Emlékül hagyom az én múltamat (Zathureczky Berta emlékfüzete az első világháborúból)
Nemrégiben Ferencz Árpád nyugdíjas matematikatanár barátom egy füzetet nyújtott át nekem tanulmányozásra. A szüleivel vásárolt székelyudvarhelyi Szabady-féle ház padlásán találta egy ládában. Közel száz évet lapult ott Berta néni emlékkönyve, melybe a beírások sorát Jakab Lajos tartalékos tizedes, a sepsiszentgyörgyi Vöröskeresztes Kórházba utókezelésre beutalt katonák egyike 1915. január 6-án elsőként nyitotta meg a kórház főápolónője „Kelemenné nagyságos asszony” kérésére. Rövid kutakodás után kiderítettem, hogy „Kelemenné nagyságos asszony” nem más, mint nagyernyei Kelemen Lajos, Háromszék megye egykori tiszti főügyészének felesége, Zathureczky Berta.
Ki volt Zathureczky Berta
1855. február 1-jén született Homoródszentmártonban. 21 éves korában köt házasságot a tiszti főügyésszel, és attól kezdve élete Sepsiszentgyörgyön folytatódik. Korában nagyra értékelt tehetséges író, költő és zeneszerző volt. Megzenésített versei nagy népszerűségnek örvendtek. A Székely Nemzeti Múzeum építését kezdeményező Csereyné unokahúgaként mindenben egyetértett nagynénje törekvésével, műsoros rendezvények és adakozások szervezésével gyűjtötte az adományokat, de még a városi toronyóra beszerzéséhez is jelentős pénzösszeggel járult hozzá. A sepsiszentgyörgyi Jótékony Nőegylet és a Tulipán Kert elnöke, Mikszáth Kálmán és Jókai Mór személyes ismerőse. Előbbit meg is hívta a Jótékonysági Egylet egyik rendezvényére, Jókainak megszervezte Sepsiszentgyörgyön írói pályája jubileumi megünneplését. 1910-ben Emlékezzünk régiekről címmel székely mondákból és regékből gyűjteményes kötetet adott ki. Regényeket (Az asszony átka az asszony, Simonyi óbesterné), sőt, operetteket (Anatol, vagy a farsang útja) is írt. Irodalmi munkásságáért az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjául választotta. Az 1914–1918 között zajló nagy háború alatt a Koronás Arany Érdemkereszttel és a II. Polgári Arany Érdemkereszttel is kitüntették. Hogy mivel érdemelte ki e medáliákat, az említett füzet alapján érthetjük meg.
A „nagy háború”-ról
Az 1914-ben kitört, kezdetben „nagy háború”-nak, később világháborúnak nevezett vérzivatarban becslések szerint közel 70 millió embert kényszerítettek hadba, közel 10 millióan haltak meg a harctereken és a fogolytáborokban. Ehhez hozzáadódik a civil lakosság pusztulása, a háborúból, fogságból hazatértek megkurtított élete.
Kirobbantói ma is egymásra mutogatnak, de tény, hogy más és más érdekek feszültek egymásnak. A legkevésbé Magyarország volt érdekelt a háborúban, őt a Monarchia, a dualizmus rántotta bele, és mindenik frontszakaszon tényleges határait kellett védenie. Amint a füzetből is kitűnik, a magyar katonák sokáig lelkesen teljesítették is ezt a feladatukat.
Nos, amikor elfogadtam a baráti felkérést, nem gondoltam, milyen nagy fába vágjuk fejszénket. Bizony a nagyrészt ceruzával, legtöbbször központozás nélkül rótt, fogalmazni nem nagyon tudó, helyesírási szabályokat nem ismerő emberek írásának kisilabizálása, számítógépre vitele szemet, türelmet igénybe vevő munka volt. S ráadásul e szövegeket olvasva rájöttem, hogy nem tudok olyan bevezetőt írni, amelyben bárcsak megközelíteném a háborúban részt vevő emberek szenvedését, sokszor tragikus kimenetelű sorsát. Ez nem is annyira történészi képzettségem hiányának tudható be, ami ha lenne, ide-oda tolódó frontvonalakat, nyilakat rajzolnék, dátumokat írnék, és szenvtelenül leírnám, hogy ebben a borzasztó háborúban a Monarchia 1 200 000 embert veszített. Azt sem tudjuk, hány százezret tesz ki azoknak száma, akik hazatértek ugyan, de a súlyos sérülések következményeként vagy ott szerzett betegségek miatt otthonukban néhány év alatt elhunytak. Aztán ott van a fogságba esettek szenvedése, amelyekről gyermekkoromban annyi történetet hallottam, vagy épp olvasmányélményeimből ismerősek.
Nem, nem a történészi képzettség hiányzik, hiszen talán mint orvos nagyobb ráérzéssel meg tudom magyarázni, hogy a katonák egy része miért halt meg azonnal a lövés után, még ha a golyótalálat talán nem is volt halálos. Mert a harci eseményekhez nem szokott, fáradt, éhes, kialvatlan katonák sokkos állapotba kerültek. Azt is jobban tudom a történészeknél, hogy a haslövésesek, ha nem operálják az első 6–12 órában, menthetetlenek (talán még ma, az antibiotikumok birtokában is). Hogy a tüdőlövés, koponyasérülés túlélőinek egy része, még ha napok múltán valamiképp kórházba került is, néhány nap múlva meghalt. Hogy a földbe becsapódott gránátok, srapnerek szilánkjai megfertőződhettek és végzetes gennyedő sebeket okozhattak. (Jó esetben a végtagot lehetett amputálni.) A fagyos földből kiszedett krumpli és a káposztatorzsa evése, a vérhas kolerát, sárgaságot, sok tetű kiütéses tífuszt okozott. Mint rögtön halálos betegséget nem okozó „nyavalyákat”, csak érintőlegesen említem a nemi betegségeket, a kankót és a szifiliszt, melyek gyakorisága korabeli statisztikák szerint igen-igen megugrott. A hideg lövészárok miatt megnőtt a vese- és a reumás betegségek száma is. Albániában a maláriát is sokan elkapták. És végül hozzájárult a halálhoz az is,
ogy napok teltek el, amíg kórházba tudták szállítani a sebesültet. Ezeket talán jobban meg tudom érteni, leírni, mint a hadtörténész, de én is képtelen vagyok érzékeltetni a sok nélkülözést, a fáradságos menetelések keltette érzést, az eső áztatta, mocsaras galíciai föld lövészárkaiban vagy az olaszországi kavernákban lévő katonák emberi képzeletet is meghaladó szenvedéseit. Senki nem tudná megérteni és ábrázolni rajtuk kívül a kezdetben lelkesedni, hősiesen harcolni, sőt, meghalni is tudó emberek lelkivilágát, amivel mindezeket képesek voltak elviselni. Egy részüknek még ezek mellett a fogság szenvedéseiből is kijutott. Csak a kérdést tehetjük fel éppen száz év múltán: mindezt miért, kiért? Miért és kik hajtottak mészárszékre közel 70 millió embert, akik közül közel 10 millió meghalt, s akiket valahol valakik hazavártak? Az oroszok a cáratyuskáért (akit aztán megöltek), a mieink a hazáért, a királyért, Ausztriáért (amely aztán felbomlott), a németek terjeszkedésért (aztán zsugorodott a birodalom), a szerbek nagy Szerbiáért (meglett, de ma már nincs), a franciák revánsért, a német birodalmi rendszer likvidálásáért (mire mentek vele?), az angolok hatalmuk megőrzéséért (ma már az is megtépázott). Hogy ezek mögött kik keverték a kártyákat, az már a történészekre tartozik, rám csak a szenvedések számbavétele és talán a krasznojarszki fogolytáborban meghalt Gyóni Géza versének felidézése: Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
A háborús egészségügyi ellátásról
Senki nem számított ilyen elhúzódó, nagyméretű háborúra, így az egészségügyet is készületlenül érte a nagyszámú sebesült, később a körülményekből adódó fertőző betegségek fellépte. A harctéren támadt sérüléseket a segélyhelyen látták el, amely a front mögött, de mindig annak közelében helyezkedett el. Ide vagy a bajtársak vitték, vagy saját lábán ment a valamelyest elsősegélyben részesült sebesült, 99 százalékukat itt látták el. Sajnos, nem volt olyan berendezés, szállítási lehetőség, hogy például a hasi sérülteket hat órán belül kezeljék. Így aztán azok nagy kínok között elhunytak a kialakult hashártyagyulladás miatt. A tüdőlövést szenvedők egy része, akik nem véreztek hamar el, vagy nem fulladtak meg a kialakult légmell miatt, később haltak meg szövődményeiben a hátországban lévő kórházak valamelyikében, ahol rendelkezésre állt a helységi kórház, a csapatkórház, a honvédkórház, a tábori kórház vagy a tartalék kórház. Ezeken kívül kiürített iskolákban vagy más helyiségekben létrehozták az úgynevezett Vöröskeresztes Kórházakat, amelyeket már nem is orvosok irányítottak. A Vöröskereszt mindenről maga gondoskodott kórházaiban. Az élelmezést, a kötszereket, az orvost, ha volt, az ápolószemélyzetet mind a polgárok adományaiból fizették. Az akkori közéleti személyiségek, a polgárság prominens tagjai mind élen jártak az önkéntes munkában. Sepsiszentgyörgyön a Vöröskereszt Egylet a polgári fiúiskolában (ma Mihail Viteazul Kollégium) rendezte be a kórházát. Hamarosan száz férőhellyel rendelkeztek. A városi közkórházat tartalék kórházzá alakították át. A füzetből és a korabeli fényképekről az derül ki, hogy elsősorban olyan végtagsérülteket hoztak utókezelésre, sokszor négy-öt kórház után, akik már nem szorultak kimondottan orvosi kezelésre, megbirkóztak velük az önkéntes ápolónők is, mint amilyen Zathureczky Berta volt.
A füzetről
Egyszerű kockás iskolás füzet, amelyben 1915. január 6-i keltezéssel írják az első történetet, és az utolsó bejegyzés 1918. március 31-éről való. A döntő többségben magyar nyelven írt szöveg mellett találunk román, horvát, német, lengyel nyelvű beírást is a Monarchia népességének megfelelően. Az első részben 1916 júniusáig a sebesültek több-kevesebb részletességgel leírják a lelkes hadszíntérre vonulásukat, aztán megjelennek a mérhetetlen szenvedésről szóló sorok, olykor versben is. Nagyobbrészt egyszerű emberek írnak, helyesírási hibákkal, tollforgatáshoz nem szokott kézzel. (Több helyen meghagytuk az eredeti írásmódot, csak értelemzavaró hibákon javítottunk.) Döbbenetes sorsok, embereké, akik verejtékkel szerezték meg a mindennapi kenyerüket, és akiket egyik napról a másikra elszólítottak békés foglalkozásuktól, és napokon át utaztatva vitték őket egyik frontról a másikra, ahol várta az ellenség ágyú- és gépfegyvergolyója, a pergőtűz, a szuronyroham, a lövészárkokban a hideg, az eső, a szél, a tetvek és a bolhák megismétlődő rohama, az éhség. 1916 nyarától megszűnnek a „Berta nagyságos asszonynak” szánt írások, helyettük a román hadsereg kiszorítására érkezettek aláírása szerepel, legtöbbször megköszönve a jó ebédet, vacsorát, a pihenési lehetőséget, a kedves fogadtatást („A háromnapi koplalás utáni mesés vacsoráért hálás köszönet és kézcsók. Dévay István őrmester”). Sok a német császárság különböző területéről, olykor Berlinből is származó német aláírása, bizonyítva a német hadsereg Szentgyörgyön való jelenlétét is. Akik itt leírták „hadi élményeiket”, még a szerencsések közé tartoztak, bár egy részük felépülve újrakezdte a harcot valamelyik fronton. Döbbenetes olvasni, hogy öt napig feküdt a sebesült katona a harcmezőn, amíg rátaláltak bajtársai. Az oroszok vizet adtak neki és otthagyták. Akkor még volt valamelyes lovagiasság a harcoló felek között. Ma már „nem hagynák szenvedni” a megsebesült katonát. Két névsor áll a füzet végén. Az ápoltak névsora és az orosz fogságból 1918. március végén itt megpihenő hadifoglyoké, akik közül Gehferter Juhász József (Borsod megye, Mezőkövesd, K. u. K. Inf. Reg. No 60 10, Kompanie 4 Zug.) hosszú verses szövegben írja le fogságuk döbbenetes történetét. Egyelőre ebből idézünk:
„mit etünk és menyit / arról nem beszélek / inen osztán visza / szálásra kisértek / az épület fala / kozákok szuronya / a teteje pedig / csilagos ég boltja / párnánk volt a föld / kemény göröngye / takarodzó paplan / az ég sötétsége”
Így indultak Arhangelszkbe, ahol:
„nehéz tárgyakat kellet / hajókbol kirakni / hoszú sin vasakot / vagonyokra rakni / igy teltek a napok / hetek és honapok / de a sorsunk eddig / semmit nem változott / Egyszer csak ki ütött / majdnem minyájunkon / egy betgség minőt / sosem látunk othon / párhét teltével már / csak huszonketten vagyunk / de lehet mondani / már mindennap fogyunk / senki nem tudhatya / milyen sors vár még ránk /”...
Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)