Három Nagykároly környéki községben /Csanáloson, Mezőfényen és Mezőpetriben/ vendégszerepelt a napokban a szatmárnémeti Harag György Társulat, mindháromban telt ház előtt. Lőrincz Ágnes, a társulat igazgatója szerint a meleg fogadtatás, a hosszas ünneplés újabb jelzés számukra, hogy mennyire fontos a vidék a színháznak. Nagykárolyban már két bérletes előadásuk is van minden bemutatóra, Tasnádon és Nagybányán pedig egy-egy. Biztosra vehető, hogy Csanálosra, Fényre és Petribe is elviszik a mostani évad sikerdarabját, a Szomory Dezső Györgyike, drága gyermek című előadást. A színházbusz nagyon rozoga, jó lenne egy új busz. Az egész színház korszerűsítésre szorul. Még Medgyessy Péter megígérte szatmári látogatásakor (jó két éve), hogy a magyar kormány besegít. Nemrég az új magyar miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc ugyancsak biztató választ adott a színházzal kapcsolatban. /Sike Lajos: Vidék felé (is) fordul a Harag György Társulat. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 24./

Születésnapi köszöntő helyett*
Alig fél hónap választotta el attól, hogy betöltse nyolcvanadik évét. Milyen örömmel és mennyire könnyebben írtam volna felköszöntőt, mint ezt a nehéz szívvel és lélekkel megfogalmazható nekrológot. Kántor Lajos elhunytával az egységes magyar irodalom kiemelkedő személyiségét, a Korunk folyóirat kiváló főszerkesztőjét, több mint hetven könyv szerzőjét, vagy szerkesztőjét, a Kolozsvár Társaság elnökét, ismert közéleti személyiséget és bátran mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság megkerülhetetlen véleményformálóját gyászoljuk. Jómagam a barátomat is siratom. Olyan barátot, amilyenből a hosszú élet során talán egy vagy kettő adódik.
Amikor a világégés kellős közepén, 1943 szeptemberében, a Református Kollégium Király utcába kihelyezett elemijében, Szentgyörgyi Piroska tanító néni első osztályában egy padsorba kerültem a kerekarcú, mosolygós, az r-betűt kissé arisztokratikusan ejtő fiúcskával, egyikünk sem gondolhatta, hogy mennyire összefonódik majd a sorsunk a következő csaknem 75 évben.
Iskolánk, amely az egyházi tanintézetek államosítása után 2. számú Magyar Fiúlíceum lett, bár sokat tettek minőségének csökkentése „érdekében”, olyannyira megőrizte demokratikus szellemiségét és a szabadság szeretetére való nevelés tradícióját, hogy a legsötétebb sztálini időkben, 1953-ban, tanulói sorából kerültek ki azok a ma már jól ismert IKESZ (Ifjú Kommunistaellenes Szervezet) súlyos börtönévekre ítélt tizenöt-tizenhat éves „bűnözői”, akikből az évek során olyan jól ismert közéleti személyiség váltak, mint Bodor Ádám, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Asztalos Lajos vagy, a kevésbé ismertek közül, Csoma Zoltán (Botond édesapja) és Dezső György.
Az 1954-es érettségi vizsgánkig a mi két párhuzamos osztályunkba is olyan kiválóságok kerültek, mint a zenetudós László Ferenc, Lászlóffy Aladár, a válogatott kosárlabdázó Vizi Imre, vagy a több mint kétszázszoros válogatott olimpikon vízipólós Szabó Sándor. Lehet, hogy e két utóbbinak köszönhető az, amit talán kevesen tudnak, hogy Lajos középiskolás korában sportújságíró álmokat dédelgetett. Mindezt csak azért sorolom fel, mert ebben a kétségtelen elit diákcsapatban az eminens, az elsők között is a legelső végig Kántor Lajos volt. Tizenegy éven keresztül neki más érdemjegye, mint a legjobb soha nem volt. Jó emlékű osztályfőnökünk, a Torockóról elszármazott Páll András minket mindig csak úgy emlegetett, mint a „Kántor-osztály”.
Már a középiskolában sok mindent együtt vagy párhuzamosan tettünk, ami még nem jelentett közelebbi barátságot. Egyszerre konfirmáltunk osztálytársunk édesapjánál, László Dezsőnél, együtt jártunk hegedűórákra Kouba Paula nénihez, Kolozsvár annak idején ismert hegedűtanárnőjéhez, majd együtt is érettségiztünk. Habár külön fakultásra jártunk, az egykori Bolyai Egyetemen az úgymond társadalmi munkák során is összefutottunk. Az 1956-ban frissen megalakult Diákszövetségben ő valamilyen felső vezető, én a kémia kar sportfelelőse voltam. Lényegesen szorosabb lett kapcsolatunk 1989 után. Bábáskodtunk az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének létrehozásában. Ő, mint a szervezet elnöke, én, mint a Nemzeti Megmentési Front (FSN) városi alelnöke. Nemsokára engem választottak meg érdekvédelmi szervezetünk megyei elnökének. Ő akkor már az RMDSZ központi vezetőségében tevékenykedett, és a Korunk főszerkesztője volt. Én nem őt, hanem Balázs Sándort váltottam a megyei elnöki tisztségben. A rendezvényeken gyakran összefutottunk, még akkor is, amikor én, mint szenátor Bukarestbe kerültem. Enyhe szakmai féltékenységgel vettem tudomásul, hogy neki majdnem mindig a többségnél is nagyságrenddel komolyabb befolyása volt a Domokos Géza, majd a Markó Béla vezette szervezetünk politikai orientációjának kialakításában.
Minden osztálytársi és politikai együttműködés mellett, ami úgy istenigazából összehozott bennünket, az a tenisz volt. Sűrű életünkben ez remek kikapcsolódást jelentett. Legalább öt könyvében előszeretettel emlegeti teniszpályafutásunkat, de azért ne gondolja senki, hogy nagyon tudtunk játszani. A legigazibb amatőr szinten űztük ezt a szép, de kimondottan nehéz sportot. Amikor én bekapcsolódtam, Lajosnak már voltak partnerei: Senkálszky Bandi bácsi, Tompa Gábor és Polonyi doktor. Kettőnk tudására jellemző, hogy a nálunk majd harminc évvel idősebb színészóriást is csak nagyon ritkán tudtuk legyőzni. Igaz, nem is nagyon akartuk, mert Bandi bácsi elvárta, hogy a labdát a tenyeres oldalára üssük, lehetőleg nem túl erősen. Nyolcvanévesen is nagyon kellemes partner volt. Tompa Gabit nem említem, mert ő egy osztállyal magasabbra volt besorolva, akárcsak Polonyi doktor.
Az akkori rendszeres találkozások elmélyítették a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ezredforduló idején már jócskán elrúgtuk a hatvanat, a heti kétszeri játékra mindig tudtunk időt szakítani. Eleinte két óra tenisz, utána úszás, majd szigorúan csak a kiizzadt folyadék pótlására sörözés és közben a nagy beszélgetések. Ami a kultúra, a politika és a sport napirendjén volt, az nálunk is terítékre került. Annak ellenére, hogy majdnem minden téren hasonló volt az értékítéletünk, elég sokat vitatkoztunk.
Nagyon fájdalmas most nosztalgiázni. Ahogy teltek az évek, úgy adtuk mind lejjebb és lejjebb. Először rátértünk a csak egy-egy óra teniszre, majd hetente csak egyszer, aztán ezt is kihagytuk. Még maradt egy ideig az úszás, végül már csak a sörözés és a duma.
Barátságunkban új fejezetet jelentett a Kolozsvár Társaság. Érdekes, a Korunkhoz a hetvenes évek vége felé nem ő hívott, hanem Veress Zoltán. Tibori Szabó Zoltánnal és az ifjú Szabó T. Attilával együtt, úgymond a tudományos rovat megerősítése végett. A rovat vezetését később Kiss János vette át, de munkatársaknak továbbra is megmaradtunk. A fel nem adható város társaságához viszont már Kántor Lajos hívott. Szívesen jöttem. Ekkor már ő is kért tőlem kéziratokat, de inkább csak a politikára hajazó publicisztika műfajából. A társaságnál a csapatépítő szervezőt is felfedezhettem benne. Olyan jó munkakapcsolatot tudott megteremteni, hogy négy-öt év alatt a rendezvényekben nagyon gazdag Kolozsváron is sikerült igen magas színvonalú előadásokat tartani a rendszerint nagyobb létszámban megjelenő hallgatóságnak.
Itthon maradt vezető magyar értelmiségijeink talán egyik legnagyobbika volt Kántor Lajos. Nehéz leírni, hogy volt. Még nehezebb lesz őt pótolni. Két fiának, unokáinak és hozzátartozóinak biztos, hogy lehetetlen. És nekem?
Laji! Nem szép tőled, hogy csak úgy, hipp-hopp elmentél. Itt hagytad a barátodat, ebben az amúgy is barátságtalan világban. Persze, te már túl vagy a döntő játszma nehezén. Előny nálad! Bérelj ki ott fenn egy teniszpályát, majd jövök egyenlíteni. Nagyon félek, hogy inkább előbb, mint utóbb.
* Kántor Lajos ma lett volna 80 éves.
Buchwald Péter / Szabadság (Kolozsvár)