Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
DeVito di Porriasa, Lino
1 tétel
2013. április 30.
Egy élet Zsibó és New York között
In memoriam Teleki Ilona (1939–2013)
Ha tehetné, bizonyára határozottan ellenezné, hogy írjak róla. Mert ilyen volt, nem szerette a feltűnést; édesapjára hasonlított e tekintetben, aki azt vallotta, hogy a fontos ügyekért (számára a legfontosabb Erdély volt) névtelenül és önzetlenül kell dolgozni.
Teleki Ilona halálának a hírét a New York Timesból (Vivian Yee:The Death of a Countess in Exile, The New York Times, 2013. április 27., A16. old.) tudtam meg, véletlenül, így annál inkább megdöbbentett. Ritkán találkoztunk ugyan, úgy évtizedenként egyszer, egymáshoz való kölcsönös ragaszkodásunk azonban változatlan maradt gyermekkorom óta. Azóta, hogy a rá jellemző kedvességgel és szerénységgel spárgából és nagy barna kabátgombból általa készített játékszerrel ajándékozott meg, amit ő brüggőnek nevezett, és amit sokáig őriztem legkedvesebb emlékeim között.
Nehézségekkel teletűzdelt élete volt. A baj Ilonáék számára a második világháború végén kezdődött. A szovjet haderő által 1944 októberében Kolozsvárról Vita Sándorral együtt elhurcolt édesapja, széki gróf Teleki Béla családját a zsibói Wesselényi-kastélyból nemsokára kilakoltatták. A kommunista rendszer nagyszüleit, Teleki Arcturt és Wesselényi Ilonát, valamint nagynénjét, Teleki Gemmát Marosvásárhelyre, édesanyját, Teleki Béláné született báró Benz Annát és gyermekeit pedig Zsibóra kényszerlakhelyezte. A Zsibón maradt család ettől kezdve egy jóakaratú helybéli család sebtében átalakított istállójában lakott. Édesanyjuk, a szelíd szavú Ninon néni varrásból, kézimunkából és mosásból igyekezett fenntartani és taníttatni a gyerekeket, ez utóbbi azonban, a hatalmi tiltás miatt, cseppet sem bizonyult könnyű feladatnak. Az iskolák kapui az arisztokrata gyermekek előtt ugyanis még évekig zárva maradtak. Ilona a cipőkészítő szakmát tanulta ki, ha jól tudom, Nagybányán.
Édesapja széki gróf Teleki Béla, a zsibói Wesselényi-kastély utolsó ura az Erdélyi Párt elnöke volt, és ennek nyomán, 1941 és 1944 között, a budapesti parlament behívott képviselője. Neki köszönhető, hogy a német és a magyar csapatok Kolozsvárról a szovjet haderő érkezése előtt kivonultak, és ekképpen a város nem vált a második világégés csataterévé, épületei, múzeumai, emberei viszonylag könnyen megúszták a front átvonulását. Teleki Bélát 1944 őszén az oroszok őrizetbe vették és elhurcolták ugyan, de mivel semmilyen bűnt nem tudtak ellene felhozni, Pozsony mellett szabadon engedték. Budapesten azonban a magyar hatóságok tartóztatták le és tartották egy ideig fogságban. Végül sikerült Ausztriába menekülnie, ahonnan Franciaországon át az Egyesült Államokba jutott. Ott élte le az életét – elsősorban Erdély szolgálatában. Az Amerikai Erdélyi Szövetség elnöke volt, és három évtizeden keresztül szerkesztette az általa New York-ban kiadott Transylvania folyóiratot, a nyugati emigráció egyik legkomolyabb és legkörültekintőbb lapját. Teleki Béla 1990 februárjában hunyt el, nem sokkal azt követően, hogy Soros Györggyel közösen írt újságcikkben az erdélyi nemzetiségi béke megteremtése mellett tett újra hitet. Teleki Béláné a kilencvenes években, néhány évvel férjének halála után költözött el közülünk.
Családtagjait – lánya, Éva kivételével – Teleki Béla nagy nehézségek árán, 1964-ben sikerült kimenekítenie Romániából. Így került Ilona New Yorkba, szerény iskolai végzettséggel, kifosztva, hasznosítható angol nyelvtudás nélkül.
Az Amerikába történő utazás lázában, a nagyanyám és nővére lakásán történt megható búcsúzkodás hétéves tanúja voltam, ami máig kitörölhetetlen, mély nyomot hagyott bennem. Levelekből tudtam, hogy Ilona előbb egy bronxi harisnyagyárban kapott állást, később pedig gépíróként vállalt munkát. Édesanyja akkoriban gyakran hazalátogatott, így élő szóban is kaptunk sorsukról tájékoztatást. Tudtuk azt is, hogy Ilona 1975-ben férjhez ment Lino DeVito di Porriasa olasz márkihoz, aki, ha jól emlékszem, borkereskedéssel foglalkozott, és akitől lánya született, Elisa. Ilona Kolozsvárra talán összesen három-négy alkalommal tért vissza látogatóba, s ezen alkalmakkor megállapíthattam, hogy kedvessége és szerénysége a régi maradt.
Valamikor a hetvenes évek elején került a New York-i Értéktőzsdéhez közeli munkahelyre. Amikor 2000-ben New Yorkban meglátogattam, már nagyon régen a Merrill Lynch cégnél dolgozott. Irodája – egyben Rodostója – a New York-i Világkereskedelmi Központ egyik tornyának sokadik emeletén volt, s az íróasztala fölötti falon térképek és fényképek formájában ott volt szeretett Erdélye.
A torony földszintjén működő étteremben ebédeltünk és beszélgettünk sorsunkról, családjainkról. Aztán felvitt a 106. emeletre, a világ tetejére, hogy az onnan nyíló kilátásban gyönyörködhessek, később pedig a tornyok melletti rakparton sétáltunk, s onnan mutatta meg nekem a távolban látható Szabadság-szobrot, ezt a megható szimbólumát az Egyesült Államokba érkező és sokáig az Elis-szigeten fogadott (vagy kiutasított) menekülteknek. Akkor találkoztunk utoljára, azon a szeles-hűvös őszi napon, és ma is úgy látom magam előtt, talán leginkább a Bécsben elhunyt Ili nagynénjére emlékeztetően, karcsú, egyenes tartású, az élet által meggyötört, mégis derűlátó asszonyként, ahogyan a balonkabátját fázósan összehúzza magán.
Az élet később azt az általam még megcsodált „kis Erdélyt” is elvette tőle, amit az irodájában őrzött, mégpedig amikor a tornyokat 2001. szeptember 11-én repülőgépes merényletekkel lerombolták. Igaz, Ilonának szerencséje volt, mert nem sokkal a becsapódás előtt kilépett az épületből.
Soha senkinek nem tárta fel a munkahelyén származását. Ez számomra csak most derült ki, amikor április 15-én bekövetkezett halála után a New York Times április 26-i számában Vivian Yee róla szóló, kissé szenzációra kihegyezett – s így Ilona természetével ugyancsak ellenkező –, de a lényeget jól megragadó írását olvastam. Az újságírónak nyilatkozók, Teleki Ilona egykori Merrill Lynch-es kollégái mondták el róla: egészen kiváló piaci elemzője volt a cégnek, fejben rendkívül gyorsan számoló, remek befektetési tanácsokat adó, megbízható munkatárs. Aki 2005-ös nyugalomba vonulását követően sem tudott elszakadni a munkájától, továbbra is érdeklődéssel követte a tőzsdét, és aki még a 2008-as pénzügyi válság idején is képes volt nyereséges befektetéseket eszközölni.
Szintén a New York Times rendhagyó nekrológjából szereztem tudomást arról, hogy Lino DeVito 2008-ban távozott az élők sorából, nem sokkal azt követően, hogy az orvosok megállapították: Ilona gyógyíthatatlan betegségben szenved. Valamikor ez idő tájt születhetett unokája, Anna Elena is. Ilona természetét ismerve, meggyőződésem, hogy betegségét méltósággal viselte, és úgy ment el, feltűnés nélkül, ahogyan élt. Mindig azt vallotta ugyanis, hogy a főnemesi származás semmilyen előjogot nem biztosít az embernek, ezért soha nem tett említést róla, ha pedig valaki szóba hozta azt, mosolyogva zárta le a témát: rég volt, ne beszéljünk róla.
Lánya, Elisa a New York-i lapnak most elmondta: miután megbetegedett, édesanyja mesélt neki a szép emlékeiről is, gyermekkoráról, a zsibói kastélyról és azokról az időkről, amikor a család még együtt volt, és békében és boldogságban élt. A New York Times sztorija Ilonát egy csapásra világhírűvé tette. Gondolom, ennek sem örült volna...
Tény azonban, hogy a volt munkatársainak és ismerőseinek többsége csak a halálát bejelentő NYT-nekrológból tudta meg, hogy ki is volt valójában a munkatársuk. Egy menekült grófnő Transzszilvániából, egy szerény, kedves, halk szavú, de mégiscsak kékvérű asszony, aki egyetemet ugyan sosem végzett, de aki mégis New York-i tőzsdezsenivé vált.
Nyugodjék békében!
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
Szabadság (Kolozsvár)