A tovaillanó élmény képei a Minerva-házban
Kováts Ildikó művészpedagógus gyűjteményes kiállítását nyitották meg kedden délután Kolozsváron, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, tájfestészet, társadalomkritika, ugyanakkor történelmi témák pasztell- és akrilvilágát ötvözve. – A művész a megfoghatatlant igyekszik megragadni, a gyorsan szertefoszló és tovaillanó élményt, a megismételhetetlen csodát. Pasztellben és akrilban egyaránt. Segít neki ebben az igyekezetében jó kompozíciós érzéke és pompás színkezelése, amelyekkel többnyire a drámát, annak feszültségét is sikerül belopnia a képeibe – méltatta a festő munkásságát nyitóbeszédében Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Művelődési Egyesület elnöke.
A mostani kiállítás az összegzés erejével hat a nézőre, pedig a művész mindössze két technikával készített alkotásai közül hozta el azokat, amelyeket sok száz más munkája közül kiválasztott – állapította meg Tibori. Mint mondta, Kovács Ildikó pasztelljeivel már a Minerva-házban korábban rendezett tárlatán is találkozhattunk; a mostani 28 pasztellt szemügyre véve pedig ismét megtapasztalhatjuk, hogy uralja a technikát, amelynek segítségével a felületeiből gyönyörű hatásokat képes kicsikarni. – A második technika, az akril viszont valamennyire az olajhoz hasonló, csakhogy vizes alapú, meglehetősen gyorsan száradó festékanyag. Közel áll a vízfestékhez meg az olajhoz is, és mindkettőre emlékeztető hatások elérését teszi lehetővé. Talán mégis az olajhoz áll közelebb, és a művész éppen ezt használja ki akrilmunkáiban, amelyek frissessége a pasztellekével vetekszik – hangsúlyozta a méltató.
Véleménye szerint remek alkalom ez a kiállítás arra is, hogy Kováts Ildikó érzékeltesse az érintetlen természeti szépségek és a történelmi témák iránti vonzalmát. – A táj, kétségtelenül, minden évszakban vonzza a művészt, aki szemmel láthatóan örömét leli a buja növényzetek, a csillogó vagy párás víztükrök, s a bármilyen mostoha körülmények között megkapaszkodó élet megörökítésében. A történelmi témák által ihletett munkái másfajta üzenetek hordozóivá válnak. Ezek a helytállásról, a sorsszerűségről, a fátum fájdalmas elkerülhetetlenségéről szólnak, és ennek a célnak rendelődnek alá a kompozíciós és a színkezelési szempontok is. Bizánci hercegnője, erdélyi fejedelme ebben a szellemben készült; a politikus azonban ettől merőben eltérő üzenet hordozója, amelynek kisilabizálását, nem annyira nehéz megfejtését a közönségre bízom – jegyezte meg a Minerva elnöke.
Szabó Zsolt, aki éveken át figyelemmel kísérte a művész tevékenységét, a megnyitón arra utalt, hogy egyfajta útkeresés figyelhető meg a munkákon. – A festményekre jellemző a csíki tájképfestészet színkezelése. Hangulatában, színvilágában a görögországi kép teljesen más, és ez a művész alkalmazkodókészségét bizonyítja. Hozzá tud adni saját magából is ahhoz a tájhoz, amit megörökít – jellemezte Szabó Zsolt. Reményét fejezte ki, hogy „a hetvenkedő a nyolcvanba áthajolva” is tovább dolgozik, majd a kilencvenedik születésnapját is együtt ünnepelhetjük egy kiállítás keretében.
Kováts Ildikó az útkeresés kapcsán elárulta: az irányt mindig a téma szabja meg. – Míg a pasztellek helyszíni tájábrázolások, az akrilfestmények gondolkodásra késztetnek, határozott véleményt fogalmaznak meg – beszélt a képekről a művész. Mint kiderült, a tájképek nyírfürdői, torockói, Duna-deltai és bajoroszági tájakat örökítenek meg, az akrilképeken pedig utazásainak élményei tükröződnek. A Krím félszigeti utazás élete egyik legfantasztikusabb impressziói közé tartozik, ott éreztem azt, hogy elődei nyomdokaiban jár.
Dézsi Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Ars Hungarica Borsos Miklósra hangolva
A 110 éve született Borsos Miklós szobrászművész életére és munkásságára összpontosított a nagyszebeni Ars Hungarica magyar kulturális fesztivál első három napja. Nagyszeben híres szülöttének emléke előtt tisztelegtek mindazok, akik részt vettek az életművének egy kis szeletét bemutató kiállításon, a gyergyószárhegyi Borsos Miklós Alkotótábor munkáiból nyílt tárlaton, a Nagyszebenhez kötődő önéletrajzi írása román és angol nyelvű fordításának bemutatóján, valamint a budapesti és gyergyócsomafalvi Borsos Miklós partnerszervezetek részvételével szervezett konferencián.
Csütörtök délután Borsos Miklós 110 év című tárlattal kezdődött a hatnapos rendezvénysorozat. A Tanácstorony első szintjének kiállítóterének falára felkerült néhány Borsos Miklós illusztrációiból, és a szobrait megörökítő fényképekből. „Nagy öröm számunkra, hogy a fesztivált ismét Borsos-tárlattal nyithatjuk akárcsak tizenegy éve az első Ars Hungarica alkalmából. Mindannyian tudjuk, hogy értéket teremteni hatalmas feladat, és a partnerszervezetekkel közösen azon dolgozunk, hogy az értékteremtő művész munkásságát minél szélesebb körben megismertessük” – mondta a tárlatmegnyitón Serfőző Levente a HÍD Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke. Bartunek Katalin a budapesti alapítvány művészeti vezetője, a kiállítás kurátora elmondta: Borsos Miklós művészete olyan kultúrából nőtt ki, amely Szebenre jellemző. Hozzátette: nem volt könnyű kiválogatni a hatalmas életműből a kiállítás anyagát, de mivel Borsos Miklós szobrászművészete meghatározó, ugyanakkor grafikusként is kiteljesedett, munkásságának ezt a két szeletét villantja fel a tárlat. Szávosz Katalin képzőmű- vész szintén Borsos Miklós munkásságának műfaji sokszínűségére mutatott rá. „Minden műfajban kiválót alkotott: festészetben, szobrászatban, éremművészetben, grafikában. Emellett kiváló előadó, író ember volt, és zenével is foglalkozott. A hatalmas tárgyi életmű hihetetlen életszeretettel és temperamentummal társult” – beszélt a mű- vész sokrétűségéről és jellemvonásairól a képzőművész.
A temesvári Csiky Gergely Színház művésze, Molnár Bence a képzőművészet világából a színházművészetébe kalauzolta nézőit.
Dézsi Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Nehéz a feladata a mai erdélyi magyar közösségépítőknek
Rendezvények a szórványban: ébren tartani a nemzeti hovatartozás
Komoly nevelési és közösségépítő szerepe kell hogy legyen egy kulturális fesztiválnak – vallja Serfőző Levente a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke, aki idén tizenegyedik alkalommal szervezte meg az Ars Hungarica fesztivált Nagyszebenben. A több mint egy évtized rendezvényszervezés bőven szolgál most már tapasztalattal, tanulsággal, ugyanakkor rálátással is arra, mikor és mire van szüksége a magyar közösségnek a szórványban, ahol a közösségépítés mindig nehezebb és körülményesebb feladat: nem csak az igényeknek kell megfelelni, hanem igényesnek is kell lenni egyszerre, mindezt pedig a rendszerint elégtelen anyagi források mellett kell megvalósítani. Interjúnkban Serfőző Levente mesél múltról és jövőről, arról, hogy régebb több lehetőséggel és kevesebb tapasztalattal rendelkeztek, ma pedig mindez fordítva érvényes, és milyen lehetőségeket meg korlátokat eredményez az önállóság.
A nagyszebeni hatnapos Ars Hungarica rendezvénysorozat programjai Borsos Miklós szobrász, grafikusra, az idén 230 éves nagyszebeni református templomra, valamint a november 15-ei szórványnapra összpontosítottak, de persze nem maradtak el a gyermekprogramok, színházi előadások és esti koncertek. A műfaji sokszínűség és a különböző korosztályú és nemzetiségű közönség megszólítása állandó jellemzője a fesztiválnak, amely évről évre a magyar kultúra népszerűsítésének fóruma. A különféle igényeknek való megfelelés nehézségeiről, az idei fesztivál erősségeiről faggattuk Serfőző Levente főszervezőt.
– Értékelje kicsit az idei Ars Hungarica fesztivált. Melyek voltak az erősségei, melyek a gyengepontjai? Hogyan épült fel az idei műsorstruktúra?
– Tizenegy éve szervezzük az Ars Hungaricat Nagyszebenben. Volt időnk kitapasztalni, hogy milyen a helyiek kulturális igénye, melyek azok a műsorok, amelyek a leginkább felkeltik az érdeklődésüket és melyek azok, amelyekre a legszívesebben eljárnak a vegyes házasságban élő párok is. Természetesen megkérdeztük a közönségtől, hogy mit hiányolnak a kínálatból, és kiderült, hogy a színházat. Ezért az idén két előadást is meghívtunk. A program összeállításakor figyeltünk arra is, hogy minden évben sok magyar fiatal érkezik a nagyszebeni egyetemekre, vagy éppenséggel munkát keresni, de gondoltunk a vegyes házasságokból származó gyerekekre, akiknek alternatívaként kínáljuk a magyar kultúrát és azt a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljenek magyar gyerekekkel. Ez egy sokoldalú fesztivál, ami egyben az erőssége és gyengesége is, hiszen a programnak nagyon komplexnek kell lennie ahhoz, hogy az elvárások nagy részét kielégítse: az óvódás bábszínháztól a komolyzenei műfajokon keresztül, a szavalóestig, kiállításokig és a táncházig, továbbá népzene, jazz, rock vagy épp ezen műfajok vegyesen előadott koncertjéig terjed a kínálat. Ugyanakkor egy fesztivál nem szólhat csak a hatásvadászatról, hanem komoly nevelési és közösségépítő szerepet is fel kell vállalnia. Szervezőkként megfogadtuk, hogy az Ars Hungarica kulturális fesztivál is ilyen közösségépítő esemény, ezért a Kárpát-medence fiatal tehetségeinek munkásságát követjük, és ha alkalmunk, lehetőségünk van rá, akkor vendégül látjuk őket Nagyszebenben. Mert a nagyszebenieknek is találkozniuk kell a Góbé együttessel, Pély Barnával vagy Wágner Péterrel, hogy ne csak a tévében, hanem élőben is megcsodálhassák munkájukat, művészetüket. És ezektől lesz „magyarabb” Nagyszeben. Emellett figyeltünk a gyermekelőadásokra, négy műsort szerveztünk a kicsiknek idén. De nagy hangsúlyt fektetünk továbbra is a fiataloknak szóló eseményekre és az esti Atrium kávézóban, illetve Music Pubban szervezett koncertekre, amelyekre fogékonyabb a nagyközönség. Fennáll a veszélye a közhelyességnek, de meg kell említenem a gyenge pontokat is: az elégtelen anyagi források nemcsak a fesztivál szervezésére, hanem az iroda egész éves működésére is kihatnak, hiszen az eseménysorozatot egész évben szervezzük, ehhez pedig állandó alkalmazottra lenne szükség (vagy akár egy Petőfi-programos közösségszervezőre). Szerencsére ezt pótolja a 15-20 önkéntes lelkes munkája, akik hisznek az Ars Hungaricában.
– Mennyire sikerült bevonni, megszólítani idén a helyi közösséget?
– Egyik kiemelkedő rendezvényünket elsősorban a román közönségnek ajánlottuk: a Borsos Miklós Visszanéztem félutamból című könyvének nagyszebeni vonatkozású fejezeteit román (Sibiu, dragostea mea), illetve angol (Looking back halfway in life) nyelvű fordításának bemutatóját, valamint a Szülőföldjeim című életrajzi film rom​án feliratozással való levetítését. A könyvbemutatón és filmvetítésen kívül a szombat esti táncházba és bálba is ellátogattak, a vegyes házasságban élőkön kívül román és német vendégek is bekapcsolódtak a táncba. Természetesen a kiállítások megnyitóin – és minden évben legalább négy ilyen alkalmat kínálunk – szép számban jelennek meg más nemzetiségű nagyszebeniek. Az esti koncerteken az Atrium kávézó 60 férőhelyes, illetve a Music Pub 120 férőhelyes termeit fele-fele arányban tölti meg magyar és más nemzetiségű közönség. Természetes, hogy az egyetemes nyelven beszélő műfajok, mint a zene és tánc, vonzzák leginkább a nagyközönséget, bár a zárókoncert előadói, az Apnoe együttes magyar népzene átdolgozásokat játszottak, mégis nagy tapsot kaptak. Wágner Péter krétarajzai és a Borsos Miklós szobrairól készült fotók, könyvillusztrációk Nagyszeben két leglátogatottabb helyszínén tekinthetők meg november végéig: a központi Turisztikai Információs Központ galériájában és a Tanácstoronyban, így sokáig kapnak még az Ars Hungarica-ból a nagyszebeniek és a turisták. Meggyőződésem, hogy ami értékes és tiszta szívből felkínált, az átlépi a nemzetiségi határok kérdéskörét.
– Szórványközösségben mire kell nagyobb hangsúlyt fektetni?
– A fiatal nemzedékre és a nemzeti hovatartozás folyamatos ébrentartására kell jobban odafigyelnünk, ami messziről sem olyan könnyű, mint más megyékben. Meg kell erősíteni a pilléreket: a templomot, az iskolát és a kulturális eseményeket szervező intézményeket. Ne feledjük, hogy Nagyszeben a 12. század óta a magyarság déli határa, de egyre nehezebb a „megvédése”. Ez nem csak a magyar szórvány problémája: a 21. század életstílusa, az egyre kevesebb minőségi idő, kevés közösségi idő, a képernyő elől nehezen kimozdítható közönség, az asszimiláció, az igazi értékrendek felbomlása egyre hangsúlyosabb. És nagyon reméljük, hogy az Ars Hungaricával segítünk ezek elől menedéket nyújtani.
– Milyenek voltak a fellépők visszajelzései? Hogy érezték magukat Szebenben?
– A Góbé együttessel készült interjúban ez olvasható: „Nagyon jól éreztük magunkat Szebenben és a fesztiválon is. Volt alkalmunk megnézni a várost, kicsit belemenni az éjszakába, megkóstolni a helyi ételeket. Egy szó mint száz, nagyon örülünk, hogy itt lehettünk”. A David Yengibarian Trió azt nyilatkozta az erdélyi turné 11. és egyben utolsó állomásán, hogy itt, Nagyszebenben, de általában Erdélyben nagyon jó koncertezni, mert könnyebb kapcsolatot teremteni a közönséggel, az emberek ki merik mutatni az érzelmeket! És ez egy óriási dolog, amit továbbra is meg kell őrizni.
Szervezéskor odafigyelünk arra, hogy vendégeink számára is élmény legyen a fesztivál és Nagyszeben, mert ki tudja mikor, de egyszer biztos visszajönnek egyénileg, családjukkal, barátokkal vagy csoportosan. A művészek nem napszámosok, akik megkapják koncert végén a csekket és mehetnek haza, hanem megajándékoznak bennünket művészetükkel, egy darabkát hagynak itt magukból.
– Lehet-e már tudni valamit a jövő év terveiről, esetleg a tematikáról?
– Prioritás marad a minőségi színt megőrzése, esetleg növelése (de ennek több tényezője és összetevője van), új gyerekműsorok megszervezése és elismert magyar előadók, művészek meghívása városunkba.
– Hogyan látja, az elmúlt 11 évben merre fejlődött az Ars Hungarica?
– Első perctől kezdve nagyon magas volt a mérce, hiszen 2007-ben az Ars Hungarica fesztivál képviselte a magyar kultúrát Európa Kulturális Fővárosában. Persze, akkor több lehetőségünk volt, kevesebb tapasztalatunk, most pedig fordított a helyzet. De ebben a felállásban (állandó székház és fizetett alkalmazottak hiányában), és ilyen keretek közt (kevés pénzforrás politikai önállóság miatt) is a maximálisat próbáljuk kihozni a helyzetből. Most kezdett megtörni a jég, és kezd felszínre törni az elmúlt tizenegy év munkájának eredménye, de megoldatlan konfliktusok is visszatetszenek némelykor. Mindezt igyekszünk higgadtan kezelni, orvosolni, elnézést is kérünk az érintettektől, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a „gyógyír” megvásárlására.
A mai erdélyi szervezőknek, közösségépítőknek nem könnyű a feladatuk. Nagyon nehezen lehet kompromisszummentesen cselekedni Erdélyben, mert bármely irányba fordulna az ember elkötelező módon viszonyulnak a támogatók, pályáztatók, és csak üzleti szempontokra építeni az erdélyi magyar kulturális életet lehetetlen a szociálisan rendezetlen helyzetben. Ezt ki is használják, hiszen a függővé tételnek az aranykorát éljük. Ez sem nemzeti identitásunk megőrzésének, sem anyanyelvünk ápolásának, sem közösségeink helyes fejlődési irányának nem kedvez. Ennek ellenére optimista maradok, talán-talán megkongatnak valahol egy vészharangot, ameddig nem késő.
Dézsi Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

Táncházünnep: korjelenség és ami mögötte van
Mindig akadt olyan személy, aki tovább örökítette a hagyományt
A negyvenéves kolozsvári táncházmozgalom ünnepét ülték a hétvégén Kolozsváron a Bogáncs – Zurboló Egyesület szervezésében, amelyre meghívták mindazokat, akik valaha muzsikáltak, táncot tanítottak vagy szervezték, tevékenyen támogatták a „mindenkori” táncházat. A rendezvénysorozat péntek esti könyvbemutatóval indított, a 40 éves kolozsvári táncház sajtókronológiája I. (1977–1990) című kötetet mutatta be Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, Pávai István népzenekutató és Könczei Csongor, a kötet szerkesztője. Másnap aprók táncával folytatódott a program, amelyen a Rezeda zenekar muzsikált és a kolozsvári Bogáncs Néptáncegyüttes, a Morzsabogáncs és az Apróbogáncs csoportjainak oktatói vezették a táncot. Ezt követően pedig a Duna tévé évfordulós dokumentumfilmjeivel idézték fel az elmúlt évtizedek táncházas eseményeit.
A legátfogóbb képet a táncházmozgalom beindulásáról, a néptánc- és népzeneoktatás iránti igény felmerüléséről a Vallomások szóban, zenében és táncban a kolozsvári, erdélyi táncház első évtizedeiről című rendhagyó előadás nyújtotta az ünneplőknek. A Pávai István vezetésével zajló, népzenei betétekkel fűszerezett baráti hangulatú beszélgetésen a Bodzafa, az Ördögszekér, a Regősök, a Tarisznyás és az Üsztürü zenekarok, valamint régi kolozsvári táncházasok emlékeztek a kezdeti időszakra.
A korjelenségnek nevezett mozgalom beindulása nem tűnt zökkenőmentesnek képzett népzenészek és -táncosok hiányában, de ez nem gátolta a kezdeményezőket, ahogyan a helyszínekről való kilakoltatás vagy a kommunizmus áldatlan körülményei sem. A népi kultúra iránti vágy olyannyira erősnek bizonyult, hogy 1977 februárjának egyik csütörtökén a kolozsvári bábszínház klubtermében megtartották az első erdélyi táncházat. A Lajtha László gyűjtéséből autódidakta módon okult népzenészeknek, és időközben néptáncoktatói képzésben is részesült fiataloknak sikerült életben tartaniuk a táncházmozgalmat. „Elvándorlásuk” esetén is mindig akadt olyan, aki tovább örökítette a lelkesedést, a tudást.
A baráti hangulatú beszélgetés, amelyet az elhunyt népzenészekre való megemlékezéssel indítottak, nem szűkölködött a táncházmozgalom szempontjából jelentős történetekben. Pávai István bevezetőjében hangsúlyozta, megpróbálnak kicsit emlékezni a régi dolgokra, főleg azért, hogy a fiatalok megismerjék a táncházmogalom eredetét.
„Többek között a budapesti zenekadémia népzenei tanszékén is tanítok, ahol remek fiatal zenészek muzsikálnak, de közben semmit nem tudnak a táncház múltjáról. Úgy gondolják, hogy ez mindig is létezett, úgymond alanyi jogon jár. De ebből a történetből ki fog derülni, hogy ez nem egészen így van” – fogalmazott a népzenekutató.
Míg a kezdeti években egyetlen zenekar is alig állt össze, hogy a talpalávalót húzza a folyamatosan költöző táncházakban, mára Kolozsvár és térsége számos tehetséges fiatal népzenésszel büszkélkedhet, akárcsak néptáncoktatása is, amely tehetséges táncosokat tudhat magáénak. A néptánc amellett, hogy életforma számos igaz barátság forrása is, fogalmazták meg a néptáncosok a beszélgetés során, és ennél sokatmondóbb következtetéssel nem is zárhatták volna a jubileumot. Ennél kifejezőbb már csak táncuk, és az általuk megszólaltatott dallamok voltak. (Fotóriportunk a www.szabadsag.ro honlapon látható.)
Dézsi Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

„A versek már a kezdetektől tanítanak engem”
Költészet-napi beszélgetés Szabó Balázs dalszerző-énekessel
A versek mellém, és így aztán mellénk szegődtek az évek során, fontosakká váltak, mert minden zsebben elférnek, és ha csak néhány percünk van írott szót forgatni, akkor egy néhány soros vers elolvasása egy egész napra el tudja kísérni az embert – fogalmazott a János Zsigmond Unitárius Kollégium Atlantisz harangoz versmondó versenye alkalmával bandájával Kolozsvárra látogató Szabó Balázs, amikor a versekkel való kapcsolatáról faggattam. – Ezek olyan ajándékok az élettől, az íróktól, költőktől, amiket nem lehet és nem is szabad a polcon heverve hagyni – tette hozzá a dalszerző énekes, akit már gyerekkorában magával ragadott az irodalom titokzatos világa. Hogy miért érzi ezt fontosnak, hogyan próbálja meg a mindennapok részévé tenni, arról kérdeztük.
– A saját szövegű dalok mellett versfeldolgozásokkal is ki szokott egészülni a koncertprogramotok. Miért tartod fontosnak becsempészni a költészetet a saját szövegek közé? Miért ez a ragaszkodás a versekhez?
– A versek már a kezdetektől tanítanak engem. Az első zenei lépéseimnél is fontosnak tartottam a szöveget. Mikor középiskolásként megírtam az első dalfoszlányaimat, már akkor is sokszor nyúltam versekhez, mert úgy éreztem, hogy a szöveg, a vers legalább olyan messze repít, mint maga a zene. Ez az érzés azóta sem változott. Amikor néhány dalunk után fölcsendül egy-egy megzenésített vers, az mindig egy másfajta elmélyülés a színpadon is, és szeretnénk ezt a fajta mélységet, katarzist megosztani a hallgatósággal is. Néhány éve össze is állítottunk egy – a zenekar hagyományos koncertjeitől teljesen eltérő –, verses műsort, Csöndkabát címmel, amit azóta rengeteg helyre vihettünk magunkkal. A versek mellém, és így aztán mellénk szegődtek az évek során, fontosakká váltak, mert minden zsebben elférnek, és ha csak néhány percünk van írott szót forgatni, akkor egy néhány soros vers elolvasása egy egész napra el tudja kísérni az embert. Ezek olyan ajándékok az élettől, az íróktól, költőktől, amiket nem lehet és nem is szabad a polcon heverve hagyni. Azzal, hogy visszük ezeket a sorokat koncertről koncertre, remélem, valósan segíthetünk azon, hogy a versek ne csak a könyvtárakban legyenek otthon, hanem a mindennapjainkban is.
– Népzenészként, zenészként, rendezőként, bábszínészként elég sok műfajba belekóstoltál már. Mi a közös pont ebben a sokrétűségben, és hogyan tudod megtalálni az egyensúlyt az alkotómunka során?
– Szeretem, hogy néha egyik, néha másik borul rám és nem hagy belefásulni a futásomba ezen a világon. Mindegyik táplálkozik mindegyikből, mindegyik segít helyt állni. A ritmus például ugyanolyan fontos a bábszínházban, mint a zenében, vagy egy népdal ugyanúgy tud a pillanathoz szólni, mint egy éppen kortárs, modern dal – a határokat kicsit mi magunk teremtjük. Bennem ezek a határok akarva akaratlan föloldódnak az adott feladatban, nagyon hasonló érzés hangszerelni egy dalt és megalkotni egy jelenetet egy előadásban. Nem érzem, hogy van egy bábos énem és egy zenész énem, vagy hogy szét kellene választani ezeket a dolgokat, mindkettőhöz álmodozni, ábrándozni, teremteni kell, ami néha sikerül, néha nem. Szóval azt hiszem, hogy a közös pont az egész életem, és ezek a kicsit más történetek ugyanarról a tőről fakadnak.
– Hogyan képzelnél el egy irodalom és költészetmentes párhuzamos dimenziót? Mit jelentenek számodra a versek?
– Valahogy úgy, mint egy sótlan húst, vagy egy színtelen filctollat. Lehet, hogy minden működne és élne ugyanúgy, de semmi nem lenne annyira magas és mély, mint most. Azzal, hogy gondolatainkkal együtt úgymond beléphetünk egy másik ember fejébe, avagy írásaiba, azáltal útitársakká válunk, és olyan dolgokat tapasztalhatunk meg egy fotelből, vagy egy buszmegállóból, amiről álmodni sem mertünk volna. Lemondani erről a kalandról azt hiszem, elég nagy badarság lenne. Ezért is fontos számomra a vers, mert olyan dolgokat mond ki helyettem, amit mindig is tudtam, csak nem gurultak így ki a szavak, képek, pillanatok az én életemben. Vagy épp ellenkezőleg: olyan dologról mesél, ami még soha nem foglalkoztatott, vagy soha nem mertem hinni, hogy létezik.
– Melyik a kedvenc versed és miért?
– Szerencsére sok van és kevés itt a hely, hogy mind felsoroljam. Ha mindenképp ki kell emelnem közülük egyet legalább, akkor azt mondom, hogy az egyik bizonyosan Pilinszky János Apokrif című verse. Minden sora szorongatja az ember torkát, minden soráról eszembe jut még valami, ettől pedig hihetetlen távlatokat nyit, amikor olvasom. Elvisz messze a gyerekkoromba, de kikezdi a jelenemet is, örök érvényű.
– A saját dalaidnak nagyon szuggesztív a szövege, miből merítesz ihletet dalszövegíráskor?
– Mindig váratlan helyről érkezik az ihlet. Nagyon sok dalom egy konkrét vízióról szól, amit néha vagy megálmodom, vagy pusztán ábrándként látni vélek egy padon, vagy egy peronon. A hétköznapok is szoros részei ezeknek a kis történeteknek, az ember fut, hajt, szalad és néha, amikor ki tud pillantani az idő ablakán, akkor megdöbbenve látja, hogy mennyi minden mellett szalad el észrevétlen. Ezekkel a pillanatokkal aztán jó újra foglalkozni egy nyugodt éjszakán, néha dal lesz belőlük, néha csak egy naplójegyzet, vagy éppenséggel ködbe vesznek, de mindenképp foglalkoztatnak. De az is tény, ha az ember sokat olvas, az valahogy jobban rendszerezi a gondolatokat a fejében. Amikor több időm van olvasni, több jegyzet is születik a telefonomban, vagy az íróasztalomon, amiből később esetleg dal is születhet.
– Az elmúlt években sokszor játszottatok Erdélyben is. Látsz-e különbséget az itteni és a magyarországi közönség között?
– Nem érzek más energiákat a színpadon, mert itthon is és otthon is voltak már szívet melengető koncertek és pillanatok. Persze közben mindig tudja az ember, amikor Erdélyben jár, hogy mennyi minden más a hétköznapokban ott, mennyi mindenért máshogy kell küzdeni és ez nyomot hagy az emberekben. Nekem mindig különös, jó bizsergés útnak indulni Erdélybe. Amíg a koncert egy kis ünneppé tud válni és el tudja vinni a hallgatót a hétköznapi bajoktól, addig azt hiszem, így van jól ez a kaland, bárhol bárkinek is muzsikáljunk.
– A költészet napja apropóján mit kívánsz a költészet szerelmeseinek?
– Aki másnak verset ás, maga esik bele…
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Jelenések könyve – Gy. Szabó Béla fába vésett látomásai egy albumban
Fametszet kiállítás júniusban a Refo500-on
Gy. Szabó Béla Jelenések könyve fametszet-sorozatát készülnek kiadni a Reformáció 500. évfordulója alkalmából, de nemcsak albumkiadást tervez a képzőművész hagyatékát gondozó Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, hanem az eredeti fametszet-lenyomatokat az Erdélyi Református Egyházkerületnek adományozná ez alkalomból. Az Apokalipszis című albumban található fametszeteket nem fűzve, hanem külön lapokként rendezik albumba a kötet gondozói. – Azért döntöttünk így, mert azt reméljük, hogy a lelkészek szívesen használják majd saját gyűjteményük kiegészítésére az album tartalmát – mesélte Ferenczy, aki a képzőművész egykori műtermében fogadott bennünket. Gy. Szabó Béla alkotásai – grafikák, pasztellek, olajfestmények – köszöntek vissza ránk a falakról, ecsetek, vésők sokasága, tanulmányrajzok gyűjteménye mind-mind a szenvedélyesen alkotó művész emlékét idézik egykori otthonában. Aki oda belép, önkéntelenül is úgy érzi, a városközpont egyik rejtett kincsesládájára bukkant.
– Júniusban rendkívüli közgyűlést szerveznek a Farkas utcai templomban, ezen a református és evangélikus lelkészeket együtt szentelik fel, amire még nem volt példa a történelem során. Ekkor a templom kerengőjében állítanák ki a Jelenések könyve sorozatot. Annak kevés esélyét látom, hogy addig az album is megjelenik, de legkésőbb a Kolozsvári Magyar Napokig kiadják a kötetet – részletezte a terveket Ferenczy Miklós nyugalmazott lelkész, majd lankadatlan lelkesedéssel tárlatvezetésbe kezd az emlékszobában
Erdei tánc, háromezer óra
– Az első nagyméretű dúca a Fáramászó volt. Ez annak apropóján született, hogy egy 1932-ben szervezett kiállításán találkozott Kós Károllyal, aki azt kérdezte tőle: fiatalember, miért nem mászik fára? A fára mászást persze nem szó szerint értette, hanem arról faggatta, miért nem készít fametszeteket – mesélte Gy. Szabó Béla első nagyméretű fametszetének történetét Ferenczy. Számos közismert személyiség látta el kézjegyével a róla készült fametszeteket. Dedikált neki verset Kányádi Sándor, Dsida Jenő is, de őriznek dedikált portrémetszetet Kós Károlyról, Reményik Sándorról, Szabédi Lászlóról, Bara Margitról, Terényi Edéről, Szabó T. Attiláról, Nagy Istvánról.
– A fametszet dúcokat mindig körtefából készítette. A vésőit csináltatta, és egy-egy vésőt egy egész este fent, hogy a metszéshez megfelelő éle legyen. Nagyon jó szerszámokra volt szüksége, mert például az alkotásain megjelenő fénysugarakat nem vonalzóval, hanem szabad kézzel, egy határozott kézmozdulattal metszette ki – árult el részleteket az alkotómunka folyamatáról Ferenczy Miklós, és közben mosolyogva azt is elmesélte, hogy gyakran állt modellt Gy. Szabó Bélának figurális rajzokhoz. – Általában 40-50 lenyomat készült egy metszetről. De ott van például az Erdei tánc című fametszet, amelyből azért nincs sok, mert nagyméretű alkotás volt, és papírhiány akadályozta nagyszámú lenyomatának készítését. Később aztán ez a papírhiány is megoldódott, mert japán papírt szerzett be. Az erdei tánc témájának kidolgozásán összesen háromezer órát dolgozott. Az első metszetet megsemmisítette, aztán később újrametszette ugyanezt a témát és az első elképzelésnek csak bizonyos elemeire fektet hangsúlyt. Az első metszeten szereplő sok táncosból csak három táncospárt helyez előtérbe, és az alkotáson látható gyereknek is fontos szerepet tulajdonít, de az első változaton jól látható zenészek már háttérbe szorulnak a második verzión – mesélt az egyik különlegesebb nagyméretű fametszetről.
Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg
– Gy. Szabó Bélát kisgyerekként ismertem meg 1955-56-ban Nyárádszentbenedeken, ahol nagyapám lévita tanítóként dolgozott, és Gy. Szabó sokat járt oda dolgozni, rajzolni. Sok metszete készült a Nyárádmentén, vonzotta az ottani szép táj, érdekes emberi arcok – mesélt kérdésünkre a képzőművésszel való kapcsolatáról a hagyatékgondozó. – Később kisgyerekként Kolozsvárra kerültem, nagynéném Ferenczy Júlia festőművész három testvért nevelt, Imrét, aki hegedűművészként, Istvánt, aki csellistaként, tanárként tevékenykedik, és engem, aki nyomdokaiba léptem az elődeimnek olyan értelemben, hogy a felmenőim a 17. századig visszamenőleg papi, tanítói családból származtak. Júlia nénémnek köszönhetően, aki valamikor Fuhrmann Károly felesége volt, olyan környezetben nőttem fel a Farkas utcában, ahol ragyogó embereket ismertem meg. Többek között Kós Károlyt, Kelemen Lajost vagy Szabó T. Attilát. Magával ragadott ez a környezet, mert ugyan lelkész lettem, de a képzőművészethez mindig is kötődtem – mesélt a gyerekkori emlékeiről, amelyeknek egyik meghatározó szereplője volt Gy. Szabó Béla is.
– Talán ez az első alkalom, hogy elmesélem: gyerekként jól rajzoltam. Júlia néném biztatott, Gy. Szabó Béla pedig fel is ajánlotta, hogy oktat, de az ő tehetségük láttán visszakoztam. Ettől függetlenül mindig fogékony voltam a zene, a képzőművészetek iránt, és az életem szerves részeként tekintek ezekre a művészeti ágakra. Ez az oka annak is, hogy lelkészként több galériát is sikerült beindítani: az esperesi hivatalban működött Gy. Szabó Galériát, amely 130 kiállítás helyszíne volt; ottani lelkészségem idején felépült a Pata utcai gyülekezeti ház, amely Fehér galériaként ma is működik. Emellett a Gy. Szabó Béla hagyatékból halála után kétszáznál több képet kereteztünk be, amit 110 kiállításon mutattunk meg a nagyközönségnek – mesélt képzőművészeti missziójáról a lelkész.
A Jelenések könyve sorozatát már a 80-as években a Pata utcában és a Vártemplomban is kiállították. – Ezt a sorozatot jobbára gyülekezetekben mutatjuk be, mert tematikailag érdekes, de az üzenetéhez csak akkor kerülhet kicsit közelebb az alkotást szemlélő, ha tanulmányozza a Bibliát. Számos hazai és magyarországi gyülekezethez sikerült eljuttatni ezt az üzenetet az évek során, és 2008-ban, a Biblia évében a brüsszeli Európai Parlamentben is látható volt a 22 fametszet – mondta el a sorozatról.
– Azért fontos számomra Gy. Szabó és a hagyatéka, mert kisgyerekként, diákként, fiatal házasként mindig segített és támogatott. Mindig azt mondtam, hogy ha csak annyit kaptam volna tőle, akkor is igazán hálás lehetek, de ennél sokkal többet kaptam, hiszen neki köszönhetően nagyszerű embereket ismertem meg, ezáltal pedig lélekben gazdagodhattam. Ennek a hagyatéknak az őrzése számomra misszió, amely arra sarkall, hogy alkotásainak üzenetét, szépségét minél több emberrel megosszam – beszélt a kettejük közötti kapcsolat meghatározó jellegéről. – A legfrissebb élményem magyarlétai, ahol ugyan nem Gy. Szabó Béla képeit, hanem Olajos Istvánnak, egy 29 évesen elhunyt képzőművésznek az ő tulajdonában álló alkotásait állítottuk ki, aki egyike volt a Barabás Miklós Céh alapítóinak. Életében soha nem szerveztek neki tárlatot, halála után találtam rá a hagyatékban, egy külön albumban negyven munkájára, amit bekereteztem és paszpartukat készítettem hozzá. Így sikerül halála után több helyszínen is bemutatni az alkotásait. A létai gyülekezeti teremben négy egyszerű asszony csodálta éppen a képeket. Odaértemkor afelől érdeklődtek, hogy mennyi ideig maradhat ott a kiállítás, mert nagyon tetszettek nekik képek. Akkor is úgy értékeltem, hogy ha csak ennek a négy embernek sikerült örömet okozni a képek bemutatásával, már akkor is megérte megszervezni a kiállítást, oda is juttatni az alkotás örömének lenyomataiból – fogalmazott a „misszionárius”.iá
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Békeüzenetet hirdetett Atlantisz harangja
A versek világában rejlő békesziget nyugalmára vágyott minden diák és pedagógus, aki az elmúlt hétvégén részt vett a tizenhetedik alkalommal szervezett Atlantisz harangoz országos versmondó vetélkedőn, az idei tematikát ugyanis a Béke van szívemben címmel határozták meg a szervezők. A János Zsigmond Unitárius Kollégium és a Phoenix Könyvház által szervezett vetélkedőre ezúttal 47 versmondó sereglett össze az ország különböző településeiről, hogy Radnóti Miklós Himnusz a békéről és szabadon választott, magyar vagy világirodalmi alkotással, témához illeszkedő modern vagy posztmodern verssel, versrészlettel kerüljön közelebb belső békéje megteremtéséhez.
Daróczi Klarissza, többszörös Atlantiszos díjazott versmondása, Ferenczi Enikő unitárius lelkész, mentálhigiénikus áhítata és az Ercsey-Ravasz Ferenc által vezényelt Péterffy Gyula kórus ajándékdalai hangoltak rá az idei versenyre az esemény megnyitóján. – A versmondóversenyre érkezett diákok együtt megtapasztalhatják a lélek szépségét, amelyet a költők a verssorokba préseltek. Közösen átélhetik a versmondás lélekerősítő óráit – fogalmazott beszédében Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, aki arra szólította fel a résztvevőket, hogy maradjanak mindig hűséges harangozói anyanyelvüknek. Nagy Éva a kisebbségi oktatásért, a parlamenti és a szociális partnerekkel való kapcsolatért felelős államtitkár kabinetjének igazgatója a közelgő virágvasárnapi sokszínűség, a társainkra való odafigyelés, a hit, remény, szeretet jegyében köszöntötte a résztvevőket. – Itt és most az a cél, hogy kezet nyújtsunk egymásnak, jobban megismerjük egymást a vers sajátos világában, amelynek ti vagytok a főszereplői – mutatott rá megnyitóbeszédében. A kabinetigazgató ezúttal a zsűrielnöki feladatot is ellátta, a bírálóbizottság tagjaiként pedig Kali Andrea színművész, Kocsis Tünde rendező, Daróczi Klarissza színművészetis hallgató és Nánó Csaba szerkesztő segítették.
Szabó Balázs és bandája három éve járt utoljára a szavalóversenyen, akkor nemcsak zenészként, hanem versmondóként és zsűritagként is bemutatkozott a résztvevőknek. Ezúttal csak a péntek esti fergeteges koncert „felelősének” nevezték ki a szervezők, nem véletlenül, hiszen az igencsak erőteljes szövegű dalok mellett felcsendültek a magyar költészet gyöngyszemei is sajátos dallamvilág kíséretében.
A tulajdonképpeni megmérettetés szombaton várt a versenyzőkre, és bár pénteken este Szabó Balázs már megkapta a neki kijáró „fődíjat”, azért szombatra is jutott az elismerésekből. 9-10. osztályos kategóriában a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumból érkező Balogh Ádám vihette haza az első díjat, a Marosvásárhelyi Református Kollégiumból érkező Bakó Gabriellának járt a második díj, a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium tanulójának, Grebur Krisztinának pedig a harmadik díj. Dicséretet érdemelt a Segesvári Mircea Eliade Főgimnáziumből Varga Gergő, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumból Nagy Kincső, és a JZSUK-s Dimény Kristóf. Különdíjat kapott a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumból Kopándi-Benczédi Gusztáv, a Kolozsvári Református Kollégium tanulója, Farkas Júlia, a nagyváradi Iosif Vulcan Főgimnáziumból Naphegyi-Boldis Zsuzsanna és a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceumból Deák Gellért-Gedeon.
A 11-12. osztályosok közül a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceumból érkező Barti Lehel-András nyerte el az első helyezést, a házigazda JZSUK diákja, Bogdán Farkas második díjban részesült, a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákja, Pál Emil András pedig harmadik díjat kapott. Dicséretben részesült a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumból Mészáros Cynthia, a segesvári Mircea Eliade Főgimnáziumból Oláh Csilla és a Báthory István Elméleti Liceumból Varga Péter. Különdíjat érdemelt a Kolozsvári Református Kollégiumból Fekete Hanga, a Brassai Sámuel Elmáleti Liceumból Szallós Kis Csaba, az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumból Józsa Tamás és a segesvári Mircea Eliade Főgimnáziumból János Kinga.
A felajánlott különdíjakért köszönet illeti a Kriterion, Polis Könyvkiadókat, a Művelődést, a Reményik Sándor Művész Stúdió Alapítványt, Vitéz Magyari Esztert, Pop Erzsébetet és Simon Kamillt, valamint Nánó Csabát.
Az idei rendezvényt a marosvásárhelyi Artsy M Theatre Troup Száll a világ című Weöres Sándor verses-zenés előadása zárta.
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Tanári és művészi munkájában egyaránt örömét lelte
Orbán István gyűjteményes kiállítása a Minerva-házban
Sok jó művész, író, pedagógus van, olyanok azonban, akiket mindhárom kategóriában számon tartanak, jóval kevesebben vannak. Orbán István „az ő táborukat gyarapítja”, jegyezte meg Németh Júlia műkritikus a 2016 áprilisában elhunyt képzőművész-tanár gyűjteményes kiállításának szerda délutáni megnyitóján Kolozsváron. A Minerva Művelődési Egyesület és a Művelődés Galéria szervezésében létrejött eseményen ugyanakkor bemutatták a Művelődés Egyesület által megjelentetett, A szépművészet hármas útján című, Orbán István munkásságát összegző albumot.
A kiállítást méltató műkritikus szerint Orbán István grafikái összetéveszthetetlenek, „a fehér és a fekete ellentétét békévé oldja a szürkék megannyi variációja, az éles vonalbeszédet pedig a folthatásos fogalmazás variálja”. Németh Júlia felhívta a figyelmet arra is, hogy a tavaly elhunyt művész az évek során a Barabás Miklós Céh tevékenységében is részt vállalt, minden csoportos kiállításon szerepelt munkáival, ugyanakkor egyéni kiállítással is jelentkezett, de tanárként bemutatta báthorys diákjainak a rajzait is.
Művészek ritkán jó tanárok, a jó tanár nemcsak tanít, tudást ad át, hanem nevel is, kezdte beszédét Timár Ágnes, a Báthory István Líceum igazgatója, aki Orbán István tanári munkásságát méltatta a megnyitón. – Ahhoz, hogy jó nevelők legyünk, nyitott szemmel kell járnunk a földön, figyelnünk, meglátnunk és megértenünk az emberi természetet és az emberi lelket – jegyezte meg az igazgatónő. Úgy vélte, nehéz a tanári és a művészi hivatást összegyeztetni, de Orbán István ebben is kivételt jelentett, egész tanári pályafutása alatt soha nem érezték „a művész türelmetlenségét, aki a nebulók tanítására, nevelésére pazarolja tehetségét és idejét”. Az igazi nevelők figyelmével és szeretetével fordult diákjai felé, és betegségében sem hagyta cserben őket, fűzte hozzá. – Ugyanakkor, mint a Báthory-líceum tanára, felelősségének érezte, hogy feltámassza a nagy múltú iskola, a piarista gimnázium rajziskolájának hagyományát, nemcsak felkutatva és megőrizve annak tárgyi örökségét, de bekapcsolva intézményünket az iskolai képzőművészet egyetemes vérkeringésébe. Orbán Istvánnak köszönhető a Klubgaléria újraindítása is, több mint húsz kiállítást szervezett négy év alatt, közben pedig évente megszerkesztette a Báthory-naptárat, megszervezte a Báthory-napok hagyományossá vált kiállítását, és számtalan versenyre benevezte diákjait. Örömét lelte munkájában, büszke volt iskolájára, diákjaira – sorolta a képzőművész-tanár érdemeit Timár Ágnes igazgató.
A szépművészet hármas útján című, Orbán István munkásságát összegező monografikus albumról Szabó Zsolt, a kötetet megjelentető Művelődés Egyesület munkatársa beszélt, megemlítve, hogy a kiadványban igyekeztek mindenben a művész által leírt, elmondott vagy inkább csak szuggerált szándékát követni, ebben a munkában pedig óriási részt vállalt Orbánné Balaskó Erzsébet, aki a legapróbb részletket is igyekezett kideríteni, tisztázni az utalásokat.
A kiállítás május 18-ig tekinthető meg a Minerva-ház emeleti termeiben (Napoca/Jókai utca 16 szám), munkanapokon, 11 és 16 óra között.
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

BBTE-felvételi: 1600 tandíjmentes hely a magyar tagozaton
Nem terveznek diáklétszám-növelést a jövő tanévben
Közel ötezer tandíjmentes és 9200 tandíjas, továbbá 2650 távoktatási és csökkentett látogatású helyet hirdet meg a következő tanévre a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE). Hatvan helyet roma jelentkezőknek különítettek el, ötöt pályázhatnak meg mozgássérült, 125 helyet pedig határon túl élő román nemzetiségű fiatalok – tájékoztatott tegnapi sajtótájékoztatóján az egyetem vezetősége. A magiszteri képzésen közel 3600 tandíjmentes, 6600 tandíjas és közel 900 csökkentett látogatású helyre várják a jelentkezőket, itt romáknak 25 helyet, határon túli románoknak pedig 95 helyet tartanak fenn. – A BBTE-re felvételizők 237 alapképzési program valamint 233 magiszteri program között választhatnak – foglalta össze Soós Anna tanulmányi és a magyar tagozatért felelős rektorhelyettes, akitől megtudtuk, a magyar tagozaton 1100 alapképzéses és 505 mesterképzéses államilag támogatott helyet hirdetnek meg, a tandíjas helyek száma pedig ennek duplája.
A BBTE-n működő doktori iskola számára összesen 330 helyet hagyott jóvá a tanügyminisztérium, ebből 165 ösztöndíjas hely. Ioan Bucur, a BBTE doktori iskolájának igazgatója megjegyezte: mivel a felsőoktatási intézményben 334 képzésirányításra jogosult oktató tevékenykedik, kevésnek találja a jövő tanévre meghirdetett 330 helyet.
Aurel Pop rektor rámutatott arra, hogy a beiskolázási szám tekintetében állandóság jellemzi az egyetemet, és nem is céljuk tovább növelni a diáklétszámot. – A legfrissebb hazai és nemzetközi rangsorokban elért előkelő helyezések köteleznek az egyetemre jellemző színvonal megtartására, és a tapasztalatok szerint a jelenlegi diáklétszám optimális az eredményes munkához – fogalmazott a rektor, aki szerint a munkaadók körében elvégzett közvéleménykutatásból kiderült, hogy a BBTE-en szerzett diplomával rendelkezőket részesítik előnyben más egyetemekkel szemben.
A román képzésvonalon négy új alapképzési – környezeti menedzsment és könyvvizsgálat; környezetminőségi, környezet-egészségügyi és környezetbiztonsági mérnöki; nemzetközi kapcsolatok és ázsiai tanulmányok; nemzetközi kapcsolatok és üzleti diplomácia – szakot, az angol képzésvonalon nemzetközi kapcsolatok és amerikai tanulmányok, német képzésvonalon óvodapedagógus- és tanítóképző, magyar vonalon pedig közigazgatás szakot javasolt az egyetem vezetősége. A magiszteri képzésen 13 új program indítását javasolták, amelyekből kettő már megjelent a Hivatalos Közlönyben is: a humánerőforrás-menedzsment és szervezetszociológia szak (magyar nyelven), illetve a humán erőforrás-menedzsment a közszférában (román nyelven) szak. Soós Anna elmondta: a javasolt képzésprogramok nem szerepelnek a beiskolázási tervre vonatkozó kormányhatározatban. Amennyiben ezt kiegészítik, akkor az őszi egyetemi felvételin már ezekre a szakokra is lehet jelentkezni. – Az új mesterképzési szakokat az alkalmazók igényei függvényében javasoljuk, hogy betömjük a munkaerőpiaci réseket – fogalmaztak az egyetem vezetői.
A nyári felvételit július 12. és 31. között szervezik. A beiratkozási időszakra, a felvételi vizsgákra, az eredmények kifüggesztésére, a fellebbezések benyújtására, a helyek visszaigazolására, valamint a megmaradó helyek újraosztására vonatkozó tudnivalókat a BBTE egyes karai határozzák meg; bővebb tájékoztatás az http://admitere.ubbcluj.ro honlapon olvasható.
A 2017–2018-as egyetemi felvételin a különböző karok írásbeli vagy szóbeli vizsgákat szerveznek a felvételire jelentkező diákok ismereteinek és kognitív képességeinek felmérésére. A BBTE valamennyi karán – eltérő arányban – figyelembe veszik az érettségi vizsga átlagát is. Az írásbeli felvételi vizsgák tematikáját, bibliográfiáját közzéteszik a karok hivatalos honlapján.
A felvételi díjakat, akárcsak a tandíjat a karok szabják meg, ezekről is tájékozódni lehet az egyetem honlapján. Soós Anna rektorhelyettes szerint, bár néhány kar esetében tapasztalható díjnövelés, annak mértéke nem haladja meg a 15 százalékot.
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Nem könnyű a búcsú, de szükséges rossz az ismeretlen feltárásához
Mindenféle „jóval” tarisznyálták fel a ballagó diákokat
Rengeteg jókívánsággal, biztató szóval és szívből jövő tanáccsal tarisznyálták fel az iskolától búcsúzó diákokat tanáraik a hétvégén zajló ballagások alkalmával. Öt kolozsvári magyar tannyelvű oktatási intézmény – a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a Kolozsvári Református Kollégium, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum, a Báthory István Elméleti Líceum –, valamint a Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium magyar tagozatának végzősei köszöntek el iskolájuktól, attól a a helytől, amely tizenkét éven keresztül második otthonuk volt, illetve tanáraiktól, akik sokszor a szülők helyetteseiként vigyáztak rájuk, nevelték és tanították őket. A búcsú az intézménytől, a pedagógusoktól és diáktársaktól sohasem könnyű, de szükséges rossz a következő életszakasz, a számukra még ismeretlen lehetőségek feltárásához. A felszólalók zöme azt kívánta, az úton, amelyen most a fiatalok elindulnak, találják meg életük célját.
Még egy bíztató ölelés
„Szépek vagytok, kicsit még meg szeretnénk ölelni titeket, bíztatásként, mielőtt elmennétek, mielőtt rohanássá válik a szemlélődés, mielőtt feladattá válnak az álmok”, nézett végig a szószékről a két végzős osztály fiataljain az áhítatot tartó Solymosi Zsolt vallástanár, a János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója a kollégisták ballagási ünnepségén, amelynek a hagyomány szerint a belvárosi unitárius templom adott otthont. Szülők és tanárok számára egyaránt ez az a perc, amikor elnézve felnőtté vált csillogó szemű gyerekeiket „minden megtérül” – mondta az immár a sokadik végzős nemzedéket útjára bocsátó nevelő.
Ünnepi beszédet mondott Popa Márta, a kollégium igazgatója, aki arról szólt, milyen csodálatos átalakuláson ment át a felnőtté vált gyermek az iskola tizenkét évében. A „pillangóvá válás” mögött azonban nehéz küzdelem áll – ez a természet rendje. De ezeket az átalakulásokat, újjászületéseket élvezni kell, ezt kívánja a végzősöknek is. Az igazgató zárásul Kassákot idézte: „Aki elment, az elment, de aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.”
Bálint Benczédi Ferencz unitárius püspök útravalóul elmondta: a fiataloknak nem csak tudásra, hanem erős hitre is szüksége van, ebben az iskolában pedig mindkettőre felkészülhettek. „Az alkotás Istentől kapott feladat, ez ad értelmet az életnek, gyarapítani kell ezt a szép világot. De nem csak acélból és betonból, hanem szeretetből is. Építsétek Isten házát, hogy otthon érezhessük magunkat ebben a világban!”, fogalmazott a magyar unitárius egyház vezetője.
A búcsúztatás az elsősök „bölcs és hasznos” tanácsaival folytatódott, amelyeket Székely Benczédi Gellért és Oszoczky Júlia tolmácsolt. A tizenegyedikesek részéről Finta Klára mondott beszédet, a ballagók gondolatait az évfolyamelső kollégista diák, Gáncsa Noémi-Brigitta fogalmazta meg.
A Péterffy Gyula énekkar (karnagy: Ercsey Ravasz Ferenc) ajándékdalának sikeréhez nélkülözhetetlen volt Garfield Adrienne (zongora), Nagy-Betegh Kamilla (szintetizátor), Lázár Izabella Laura (gitár), Fekete Tekla és Szász-Zsiga Nikolett (hegedű) közreműködése.
Az ünnepség a tanulmányi, illetve a különdíjak kiosztásával ért véget. A 12. humán (osztálynevelő Balon Ruff Andrea) legjobbjai: Tasnádi Beáta (9,78), Both Eszter Orsolya (9,73), Osváth Réka (9,45). A 12. reál (osztálynevelő: Szekernyés Réka) első három díjazottja: Gráncsa Noémi-Brigitta (9,81) Miklós Eszter-Beáta (9,65), Fodor Árpád (9,60). A Szabadság napilap díját Both Eszter Orsolya 12. H osztályos tanuló kapta a Cipó diáklap szerkesztésében kifejtett tevékenysége jutalmául.
Idén először adták át az Almási Ildikó-díjat, amelyet a nemrég elhunyt tanárnő családja alapított, és amelyet a biológia területén jeleskedő diák vehetett át. Almási Ildikó biológia-tanárnő a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban fejezte be tanári pályafutását több mint 40 évnyi kiváló pedagógusi munka után. Szakértelme, igényessége, mély embersége, amellyel a diákok számára példát tudott mutatni, örök emlék marad – hangzott el.
Székely Kriszta
„Indulnotok kell vágyott, dédelgetett célok felé”
Megvan az ideje minden dolognak az ég alatt – ezzel az igével bocsátotta útjára a Kolozsvári Református Kollégium végzős diákjait Kiss Cserey Zoltán iskolalelkész, miután kezükbe helyezte a Bibliát, hogy azt a ballagási ünnepségen tovább adhassák az utánuk következőknek. A búcsú az iskolától, pedagógusoktól, diáktársaktól sosem könnyű, de szükséges rossz a következő életszakasz, a számukra még ismeretlen lehetőségeinek feltárásához – erre világítottak rá a Farkas utcai templomban elhangzott ünnepi beszédek is.
„A kollégiumban megélt sok szép emlék összeköt benneteket, és arra sarkall, hogy néha találkozzatok, és ezek a találkozások ünnepnapok lesznek” – fogalmazott búcsúztatójában Székely Árpád iskolaigazgató. Hozzátette: ha Jézus nyomában haladtok, biztos nem veszítitek el önmagatokat. Gáll Sándor a szülőbizottság elnöke, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi tanácsosa beszédében a jövő kapcsán felmerülő kérdéseket vázolta fel. „Jézus előkészített egy helyet számotokra, fogadjátok ezt szívetekbe” – látta el tanácsokkal a ballagókat.
Oláh Emese alpolgármester ünnepi beszédében hangsúlyozta: tudni kell az új irány felé nyitni, és meglátni a feltáruló lehetőségeket. „Az utaknak értelmük van, de ezt csak a cél előtti pillanatban értjük meg. Kívánom, hogy megtaláljátok a célotokat az élet útvesztőiben” – bíztatta a ballagókat. Batiz Elly tanfelügyelő az értékmegőrzés és az őszinte barátságok fontosságára hívta fel a búcsúzó diákok figyelmét. Tóth Szilárd történész, öregdiák pedig arról beszélt, amit a kollégium jelent számára. „A református kollégium gondoskodik a szórványmagyarság oktatásáról, megmentéséről” – mutatott rá.
Dezső Anna első osztályos diák versben búcsúztatta a végzősöket, majd Budai Sámuel tizenegyedikes tanuló szólt a stafétát átvevők nevében. „Indulnotok kell vágyott, dédelgetett célok felé. Itt kell hagynotok a biztonságot nyújtó hajlékot. A batyuban elrejtettük a csodakulcsot álmaitok kapujához” – fogalmazott.
Ezt követően a búcsúzó diákok rábízták a Bibliát a következő nemzedék tagjaira. Fekete Hanga a 37 ballagó szegény legény és leány történetét mesélte el, akik a fele királyság megszerzése érdekében jelentkeztek képzésre egy varázslatos kastélyba. Az oktatás során rádöbbenhettek, nemcsak a jó tündér segíthet rajtuk, hanem tanáraiktól és társaiktól kevésbé mágikus, de hatásos segítséget kaphatnak, és bár varázsolni nem tanultak meg, rájöttek arra, hogy egy kórusmű tisztán eléneklése is felér egy csodával.
A végzősök emléklapjainak átadása és a kórus bizonyságtétele zárta a ballagási ünnepséget.
Dézsi Ildikó
Apáczai-ballagás Müsszenccsel és kenuval
Sírva nevetéssel búcsúztak többen is az Apáczai-líceum maturandusai közül szombaton reggel a Kétágú templomban tartott ünnepségen. Ehhez minden fűszer adott volt.
Az ünnepséget az iskola vegyeskara nyitotta meg (karvezető: Szabadi Ildikó zenetanár), majd Papp Hunor iskolalelkész a bátorságról, egymás bátorításáról beszélt Józsué könyve 1:9 alapján.
A 11. osztályosok nevében Becsky Tamás Nemes Nagy Ágnes Iskola című versével búcsúzott a ballagóktól, Nagy Gellért az Ismerős Arcok Nélküled című dalával fakasztotta könnyekre még azt a törékeny fekete maturanduslányt is, akinek alkarján tetoválásszerű rajz díszelgett, majd Mátyás Orsolya olvasta fel gondolatait, amelyek legalább annyira szolgálnak felkészítésül saját jövő évi ballagásukra, például annak fontosságáról is beszélt, hogy a fiatal a mások véleményét útmutatónak élje meg, ne utasításnak.
Mindig tetőznek az érzelmek, amikor a legkisebbek búcsúznak a maguk mosolygós őszinteségével, s bár nem tudhatom, mennyire gyötörte őket a lámpaláz, amikor a székre álltak a mikrofonhoz a többszázas tömeg elé, de még csak egy szó erejéig sem sültek bele a mondandójukba, pedig a tancijuk igazán nem súgott, hiszen a néhány méterrel hátrébb, kezükben a nagyoknak szánt virágokkal sorakozó kéttucatnyi lélekszámú teljes előkészítő osztályt igazgatta. Fehér Mátyás az Úgy elmegyek című népdallal vívott ki erőteljes padkopogtatást (mert templomban tetszésnyilvánításként sem tapsolunk), majd László Helén, Soós Ádám és Szabó Ilona felváltva meséltek Szöszmögi Müsszencs Sündörgő (Berszán István: A válogatott útibatyu) útrakeléséről, arról, hogyan felejtődik otthon, majd hullik ki a batyuból sorra a bánat, a büszkeség, a butaság, a tekintély.
Ömböli Irma, Kolozs megye magyar nyelvű oktatásáért felelős szaktanfelügyelő Márait idézte az utakról, amelyek értelmét csak a célban értjük meg, és a diákok figyelmébe ajánlotta: csak most kezdődik számukra az igazi tanulás, az elbukások és felemelkedések, az örökös pótvizsgázások, de ez izgalmas és jó, csak vigyázni kell, hogy a hosszú úton az átszállásoknál ne vesszenek el az igazi értékek.
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei parlamenti képviselője Esterházyhoz és Senecához fordulva az alkukról és az időről beszélt. Alkukról, amelyeket az embernek főleg önmagával kell kötnie és az idővel, az egyezségekről, amelyekre az embertársaival kell jutnia úgy, hogy közben megvédhesse magát önmaga számára.
A ballagók nevében Salamon Orsolya búcsúzott, aki első osztályosként 11 évvel ezelőtt az akkori ballagókat búcsúztatta, így emlékezett az iskolában töltött 12 esztendőre, de a zamatos csínyekről sem feledkezett meg, így például arról az emlékezetes pizzásról, amellyel a 12. B osztály megúszta a kémia felmérőt, egyben megünnepelték oszijuk születésnapját, ami igazán nem kis teljesítmény, hiszen osztálynevelőjük az egyenességéről, de szigoráról is ismert Farkas Melinda kémiatanár volt. A közgazdasági osztályos Tulogdi-Szűcs Orsolya Réka allegóriát olvasott fel a Szamoson szervezett kenuversenyről, amelyet rendre az 1 kormányossal és 14 evezőssel küzdő lánycsapat nyer a 14 kormányossal és egyetlen evezőssel futó fiúcsapat ellenében, az alulmaradás okait firtató aforizmaszerű történetvezetéssel megfogalmazva a közgazdaságtan egyik alaptételét. Késmárki Krisztina Kovács András Ferenc Erdélyi iskola falára című versével búcsúztatta osztályát.
A díjazás és zászlóátadás előtt Vörös Alpár iskolaigazgató a 11 évvel ezelőtti ballagást idézte fel, arra biztatva a végzősöket, térjenek majd be az iskolába és számoljanak be az életükről, „mindegy mit valósítottál meg, az egyedi és értékes, mi a te történetedre vagyunk kíváncsiak”.
A legjobb tanulmányi díjak: Aranyoklevél: Fábián Gyula (9,67); Ezüstoklevél: Adorjáni Csenge (9,64); Bronzoklevél: Salamon Orsolya (9,59). Az osztályelsők Bergner István által alapított díjban is részesülnek.
A Szabadság napilap díját Lovász Szilárd 12. A, a Világnégyzet főszerkesztője, tehetséges fiatal költő kapta.
Kerekes Edit
Brassais ballagás a szimbólumok jegyében
A ballagók iskolájuktól, a Brassai Sámuel Elméleti Líceumtól indulva, énekelve érkeztek az ünnepély lassan már hagyományos helyszínére, a Diákművelődési Házba. A jelképes 12 harangütés és a ceremóniamester, Szép Mónika vallástanár szavai által kísérve jutottak a 461. évfolyam végzősei a színpadra Iszlai Enikő (12. A, intenzív angol osztály) és Vajnár János Zsolt (12. B, turizmus szaklíceumi osztály) osztályfőnök vezetésével. Az iskola kulcsát Szallós Kis Csaba 12. A osztályos diák, a zászlót pedig Fogarasi Zsigmond Levente (12. A), továbbá a bojttartó Veres Brigitta (12. A) és Balog Mónika (12. B) hozta.
Kósa Mária igazgató ünnepi beszédében a kulcs és kapu szimbólumáról szólt. „Mindegyiketek életének a maga kulcsával érkezett ide, mely egy időben nyitó- és záróeszköz, és megnyit előttetek bizonyos tereket, másokat bezár, mely lehetőség valamilyen cél elérésére, valamilyen tudás megszerzésére… Ma mindannyian megnyitottatok egy kaput. Az a kapu mindig nyitva marad, családotok, iskolátok mindig visszavár. Szilágyi Domokos A kapu versét idézve: a határ itt hasad meg, hogy kilássunk, hogy tovább tudjuk magunkat magunknál – a határ itt szelídül határtalan reménnyé – a Kapuban… kívánok reményteljes indulást és boldog megérkezést” – mondta búcsúzóul.
Ünnepi beszédet mondott még az RMDSZ képviseletében Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere és Batíz Elly tanfelügyelő, előbbi Márai Sándort idézte: „az utaknak értelmük van, de ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt”, utóbbi Hérakleitosz örök érvényű mondásával engedte útjára a ballagókat: „Mindennap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik. De mindennap születik valami, amiért érdemes élni.”
A végzősök nevében a későbbi jutalomkiosztás során is számos díjat, köztük a Szabadságét is kiérdemlő Szallós Kis Csaba megható búcsúbeszédében kicsengető kártyájuk mottójából indult ki: „Minél teljesebben felfogtuk a felfoghatót, annál tisztábban ragyog fel előttünk a felfoghatatlan” (Ljudmila Ulickaja). Két költemény következett a ballagó diákok előadásában, Ecsedy-Baumann Zita Ady Endre: Intés az őrzőkhöz, Veres Brigitta pedig ugyancsak a nagy magyar költő Üzenet egykori iskolámba versét szavalta el.
A ballagókat Fosztó Beatrix (11. A) búcsúztatta keretesen Madách Imre szavaival, közben pedig kitért arra, hogy idén 44-en végeztek, s mint a magyar ABC betűinek száma: „akkor vagytok teljesek, ha együtt vagytok”. A tizenegyedikesektől is két vers hangzott el, Szabó Norbert (11. A) Weöres Sándor Tíz lépcső művét szavalta el, míg Márton Kamilla (11. B) brassais hagyományként Egyed Emese Jelentés helyett költeményét tolmácsolta. Utóbbi vers részlete már évek óta háttérfeliratként is szolgál a brassais ünnepélyeken: „Együtt vagyunk, csak azért is, reménnyel, / közös sors, erős akarat vezérel, / hogy mint most, bátran jelenthessük egykor: őrizzük egymást, Brassai professzor.”
Dezméri Máté előkészítő osztályos diák is remek szavalattal járult hozzá az ünnepélyhez, K. László Szilvia Tarisznyába való verse igaz útravalóul szolgál a ballagóknak.
A ceremónia menete hagyományosan folytatódott a szimbólumok átadásával: Pope Ernő Endre (11. A), Csete Júlia (11. A) és Kispál Tímea (11. B) vette át a zászlót, Dóka Tímea előkészítős diák kapta meg rövid időre az iskola kulcsát (s át is adta az iskola igazgatónőjének), utána pedig a jelképes kilépés a nagybetűs életbe: a tizenkettedikesek három lépést előre, a tizenegyedikesek pedig a ballagó diákok helyébe.
A jutalomkiosztás után következhetett az ünneplés, előtte pedig Szép Mónika ír-kelta idézettel bocsátotta útjára a végzősöket: „Legyen előtted mindig út! Fújjon mindig hátad mögött a szél. S míg újra találkozunk, hordozzon tenyerén az Isten.”
A legjobb tanulmányi díjak: 12. A: 1. Veres Brigitta 9,60; 2. Szallós Kis Csaba 9,57; 3. Ecsedy-Baumann Zita 9,52; 12. B: 1. Balog Mónika 9,77; 2. Görög Dorottya 9,35; 3. Nagy Orsolya Noémi 9,12.
Póka János András
A jövő rajtatok keresztül lép be a világba
A Báthory István Elméleti Líceumban a ballagási ünnepség a hagyományokhoz híven az alapító fejedelem „üzenetével” kezdődött, majd a jelenlévőkre Kovács Sándor főesperes adta áldását. A főtisztelendő a most zajló Szent László-év mottóját idézte, „élj bölcsen, bátran, mértékletesen és igazságosan”, majd ezen erények közül a bátorságot emelte ki követendő példaként a ballagóknak, olyan bibliai idézetekkel, amelyek azt közvetítik: állandóan velünk van az Úr keze, sőt az ő karja erősít minket – nincs tehát miért félni, ablakból szemlélni az életet. „Ne álljatok a sor végére, legyetek a történelem főszereplői, építsetek egy jobb világot” – idézte Ferenc pápának az Ifjúsági Világtalálkozón elhangzott szavait a folytatásban, majd a ballagók figyelmét arra hívta fel. „Ti vagytok azok, akiknek jövőjük van. A jövő rajtatok keresztül lép be a világba. (…) Krisztus atlétái vagytok, egy szebb egyház és egy jobb világ építői.”
Timár Ágnes igazgató előbb amiatti örömét fejezte ki, hogy most végez az iskola első kiadványszerkesztői szakosztálya. „Jó döntés volt egy ilyen lehetőséget is kínálni gyerekeinknek az elméleti oktatás mellett”– mondta a négy évvel ezelőtt indított „kísérlet” kapcsán, hozzátéve, hogy az induló 29 diákból 20-an készülnek a héten esedékes szakvizsgára, és nagyrészük tovább szeretne tanulni, akárcsak a matematika-informatika és a természettudományi osztályok diákjai. Útravalóul valamennyi végzős diák figyelmét felhívta arra, hogy „felnőtt nem akkor leszel, ha kardot húzol és vakmerően harcolsz a vélt igazadért, sem akkor, ha nem félsz mások arcába vágni a legpimaszabb igazságaidat is. (…) Felnőtt akkor leszel, ha a hibákat önmagadban keresed. ha sorsodért nem a körülményeket okolod, hanem önmagadat, és persze akkor is felnőtt leszel, ha megérted a szabályok fontosságát. A lázadó kamaszkor végét éppen ez a fordulat jelzi”, mondta, majd Márait idézte: „a felnőtt ember élete úgy áll össze szabályokból és életmódokból, mint egy épület szilárdan összerótt téglákból.” Végül azt kívánta diákjainak, hogy a soron következő megmérettetésekhez, így az érettségihez és a pályaválasztáshoz „legyen elegendő bölcsesség és tudás bennetek, és legyen mindig kellő lélekerő és alázat a helyes döntésekhez és a felelősség vállalásához.”
A folytatásban az elsős Tamás Orsolya köszönt el a ballagóktól László Szilvia Tarisznyába való versével, majd ez utóbbiak részéről a színtízessel végző Bikfalvi Márton búcsúzott tanáraitól, iskolatársaitól. A 11. osztályosok Szőke Balázs által kívántak jó utat a végzősöknek, majd sor került a hagyományos, szimbolikus kulcsátadásra.
A tanfelügyelőség nevében Ömböli Irma magyar nyelvű oktatásáért felelős szaktanfelügyelő szólalt fel, ugyancsak Márai Sándort idézve, de ezúttal az utak értelméről, amelyeket csak az utolsó pillanatban értünk meg. Arra intette a ballagókat, hogy életük útjának ezen csomópontján ügyeljenek arra, nehogy az átszállásnál elvesszen az értékes rakomány, amit 12 év alatt a patinás iskola falai között gyűjtöttek.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke az iskola véndiákjaként szólt a három osztály végzőseihez, kiemelve, „olyan közösség vagyunk mi, volt báthorysok, ami szerte a világon külön kaszt” olyan emberekkel, akik mindig ráismernek egymásra, akik között mindig van egy plusz bizalom, bátorítás, akik mindig támogatják egymást. Arra bíztatta a most végzőket, járjanak világot, tanuljanak meg mindent, amit lehet, majd önző szülőként arra kérte őket, hogy utána térjenek haza, és a megszerzett tudást itt kamatoztassák, a közösség javára.
A ballagási ceremónia újabb hagyományos mozzanataként a végzősök közül Tarisznyás Tamás szavalhatta el Kányádi Sándornak az iskola 400. évfordulójára írt, Az öreg iskola ünnepére című versét, majd miután a maturandusok átnyújtották a köszönet virágait, elkezdődött a díjak kiosztása. Az ünnepséget a végzősök kórusa zárta Potyó István karnagy vezényletével.
Balázs Bence
A zene nyelvén értők is elbúcsúztak
„Mi lesz velem, ha egyszer felnövök?” – idézte Keszthelyi Zoltán versét a kolozsvári Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium ballagóit köszöntő Kállay Tünde. Az intézmény aligazgatója a kicsengetési kártyák készítését, a szerenádozást, a ballagást, az érettségit, a most lezáruló közelmúlt és az ugyanabban a pillanatban kezdődő jövő közötti átmenti időszaknak nevezte. „Keszthelyi Zoltán kérdése immár nem a távoli jövőnek szól, mert az egyszer most van” – fogalmazott Kállay Tünde, hozzátéve: „Ez a múlt ma lezárul, nem lesz több becsengetés, házifeladat-másolás, unalmas kóruspróba, perecért rohanás, dolgozatírás, koncert vagy hangszervizsga előtti izgulás.” Mintegy útravalóként az oktató hozzátette: „Jövőbeli álmaitok, vágyaitok különbözőek, de végeredményben ugyanarra a célra törnek: boldogok szeretnétek lenni. Az iskolában töltött évek során kincseket gyűjtöttetek mindezek eléréséhez. Kívánom, úgy legyetek boldog felnőttek, hogy ezeket a kincseket soha ne veszítsétek el!”
A ballagók nevében Mikola Brigitta 12. B osztályos diák szólt. „Amikor hat-hét évesen elkezdtük az iskolát, nem is tudtunk mást elképzelni, csak azt, hogy a tanító néni vigyáz ránk, szeretnek minket, és minden értünk van. Az 5. osztálytól a pótanyuka helyett tanárok jöttek, egymásnak ellentmondó elvárás-rendszerekkel, 9. osztálytól pedig már nekünk is erősebbek lettek az elvárásaink, miközben helytálltunk a zenében. Köszönjük azt a csodát, hogy játszadozó gyermekekként jöttünk ide, és most a zene nyelvén értő emberekként távozunk innen.”
Orbán Csala (11. B) felidézte a gimis évek néhány felejthetetlen emlékét, majd azt kívánta búcsúzó társaiknak, hogy „legyetek bátrak, és a megszerzett tudás mellett vigyétek magatokkal a Reményt, hogy csalódásaitok, nehézségeitek is a javatokra váljanak”.
A Sigismund Toduţă Zenei Főgimnázium a legjobb eredményt elért végzőseit díjazta, közülük is kiemelkedtek Mikola Brigitta 9,94-es, Tompa Ábel 9,70-es, valamint Maksay Csaba 9,65-ös általánossal. Szabadság (Kolozsvár)

Várkert Fesztivál: ahol a család az első
Programkoncepció, helyszín és időpont szempontjából is révbe ért a Kincses Kolozsvár Egyesület által szervezett gyalui Várkert Fesztivál – értékelte az elmúlt hétvégén zajló rendezvényt Gergely Balázs főszervező, aki a kastélykert nyújtotta nyugalmat és meghittséget emelte ki a rendezvény erősségeként.
– Az „első kiadást” kísérleti jelleggel szerveztük 2015 októberében, és már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy az időpont az időjárás miatt alkalmatlan, de a koncepció és a helyszín megfelelőnek bizonyult – mesélt az akkori tapasztalatokról. Az általunk szervezett rendezvények – Kalotaszegi Magyar Napok, Kolozsvári Magyar Napok téli kiadása – a Várkert fesztiválban látszanak „letisztulni”. A környezet és a programok kiváló alkalmat biztosítanak a családos együttlétre, ami azért is fontos, mert a program- és hangulatorientált rendezvény hosszú távon a nagycsaládosokat szólítja meg – mondta a szervező.
– Ez volt az első alkalom, amikor szervezőként végre mi is jól éreztük magunkat. Talán a beláthatóbb, zárt helyszín számunkra is nagyobb biztonságérzetet nyújtott, így felszabadultabban tudtunk részt venni a programokon – fogalmazott.
– A becslések szerint 4-5000 résztvevője volt a második Várkert Fesztiválnak, és úgy érzem, hogy az idei látogatószám dupláját megbírja a helyszín, de a háromszorosra duzzasztása esetén már veszítene intimitásából, nyugalmából – számolt be a fesztivál iránti érdeklődésről.
A kastély és kastélykert sorsával kapcsolatban Gergely Balázs elmondta: épp az elkövetkező hetekben fognak eredményt hirdetni egy, a műemlék épület felújítását célzó pályázatuk kapcsán.
– Amennyiben sikerül ezt a jelentős összeggel járó támogatást elnyernünk, pár éven belül teljes pompájában fogadhatja a kastély az oda látogatókat – árulta el a tervekről.
– Egy másik pályázati csomag, amelyen most dolgozunk, a kastélypark és hozzá tartozó 14 hektáros terület rehabilitációját feltételezi területrendezés és koncepció szempontjából. Természetesen kulturális és közösségi funkcióval is felruháznánk, de a minimális elvárás, hogy önfenntartóvá váljon a várkastély. Ennek érdekében nem egy vertikális szállodát építenénk a rendelkezésre álló területre, hanem egy horizontális skanzen szállót tervezünk, amelybe a kalotaszegi népi építészet sajátosságait szeretnénk kimenteni. Ez gyakorlatilag egy 10-15 portából álló falurészlet felépítését jelentené, amely idővel a magyar közösség – és nem csak – találkozóhelyévé válhatna – részletezte a terveket Gergely Balázs.
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Építészeti életműdíjasok a ferences kolostor árnyékában
A 2017-es Erdélyi Nyári Egyetem résztvevőinek a Romániai Építészek Rendje Erdélyi Fiókjának a Regionális Biennáléin életműdíjjal kitüntetett építészeket bemutató kiállítását nyitotta meg Guttmann Szabolcs építész tegnap délben a kolozsvári Ferenc-rendi kolostor északi kerítőfalánál. A négy építész munkásságát ismertető pannókiállításból az arra járók megtudhatják, hogy a díjjal is elismert építészeknek, milyen hatásuk volt Kolozsvár jelenlegi városképére, milyen épületek tervezése kapcsolódik a nevükhöz, miben állt munkájuk különlegessége, egyedisége. A pannók Vasile Mitrea, Kós Károly, Pákei Lajos és George Cristinel érdemeit részletezik, miközben a nevükhöz fűződő meghatározó épületeket is ábrázolják, illetve várostérképen tüntetik fel azok elhelyezkedését. A négy építész életművének behatóbb ismeretével mi, jelenlegi városlakók is tisztább képet kaphatunk Kolozsvár jelenlegi arculatáról.
Vasile Mitrea volt az, aki a szocializmusban a nagy negyedek – Grigorescu, Donát, Györgyfalvi – megálmodását, teljesen modernista alapokon való kijelölését vezette. Illetve pontosan a Telefonpalota környékén építészként húsz évvel megelőlegezte azokat a fogásokat, amiket aztán kortársai használtak. – Nagyon tehetséges vénájú építész volt, bár sokat kritizálták a Telefonpalota épülete miatt is, mert pont a város tövében nem ilyen épületet képzeltek el. De ő a modern építészetnek egy olyan Telefonpalotáját alkotta meg, amit most már műemlékvédelemre javasolnak, merthogy az előregyártott elemekből álló tömör falakkal olyan szobrászati megoldást alkalmazott, ami művészeti értékkel bír. Ő tervezte az állatklinika és a poliklinikák épületét is. A 82 éves Mitrea azt mesélte, hogy a nyolcvanas évekre jellemző bezsúfolódásnak a Donát negyed „esett áldozatul” a belváros javára, merthogy sűríteni kellett a várost. Az általa megálmodott modernista kompozícióban több volt a szabad terület a zöldövezetekben, és így csak részben maradt meg a Szamos-partnál egy sor penge blokk, ami a nyitott város építészeti stílus előhírnökének számított, akárcsak a víztükrön megjelenő ladikok. – Mitrea a jövőt illetően elég pesszimistán elmondta, hogy rengeteg olyan felülete van ezeknek a zöldövezeteknek, amelyek visszafordíthatatlanul beépültek. A keleti partról is mesélt, mert egykor a csónakázást át akarta vinni a keleti részére a nagyvárosnak, ahol ugye most már bevásárlóközpont működik. De reménykedik még abban, hogy a repülőtér környékén, ha kiegyenesítik a Szamos völgyét, lesz még alkalom ladikozásra – vázolta Mitrea elképzeléseit Guttmann.
– Kós Károly életműdíja eléggé meglepte az építészkamara tagjait, mert eleinte úgy gondoltuk, hogy idősebb, élő építészeket ismerünk el vele, de nem találtunk olyan képességű építészt, aki díjra érdemes lett volna. És akkor a visszapillantótükör azt mutatta, hogy akadnak olyan építészek, akikről a szakma nem emlékezik meg tevékenységükhöz méltóan. Ezt próbálta pótolni Kós Károly életműdíja, aki egy egész régióra kiszélesítette az ötletbörzét, hiszen nemcsak egy városnak, hanem az egész Kalotaszegnek, egységes, reprezentatív képén dolgozott. Rendhagyó beavatkozása még a Mátyás király szülőházának tudatos restaurálásának szorgalmazása. Ha nem is fejezte be teljes mértékben, a koncepció a mai napig látható. Középkori homlokzatot állított vissza, belső tereket, illetve a Farkas utcának EU-s pénzekből történt felújítása sem úgy nézne ki, ha ő már nem mutatta volna ezt be ugyancsak az 1940-es években. A Kakasos templom és a sétatéri kiállítócsarnok is az ő nevéhez fűződik – magyarázta az építész.
– Pákei Lajos életműdíjával úgy tűnt, hogy lassan-lassan tudatossá válik annak első városfőépítészi rangja és tudatos alkotói minősége. Igaz ugyan, hogy rengeteget kellett bontania, de tudatosan megőrzött mindenféle építészeti részletanyagot. Lehet, hogy ebben egészen más, mint kortársai. Át tudta formálni a Főteret, tudott New York szállodát tervezni, vagy újparkot mai kaszinóval és korcsolyapavilonnal együtt. Nagyon reprezentatív az általa létrehozott városszövet. Úgy alkotott, hogy a bontásra ítélt épületek faragott köveit, amelyeket a középkor, a reneszánsz ránk hagyott, féltő gonddal megőrizte és az Erdélyi Múzeum keretén belül próbálta elhelyezni. Saját lakóháza is jó példa erre, hiszen annak homlokzatát is régi kövekkel díszíti. Az unitárius új iskola és püspökségi rezidencia szintén az általa tervezett reprezentatív épületek egyike, a templom hagymakupolás eklektikus toronysisakjával együtt monumentális együttesnek számított a századfordulón – véli Guttmann.
George Cristinel – ez évi életműdíjas – munkássága szintén érdekes. Különböző pályázatok díjnyertes építészeként érkezett Bukarestből Kolozsvárra a két világháború között. Mottója, ami szimbolikusan a város naprakész kulturális megjelenésének koncepciója is egyben, az Egyetemiek Háza. A régi tervekből és erre vonatkozó iratokból is kiderül, hogy a régi magyar színház helyére épült ugyan, de a régi színház minden tartófalát magában kellett foglalnia. Nem volt könnyű a kialakítása az új épületnek, mert közben a kortárs tűzoltók betiltották a faszerkezet alapú épületeket, emiatt tíz évig húzódott. Aztán megálmodja ezt a vasbeton szerkezetet, ami azért zseniális, mert rá tud hangolódni egy nagyon bonyolult helyszínre, olyan szempontból, hogy az óriássá nőtt egyetemi főépület monumentális traktusa hirtelen átmegy egy földszintes kisutca apró épületei irányába. A megoldást erre a torony építése jelentette, ami urbanisztikailag is megteremtette az átmenetet.
– Jó lenne, ha az elmúlt években épült ortodox templomok sora is hasonlítana valamelyest a kolozsvári ortodox katedrális monumentalitására, ami szintén Cristinel nevéhez fűződik. Az egyértelműen neobizánci elemek mellett látható benne a modernista tömegegység, ami ráhangolta az épületet Kolozsvár monumentális léptékére – jegyezte meg a szakértő.
Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

Ars Hungarica: kis magyar oázis a nagyszebeni fesztiválrengetegben
Tizenkettedik alkalommal szervez Ars Hungarica kulturális fesztivált Nagyszebenben november 5-12 között a HÍD – Szebeni Magyar Egyesület, amelyen évről évre a városhoz – és nemcsak – kapcsolódó magyar vonatkozású értékekre, személyiségekre hívja fel a figyelmet, miközben a más etnikumú városlakók számára is színvonalas kulturális programokat kínál. Sikerességét és népszerűségét az is bizonyítja, idővel a városvezetés felvette a hivatalos, általa is támogatott fesztiválprogramok sorába, ami évről évre arra kötelezi a szervezőket, hogy minőségi közösségi alkalmakat kínáljanak Nagyszeben lakossága számára. Az idei programról és a fesztivál közösségi életben betöltött szerepéről faggattuk a szervezőket, önkénteseket. A fesztivál elsődleges célja a nagyszebeni magyar közösség kulturális sokszínűségének bemutatása.
„Kiemelt fontosságot tulajdonítunk a Nagyszebenhez kapcsolódó magyar személyiségeknek, a helyi kulturális műsoroknak, de általában az éppen időszerű magyar kulturális élet programjaiba kapcsolódunk be. Nagyon hasznos az eltelt években szerzett tapasztalat, hogy a programot a közönség igényeihez igazodva állítsuk össze” – beszélt az általános elképzelésről Takács Gyöngyi, a HÍD egyesület alelnöke. „Idén Borsos Miklós szobrászművésszel indítunk, a Visszanéztem félutamból című könyvének Nagyszebenről szóló részét sikerült németre fordítani, és ezt mutatjuk be. Így próbálunk valami maradandót is hagyni magunk után. Ezt követik a nemzetközi tearituálék, azaz az erről szóló kiállítás és kóstoló, ami nemzetközi ízekkel tarkítja a fesztivált és azt bizonyítja, hogy a magyar kultúra egyetemes. Palya Bea is a fesztiválon fog első alkalommal Nagyszebenben fellépni, és a Sárik Péter – Falusi Mariann duó is kitűnő zárókoncertnek ígérkezik” – sorolta a hangsúlyosabb programpontokat Takács Gyöngyi. Hozzátette: ezúttal is kiemelkedő szerep jut a gyerekműsoroknak, hiszen a kisebbek szórakoztatása is ugyanolyan fontossággal bír.
Klasszikustól a dzsesszig, pop-funktól a diszkózenéig több műfajban és stílusban igyekeznek értéket felmutatni, hogy a közönség különféle kulturális igényeinek eleget tegyenek. Az esti könnyűzenei koncerteket a város különböző szórakozóhelyein szervezik, így azokat a más nemzetiségűek is élvezhetik. „Kiemelném a fesztivál bálját és táncházát, amely részben a hagyományos szüreti bál szerepét tölti be élő magyar népzenével és tánccal. Ezúttal a magyarlapádi Gyöngypárta néptáncegyüttes és a Pirospántlikás zenekar, valamint a budapesti Kalangya együttes lesznek a vendégeink. Színház terén érzékeny kisebbségi témákat boncolgatunk az Udvari Kamaraszínház Halottak napjától virágvasárnapig című előadáson, illetve az Osonó Színházműhely Piknik egy japán szőnyegen című interaktív produkcióján. De nem feledkezünk meg 2017 fontos évfordulóiról sem, irodalmi műsorokkal és előadásokkal emlékezünk Arany Jánosra, Szent Lászlóra és a reformáció jubileumi évére” – részletezte a programot az alelnök.„A fesztiválszervezés függőséget okoz, és figyelem, ragályos! Talán, mert nem pénzért dolgozik az ember, hanem valami fontosabbért, hogy másoknak örömöt szerezzen. Egy erős közösségérzetű faluban gyerekeskedtem, ahol a lakosságnak a kalákában végzett munka töltötte ki mindennapjait, így nem is számított munkának az együttlét, hanem inkább közösségépítésnek. Korunk virtuális világában igazi kihívás versenybe szállni a képernyőkkel, és meggyőzni az embereket a közös együttlét fontosságáról” – beszélt arról, hogy mit jelent számára a fesztiválszervezés. „Éppen ezért hálás vagyok a fellépőknek amiatt, hogy szívesen jönnek Nagyszebenbe, és minden alkalommal itt hagynak egy darabkát magukból, s ezzel is hozzájárulnak magyarságunk megéléséhez. Hiányzik ugyan az én nemzedékem csapata, de nagyon hálás vagyok az önkénteseinknek, akik szívvel-lélekkel, legjobb tudásuk szerint, viszik tovább a fesztivált. Az önkéntesség egyfajta életmód, sokat lehet belőle tanulni (és főleg sok kedves embert lehet élőben „like”-olni). Nem utolsósorban, hálás vagyok Serfőző Levente fesztiváligazgatónak, hogy minden furfangos körülmény ellenére összetartó- és hajtóereje a szervezésnek. Hála az égnek, él néhány ilyen ember Erdélyben, aki számára tényleg a közösségépítés a fontos, a kulturális forradalom, ha úgy tetszik. Jó volna megbecsülni és támogatni őket” – fogalmazott Takács Gyöngyi. „Hogy kihívás-e a szervezés, naná, hogy az. Mi más lehetne vonzó ezekben a közösségi fesztiválokban, ha nem az együtt átélt élmény ereje, amikor kiszakadunk a mindennapok rutinjából. Kihívás és egyben öröm is ezt a szervezőgépezetet működtetni. Az Ars Hungarica a szebeni magyar közösség hangja! Ezen keresztül fejezzük ki kulturális identitásunkat és nemzeti önazonosságunkat” – összegezte.
Hogy Nagyszeben és az Ars Hungarica fesztivál híre minél messzebbre eljusson, idén is meghirdették vendégkereső kezdeményezésünket. Várják olyan író-utazó, riporter, blogger, fotós jelentkezését, aki szívesen töltene Nagyszebenben pár napot a fesztivál ideje alatt, és beszámolna a szebeni fesztiválos élményeiről. Lehet bátran jelentkezni a hid@szeben.ro címre.
Páll Ákos a HÍD egyesület alelnöke a fesztivál mindenese és technikusaként számtalan teendőt ellát egy-egy Ars Hungarica fesztivál lebonyolításakor, mégis évről-évre állandó tagja. Őt arról faggattuk, hogy mit jelent számára az Ars Hungarica. „Közel kilenc éve veszek részt a fesztivál előkészítésében, lebonyolításában. Amikor 2009-ben első alkalommal lehettem tagja az önkéntes csapatnak elsőéves egyetemistaként, nagyon tetszett, hogy részese lehetek egy olyan munkaközösségnek, amely másoknak és ugyanakkor nekem is magyar kulturális programokat biztosít Nagyszebenben. Akkor még nem voltak nagy feladataim, kávét főztem a fesztiválon fellépő művészeknek, segítettem a különböző helyszínek előkészítésében és hasonló, aprónak tűnő, de mégis fontos dolgokat bíztak rám. Évről-évre nőtt a feladataim száma és a velük járó felelősség is, és én természetesen örültem, hogy egy kulturális fesztivál az én munkámnak is köszönhetően valósulhat meg minden évben. Így lett a fesztivál apránként az én fesztiválom, az én Ars Hungaricám is, ami minden évben egy kis magyar oázis a nagyszebeni fesztiválrengetegben – fogalmazott az alelnök. „Amikor Csíkszeredából Nagyszebenbe költöztem, két-három hónapig meg voltam győződve arról, hogy soha nem találok magyar embert ebben a városban, persze ezt megcáfolta az élet. Teljesen más egy tömbmagyar területről érkező fiatal elképzelése a magyar közösségről, mint egy kisebbségben élőnek, és olykor nehéz elfogadni ezt a különbséget. De miután sikerül ezt a másfajta elképzelést feldogozni, akkor rádöbben az ember, hogy a kisebbségi közösségi lét ereje a más kultúrák elfogadásában, és mindezek mellett a saját kulturális értékeink ápolásában, megőrzésében áll. Ezért is szeretnék minden évben kortárs színházi produkciókat, népzenére, néptáncra épülő programokat, és a fiatalságot megmozgató koncerteket látni az Ars Hungarica programjában” – mutatott rá Páll Ákos. Az állandó parányi szervezőcsapat mellett számos önkéntes kapcsolódik be a fesztivál lebonyolításába, hogy minden zökkenőmentes legyen. A csapat idén új taggal bővült, a sepsiszentgyörgyi Leonard Katyi Kolozsvárról érkezett Nagyszebenbe, de már a városba érkezése előtt hallott az Ars Hungarica fesztiválról, amikor a magyar események után kutakodott.
„Arra gondoltam, jó lenne bekapcsolódni a szervezésbe, és miután megismerkedtem az egyesület tagjaival, beálltam én is az önkéntes csapatba” – magyarázta, hogyan lett a csapat legfrissebb tagja, aki szerint a fesztivál leginkább a helyi magyar közösség mozgósítása szempontjából fontos. „Mivel az egyik hobbim a fotózás, így a fesztivál képanyagának összeállításában segítek. Emellett apróbb feladatok vagy helyszín-előkészítés vár rám. A munkahely mellett annyi munkát vállaltam be, amennyit rendesen el tudok végezni” – beszélt a rá váró feladatokról. Arra vonatkozóan, hogy sikerült-e beilleszkednie a helyi magyar közösségbe, elmondta: az első hónapok elkeseredettségét követően sikerült megtalálnia a helyét a nagyszebeni magyar társaságban. „Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön is aktívan néptáncoltam, de ez itt sajnos abbamaradt, és először úgy tűnt, hogy mindkét város közösségében hamarabb sikerült megtalálnom a helyem, mint itt. De pár hónap után rájöttem, hogy ezt inkább csak a hirtelen költözés, nem pedig a város miatt érzem. Most már úgy érzem, hogy sikerült beilleszkednem” – fogalmazott. Dézsi Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)