Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Dimény József
13 tétel
2002. május 25.
Tordatúr község öt faluból áll: Pusztaszentmárton, Kiscsán, Komjátszeg, Mikes, illetve maga a községközpont, Tordatúr. Tordatúr lakosságának száma meghaladja az 1020 személyt. Az öt falu közül Tordatúrban és Komjátszegen él magyar lakosság. A községközpont lakosságának a fele magyar, Komjátszegének csak 23 százaléka. A tanácsban három RMDSZ-es tanácsos képviseli a magyar lakosság érdekeit a tizenegyből, mindhárom tordatúri. A község összlakosságának 20 százaléka magyar anyanyelvű. A kétnyelvű településjelző táblákat ki fogják helyezni. Jelenleg folyik a víz bevezetése. A falu magyar gyermekei ötödik osztálytól ingázni kénytelenek, ehhez hiába kértek kisbuszt. A katolikus templomot rendbehozták. A katolikus egyháznak 81 híve van a faluban. Tordatúr egyetlen, a falu közösségében élő lelkésze, Dimény József unitárius lelkész. A faluban 170unitárius van, a lelkész ökumenikus vallásórákat tart a falu magyar gyerekeinek, ezen felül pedig magára vállalta az anyanyelvi oktatást is: magyarórákat tart a román osztályba járó V–VIII. osztályos magyar gyermekeknek. A faluban nincs kulturális élet, az embereknek nincs hol összegyűlniük. /Valkai Krisztina: Tordatúr — városhoz közel és mégis távol. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 25./
2006. május 22.
A tordai önálló magyar iskoláért szervezett május 20-i, vasárnapi tüntetés mutatta, hogy a magyar közösség önálló magyar iskolát akar a lelkiismereti és vallásszabadság városában. Ezerfős tömeg gyűlt össze a tordai unitárius templom előtt, ahonnan később néma tüntetéssel a polgármesteri hivatal elé vonultak. Ott átadták Torda polgármesterének, Tudor Stefanienak a nagygyűlés nyilatkozatát. A polgármester megígérte: a városi tanács júniusi ülésén napirendre tűzik az önálló magyar iskola ügyét. Magyar nyelvű könyvet és egy-egy szál virágot hordozó több száz fős tömeget köszöntött a tordai unitárius templom előtt Dimény József unitárius lelkész, aki Kiss László tragikus halála óta szolgálja a tordai gyülekezetet. Mint ismeretes, a tordai városi tanács február végi ülésén levették napirendről az önálló magyar iskola ügyében előterjesztett határozat-tervezetet, majd a helyi magyar közösség jelen lévő képviselőit, köztük Kiss László unitárius lelkészt szidalmazták. Az incidenst követően néhány órán belül Kiss László elhunyt. A városháza előtt Nagy Albert tordai lelkész, református esperes, a Tordai Petőfi Társaság elnöke szólt a tömeghez. A tüntetésen jelen volt az RMDSZ Kolozs megyei szenátora, Eckstein Kovács Péter, két parlamenti képviselője, Kónya-Hamar Sándor és Máté András Levente és Kötő József oktatásügyi államtitkár. Ott volt László Attila, a megyei RMDSZ elnöke, illetve a különböző platformok képviselői, a Torda környéki falvak magyar közösségeinek képviselői is. Nagy Albert felolvasta a nagygyűlés résztvevőinek nyilatkozatát, amelyet a jelenlévők hangos kiáltással fogadtak el. Abban azt kérték: a városi tanács még júniusi ülésén adja elvi beleegyezését az önálló magyar iskola létrehozásához. /Kerekes Edit: Tömegtüntetés a magyar iskoláért Tordán. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 22./
2014. augusztus 18.
Unitárius nagytalálkozó a Tordai-hasadék kapujában
A közösségépítésre, az emberi kapcsolatok megerősítésére helyezte a hangsúlyt a Kolozs-Tordai Egyházkör által szervezett II. Tordai-hasadéki Unitárius Találkozó az elmúlt hétvégén, amelyre húsznál több településről érkeztek unitárius (és nem csak) felekezetű kikapcsolódásra, lelki feltöltődésre vágyó érdeklődők.
A festői környezet ideális helyszínnek bizonyult, és bár az eső néha megzavarta a programsorozatot, a közel ezer résztvevő kedvére válogathatott a különféle kulturális, egyházi és szabadidős tevékenység közül. Pálfi Árpád gondnok köszöntőjében arra bátorította a résztvevőket, hogy bátran szólítsák meg a mellettük állót, hiszen nagyon sok a közös jellemvonásuk. Dimény József esperes is a közösségépítés és összetartozás érzésének jelentőségét emelte ki. – Fontos hangsúlyozni, hogy együtt erősek vagyunk, és ez a helyszín tökéletesnek bizonyult a nyári nagy találkozó megszervezéséhez – mondta az esperes.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. október 21.
Egyházzenei hangverseny kórustalálkozóval
A hét végén 2012 után második alkalommal szerveztek egyházzenei hangversenyt és kórustalálkozót a Kolozs megyei Tordaszentmihályon. A rendezvényt, amelyen 5 kórus vett részt, a helyi unitárius pap, Dimény József szervezte.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)
2015. január 26.
Végső búcsút vettünk Kötő Józseftől
Több százan vettek részt a napokban elhunyt Kötő József színháztörténész, politikus szombat délelőtti temetésén, akitől a Kolozsvári Állami Magyar Színház előcsarnokában felállított ravatalnál vehettek búcsút tisztelői.
Az egyházi szertartást Fazekas Zsolt, a Farkas utcai református templom lelkésze végezte. Búcsúztatták: Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Dávid Gyula, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke, Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője, Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke (felolvasta Bogdán Zsolt színművész), Bodó A. Ottó, a BBTE Magyar Színházi Intézetének vezetője (felolvasta Albert Júlia színművész), Szilágyi Mátyás, volt kolozsvári főkonzul és Dimény József, a Kolozs-Tordai Unitárius Egyházkör esperese. A búcsúztatás után a résztvevők a Házsongárdi temetőbe vonultak, itt helyezték Kötő Józsefet örök nyugalomra.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. július 14.
Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrében
Románia déli vidékére, az egykor Regátnak nevezett országrészbe kivándorolt erdélyi magyarok élettörténetének igen gazdag irodalma áll az érdeklődő rendelkezésére. A bukaresti magyar református egyház, valamint a magyar nyelvű oktatás 200. évfordulója fontos alkalom arra, hogy ismételten előtérbe kerüljön – ezúttal a korabeli hírlapok adathalmaza alapján – a regáti vidékekre telepedett egykori magyarok tevékenységének sokszínűsége, gazdagsága, változatossága, a sikerekkel, örömökkel s néha kudarcokkal egyetemben.
Egyházról és iskoláról lévén szó, kezdeném a Budapesten megjelenő Ország Tükre című időszaki lappal, amely az 1864. évi 14-es számában, Szokoly Viktor tollából a bukaresti magyar református templom bemutatásával foglalkozik. Már a bevezetőből megtudjuk, hogy „a bukaresti református magyar egyház 1815. május 2-án alapíttatott szőkefalvi Sükei Imre által, ki bemenvén Erdélyből Oláhország fővárosába, darab ideig csak vasárnaponként tarthatott magyar istentiszteletet az ottani német lutheránusok templomában”. Közben bukaresti lakásán magyar iskolát nyit a helybeli gyerekek számára, s 1816-ban telket vásárol a jövendőbeli református templom számára 2650 piaszterért, melynek egy részét Erdélyben és Magyarországon gyűjtötte össze. A kis fatemplom alapját 1821-ben teszi le, a szükséges pénzt Jeremiás István nevű gondnoka segítségével szintén ő maga gyűjtötte össze. „Azonban Sükei – olvassuk tovább – a kis fatemplom tornyára keresztet tétetett, mert az oláhországi lakosok különben nem hitték volna el, hogy az keresztény egyház”.
Közben Sükei tovább munkálkodik. Konstantinápolyba utazik, s ott az angol nagykövetség útján orgonát szerzett hívei számára. 1830 és 1835 között Magyarországon fordul meg több ízben, majd Sziléziát, Württemberget, Németország, Franciaország, Anglia és Hollandia nagy részét járja be a bukaresti egyház megsegítése végett, minek eredményeként 37 111 frank gyűl össze. Munkálkodása teljében, életének 56., pásztorkodásának 34. évében, 1849. január 19-én viszont befejezi földi pályafutását. Sírja az általa alapított templom ajtaja mellett van, hová nejét, a bukaresti Kis Máriát ő maga temette el két évvel előbb.
Halála után két öreg lelkész következett. Az egyik Péterfi Albert nagyenyedi tanár, aki a forradalom elől vonult Bukarestbe, de még egy évet sem működhetett, elhalálozott 1850. március 29-én, 49 éves korában. Halála után az egyház Izsák Ede nagyszebeni lelkészt szerette volna meghívni a megüresedett parókiára, de az osztrák hatóságok politikai okok miatt nem adtak számára útlevelet. A helyzeten a kolozsvári püspökség kívánt segíteni: október 13-án Dimény József felvinci lelkészt küldte Bukarestbe, aki 1854-ig paposkodott, a következő évben viszont gyulafehérvári várfogságban halt meg. 1855 áprilisáig a lutheránus pap látta el a legszükségesebb teendőket. Ekkor Bodola Sámuel püspökhelyettes Székely János kolozsvári segédlelkészt szólította föl a bukaresti állás elfoglalására, de ő visszalépett. Így veszi át a megüresedett lelkészi hivatalt 1855. április 1-jén az erdélyi származású, magyarrégeni születésű (Szászrégen része) Koós Ferenc, aki emlékiratában így eleveníti föl bukaresti lelkészi pályájának első napját:
„Fölvirradt végre az a nagy nap is életemben, hogy beköszöntsek abba az egyházba, melynek felvirágoztatására hajtottam feláldozni életem hátralevő részét” – írta bukaresti szolgálata első napján, 1855. április 1-jén Koós Ferenc.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 5.
Magvetés és irtás
Mottó: Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem. (Jób könyve, 27, 6.)
Százhuszonöt évvel ezelőtt megjelent könyvet mutat föl dr. Nagy Lajos orvos (84). Van annyira ködös ez a mi itthoni és mostani januárunk, hogy mindenhez nyúlunk, ami világít történetünkben, el egészen máig. Jeles folyóiratunk, a Székelyföld (tavalyi, decemberi száma) adott teret ehhez a be- és fölmutatáshoz, mely dolgozatot itt mintha magam recenzálnám, igazán csak a kettős fölmutatás céljával...
A könyv Koós Ferenc (1828–1905) emlékiratait méltatja. Nem sorolom megpróbáltatásait, inkább azokat a magyart és románt védő cselekedeteit, tanácsait, utasításait emelném ki, melyek nemzeti, emberi önzetlenségét példázzák mindmáig.
Koós Ferenc Magyarrégenben született. A marosvásárhelyi kollégium szolgadiákját a szellem és a szorgalom röptette magasra. A bukaresti református egyházat 1815. május 14-én alapította a Küküllő megyei Sükei Imre, Koós Ferenc egyik elődje. Föl kellett emelni a Bukarestben dolgozó sok magyar munkást, szolgálólányt templomhoz, anyanyelvhez, védelem alá. Gyűjtést szervezett Konstantinápolyban, Magyarországon, Nyugat-Európában, templomot, paplakot stb. épített. Őt követte Dimény József lelkész, református temetőt vásárolt Bukarestben a várostól. Azzal vádolták, hogy Váradi József, akit majd Sepsiszentgyörgyön végeztek ki, Bartalis Ferenccel együtt, 1854-ben, nála bujkált.
Koós Ferenc így ír bukaresti élményeiről: „A híres vallási türelem és szabadság e század (19. sz. – Cz. Z.) elején abból állott Bukarestben és egész Moldova-Oláhországban, hogy alkalmazkodni kellett a görög-keleti egyház szertartásaihoz, sőt, ünnepei megüléséhez... Átláttam, hogy az egyházat csakis az iskola által menthetem meg az eloláhosodástól..., iskola nélkül el fog pusztulni az egyházam.” Koós Ferenc bukaresti református magyar lelkész ezt idejében felfedezte. És most társítok, jelen szemlézésem céljának megfelelően. 
A mindenkori román Bukarest, el máig, ezt hamar észrevette, ma is tartja. Ahol megsemmisítik a magyar iskolai oktatást, ott elhal a közösségi lét. Koós tiszteletes Erdélyből hozatott magyar tankönyveket Bukarestbe. 1858-ban a létszám már kinőtte a régi iskolát. A román tanfelügyelő rémülten vette észre, hogy ott a szellem kimondottan magyar hazafias volt. Megbotránkozott azon is, hogy „Romániában született gyermekeknek mi magyar történetet tanítunk magyar nyelven, holott azok románok, s így román történelmet kell tanítani nekik román nyelven” (1863). Koós emlékirataiban jegyzi ezt is: „Ott, ahol jó iskoláink lesznek, nemcsak megmentjük híveink gyermekeit..., de még az eloláhosodottak gyermekeit is visszaszerezzük...”  Ez is visszacseng.
Koós Ferenc tiszteletes papi hivatásának tekintette az idegenségben dolgozó székely-magyarok istápolását, magyar szervezeteket, egyleteket létesített feleségével együtt. Így jött létre a Hunnia olvasóegylet is, a Magyar Temetkezési Egylet, mely szakított az ortodox szokásokkal. Lapot alapítottak, magyar színházakat fogadtak Bukarestben, ahová románok is elmentek. Koós korszerű papi lak építése helyett templomot épített a magyar közösségnek. Endre Károly vállalta a tervezését. Nyilatkoztak román szakértő építészek: „ennél szebb templom nem volt és ma sem lesz Bukarestben”.
A templom még a 100 évet sem érte meg, „1959-ben az elvtársak úgymond: »«kicserélték a telket«, aztán a templomot így földig rombolták.” Ez lett a sorsa Brassóban az evangélikus magyar temetőnek is a 20. (!) század végén: talajgyaluk, buldózerek temettek. Koós Ferencet munkásságának eredményeként behívatták a külügyminisztériumba, és közölték: „a romániai református egyházak nem magyar egyházak, hanem román református egyházak”. Visszaköltözött a papunk Erdélybe, Magyarországra. 1870-ben Dévára nevezték ki a magyar román tanítóképző igazgatójának.1871-ben Budapesten sürgönyileg rendelték el, hogy a román tanulók minden tantárgyat román nyelven tanuljanak; Koós Ferenc igazgató is román nyelven tanította a történelmet és alkotmánytant.
Megérdemelne egy újabb kiadást 1905 óta Koós Ferenc Életem és emlékeim című könyve – teszi szóvá dr. Nagy Lajos. Itt adjuk tovább a szót: hátha... Az elnyomás és a nemzeti önvédelem ma is időszerű!
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. március 19.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest (Részletek 1.)
Mikor, hogyan kerültek a magyarok a román fővárosba? Hagytak-e százados nyomot maguk után, sikerült-e összetartó közösséggé verődniük? Az ott maradók számára létezett-e más út, mint a beolvadás? – ezekre a kérdésekre keresi a választ Hencz Hilda Magyar Bukarest című könyve, mely mindeddig csak románul jelent meg, Lucian Boia ajánlásával. Érdekes részletekben gazdag, sok dokumentumra alapozott munka, mely bemutatja, miként találtak otthont, megélhetést a levert szabadságharcok utáni megtorlások elől, illetve a gazdasági válságok szorításából menekülő székelyek, magyarok, hogyan próbálták megvetni lábukat, templomot, iskolát, közművelődési egyesületeket alapítva miként hagytak nyomot a főváros építészetében, iparában, tudományos, művészeti életében. Megtudhatjuk, hogyan alakult, fokozódott a magyarellenesség, miként kellett megküzdeniük a vezető szerepet vállalóknak minden tégláért, minden magyar betűért. Betekintést nyerünk a hajdani, soknemzetiségű, balkáni habzású Bukarest ellentmondásoktól terhes életébe magyar szemszögből, és az itt átmenetileg vagy végleg letelepedettek román megítélésébe. A nemzetiségi létünket hosszú időszakokon át, s így ma is meghatározó, a román főváros több évszázados történelmének magyar vonatkozásait számba vevő, júniusban végre magyar nyelven is napvilágot látó könyvből nyújtunk ízelítőt a következő hetekben.
Az 1848/49-es forradalmi megmozdulások majdnem egész Európát érintették. A magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám. A Törökországba menekülteknek az iszlámra való áttérés nyújtott volna nagyobb védelmet; ezt a tanácsot Bem tábornok is megfogadta. Mások inkább a Kárpátokon túli román vidékre vonultak vissza, elsősorban Erdély földrajzi közelsége miatt, stratégiai szempontból ezt a területet tartották legjobbnak a szabadságharc folytatása szempontjából. Az integráció a román társadalomba egyszerűbbnek tűnt, figyelembe véve a társadalom minden rétegében fellelhető nagyszámú külföldit és a vegyes házasságok gyakoriságát. Az osztrákellenes magyar emigráció, az oroszellenes lengyel emigráció, valamint Garibaldi és Mazzini aspirációi 1850–1860 között a Habsburg és az orosz birodalmak gyengítésében érdekelt Franciaország támogatását élvezték.
1850-ben, nem sokkal a forradalom leverése után, az erdélyi református konzisztórium Dimény Józsefet nevezte ki a bukaresti hitközséghez. Dimény nem vett részt a forradalomban, de szimpatizánsa volt, és menedéket nyújtott a megtorlások elől menekülő honfitársainak. Ez elég kockázatos volt, mivel az osztrák ügynökök szoros megfigyelés alatt tartották, még a presbiteri gyűléseken is részt vettek. Egyik ilyen menekültet, Váradi Józsefet, aki a bukaresti papi lakban rejtőzködött, el is fogták, Sepsiszentgyörgyre vitték és 1854-ben kivégezték. Dimény sem úszta meg büntetlenül; bebörtönözték, és rövidesen meghalt a gyulafehérvári börtönben, de halála előtt még sikerült Koós Ferencnek, utódjának megüzennie, hogy nagyon ügyeljen, mert saját hívei is elárulhatják. Dimény azt gyanította, hogy őt Szőllősy József, a hitközség pénztárosa jelentette föl, aki megtagadta az elszámolást az egyház pénzügyi helyzetéről, úgyhogy előbb az osztrák konzulátusnak, később a kolozsvári főkonzisztóriumnak is közbe kellett lépnie, hogy az 1000 piaszter visszaszolgáltatására kényszerítsék. A konfliktusnak csak 1857-ben, Koós idejében lett vége.
A bukaresti magyar bevándorlási hullám késve tetőzött, csak miután a forradalmárok visszatértek törökországi vagy európai vándorútjukról. Ekkor azonban olyan sokan találnak a helybeli lakosságnál menedékre, hogy 1852-ben a rendőrparancsnok kötelezővé teszi az itt tartózkodó idegenek bejelentését; ez a rendelet még 1856-ban is életben volt. Az újonnan bevándorló magyarok között meglehetősen sok az értelmiségi: papok, tanítók, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, műépítészek vagy újságírók, akik csatlakoztak a már itt élőkhöz, és alig pár év alatt virágzó kulturális és társasági életet hoztak létre, megteremtve egyúttal a magyar nyelvű sajtó létfeltételeit is. Sokan közülük közvetlenül is hozzájárultak Románia fejlődéséhez. Kirívó Udvarhelyi Karácsonyi Károly (Udvarhely, 1809–?) esete, aki bányamérnökként érkezett Bukarestbe 1852-ben, Barbu Ştirbei fejedelem osztrák udvarhoz intézett felkérésére. 19 évig dolgozott román állami alkalmazottként a slănici, telegai, Ocnele Mari-i stb. sóbánya megszervezésénél, üzemeltetésénél, és egyúttal földtani méréseket is végzett. Minderről könyve is megjelent (Carol Karatşioni, Istoricul salineloru din România, Bucuresci, 1870). 
Neve gyakran előfordul korabeli román kiadványokban. Van, hogy magasztalják, például a Naţionalul, Ilustraţiunea vagy a Reforma, máshol egyenesen rágalmazzák. A Reforma folyóirat (1863. évf., 14. sz.) őt idézi: „Sokat szenvedtem, rágalmaztak, szidalmaztak, kitámadtak, számos nehézséggel kellett megküzdenem, számos akadályt legyőznöm, de célom sikerült elérnem; megtettem minden tőlem telhetőt fogadott testvéreimért, a románokért...”. Egy 1865-ös levelében Titu Maiorescu is megemlítette, hogy attól fél, a mérnök esetleg nem fizet vissza bizonyos kölcsönt a szüleinek. Itt nevét többféle helyesírással írta: Coraczony, Koratsoni, Coracioni, Koraczony.  Karácsonyi, mivel nem jogosult állami nyugdíjra, 1871-ben életjáradékot kért, azzal érvelvén, hogy vagyontalan, beteg, és képtelen családját fenntartani (betegesen félt a szegénységtől). Végső érvként anyai ági román származását hozta fel: „bánsági román eredetű családba születtem...”. Ez a beadvány csak a támogatói által 1871-ben kiadott könyvben lelhető fel. Származására utaló kijelentése a körülmények nyomására születhetett, csakis az egyébként kiérdemelt román állami nyugdíj reményében. A Reforma folyóirat (1863. évf. 24. szám) is úgy véli, az idegen származású, de románbarát mérnök méltó a román állam hálájára: ,,Habár idegen származású, Caracioni úr filoromán érzelmeivel és pátriánknak nyújtott szolgálataival tagadhatatlanul méltóvá vált országunk hálájára, és teljességgel jogosult arra, hogy hazánk azon legyen, hogy román állampolgársággal ruházza őt fel.” A parlament mégis elutasította nyugdíjkérését, úgyhogy végül felszámolta több mint 30 ezer lejes befektetéseit, és 1873-ban elhagyta Romániát, annak ellenére, hogy egy évtizeddel korábban még úgy hagyatkozott, hogy a slănici sóbánya, „szellemem alkotása, életem fő műve” elé temessék.
Máskülönben egyáltalán nem volt szegény: mérnöki fizetése havi 2227 lej volt (egy állami alkalmazott orvos 800 lejt kapott), és elég sok pénzt fektetett ingatlanokba. A kertész Pákozdi János házát is megvette a Cişmigiu déli felén, a Schitu Măgureanu utca 20. szám alatt, ahol Ianoş magyar báljait tartották. 1867-ben a Hunnia Egyesület is tőle bérelte székházát egy évre. Mikor elhagyta az országot, házát honfitársainak adta el, így előbb egy szabó (Nagy József), később egy kőműves lett a tulajdonos.  Karácsonyi életéről és tevékenységéről dr. Nicolae Leonăchescu mérnök, a termotechnika szakértője írt monográfiát, 2005-ben ő alapította meg a Carol Crăciun Sószövetséget; Slănic egyik utcája ma ezt a románosított nevet viseli. A Nagyrománia Párt képviselőjeként (három mandátumon keresztül), Leonăchescu Karácsonyit erőszakosan elmagyarosított románként állítja be, és mint megfogalmazza, célja helyreállítani az igazságot etnikai származásával kapcsolatban. Ennek érdekében fantaszta családnév-etimológiába bocsátkozik, önkényesen átkeresztelve őt Crăciunra, a Karácsonyi név román megfelelőjére, annak ellenére, hogy a mérnök román nevet soha nem használt, soha sem kért román állampolgárságot és románnak sem vallotta soha magát, a fent említett beadvány lenne az egyetlen kivétel. (...) 1854 és 1856 között a Román Fejedelemségek az osztrák monarchia protektorátusa alatt állottak, az itt szolgáló osztrák tiszteknek feladata volt a román közhangulat, valamint az osztrákokkal és oroszokkal szembeni magatartás megfigyelése is. Az egykori honvédeknek ez időben tanácsos volt az életüket is félteni. Feltehetően nagy számban tartózkodtak itt osztrák tisztek, hogyha a román fejedelem egy palotát is rendelkezésükre bocsátott, hogy tiszti kaszinót rendezhessenek be. Bukarest legérdekesebb leírásai – amelyek utalnak a magyarokra és a román arisztokrácia klubjának helyet adó Török házra – osztrák tisztek, Stefan Dietrich kapitány (1855), illetve Wilhelm Derblich katonai orvos (1857) tollából származnak. A magyarok nagy számát megemlíti az amerikai sebész, James Oscar Noyes is, aki szerint sok köztük a szolgaként vagy kocsisként alkalmazott egykori honvéd. Ezeket a megfigyeléseket kiegészítik olyan reprezentatív bevándorlók, akik 1855–1860 között érkeztek: Koós Ferenc lelkipásztor, Veress Sándor mérnök, Fialla Lajos és Oroszhegyi (Szabó) Józsa orvosok. A XIX. század vége felé és a XX. század elején Kertész József tanító gyűjtötte össze és egészítette ki a negyvennyolcasok bukaresti írásait, könyve Kolozsváron jelent meg 1913-ban Tíz év a romániai magyar misszióban címmel.
Dietrich kapitány feljegyezte, hogy a fejedelemségek feltűnően gazdagok természeti kincsekben, még a mezítlábas cigány lányok is aranypénzekből készült nyakláncot hordanak. „Az Édenkert darabjai” lehetnének egy olyan „szorgos és bölcs kultúra” számára, mint Ausztria, a főváros „nagy értékű gyémánt a legkezdetlegesebb foglalatban”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Hilda Hencz: Bucureştul maghiar /Editura Biblioteca Bucureştilor/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 23.
125 éves az Erdélyi Kárpát Egyesület
125 évvel ezelőtt, 1891. május 11-én alakult meg az Erdélyi Kárpát Egyesület, melynek taglétszáma már az alakuló közgyűléskor 300 körül volt. Az egyesület az EMKE keretéből nőtt ki, mint a természetjárás közművelődési vonatkozásait ápoló szakosztály. 1892-ben indul az egyesület folyóirata Erdély címen. Az EKE és a folyóirat célkitűzései megegyeztek: „Ismertetni akarjuk Erdély vadregényes, kies és bájos vidékeit, természetadta drága kincseivel… emberi kéz alkotta művelődéstörténeti és történelmi emlékeivel…”
Az egyesület már az első perctől megmutatta, sőt bebizonyította, hogy tevékenysége nem merül ki egy szűk körű turistaklub működésében, hanem egy olyan mozgalomról van szó, amely egész Erdély, de főleg a Székelyföld gazdasági fellendülését célozta meg, s a mai értelemben vett honismeretet szolgálta. E nemes célkitűzését fennállásának egész ideje alatt követte, még akkor is, ha bizonyos időszakokban egyesek csak egyszerű turizmust láttak, vagy szerettek volna látni tevékenységében. Merza Gyula, az egyesület egykori múzeumigazgatója, majd tiszteletbeli elnöke, ezt így jellemezte: „Címére és fő feladatára nézve az EKE turista egyesület volt kezdettől fogva, de fenntarthatása és végcéljai tekintetében egyúttal elsőrangú kulturális és közgazdasági érdekeket szolgált.” Mozgó kultúregyesületnek is nevezték az EKÉ-t.
1897-ben múzeumi tárgygyűjtés céljából megszervezik a néprajzi szakosztályt, sőt kezdeményezik egy néprajzi tanszék felállítását a kolozsvári egyetemen. E tevékenység a Mátyás király szülőházában berendezett táj- és néprajzi múzeum megalapításában csúcsosodott ki, amelyet 1902. október 2-án avattak fel, egyidőben a Mátyás király lovas szobrának leleplezésével.
Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy az Erdély hasábjain nagyon sok tudományos munka, útleírás jelent meg, olyan nagy tekintélyű kutatók tollából, mint Szádeczki-Kardos Lajos, dr. Hankó Vilmos, Czárán Gyula, dr. Hermann Antal, Merza Gyula, dr. Ruzitska Béla, Téglás Gábor, dr. Czirbusz Géza, dr. Szádeczki-Kardos Gyula, dr. Roska Márton. Megalakulásától az első világháborúig az EKE folyóiratán kívül mintegy 70 kiadványt jelentetett meg, többségükben térképes útikalauzokat, barlang útmutatókat, fürdőismertetőket magyar, német, angol és román nyelven, turista naptárakat kirándulási tervekkel és térképvázlatokkal.
Az első világháború alatt az EKE tevékenysége megszűnt, de 1930-ban újraalakult, több mint 1200 taggal, turista, kerékpár, sí, fürdőügy és propaganda szakosztályokkal. 1935-ben épületéből kilakoltatták, vagyonának nagy, része elveszett. A néprajzi tárgyak az állam tulajdonába mentek át, és a mai Erdélyi Néprajzi Múzeum alapanyagát képezi.
A két világháború között az EKE az erdélyi magyarság összetartását szolgálta és nagy személyiségein keresztül ezt sikeresen el is végezte. De ugyanakkor, a hatalommal ellentétesen, a szeretetre, az egymás iránti megbecsülésre nevelt. A második világháború után 1945-ig működött, majd beolvasztották az Országos Turisztikai Hivatalba. Ezután a kommunista hatalom több mint negyven esztendőre süllyesztette el még az emlékét is.
1991. május 11-12-én Gyergyószárhegyen tartottuk meg a nagy múltú Erdélyi Kárpát Egyesület centenáriumát és egyben újjáalakulási ünnepségét. Az újraalakulás ünnepét a gyergyószárhegyi Lázár-kastélyban szervezték meg, több mint háromszáz résztvevővel. Ma azonban Erdély-szerte, az újjászületett EKE 15 tagszervezete – osztálya – több mint 1500 taggal tevékenykedik és méltó folytatója annak a munkának, amelyet az elődök 125 évvel ezelőtt elkezdtek.
25 év alatt több kimagasló eredmény született. Ezek közül kiemelnék néhányat: Az 1990-es évek második felétől EKE-házat működtetett Szinden. 2011-ben méltóan ünnepelték meg Sztánán az egyesület 120 éves évfordulóját, több mint kétszáz résztvevővel és kiadtak egy díszes évkönyvet. 2013-ban házat és a hozzátartozó területet vásároltak meg a Várfalvához tartozó Aranyosrákoson, ahol önkéntes munkával egy EKE-központot, az EKE-Várat alakították ki, fogadóközponttal, szállással, tetőbeépítéssel. Ennek bővítése ma is folyik tovább.
2013. szeptember 21-én, nagy büszkeséggel vettük át, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a Magyar Örökség-díjat.
2015-ben megalakult az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság, amelynek tagja Veres Ágnes, az EKE országos titkárnője, amely bizonyítja az EKE társadalmi jelentőségét.
2016. május 6–8 között ünnepeltük az EKE 125 éves évfordulóját a várfalvi EKE-Várban. Szombaton, Lukács József vezetésével egy egész napos emléktúrát szerveztek a Szolcsvai-búvópatak és a Remetei-szoros között, amelyen több mint 150-en vettek részt. Vasárnap 9–12 között Családos nap, gyermekprogramok. 12-kor kezdődött a jubileumi ünnepség a várfalvi Pataki András Kultúrotthonban. Részt vett 350 személy. Köszöntők hangzottak el. Beszédet tartott Kovács Lehel István, az országos EKE elnöke, Dezső László, az EKE tiszteletbeli elnöke, Mărginean János, Várfalva polgármestere, Horváth Anna, Kolozsvár alpolgármestere, Zákár István, a Kolozs Megyei Tanácsának alelnöke, Telegdi Andrea, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának külgazdasági diplomatája, Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs Megyei elnöke. Ezután következett a díszoklevelek kiosztása. Először az alapító tagok kapták meg, közöttük Dukrét Géza alapító tag részére: „125 esztendeje elődeink akarata hozta létre az Erdélyi Kárpát Egyesületet. Az a tény, hogy ma nem mint letűnt történelmi eseményről, hanem élő szervezetről beszélhetünk, Önnek is köszönhető. Köszönjük, hogy jó szívvel hozzájárult az EKE 25 évvel ezelőtti újraalakulásához, hogy a jövőben is számíthat Önre az erdélyi magyar turistaság”. Ezt követően díszoklevelet kaptak ezen időszak országos elnökei, az elsőt Dukrét Géza – mivel az előzőek már elhunytak – „az országos EKE 1994–1998 közötti elnöke részére (…) Köszönjük, hogy tevékenységével folytatja elődeink munkáját, hogy ma is, a jövőben is számíthat Önre az erdélyi magyar turistaság”.
Következett a turistafogadalom megerősítése, amelyet mindenki egyszerre hangosan ismételt meg, az elnök felolvasása alapján. A fogadalomtevőket Dimény József szentmihályi unitárius esperes áldotta meg. Az EKE-közösségért vándorserleget az udvarhelyi osztály vette át. Ezután az EKE-bakancs füzeteket mutatták be, melynek keretében két színes füzet jelent meg: Barangolások a Remetei-sziklaszoros és a Bedellő környékén, a Torockói-hegység; Barangolások Brassó környékén, a Keresztény-havas. Közreműködött a Csíkszéki EKE- és a várfalvi Aranyosszék néptánccsoportja. Az ünnepség a Himnusz eléneklésével végződött
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2016. július 28.
Firtosmartonos ünnepelt
Kézimunkáival a szülőfaluban
Nagy ünnep volt július 16-án a Szentábrahámhoz tartozó kicsi faluban, amelynek lakossága már nem éri el a 200-at sem. A második falutalálkozó, ha csak egy-két napra is, megcáfolni látszott a fogyatkozást, hiszen minden hely megtelt a dombon álló, különlegesen szép unitárius templomban. Öröm volt számomra, hogy a munkáival a szülőfalujába hazatérő Szász Dénesné Sipos Márta agrármérnök egyre gazdagodó udvarhelyszéki varrottasait a helybeliek és a hazatérők figyelmébe ajánlhattam.
A fehér falaival, tornyaival messze ellátszó templom, amely 1906-ben épült a híres Pákei Lajos műépítész tervei alapján, a falu egykori lakóinak hitét, kitartását hirdeti. A múlt század kezdetén a negyedik nekigyürkőzésre sikerült időtálló, tágas épületet emelni azzal a meggyőződéssel, hogy száz év múlva annyi lakója lesz majd Firtosmartonosnak, hogy megtöltik a templomot. Bár a faluban négy-öt 30-40 év közötti család él, és rajtuk kívül jobbára idős emberek lakják, a második falunapon is tele volt a kör alakú, tágas templombelső. Az első falutalálkozót a száz- éves évfordulón, 2006-ban tartották, s akkor határozták el, hogy tízévenként újra megszervezik. Szász-Cserey Katalin unitárius lelkész és a helyi egyházközség presbitériuma tartotta is a szavát, s bár nem annyian, mint első alkalommal, az idén is sokan válaszoltak a hívó szóra. Az unitárius templomban Szász Tünde firtosmartonosi születésű, jelenleg Szőkefalván szolgálatot teljesítő lelkész hirdette az igét, s a faluban töltött évekre, élményeire emlékezett Dimény József unitárius lelkész is. Felnőttek és helybeli diákok (Csáki Eliza tanítónő irányításával) a szülőföldről szóló verses, zenés műsorukban azt erősítették meg, hogy mindannyiunk életében kell legyen egy hely, a béke, a nyugalom szigete, ahol megbolydult világunkban az ember szeretteire, gyermekkorára emlékezik.
Volt osztályát, ahol az ötvenes évek végén húszan tanultak egy évfolyamon, Szász Márta varázsolta át pazar szobabelsővé, ahol a kalotaszegi és torockói varrottasok mellett folyton gazdagodó udvarhelyszéki munkáit állította ki. A vetett ágyra felkerült a második ágyterítő, ahogy a módos lányok kelengyéjében szokás volt. Haáz Rezső könyve alapján újabb párnaminták öltöttek testet, piros, kék varrottas kötények készültek, kézi csipkével összevarrt szőttes abroszok. Semmihez sem hasonlítható jó érzés volt egy élet munkáját bemutatni ott, ahol az édesanyjától kisgyermekkorában az első öltéseket megtanulta. Sokan megcsodálták, sokan gratuláltak, régi osztálytársak köszöntötték egymást, számoltak be életükről. A találkozóra eljöttek az egyesült államokbeli testvértelepülés képviselői is, a művelődési házban pedig a jó zene mellett éjszakába nyúlóan tartott a mulatság. (b.gy.)
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 25.
IV. Tordai-hasadéki Unitárius Találkozó
A Kolozs-tordai Unitárius Egyházkör negyedik alkalommal szervezte meg a Tordai-hasadéki Unitárius Találkozót. Az augusztus 20-i rendezvényen, amely a közösségben megélt vallásosságot, az egyházköri öntudat erősítését és az emberi kapcsolatok ápolását tűzte ki céljául, mintegy 600 személy vett részt.
A rendezvény szabadtéri istentisztelettel kezdődött, melyen Gyerő Dávid főjegyző, kolozsi lelkész mondott egyházi beszédet, az énekvezéri teendőket Dimény Csilla Júlia alsófelsőszentmihályi kántor látta el. Istentisztelet után Dimény József esperes, Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár, Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke, Pálfi János Árpád és Solymosi János egyházköri felügyelőgondnokok, Drucilla Knutsen, a clevelandi West Shore Unitárius gyülekezet képviselője mondtak üdvözlőbeszédet.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 8.
XIX. Dávid Ferenc-emlékzarándoklat
Lélektől lélekig – utazás a szeretet szabadságának jegyében
November 5-én, szombaton szervezte meg a dévai várban az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) és a Magyar Unitárius Egyház a XIX. Dávid Ferenc-emlékzarándoklatot, melyhez idén szoboravató ünnepség is kapcsolódott.
Fáklyák, összevillanó meleg tekintetek, gyermekcsacsogás, egymásba simuló idős és fiatal kezek, nagykabátok alól kivillanó ünnepi felöltők, sok-sok biztatás, néma fohász, szívből fakadó dal, egyszerű, tiszta gondolatok – a szeretet és lelki szabadság kézzel fogható jelei váltak megtapasztalhatóvá idén is az évszádos várfalak között, az 1579 novemberében mártírhalált halt Dávid Ferenc egyházalapító unitárius püspök emlékcellájához vezető úton. Erdély és Magyarország számtalan vidékéről érkező zarándokok, lelkészek, Bálint Benczédi Ferenc püspökkel együttesen, méltóságteljes menetben vonultak fel a dévai várhegyre, leróni kegyeletüket Dávid Ferenc emléke előtt, töltekezni az általa képviselt eszméből, az együttlét meghitt öröméből.
Fontos számunkra ez a hely, ahol évről-évre megállhatunk számadásra és feltöltődésre azzal a szellemiséggel, melyet egyházalapító püspökünk képvisel: a megújulást, a nyitottságot, a türelmet, a szeretetet, mellyel Isten minket a világra küldött, hogy Jézus tanítása szerint egymásnak testvérei legyünk – fogalmazott köszöntőjében Bálint Benczédi Ferenc erdélyi unitárius püspök.
Ennek az eszmének, szeretetnek a megéléséről beszélt továbbá a négy fiatal, szolgálatvégző lelkész is: Bálint Róbert Zoltán mészkői lelkipásztor, Fülöp Júlia, az ODFIE elnöke, Vagyas Attila, a Gondviselés Segélyszervezet központi munkatársa és beszolgáló bukaresti lelkész, valamint Koppándi Benczédi Zoltán, a Délnyugat-erdélyi Szórványegyházközség lelkipásztora. Mindannyian az útról, az úton levésről szóltak, sajátos megközelítésben, egyéni, személyes tapasztalatokat osztva meg a zarándokokkal. A mintegy hetvenezer lelket számláló magyar unitárius közösség lelkipásztoraiként, sok ezer leutazott kilométerrel a hátuk mögött, meggyőződéssel állapították meg: a távolság valójában nem a kilométerekről szól. Erdély kisebb-nagyobb településein valósággal körül ölel minket gazdag történelmi múltunk, hagyományaink, önazonosságunk kézzel fogható jelképei: őseink temetői, szüleink háza, a mi templomaink. Mégis az ezekből szövődő emberi kapcsolataink vászna egyre inkább szakadozik. Egyre több út mutat kifelé. De fontos, hogy amikor útnak indulunk, tudjuk azt, hogy otthonra fogunk találni. És otthon ott van, ahol találkozik ember az emberrel, ember az Istennel. Ahol megélhetjük a szabadságot, a szeretet szabadságát. Ilyen otthonná vált már a 16. században Erdély, amikor Dávid Ferenc eszméit követve, a világon először kimondták a lelkiismereti és vallásszabadságot. Ma is szükségünk van a megújulásra, az igazság kimondására, felvállalására, az egymás iránti türelem, elfogadás megélésére. Dávid Ferenc nagy szellemi utazásra hív bennünket, és utunkon a Gondviselő vezet – biztattak a lelkipásztorok, rámutatva, hogy az úton fontosak a megállók is, a dévai zarándoklatok és ehhez hasonló, lelki felfrissülést hozó alkalmak, amikor megszűnik a távolság és lerövidül az út: lélektől-lélekig.
Az elhangzó gondolatok megerősítéseképp csendült fel a dal az ősi várfalak közt. A Márk Attila vezette árkosi unitárius énekkarhoz csatlakozva több százan énekelték: Hosszú az út menni kell, a szívemet vinni és hagyni kell (...) hagyok magamból egy arcot, viszek magammal százat...
Az istentiszteletet követően került sor a közéleti méltóságok ünnepi köszöntőjére. Mircia Muntean dévai polgármester hangsúlyozta: a város vezetősége tisztelettel adózik annak emléke előtt, aki a történelem viharaiban kiállt az eszméiért. – Számunkra is fontos ez az emlékhely és miden esztendőben szeretettel várjuk, fogadjuk az ide érkező zarándokokat – fogalmazott a polgármester.
Brendus Réka, a Nemzetpolitikai Államtitkárság osztályvezetője szintén a Dávid Ferenc által képviselt eszme megélésére, az igazság mellett való kiállásra, értékeink megőrzésére, továbbadására biztatott.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a transzszilvanizmusról beszélt és azokról az értékekről, mellyel az erdélyi magyarság már az 1500-az években utat mutatott nemcsak a kortársaknak, hanem évszázadokkal későbbre is. – Mindannyian utazunk. És mi erdélyi magyarok száz esztendeje egy olyan utazásnak vagyunk a részei, melyben keressük a türelmet, a szabadságot, az elfogadást és megértést, ami 500 éve természetes volt. Ezen az úton, Isten segítségével megőriztük a nyelvünket, hitünket, kultúránkat. Ezt az örökséget visszük magunkkal azok irányába, akikkel együtt élünk, akik számos megpróbáltatás elé állítanak, de egymás kezét fogva sikeresen átlépjük ezeket az akadályokat – fogalmazott a szövetségi elnök.
A köszöntőbeszédeket követően a Protestáns Teológia hallgatói által színre vitt rövid várjáték került bemutatásra, majd a zarándokok Dénes Erzsébet és Ilkei Árpád ifjak énekkíséretében, virágok elhelyezésével, gyertyagyújtással rótták le kegyeletüket Dávid Ferenc emlékcellájában.
A zarándoklat hagyományosan a dévai szórványközpontban folytatódott, ahol a helybeliek harapnivalóval, meleg teával fogadták a zarándokokat. Utóbbiaknak alkalmuk nyílt megtekinteni a helybeli Fókusz csoport Színek és utak címet viselő kiállítását is, a szórványközpont közösségi termében. A fiatalok a szomszédos Melite református gyülekezeti házban vehettek részt az ODFIE által meghirdetett Jézus és tanítványai című rajzpályázat kiértékelésén.
Az ünnepi esemény záró momentumaként került sor a dévai szórványközpont udvarán felállított Dávid Ferenc-szobor leleplezésére. A műalkotást adományozó szombathelyi Apáczai Csere János Alapítvány kuratóriumának elnöke, Kovács Jenő elmondta: közel 45 éve járja Erdélyt és Kolozsváron, illetve Déván találkozott Dávid Ferenc emlékével. – Az unitárius egyház történetét megismerve éreztem rá arra, hogy merőben egyezik a magyarság történetével, melyben szinte állandó jelleget öltött az üldöztetés, elnyomás. Ezért tartottam fontosnak, hogy a magyar–magyar kapcsolatok erősítésére egy Dávid Ferenc-szobrot állítsunk Kolozsváron vagy Déván. A választás ez utóbbi helyszínre esett, így felkérésemre Joó László, Vas megyei szobrászművész egy 1,75 m magas páfrányfenyő törzsbe kifaragta Dávid Ferenc alakját, kezében a Bibliával, mellette az egyházi címerrel és az egyházalapító püspök emlékéhez kapcsolódó bibliai jelmondattal – ismertette a szobrot Kovács Jenő, felemlítve beszédében a magyar kultúra unitárius vallású nagyjait, akiknek emléke előtt való tisztelgésnek is szánta e szobrot. A műalkotást Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök és Kovács Jenő leplezte le, a helybeli gyülekezet, a zarándokok, valamint Koppándi Benczédi Zoltán lelkipásztor és Dimény József, a Kolozs-tordai egyházkör esperesének jelenlétében. Utóbbi Jakab leveléből kiemelt versre építve rövid felszólalását hangsúlyozta: E szobor legyen jelképe a közelségnek ember és ember, ember és Isten között!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2017. augusztus 20.
Nem csak beszédre van szükség, hanem cselekedetekre! – Szent István ünnep Fehér megyében
A Fehér megyei, Tompaháza községhez tartozó, Lőrincrévén tartották idén, vasárnap augusztus 20-án a Szent István ünnepet. A nagyszámú közönség nem fért be a falu kis református templomába, így a templom előtti téren elhelyezett padokon hallgatták az ökumenikus Istentiszteletet. Gudor Kund Botond, református esperes, Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írt első leveléből idézett, miszerint most is szilárdok és rendíthetetlenek kell maradjunk. A szilárdság nem jelent mást, mint fogadalmaink, ígéreteink megtartását. Sajnos sokszor mondjuk ki, hogy „ígérem és akarom” de könnyedén elfelejtjük e két szót s nagyon sok döntés, változás áll e két kis szó betartása mögött. Az esperes úr szerint „aki nem vállalja ígéreteit, eltűnik a történelem színpadjáról.” S valóban úgy van, mivel a történelem során sok ígéret elveszett, s népek sorsai alakultak a fogadalommal ellentétben.
Oláh Zoltán professzor elmondta, hogy egy közösségben fontos a megbocsátás és az összefogás! Példának I. László, Szent László királyt hozta fel, aki átlépett személyes érdekein, s szorgalmazta első keresztény királyunk, István szenté avatását, annak ellenére, hogy nagyapját, Vazult, István király megvakíttatta.
Dimény József, alsófelsőszentmihályi unitárius esperes úr, hangsúlyozta, hogy nem csak beszédekre, hanem cselekedetekre van szükség, mert a cselekedetek határozzák meg életünket, jövőnket s a ránk bízott örökséget meg kell őriznünk és tovább kell adjuk.
Ezek után, Horhát Miklós, a lőrincrévei református lelkipásztor köszöntötte a jelenlévőket, s bemutatta az egyházközség rövid történetét, illetve Holányi Julianna festőművész „Szent István napok a Fehér megyei mélyszórvány-templomokban (2003-2017)” című tusrajz kiállítását.
A templom előtti téren, Dr. Lőrincz Helga a Fehér megyei RMDSZ elnöke köszöntőbeszédében, I. István királyt méltatta, s kiemelte, hogy „azt az embert ünnepeljük aki megteremtette a magyar hazát, s ezer éve ezen a környéken magyarul beszélhetünk, magyarul énekelhetünk, s ünnepelhetünk.
Száz éve, azt mondták nekünk, hogy ettől, arrafele is ugyanígy szabadon ünnepelhetünk. Azt ígérték nekünk, hogy igaz, átcsatolnak, de mi maradhatunk, olyanok lehetünk, amilyenek voltunk és most száz év elteltével azt mondják nekünk, hogy ünnepelni kell, mert ha nem, akkor nem tisztelünk. Engem úgy tanítottak, gyermekkorom óta, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni, azt kell tisztelni aki megérdemli, hogy tiszteljük és akkor kell ünnepelni, mikor okunk van rá! Nekünk ma okunk van ünnepelni, március 15-én is okunk volt ünnepelni és akárhányszor okunk lesz rá, ünnepelni fogunk, örülni fogunk annak, hogy vagyunk és ígérjük azt, hogy leszünk. Száz év távlatából azt mondhatjuk, hogy megfogyatkozva bár, de itt vagyunk és ígérjük, hogy leszünk, s tesszük azt, amit tennünk kell szeretetben, mosolyogva és együttértésben. Meg kell tanítsuk a fiatal nemzedéket arra, hogy jó itt élni, a mi feladatunk az és a mi kötelességünk, hogy élhetővé, széppé és lakhatóvá tegyük Erdélyt.”
Dr. Demény Piroska, professzor asszony, a Fehér megyei RMDSZ nevében mondott ünnepi beszédében, elmondta, hogy: „e nap, az államalapítóról és a nemzetről szól, s mindarról ami összeköt minket. A lehetőségek kapuja, csak azok előtt nyílik meg, akik előrelátó tervekkel, bátor és okos tettekkel módot látnak hozzá, álmaik valóráváltásához. Szent Istvánt, és akkor élő magyarokat is az tette naggyá, hogy élni tudtak a lehetőséggel, az államalapítás lehetősége más népek számára is adott volt, s akik nem éltek vele, azokat jórészt szétmorzsolta a történelem. Nem kis büszkeség, hogy mi magyarok az államalkotó nemzetek közé tartozunk.(...) Szent Istvánt nem a hadjáratai, nem a csatákban aratott győzelmei tették naggyá, hanem az alkotó tevékenysége, a közigazgatást szervező munkája, teremtő gondoskodása. Ha az ő példáját követjük, idővel elmondhatjuk majd, hogy olyan városban, olyan megyében, olyan településen élünk, ahol csak másképp gondolkodó emberek vannak, ahol közös sorsú párbeszéd eredménye, ahol gáncsoskodás helyett, valódi építés és fejlesztés zajlik, ahol civilnek és pártpolitikusnak egyaránt megvan a becsülete és arról folytatnak eszmecserét, hogy mit és hogyan lehetnek jobban tenni. Teremtsünk békés és szélsőségmentes közéletet, hiszem és bízom benne, hogy egy valódi közösség ezer év távolságából is képes meghallani és meghallgatni Szent István üzenetét!” Az ünnepi beszédek után a helybeli fiatalok szavalatai következtek, majd a rendezők egy kis szeretetvendégségre hívták meg az ünneplő közösséget.
Remélhetőleg, a mai ünnep üzenetét mindenki meghallja nemcsak a szórványban, hanem a Kárpát-medencében s az elkövetkező években, nemcsak beszédeket, ígéreteket fogunk hallani, hanem közösségépítő cselekedetek szemtanúi is lehetünk, hogy egy évszázad múlva is a nemzeti ünnepek alkalmával a magyarság nagyszámban együtt ünnepelhessen.
Érsek Attila / Erdély.ma