Ami látható, ami sejthető (Olvasólámpa)
„Ki erre, ki arra esküszik; tarka a világ, mint bohóc ruhája…”
(Diderot: Rameau unokaöccse)
Kedden a kánikulában feltűnően nagyszámú érdeklődő előtt került sor a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében A látható jelentés című, színház- és filmművészeti tanulmányokat tartalmazó könyv bemutatójára.
Egyed Emese mutatta be az antológiát, aki Diderot színházi elképzeléseiről közölt igen érdekes tanulmányt, s megpróbálta a többi írást is korunk távirati stílusában bemutatni, összevonta a könyv előszavát saját igen érdekes tanulmányával, s kiderült a Diderot-tanulmány szövegébe belesimuló részletekből, hogy mit is akar ez a könyv. „Van ugyan közönsége a színházi előadásnak és a filmnek, de sokan a két világot összemérhetetlennek tartják, híveiket pedig különböző szekértáborok tagjainak. Itt keressük kutatásunk tárgyát. Mert ha vállalkozunk – bár néhány, tanulmány terjedelmű kísérlet erejéig – annak vizsgálatára, miben áll a változás, fel kell fedeznünk a nagy újítókat, nemcsak a valamikori színésznagyságokat, hanem az álmodókat is, akik ötletet adtak… vagy fáradhatatlanul provokáltak.” A kötet egy sorozat nyitó darabja. Egyed Emese Diderot színházi elképzeléseit és világát mutatja be, jól összeválogatott vetített képek idézik fel korát. Diderot sokat és elmélyülten foglalkozott kora színházával, amelyet finoman fogalmazva nem szeretett, korabeli színházi rendezők, színészek elképzeléseiért nem rajongott, két színpadi játékot is írt (A törvénytelen fiú és A családapa), az egyik víg-, míg a másik szomorújáték, és gondolatait a színházról (és a világról) fiktív párbeszédekben, Rameau unokaöccse című művében fejtette ki. Itt jegyezzük meg, hogy Egyed Emese nagy terjedelmű, rengeteg adalékot, vibráló, ma is aktuális diderot-i kérdést feszeget, s arra keresi a választ, hogy a korabeli és az utána következő évszázadok színházai miért nem tudtak semmit kezdeni Diderot villódzóan izgalmas, teátrumról szóló felfogásával. Diderot kijelentette, hogy a közönségre a látvány erőteljesebben hat, mint bármelyik míves szöveg. És most fél fordulat hátrafelé: a hatvanas és a hetvenes évek meghatározó jelentőségű nagy román rendezője, David Esrig felfedezte a mai színház számára is Diderot művét, a Rameau unokaöccsét állította színpadra: a zeneszerzőt Marin Moraru, anarchista vagy hippi idolokat parodizáló unokaöccsét Gheorghe Dinică alakította máig emlékezetesen, s mindez egy olyan díszlet terében valósult meg (a látvány!, mégis a látvány!), amely méltó keretet teremtett az elvont(nak) tűnő dialógusokhoz. A továbbiakban Egyed Emese beszélt a kötet tanulmányairól, és alkalmat teremtett a két jelen levő szerzőnek dolgozata bemutatására. Bartha Katalin Ágnes Neoabszolutizmus és színházi kultúra című tanulmánya a Bach-korszak cenzúráját és színpadi dramaturgiáját széles körűen bemutatva, a korabeli A velencei kalmár-előadások kapcsán három nagy színész, sorrendben Fáncsy Lajos, az angol, néger színész, Ira Alridge (róla Ligeti Ernő írt Az idegen csillag címmel a hetvenes években a Romániai Magyar Írók sorozatban újra kiadott regényt), Tóth József Shylock-alakításairól beszélt. Tőkés Orsolya tanulmánya nagy nemzeti drámáink egyikéről, a Csongor és Tündéről szól, a Dráma – rendezés – kritika tükrében vizsgálja Vörösmarty nagy művének színpadi történetét. Figyelemre méltó tanulmány Konkoly Zsolt A magyar nyelvű színjátszás jogi kerete a 19. század első felében című írása is, de legizgalmasabbnak, legalábbis számomra, Láng Orsolya filmről szóló esszéje (Ami a beállítás mögül kivillan) tűnik. Villódzóan izgalmas, filmes példák során át közelíti tárgyát, helyenként vitára, ellenvetésekre ingerel, beszippantja tehát olvasóját, és összevetésekre készteti saját elképzeléseit vélt, valóságos, virtuális olvasója elképzeléseivel.
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)