"Lisznyó valamikori népes református gyülekezete alig 200 lelkesre zsugorodott. Ebben az esztendőben már csak egyetlen konfirmandus állt az úrasztala mellett. A templom meszelése egyre sürgetőbb - tájékoztatott Derzsi György lelkipásztor - , de mert műemlék, a munkálatok elvégzése bonyolultabb és költségesebb. /(kgy. z.) [Kisgyörgy Zoltán]: Élő egyház Lisznyóban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 16./"

Falunapokat tartottak Csíkszentkirályon. A községközpontban, a templom előtt áll a Szent István-szobor. Aug. 20-án a helyi fúvószenekar nyitányát követően Székely Ernő polgármester köszöntötte a megjelent vendégeket. A község ismert, innen elszármazott, vagy itt élő alkotóinak (Botár István, Szabó András képzőművészek, Benedek Éva restaurátor) munkáit tették közszemlére. Az iskola udvarán Koltay Gábor-Koltay Gergely Zúgjatok harangok 1848 című rockoperáját mutatta be a kaposfüredi Rock Színkör Társulata, majd a Somogy Táncegyüttesnek tapsolhatott a közönség. A templom előtti emlékműnél a második világháborús hősökről emlékeztek meg. Nagy Benedek történelemtanár, megyei tanácsos idézte fel az akkori fájdalmas eseményeket, s a még élő veteránoknak emléklapokat nyújtottak át. Az ünnepi szentmisét követően, fúvószenekar kíséretében nagyszabású lovas felvonulást tartottak a falu főutcáján. Estétől hajnalig tartó bállal zárultak a falunapok. /Kristó Tibor: Falunapok Csíkszentkirályon. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 23./ 11/ Második alkalommal tartottak falunapokat a hét végén Lisznyóban. A félezernél kevesebb lélekszámú településen több vetélkedőt tartottak.   Derzsi György helybeli református lelkész, a falunapok egyik fő szervezője azt mondta, fontos, hogy legyen egy évben két nap, ,,amikor a szív és a lélek megtalálja a jövendő felé vezető utat”, Ráduly István, a Lisznyót is magában foglaló Uzon község polgármestere kijelentette: egységben az erő.    Jó hangulatban zajlott a lovaglási verseny. /(mózes): Az együttlét öröme. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 23./

Eldőlt, kik alakítják a júniusi díszelőadáson az István, a király főbb szerepeit. A Társulat című, tizenkét részes döntő során a határon túli jelentkezők kiemelkedő eredményt értek el: Sarolt szerepét Éder Enikő, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésze nyerte el, Asztrik megformálója a felvidéki Derzsi György lesz, Koppányt a szintén felvidéki Vadkerti Imre alakíthatja. /Összeállt a Társulat. = Krónika (Kolozsvár), máj. 15./

Huszonöt évvel ezelőtt született Szörényi Levente és Bródy János szerzeménye, az István, a király. Népszerűsége változatlan az egész Kárpát-medencében. A műnek már kezdetben kultúrtörténeti jelentőséget tulajdonítottak, az István, a királlyal magyar témán és magyar dallamvilágon alapuló rockopera született. A magyar népzene feldolgozása és adaptálása a rockműfaj számára Szörényi Levente felfedezése. A darab a nemzettudatot erősítette. Budapesten az első előadás városligeti helyszínét azóta Királydombnak hívják. Az első előadásokon a színpadot hatalmas, nemzeti színű szalag fonta körbe, s minden előadás végén elénekelték a Himnuszt. A cenzúra a darab bemutató előtti felvételére először nem akart támogatást biztosítani. A vezetés „nacionalista őrjöngésnek” titulálta a művet. A magyar lemezgyártás történetében egyedülálló, hogy nem egészen egy év alatt több mint ötszázezer lemezt adtak el, azaz a rockopera még a kiadás évében, 1983-ban gyémántlemezes lett. Híre futótűzként terjedt. A magyarlakta területeken a fiatalok a magyar történelmet kezdték tanulmányozni, hiszen a szlovák vagy a román tananyag összeállítói hallgattak az államalapító magyar szentről. A produkciót többször szerették volna Erdélybe is elhozni, de az állam ellenállása miatt húsz évet kellett várni rá. Több helyszín közül végül a búcsúiról ismert Csíksomlyó fogadta be az előadást 2003-ban. A rockoperát együtt énekelték valamennyien. 2008 tavaszán, a rockopera huszonötödik jubileumának évében a szerzők úgy gondolták, hogy új köntöst, új lendületet adnak a műnek. A kezdeményezést a Magyar Televízió karolta fel, és tehetségkutató műsor keretében kereste az új hangokat és arcokat. A vetélkedő fordulóinak közönségszavazatával nagy küzdelmek után új csapat állt össze A Társulat néven, amelyben egy erdélyi leány és két felvidéki fiatalember is énekes szerepet kapott. Éder Enikő, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésze Saroltnak a szerepét kapta a zsűritől. A két felvidéki színész közül Vadkerti Imre Koppányt alakítja, Derzsi György pedig Asztrik püspököt. Ahogyan Szörényi Levente egy korábbi interjúban említette: a darab bizonyította már, hogy nem megosztja, hanem összetartja a társadalmat. Most, az előadás végén ének nélkül csendülnek fel a Himnusz hangjai. Mialatt a színészek rendezkedni kezdenek a színpadon, a nézők maguktól, szinte egyszerre állnak fel, és éneklik végig a nemzeti imádságot. /Gebauer Szabolcs: „Szállj fel, szabad madár!” = Krónika (Kolozsvár), aug. 22./

Megyezászló Lisznyónak
Megújultak a több száz éves harangok
Többszörösen ünnepeltek Lisznyóban vasárnap: a református műemlék templomban megtartott ünnepi istentisztelet keretében Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke megyezászlót adományozott az egyháznak, amely a közelmúltban kicserélte a templom csatornarendszerét, és felújította a harangokat, ugyanakkor a település ünnepén sportpályát és játszóteret is avattak.
Derzsi György lelkipásztor igehirdetésében az egymásra való odafigyelésre buzdította az egybegyűlteket: „utakat kell építeni egymás felé, a lélek és béke útját, alapot helyezve a jövő nemzedékének.”
Ezt követően Tamás Sándor, a zászlóátadáson kifejtette: „Évekkel ezelőtt néhányan úgy döntöttünk, hogy újjáépítjük Székelyföldet, amely nemcsak utak, kultúrotthonok, játszóterek építéséről szól, hanem az ember–ember közti kapcsolatok újraépítéséről is.” A 14. században épült lisznyói református műemlék templom Erdély-szerte egyedinek számít, amelynek tetején nem a betlehemi csillag, hanem a székely nemzeti szimbólum: a nap és a hold van.
Vasárnap sportpályát is avattak Lisznyóban, a 28 ezer lejes összértékű beruházásnak köszönhetően 50 év után ismét jól felszerelt pályán focizhatnak a helybéliek. Ráduly István, Uzon község polgármestere szerint nagy hasznára válik a helyi iskolásoknak és fiataloknak.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Kétpúpú-hegy alatt
Bizonyára azok is Sepsi-székelyek voltak, akik a letelepedés idején a Köveshegy és a Magyarhegy közötti völgyet, a Kétpupú-hegy alatti területet „találták élni való alkalmatos helyként”, mert nincs még egy ilyen szép völgy kerek e vidéken – mutatta be Lisznyó és Lisznyópatak környékét néhai Kese Géza. Igazából csak azok tudnának Lisznyó fehér foltjairól mesélni, akik már rég kinn pihennek a Magyarhegy alatti temetőben. Ilyen például a falu és Sepsimagyarós közötti Kuruchalom nevű hely, amelynek történetéről semmit sem tudunk.
A település múltjáról, de jelenéről is többrendbéli összefoglaló jelent meg. Tudtunkkal Orbán Balázst a falu tanítója, köpeci Gáspár József követte, aki az 1950-es nehéz esztendők szorításában nem beszélhetett arról, hogy mit mutat az érem másik oldala. Kézirata torzóban maradt. Részletesebbek és a múltra emlékeznek az itt iskoláskodó, jelenlegi torontói magyar–angol nyelvű folyóiratot szerkesztő Telchné Dancs Rózsa és az uzoni nyugalmazott nyelvszakos tanár, Ambrusné Imreh Anna írásai. Pontot Derzsi Eszter, a nagyborosnyói N. Bartha Károly-iskola történelem-földrajz szakos tanára falufüzete tett az írott emlékezésre (2012).
– Mi maradt a mára, mi a gondja Lisznyóval-Lisznyópatakkal? – kérdeztük Ráduly István uzoni polgármestert. – Drukkolok, hogy sikeresen és időben befejezzék a megyei rangú útnak azt a szakaszát, amely érinti a községközpontot, és Lisznyó közelében is elhalad, ugyanis ez megkönnyíti falunk és Bikfalva elérését. Könnyen meglehet, hogy a végső szakasza, ami Brassó megye határáig tart, nem készül el az idén, ez számunkra előny is, mert időközben befejezzük Bikfalva szennyvízhálózatát. Lisznyóban mindenütt lefektették a fővezetéket, befejezték az ülepítőbe­rendezést, hamarosan átvesszük. A családi udvarokra való bekötéseket külön és sikeresen pályáztuk meg a tavaly, hamarosan kiírjuk a versenytárgyalást. Lisznyóban 220–230, Bikfalván pedig 200–210 ház csatlakozik a vezetékre. Egészében a világbank finanszírozza, az önkormányzatnak csak a terveket kellett fizetnie. Teher volt ez is költségvetésünknek, melyet 1,3 millió jogos lejünkkel szűkített meg a kormány, és fennáll a veszély, hogy július végén fizetésképtelenné válunk. Bízom benne, hogy aki elvett, segíteni is fog, mert nem csak mi vagyunk ebben a veszélyben.
A falu összehúzza a bagariát
– Jó, hogy a csatornázási munkákkal megsértett út és utcaszakaszok mellé kavicsot hordatott a községvezetés a kivitelezővel, s maga is küldött sódert, hogy eltüntessék a sebeket – az út mellettiek, utcabeliek. A megújuló bikfalvi kultúrotthon új bútorzatot kap, az innen kimenthető berendezéseket – önrész gyanánt – a lisznyói kultúrházban helyezik el. Lisznyópatakot nem felejtették el, sokéves álmot szeretnének itt kivitelezni: az egykori iskola és kultúrotthon épületét szándékoznának, mint egységes ingatlant, felújítani és iskolás táborrá alakítani a Leader Progressio-akciócsoporthoz benyújtott pályázatból. Van igény egy táborhelyre Uzon községben, a festői Lisznyópatakon érték a táj, jó a víz és a levegő, van látnivaló a környéken (várromok, gyógyforrás, turistautak a Szeredő-ponk felé stb.). Az elöljáró kijelentette: a szűk anyagiak miatt ebben az évben sehol sem rendeznek kimondott falunapokat, és a testvértelepülésekkel való közvetlen kapcsolatok is szünetelnek. Helye lesz azonban, miként Uzonban is a múlt héten, a kulturális hétvégének, minden olyan helyi kezdeményezésű kulturális-szórakoztató rendezvénynek, amely nem igényel jelentősebb anyagi befektetést. Össze kell húzniuk a bagariát.
Nekünk az apró dolgok is fontosak
Német János falufelelős nyugtázta, hogy már a faluban a kivitelező galaci cég csapata, a kanálisrendszer aknáival foglalkoznak, amelyekbe szerelik a szennyvíz keverőszivattyúit, sepsiszentgyörgyi vállalat végzi az árambekötéseket, a földeléssel legtöbb helyen már készen vannak. A derítőállomáshoz egy áramfejlesztőt szereltek, ami biztosítja majd a folytonosságot abban az esetben, ha elveszik a központi áramot.
– Megkaptuk a beígért kavicsot, és egy részét már el is terítettük a Hegy alatt és a Pét utcában – folytatta a falufelelős. Az aszfaltos utat kivitelező sepsiszentgyörgyi cég nem tett korlátot a Bikfalva felőli út melletti sáncra – panaszolja Német –, ezen a helyen könnyen baleset történhet. Arra hivatkoztak, hogy nem volt benne a tervben. Kértem az önkormányzat közbelépését. Közhely, de el kell mondanom: nem szabad hagyni, hogy a tehéncsorda menet-jövet a kapuk előtt legeljen, betapodják a sáncokat, lefolyókat. Két közös és két magáncsordánk van. Falugyűléseken elmondtuk, ez köz­ségi határozat, és tiszteletben kell tartani. Sajnos, egy itatóvályúnál isznak a tehenek és a két juhsereg is, s a kánikulában megtörtént, hogy elapadt a víz a Szurduk-kútjából. Fizetünk azért a vízért, nem beszélve arról, hogy a községnek nincsen legelője. Magánszemélyektől kell vásárolnunk, 1500 lej hektárja, önerőből kell takarítani, s szégyen, de nehezen lehet összeszedni a faluból legelőtakarítás céljára több embert, gyenge a vállalkozási kedv. Csupán öt szociális segélyesünk van, velük kaszáltatjuk a sáncok szélét, gyűjtetjük össze a szemetet, s innen elszállíttatjuk. Kitakarítottuk a temetőt, segített a román gondnok is, mert a polgármester besegített az újabbik román templom külső megvilágításába. Apró dolgok ezek, de számunkra nagyon fontosak.
Az ünnepek és a lelkiek a tiszteletesé
Derzsi György lisznyói lelkipásztor rövidre fogta beszélgetésünket és elmondta, hogy a műemlék templomban ünnepelték a magyar szabadság napját, március 15-ét. Közös műsor volt az iskolásokkal és az önkormányzattal, felvonták a méretes székely zászlót, zsúfolásig telt a templom. Ökumenikus jellegű volt az ünnep, minden felekezetű az öreg templomba jött. Lisznyóba is ellátogattak a huszártoborzók hat frissen belépő fiatallal, ami kiemelten emlékezetes esemény volt. Ki tudja azt megmondani, hogy igazi toborzó mikor volt még ezen a tájon a lepergett régi századok idején? Látogatásunkkor készültek a konfirmációra. Két kislány van soron, de ha csak egy lenne, Lisznyóban akkor is tartunk konfirmációt, s hagyományosan a jubiláló konfirmáltak találkozóját – mondotta. Ez alkalommal a lisznyói gyülekezet új palásttal köszönti Derzsi tiszteletest papi szolgálatának 29. éve alkalmából. Érdekes módon stagnálni látszik a 290 lelkes gyülekezet, ugyanis növelik a létszámot a be- és hazaköltöző családok.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kadács az idők sodrásában
A Nyikómentén fekvő két Kadács – amely, mint az alábbi írásból is kiderül, tulajdonképpen egyetlen település – lakossága sosem volt népes. Ennek dacára sok értelmiségit adott a magyar szellemi életnek. A település egyházi, oktatási és kulturális múltját Gálfalvi Gábor ny. igazgató-tanító, néprajzi gyűjtő, helytörténész veszi számba.
Szép a Nyikó s a vidéke / Jámbor székely szabad széke…” – írta egykoron Tiboldi István kedei tanító. E jámbor székelyek által lakott nyikómenti falvak egyike a két Kadács, amelyről eddig keveset írtak. Orbán Balázs, a nagy Székelyföldi utazó A Székelyföld leírása I. kötetének 113–114. oldalán ír Kadácsról, elég röviden. Rajta kívül időközben Gálfalvi Sándor kadácsi származású tanár, az unitárius egyház egykori főgondnoka ír a templom és iskola történetéről a Keresztény Magvető című folyóiratban, P. Buzogány Árpád Faluriportok a Nyikómentéről könyvében a falutörténet rövid leírása után ír a két födeles fahídról, ugyanezekről értekezik Boda Csilla tanítónő, valamint Balázsi Dénes a Nyikómenti hármas könyvében, a 2005-ös árvíz után, azok megrongálódásáról.
Ez késztetett arra – mint Kadácsból elszármazott, ahol gyermekkorom egy részét töltöttem a kántor-tanító nagyapáméknál –, hogy részletesebb leírást készítsek falunkról, amely bár kettő, mégis egy, mert Kiskadács és Nagykadács egy falu. Hogy miért, az a későbbiekben kiderül. Az alkotó, munkálkodó ember élete során sárban, bozontos legelőkön, erdei tisztásokon a talpalatnyi földet ösvénnyé, úttá tapodja. Az idő lehet, hogy belepi ezeket a nyomokat sárral, porral, elkorhadt avarral, de úgyis útjelzők mAradnak. Életutak. Egy vagy több ember, egy generáció tapodja ki őket, de vannak, léteznek rövidebb-hosszabb időre, vagy talán örökre.
A kitaposott utak jelzik azt, amit az emberek alkottak, maguk után hagytak. Vagyis egy életutat. A jó az, hogy a nyom mAradandó, emlékezet után is létező.
Kadács lakóinak az volt a fontos, hogy alkotóképességük teljében alkossanak sokat, az utódokra örökíthetőt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a kadácsi emberek mindig tiszteletben tartották a székely falurendet. Nemeskürty István megfogalmazása szerint „a múltunkat tőlünk elvenni nem lehet, de az csak akkor miénk, ha ismerjük is”. Mi más volna szándékom Kadácsból elszármazottként, mint megismertetni az ifjú nemzedékkel őseink kitartó, sokszor keserves, kínos küzdelmét a megmAradásukért. Mert az a boldog ember, aki az élete végén elmondhatja, nem élt hiába. Szőcs Kálmán ezt így fogalmazta meg: „S a fák virágai még tavasszal lehullanak / egy sűrű illatú éjszakán / De csillagos gyümölcsök között majd tudják az utódok / Kinyíltunk, szenvedtünk, szerettünk s teremtettünk.”
A történelem folyamán Kadács népe is sok szenvedést elviselt. Egyik elnyomás megszűnt, jött a másik, még kegyetlenebb. Tatárdúlás, 150 év török uralom, osztrák elnyomás majd jött a történelem boncolókése, Trianon. De mindezt átvészelték őseink. Aztán következett az „aranykorszak”, az embertelen kommunizmus, amely sok-sok szülő gyermekét a falvakból is az élet idegen tengerére sodorta.
A sorsüldözött gyermekek a nagyvilágot járják, s könnyes szemmel fogalmazzák meg magukban: „Lombkoronás kicsiny falum / piros tetős egyszerű kis háza / oda vágyom mindig vissza, / hívogat az édesanyám sírja.”
Az idegenbe szakadt ifjakban gyakran feltör a honvágy, s erre a gyógyszer nem más, mint a hazatérés, ha pár napra vagy pár órára is. Mert mindenki számára szent hely a szülőfalu, ahol a nagyszülők mesékkel traktáltak, a szülők nehéz munkájukkal és imádsággal felneveltek. Szent hely, ahol a bölcső ringott, szent hely a templom, ahol egykor a fejekre keresztvíz csorgott, ahol elrebegte minden ifjú az unitárius fogalmat. Szent hely az iskola, mely mindannyiunkat bevezetett a betűk és számok világába és szent hely a temető is, ahol szeretteink sírjai domborulnak, hol örök csend és béke honol. Mit kell hát tudni a két Kadácsról, amely tulajdonképpen egy helyre tartozik? A Nyikó középső folyásának két partján terül el e két kis falu, egymástól mintegy két kilométerre. (Régi nevükön Felső- és Alsókadács). Nagykadács keleten Kobátfalvával határos, szinte össze van nőve vele, Kiskadács nyugaton Siménfalvával határos, közvetlen szomszédságában található. E sajátos elhelyezkedéséből keletkezett a szinte mindegyik székely faluban valamilyen formában megjelenő legenda, Kadács esetében így mAradt fenn: azért települtek a falu birtokának két szélére, hogy az egyre terjeszkedő két szomszédos falu útjába „akadást” képezzenek. Azonban a falu elnevezésének legvalószínűbb magyarázata: személynév átviteléből alakult ki a település mai neve. Ezt látszik igazolni a falura vonatkozó első írásos adatok is: 1505-ből mAradt fenn Michael Akadáchi neve. (Székely Oklevéltár, VIII. kötet, 18–19., 220 oldal).
1695-ben Alsó- és Felsőkadács néven említik az ikerfalvakat, ekkor egyházilag Tarcsafalvához tartoztak, 1718-ban váltak külön. Érdekes módon a Nyikó jobb partján levő hívek a tarcsafalvi egyházközséghez, míg a jobb partján lakók a székelyszentmihályi egyházhoz tartoztak. A falu gazdasági megerősödésével egyre erőteljesebbé vált az anyaegyháztól való elszakadás és az önállósodásra való törekvés. Végül 1718. február 18-án kinyilvánították elszakadási óhajukat, meghatározták a papbér nagyságát, amiről „az Eccléssiában lévő minden embernek személy szerint, mind a Kis Kadátsiak, mind a Nagy Kadátsiak kezet adtak in Anno 1718”. Az elszakadás gondolatát az Egyház vezetősége nem támogatta. Az ádámosi zsinat 1718. június 19-i jegyzőkönyvében található: „A kadácsi Ecclának íratott levél, hogy mostan a mater Ecclától való elszakadástól sepersedeálljanak eo kgmek.” Almási Mihály püspök a „Kadácsi Unitaria Ecclésia-hoz” 1719. május 30-án írt levelében ugyancsak nem javasolta a szentmihályi egyházközségtől való elszakadást, mivel „a magát egybe foglalt erő erősebb a megmAradásra”. Hogy mikor történt az elszakadás, nem lehet pontosan megállapítani, de mivel az Egyházi Főtanács jegyzőkönyve 1724-ben kadácsi papként Karácsonyfalvi lelkész nevét jegyzi fel, valószínű az elszakadás 1718 és 1724 között történt. Ekkorra meghatározták az egyházi földeket, az allodiatúrákat is, pontosan megjelölve a falu három határában azok nagyságát, helyét, milyenségét (szántó, kaszáló), valamint azt, hogy az a pap vagy az eklézsia javát szolgálja.
Sárdi István lelkész (1736–1745) feljegyzéséből a következőket tudhatjuk meg: Az egyházközség gondoskodik a lelkész lakásáról is, ugyanis az 1767-es Generális Vizitáció intézkedéseket hoz a „Parochia körüli” kert használatáról. Megható az az igyekezet, ahogyan az egyházközség minden korú tagja törekedett temploma szépítésére. „Ao. Dni 1777. A.N. Kadatsi Unitárius iffiu legények, maguk buzgo indulattyukból meg rován magukat Nyolc Mariasaig tsináltatak az Unitárius Templomba egy pulpitust, vagy éneklő széket. Ugyanezen esztendőben N. Kadátsi Unitaria kegyes asszonyok vettek az éneklő székre kettős veress Selyem ruhát, a prédicallo szék boritására három sing zöld posztot sárga szegekkel le szegelve, melyly két rendbéli Collatum áll hat magyar forintokban. Ismét: Ezen Ecclésia beli iffiu lányok Istenes indulatytyukból vettek a Pap Széke borítására egy tarka kartont, flor l den 24.” – jegyzi fel „Josephinus Simo Solymosi jur. notár Ao 1777 Die 21 Novembri”. „Ao. 1783 Die 5 Decembri. Sz. Vizitacio alkalmatosságával mutattanak elő egy kis Ezüst Tanjer, melylyet Istenes jó indulatjából hagyott és legalt a N. Kadátsi Unitaria Eelenek az Úr Aztalára Néhai Tiszt, Miklós Kata, Donáth Ferenczné asszony. Ugyan ilylyen írás a fenekin: Miklós Kata T. Ajtai Donath Ferencz Ao. 1782. Legyen Isten előtt kedves áldozat” – tudjuk meg az egykori feljegyzésekből. A fentebb említett adományok abban a kis fatemplomban kaptak helyet, amelyet a különváláskor, 1718 és 1924 között építettek, és vásároltak két kis harangot, majd 1776-ban egy nagy harangot is. Az erőteljesen fejlődő egyházközség számára a meglévő kis templom szűknek bizonyult, ezért 1785–1786-ban Bölöni Bakó György, majd Andrási György lelkészek idején megkezdték az új templom építését a mai helyén. Azonban ezt nem tekinthetjük új templom építésének, hanem inkább a régi templom renoválásának. Hogy az 1786-ban felújított templomot csak időleges megoldásnak tekintették, onnan is kitetszik, hogy alig 50 év múlva, 1825-ben a keblitanács elhatározta egy új templom építését. Közel tíz évig készültek az építésre. Hozzájárulásként minden család a Lokon levő egy darab földjének tiszta hasznát fizette be évente a templom javára. Közben kivetettek 40 000 cserepet, 6000 téglát, megvásároltak 40 fenyőgerendát, nagy mennyiségű követ és meszet. A régi templom anyagának egy részét is beépítették az új templom falába. Úgyszintén felhasználták a deszka- és faanyagot is, amit az új templom karzatának padozata is igazol, ahol a régi templom festett mennyezetének beépített deszkáin a festés ma is látszik. 1836-ban, Inczeffi József lelkész és id. Marosi Mihály gondnoksága idején épült a templom a mai formájában. A berendezést egy év múlva, 1838-ban fejezték be, ekkor már a lelkész Nagybaconi Hegyi Pál volt. A templom szerény, de ízléses, áhítatos hangulatot keltő. A szószéket centrálisan helyezték el, hogy azt mindenki láthassa és a beszéd a templom minden részében hallható legyen.
A szószék előtti tér magas, alkalmas a keresztelés és az esketés elvégzésére és az úrvacsora osztására is. A torony az új templom mellett alacsonynak bizonyult, ezért 1863-ban Abrudbányai Ürmösi Sámuel lelkész és id. Marosi Péter gondnoksága idején a mai magasságig emelték s bádogtetővel látták el. A régi lelkészi lakás helyett 1881-ben Benczédi Pap Sándor lelkészsége idején ujjat építettek. 1887-ben, Bölöni Bakó Lajos lelkész és Tordátfalvi Boros György énekvezér alatt orgonát vásároltak, ami ma is a nyikómenti templomok legjobb orgonája.
Mivel Kiskadács 2 kilométerre található Nagykadácstól, az idősebb emberek részére sürgetővé vált egy templom építése. Így aztán 1812-ben Derzsi György idején Kiskadácsban is építettek egy kis templomot, amelyet orgonával is elláttak. A helyet rosszul választották meg, egy domb aljában, a Nyikó partján fekszik, s így esőzésekkor a víz áztatta az alapját, ami miatt a falak úgy megrepedeztek, hogy a hatóságok betiltották annak használatát. Így a kiskadácsiak továbbra is a Nagykadácsi templomba jártak, amelyet javítottak 1900-ban, 1938-ban, 1971-ben és 1987-ben. Nemcsak egyházi vonalon folyt az építkezés a kis faluban, hanem polgári téren is. Ezt bizonyítja az is, hogy a paplak építésével egy időben, 1881-ben megalakult az egyházi iskola is, ekkor épült a még ma is álló iskolaépület Karácsonyfalvi lelkész idején. Az épület része tanítói lakásként szolgált, a hátsó (nyugati) része volt az osztályterem. Hogy a templom és egyházi iskola egy időben épült, bizonyítja az is, hogy a két épületnek az udvara egy helyen van. Abban az időben a tanítók egyben kántor-tanítók voltak. Az egyházi iskolát – mint sok mást – 1948-ban államosították. Érdemes megemlíteni, hogy e kis településből sok értelmiségi került ki. Hogy miért nevezzük kis településnek, azt bizonyítják a statisztikai adatok: 1567-ben 8 kaput, 1614-ben 40 családfőt, 1786-ban 267 főt, 1850-ben 403, 1868-ban 448, 1910-ben 421, 1941-ben 338, 1941-ben 338, 1992-ben már csak 158 főt írtak össze. Ennek ellenére, mint fentebb említettük sok értelmiségivel gazdagította e kis falu a Székelyföldet. Elsőként említhetjük dr. Marosi Ferencet, aki Budapesten először minisztériumi tanácsosként tevékenykedett, majd Svájcban, a Magyar Konzulátuson dolgozott; Marosi Márton lelkész, Gálfalvi Péter tanító, Gálfalvi Pál lelkész, Gálfalvi János lelkész, Gálfalvi P. Péter lelkész-tanár, Gálfalvi Gábor tanító, Györke Alpár mérnök, Inczefi András tanító, Inczefi Olga tanító, Végh Albert tanár, Gyöngyösi Kálmán tanító, Végh Ella tanító, Elekes Imre tanító, Nemes Dénes lelkész, Váradi Viola tanító, Marosi György ügyvéd, Gálfalvi Sándor tanár, egyházi főgondnok, Györke Erzsébet tanító, Mátéfi József mérnök, Mátéfi Ferenc mérnök, Marosi Júlia óvónő. Ebből a kis iskolából indult értelmiségiek nagy száma azt bizonyítja, hogy a falu népe, bár településük a legkisebbek közé tartozott mindig, igen sokat adott az oktatásra-művelődésre. Természetesen ebben nagy részük volt az ott tevékenykedő tanítóknak és lelkészeknek is, akik Reményik Sándor Templom és iskola versében megfogalmazása szerint e téren „egy kézre dolgoztak”.
Az itt tevékenykedő tanítók meg lelkészek nevét nem sorolom fel, a fentebb említett lelkészek mellett azonban ki kell emelnem Lőrinczi László nevét (1927–1941), aki létrehozta a Gazdakört, bevezette a falu lakosságát a modern baromfitenyésztésbe; a tanítók közül Gálfalvi Péter id. nevét, aki a lelkésszel közösen megalakította a Hitelszövetkezetet, és széles körű kulturális tevékenységet végzett. Szám szerint e faluban eddig 33 lelkész szolgált, a 33-ik a 2012-ben megválasztott Vass Zsuzsánna. A jelenleg beszüntetett iskolában 17 tanító végzett eredményes oktató-nevelő tevékenységet, amelyet a fentebb említett innen kikerült értelmiségiek száma is igazol.
Mint ismeretes, a 20. század elejéig a falvakban nem voltak kultúrotthonok. Ennek ellenére pezsgő kulturális élet volt a faluban, színjátszó csoportok, énekkarok, tánccsoportok gyakran bemutatták műsoraikat, legtöbbször egy-egy nagyobb csűrben, az iskolák tantermében, de igen sokszor a zsidók kocsmáinak nagyobb helyiségében. A nyikómenti falvaknak egy részében fedeles hidakat építettek, melyekről Orbán Balázs így ír: „Itt felemlítem mi bizonnyal minden erre utazót meg fog lepni azon sok fedeles hidat, melyek egyáltalán Udvarhely-széken, de főképp a Nyikó völgyében előfordulnak: ezekben oly fényűzők a vidék lakói, hogy még a legcsekélyebb patakon, sőt még oly helyekre is (mint Kadácsban), hol a vízen túl alig van néhány ház, s azon túl semmi, még közlekedő út sincsen, egymással versengve díszes és költséges fedeles hídakat építenek. Az ily hidak szoktak főként esős időkben, a falu népségének a városi kávéházakat, felüdülési, ámolygási helyeket pótló gyülhelyei lenni, s gyakran csergedező patakok költői morajánál táncra kel és társas játékot folytat a gondtalan fiatalság.” (A Székelyföld leírása I., Pest, 1868, 119. o.)
A kiskadácsi hidat 1829-ben, a nagykadácsit 1866-ban építették a helybéli lakosok. Sajnos mindkettőt megrongálta a 2005-ben árvízzé duzzadt Fehér-Nyikó, a történésekről részletesen beszámoltak írásban Balázsi Dénes tanár és Boda Csilla tanítónő.
A fent említett fedeles hidakon szervezett kulturális eseményeknek 1911-től már az újonnan felépített kultúrotthon – melyet abban az időben „faluházának” neveztek – adott helyet. Ennek építésében mindkét Kadács kivette a részét. Az egész Nyikó-völgyében farsang idején itt rendezték a legeredményesebb színdarabos bálokat, amit az is bizonyít, hogy a környék összes falujából idesereglett az ifjúság. A táncmulatság szombat estétől vasárnap estig tartott, ezért nevezték a kadácsi farsangi bált „nagybálnak”.
A „faluháza” 1959-ig volt a kultúra hajléka, ugyanis akkorra annyira megrongálódott, hogy Jakab Zoltán tanító kezdeményezésére újat építettek. Sajnos az új épületben egyre inkább megritkultak a kulturális rendezvények, ennek egyik fő oka az elnéptelenedés, a másik a tévék elszaporodása. Mint P. Buzogány Árpád Nyikómenti krónikájában megfogalmazta: „Kadács mintha Csipkerózsika-álomba szenderedne lassan (…), egy-egy ház lakatlanná válik, és nem kerül új gazda. Inkább emlékeiből él már, mintsem jelenét építené.” Vajon mikor telik oda az idő, mikor érik meg a helyzet arra, hogy megérdemeljen egy rendes feltámadást?
Erre sajnos senki sem tud választ adni.
Irodalom: Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, I. kötet
Székely Oklevéltár, Új sorozat, II., Demény Lajos–Pataki József
Székely Oklevéltár, Új sorozat, IV. Székely népesség-összeírások, Kolozsvár, 1998.
Román Országos Levéltár Hargita megyei Hivatala. Egyházi anyakönyvek gyűjteménye. Fond. 47. Kadácsi Unitárius Egyház anyakönyvei.
Keresztény Magvető, 93. évfolyam (114–119 o.)
Hargita Népe (Csíkszereda)