatallal. Az ügy részleteit azonban akkor nem sikerült kideríteni, csupán arra derült fény, hogy a városvezetés át akarta hárítani az alapítványra az állami számvevőszék által megállapított szankciókat.
Claudia Purde, az önkormányzat ingatlankezelő részlegének osztályvezető-helyettese azonban felfedte, hogy a hatósági vizsgálat alapján a Mecénás Alapítvány 2010 óta nem fizette a vállalt tanulmányi ösztöndíjakat, így jogtalanul használta ingyen azt a területet, amelyre az Ady-központ épült.
„Az állami számvevőszék előírta a be nem hajtott bérleti díj összegének visszaszerzését” – közölte az önkormányzati illetékes. A 2003-ban aláírt szerződés alapján ugyanis az RMDSZ-es alapítvány köteles lett volna az általa javasolt személyeknek évi összesen 400 millió régi lej értékben 20 egyetemi ösztöndíjat biztosítani, úgy, hogy az összeg felét nagyváradi, román nemzetiségű hallgatók kapják.
Az ellenőrzés csak a 2013. januárja és 2014. márciusa közötti időszakra vonatkozott, így az önkormányzat erre a periódusra számolt fel késedelmi kamattal együtt mintegy 186 ezer lejes bérleti díjat. Ennek kifizetésére áprilisban szólították fel a Mecénás Alapítványt, majd, mivel nem fizette ki tartozását, novemberben pert indított a civil szervezet ellen.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)