Megnyílt Varga Béla baróti fotóművész tárlata Nagybaconban, bemutatták a helyi Benedek Elek Művelődési Egyesület által útjára bocsátott Nagybacon képekben című füzetecskét. A régi és mai Nagybacont tükörbe állító füzet megjelentetését kezdeményező Dimény Olga tanárnő régi fényképeket és levelezőla­pokat gyűjtött össze. A füzet másik szerkesztője, Bardocz Réka. /(hecser): Nagybacon képekben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 14./

Tisztelet a hősöknek
Négy veterán vett részt a megemlékezésen
Ha pünkösdhétfő, akkor veteránnap Nagybaconban: több mint két évtizede ezen a napon a községközpontban megemlékező ünnepséget tartanak, amelyen a falu lakói a világháborúkban elesettek vagy a fogolytáborokban elpusztultak emléke előtt róják le kegyeletüket, a még élő veterán katonákat pedig ünnepi műsorral, virágokkal köszöntik.
Idén sem volt ez másképp: az ünnepi istentisztelet után a Kós Károly tervezte református kultúrháznál gyülekeztek az emlékezők, melynek falán Nagybaczoni Nagy Vilmos emléktáblája található.
Ember volt és katona
Mihály Réka tanítónő, a nagybaconi Benedek Elek Művelődési Egyesület vezetője először Nagybaczoni Nagy Vilmosról emlékezett meg, akinek nevét Magyarország honvédelmi minisztereként írták be a történelemkönyvekbe. Három évszámot és helyet emelt ki: 1884 – Parajd, 2004 – Nagybacon és 2014 – Nagybacon.
Nagy Vilmos1884. május 30-án született Parajdon, családfájának egyik gyökere Nagybaconba nyúlik vissza, ezért felvette, és használta is a Nagybaczoni előnevet. 2004-ben, születésének 120. évfordulóján Dimény János tanár (a Baróti Szabó Dávid Líceum igazgatója) és felesége, Dimény Olga tanárnő kezdeményezésére, a helyi tanács támogatásával emlékplakettet állítottak a tiszteletére, azóta a veteránnapon rá is emlékeznek.
Idén, születésének 130. évfordulóján, Nagy Kinga történelemtanár is felelevenítette a hős emlékét: „A II. világháború idején közel egy évig volt Magyarország honvédelmi minisztere. Vitathatatlanul színes egyéniség, világnézetét tekintve pedig antifasiszta és magyar volt. Nem tartozott a vesztes országok vezetőinek azon csoportjába, akiknek magyarázkodniuk, szégyenkezniük kellett korábbi tevékenységeik miatt. Ember volt és katona, magyar katona, honvédtiszt a szó legnemesebb értelmében.”
Nem örömünnep ez, hanem gyászos emlékezés
Ezt követően Benedek Gyula nyugalmazott tanító olvasta fel az Adósunk Európa című verset, majd az Őszi Csokor Nyugdíjasklub régi katonanótákat énekelt. Röviden emlékezett a volt vezérezredesre a község polgármestere is, ezek után pedig a nagybaconi fúvószenekar akkordjai mellett a hála koszorúi kerültek az emléktábla alá.
A veteránnap a községközpontban, a ’90-es évek elején felújított hősi emlékműnél folytatódott. „A két világháború nemcsak véráldozatot követelt tőlünk, hanem elvett sokat abból, ami addig a miénk volt. Belekényszerítettek két olyan háborúba, melyek semmi jót nem eredményeztek számunkra, s a minket ért veszteség és igazságtalanság még azóta sem lett helyrehozva. Jogos tehát a fájdalmunk és a felháborodásunk. Nem örömünnep ez számunkra, hanem gyászos emlékezés: nemcsak hősi halottainkat kell siratnunk, hanem több országrész elvesztését, nemzetünk szétdarabolását, megalázását is gyászolnunk kell” – figyelmeztette Mihály Réka az emlékezőket.
„Beleráncigáltak a háborúba”
Simon András polgármester köszöntötte a megjelent veteránokat, de azokat is, akik egészségi problémák miatt nem tudtak eljönni a megemlékezésre. „Száz év telt el az első, és hetven év a második világháború óta. Nemzetünket beleráncigálták a nagyhatalmak ezekbe a háborúkba, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy az ország akkori vezetői hibáztak, hiszen kényszerlépésben voltak. Nagybaczoni Nagy Vilmos többször nyilvánosan is kifejezésre juttatta, Magyarország nem akar háborút, s amikor az már elkerülhetetlenné vált, síkraszállt azért, hogy a magyar hadtestek maradhassanak az országhatárokon belül. Maga Horthy kormányzó is többször ki akart lépni a nemzetre kényszerített háborúból, melynek fia, István, majd később maga is áldozatává vált. Több ország, melyek oldalán mi is harcoltunk, már kiheverték a háború borzalmait, számunkra azonban mindmáig maradt a nyílt seb, a fájdalom” – fogalmazott az elöljáró. Beszéde után a jelenlevők egypercnyi néma csenddel tisztelegtek az áldozatok emléke előtt.
Szívünkben őrizzük emléküket
„Nagybaconban pünkösdkor a hősökre is emlékezünk, elsősorban arra a 147 nagybaconira, akik az első és második világháborúban vesztették életüket. Az I. világháborúban a hadba vonult magyar katonák 17 százaléka halt hősi halált, 20 százaléka megsebesült, 19 százaléka hadifogságot szenvedett, ami azt jelenti, hogy csak minden második katona térhetett haza otthonába. A II. világháborúban a nemzet katonai vesztesége 340–360 ezer fő, melyhez csatlakozik még 50 ezer polgári áldozat és 500–700 ezer meggyilkolt zsidó” – világított rá a háború veszteségeire Nagy Kinga történelemtanár.
Bereczki László nyugalmazott református lelkész beszédében azt hangsúlyozta, hogy a hősök nevei nemcsak az emléktáblákra vannak felvésve, ott vannak szívünkben is: „Ott őrizzük őket, továbbadva emlékezetüket a következő nemzedékeknek is, azért, hogy a tragikus történelmi múltunkat utódaink se felejtsék. A vereségnek, bár nem méltóságteljes, óriási kvalitása van: ami megmaradt, azzal tovább lehet lépni, új erőt lehet gyűjteni, új harcot lehet vállalni” – mondta, egyben figyelmeztetve, tegyünk jövőnkért, megmaradva a keresztény hitben, és megőrizve drága anyanyelvünket, de ugyanakkor szaporodva is, hiszen az erdélyi magyarság lélekszáma vészesen fogyóban van.
Még heten vannak életben
Nagybacon még életben levő veteránjai, a 92 éves Benedek József nyilvántartása szerint: Nagy Borbély Sándor (született 1920-ban), Benedek József (1922), Nagy Máthé Árpád (1922), Kiss Árpád (1924), Baló András (1924), Mokán Ferenc (1925) és Virág Mihály (1925). A négy utóbbi veterán jelen volt a megemlékezésen, mely Molnár Sándor lelkipásztor áldásával, koszorúzással és a himnuszok eléneklésével zárult.
A verset szavaló Benedek Gyula nyugalmazott tanító és Bardocz Éva diáklány mellett a rendezvény megszervezésében, létrejöttében közreműködtek a baconi polgármesteri hivatal munkatársai, a nagybaconi református egyház, a nagybaconi iskola munkatársai, a nagybaconi Őszi Csokor Nyugdíjasklub, a nagybaconi fúvószenekar és a nagybaconi Benedek Elek Művelődési Egyesület tagjai, utóbbiak régi katonadalokkal tették meghitté a megemlékezést. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nagybacon nem felejt
Pünkösd hétfőjén huszonhatodik alkalommal emlékeztek a nagybaconiak arra a 147 egykori falustársukra, akik a világháborúkban életüket áldozták a haza védelmében. A felszólalók arra kérték a Fennvalót, ne engedje, hogy megismétlődjenek a közösségek számára ily fájdalmas események. Az istentiszteletet követően a református imaház falán elhelyezett Nagybaczoni Nagy Vilmos-emléktáblánál az egykori honvédelmi miniszter családjával kapcsolatot ápoló, az emléktábla elkészítését szorgalmazó Dimény Olga szólalt fel. Szólt a vezérezredes életútjának főbb állomásairól, méltatta emberi nagyságát, kiemelte az országegyesítő csapatokat vezető katonai erényeit, majd arról a korszakról beszélt, amikor merészség kellett ahhoz, hogy valaki ember maradhasson az embertelenségben. A koszorúzást követően a helyi fúvósok zenéje mellett a megemlékezők a rossz idő miatt nem a főtéri emlékművekhez, hanem a kultúrházba vonultak. Simon András polgármester a két világháború nemzetünket és országunkat kicsinyebbé tevő hatásáról beszélt. Mint mondotta, a nagybaconiak igencsak kivették részüket a világégések ütközeteiből, ezt példázza, hogy az emlékművekre 147 nevet véstek fel, majd a múltidézés fontosságát hangsúlyozta: az ilyen alkalmak segítik a hozzátartozók megnyugvását, a fiatal nemzedék pedig történelmet és hazaszeretet tanul. Mihály Réka a közösséget ért fájdalmat állította beszéde központjába. Mint mondotta, mindenkinek volt vesztesége, mindenkinek volt halottja, érthető tehát, hogy amikor alkalmuk adódott, nyomban nekifogtak az emlékművek felállításának: „Mindenszentek estéjén virágerdő és gyertyák százai borítják; ide mindenki eljön kegyeletét leróni, hiszen aligha van olyan család, amelynek valamelyik őse ne veszett volna oda.”
Simon András polgármester felköszöntötte a honvédő harcokban részt vevő és a mostani eseményen jelen levő Virág Mihályt, Baló Andrást és Mokán Ferencet, a gyengélkedő és ezért a megemlékezésről távol maradó id. Kiss Árpádnak és Nagy B. Sándornak erőt és egészséget kívánt. Az ünnepi műsoron felléptek a Konsza Samu Általános Iskola II. osztályos tanulói, a Benedek Elek Művelődési Egyesület kórusa, a Pásztortűz néptánccsoport készülőben levő táncszínházi produkciója részletét adta elő. Áldást mondott Molnár Sándor helybeli református lelkész.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Veteránokat köszöntöttek
Nagybacon nem felejti el hős katonáit
Hétfőn, pünkösd másodnapján Nagybaconban 26. alkalommal ünnepelték meg a hősök napját. A több mint negyed évszázados hagyomány szerint ez az a nap, amikor a falu népe megemlékezik az első és második világháborúban elesett katonákról, köszönti a még élő veteránokat, és megkoszorúzza Nagybaczoni Nagy Vilmosnak, Magyarország volt honvédelmi miniszterének (a II. világháború idején) emléktábláját.
A délelőtti istentisztelet után az ünnepségen résztvevők a református kultúrháznál gyülekeztek, ahol Mihály Réka tanítónő, a helyi Benedek Elek Közművelődési Egyesület elnöke köszöntötte őket, majd Dimény Olga tanárnő vette át a szót, aki az egykori vezérezredes életéről, hitvallásáról beszélt. A tanárnőnek férjével, Dimény János iskolaigazgatóval (Baróti Szabó Dávid Líceum) együtt nagy szerepe volt az emléktábla elhelyezésében, ők azok, akik ma is tartják a kapcsolatot Nagybaczoni Nagy Vilmos családjával, miután 2002-ben felkeresték a Klotildligeten (Magyarország) élő lányát, elbeszélgettek vele, de más idős személyekkel is, akiknek emlékezetében még elevenen éltek a lófő székely vezérezredes tettei, cselekedetei. Azért, hogy azokat a fiatal nemzedék is megismerhesse, elhatározták, hogy Nagybaconban is emléktáblát állítanak tiszteletére, mely elképzelés 2004-ben valósult meg a baconi tanács segítségével. A dombormű Bodó Levente alkotása.
– Nagybaczoni Nagy Vilmos Parajdon született, de ezer szállal kötődött Nagybaconhoz. Itt töltötte gyermekéveit, itt kötött házasságot Nagy Katalinnal. Később, élete során előszeretettel használta a Nagybaczoni nemesi előnevet, hogy ezáltal is még ismertebbé váljon a falu neve a nagyvilágban. Egész élete példakép számunkra. Ízig-vérig becsületes ember volt, mindig az elesettek, a gyengék pártján állt. Nem volt sem jobb-, sem baloldali, hanem keresztény volt és magyar – mondotta róla Dimény Olga.
A Benedek Elek Művelődési Egyesület dalcsoportjának rövid előadása és a dombormű megkoszorúzása után a rossz idő miatt az ünnepség a kultúrotthonban folytatódott. Itt Simon András polgármester köszöntötte a megemlékezés résztvevőit, majd Mihály Réka a faluközpontban levő hősi emlékmű történetéről beszélt, mely mai alakját csak a ’89-es rendszerváltás után nyerte el. Addig szervezett formában emlékezni sem lehetett a világháborúban elesettekre, mondta a tanítónő.
Ezután köszöntötték a jelenlevő veteránokat: a 92 éves Baló Andrást, a 91 éves idős Mokán Ferencet és az ugyancsak 91 éves Virág Mihályt. A nagybaconi hadastyánok közül még idős Kiss Árpád és a 96 éves Nagy B. Sándor van életben, akik viszont már nem tudtak eljönni az őket köszöntő ünnepségre.
A megemlékezés a helyi iskola II. osztályos tanulóinak, a Benedek Elek Művelődési Egyesület dalcsoportjának, valamint a szintén helybéli Pásztortűz néptáncegyüttesnek az ünnepi műsorával folytatódott, végül a központi hősi emlékmű megkoszorúzásával fejeződött be, minekutána a helyi fúvószenekar kíséretében nemzeti himnuszaink is felcsendültek.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mozgásra nevelt, élményt adott (Dimény Olga évtizedei)
Dimény Olga, vagy ahogy a baróti Tanulók Klubjának legendás vezetőjét Erdővidék-szerte ismerik, Olgi néni szeptembertől nyugdíjba megy. Nehéz elhinni, hogy az örökké energikus, folytonosan szervező és gyermekeiként szeretett tanítványaival elfoglalt tanárnő visszavonul, s otthonról szemléli majd a világot – nem az a fajta. Valószínűleg nem is lesz úgy: arra készül, amíg még hívják, óraadó tanárként visszajár a bő húsz éven át szolgált intézménybe, hogy jelenlegi csoportjait oktassa. Nem hagyja el az általa alapított és szakmai berkekben az idő folyamán országos népszerűségre szert tevő Barót Kupa elnevezésű nemzetközi tánc- és tornafesztivált sem. Egy szó mint száz: Olgi néni nagyon aktív nyugdíjas lesz.
Korán választott hivatást
– Egy nagybaconi leánykában a hatvanas évek végén miként érlelődik meg a gondolat, hogy testnevelő tanár legyen?
– Én már ötödikesen tudtam, hogy az akarok lenni. Egyed Csaba osztályfőnököm testnevelés szakos volt, s némileg meglepődött, amikor az osztályt végigkérdezve, hogy ki mivé szeretne válni felnőttként, én azt mondtam neki, hogy tornatanár. Osztályfőnököm kiváló pedagógus volt, röplabdát és atlétikát oktatott, és amikor felfedezte a torna iránti hajlamomat, külön is foglalkozott velem. Ma is megvan egy fénykép, amelyen a volt labdarúgópályán a tűzoltógerendán fejállást csinálok. Négy év múlva, amikor a Jóbarát egyik újságírója felkereste a nagybaconi iskolát, és beletekintett Egyed Csaba feljegyzéseibe, kiderült, azon a bizonyos napon füzetébe azt jegyezte fel, hogy Baló Olga (Dimény Olga lánykori neve – szerk. megj.) fizikailag gyengén fejlett, tornatanár szeretne lenni. Az újságíró az érdekesség kedvéért lejött Barótra, ahol én már kilencedikes diák voltam, hogy rákérdezzen, még mindig testnevelőtanár szeretnék-e lenni. Mindannak ellenére, hogy az azelőtti évben ízületi és szívreumám miatt fel voltam mentve a tornaórák alól, azt mondtam, igen, még mindig az akarok lenni. Az igazság az, hogy betegségem már akkor sem akadályozott, hogy a tornafeladatokat elvégezzem: tanárom, Kermeczky Réka hiába kergetett el a pálya egyik részéről, mert a másikon úgy is elvégeztem a gyakorlatokat. Az elkövetkező években komolyan atletizáltam, 800 és 1500 méteren megyei és országos versenyeket nyertem.
– Ilyen előzmények és elhatározás után, gondolom, egyszerű volt az egyetemre bejutni.
– Rosszul gondolja! Az egyik legnagyobb, szinte áthághatatlan akadályt éppen egészségügyi múltam jelentette. Hiába értem el versenyeken kiváló eredményeket, kórlapom sokáig elkísért. Az egyetemi felvételire való jelentkezés feltétele volt a pályára való alkalmassági orvosi igazolás megléte. Ilyent sem Baróton, sem Sepsiszentgyörgyön nem akartak adni. Végül könyörgésem meghallgatásra talált kardiológusomnál, Zsigmond doktor úrnál, aki azt mondta, rajta ne múljon, megadja. 1973-ban nem sikerült a felvételim, de láttam, van mit keresnem ott. Mégis szinte fel kellett adnom terveimet: egy Sugásfürdőn szervezett síversenyt megnyertem, az azt követő gálafelvonuláson pedig olyan szerencsétlenül lépett elém egy néző, hogy lábam törtem. Ekkor hajlottam volna arra, hogy gyógytornásznak tanuljak, de néhány hét múlva levágtam a gipszemet, és ismét edzeni kezdtem. A barátom, későbbi férjem, Dimény János, aki akkoriban elsőéves egyetemista volt a testnevelő szakon Bukarestben, felvitt a fővárosba és évfolyamtársaival együtt edzve készültem a felvételire. Úgy okoskodtam, látogatás nélkülire iratkozom, mert egyszerűbb lesz. Hozzám hasonló „okosak” akadtak még néhányan, éppen ötvenen voltunk egy helyre, de végül 9,50-nel elsőként jutottam be. Olyan jól sikerült a felvételi, hogy a futáseredményeim miatt az egyetem atlétikaedzője azt szerette volna, hogy iratkozzam át nappali tagozatra, de én elutasítottam a lehetőséget. Attól féltünk, ha mindketten nappalin leszünk, úgy helyeznek ki, hogy Jánossal nem fogunk egymáshoz közel eső katedrát kapni, mi pedig nem akartunk elszakadni egymástól.
Bajnokokat neveltek
– Tanári pályája miként alakult?
– Lévén, hogy nem a nappali szakon tanultam, már az egyetemi évek alatt is tanítottam. Megfordultam Kisbaconban, Székelyszáldoboson és Magyarhermányban. 1979-től 1990-ig Nagybaconban tanítottam, majd a baróti Gaál Mózes Általános Iskola következett 1996-ig, végül a Tanulók Klubjában voltam előbb igazgató, majd a központosítást követően intézményvezető. Nagybaconban férjemmel közösen sikeres női és férfi tornacsapatot alapítottunk, amellyel nyolc évig folyamatosan megyei bajnokok voltunk. A Károlyi-módszert alkalmazva már óvodás korban válogatni kezdtünk a nagyszámú gyermekseregből, akik közül a legtehetségesebb tíz-tizenkettővel foglalkoztunk heti három alkalommal. Ezt a munkát folytattuk Baróton is, ahol csapatunk 1991-ben megnyerte az általános iskolák számára utolsó alkalommal kiírt megyei versenyt, az országoson harmadikként végeztünk, Náfrádi (Szabó) Irénke pedig első helyezést ért el. Ő annyira kiemelkedett a mezőnyből, hogy még az onyesti tornászközpontba is elvitték.
Intézményvezetői kihívás
– A Tanulók Klubja milyen kihívások elé állította?
– A Tanulók Klubja tánc- és tornakatedrájára áthelyezéssel kerültem, de örvendtem, hogy oda mehetek, ahol olyan jó közösség van. Akkoriban fafaragás-, rajz-, karting-, elektronika-, báb-, moderntánc- és néptánccsoport működött, az oktatók mellett két éjjeliőr, karbantartó, titkárnő és korrepetitor volt alkalmazásban, azaz tizenkét főnyi intézményt kellett igazgatnom. Köreink rendkívüli népszerűségnek örvendtek, Erdővidék jóformán minden szögletéből özönlöttek a gyermekek, általában ötszáz fölött, hatszázhoz közelítő gyermeklétszámunk volt. A munkát hátráltatta, hogy 1997-ben elkezdtük székhelyünk felújítását, ami közel tíz évig, 2006-ig tartott. A tíz év hányódás közben – köreinket az iskolák osztálytermeiben és tornatermeiben tartottuk – szakok alakultak át vagy szűntek meg, oktatók mentek el, az intézményt központosították, Sepsiszentgyörgyhöz csatoltak, azaz jogi személyiségünk megszűnt; nehéz volt az újrakezdés. Volt felújított épületünk, minden igényt kielégítő próbatermeink, kilenc vendégfogadásra alkalmas szobánk – ez nagyon fontos, hiszen a meghívott csapatokat el tudtuk szállásolni, de bevételhez is juttatott –, ám a gyermeklétszám visszaesett. Miután mozgósítottuk régi, a községekben élő barátainkat, akik segítettek tevékenységeink népszerűsítésében, s megjelentek az első eredmények, helyreállt a rend, ismét teljes kapacitással tudtunk működni. Újra mindenik köz-ségből jöttek a fiatalok, hogy néptánc, báb, informatika és modern tánc-torna oktatásunkban részesüljenek. Legtöbben Nagybaconból érkeztek. Mint mondották, nem azért hozzák gyermekeiket hozzánk, mert odavaló vagyok és ismernek, hanem főleg azért, mert valaha őket is tanítottam, s tudják, milyen fontos, hogy a gyermekek mozgásigénye megteremtődjön. Nagyon örvendtem, amiért így gondolkodtak: visszaigazolást nyert, a Jánossal közös elképzeléseink helyesek voltak, nemcsak tanítottunk, de élményt is adtunk a gyermekeknek.
Nemzetközi esemény Baróton
– Gondolta volna 1997-ben, amikor a tánc- és tornafesztivál elindult, hogy szakmai körökben és a barótiak között is olyan népszerű lesz?
– Az igazság az, hogy bíztam benne, de várakozásomat jóval felülmúlta a siker. Az egész onnan indult, hogy 1996-ban meghívást kaptunk Vaslauiba egy hasonló rendezvényre, ahol nagyon jó hangulatban versenyeztünk, és Szabó Vass Melinda, Téglás István – ő most Bukarest egyik legismertebb táncművésze – és Kiss Abigél révén kiemelkedő sikereket értünk el. Amikor hazajöttünk, úgy gondoltam, jó lenne, ha a hazai közönség is láthatná, milyen tehetséges gyermekeink vannak, ezért nyomban nekifogtam szervezni. Szerencsénk volt azzal is, hogy részt vettem egy Bukarestben szervezett képzésen, amelyen megismerkedtem a stilizált néptáncokat oktató Florin Gavrilescuval, aki nemcsak a zsűrielnök tisztségét vállalta el, de tanácsaival segített is. Az első Barót Kupára 1997. március 23-án került sor tíz csapat, azaz közel százötven tanuló részvételével. Akkoriban a gyermekek elfértek még a tornateremben letett matracokon, a főzést pedig az óvoda konyhája oldotta meg. Ahogy nőtt a rendezvény, nőttek az igények is, s már nemcsak a baróti szálláshelyek, de még a tág környék panziói sem voltak elegendőek. Arra is volt példa, hogy egy csapatnak Tusnádfürdőn kellett megszállnia. Nem is csoda, mert a néhány környékbeli csapaton kívül – Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Kovászna – a többiek messziről jönnek. Rendszeresen visszajárnak Barótra bukaresti csapatok, valamint Petrozsény, Kudzsir, Arad, Găeşti, Vaslui, Amara, Râmnicu Sărat, Bârlad, Slatina és Gyulafehérvár képviselői vagy a határon túlról Kapuvár, Kisinyó vagy éppen Párkány csapata. Legutóbb hétszázan táncoltak kis sportcsarnokunkban, amiben nagy szerepe volt annak, hogy az utóbbi öt évben együttműködünk a Magyar Látványtánc Szövetség elnökével, Boros Tündével, és a Barót Kupa az általuk szervezett Európa Kupa selejtezőjévé vált.
Aktív nyugdíjasként
– Még néhány nap van hátra nyugdíjazásáig. Visszavonul és távolról figyeli az eseményeket vagy továbbra is tevékenyen részt vállal a sportszervezésben?
– A Tanulók Klubjának ügyintézését minden bizonnyal jól fogja végezni utódom, Bálint Péter, katedrámon pedig a jól felkészült, tehetséges Pál Éva veszi át a helyem. Mivel nem szeretnék a nagyon hozzám nőtt diákjaimtól ilyen hirtelen elszakadni, kérvényeztem, aerobik- és mazsorettoktató óraadó tanárként maradhassak még. Ha esetleg nem bólintanak rá, úgy sem maradok ki teljesen a sportéletből, hiszen a Barót Kupa szervezését még, amíg erőm engedi, folytatom. Hasonlóképp kitartóan tovább szervezem a szívügyemnek tekintett nagybaconi Pásztortűz Egyesület által életre hívott Barátság Tánclépésben néptánctalálkozót is.
– Több szakmai díjban is részesült az idők folyamán. Mennyire fontosak ezek egy pedagógus életében?
– A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által 2011-ben adományozott Ezüst Gyopár-díj nagyon jólesett, mert mégiscsak a legismertebb szakmai szervezettől érkezett. Hasonlóan fontosnak éreztem a Tanulók Palotája igazgatójától, Kerekes Jenőtől idén kapott életműdíjat is, hiszen a közvetlen kollégák őszinte megbecsülését jelzi. Mégsem ezek, hanem a gyermekek ragaszkodása a legfontosabb visszajelzése annak, hogy munkám során valamit jól végeztem. Rengeteget jelent, hogy a húsz-harminc éve végzett diákjaim nem felejtettek el, az utcán előre köszönnek és mosolyogva, őszintén érdeklődnek, hogy vagyok és segíthetnek-e valamiben. Az ilyen pillanatokért mondom azt, megérte a tanári pályát választani és hivatásként művelni.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Népszerű a Tanulók Háza
Háromszék öt városában több mint 3500 diák látogatja a Tanulók Háza ingyenes köreit, moderntánc- és zeneoktatás mindenütt működik, Kézdivásárhely kivételével néptáncot is tanítanak minden helyen. Az ingyenes délutáni iskolák tevékenységéről Kerekes Jenővel, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza igazgatójával, az öt intézmény koordinátorával beszélgettünk.
A Tanulók Háza köreiben olyan ismeretek átadására és készségek fejlesztésére van lehetőség, amit a diákok nem kapnak meg az iskolában, és itt mindenki szabadon választhatja meg az őt legjobban érdeklő területet – hangsúlyozza az igazgató. Az utóbbi években igen népszerű a modern tánc, ami elsősorban Dimény Olgának köszönhető, aki a baróti csoporttal nagyon szép eredményeket ért el különböző versenyeken, mára már a többi városban is közkedvelt ez a kör – mondotta. Sepsiszentgyörgyön huszonegy szakosztály működik, egyesek több korosztályban is, a huszonegy tanárból tizenegyen főállásúak, tízen óraadók, a diáklétszám 1450. Újdonság, hogy idéntől a síszakosztály nem csak télen működik, a Sport-All Egyesület támogatásával gyepsízésre is van lehetőség, és szintén az új tanévtől indult be az angol nyelv, angol civilizáció és kultúra tanítása is. A Tanulók Háza oktatója Gidófalván is tart moderntánc-órákat, a kézműveskörre Uzonból és a megyeközponti Speciális Iskolából csoportosan érkeznek a diákok. Baróton négyen tanítanak hatszáz gyermeket, Kovásznán öten szintén hatszáz diákkal foglalkoznak, Kézdivásárhelyen négy főállású és egy óraadó tanár tartja a köri tevékenységeket 550 tanulónak, Bodzafordulón 450-en látogatják a programokat, amelyeket négy oktató irányít. Működésre és fizetésekre elegendő az oktatási minisztériumtól a megyei tanfelügyelőségen keresztül folyósított költségvetési összeg, de fejlesztéshez, beruházásokhoz pályázniuk kell központi forrásokra. Kerekes igazgató elmondta, 2006-ban és 2007-ben felújították az épületeket, a felszerelések, eszközök bővítésére is kaptak pénzt, tavaly hangszereket vásároltak a kézdivásárhelyi háznak, számítógépeket Bodzafordulóra, nagy teljesítményű fénymásolót, valamint gokartot a sepsiszentgyörgyi intézménynek. Idén a baróti Tanulók Háza fával működő fűtési rendszerét szeretnék átállítani gázfűtésesre, és tervezik számítógépek, valamint hangszerek vásárlását oda, ahol pótolni kell a meglévőket. Anyagi téren nagy segítség, hogy szálláshelyek kiadásával saját bevételre tudnak szert tenni Sepsiszentgyörgyön, Baróton és Bodzafordulón. Főként a tavaszi időszakban érkeznek tanulócsoportok a magyar kormány diákutaztatási programjában, de belföldi igénylés is van – ismertette az igazgató. Minden évben nagy az érdeklődés az adventi koszorú és húsvétkor az írott tojás készítése iránt, tavaly a sepsiszentgyörgyi Tanulók Házában ezerszázan vettek részt az adventi és hétszázan a húsvéti tevékenységeken. A programokról a diákok beszámolnak a Miújság nevű gyermeklapban, a megyeközponti Tanulók Háza és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum közös időszakos kiadványában, amelyben saját meséket, kreatív feladványokat is közölnek, a fotók pedig arról tanúskodnak, hogy mindenki jól érzi magát a maga választotta szakkörön.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szolgálatban egy életen át
A nemzet napszámosainak újabb csapata vonult nyugdíjba. Máskor nagyon könnyen elmentünk az ilyen események mellett, hisz mellettünk naponta fordulnak meg olyanok, akik végigdolgozott évtizedek után szegre akasztják az addig használt szerszámot, s elindulnak a nyugodtság, a hátralévő nyugalmas életszakasz útján. Hogy ez az út mennyire járható, mit tartogat még az azon bandukolók számára, az a jövő titka, ahogyan ezt mondani szokás. Ebben sok minden segíthet, a család, a környezet, a múltba való visszarévedés, a közös emlékek, az átélt élmények felemlegetése, s a bizonyosság, az elkövetkező napok, hónapok, évek gazdagsága.
Ezért is örültünk, hogy a magyarországi pedagógustársakhoz hasonlóan tavalytól immár a nyugdíjba vonuló erdélyi magyar pedagógusok is kézbe vehetik a magyar kormány, a Humán Erőforrások Minisztériuma emlékérmét és díszoklevelét. Megérdemelt köszönőlevél ez mindazoknak, akik annyi időn át hordozói és továbbadói voltak a szépnek, az emberinek, a jóságnak, akiknek keze alól kerültek ki a jövőt álmodó és jövőt teremtő ifjú építők, s akiktől függ, hogy ezen a földön, ahol születtek, mindörökre megmaradjon a becsület, a tisztesség, a munka iránti nemes érzelem.
A megható ünnepség után az a harmincöt friss nyugdíjas, akik átvették a jelképes kitüntetést, bizonyára díszhelyre helyezik majd a megejtően szép keretbe foglalt érmet és a hosszas munkásságukért köszönetet tolmácsoló sorokat, hiszen végeredményben egy végigdolgozott élet sokszor nehezen bejárható útja végén nyernek ilyen magas rangú elismerést. Harmincöt név, harmincöt életpálya. Részünkről is az elismerését jelzi, ha helyet szorítunk a harmincöt névnek: Dimény Olga, Gyulai-György Éva, Ördög Mária, Szabó Csilla, Szőcs Katalin Ildikó (Erdővidék), Ádám Rozália, Korodi László, Péter Vilma, Turóczy Erzsébet (Orbaiszék), Égető Albert, Bokor Olga, Szigyártó Zsombor-István, Molnár Mária, Opra Vilmos (Kézdiszék), Balog Ferenc, Bán Zsuzsanna, Demeter Erzsébet, Fail Pál, Fazakas Ágnes, Fekécs Mária, Henning Edit, Hervay Katalin, Horváth Zita Magdolna, Incze Anikó, Kiss István, Koszta Zoltán, Nagy Katalin, Pénzes Klára, Pethő Herta, Sala Emilia, Sebestyén Lajos, Szabó Éva Mária, Szőcs Edit, Tódor Gyöngyvér, Varga-Orbán Csaba. Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)