"Megjelent a Gyulafehérvári Gróf Mailáth Gusztáv Károly Római Katolikus Líceumi Szeminárium Évkönyve - Gyulafehérvár, az erdélyi püspök székhelye. Szerkesztette Baróti László-Sándor, az intézmény igazgatója, készült az Apáczai Közalapítvány támogatásával. Az évkönyvben dr. Kovács András Gyulafehérvárról, az erdélyi püspök középkori székhelyéről, valamint a gyulafehérvári Szent Mihály Székesegyház történetéről értekezett, Balla Imre a Szent István király alapította erdélyi püspökség történetét, Geréd Vilmos a székesegyház orgonáinak, Horváth László a helybeli teológiai intézet, Sípos Ibolya és Vass Csongor a Batthyaneum könyvtár történetét tárta az olvasó elé. Baróti László-Sándor Szent Istvánról, az egyház- és államalapításról, Márton Áronról, az apostolról, iskolapolitikájáról és nevelési törekvéseiről, a Római Katolikus Kántoriskola történetéről (1953-1990), a szeminárium közelmúltjáról (1990-2000) írott tanulmányai gazdagítják az évkönyvet. Csala Rita a Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltárba adott betekintést, Gudor Botond Bod Péter életét és munkásságát méltatta, Dimén Levente a Torockói-hegység geológiai rezervátumát ismertette. Az iskolában jelenleg működik fúvószenekar, kamarazene együttes, van Dsida Jenő Önképzőkör, melynek keretében a Szikra című iskolai lapot szerkesztik. Testvériskolai kapcsolatot ápolnak a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiummal és a székesfehérvári ciszterci gimnáziummal. /Győrfi Dénes: Becses kiadvány a Bethlen-könyvtárban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 28./"

Elődeink hagyatékának nyomában
Bútor- és üvegfestés, faragás, batikolás és ékszerkészítés mellett a hagyomány megőrzése és a magyarságtudat erősítése is célja volt az Elődeink hagyatékának nyomában címmel meghirdetett programnak.
A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. által meghirdetett pályázaton a Pro Terra Alapítvány sikeresen pályázott, így több mint harminc gyergyószentmiklósi 14-18 év közötti fiatal is részt vett a programban, alkotásaik elektronikus formában tekinthetők meg.
„Az Elődeink hagyatékának nyomában című programban ötnapos táborra pályáztunk, hogy a fiatalok minél jobban megismerjék a magyar kultúrát, a székely motívumok világát" – tájékoztatott Szőcs Zsuzsa, a Pro Terra Alapítvány vezetője, majd beszélt a Zetelakán sorra került táborról.
„A résztvevők maguk döntöttek, hogy milyen kézművességi formát választanak, volt, aki a rendelkezésre állók közül minden tevékenységbe belekóstolt (üvegfestés, faragás, batikolás, bútorfestés és ékszerkészítés), de olyan is, aki csak a bútorfestés mellett döntött, és több tárgyat is kifestett. Zetelakán Dimén Levente földrajz szakos tanár vezetett körbe a székely kapuk birodalmában, mesélt a népi szokásokról, hiedelmekről is, majd ellátogattunk Szabó Gábor asztalos mesterhez, aki a faragás rejtélyeit mutatta be a fiataloknak. Hazaérve közel egy héten át zajlott az alkotás, azokból a motívumokból és tudásból kiindulva, amit a táborban figyelhettek meg a fiatalok" – mesélte Szőcs Zsuzsa. Hozzáfűzte: ez a második olyan nagyobb programjuk volt, melyen a hagyományőrzés, a magyar identitástudat kialakítása, illetve őrzése irányába nyitottak.
A program befejeztével a táborban készült alkotásokat elektronikus formában „állítják” ki a http://www.facebook.com/proterrart oldalon, a hét végén már megtekinthetők lesznek.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro,

Interjú – Magyar professzor a gyulafehérvári román egyetemen
Egy életpálya a párhuzamos társadalomban
Dimén Levente professzor 2016-ban nyerte el a legmagasabb státust a Gyulafehérvári 1918 December 1. Egyetemen, ahol ma környezet-mérnöki, közgazdasági, történelem, bölcsészet, jogtudomány és szociológia valamint ortodox teológia fakultások működnek. Érdekes és tanulságos a professzor életpályája, amelynek a bemutatása az interjú célja. Miközben a kérdéseken gondolkodtam, akaratlanul is a hajdani fejedelmi város iskolatörténetének epizódjai jutottak eszembe.
Bethlen Gábor a „gyulafehérvári akadémia” alapításakor, 1622-ben, ismert nyugati professzorokat hívott meg. Az alapítás egy középfokú református iskolában történt, amelynek messzi időkbe nyúló elődjében, a káptalani iskolában még a hitújítás előtt külföldet járt magas képzettségű kanonok-lektorok tanítottak. Az „alapítás” után nemsokára megérkezett Apáczai Csere János, aki éppen hollandiai tanulmányairól tért vissza, és itthon – akkor rendhagyó módon, hazahozott enciklopédiájából – magyarul művelte, tanította az „akadémia” diákjait.
A történelem kerekei azonban forgandóak. 1990-ben (a „nagy közeledés” időszakában), friss RMDSZ vezetőként megkeresett egy román értelmiségi fiatalember, hogy egyetemet szeretnének alapítani Gyulafehérvárott, és nem akarnánk-e csatlakozni magyar tagozatként. Végül nemet mondtunk, mert felmértük, hogy a megyében élő 20-25 ezer magyar nem lenne sikeres háttér egy egyetemi magyar tagozat létrehozásához, különösen Kolozsvár árnyékában. Aztán tíz évig mégis létesült tanítóképző főiskola Nagyenyeden, a fejedelmi utódiskolában, amely a Babeş– Bolyai Tudományegyetem (BBTE) fiókintézeteként működött. Gyulafehérváron pedig működik a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia fakultása, természetesen magyar nyelven, magyar professzorokkal.
– Melyek az életút állomásai?
– Gyulafehérváron születtem 1972. december 16-án egyszerű, nem értelmiségi szülők második gyermekeként. Az általános iskolát Gyulafehérváron végeztem a magyar tagozaton, majd a líceumot a román tannyelvű Horea, Cloşca és Crişan líceumban 10. osztályig, ahonnan objektív okok miatt a 4-es számú ipari líceumba felvételiztem a 11. osztályba, ahol román nyelven érettségiztem. A vizsga után elvégeztem egy kétéves posztliceális iskolát pénzügy és könyvvitel szakon, majd egy kilenc hónapig tartó gyakorlat után rájöttem, hogy a könyvelést nem nekem találták ki. Ekkor felvételiztem Kolozsvárra a BBTE Földrajz Karán működő környezetkutatás szakra, ahol diplomáztam, majd később doktoráltam.
– Miért a földrajztudományra esett a választásod?
– Korán jelentkeztek a nonkonformizmus jelei, minekután próbáltam olyan tevékenységeket folytatni, amelyek nem tömeges jellegűek. Így alakult, hogy 9-es koromban már a gyulafehérvári barlangász-klub aktív tagja lettem, szüleim nem kis bosszúságára. Itt kerültem kapcsolatba a geomorfológiai jelenségekkel. Az iskolai oktatást kiegészítő, az aktív tanulást segítő tevékenység rengeteg információt, érdekességet kínált, és elsősorban a földrajz tanulását fejlesztette, hiszen a barlangok kialakulására és a karsztterületek működésére helyezte a hangsúlyt. Ezek után következtek az összetettebb feladatok, barlangfeltárások, barlangi térképészet.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

17. Földmérő Találkozó
Útbaigazítás a magyar királyi öl és háromdimenziós nyomtatók világában
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság idén 17. alkalommal szervezte meg a magyar földmérő találkozót, erdélyi és magyarországi szakemberek részvételével. A konferencia vándor jellegének köszönhetően ezúttal Hunyad megyével ismerkedhettek a résztvevők, egész napos kirándulást szánva a vidék természeti és kulturális értékeinek megismerésére. A találkozó gerincét azonban a szintén egész napos előadássorozat képezte, melyre a Hunyad megyei Tanfelügyelőség székházában került sor. Az előadások szünetében beszélgettünk dr. Ferenc Józseffel, az EMT földmérési szakosztályának vezetőjével, a konferencia elnökével. Az első kérdés a közel száz résztvevőre vonatkozott: kik és honnan érkeztek az idei szakmai találkozóra?
– Erdélynek számos vidékéről ( Székelyföld, Közép-Erdély, Partium, Bánság) érkeztek magyar földmérők, megyei földhivatalok alkalmazottai. Magyarországot az állami szakhatóság legmagasabb szintjén képviselik a konferencián és rangos felsőoktatási intézmények, nagy szakmai vállalkozások küldöttei is eljöttek.
– Az erdélyiek sorából gondolom nem véletlenül maradt ki Dél-Erdély említése?
– Nem, sajnos ezzel a vidékkel nem sikerült szoros kapcsolatot kialakítani. Az 1989 előtti politika az emberek elszigetelésére irányult, és ez hangsúlyosabban vonatkozott a magyar emberekre. Így mi, magyar földmérők sem tudtunk egymásról. ’89 után 2-3 évbe telt, míg sikerült kialakítani egy kapcsolatrendszert a szakmán belül. Itt, Dél-Erdélyben Gyulafehérváron, a December 1 Egyetem keretében működik földmérő kar, és itt oktat Dimén Levente, aki néhány évig megtisztelt jelenlétével, de intézményesített kapcsolat nem alakult ki. Feltételezem, hogy e vidéken nagyon kevés a magyar földmérő és a szórványhelyzetből adódóan még mindig egyfajta elszigetelődés jellemző.
– Létezik-e magyar földmérőképzés Romániában?
– Nem létezik. Annak ellenére, hogy a 89-es változás után a földmérő felsőoktatási intézmények gomba módra szaporodtak, és nagyon sok egyetemi központban alakítottak ki földmérő kart. Magyar nyelvű szakoktatás azonban nem működik. Ehhez megfelelő oktatói gárdára volna szükség, amit nem lehet máról-holnapra előállítani. Tudtommal a Sapientia Tudományegyetem keretében van egy kertészeti kar, ahol bizonyos szinten topográfiát is tanítanak. Sajnos ezzel a karral sem sikerült konkrétabb együttműködést kialakítani, de tudunk róluk, és a magyarországi kapcsolatainkból adódó szakmai háttérrel, folyóiratokkal, tudásbázissal szívesen állunk rendelkezésére, nem csak a magyar, de a többségi felsőoktatási szakképzésnek is.
– Melyek a földmérő szakma mai nagy kihívásai?
– Ez eléggé komplex kérdés. A földmérés az emberiség történetével együtt alakult, hiszen az ember a legrégibb időktől kezdve tudni akarta hol van, merre kell mennie, milyen irányba, mekkora a terület stb., és ezekre a kérdésekre a választ a földmérés adta meg. A geometria kifejezés, ami szó szerint a föld mérését jelent az ókorból származik. És e szakma a történelem során mindig a társadalom által megfogalmazott igényeket volt hivatott kielégíteni. Ez ma sincs másképp. A román társadalomban földmérés szempontjából égető probléma a földtulajdon visszaállítása által előidézett kaotikus helyzet valamiféle nyilvántartásba rendszerezése. Ez lenne a kataszter, melynek előállítása a román szakhatóságnak feladata. Az 1990-es évektől kezdődően hihetetlen mennyiségű pénzt fektettek ebbe, de az eredmény messze elmaradt. A naprakész kataszter hiánya óriási bonyodalmakat okoz. A föltulajdon problémájának rendezése fontos európai követelmény. És Románia nagyon sok pénzt veszített el amiatt, hogy nem tisztázódnak a földhöz kapcsolódó tulajdonviszonyok. Az észak-erdélyi autópálya építéséről már bő évtizede beszélünk, de eddig 56 km épült meg belőle, mert a kivitelezést vállaló Bechtel cég nem hajlandó építkezni, míg nem tisztázódik a pálya nyomvonalán lévő telkek tulajdonviszonya. És ez a mai napig sem tisztázódott. Ez lenne a szakma egyik nagy problémája. A másik, hogy napjainkban mind a műszaki, technológiai, informatikai fejlődés, mind pedig a helyhez kötődő információk mennyisége exponenciálisan növekszik, ám az új technológiák által megkövetelt szakmai tudás messze lemarad. Ebből adódóan, ha egyik-másik földmérő megpróbál lépést tartani a korral, és igyekszik alkalmazni az új lehetőségeket, a potenciális felhasználó teljes értetlenségébe ütközik. Olyan ez mintha egy analfabéta kezébe könyvet adnánk. Hiába van benne a sok információ, ha az illető képtelen megérteni, felhasználni. Lehet, hogy durva hasonlat, de valós.
– A mostani konferencia mennyiben segít a technológiai fejlettség és a hazai tudásszint közti szakadék felszámolásában?
– Mivel szakmai társaságunk nem egy állami intézményrendszer része, ahol döntéshozatali, illetve végrehajtási jogosultságunk lenne, sajnos az említett szakadék betömítésén sem sokat tudunk lendíteni. A mi célunk azonban, hogy az erdélyi magyar földmérők legalább megismerjék az informatika, az űrkutatás stb. által kínált új szakmai lehetőségeket, hiszen valamennyien földmérési munkát végző szakemberek, akik ebből keresik a kenyerüket, nem sok idejük jut a mindennapokban a szakmai újdonságok követésére. Romániában létezik ugyan egy szakmai szervezet, de folyóirat nincs, azaz Caragialét idézve: van, de teljes mértékben hiányzik. Az egyetemi tankönyvek is az elmúlt idők zenéjét játsszák. Tehát nekünk már az is nagy elégtétel, ha egy ilyen konferencián a földmérők találkoznak a szakmai újdonságokkal, és lehetőségeikhez mérten megpróbálják ezeket alkalmazni. Meg kell jegyeznem azonban, hogy a földmérés terén az újdonságok alkalmazása nem olcsó mulatság. Egy 30x40 cm-es, alig 2 kg-os mérőműszer egy jobb autó árát teszi ki, és még további összetevőként ott van a programrendszer, a megfelelő tudásbázis elsajátítása. Egyre hangsúlyosabban van jelen a long life leraning (életfogytiglani tanulás) modellje is, hiszen ha valaki nem tart lépést (legalább a hatóságok által elfogadott ütemben) a technológiák fejlődésével, valósággal leradírozzák a pályáról.
– Kik az idei konferencia előadói, és milyen témákban hoztak újdonságokat?
– Idén 11 előadás szerepel a programunkban – öt magyarországi és hat erdélyi szakember értekezése. Az érintett témák szorosan kapcsolódnak a konferencia idei tematikájához, mely a rendelkezésre álló technológiák alkalmazása és a várható eredmények kérdéskörben tárgyalja a szakma problémáit. Az első előadás például a térinformatikai rendszerek GIS-szabványosításáról szólt. Régebben a földmérést mindenki úgy végezte, ahogy jónak látta, értek ezalatt, minden országot, vidéket, szakembert. Aztán rájöttek, hogy ezt valamilyen szinte egységesíteni kell. A térinformatikai rendszer szakmánkban egy viszonylag új megközelítést hoz, és arra ad lehetőséget, hogy ha egyszer valami helyhez kötődő információt gyűjtöttünk, az lehetőleg minden ehhez kapcsolódó igényt ki tudjon elégíteni. Ennek elsősorban kataszteri szempontból lehetne nagy hasznát venni. Az erre vonatkozó új európai normarendszer (ami amúgy elég bonyolult) ismertetésével foglalkozott az első előadás. Érdekes témaként került elő a magyar királyi öl problematikája és konkrét jelenkori meghatározása. A műemlék épületek fellelhető dokumentációjának műépítészeti, régészeti értékesítése során ugyanis tisztázni kell a hajdani mértékegységek (jelen esetben a királyi öl) mai mértékrendszerhez viszonyított értékét. Továbbá több előadás is foglalkozik a három-, illetve négydimenziós ábrázolások lehetőségeivel. Évszázadokig ugyanis a kétdimenziós térábrázoláshoz szoktunk (térképek, rajzok, stb.). Ma már a három dimenzió kezelésére is lehetőség nyílik, sőt ha az időt is hozzáadjuk, egyből eljutunk az euklideszi értelemben vett térhez, azaz a három dimenzió és az idő egységes kezeléséhez. Konkrétan arról van szó, hogy valamilyen helyzet egy bizonyos időpontra jellemző. Ugyanarra a valós világ választott összetevőjére egy másik időpontban más jellemző. A mai technológia lehetővé teszi ennek a változásnak a megjelenítését is. Van előadás, mely ezt a problémát feszegeti.
Évszádokig a termékek a valós világ rendszerében jöttek létre. Most az informatika fejlődésével lehetővé vált, hogy a valós világot a virtuális térben ábrázoljuk, a számítógépen létrehozott nagypontosságú térmodelleket pedig bizonyos korlátok közt a modellezett világgal egyenrangú információforrásként kezelhetjük. Ehhez megfelelő szaktudás, illetve infrastruktúra szükséges, de ezek megléte mellett a földmérés lényegesen kevesebb költséggel jár, hiszen nem kell már terepre menni. Sőt manapság, arra is lehetőség van, hogy a virtuális világban megalkotott térmodellt háromdimenziós nyomtatók segítségével visszaültessük a valós világba. Sokak szerint ez új ipari forradalmat idéz elő. Az eddigi feldolgozás ugyanis szubsztraktív volt, azaz megvolt a nyersanyag, és abból eltávolítottuk, ami nem kellett (lefaragtuk, kivontuk, kiolvasztottuk stb.). A 3D-s nyomtató additív megoldást alkalmaz. Annyit ad hozzá, amennyi kell. Megvan a virtuális térben a modell, és ezt anyagi megvalósítássá képezi le. Ma már házak épülnek háromdimenziós nyomtatókkal. Ezek mind olyan lehetőségek, melyek már léteznek, és általános alkalmazásuk rohamléptekkel közeledik. Erről hallhatunk az előadások során.
Végül a hogyan tovább kérdése is felvetődik a konferencián, hiszen mindezen technológiai, informatikai lehetőségek ismeretében meg kell találnunk az utat az előrelépéshez. A hazai állami struktúrák, illetve az ezekben dolgozók tudásszintje nagyon lemaradt, és a szakmai utasítások 30-40-50 évvel ezelőtti szinten állnak össze. A társadalom viszont sürgeti a fejlődést. Most ha egy földmérő szakember igyekszik önerőből lépéseket tenni az új technológiák alkalmazása irányába, ami mellesleg jókora befektetéssel jár, ám az így születő termékre nincs befogadó készség, akkor az igyekezet veszteséget hoz. Úgy gondoljuk ez az állapot nem tartható hosszútávon. És meggyőződésem, hogy ehhez talán az ilyen jellegű konferenciák is hozzájárulnak.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)