Márkus Barbarossa János, a reneszánsz inas
Molnár Vilmos szerint Márkus Barbarossa János az egyetlen magyar költő, akiről legendák keringenek, a legelszálltabb legendák pedig igaznak bizonyulnak. Nem csoda tehát, hogy ő volt az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov Kávéház Álljunk meg egy szóra című rendezvénysorozatának meghívottja csütörtök este, a vendéget László Noémi kérdezte.
A moderátor szerint az életművész szó negatív töltetű, általában olyan személyekre használják, akiről nem tudni, mit csinál, miből él. László Noémi megjegyezte, a negatív töltet ellenére Márkus Barbarossa János előszeretettel használja ezt a kifejezést tevékenysége leírására.
A meghívott kiemelte: az életet művészetként, a művészetet életként képzeli el, az életművészet számára egy szakma. Elmondta, gyakran ő sem tudja miből fog megélni, ki kell találja, mihez kezdjen, ám ő erre is művészetként tekint.
A beszélgetés folyamán kiderült, Márkus Barbarossa János nemcsak életművész, hanem igazi reneszánsz inas, mesterről mesterre járva sajátít el különféle mesterségeket. Gyerekkorában egy zárdában nevelkedett, amely már kisgyerekként számos érdekes élménnyel gazdagította. Tanulóként úgy érezte, az iskola inkább hátráltatja, viszont megemlítette, hogy azok a tanárok, akik nem hagyományos órákat tartottak, nagy hatással voltak rá, és fontos dolgokat tanult tőlük. Iskolakerülőként már diákkorában eltanulta a fémmetszés technikáit, illetve a kalapkészítő és órás mesterségekbe is belekóstolt, gyakran látogatva ezeket a műhelyeket.
Életművészként a katonaság alatt és a kényszermunkahelyén is arra koncentrált, hogy minél többet tanulhasson: előbbi helyen könyvelőként, inasként is tevékenykedett, míg a zománcgyárban az éjjeli műszakot választotta, hogy felfedezze a zománc nyújtotta művészeti lehetőségeket.
Irodalmi tevékenységét dalszövegírással kezdte, tudósított a Marosvásárhelyi Rádiónak, írt különböző cikkeket, álnéven közölt az Utunkban, és a Fáklyában. Első verseskötetét gyermekei számonkérésére jelentette meg, akik nem értették, hogy apjuk –, aki ha nem farag, akkor ír –, miért nem adja ki a fiókban lapuló költeményeket.
Márkus bevallotta: irodalmi tevékenységére nem jellemző az inasság, itt nem járt mesterről mesterre, hogy elsajátítsa az írást, hanem véletlenül került írók, költők társaságába. Első nagy találkozása az irodalommal Bécsben volt, Deréki Pál vitte el az Öreg kovács nevű irodalmi műhelybe, ahol számos olyan nagy mesterrel találkozott, akiket tulajdonképpen nem ismert, neki kellett utána járni, hogy kik azok, és miket írnak.
Többnyire verseskötetei jelentek meg, nagy részük magánkiadásban. Egyetlen prózakötete, amely eddig magyar, román, illetve angol nyelven is napvilágot látott, tulajdonképpen az 1990-es évek tükörképe. A kolozsvári Music Pub volt a 90-es évek elején a kincses város irodalmi „központja”, a Fidelius című kötetében azt dolgozza fel, amit ott megélt. A társaság központi szereplője Bréda Ferenc volt, így ő lett a kötet főszereplője, ám a többi mellékszereplő is a társaság tagjai közül került ki.
„Ez egyfajta korszellem tükörképe, 7-8 évet rögzít abból a lelkes időszakból. Ma már másként van minden, 20 év alatt rengeteg minden megváltozott” –jegyezte meg Márkus Barbarossa János.
Az est folyamán a hangszerkészítő, régiségkereskedő, költő, író igazolta Molnár Vilmos kijelentését: élettörténetét ugyanis számos izgalmas „legendán” keresztül szemléltette. A meghívott annyira belefeledkezett a mesélésbe, hogy a rendezvényre jellemző felolvasásokat is elfelejtették a kérdések közé beékelni, így az lett a beszélgetés és az est zárómozzanata.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)