Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Déry Tibor
42 tétel
2014. október 18.
Otthon – Erdélyben
Beszélgetés a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténésszel
– Budapesten született a két világégés között, nehéz gazdasági időszakban. Milyen volt a gyermekkora?
– Gyermekkorom viszonylag békés volt, szüleim értelmiségi emberek voltak, apám építészmérnök, anyám orvos. Budapest egyik külső negyedében, Pestújhelyen laktunk, ezt annak idején anyai nagyapám, aki neves ügyvéd volt, alapította, róla nevezték el a főutcát. A Balatonra jártunk nyaralni, ezek ma is szép emlékeim. De a háború végén minden összeomlott, apámat katonának hívták be, majd orosz fogságba került, és csak 1945 őszén tért haza.
– Milyen emlékei vannak a második világháborúról és a háború utáni évekről, amikor a területileg és szellemileg megcsonkított magyar nemzet a talpra állás lehetőségét kereste?
– Jól emlékszem a második bécsi döntés idejére, ez adta vissza Magyarországnak Erdély északi és keleti részét. Az első mozifilm, amit életemben láttam, e visszacsatolás dokumentumfilmje volt. Nagy hatást tett rám, bizonyára szerepet játszott Erdély iránti érdeklődésemben. Katonaként apám részt vett a visszacsatolásban, Szatmárnémetibe és környékére került. A háború után nagy reménységekkel vártuk az új korszak eljövetelét, szüleim a kisgazdapárt hívei voltak, számos barátjuk, például idősebb Antall József játszott szerepet ennek a pártnak a vezetésében. 1945-től a piarista általános iskolában tanultam, 1948-ban az iskolát szétzilálta az államosítás, majd 1950-ben, midőn a rend visszakapta az iskolát, visszatértem a piaristákhoz. Ott is érettségiztem 1953-ban.
– Az '56-os forradalom idején bölcsészhallgató, s bár nem volt nagy szerepe az események alakulásában, később mégis lecsukták...
– Nem volt nagy szerepem a forradalom eseményeiben, mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa bent tartózkodtam a bölcsészkaron, majd november 3-án a bizottság képviselőjeként Győrbe utaztam, ott ért a szovjet invázió. Nagyon sok barátom és évfolyamtársam menekült Nyugatra. A letartóztatások és az ítéletek a Kádár-rendszer hatalomra jutása után megkezdődtek, és folytatódtak az 1961-es amnesztiáig. 1959-ben tartóztattak le, miután nem voltam hajlandó engedni egy beszervezési kísérletnek. Hat hónapig voltam internálótáborban, majd egy évig rendőri felügyelet alatt, és csak a '60-as évek közepétől kaphattam értelmiségi állást.
– 1965-ben kerül az Akadémiához. Kikkel dolgozott, mi volt a megbízatása?
– Amikor az Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé kerültem, már jelentek meg tudományos publikációim. Nagyon ösztönző baráti kör volt, olyan kollégákkal, mint Bodnár György, Czine Mihály és Rába György, valamennyien a magyar irodalomtörténet-írás független szellemet képviselő jeles egyéniségei. Részt vettem az akkoriban készülő, hatkötetes magyar irodalomtörténeti kézikönyv munkálataiban. 1968-ban megjelent első, Kuncz Aladár munkásságát feldolgozó könyvem, ez eredetileg egyetemi szakdolgozatnak készült. Meglehetősen sok tanulmányom, kritikám jelent meg ezekben az években Magyarországon, később már Erdélyben is.
– 1983-ban jelent meg A transzilvánizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája c. kötete, melyben a Helikon kisugárzását és – többek között – a román és magyar irodalom kölcsönhatását taglalta. Hogyan látja ezt 30 évvel a kötet megjelenése után?
– Ma is büszke vagyok arra, hogy ez a könyv elkészülhetett, és hálás vagyok Bodnár Györgynek, hogy az általa szerkesztett könyvsorozatban megjelent. Úgy gondolom, semmit sem kell visszavonnom a könyvben leírtak közül. Ez a könyv hívta fel először a figyelmet a két világháború közötti erdélyi irodalom transzszilván irányzatára, és ennek nagy hatása volt Erdélyben is. Midőn 1969 januárjában első alkalommal Erdélybe utazhattam, mindenki – Kós Károlytól Balogh Edgárig, Beke Györgytől Kántor Lajosig – baráti szövetségesként fogadott.
– 1997-ben ír egy másik Magyarországról. Milyennek képzelte el EZT a Magyarországot?
– Nagyon megragadott Erdélyi Jánosnak egy metaforája, amely a nemzetet mint egy "nagy családot" határozta meg. Szerettem volna, ha ennek a gondolatnak a közösségteremtő és szolidaritásra nevelő ereje érvényesül. Nem így történt, csalódnom kellett, ma a magyarság sokkal gyilkosabb belső viszályoknak van kiszolgáltatva, mint korábban. Ráadásul az irodalom nemzetnevelő, közösségteremtő szerepe radikálisan leértékelődött, így remény sincs arra, hogy a pártpolitikai küzdelmeket valamiképpen a szellem, a kultúra enyhíthetné.
– 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, amelynek fő célja a magyar nyelv ápolása és a kortárs magyar irodalom támogatása volt. Ma már alig hallani AK-rendezvényekről...
– Az Anyanyelvi Konferencia Egyesületet még a hetvenes évek végén hozták létre olyan nyelvészprofesszorok, mint Bárczi Géza és Lőrincze Lajos. Én a kilencvenes évek elején lettem Lőrincze utóda, és egészen az idei év elejéig töltöttem be az elnöki szerepet. Mindig azon fáradoztam, hogy az anyanyelvi mozgalom a magyarság kulturális és lelki összefogásának, gazdagodásának a műhelye legyen. Szomorúan kellett szembesülnöm azzal, hogy az anyanyelvi mozgalom szinte teljesen elvesztette állami támogatását, és csak vezetőinek és néhány tagjának anyagi áldozaTőkészsége révén működhet tovább igen szerény körülmények között. Évente három-négy alkalommal tudunk valamilyen programot szervezni, a legnevezetesebb ezek közül a minden júniusban megrendezett sátoraljaújhelyi Kazinczy Napok.
– Hat évig vezette a Magyar Írószövetséget, olyan időkben, amikor a magyar könyvre mind kevesebb és kevesebb pénz jutott az államháztartásból. Mit szeretett volna megoldani még elnöksége idején?
– Ez a hat esztendő sok szép és talán ugyanannyi szomorú emléket hagyott hátra maga után. Három dologra törekedtem: hogy az irodalom nagyobb megbecsülést élvezzen, hogy minden akadály nélkül megjelenhessenek az arra érdemes irodalmi alkotások, és hogy fennmaradjon az írótársadalomnak az a szolidaritása, amely a korábbi évtizedekben érvényesült. Tulajdonképpen egyik törekvésemet sem tudtam maradéktalanul érvényesíteni, az irodalom társadalmi szerepe erősen csökkent, és az írótársadalom pártpolitikai érdekek nyomán szakadt darabokra. Mindazonáltal úgy érzem, hogy érdemes volt végigcsinálni ezeket a küzdelmes esztendőket.
– Nagy családi könyvtárral rendelkezik, sok dedikált kötettel.
– Valóban sok könyvet gyűjtöttem össze, nagyjából 34 ezer kötetet. Ezt szeretném majd valamelyik erdélyi könyvtárra hagyni. Nagyon sok dedikált kötet is található közöttük, hogy csak néhány magyarországi írót említsek meg, Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások dedikációit őrzöm. Erdélyből pedig Szemlér Ferenc, Méliusz József, Sütő András, Kányádi Sándor, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Kántor Lajos és mások dedikálták számomra könyveiket. Ezek a dedikált példányok is egy kisebb könyvtárat tesznek ki.
– Manapság fölöttébb elszaporodtak a memoárirodalom, a valóságleírás kötetei. Jó az, ha ezen a téren is gazdagodik irodalmunk tárháza?
– A memoárirodalmat sokra tartom, hiszen ebből az irodalomból lehet életközeli és tárgyszerű ismereteket szerezni az elmúlt évtizedek valóban zaklatott történelméről. A memoárirodalom a magyar nemzeti kultúra régi hagyományát jelenti, talán elég, ha Mikes Kelemen leveleire, Rákóczi Ferenc emlékirataira hivatkozom, egyáltalán az erdélyi magyar irodalmi kultúra egyik legfontosabb területe a memoár, ezek nemcsak Erdély történetét világítják meg a mai olvasó előtt, hanem egyszersmind szépirodalmi értékekben is gazdagok.
– Alig van esemény Erdélyben – de másutt is –, ahol ne venne részt személyesen. Fontos az, ha az irodalom apostolai ott vannak az eseményeken, találkoznak az olvasókkal, megbeszélik a szakmai teendők részleteit?
– Számomra mindig rendkívül fontosak voltak a személyes kapcsolatok, nemrégiben némi elégtétellel állapíthattam meg azt, hogy a Kárpát-medencében talán én ismerem a legtöbb magyar írót személyesen. A személyes jelenlét fontosságát tanultam meg irodalmi mestereimtől: a Nyugat és a magyar népi mozgalom, vagy éppen az erdélyi irodalom klasszikus egyéniségeitől. Ma is az a véleményem, hogy az irodalmi élethez hozzátartozik a személyes jelenlét, a személyes kapcsolatok rendszere.
– Nyirővel többször foglalkozott élete folyamán.
– Nyirő József munkásságát mindig nagyra becsültem, egy egész könyvre való tanulmányt írtam róla, szeretném, ha egyszer ezekből valóban könyv lehetne. Kétségtelenül az erdélyi irodalom nagy értékei között van a helye, de talán Tamási Áron, Áprily Lajos és Kós Károly után. A búcsúszertartáson nem voltam jelen, különben is az a véleményem alakult ki, hogy ez a szertartás méltatlan volt Nyirő József egyéniségéhez és örökségéhez: napi politikai cirkuszt rendeztek egy méltó megemlékezés helyett.
– Kik voltak azok az erdélyi írók, akikkel már az iskola padjaiban "találkozott", s kik azok, akiket a későbbiekben ismert meg személyesen, jó, baráti kapcsolatot ápolva?
– Már a gimnáziumban igen sok erdélyi író munkásságával ismerkedtem meg, olyanokéval, mint Tamási Áron, Nyirő József, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő. Később sok erdélyi íróval kerültem baráti kapcsolatba, jó viszonyt ápoltam Kós Károllyal, Tamási Áronnal, Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral, Jancsó Elemérrel, Bartalis Jánossal, Szemlér Ferenccel, Méliusz Józseffel, Jékely Zoltánnal, Kemény Jánossal, majd Sütő Andrással, Beke Györggyel, Kányádi Sándorral, Gálfalvi Györggyel, Gálfalvi Zsolttal, Kántor Lajossal, Gáll Ernővel, Deák Tamással, Bajor Andorral és másokkal. Jó barátom volt Pusztai János is, akit szeptember 30-án temettünk a Farkasréti temetőben.
– Ön szerint kinek kellett volna még Nobel-, illetve Herder-díjat kapnia a magyarok közül az elmúlt évtizedek során?
– Fájdalmas számomra, hogy olyan sok magyar író maradt ki a Nobel-díjasok közül. Gondolok Babits Mihályra, Móricz Zsigmondra, Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Weöres Sándorra, Nagy Lászlóra, Juhász Ferencre, és természetesen Sütő Andrásra. A Herder-díjat is számos erdélyi író érdemelné meg, így Benkő Samu, Dávid Gyula, Markó Béla, Kántor Lajos, Szilágyi István. A díjakat azonban nem "megérdemelni", hanem "kapni" szokták, így aztán a legérdemesebbek közül is sokan maradnak azok nélkül.
– Szeret utazni; merre járt a nagyvilágban?
– Természetesen szeretek utazni, és amióta világútlevéllel járhatok külföldre, sok helyen megfordultam, hozzávetőlegesen ötven országban jártam. Nemcsak Európában, ahol szinte mindenütt tehettem látogatást, hanem Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában is. Ezek az utazások hatalmas szellemi élménnyel és tapasztalattal ajándékoztak meg. Legtöbbször mégis a szomszédos országok magyar közösségeinél szoktam látogatást tenni, otthon érzem magam Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.
– Díjak, elismerések.
– Hosszú életem során szinte egy ládára való díjat és oklevelet kaptam, ezek között a Széchenyi-díj volt a legfontosabb, de megkaptam a Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a József Attila-díjat és számos más díjat is, illetve Erdélyben és a Felvidéken is kaptam irodalmi elismeréseket. Büszke vagyok rájuk, mégsem ezek számomra a legfontosabbak. Inkább a könyveim, az utazásaim, a barátaim – és a macskáim.
– Mi van a fiókban, mit szeretne letenni az olvasók asztalára a közeljövőben?
– Jó pár könyvem került az utóbbi egy- két évben kiadókhoz, várom ezeknek a megjelenését, az idén valószínűleg négy-öt könyvem is a közönség elé kerül. És szeretném befejezni az erdélyi irodalom történetéről írott művemet. Még egy kötet van hátra, ezt remélhetőleg a jövő év elején át tudom adni a kiadónak.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 8.
Van-e erdélyi magyar irodalom?
Van is, meg nincs is. De inkább van. Többek között erről esett szó a Bodor Ádám íróval megejtett közönségtalálkozón Nagyváradon. A szerző végre egyszerűen helyretette ezt a kérdést is – amely amúgy csak látszólag nehéz.
Bodor Ádám prózaíró, Kossuth-, József Attila-, Déry Tibor- és Krúdy Gyula-díjas erdélyi magyar író volt a KéPKEret sorozat következő, májusi estjének vendége. A PKE Magyar Nyelv és Irodalomtudományi tanszékének szervezésében zajló irodalmi, művészeti beszélgetéssorozat idényzáró alkalmának keretében az estek házigazdája, Boka László irodalomtörténész Bodor sikerkönyvei, kultikus regényei és elbeszélései kapcsán kérdezte a szerzőt, akinek műveit eddig mintegy 30 nyelvre fordították le. Az est a kortárs magyar irodalmi folyamatokat, a szépirodalom mai helyzetét és vitapozícióit, díjak körüli polémiákat is taglalta.
Egyszerű
Így például szóba került az is, van-e olyan, hogy erdélyi magyar irodalom. (Érdekes, hogy ez a kérdés újra és újra előjön néha – holott a legegyszerűbb logikával is látható talán, hogy ez nem is valós kérdés, álprobléma. Hiszen egyszerűen értelmezés dolga csupán, és mindkét jelentése egyszerre érvényes, harmadik pedig nem: ha ugyanis földrajzilag értjük, van, ha pedig úgy, hogy stílusát, lelkiségét, attidűdjeit tekintve létezik-e, akkor szintén inkább igen, mint nem, amennyiben pedig úgy, hogy teljesen különálló entitás-e, természtesen nem.) Nos, ennek a kérdésnek a megválaszolása Bodor Ádám számára sem volt nehéz. Mint rávilágított, sokan abból indulnak ki, hogy a nemzet egységes, ezért nincs külön erdélyi magyar irodalom. Csakhogy – jelezte – ezeken a tájakon más a nemzettudat, az identitásnak különféle árnyalatai léteznek, és nálunk is van ilyen. Tehát létezik specifikus erdélyi magyar irodalom, de nem külön a magyartól. Hozzátette: „elismerésekkor pedig épp az illetékes hatalom szokott különbséget tenni, külön erdélyi magyar szerzőknek tartva fenn egy kategóriát”. Más téma kapcsán, de ide is illően elmondta: a kor mindenképp átszivárog az irodalmi szövegekbe is. Ennek ellenére idegesíti, amikor politikai jellegű deklarációkkal találkozik ilyenekben. Amúgy ő maga is idevalósi: innen indult, és 33 éve él Magyarországon. Ennek ellenére még vannak olyan pályatársai, akik úgy tudják, hogy most is itt él. Erdélyi magyar szerzőként, földrajzilag is, ugye… Sok-sok más téma között szóba került aztán még a fordítások helyzete is. Bodor Ádám azt emelte ki, hogy magyarból verset fordítani nagyon nehéz, de prózát sem könnyű. Pedig az ő műveit egy elismert román fordító, Tabacu Marius ülteti át, ezzel együtt sok a nehézség. Maga Bodor is próbálkozott más műveket románul tolmácsolni. Mint elmesélte, egy időben nagyon nehéz anyagi körülmények között élt, és azzal próbáltak rajta segíteni, hogy fordításokat adtak neki. Megbirkózott ugyan velük, mégis egy darabig csinálta csak, mivel rájött, hogy – mint fogalmazott – egyszerűen képtelen rá, azaz magyar művek igazi román tolmácsolására.
Ki ő?
Bodor Ádám 1936. február 22-én, Kolozsvárott született református, felső-középosztálybeli családban. Erdély vallási és kulturális sokszínűsége, a magyar, a szász és a román kultúra szétválaszthatatlan keveredése, s egyszersmind a közeg kelet-európai letargikussága, szegénysége, kiszolgáltatottsága jelentett meghatározó élményt a későbbi író számára, műveiben részint ezt a kettősséget igyekszik megragadni. Kolozsvárott a kommunista hatalomátvétel után más jómódú családokhoz hasonlóan Bodorékra is a nélkülözés évtizedei vártak. 1952-ben magát Bodor Ádámot, a Református Kollégium diákját is letartóztatták államellenes szervezkedésért, közbenjárásra szabadult két év után. Egy évig gyári munkásként dolgozott, majd inkább óvatosságból és kényszerűségből, mintsem mély vallásosságtól indíttatva világi szak helyett a református teológiára iratkozott be – jelzi életrajzában a Digitális Irodalmi Akadémia. 1960-ban végzett, és a kolozsvári egyházkerületi levéltárban alkalmazták, jóformán éhbérért. 1964 és 1968 között egy másoló-fordító irodában dolgozott szülővárosában. Karcolatokat és novellákat 1965-től kezdett publikálni az Utunkban, 1969-ben megjelent első novelláskötete is A tanú címmel, ettől kezdve az első Forrás-nemzedék tagjaként tartják számon. Mivel a hetvenes évek végétől Erdélyben lehetőségei íróként egyre inkább beszűkülni látszottak, és életfeltételei nehezedtek, 1982-ben áttelepült Magyarországra. 1984-től a Magvető szerkesztője lett, és immár Magyarországon írta és jelentette meg egyre népszerűbb műveit.
Szeghalmi Örs


erdon.ro
2015. július 10.
Elhunyt Anamaria Pop
Hatvanhárom éves korában hosszú betegséget követően elhunyt Anamaria Pop költő, számos neves kortárs magyar szerző, köztük Esterházy Péter, Nádas Péter, Márai Sándor és Kertész Imre műveinek román fordítója. 1952-ben született Keresztesen, a bukaresti Újságíró Egyetemen tanult. Több folyóiratban és a Transilvania Rádióban is dolgozott, műfordításokat publikált. Alapító tagja és társelnöke volt a Pro Európa Liga szatmárnémeti fiókjának. A nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanára, a magyar Kulturális Központ kulturális tanácsosa, az Európai Unió bukaresti kirendeltségének szakértője és a budapesti Román Kulturális Központ igazgatója is volt. Részt vett a Román–Magyar, és a Magyar–Román Baráti Társaság 1990-es megalapításában. Kitüntetései: Déry Tibor-díj (1998), Kosztolányi-díj, Szindbád-díj (2004); a Román Írószövetség két fordítói díjjal jutalmazta (2009, 2010).
Erdély.ma
2015. október 22.
Vitéz Lelkek: diákszínjátszás 25 éve
Több mint amatőr színjátszó csoport, és több mint iskolások szabadidős tevékenysége. A Vitéz Lelkek társulatról Szász-Mihálykó Mária vezetővel beszélgettünk.
Még egyetemista korukban kezdtek el foglalkozni a színházzal és színjátszással néhai Szász-Mihálykó Attila és Szász-Mihálykó Mária – pedagógusi szakképesítésük mellett rendezői és színjátszói oklevelet is szereztek. Szász-Mihálykó Attila éveken át az Udvarhelyi Népszínház vezetője volt, majd a rendszerváltást követően a Tamási Áron Gimnázium német szakos tanára lett, színjátszó kört indított, így folytatta korábban elkezdett munkáját. A névválasztás véletlenszerű volt: 25 évvel ezelőtt, az iskola névadó ünnepségén léptek először színpadra, éppen Tamási Áron Vitéz lélek című darabját mutatták be, és a sikert követően a diákok a Vitézlélek Kft. nevet választották. „Azóta elmaradt a Kft., de a vitéz lelkek maradtak. Lassan életformává vált” – fogalmazott Szász-Mihálykó Mária.
„Tíz évig Attila vezette a Vitéz Lelkeket, így nem volt idegen, amikor át kellett vennem. Hiszem, hogy a dolgoknak van egy határozott sorsszerűségük” – mondta Szász-Mihálykó Mária, hozzátéve, hogy férje 2000-ben, az Énekes madár bemutatója előtt nem sokkal hunyt el. Akkor, az utolsó beszélgetésen pontosan az volt a téma, hogy van-e élet a halál után. Mintha valamiféle sorsszerű beszélgetés lett volna. Az akkor átvett csoport egyébként kisebb volt, tizenhét tagot számlált, aztán az évek során nőtt a létszám, mára pedig már több mint százan vannak a vitéz lelkek.
Többről van szó, mint egyszerű iskolai színjátszó csoportról, hiszen a színre vitt produkciókon kívül rengeteg beszélgetés formálja a vitéz lelkeket. Különböző korosztályok keresik énjüket a csoportban, egyesek végigjárják a lépéseket, mások még utána is tiszteletbeli tagok maradnak. Bárki „felvételizhet”, ez csupán annyiból áll, hogy megmutatkozik a színpadon, azonban akinek nem ez a talaja, úgyis távozik – véli a Vitéz Lelkek vezetője.
„A nagy tömeg miatt jött be, hogy musicalt kell csinálni. Húszan-harmincan kell színpadra kerüljenek, más műfajban nem tudok ennyi szerepet kiosztani” – magyarázta, hogy miként lett a musical a meghatározó műfaj a Vitéz Lelkek számára. A folyamat Déry Tibor kisregényének musicalváltozatával, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabbal kezdődött, aztán következett a Rómeó és Júlia, a Dzsungel könyve, a Hegedűs a háztetőn, a My fair lady, A muzsika hangja és Óz, a nagy varázsló. Az elmúlt évek előadásaiból többet a gimnázium dísztermében játszanak vasárnap óta. „Mozgalmas hét, de negyedszázadot ünneplünk, és rengeteget segítenek a diákok” – beszélt a héten zajló ünnepségről a csoportvezető.
Több mint húszan lettek hivatásos színészek a Vitéz Lelkek soraiból. Többek között a temesvári színház igazgatója, Balázs Attila, a jelenleg Budapesten fellépő Katona László, Lőrincz Zsuzsa és Ozsvát Noémi, a kolozsvári színházban dolgozó Kali Andrea, mindannyian egykori vitéz lelkek. „Sok tehetséges gyerek van, és pont erre jó a Vitéz Lelkek csoport: az is felfedezi magában a tehetséget, aki nem tudta, hogy benne van” – így Szász-Mihálykó Mária, aki „az álmok röptetőjének” tartja magát. „Nagyon sokuk álmát ismerem, és igen, röptetem, mert az a legjobb, hogy segíts valakinek, boldoguljon ott, ahol akar.”
Veres Réka
Székelyhon.ro
2016. január 23.
Elhunyt Paul Drumaru
A magyar irodalom egyik legavatottabb román fordítója volt.
Paul Drumaru január 21-én hunyt el. A neves műfordító, költő, író haláláról lánya számolt be a Facebookon, mint írta, édesapja elment, „hogy az angyaloknak írjon verset”.
Drumaru 1938. december 5-én született Gyulafehérváron. Gyulafehérváron és Nagyváradon kezdte tanulmányait, volt könyvelő és könyvtáros a Regionális Könyvtárban, Nagyváradon. Az Alexandru Ioan Cuza Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett 1966-ban, román nyelv és irodalom szakon. 1964-ben részt vett Lunar 11 művészeti csoport megalapításában. Korrektorként tevékenykedett a Chronicle magazinnál, a iași-i Nemzeti Színház irodalmi kritikusa, majd a Kriterion Kiadó szerkesztője volt (Bukarest, 1971-1998).
Négyszer nyert magyar műfordításaiért díjat a Romániai Írószövetségtől (1972, 1976, 1981, 1986), szintén műfordításért díjat kapott a Bukarest Írószövetségtől (1996), majd elnyerte az Artisjus díját (Budapest, 1977), a Déry Tibor-díjat (1987), megkapta a Pro Cultura Hungarica oklevelet és plakettet (1997).
A Partium című újságban debütált (Nagyvárad, 1957), megjelentek munkái a Tribuna, a Cronica, a Convorbiri literare, a Iaşul literar, az Ateneu, a Luceafărul, a Contemporanul lapoknál, valamint A Hétben, a Magyar Naplóban (Budapest), a Provincia (Kolozsvár), a Viaţa românească, a Secolul 20 és a Lettres intemationales folyóiratokban.
A klasszikus és kortárs magyar irodalom olyan alkotóinak műveit ültette át kiválóan román nyelvre, mint Ady Endre, Babits Mihály, Bálint Tibor, Farkas Árpád, József Attila, Kányádi Sándor, Király László, Konrád György, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Mózes Attila, Örkény István, Pilinszky János, Szilágyi Domokos vagy Visky András.
pazs. foter.ro
2016. augusztus 1.
Kiállítás és emlékkonferencia a marosvécsi kastélyban
Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola, Tamási Áron és Kuncz Aladár, a helikoni közösség három nagyon különböző, de ugyanakkor meghatározóan fontos személyiségéről szólt a helikoni leszármazottak idei találkozója. A marosvécsi Kemény-kastélyban pénteken és szombaton zajlott rendezvény sok új, érdekes részlettel gazdagította a két világháború közötti élet és irodalom iránt érdeklődők ismereteit, akik hűséges visszatérői a vécsi találkozóknak.
Találkozás Szilvássy Karolával
Hiánypótló, érdekes szatellitkiállítással kezdődött a rendezvény. A Kemény-kastély vadásztermében H. Szabó Gyula köszöntötte Szebeni Zsuzsa művészettörténészt, a báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola (1876-1948) életéről és tevékenységéről szóló emlékkiállítás szervezőjét. A másfél évtizede folyó Bánffy-kutatás során rajzolódott ki a kutató számára egyre élesebben a múlt század kezdetének különösen érdekes, bátor és úttörő nőalakja. Szilvássy Karola nem volt szerző, de szervezőként annál jelentősebb szerepet töltött be Kolozsvár társadalmi életében, és fontos szereplője volt a vécsi találkozóknak, hiszen az Erdélyi Helikon védasszonyának tekintették.
– Szükségünk van kiemelkedő női példaképekre – mondta Szebeni Zsuzsa, egyben magyarázatot is adva arra, hogy miért fogott hozzá a művelt, sokoldalú, szenvedélyes Szilvássy Karola életének és tevékenységének kutatásához, aminek az eredménye a kiállítás. A pannókon képek és szövegek segítenek, hogy életének jelentősebb eseményeiről tájékozódjunk a Bornemissza báróval kötött házasságától kezdődően. Olvashatunk az I. világháborúban képzett bábaasszonyként vállalt ápolónői tevékenységéről, színházi szerepeiről, az első erdélyi filmről, amit rendezett, az első repülésről, a nőről, aki Bánffy Miklós múzsája volt, a gyermekét elvesztő édesanya fájdalmáról, diakonisszaként végzett gazdag tevékenységéről – egy modern, társadalmi felelősséget vállaló asszony szerepeiről.
A kiállítás-megnyitót zenei betét követte, Ács Ferenc gordonkaművész Bach- műveket játszott.
Ezt követte a Tamási-emlékkon-ferencia, amelyen négy előadás és megemlékezés vette számba a fél évszázada elhunyt nagy székely írói közéleti tevékenységét, s annak publicisztikai tükröződését. A megemlékezést vezető H. Szabó Gyula elmondta, hogy azért választották a fenti témát, mert erről keveset beszélnek.
Közéletre nyitott szemmel
Simon György magyartanár előadásában kiemelte, hogy a prózai és színpadi szerző Tamási "gazdag és sokágú publicisztikai" írásai hitelesen fejezik ki egy 20. századi magyar író szellemi magatartását, emberi- művészi eszményeit, felelős gondolkodását. Olyan egyéniség volt, aki már pályája kezdetén felvállalta a közügyekre figyelést. Újságírói tevékenysége kezdetben párhuzamosan haladt szépírói munkásságával. A Brassói Lapokban állandó rovata volt, a Tiszta beszéd. A lapban közölte 1934-ben Bajlátott szülőföld címen nyolc részből álló sorozatát, ami kiindulópontként szolgált az 1939-ben kiadott Szülőföldem kötetéhez. Az erdélyi valósággal szembenéző elkötelezett irodalom mellett foglalt állást az Erdélyi Helikon által a történelmi regényről, az erdélyi magyar irodalomról és az író hitvallásáról indított vitában. A későbbiekben írt esszékben, cikkekben, útirajzokban a dolgok lényegét érintő véleményét különböző napilapok hasábjain közli, majd a Virrasztáson című gyűjteményében adja ki. Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozatáról (1936, Brassói Lapok) azt tartják, hogy a különböző eszméket valló erdélyi fiatalok 1937-es Vásárhelyi találkozójának az előkészítését jelentette. A találkozón, amelyet az Apolló nagytermében tartottak, Tamási Áron elnökölt, ő tartotta a nyitóbeszédet és "oroszlánrésze volt" a záróhatározat megfogalmazásában is, amely Pomogáts Béla szerint "az erdélyi magyarság stratégiai tennivalóit öntötte szavakba" a szabad testvéri együttműködés megteremtéséről.
Mivel nem tudott elmenni Marosvécsre, írásban küldte el tanulmányát Dávid Gyula, amelyben részletesen elemezte a Kolozsvári egyetemi hallgatók és Tamási Áron találkozását 1956 októberében. A Kolozsvárra hazalátogató Tamási Áron Jordáky Lajos vendége volt. Mivel nagy várakozás előzte meg az egyetemi irodalmi kör által és Bányai László rektor jóváhagyásával szervezett találkozót, az író óvatossága csalódást keltett a diákok körében.
Mint a későbbi letartóztatások kapcsán kiderül, az óvatosságot illetően Tamásinak volt igaza – erősítette meg visszaemlékezésében Kántor Lajos, aki egyetemi hallgatóként maga is résztvevője volt a találkozónak, és következményeiről sok érdekes részletet árult el.
Tamási Áronnal a Magyar Írók Szövetségének 1956-os decemberi közgyűlésén találkozott először – emlékezett írásában Pomogáts Béla, aki beszámolt arról is, hogy a magyarországi kommunista hatalomátvétel után, 1948 őszétől Nagy Imre 1953-as hivatalba lépéséig hallgatásra kényszerült, s csak ebben az évben jelent meg a Bölcső és bagoly című könyve. 1955-ben Kossuth-díjat kapott, majd újra szerepet vállalt a Magyar Írók Szövetségének irányításában. A forradalom napjaiban több alkalommal is hitet tett a történelmi események nemzeti és európai jelentősége mellett, és az írószövetség december 30-i nyilatkozatát – Gond és hitvallás – az ő szövegezésében fogadták el. Tamási Áron 1956-ban betöltött szerepe kapcsán a szerző kiemelte Tamási gesztusát, aki az íróperben ártatlanul bebörtönzött társai, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Tardos Dezső, Háy Gyula és nem a bírói pulpitus előtt tisztelgett. "Kétségtelen, hogy a magyar forradalomnak Tamási Áron munkássága és eszmevilága volt az egyik ösztönzője és meghatározója: ez a külön erdélyi és népi gyökerekből táplálkozó szellemiség, amely mindig egybe tudta fogni a nemzeti és szociális értékeket és követelményeket" – összegezte véleményét Pomogáts Béla.
Szombaton a kastélyparkban folytatódott a találkozó. Tamási Áron halálának 50. évfordulójára Kántor Lajos mondott emlékbeszédet, a marosvécsi iskolások a Bölcső és bagolyból adtak elő részletet, majd a koszorúzást követően fellépett a marosvécsi tánccsoport. A Kolos-vártól a Fekete kolostorig című film vetítésével Kuncz Aladárra emlékeztek, majd a helikoni írók leszármazottainak beszélgetésével ért véget a Helikon–Kemény János Alapítvány által szervezett idei találkozó.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2016. szeptember 15.
DIA-taggá választották Balla Zsófiát és Déry Tibort
Balla Zsófia költőt és posztumusz Déry Tibor írót, költőt választotta tagjai közé a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) a 19. éves közgyűlésén.
A Digitális Irodalmi Akadémia 1998. június 2-án 39 taggal alakult meg, taglétszáma jelenleg – a posztumusz tagokkal együtt – 85. A Petőfi Irodalmi Múzeum keretei között működő Digitális Irodalmi Akadémia a kortárs magyar irodalom digitális közzétételével foglalkozik, a szerzők összes művének közreadásával. A DIA-tagok havonta díjazásban részesülnek, amiért műveik olvashatók a DIA honlapján, amely az egyik legjelentősebb magyar nyelvű irodalmi szöveggyűjtemény. 1999-től kezdődően a taggyűlés évente egyszer ülésezik, ekkor választják meg az új tagokat.
Szabadság (Kolozsvár)
2016. október 21.
Rangos irodalmi elismerést kapott Selyem Zsuzsa író
Selyem Zsuzsa, Zoltán Gábor és Takáts József kapta a 32 évvel ezelőtt alapított Déry-díjat, amellyel az irodalmi élet kimagasló alkotóit jutalmazzák. 
Az elismerés Déry Tibor özvegyének végakarata alapján jött létre, aki vagyonával az irodalmi élet kimagasló alkotóinak elismerését kívánta támogatni - idézi fel az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület pénteki közleménye. A díjátadót pénteken tartották Budapesten.
A Déry-díj pénzjutalommal jár, ennek forrása a Déry-hagyaték, beleértve a Déry-művek után keletkező jogdíjak összegét is. A díjat odaítélő kuratórium elnöke Závada Pál, titkára az Artisjus főigazgatója, Szinger András, tagjai pedig Ilia Mihály, Keresztesi József, valamint Lator László, aki a közelmúltban lemondott az alapítványnál betöltött tisztségéről. Az első Déry-díjat 1984-ben adták át, azóta több százan részesültek az elismerésben. A korábbi díjazottak között mások mellett Csoóri Sándor, Bán Zsófia, Csukás István, Esterházy Péter, Spiró György és Ottlik Géza, illetve Csűrös Miklós, Ferencz Győző, Kovács Sándor Iván, Lengyel András, Németh G. Béla és Radnóti Sándor is szerepelnek.    
Selyem Zsuzsa irodalomtörténész, író, esszéíró  Marosvásárhelyen született. Kolozsváron előbb matematikát tanult, majd ugyanitt angol-magyar szakos bölcsészdiplomát szerzett, később az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészkarán doktorált. Jelenleg a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán tanít kortárs irodalmat. Esszéi, tanulmányai, novellái és publicisztikái 1993 óta jelennek meg, első esszékötetét Valami helyet címen publikálta 2001-ben, ezt követően körülbelül két-három évente jelentkezett új kötettel. Több irodalmi díj és elismerés tulajdonosa.
Zoltán Gábor író Budapesten született. Színházi és rádiós rendezőként, valamint irodalmi szerkesztőként dolgozott. Első kötete, a Vásárlók könyve 1997-ben jelent meg, amiért megkapta a legjobb elsőkönyves szerzőnek évente odaítélt Bródy-díjat. Két novelláskötetét regények követték, legutóbbi, Orgia című művét fél évtizedes kutatás után írta meg. A könyv, amelyben a szerző a városmajori nyilas vérengzéseknek állít emléket, az idei Könyvhéten jelent meg. 
Takáts József irodalomtörténész, kritikus Gyuláról származik. Egyetemi évei alatt irodalmi folyóiratok szerkesztésével foglalkozott, később fontos irodalomszervező munkát végzett. Tagja volt a József Attila Kör (JAK) vezetőségének, részt vett irodalmi lapok alapításában. Az 1990-es évek elejétől kezdve egyetemen oktatott, előbb a szegedi bölcsészkaron, később a Pécsi Tudományegyetemen, majd a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Média Intézetében. Tagja volt az NKA Folyóiratkiadási Kollégiumának és a Mészöly Miklós-díj kuratóriumának is. A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetésben 2005-ben részesült, 2007-ben Palladium-díjat, 2009-ben Balassa Péter-díjat kapott. Modern magyar politikai eszmetörténet című munkáját 2002-ben készítette el, utolsó, A megfelelő ötvözet című politikai eszmetörténeti tanulmányai gyűjteménye 2014 végén jelent meg. maszol.ro
2017. február 4.
A promenád átfestett padjai
Beszélgetés Bogdán László költő-íróval a végső látomásról
szülővárosa, élettere, Sepsiszentgyörgy egyre inkább képzeletbelivé válik benne. Egyébként is mindig máshol szeretett volna lenni, bárhová is érkezett. Bogdán Lászlót arról is kérdeztem, milyen viszonyban van Vaszilij Bogdanovval.
– Milyen Sepsiszentgyörgy él önben? A fiatalban, a sikeres költőben-íróban, a mai Bogdán Lászlóban? – Sokat kerestem erre választ, ennek megfelelően sokat is írtam róla. Ahogy telik az idő, egyre erősödik bennem egy képzeletbeli Szentgyörgy képe. Ez a város nyilvánvalóan már nem a kamaszkoromé, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol bármennyire is bornírt és félnótás volt a városlakók nagy része, mégiscsak érződött valami otthonosság. Megnőtt, már nem az a patriarchális kisváros, amely az én fiatalkoromban volt.
– Ez sima nosztalgia, vagy egyszerűen ma is a régi várost szereti?
– Kérdéses, hogy szeretem-e, vagy én is háborúban állok vele, mint Csiki László barátom, aki írt is egy Háborúk című vallomást. Tény, hogy fiatalkorom regényeinek színtere Sepsiszentgyörgy, azóta viszont elköltöztem erről a promenádról. Más vidékre, más vizekre.
– Miért? Átfestették a promenád padjait?
– Úgy éreztem, hogy már az 1981-ben elkezdett, 1989-ben befejezett Promenád című regénytrilógiám, később pedig azok a részei is – Az agitátorok éjszaka és A szoros délben –, amelyek a nyolcvanas években nem jelenthettek meg, részben már elmennek más terepre. A kilenc történet részben Bukarestben játszódik, a Fekete-tenger partján egy hajón. Részben pedig egy álomvilágban, ami azt a kérdést is felveti, hogy milyen mértékben volt reális az a város, amiről én írok. Létezett-e egyáltalán, vagy csak bennem volt meg? De ezek a kérdések már nem foglalkoztatnak. A kilencvenes években írt, Az ördög Háromszéken című regényemmel bizonyos mértékig még a Promenád világát folytatom, de már másként, előtérbe kerülnek a mellékszereplők, főként Hutera Béla, egyik visszatérő hősöm. Az ő élettörténete folytatódott a Drakula egyik fejezetében, de ezekben épp csak feldereng Szentgyörgy.
– Soha nem tartott tőle, hogy egyszer csak szembejön az utcán Hutera Béla vagy másik hőse?
– Nem, mivel bármennyire is életszerűnek tűnő történetek szereplői, ezek a történések fikciók. Mi a fikció, és mi az élet? – mostanában ez kezdett foglalkoztatni. Igaza lehet a vak argentin látnoknak, miszerint a valóság tulajdonképpen illúzió. Viszont azt is jelezte, hogy amit egyszer leírt egy könyvben, bármikor valóságossá is válhat. Ezekkel nem szabad játszani, és mégis játszunk, mert rá vagyunk szorulva.
– Fiatalkorában ön is rászorult erre a veszélyes játékra?
– Én akkoriban nem írtam, hanem olyan emberek között éltem, akik vagy írtak, mint Csiki László, vagy verseket mondtak, titokban, mint Visky Árpád. Ültünk egyszer nála, és megkérdezték tőlem: te is írsz? Persze, mondtam, majd hazamentem, és kínomban megírtam az első úgynevezett versemet, a Halotti beszédet. Aztán írtam egy elbeszélést Talán az ördög címmel, amelyet elküldtem az Ifjúmunkásnak, s azzal felfedeztek. Az Igaz Szóban Székely János költő-szerkesztő A selejt lázadása címmel írt egy amerikai beatköltőket elutasító pamfletet az akkoriban megjelent Üvöltés című antológia kapcsán. Ugyanakkor közölte névtelenül egy jobb sorsra érdemes szentgyörgyi fiatalember versét, ez volt a Halotti beszéd. Az írás és a névtelenül megjelentetett vers nagy visszhangot váltott ki, reagált rá Gál Ernő, Sütő András, Szilágyi Domokos és Lázár László is, nevetségesnek tartva, hogy 1967-ben egy szentgyörgyi fiatalt tesz felelőssé Amerika állapotáért. Ennek következtében kiutaltak viszont a versért egy 200 lejes honoráriumot, épp sorkatona voltam, a pénzből meghívtam az egész szakaszt. Ez volt az első nagy írói sikerem, a botrány pedig arra is jó volt, hogy így kapcsolatba kerültem az említett írókkal.
– Újságírói utazgatásokkal és íróasztal melletti munkával, no meg a Sugás, majd a Kripta vendéglő értelmiségi törzsasztalánál teltek a következő évek. Milyen volt az akkori Románia-képe? – Dali Sándor főszerkesztő 1971-ben egyéves bukaresti fejtágítóra küldött, akkor ismerkedtem meg a főváros kulturális életével, tele hatalmas egyéniségekkel, akiket a kommunista hatalom már igyekezett kiszorítani az országból. Megismerkedtem a nagy román írók műveivel, a székely falvak világa mellett ekkor kezdett érdekelni a Balkán is, ez a furcsa, jellegzetes katyvasz, amelybe mi, magyarok úgy csöppentünk bele, mint légy a tejbe. Ám miközben a két világ párhuzamosan kezdett hatni rám, már egyikben sem éreztem magam igazán otthon.
– Volt, ahol mégis otthonosan érezte magát?
– Útközben. Ha elmentem, visszavágytam, ha itthon voltam, máshol szerettem volna lenni, sehol nem volt otthonosság-érzésem. Utazni akartam, meg akartam ismerni a világot. Igazából nem is törekedtem arra, hogy valahol megállapodjam. Szerencsére, teszem hozzá. Azért is írok, hogy valahová eljussak végre. Az egyik Vaszilij Bogdanov-versben kérdésként fogalmaztam meg: a végső látomásig. Ha van ilyen. Amint lehetett, nekiindultam a világnak, de nemcsak Bécs irányába, egy ösztöndíjjal több hetet töltöttem például Oroszországban. Aztán egy társasággal hajóztam az Adrián, régi vágyam volt hajóról nézni a csillagokat, mint hajdanán a rómaiak, mint egyik kedvenc íróm, Marcus Aurelius. 1990 után azt folytattam, amit korábban elkezdtem, a regényeim immár sminkeletlenül jelenhettek meg. Egyre bonyolultabb lett azonban minden, jöttek meglévő művek átiratai, majd a szerepek, először a Csáth Géza-ciklusban, majd Az erdélyi Madonnában, aztán a Ricardo Reisben, aki Pesoa egyik alakmása. Végül pedig jött Vaszilij Bogdanov. Kovács András Ferenc „találmánya”, aki Asztrov doktor, a kitalált költő, KAF orosz alakmása verseit írva az egyiket nekem, Vaszilij Bogdanovnak ajánlotta. 2007-től kezdtem írni a Vaszilij Bogdanov-verseket, négy könyv már megjelent.
– Egyfajta mágikus realizmus bontakozik ki ennek a „rekonstruált” költőnek az életművében?
– Miért ne? Mindig is a kiszolgáltatottságról akartam írni, az autentikus létezés esélyei érdekeltek, és úgy éreztem, arról a kiszolgáltatottságról, amelyben a huszadik század költői voltak, mégiscsak egy orosz-szovjet költő jelmezében tudok leginkább írni. Előbb megalkottam Bogdanov életrajzát – fiatalkorában Párizsban élt, 1925-ben hazatért, és rázárult a Szovjetunió kriptafedele –, majd a biografikus verseit, ami azt jelenti, hogy a versei levezethetők az életrajzából. Egész jó viszonyban vagyunk egymással, időnként az az érzésem, hogy ténylegesen él, vele álmodom. Tíz éve betölti a mindennapjaimat.
– Az 1990-et megelőző időkben írt regényei hőseinek nagy részét különösebb zökkenő nélkül átköltöztethette az új világba. Ennyire a jövőbe látott?
– Nem, a kommunista időkben úgy éreztem, hogy amúgy is az íróasztal fiókjának írok, s ezért kikapcsoltam az öncenzúrát. A cenzúra meg, gondoltam, amúgy is azért van, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor kivágja. A Helyszínkeresések forgatáshoz című regényemmel például a magam ámokfutó, dilettáns módján Bukarestben elkezdtem keresni valamit, s a mai szent napig azt folytatom. A négy, hősök és helyszínek megidézése tekintetében részben összefüggő regénnyel – Az ördög Háromszéken, Drakula megjelenik, Bűbájosok és Hutera Béla utolsó utazása – azonban lezártam annak a világnak a megidézését. A Tatjánával, a Ricardo Reisszel és Vaszilij Bogdanovval másik korszak kezdődött, amikor kiléptem a világba. A Tatjána-trilógiában ugyan rengeteg erdélyi részlet van, de egy hajón játszódik, és esetenként már nem lehet tudni, hogy elképzeli-e a szerző, vagy játszanak vele a földönkívüli halhatatlanok.
– Reálisnak tartja a saját életét?
– Egyáltalán nem, ezen sokat gondolkoztam. Ha a hetvenes években elmegyek az országból, minden bizonnyal meg sem születik az irodalmi életművem, vagy egészen más lesz. A regényeimben amúgy alig van önéletrajziság, annál több van viszont a verseimben. A költő mindig magáról ír.
– Nemrég jelent meg a Ha mégis visszamennék című verseskötete. Ki? Hová?
– Oda, a hetvenes évekbe. A kötet részben olyan verseket tartalmaz, amelyek még nem jelentek meg a saját könyveimben, részben olyanok, amelyeket Bogdanov írása közben írtam, főleg felkérésre. Az Álarcosbál című záróciklust viszont direkt ide írtam, abban végigmegyek az alakmásaimon. – És a többiek, a kortársak, az erdélyi magyar irodalom merre tart?
– Egészen 2012-ig, nyugdíjazásomig írtam a céhnek lektori véleményeket. Az utolsóban egyszerre írhattam Márton Evelin, Potozky László és Hercza Mikola köteteiről, meg is jegyeztem: ritkán volt olyan éve az irodalmunknak, amikor három ilyen tehetség egyszerre jelentkezett. Előbbi kettő azóta ezt igazolta is, de meggyőződésem, hogy Mikola is fogja. A „régebbiek” közül nagyon szeretem KAF, Fekete Vince, Lövétei Lázár László verseit, Orbán János Dénest, Sántha Attilát, László Noémit. A nyolcvanas években azt gondoltam, hogy minden elapad, vége lesz az erdélyi irodalomnak. És nem lett vége.
Csinta Samu
Bogdán László
Költő, író, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Sepsiszentgyörgyön született 1948. március 8-án. Iskolai tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban végezte, érettségi után segédraktárnok, állategészségügyi munkás, keramikus, nevelő, művelődési aktivista, majd 1969-től a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársa volt. Első verse az Ifjúmunkásban jelent meg. 1987-től A Hét című bukaresti hetilapnál dolgozott. Az 1990-es évektől a Háromszék napilapban politikai, kulturális és művelődéspolitikai cikkeket közöl. VERSESKÖTETEI: Matiné (1972), Ingaévek (1984), Az erdélyi kertmozi (1995), Átiratok múzeuma (1998), Argentin szárnyasok (2001), Az erdélyi Madonna (2004), P. a ketrecben (2004), Fogolyvadászat (2005), A démon női alakot ölt (2006), Szindbád a taligán (2007), Felröppenő flamingó (2009), Ricardo Reis Tahitin (2009), Vaszilij Bogdanov: Arcok a forradalmi menetoszlopból (2012), Vaszilij Bogdanov: A végzet kirakós játékai (2013), Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg (2014), Vaszilij Bogdanov: Ricardo Reis Szibériában (2015), Ha mégis visszamennék (2016). PRÓZA: Helyszínkeresések forgatáshoz (1978), Címeremben két hattyú (1980), Luca-napi időjóslások (derűs ufós történet, 1985), Promenád, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1989), A késdobáló, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1991), Eltűnés, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1994), Agitátorok éjszaka (1996), Az ördög Háromszéken (1997), A szoros délben (2002), Drakula megjelenik (2002), Hol vagytok, ti régi játszótársak (2003), Bűbájosok (2005), Hutera Béla utolsó utazása (2007), Tatjána (A kintrekedtek I., 2008), A polinéziai útvesztő (2009), A vörös körben (A kintrekedtek II., 2010), A két boldog fénygombolyag (A kintrekedtek III., 2011). Elbeszéléskötetek: Játék, mozgó tükrökkel (1983), A bőrönd elföldelése (1986), Szentgyörgyi Demokritus (1999), Ház a kopár hegyen (2000), Öt korsó sör a Golgotában (válogatott elbeszélések, 2000), A felesleges utazás (2008), Az önpusztítás módozatai (2016), MŰFORDÍTÁS – Petre Stoica: Nyulak és évszakok (versfordítások, 1978). DÍJAK, ELISMERÉSEK: Látó-nívódíj (1992, 1998), Füst Milán-díj (1993), MÚRE-nívódíj (1995), Déry Tibor-jutalom (1999), Arany János-jutalom (2000), Márai Sándor-díj (2008), József Attila-díj (2010), a Román Írószövetség prózadíja (2000, 2010).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 4.
„Nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan”
Marosvásárhelyen született, de sok éve Kolozsváron él, író, egyetemi oktató. Milyen felelősséggel jár és szerep-e számára ez a két hivatás, hova vonul el írni, hogyan született meg a Moszkvában esik című új regénye, mi a véleménye az erdélyi magyar társadalom tabutémáiról – íme néhány kérdésfelvetés egy múlt heti beszélgetésen. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozatának vendége Selyem Zsuzsa volt, a meghívottat a sorozat házigazdája, mellesleg egyetemi évfolyamtársa, László Noémi faggatta.
Elsősorban tanárként és civilként érez felelősséget, hiszen a kapcsolattartás milyensége fontos mindkét minőségében. Íróként más a helyzet, ilyenkor tulajdonképpen egyfajta „téren kívüli” állapotban van az ember a munkafolyamat során. Két könyve – 9 kiló – Történet a 119. Zsoltárra, és a tavaly megjelent Moszkvában esik – esetében úgy hozta a sors, hogy nyugalmas helyre vonulhatott el, és ennek megfelelően, ideális körülmények között írhatott. A Koinónia kiadónál 2006-ban megjelent 9 kiló megírását egy stuttgarti Solitude-ösztöndíj, a Jelenkornál 2016-ban napvilátot látott Moszkvában esik megszületését pedig szintén egy alkotói ösztöndíj biztosította, a helyszín ezúttal egy svájci kisváros kolostora volt.
Mindkét kötetét kísérleti regényként határozza meg a szerző, és mint kiderült, ezeknek a megírására szükség volt az elvonulásra, arra, hogy ne kelljen nap mint nap készülni az egyetemi órákra.
Egyetemi oktató és író – két hangsúlyos „szerep”, egyáltalán, szerepek ezek, kérdezte László Noémi. „Mindent megteszek, hogy ne az legyen”, érkezett a válasz. Selyem Zsuzsa előbb matematikát végzett a Babes–Bolyai Tudományegyetemen, majd két év középiskolai tanárkodás után beiratkozott a bölcsészkarra, magyar–angol szakra, ahol 1996-ban diplomázott. Mint kiderült, nagyon szeretett matematikát tanítani, de hamarosan rájött, hogy mégsem szeretne matektanár maradni, mert nagyon rossz volt az iskolákban a matematika megítélése, „több előítélet élt a matekkel kapcsolatban, mint a szőke nőkkel”.
– Nagyon nehéz volt ezt ledolgozni. Hiába voltam abszolút közvetlen, és hiába magyaráztam, hogy örömből kell matekkel foglalkozni, hiszen mennyi elegancia van benne, egyszerűen nem lehetett átvinni ezt a dolgot. Kőműves Kelemen szituáció volt, nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan. A tanárok sem erősítettek ebben. Úgyhogy, ez tényleg szerep volt, így utólag belegondolva – magyarázta a meghívott.
László Noémi felidézte, hogy egyetemistaként pedagógiai gyakorlatot tanultak, és vetésforgóval mindig másnak kellett órát tartania a többiek előtt. Egyszer Selyem Zsuzsa volt a soron, aki Arany János kétsorosáról beszélt – „Mi vagyok én? Senki Pál, / Egy fájó gép, mely pipál.” – , és azt mondta, hogy szerinte ez az első posztmodern vers a magyar irodalomban. – De én nem emiatt jegyeztem meg ezt az „órát”, hanem amiatt, mert te nem álltál ki az osztály elé, mint ahogyan kellett volna tenni az órát tartóknak, hanem fölültél az első padra, velünk szembefordulva. Nem tanári pozíciót vettél föl. Nekem leesett az állam, hogy te milyen szabad ember lehetsz, milyen könnyű neked, hogy képes vagy erre – mondta László Noémi.
Egyetemi oktatóként most is ezt csinálja, de járkálni is szokott a teremben, jegyezte meg Selyem Zsuzsa. Szerinte ugyanis a mai korban nagyon meg kell becsülni azt a helyzetet, amikor fizikailag is együtt vagyunk. Próbál tehát mindenkivel legalább szemkontaktust tartani az órákon, ezért is járkál a térben. A demokratikus pedagógia híve, mint mondta, csak párbeszéd formájában lehet tanítani. – Ugyanannyit tanulok a folyamat során, mint amennyit tanítok. Az enyém a felelősség az óra alatt, de hogy ez jól történjen meg, mindenféle hierarchiát meg kell szüntetni – jegyezte meg.
Szereti a rövid műfajokat, például a verseket, „mert megvan a sűrítettsége”, de személy szerint csak egy kivételes alkalommal írt verset, felkérésre pedig egyáltalán nem, mert úgy érzi, nem tud rutinosan verset írni.
Pedagógusi munkájáról beszélve, kiderült továbbá, hogy véleménye szerint az a jó tanítvány, aki nem idomulni próbál az általa felmutatott értékrendhez, hanem azt is ismerve, egy újat fog kitalálni. A follower-viszonyulás valójában árulás, fűzte hozzá.
A Moszkvában esik. Egy kitelepülés története című kötetére rátérve, amelyért 2016-ban megkapta a Déry Tibor-díjat, a szerző elmondta, hogy a regény alapjául anyai nagyapja élettörténete szolgált. Mint elhangzott, Zsuzsa nagyapja, Beczássy István dálnoki születésű földbirtokos volt, akit „osztályellenségként” családjával együtt Dobrudzsába telepítettek ki 1950-ben. – Sokszor beszélgettem erről nagyapámmal, de csak töredékesen számolt be a megpróbáltatásokról. Háromszéki földesúrként számára nem létezett kudarc, a neveléséből kifolyólag csak hőstörténeteket tudott elmondani. Diktafonba mondta el nekem az élettörténetét, vagy legalábbis annak egy részét, de voltak olyan kérdések, amelyeket egyszerűen nem akart meghallani. Így sok minden dokufikciós formában volt számomra csak elérhető a regény megírásakor, ez azt jelenti, hogy volt mondjuk például három adatom, a közötte levő emocionális viszonyulásokat, történéséket pedig nekem kellett kitalálni – magyarázta Selyem Zsuzsa.
Különössé, jellegzetessé teszi a könyvet az állati narrátorok szerepeltetése, és furcsamód amikor az állatok mesélik a történetet, akkor az emberi szereplők „humánokként” jelennek meg, jegyezte meg László Noémi, majd megkérdezte a szerzőt, hogy hogyan jutott erre a döntésre, úgy érezte, hogy szükség van erre az eltávolító gesztusra?
Igen, kellett ez a távolságtartás, válaszolta a meghívott. Részletesen utánaolvasott az etológiában, hogy melyik állatra mi jellemző, hogyan kommunikál, milyen a látása stb., és úgy „szerepelteti” őket, mint akiknek a tudásában nincs korlát.
Ahogyan a nagyapa nem beszélt a megpróbáltatásokról, ugyanúgy hallgatja el az erdélyi magyar társadalom az ügynökmúltat, tabutémaként kezeli, és emiatt a rendszerváltás óta nem dolgozta fel azt, hogy a közösség egyes tagjai hogyan éltek az elmúlt rendszerben, állapította meg László Noémi. – Úgy tűnik, hogy közösségünkben ez olyanfajta tabu, amire nincsen szó, nincsen rá hétköznapi megoldás. Hamarosan kikopnak azok a generációk, akik ezt a műveletet végrehajthatták volna, és mi történik az erdélyi magyar közösséggel, hogyha ez kimarad? Továbbra sem találja majd a szavakat – fűzte hozzá a moderátor.
– Én csak azt tudom, hogy mit tennék én, ha rajtam múlna. De azt nem mondhatom egy idős emernek, hogy „az lenne neked is jobb, ha tisztáznád, ha nem bagatellizálod el”. Egyáltalán, ezt a kérdést nem lehet elbagatellizálni, hiszen minden elfedés később sokkal rosszabbul fog előjönni. Jobban járnánk, ha ezekkel a dolgokkal szembesülnénk, nem pedig elkennénk – mondta Selyem Zsuzsa, aki azt is nagyon súlyosnak találja, hogy erről nem lehet beszélni, a fiatal generáció számára pedig önkéntelenül is azt sugallja ez a magatartás, hogy „nincs tétje annak, hogy morálisan hogyan viselkedsz egy adott szituációban”. Ez sajnos érzékelhető is nagyon gyakran manapság, jegyezte meg.
Köllő Katalin
Szabadság (Kolozsvár)
2017. június 24.
Emlékek a nemzetiségi türelem földjéről ( Beszélgetés Bodor Ádám íróval)
Sinistra és Verhovina bennünk él, a természet pedig elpusztíthatatlan. Bodor Ádám íróval felhővonulásról, generációs „tombolásokról”, börtönévekről és arról is beszélgettünk, miért nem került annak idején Sepsiszentgyörgyre.
– Élete visszatérő motívumai a Madarasi Hargita és a Radnai-havasok, évente több hetet tölt e két helyszínen. Változtak-e az idők folyamán a hegyek? 
– Szemlélet kérdése. Attól függ, mit keres ezeken a helyeken az ember: a saját emlékeit, önmagát, vagy átengedi magát egy érzelmi kapcsolatnak? Mert hogy igazából arról van szó. Kétségtelen, ezek a helyek is rengeteget változtak, bizonyos szempontból teljesen megváltozott az arcuk, nem úgy néznek ki, mint amiért annak idején először felkerestem őket. Ezt egyrészt tudomásul kell venni, ugyanakkor ha az ember visszatér egy helyre, az, amiért rendre visszatér, nem változik olyan mértékben, hogy elveszítse varázsát. Tisztázatlan dolgok ezek, most, hogy megkérdezte, el kell gondolkodnom, mi is hív vissza ugyanoda.
– A tizenéves ifjúnak biztosan mást mesélt a hegy, mint egy nyolcvanesztendős embernek. Jelentenek-e ma bármilyen inspirációs forrást? „Elvárja-e” tőlük, hogy újabb megírnivalókat gerjesszenek önben?
– Aligha. Azt hiszem, mindez megtörtént már ötven-hatvan évvel ezelőtt. Aki azt hiszi, hogy a természetet meg lehet változtatni, tönkre lehet tenni, téved. Sebeket lehet ejteni rajta, de azok begyógyulnak, és a természet időléptéke egészen más, mint az emberé. Amikor kiülök a hegyoldalba, és nézem a szirtek fölött elvonuló felhőket, az jut eszembe, hogy egymillió évvel ezelőtt is így nézhettek ki, és már régen nem lesz ember a földön, de a felhők akkor is így fognak itt elvonulni. A természet igazi varázsa számomra az, hogy ember nélkül, a maga entitásában tudom szemlélni és érezni. 
– A „megtörtént” dimenziója egész írógenerációkra érvényesnek tűnik. Sokan vannak, akik 1989 előtt „kitombolták” magukat, sokat, szépet alkottak, azóta viszont legfeljebb szórványosan jelentkeznek. Mit gondol, miért történt ez így?
– Bizonyára nagyon sok függ a rutintól, attól is, hogy milyen szerepet játszik az írás az ember életében, hogy a külső körülmények mennyiben módosítják az írás értelmét és szándékát. Nehéz erre valóban igazat mondani…
– Írásai többségét ön is ebben a megelőző időszakban alkotta. Az azóta megjelent kötetei szerkesztése során rácsodálkozott korábbi írásaira, vagy ma is ugyanúgy írná meg ezeket a regényeket, novellákat?
– Biztosan nem, de igent sem mondanék, mert honnan is tudhatnám, hogyan vetném papírra most, amit egyszer már megírtam. Amúgy némi kettősséggel tekintek a korábbi írásaimra. Egyrészt annyira eltávolodtak és elraktározódtak, hogy kicsit talán el is idegenedtek, ezért aztán úgy tudom olvasni, mintha más írta volna őket. Tárgyilagosabban, és kicsit talán kritikusabban is. De nem bántom őket. Ahhoz sem ragaszkodom, hogy elém tárják a könyveimről megjelent kritikákat. Azt hiszem, az ember korával is összefügg, de egy idő után nem kezdi érdekelni könyvei utóélete. Ahogy öregszik az ember, a hiúsága is megfakul. Tragikus alkat, aki állandóan a kritikákon csüng, netán bosszankodik.
– Kevés utalás érezhető a gyermekkora, a teológián töltött évekre, a hittel való viszonyára. Csak úgy átsuhantak?
– Fontosnak tekintem a teológiai éveimet anélkül, hogy egyetlen pillanatig is lelkészi pályára készültem volna, vagy az egyházon belül kívántam volna tevékenykedni. Nagyon hasznos évek voltak, belekóstolhattam a kultúra egyik fontos szeletébe, ami nélkül furcsa lenne tisztán látni a világban. Nem annyira tudásfelhalmozás szempontjából, inkább az emberiség világhoz való viszonyulása tekintetében értettem meg nagyon sokat. Még előtte, tizenévesen, életem egyik legfogékonyabb korában éveket töltöttem a szamosújvári börtönben, és azt mondom, egyenesen örültem azoknak a hatásoknak, amelyek akkor és ott értek. Végig azt éreztem, hogy valami nagyon fontos történik velem, olyan dolgokat tudok meg, amihez más nem férhet hozzá. Tudtam, hogy sorsformáló értelemben alapvetően döntő esemény történik velem, és ez átsegített a nehézségeken. Ezeknek az éveknek az emléke nem csak a Börtön szagában lelhető fel, rengeteg más helyen is jelen van. Igazából az egész életszemléletemben.
– A Budapestre való kitelepedésében mi volt a legfontosabb mozgatórúgó? Mi fogyott el, vagy mi nyílt meg?
– A levegő fogyott el Kolozsváron. Megéreztem, hogy számomra rövidesen bezárulnak a publikációs lehetőségek, és akkor nagy baj lesz. Azzal együtt, hogy korábban szinte valamennyi írásom megjelenhetett. A bőrömet mentettem. 
– A Budapest kínálta szabadság mégsem késztette írásra. Miért?
– Mert nincs mit kezdenem vele, művészi hozamát tekintve az a környezet közömbös nekem. Életem nagyobbik részét, ráadásul a legfogékonyabb évtizedeket Erdélyben töltöttem. Az én érzékenységem pedig elsősorban kelet-európai élményekre reagál: a vegyes etnikai és a varázslatos földrajzi tájra, a labilitásra és kiszolgáltatottságra, arra a virtuális erkölcsre, amely az egészet jellemzi. Ha Budapesten születek, itt töltöm az ifjúságomat, talán soha nem lesz belőlem író. Hiányoznak azok az érzelmi, erkölcsi kötődések, kötelékek, amelyek meghatározzák egy táj művészi látványát. Ha már valahol kialakult ez a kötelék, nem valószínű, hogy másutt is hasonló intenzitással képes megjelenni. Kicsit könnyűvérűség lenne talán, könnyed elmozdulás a prostitúció felé.
– A Kossuth-díj talán okafogyottá teszi a kérdést, de befogadta a magyarországi irodalmi kánon? – Számomra mindmáig meglehetősen idegen közeg, nagyon nehéz oda betörni, burkokat áttörni, nem is nagyon igyekeztem ilyen irányba. Néhány íróval mindjárt az elején kialakult a baráti kapcsolatom, azok változatlanok maradtak. De az erdélyi íróközösségben sem nyüzsögtem túlságosan, nem hiányoztak az irodalmi rendezvények, nem is jártam ilyen helyekre. Az sem zavart, hogy emiatt sokáig elég ismeretlen maradtam.
– Az 1968-as megyésítés után jelentős erdélyi írók, költők jöttek Sepsiszentgyörgyre a frissen alakult Megyei Tükör című napilaphoz. Önben felmerült, hogy otthagyja Kolozsvárt?
– Persze, mivel igen bizonytalan anyagi körülmények között éltem, a hetvenes évek legelején jelentkeztem is Szentgyörgyön Dali Sándor főszerkesztőnél. A legnagyobb örömmel látna a csapatban, mondta, de a döntés nemcsak rajta múlik. Néhány percre átküldött a fiúkhoz, majd amikor újra jelentkezett, nem kertelt: az a helyzet, hogy engem – politikai börtönviseltségem miatt – sehol az országban nem lehet a sajtónál alkalmazni. 
– Sokakat foglalkoztató kérdés, hogy hol játszódnak Bodor Ádám művei. A szövegben felbukkanó földrajzi területekre, helységekre, multikulturális világokra való utalások leginkább Ukrajna és Románia határvidékére, Máramaros környékére irányítanak. Miért éppen oda? – Ez volt az a vidék, amelyik először megragadott a látványával, domborzatával, sejtelmes táji jellegzetességével. A Tisza forrásvidékének és felső folyásának ez a félmegyényi területe Románia etnikailag talán legszínesebb, legizgalmasabb tája. Az ottani román közösség kebeléből indultak a magyar király megbízásából Moldvába azok a román főemberek, akik aztán lefektették a későbbi fejedelemség alapjait. Kezdettől jelen volt a ruszin lakosság is, itt telepedtek meg a nyugatról bevándorló német ajkú cipszerek, itt áramlott be Galícia felől a zsidóság. A magyarság gyéren, szórványosan, inkább csak a városokban volt jelen. Ez a gyönyörű táj a nemzetiségi türelem földje volt. Máramarossziget utcáin még a hetvenes években is egyaránt lehetett hallani magyar, román, német, jiddis, ukrán szót. A nemzetiségi szembenállás, feszültség ismeretlen volt, amíg valakinek nem állt érdekében azt felszítani. A későbbiekben, amikor modellezni próbáltam írásaim helyszíneit, e táj döntő módon meghatározta az elbeszélés környezetét. Sinistrát ugyan hiába keresné a térképen, de Verhovina – felföldet jelent – a történelmi Máramaros északi fele, Ukrajna része, ma Kárpátaljaként ismerjük. Már írtam a regényt, amikor utánanéztem a név eredetének: ekkor megjelent egy motorkerékpár márkaneve és egy helységnév is a Kárpátokon túl, Bukovinában. Sinistra és Verhovina egészen közel van: bennünk él minden fenyegetésével.
BODOR ÁDÁM
Kolozsváron született 1936. február 22-én. Apját, Bodor Bertalan banki tisztviselőt 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben öt év börtönre ítélték, a 16 éves Bodor Ádám kommunistaellenes röplapok terjesztéséért 1952–1954 között ült a szamosújvári börtönben. 1960-ig a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott. 1982-ben Magyarországra települt, ahol a Magvető Könyvkiadó szerkesztője, majd a Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt. Legfontosabb művei: A tanú (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969), A Zangezur-hegység (Kriterion, Bukarest, 1981), Sinistra körzet (Magvető, Budapest, 1992), Az érsek látogatása (Magvető, Budapest, 1999), A börtön szaga (Magvető, Budapest, 2001), Az utolsó szénégetők (Tárcák 1978–1981, Magvető, Budapest), Verhovina madarai (Magvető, Budapest, 2011). Díjak, kitüntetések: a Román Írószövetség prózai díja (1970, 1975), József Attila-díj (1986), Artisjus-díj (1989, 2003), Déry Tibor-díj (1989, 1992), Krúdy Gyula-díj (1992), a Soros Alapítvány Életműdíja (1993), Literatura-díj (1996), Márai Sándor-díj (1996), A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díj (1998), Magyar Irodalmi Díj (2002), Kossuth-díj (2003), Látó-nívódíj (2011), Babits Mihály Alkotói Emlékdíj (2011), Szépirodalmi Figyelő-díj (2011), Artisjus Irodalmi Nagydíj (2011), Prima-díj (2014).
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. december 30.
Ha három, akkor annyi legyen – Beszélgetés Szilágyi István Príma-díjas íróval
Az Utunk-főszerkesztő-helyetteseként, majd a Helikon vezetőjeként igazi intézményteremtő ember, aki azt tartja, ha összesen három elfogadható írást tud produkálni, akkor annyi legyen. Szilágyi István íróval beszélgettünk mozdonyvezetéstől a partiumi külső világ különösen gazdag nyelvéig.
– Azon ritka vezetők közé tartozik, akiket az 1989-es rendszerváltozáskor nem elkergettek az intézménytől – esetében az Utunktól –, hanem egyenesen a jogutód Helikon első számú vezetőjének választottak. Mivel érdemelte ki ezt a kivételes bánásmódot?
– Ötven évet töltöttem a Helikon, illetve elődje, az Utunk szerkesztőségében. Ennyi idő alatt rengeteg ember megfordult ott, kicsik, nagyok, rengeteg hülye és jó néhány igazi író, irodalmár. Utóbbiak rendszerint kissé a háttérbe tolva, mert elöl az elvtársaknak kellett a hely. Ezzel a kis csoporttal képviseltük a szakmát, mindazt, amiért annak idején létrehozták az Utunkot. Főszerkesztő-helyettesi minőségemben nekem kellett viselnem a kockázat súlyát, s úgy tűnik, a kollégák elnézték nekem, ha néha nem jól viseltem a terhet.
– Milyen volt Létay Lajos helyettesének lenni az Utunknál?
– Jó elvtárs volt, bíztak benne. És jó költő is, persze. Ha valamiért nem volt jelen a lapkészítésnél, kézügyben, abrosz alá csúsztatva hagyta hátra a megjelentethetőnek ítélt írásokat. Amelyeket viszont nem, azokat jó mélyre elásta. Tudatos munkamegosztás volt ez: rám hagyta a kockázatos dolgokat, én tévedhettem – persze nem túl nagyot… –, legfeljebb visszadobták az anyagokat. Neki viszont nem szabadott tévednie. Hagyott dolgozni, de ha hibáztam, nem állt ki értem. Tanult, művelt ember volt, aki a két világháború között, sőt, a magyar időkben is a legjobb helyeken képezte magát. A későbbiekben aztán tennie kellett annak érdekében, hogy mindezt elfelejtsék neki.
– Jogász végzettségű emberként hogyan sikerült elfogadtatnia magát a sok íróemberrel?
– Konkrét emlék: rögtön az odakerülésem után írtam valami jegyzetfélét. Mindjárt jött valamelyik idősebb kolléga, hogy ezt ki kellene húzni, azt úgy kellene írni. De nemcsak „szabad-nem szabad” értelemben szóltak bele a dolgokba, hanem „jó-nem jó” értelemben is. Hamar rájöttem azonban, hogy miközben ezek engem szekíroznak, az ő munkájukat sehol sem látni. Egy idő után vissza is kérdeztem: negyvenhárman vagyunk a szerkesztőségben, hol vannak a művek? Talán az a furcsaság mentett meg, hogy valahányszor belém kötött valaki, azt mondtam: ha nem jó, amit csinálok, megyek vissza a mozdony mellé. Működött a dolog. A kollégák „elvtársi” része nem tudta, hová tenni az egészet, a munkásmúltam egyfajta érinthetetlenséggel ruházott fel. Aztán később, amikor már kiderülhettek a dolgok, annak ellenére is értek meglepetések, hogy sok kolléga „hovatartozását” már korábban megismertük.
Vaskos paksamétányi rólam szóló jelentést őrzök.
– Hogy fest az a biztos hátországot jelentő munkásmúlt?
– Furcsa és változatos gyermekkorom volt. Miután apám a fronton maradt, anyám tartott el bennünket. Zilah gyermekseregének fele árvának számított akkoriban, de nem kell állandó siránkozásra gondolni, mi reggeltől estig gonoszak voltunk, minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolgot elműveltünk. A Valahol Európában világát éltük. Emellett jó tanuló voltam, amiről nem az egész nap dolgozó anyám „tehetett”, egyszerűen minden érdekelt, mindent elolvastam, ami a kezembe került, a zilahi öreg kollégium könyvtárából hordtam haza a könyveket. Valamilyen olvasmányélményből eredhetett az is, hogy mozdonyvezető leszek. Egyrészt mert sok pénzt akartam keresni, másrészt azt reméltem, így megszabadulok a katonaságtól, miután a vasút stratégiai ágazatnak számított. Csakhogy kiderült, a szemem gyengébb, mint amit megkövetelt a mozdonyvezetés. Hatalmas csalódás volt, teljesen kikészültem. Még egy esztendeig a szatmárnémeti mozdony- és vagonjavító vállalatnál dolgoztam, aztán jelentkeztem az egyetemre. Senki sem vett komolyan. Mit keresnék én ott a vagonjavító múlttal, nem beszélve arról, hogy a korábbi iskoláim is meglehetősen rapszodikusak voltak?
– De miért épp a jogot választotta?
– Nem volt benne semmi tudatosság, annak hátterében is valami olvasmányélmény húzódhat meg. A minden iránti kíváncsiságom az egyetemig tartott, ott fokozatosan csökkenni kezdett az érdeklődésem. Addig csodalegény voltam, elsőként jutottam be, évfolyamelsőként végeztem az első évet. Fogalmam sem volt, mit jelent a jogi egyetem, de elolvastam, megtanultam, amit kellett. Az első év, a jog története még hagyján, ami viszont utána következett, az borzasztó volt. Ráadásul román nyelven, márpedig annak idején Zilahon nem lehetett megtanulni románul – épp mint manapság Székelyföldön –, a mozdonyjavítóban pedig valami képtelen román–magyar keveréknyelven beszéltünk. Az egyetem elvégzésének másnapján viszont már az Utunknál találtam magam, az első három évben nem is nagyon tudtam, mit keresek ott. Biztosan kellett ott valakinek egy fiatal elvtárs, de hát ezt a reményt nem váltottam valóra.
– Vette bármilyen hasznát is a jogász végzettségének?
– Szakmai szempontból nem nagyon, abban a tekintetben viszont igen, hogy több egyetemi kollégám került jogászként a Szekuritátéhoz. Volt olyan, aki az utcán a szeme villanásával figyelmeztetett: ne köszönjek neki. Másik alkalommal ugyanaz a fickó széles gesztussal fogadott, de rég nem láttalak, Sziszi! Ebből tudhattam, hogy épp elrendeződött körülöttem valami korábbi zűr. Egy másikról azt hallottam, hogy terjeszti rólam: hagyjátok, bolond, de csak teszi magát. Ez nagyjából azt jelenthette, hogy nagy hülyeségeket nem csinálok, ismerem a járást. Gyerekkorom óta sokat olvasó ember voltam, viszont egyetlen napig sem tanultam bölcsészetet. Hamar rájöttem azonban a hatalmas hiányosságaimra, azóta is igyekszem pótolni. – Ennek hatékonyságát a közelmúltban kapott Príma-díj is igazolni látszik. Legnépszerűbb regénye, a Kő hull apadó kútba nyelvezetét sokan az Arany-balladákéhoz hasonlítják. Milyen „viszonyban” volt Arany Jánossal?
– Amióta az eszemet tudom, lapozgattam, olvastam Arany Jánost, mégsem mondhatnám, hogy a regény írása közben ott motoszkált volna bennem – legfeljebb a mély tudatban. De nem is vagyok tipikus író, előfordult, hogy másfél esztendőnyi munka után is azt tartottam valamelyik írásomról, hogy nem jó. A sikerültebb könyveim között is akadt olyan, amelyikre azt mondtam, itt befejezem, mert erre ennyit érek. Mindig úgy kezeltem az időt, mintha hat életem volna. A siker soha nem érdekelt. Ha összesen három elfogadható írást tudok produkálni, akkor annyi legyen. – Megszerette a korábbi, a megjelenés által mégiscsak befejezettnek „nyilvánított” írásait?
– Rossz viszonyban vagyunk, elégedetlen vagyok magammal, mert tudom, melyik írásom mennyit ér. Nem is szívesen beszélek róluk. Ebből a szempontból mindenképpen rendhagyó eset vagyok – magamra nézve nem előnyös értelemben. Persze az is jelen van mindebben, hogy na, és akkor mi van, ezeknek az írásoknak én vagyok a gazdájuk, akinek tetszik, tetszik, akinek meg nem, hát nem. Jótállok értük.
– Regényeiben különleges nyelvezetet, párhuzamos világokat alkotott. Mi provokálta erre?
– Aki a soraim mögött áll, úgy hívják, hogy Ady Endre. Úgy hívják, hogy Zilah, a város, a környék beszédstílusa. Kisgyerek korunkban ugyanazt a padot farigcsáltuk tovább, amelyet Ady, és ebben számunkra nem volt semmi különös. A partiumi külső világ nyelve nagyon gazdag, olyan nagyságok hordozták, mint Kölcsey, Bessenyei, Ady, Arany.
– A Príma-díj odaítélése egy alkotó életműve előtti tisztelgés. Van már korona ezen az életművön?
– Ha van is, nem a Príma-díj, azzal nem tudok mit kezdeni. Persze örülök neki. Talán azok a regényeim, melyeket az elmúlt esztendők alatt Európa öt országában is olvashattak. És a Helikon megteremtése, életben tartása, helyzetének stabilizálása. A kapaszkodás mindabba, amit egyszer megfogtunk. Akármi is történjék veled, körülötted, kitartasz mellette. A külvilág számára talán már-már „gyanús” mértékben. Hogy többre talán nem is futja belőled. Miközben én győztese voltam ennek a vállalásnak. Addig vittem a hátamon a Helikont, míg meg nem találtuk a szerkesztőség jelenlegi otthonát. Kötelességem volt, hiszen éveken át az én irányításom alatt romlott a helyzet, sőt, vált bizonyos időszakban egyenesen kritikussá. Nem hagyhattam olyan körülmények között azokat a tehetséges fiatal embereket, akik az én kezem alatt nőttek fel.
SZILÁGYI ISTVÁN
Príma-díjas, Kossuth-díjas és József Attila-díjas Kolozsváron élő író, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának tagja. Kolozsváron született 1938. október 10-én, 1956-ban érettségizett Szatmárnémetiben, kitanulta a mozdonyszerelő géplakatos szakmát. 1958-tól a kolozsvári egyetem jogi karán tanult, 1963-ban diplomázott. Az Utunk munkatársa, 1968–1989 között főszerkesztő-helyettese, 1990-től a Helikon főszerkesztője. Első nagy sikerű könyve 1975-ben jelent meg, a Kő hull apadó kútba című regény egyöntetű elismerést vívott ki, több nyelvre lefordították. Nagy figyelmet keltett az 1990-ben megjelent Agancsbozót című monumentális regénye is, a 2001-ben megjelent Hollóidő az első regényéhez mérhető sikert aratott. Az író hetvenedik születésnapjára a Magvető Kiadó újra megjelentette a Kő hull apadó kútba, valamint Hollóidő című regényeket, egy esztendővel később pedig novelláinak, elbeszéléseinek legjavát gyűjtötte kötetbe. 2010-ben a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé választotta. Legfontosabb művei: Sorskovács (elbeszélések, Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1964), Ezen a csillagon (novellák, elbeszélések, karcolatok, Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1966), Üllő, dobszó, harang (regény, Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1969), Jámbor vadak (elbeszélések, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971), Kő hull apadó kútba (regény, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975), Agancsbozót (regény, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990), Hollóidő (regény, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001), Bolygó tüzek (novellák, elbeszélések, Magvető, Budapest, 2009). Díjak, kitüntetések: Romániai Írószövetség Díja (1975), József Attila-díj (1990), Ady Endre-díj (1992), Déry Tibor-díj (1995), Getz Corporation-díj (1998), Kossuth-díj (2001), Magyar Irodalmi Díj (2002, nem fogadta el), Márai Sándor-díj (2003), Székelyföld-díj (2008), Arany János-díj (2008), Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány-díj (2008), Kölcsey-emlékplakett (2008), Alföld-díj (2009), Hazám-díj (2012), A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2014), A Nemzet Művésze (2014), Príma-díj (2017). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)