Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Dénes Kinga
3 tétel
2014. április 9.
Újkori vándorfotósok Háromszéken (Szacsva napjai képeken)
Békebeli időket idéz a mai digitális képkészítés forgatagában Henning János sepsiszentgyörgyi fotográfus, akinek rendhagyó kezdeményezése a legeldugottabb, legkisebb háromszéki falvak lakóit ajándékozza meg a műtermi fotózás élményével. Így történt, hogy egy nemzetközi mozgalom irányvonalához csatlakozhatott Szacsva is, a településről tucatnyi fotós készített kordokumentumnak is beillő fényképsorozatot a napokban.
Szürke, esős délelőttön térünk le a Rétyi-tó mellett haladó főútról, néhány kilométernyi kavicsos szakaszon, időnként lépésben haladva érjük el a dombok közt megbúvó kis települést. A szacsvai óvodának is otthont adó művelődési ház kerítésén plakát hirdeti az ingyenes fotózkodási lehetőséget, s mire felállítják a rögtönzött műtermet, feszül a háttérként szolgáló ponyva, készenlétben a megvilágítást szolgáló állványok, fényforrások, bemelegszik a méretes csempekályha is. Piros kis ruha, fehér harisnya, alkalmi cipő – a hatéves Szilvási Kamilla Kriszta az elsők közt ünneplőben, nagymamájával áll a fényképezőgépek elé, s néhány perc múlva már kézbe is vehetik a műtermi felvételt. Mosolyogva nézik, láthatóan örülnek az ajándéknak – hasonló nem készült még róluk, de a felmenőkről sincs régi fotográfiájuk – mondják.
Lenyomat a mindennapokról
Henning János elképzelése mögé közel húsz amatőr és profi fotós, önkéntes sorakozott fel – Ábrahám Piroska, Kiss Bence, Sánta István, Antal Levente, Antal Attila, Sebestyén Béla, Kovács László Attila, Fogarasi Hannika, Kocsis B. János, Sándor Laura, Dénes Kinga, Nagy D. István, Henning Emese, Madarasi Csilla, Tóth Szabolcs, Kónya Albert Attila, Baricz Szidónia –, az alapötletet pedig a Help Portrait nemzetközi mozgalom szolgáltatta.
– Az év bizonyos napján egy fotós stáb felállít egy műtermet, s bárki, aki arra jár, készíttethet magáról egy fényképet, amit helyben, díjmentesen kézhez kap. Ezt dolgoztam át egy kicsit a saját formánkra – magyarázza Henning János. – Vándorfotósok járták a múlt század elején a falvakat, és csűrkapura szegezett, csiricsáré faliszőnyeg előtt fényképezték az arra járókat. Mi a lassan elnéptelenedő falvakba megyünk ki, dokumentum jellegű fényképeket készítünk, felállítunk egy műtermet, s akit ott lefényképezünk, ahhoz egyik fotósunk hazamegy, otthonában is felvételeket készít róla. Tulajdonképpen dokumentáljuk, hol, hányan és miként élnek, próbálunk adatokat is gyűjteni – hol születtek, fotózták-e őket műteremben, vannak-e régi felvételeik, a család szokásait próbáljuk feltárni, megtudni, hogy járnak-e fényképészhez. Akik eddig betértek hozzánk, azoknak nagyon tetszett a kezdeményezés, színes fényképeket kaptak, s ha már be mertek ide jönni, azt jelenti, nyitottak – vélekedett a kezdeményező.
Kincsek, sorsok, jövőkép
Sajátos módon jutalmazták az otthoni környezetüket is lencsevégre kapó csapatot a szacsvaiak, pár óra alatt több száz fotó készült a faluban. Néhány pillanatra megállt az élet, az emberek hagyták a munkát. Így nyílt meg a település 1300-as években épült, kicsiny templomának ajtaja, a mennyezet hatvan festett kazettáját, az 1795-beli Úr asztalát, a feltárt és látható falfreskókat, harangokat, a toronyból nyíló látványt, a szomszédos temetőt egyaránt megörökíthették a fiatalok. Tavaly nyáron kicsit felújítottuk a templom külsőjét, vakoltunk, meszeltünk, elvezettük a vizet, hogy ne ázzon, gombásodjon a fal – meséli Gál Zsigmond. Miközben felszabaduló fényképészre várunk a meleg csempe előtt, a gondnoki teendőket közel egy éve ellátó férfi bizalmasan ecseteli: nagy gond, hogy öregszik a jelenleg 126 fős közösség, kevés gyermek születik. A legidősebb lakos Tímár Anna néni, 94 éves.
Úgy nézek ki, mint egy öreg ember, de né’, itt van a ló és a csikó is – sorolja mosolyogva Fodor Antal, a lencsék előtt történteket a művelődési ház türelmesen várakozó, Bóklász névre hallgató kutyájával osztja meg. Úgy dereng, egyszer már készült róla kép műteremben, de azt már nem tudja felidézni, mikor is. Holnap hazajön édesanyám is, most a lányoknál van a városban, bemutatom nekik a képeket – szól vissza, aztán elbúcsúzunk, traktor érkezik, nyitni kell gyorsan a kaput. A 62 éves férfi a családi portán gazdálkodik, korábban közel negyven évig járt be a megyeszékhelyre dolgozni. Nyugdíjazásról is faggatom, bizonytalan választ kapok. Közben újabb csoport érkezik a szitáló esőben, a tízéves Ráduly Kingát édesapja kíséri, együtt lépünk be a rögtönzött műterembe. Egyszer jött egy bácsi, ő is fényképezett, voltak fények, esernyő is, de az a fotó nem tetszett – mondja kacagva. Ezúttal több felvétel is készül a kislányról, akit közben a bámészkodó falubeliek bátorítanak: „mosolyogj szépen”. Fotósok noszogatására végül többgenerációs felvétel is készül, édesapja és nagyapja is a lányka mögé áll egy pillanatra. Ebédidő előtt aztán mintha egymásnak adnák a kilincset a fényképezkedni vágyó szacsvaiak – néhány óra alatt közel ötvenen fordulnak meg a kamerák előtt –, a nyomtatókkal, fényképezőgépekkel, számítógépekkel megrakott asztalnál önkéntesek rögzítik az érkezők adatait. Fotózkodás után Berde Ferenc kedélyesen hívja a csapatot, nézzenek be hozzá, a nagyszülei házán dolgozik már egy ideje.
Nyugdíjasok vagyunk, nyáron inkább itt tartózkodunk, a feleségem közben az unokákra is vigyáz Sepsiszentgyörgyön – meséli. Takaros portán tornácos, tapasztott faház áll, vele szemben felújításra váró gazdasági épület, mely egykor gabonásként szolgált, s ugyanott kapott helyet a nyári konyha is. A szülői ház hátrább, de ezen még az eredeti, százéves ablakok vannak, s meg lehet nézni, a gerendák is szépek és épek – mutatja büszkén. A tágas ház tiszta szobáját egy régi bútordarab uralja, a szemközti sarokban pedig nagy gonddal őrzött, régi lámpát akasztottak szegre. Nagyméretű keretbe foglalva az első szoba falát is fényképek sokasága díszíti, az egyiken ünneplőbe öltözött nagynénit fényképeztek évtizedekkel korábban a tornác előtt. A legújabb felvétel immár a ház uráról készül – kezében régi fotókkal, a gabonás előtt, vasvillát tartva örökítik meg az utókornak.
Értéket rejtő falvak
A szacsvai megmozduláshoz amatőr fotósként csatlakozó Antal Attila első alkalommal dolgozott csapatban. – Nagyon közel áll hozzám minden, ami régi, házak, emberek, és itt bőven adódott ilyen lehetőség, így egyfajta lazításként éltem meg a mai napot – mondta el az ebéd utáni pihenő alatt. Úgy érezte, a helybeliek jobbára nyitottak voltak, és szakmai vonatkozásokban is jól sikerült a csapattagokkal egyeztetni.
– Ezt az egyszerűséget, őszinteséget, amit ezekben a falvakban találni, valósággal vadásszák a fotósok – állítja Kovács László Attila, a kezdeményezéshez társuló Camera Club Siculorum elnöke. – Nagyon sok magyarországi szakmabeli barátom van, akik éppen ezért, az itt még fellelhető nyitottságért jönnének hozzánk fényképezni. Itt bemehetsz az udvarra, behívnak a házba, a padlásra, a kamrába, pincébe, enned is adnak, ha kell. Székelyföldön még nagyon vendégszeretők az emberek, s azt tapasztaltam, hogy ez az emberszeretet, az idegenekkel szemben tanúsított öröm még inkább felszínre tör az eldugott falvakban. A templom gondnokát fotóztam, aki azt mondta, azzal, hogy ma ide jöttünk, felpezsdült az élet a faluban. Ilyen helyen, ahol szinte nem történik semmi, ilyenkor beszédbe elegyednek az emberek a fotóssal, értékelve érzik magukat. S igazából az a szép, amikor meg is kapják a fényképeket, ahogyan ma is történt.
– Volt olyan hely, pillanat, ember, ami/aki a mai akció alatt megfogott? – faggatom.
– Érdekes közeg ez a falu, bár jobbára idősek lakják, a fiatalok elmentek, viszont rengeteg a nyaraló – azt mondják a helybeliek, hogy számuk meghaladja a lakott házakét. Láttam ugyanakkor, hogy az emberek elszomorodottak, nehezen tudnak megélni a mezőgazdaságból, hiszen közel az erdő, a vadak tönkreteszik a termést. Mindez hozzánk tartozik, Háromszék egy szelete, ez, sajnos, az eldugott falvak sorsa.
A rögtönzött műtermi akciósorozatot idén további három-négy háromszéki kis településre terjesztené ki a kezdeményező Gyulai Ferenc Fotóművész Egyesület a megyei önkormányzat mellett működő Europe Direct Iroda, illetve a megyei turisztikai egyesület támogatásával, a stáb pedig díjmentesen, önkéntesként dolgozik. Az elkészült anyagot archiválják, Európa napjára pedig nagyméretű összeállítást terveznek a szacsvai fotókból. A kiválasztott településeket megörökítő fényképekből a tervek szerint album és kiállítás egyaránt készül majd.
Demeter Virág Katalin. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Békebeli időket idéz a mai digitális képkészítés forgatagában Henning János sepsiszentgyörgyi fotográfus, akinek rendhagyó kezdeményezése a legeldugottabb, legkisebb háromszéki falvak lakóit ajándékozza meg a műtermi fotózás élményével. Így történt, hogy egy nemzetközi mozgalom irányvonalához csatlakozhatott Szacsva is, a településről tucatnyi fotós készített kordokumentumnak is beillő fényképsorozatot a napokban.
Szürke, esős délelőttön térünk le a Rétyi-tó mellett haladó főútról, néhány kilométernyi kavicsos szakaszon, időnként lépésben haladva érjük el a dombok közt megbúvó kis települést. A szacsvai óvodának is otthont adó művelődési ház kerítésén plakát hirdeti az ingyenes fotózkodási lehetőséget, s mire felállítják a rögtönzött műtermet, feszül a háttérként szolgáló ponyva, készenlétben a megvilágítást szolgáló állványok, fényforrások, bemelegszik a méretes csempekályha is. Piros kis ruha, fehér harisnya, alkalmi cipő – a hatéves Szilvási Kamilla Kriszta az elsők közt ünneplőben, nagymamájával áll a fényképezőgépek elé, s néhány perc múlva már kézbe is vehetik a műtermi felvételt. Mosolyogva nézik, láthatóan örülnek az ajándéknak – hasonló nem készült még róluk, de a felmenőkről sincs régi fotográfiájuk – mondják.
Lenyomat a mindennapokról
Henning János elképzelése mögé közel húsz amatőr és profi fotós, önkéntes sorakozott fel – Ábrahám Piroska, Kiss Bence, Sánta István, Antal Levente, Antal Attila, Sebestyén Béla, Kovács László Attila, Fogarasi Hannika, Kocsis B. János, Sándor Laura, Dénes Kinga, Nagy D. István, Henning Emese, Madarasi Csilla, Tóth Szabolcs, Kónya Albert Attila, Baricz Szidónia –, az alapötletet pedig a Help Portrait nemzetközi mozgalom szolgáltatta.
– Az év bizonyos napján egy fotós stáb felállít egy műtermet, s bárki, aki arra jár, készíttethet magáról egy fényképet, amit helyben, díjmentesen kézhez kap. Ezt dolgoztam át egy kicsit a saját formánkra – magyarázza Henning János. – Vándorfotósok járták a múlt század elején a falvakat, és csűrkapura szegezett, csiricsáré faliszőnyeg előtt fényképezték az arra járókat. Mi a lassan elnéptelenedő falvakba megyünk ki, dokumentum jellegű fényképeket készítünk, felállítunk egy műtermet, s akit ott lefényképezünk, ahhoz egyik fotósunk hazamegy, otthonában is felvételeket készít róla. Tulajdonképpen dokumentáljuk, hol, hányan és miként élnek, próbálunk adatokat is gyűjteni – hol születtek, fotózták-e őket műteremben, vannak-e régi felvételeik, a család szokásait próbáljuk feltárni, megtudni, hogy járnak-e fényképészhez. Akik eddig betértek hozzánk, azoknak nagyon tetszett a kezdeményezés, színes fényképeket kaptak, s ha már be mertek ide jönni, azt jelenti, nyitottak – vélekedett a kezdeményező.
Kincsek, sorsok, jövőkép
Sajátos módon jutalmazták az otthoni környezetüket is lencsevégre kapó csapatot a szacsvaiak, pár óra alatt több száz fotó készült a faluban. Néhány pillanatra megállt az élet, az emberek hagyták a munkát. Így nyílt meg a település 1300-as években épült, kicsiny templomának ajtaja, a mennyezet hatvan festett kazettáját, az 1795-beli Úr asztalát, a feltárt és látható falfreskókat, harangokat, a toronyból nyíló látványt, a szomszédos temetőt egyaránt megörökíthették a fiatalok. Tavaly nyáron kicsit felújítottuk a templom külsőjét, vakoltunk, meszeltünk, elvezettük a vizet, hogy ne ázzon, gombásodjon a fal – meséli Gál Zsigmond. Miközben felszabaduló fényképészre várunk a meleg csempe előtt, a gondnoki teendőket közel egy éve ellátó férfi bizalmasan ecseteli: nagy gond, hogy öregszik a jelenleg 126 fős közösség, kevés gyermek születik. A legidősebb lakos Tímár Anna néni, 94 éves.
Úgy nézek ki, mint egy öreg ember, de né’, itt van a ló és a csikó is – sorolja mosolyogva Fodor Antal, a lencsék előtt történteket a művelődési ház türelmesen várakozó, Bóklász névre hallgató kutyájával osztja meg. Úgy dereng, egyszer már készült róla kép műteremben, de azt már nem tudja felidézni, mikor is. Holnap hazajön édesanyám is, most a lányoknál van a városban, bemutatom nekik a képeket – szól vissza, aztán elbúcsúzunk, traktor érkezik, nyitni kell gyorsan a kaput. A 62 éves férfi a családi portán gazdálkodik, korábban közel negyven évig járt be a megyeszékhelyre dolgozni. Nyugdíjazásról is faggatom, bizonytalan választ kapok. Közben újabb csoport érkezik a szitáló esőben, a tízéves Ráduly Kingát édesapja kíséri, együtt lépünk be a rögtönzött műterembe. Egyszer jött egy bácsi, ő is fényképezett, voltak fények, esernyő is, de az a fotó nem tetszett – mondja kacagva. Ezúttal több felvétel is készül a kislányról, akit közben a bámészkodó falubeliek bátorítanak: „mosolyogj szépen”. Fotósok noszogatására végül többgenerációs felvétel is készül, édesapja és nagyapja is a lányka mögé áll egy pillanatra. Ebédidő előtt aztán mintha egymásnak adnák a kilincset a fényképezkedni vágyó szacsvaiak – néhány óra alatt közel ötvenen fordulnak meg a kamerák előtt –, a nyomtatókkal, fényképezőgépekkel, számítógépekkel megrakott asztalnál önkéntesek rögzítik az érkezők adatait. Fotózkodás után Berde Ferenc kedélyesen hívja a csapatot, nézzenek be hozzá, a nagyszülei házán dolgozik már egy ideje.
Nyugdíjasok vagyunk, nyáron inkább itt tartózkodunk, a feleségem közben az unokákra is vigyáz Sepsiszentgyörgyön – meséli. Takaros portán tornácos, tapasztott faház áll, vele szemben felújításra váró gazdasági épület, mely egykor gabonásként szolgált, s ugyanott kapott helyet a nyári konyha is. A szülői ház hátrább, de ezen még az eredeti, százéves ablakok vannak, s meg lehet nézni, a gerendák is szépek és épek – mutatja büszkén. A tágas ház tiszta szobáját egy régi bútordarab uralja, a szemközti sarokban pedig nagy gonddal őrzött, régi lámpát akasztottak szegre. Nagyméretű keretbe foglalva az első szoba falát is fényképek sokasága díszíti, az egyiken ünneplőbe öltözött nagynénit fényképeztek évtizedekkel korábban a tornác előtt. A legújabb felvétel immár a ház uráról készül – kezében régi fotókkal, a gabonás előtt, vasvillát tartva örökítik meg az utókornak.
Értéket rejtő falvak
A szacsvai megmozduláshoz amatőr fotósként csatlakozó Antal Attila első alkalommal dolgozott csapatban. – Nagyon közel áll hozzám minden, ami régi, házak, emberek, és itt bőven adódott ilyen lehetőség, így egyfajta lazításként éltem meg a mai napot – mondta el az ebéd utáni pihenő alatt. Úgy érezte, a helybeliek jobbára nyitottak voltak, és szakmai vonatkozásokban is jól sikerült a csapattagokkal egyeztetni.
– Ezt az egyszerűséget, őszinteséget, amit ezekben a falvakban találni, valósággal vadásszák a fotósok – állítja Kovács László Attila, a kezdeményezéshez társuló Camera Club Siculorum elnöke. – Nagyon sok magyarországi szakmabeli barátom van, akik éppen ezért, az itt még fellelhető nyitottságért jönnének hozzánk fényképezni. Itt bemehetsz az udvarra, behívnak a házba, a padlásra, a kamrába, pincébe, enned is adnak, ha kell. Székelyföldön még nagyon vendégszeretők az emberek, s azt tapasztaltam, hogy ez az emberszeretet, az idegenekkel szemben tanúsított öröm még inkább felszínre tör az eldugott falvakban. A templom gondnokát fotóztam, aki azt mondta, azzal, hogy ma ide jöttünk, felpezsdült az élet a faluban. Ilyen helyen, ahol szinte nem történik semmi, ilyenkor beszédbe elegyednek az emberek a fotóssal, értékelve érzik magukat. S igazából az a szép, amikor meg is kapják a fényképeket, ahogyan ma is történt.
– Volt olyan hely, pillanat, ember, ami/aki a mai akció alatt megfogott? – faggatom.
– Érdekes közeg ez a falu, bár jobbára idősek lakják, a fiatalok elmentek, viszont rengeteg a nyaraló – azt mondják a helybeliek, hogy számuk meghaladja a lakott házakét. Láttam ugyanakkor, hogy az emberek elszomorodottak, nehezen tudnak megélni a mezőgazdaságból, hiszen közel az erdő, a vadak tönkreteszik a termést. Mindez hozzánk tartozik, Háromszék egy szelete, ez, sajnos, az eldugott falvak sorsa.
A rögtönzött műtermi akciósorozatot idén további három-négy háromszéki kis településre terjesztené ki a kezdeményező Gyulai Ferenc Fotóművész Egyesület a megyei önkormányzat mellett működő Europe Direct Iroda, illetve a megyei turisztikai egyesület támogatásával, a stáb pedig díjmentesen, önkéntesként dolgozik. Az elkészült anyagot archiválják, Európa napjára pedig nagyméretű összeállítást terveznek a szacsvai fotókból. A kiválasztott településeket megörökítő fényképekből a tervek szerint album és kiállítás egyaránt készül majd.
Demeter Virág Katalin. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. június 15.
Időutazás múltban és jövendőben
Tanulmányúton Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékein
A Kántor-tanítóképző Főiskolán hosszú évek óta hagyomány, hogy a zárthelyi oktatás mellett hivatásra felkészítő tanulmányutakat, néprajzi táborokat szervezünk. Egy évvel ezelőtt a Nyárádmente, Sóvidék és Gyergyó történeti, egyházi, természeti értékeivel, iskoláival ismerkedtek diákjaink, vagyis a tömbmagyarság életével; 2014 adventjén a dél-erdélyi szórványmagyarság (Dicsőszentmárton, Balázsfalva, Medgyes, Küküllővár környéke) sorsával, kultúrájával való szembesülést tűztük ki tanulmányúti célul, és gyülekezeti alkalmakon a felkészülést a szolgáló életre.
A nemrég lezárult tavaszi tanulmányutunkon a Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékeit jártuk be a két Küküllő és a szőke Nyikó mentén, voltunk Erdőszentgyörgyön, Keresden, Segesváron, Fehéregyházán, Székelykeresztúron, Nagygalambfalván, Bögözön, Székelyudvarhelyen, Szejkefürdőn és Farkaslakán.
A két nap során alig 300 km-es kört írtunk le a térkép szerint, mégis mennyi értékkel találkoztunk a minket érdeklő szűkebb területen, és mennyi élményben volt részünk! Valóságos időutazáson vettünk részt az erdélyi múltban és jövendőben.
Keresden a Bethlen család várkastélyában diákjaink beleélhették magukat a kastély egykori lakóinak, az erdélyi főúri családok életének hétköznapjaiba és ünnepeibe, művészi ízlésébe és kultúrateremtő munkásságába. Segesváron a turistáknak szóló kirakatokon túlmenően bepillantást nyerhettek a középkori szász város életébe, meggyőződhettek a szász közösség erejéről, tehetségéről, remek gótikus építészetéről. Nem véletlen, hogy a hegyre épített város ma a világörökség része. A középkori székelyek módjára "olvashatták" a bögözi templom falaira festett "képregényt": Szent László királyunk harcát a pogány kunok ellen és a bibliai utolsó ítélet jeleneteit. A bögözi templom freskói, akárcsak a közeli székelyderzsi vagy a gelencei, a középkori művészet csúcsát jelentik, legalábbis nekünk, magyaroknak. De nemcsak a freskókhoz értettek őseink, hanem később, a "virágos reneszánsz" idején a templomok mennyezetének díszítéséhez is. Itt van mindjárt a bögözi templom kazettás mennyezete, mint annyi más Erdély-szerte, vagy a meglátogatott erdőszentgyörgyi református templom felújított virágos mennyezete és bútorzatának világos "székelykék" színe. Az egykori gyülekezet hitbeli erejét, hozzáértését dicséri, hogy a templom szószékét a kor legkiválóbb kőfaragó művészével, Sipos Dáviddal készíttette 1760-ban. És a padok alatt, a templom kriptájában nyugszik a 19. század eleji Erdély legszebb főúri asszonyának tartott Rhédey Klaudia grófnő; rövid életének, tragikus halálának története nem hagyja érintetlenül a 21. század emberét sem. Közismert, hogy ő az angol királyi család egyik "ősanyja", Károly brit trónörökös, aki 2008-ban ide látogatott, a szépanyját tisztelheti benne. Klaudia a templommal szomszédos Rhédey-palotában született. Jó volt látni, megtapasztalni, hogy a palotát az elmúlt években felújították, és Erdőszentgyörgy városa kulturális célokra szeretné hasznosítani.
A tanulmányút programjának összeállításakor elég nagy fejtörést jelentett, hogy kit, kiket válasszak kalauzul szellemi nagyjaink közül, akiknek az élete-halála, életműve valamiképpen kapcsolódik a bejárt vidékekhez. Végül úgy döntöttem, hogy négyüket állítsuk középpontba, akik írásaik üzenetével is vegyenek részt a táborunkban: a két Sándor, Balázs és Áron. Mármint Petőfi Sándor és Kányádi Sándor, Orbán Balázs és Tamási Áron, nagy korbeli különbségekben és felekezeti jó egyetértésben. De hát akkor hol marad az erdőszentgyörgyi orgonakészítő ezermester Bodor Péter, a segesvári Andreas Bertram gyógyszerész, aki Apafi Mihály erdélyi fejedelmet is ellátta patikájának készítményeivel, a Segesváron (1892-ben) született báró Apor Vilmos mártír püspök – akit a katolikus egyház boldoggá avatott, és akinek az emléktáblájánál szintén tisztelegtünk –, hogy a felduzzasztott Drakula-kultuszról ne is beszéljünk; a Keresztúron múzeumot alapító Molnár István vagy a Székelyudvarhelyen a református ókollégiumot és a templomot építtető backamadarasi Kiss Gergely rektor úr? Sándorainknál maradva, Petőfit verseivel köszöntöttük Fehéregyháza és Héjjasfalva között, nem messze attól a helytől, ahol utoljára látták őt és nem messze halálának valószínű helyétől, az Ispán kútnál. Maradjon meg ő nekünk itt Erdély földjében akkor is, ha valakik Szibériában keresték, keresik csontjait, és a keresztúri székelyek a timafalvi temetőben visznek virágot "Petőfi legendai sírjára". Nekünk csak az az óhajunk lehet, amit az emlékműnél is elmondtunk, Sándor: "Takarjon bár a szemfödél:/ Dícső neve költő fiadnak,/ Anyám, soká, örökké él." És beálltunk a Kányádi Sándort köszöntő versmondók seregébe, de nem akárhol, hanem Nagygalambfalván, abban az utcában, ahol felnőtt és amelyről azt írta egyik korai versében: "nem is utca, csak fél utca", és valóban ma is csak fél utca, de Kányádi életműve a bizonysága, hogy "Becsületből, akit innen/ tarisznyáltak, azt egykönnyen / nem fogja az élet piszka,/ mert itt még a sár is tiszta." Éppen akkor állt el az eső, megtapasztaltuk: Kányádi Sándor utcájában és életművében még a sár is tiszta. A jó öreg, a szép szakállú Orbán Balázs faluról falura kísért székelyföldi utunkon, mindig hozzá lehetett fordulni tanácsért, eligazításért, a fényképezőgépet sűrűn kattintgató fiatalok az erdélyi fényképezés ősatyját is tisztelhetik benne, csakhogy ő húszkilós csomagban vitte a fotós felszereléseit, most pedig egy ingzsebben elfér a masina. Végrendeletének üzenete legalább annyira fontos, mint a Székelyföld leírása. Azt írja: mivel az Isten nem áldotta meg családdal, az egész magyar népet tekinti családjának és így örökösének. Örökösére hagyta vagyonát, ösztöndíjat alapított a székelykeresztúri unitárius kollégium jeles és szűkölködő diákjainak. És hogyne köszöntöttük volna Tamási Áront farkaslaki sírjánál, aki Ábelként megjárta Amerikát, és egy ottani kisebbségitől, egy négertől hallotta az élet egyik nagy igazságát, amit annyiszor idéznek manapság: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Ez az otthon most itt Farkaslaka, a Nyikó mente falvai, s a dombon túl Udvarhely iskolaváros és a tágabb szülőföld. Szülőföldjét járva Tamási így fejezte be önéletrajzi regényét: "S a káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk: s a föld, amelyen élünk és meghalunk."
Tanulmányutunkon nemcsak a múltat és a jelent, hanem a jövendőnk jeleit is fürkésztük, kérdeztük, kerestük. Mint említettem, jó volt hallani, hogy az erdőszentgyörgyi Rhédey-palota a város tulajdonában kulturális központ szerepét tölti majd be. A keresdi Bethlen-kastély és birtok még nagyobb átalakulás elé néz: a Marosvásárhelyen élő örökösök a visszakapott kastélyt nagylelkű gesztussal 50 évre a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adományozták. Itt Böjte Csaba atya és munkatársai felnőttképzési központot szeretnének kialakítani az iskolarendjükben végzett fiatalok számára, Szőts Béla ügyvezető lelkesen beszélt a terveikről. Tóth Tivadar, a segesvári Gaudeamus Ház és Szórványközpont igazgatója a segesvári magyar nyelvű iskoláztatás történetét ismertette diákjainkkal, és a szórványlét mai kihívásaira figyelmeztette az eljövendő pedagógusokat, akárcsak Szávuly Ildikó, aki nevelőnő társával együtt 16, szüleik által elhagyott Maros és Hargita megyei gyermek otthonát vezeti a Szent Ferenc alapítvány iskolarendjében. Diákjainkat mélyen megérintette a gyermekek helyzete, sorsa, hiszen többségük székelyföldiként most találkozott először a szociális és etnikai, kulturális, nyelvi szórványlét jelenségeivel.
A tanulmányút részeként találkozókra is sor került az erdőszentgyörgyi, segesvári, keresztúri és udvarhelyi középiskolák végzős osztályaival; Gál József tagozatvezető ismertette főiskolánk szakmai kínálatát, Dénes Kinga III. éves diák kisfilmje még vonzóbbá tette a főiskolai életet, a kórus pedig az énektudásából adott ízelítőt.
Dr. Barabás László projektvezető
Népújság (Marosvásárhely)
Tanulmányúton Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékein
A Kántor-tanítóképző Főiskolán hosszú évek óta hagyomány, hogy a zárthelyi oktatás mellett hivatásra felkészítő tanulmányutakat, néprajzi táborokat szervezünk. Egy évvel ezelőtt a Nyárádmente, Sóvidék és Gyergyó történeti, egyházi, természeti értékeivel, iskoláival ismerkedtek diákjaink, vagyis a tömbmagyarság életével; 2014 adventjén a dél-erdélyi szórványmagyarság (Dicsőszentmárton, Balázsfalva, Medgyes, Küküllővár környéke) sorsával, kultúrájával való szembesülést tűztük ki tanulmányúti célul, és gyülekezeti alkalmakon a felkészülést a szolgáló életre.
A nemrég lezárult tavaszi tanulmányutunkon a Székelyföld és Szászföld szomszédos vidékeit jártuk be a két Küküllő és a szőke Nyikó mentén, voltunk Erdőszentgyörgyön, Keresden, Segesváron, Fehéregyházán, Székelykeresztúron, Nagygalambfalván, Bögözön, Székelyudvarhelyen, Szejkefürdőn és Farkaslakán.
A két nap során alig 300 km-es kört írtunk le a térkép szerint, mégis mennyi értékkel találkoztunk a minket érdeklő szűkebb területen, és mennyi élményben volt részünk! Valóságos időutazáson vettünk részt az erdélyi múltban és jövendőben.
Keresden a Bethlen család várkastélyában diákjaink beleélhették magukat a kastély egykori lakóinak, az erdélyi főúri családok életének hétköznapjaiba és ünnepeibe, művészi ízlésébe és kultúrateremtő munkásságába. Segesváron a turistáknak szóló kirakatokon túlmenően bepillantást nyerhettek a középkori szász város életébe, meggyőződhettek a szász közösség erejéről, tehetségéről, remek gótikus építészetéről. Nem véletlen, hogy a hegyre épített város ma a világörökség része. A középkori székelyek módjára "olvashatták" a bögözi templom falaira festett "képregényt": Szent László királyunk harcát a pogány kunok ellen és a bibliai utolsó ítélet jeleneteit. A bögözi templom freskói, akárcsak a közeli székelyderzsi vagy a gelencei, a középkori művészet csúcsát jelentik, legalábbis nekünk, magyaroknak. De nemcsak a freskókhoz értettek őseink, hanem később, a "virágos reneszánsz" idején a templomok mennyezetének díszítéséhez is. Itt van mindjárt a bögözi templom kazettás mennyezete, mint annyi más Erdély-szerte, vagy a meglátogatott erdőszentgyörgyi református templom felújított virágos mennyezete és bútorzatának világos "székelykék" színe. Az egykori gyülekezet hitbeli erejét, hozzáértését dicséri, hogy a templom szószékét a kor legkiválóbb kőfaragó művészével, Sipos Dáviddal készíttette 1760-ban. És a padok alatt, a templom kriptájában nyugszik a 19. század eleji Erdély legszebb főúri asszonyának tartott Rhédey Klaudia grófnő; rövid életének, tragikus halálának története nem hagyja érintetlenül a 21. század emberét sem. Közismert, hogy ő az angol királyi család egyik "ősanyja", Károly brit trónörökös, aki 2008-ban ide látogatott, a szépanyját tisztelheti benne. Klaudia a templommal szomszédos Rhédey-palotában született. Jó volt látni, megtapasztalni, hogy a palotát az elmúlt években felújították, és Erdőszentgyörgy városa kulturális célokra szeretné hasznosítani.
A tanulmányút programjának összeállításakor elég nagy fejtörést jelentett, hogy kit, kiket válasszak kalauzul szellemi nagyjaink közül, akiknek az élete-halála, életműve valamiképpen kapcsolódik a bejárt vidékekhez. Végül úgy döntöttem, hogy négyüket állítsuk középpontba, akik írásaik üzenetével is vegyenek részt a táborunkban: a két Sándor, Balázs és Áron. Mármint Petőfi Sándor és Kányádi Sándor, Orbán Balázs és Tamási Áron, nagy korbeli különbségekben és felekezeti jó egyetértésben. De hát akkor hol marad az erdőszentgyörgyi orgonakészítő ezermester Bodor Péter, a segesvári Andreas Bertram gyógyszerész, aki Apafi Mihály erdélyi fejedelmet is ellátta patikájának készítményeivel, a Segesváron (1892-ben) született báró Apor Vilmos mártír püspök – akit a katolikus egyház boldoggá avatott, és akinek az emléktáblájánál szintén tisztelegtünk –, hogy a felduzzasztott Drakula-kultuszról ne is beszéljünk; a Keresztúron múzeumot alapító Molnár István vagy a Székelyudvarhelyen a református ókollégiumot és a templomot építtető backamadarasi Kiss Gergely rektor úr? Sándorainknál maradva, Petőfit verseivel köszöntöttük Fehéregyháza és Héjjasfalva között, nem messze attól a helytől, ahol utoljára látták őt és nem messze halálának valószínű helyétől, az Ispán kútnál. Maradjon meg ő nekünk itt Erdély földjében akkor is, ha valakik Szibériában keresték, keresik csontjait, és a keresztúri székelyek a timafalvi temetőben visznek virágot "Petőfi legendai sírjára". Nekünk csak az az óhajunk lehet, amit az emlékműnél is elmondtunk, Sándor: "Takarjon bár a szemfödél:/ Dícső neve költő fiadnak,/ Anyám, soká, örökké él." És beálltunk a Kányádi Sándort köszöntő versmondók seregébe, de nem akárhol, hanem Nagygalambfalván, abban az utcában, ahol felnőtt és amelyről azt írta egyik korai versében: "nem is utca, csak fél utca", és valóban ma is csak fél utca, de Kányádi életműve a bizonysága, hogy "Becsületből, akit innen/ tarisznyáltak, azt egykönnyen / nem fogja az élet piszka,/ mert itt még a sár is tiszta." Éppen akkor állt el az eső, megtapasztaltuk: Kányádi Sándor utcájában és életművében még a sár is tiszta. A jó öreg, a szép szakállú Orbán Balázs faluról falura kísért székelyföldi utunkon, mindig hozzá lehetett fordulni tanácsért, eligazításért, a fényképezőgépet sűrűn kattintgató fiatalok az erdélyi fényképezés ősatyját is tisztelhetik benne, csakhogy ő húszkilós csomagban vitte a fotós felszereléseit, most pedig egy ingzsebben elfér a masina. Végrendeletének üzenete legalább annyira fontos, mint a Székelyföld leírása. Azt írja: mivel az Isten nem áldotta meg családdal, az egész magyar népet tekinti családjának és így örökösének. Örökösére hagyta vagyonát, ösztöndíjat alapított a székelykeresztúri unitárius kollégium jeles és szűkölködő diákjainak. És hogyne köszöntöttük volna Tamási Áront farkaslaki sírjánál, aki Ábelként megjárta Amerikát, és egy ottani kisebbségitől, egy négertől hallotta az élet egyik nagy igazságát, amit annyiszor idéznek manapság: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne". Ez az otthon most itt Farkaslaka, a Nyikó mente falvai, s a dombon túl Udvarhely iskolaváros és a tágabb szülőföld. Szülőföldjét járva Tamási így fejezte be önéletrajzi regényét: "S a káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: – A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk: s a föld, amelyen élünk és meghalunk."
Tanulmányutunkon nemcsak a múltat és a jelent, hanem a jövendőnk jeleit is fürkésztük, kérdeztük, kerestük. Mint említettem, jó volt hallani, hogy az erdőszentgyörgyi Rhédey-palota a város tulajdonában kulturális központ szerepét tölti majd be. A keresdi Bethlen-kastély és birtok még nagyobb átalakulás elé néz: a Marosvásárhelyen élő örökösök a visszakapott kastélyt nagylelkű gesztussal 50 évre a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adományozták. Itt Böjte Csaba atya és munkatársai felnőttképzési központot szeretnének kialakítani az iskolarendjükben végzett fiatalok számára, Szőts Béla ügyvezető lelkesen beszélt a terveikről. Tóth Tivadar, a segesvári Gaudeamus Ház és Szórványközpont igazgatója a segesvári magyar nyelvű iskoláztatás történetét ismertette diákjainkkal, és a szórványlét mai kihívásaira figyelmeztette az eljövendő pedagógusokat, akárcsak Szávuly Ildikó, aki nevelőnő társával együtt 16, szüleik által elhagyott Maros és Hargita megyei gyermek otthonát vezeti a Szent Ferenc alapítvány iskolarendjében. Diákjainkat mélyen megérintette a gyermekek helyzete, sorsa, hiszen többségük székelyföldiként most találkozott először a szociális és etnikai, kulturális, nyelvi szórványlét jelenségeivel.
A tanulmányút részeként találkozókra is sor került az erdőszentgyörgyi, segesvári, keresztúri és udvarhelyi középiskolák végzős osztályaival; Gál József tagozatvezető ismertette főiskolánk szakmai kínálatát, Dénes Kinga III. éves diák kisfilmje még vonzóbbá tette a főiskolai életet, a kórus pedig az énektudásából adott ízelítőt.
Dr. Barabás László projektvezető
Népújság (Marosvásárhely)
2016. augusztus 22.
Bemutatták a Bán Péter-mellszobor gipszvázlatát
A tíz éve elhunyt íróra, műfordítóra emlékeztek a székelymuzsnaiak a kilencedik falunapon, ahol leleplezték a Bán Péter-mellszobor gipszvázlatát.
A Viharsarok Egyesület a szomorú évfordulóra emlékképeslapot adott ki, és az ünnepi műsor után az irodalmár testvére, Bán Margit, valamint a hagyatékot gondozó egyesület elnöke, Nemes Anna Borbála leleplezte a Székelyudvarhelyi születésű, Baján élő szobrászművész, Harmath István által készítendő Bán Péter-mellszobor gipszvázlatát.
Az unitárius közösségi ház udvarán előbb István Adorján, Székelyderzs község polgármestere mondott köszöntőt a Szent István napján kezdődött kétnapos falunapon. Azzal az örömmel, hogy „saját utcájukért” dolgozhatnak.
Előbb az óvodások, majd a kisiskolások mutatták be ünnepi összeállításukat, aztán Geréd Gábor tanár-vállalkozó, az író jó barátja emlékezett az együtt töltött évekre. Az 1946. július 14-én született Bán Péterrel Székelyudvarhelyi középiskolás éveik alatt ismerkedett meg az emlékező. írogató diákokként tartották számon mindkettőjüket: Geréd egyik versét Bán lefordította litván nyelvre, ami meg is jelent.
Az ünnepség előkészítése során Geréd Gábor telefonkapcsolatba került Kányádi Sándorral, így az ő üzenetét is tolmácsolta szombaton. Bán sokszor átment kerékpárral Nagygalambalvára, de első verseit is a Napsugárban jelentette meg. Kányádi Sándor, akinek verseit litván nyelven tolmácsolta a műfordító, úgy érzi, „ha a néhai vékonypénzű literátort ilyen nagyra becsüli faluja, képes lesz talpra állni ez a közösség”. Amihez sok sikert, egészséget kívánt a Kossuth-díjas költő.
Geréd kiemelte: kettőjüket az orosz nyelv is összekötötte: hetente egy napon ezt használták kommunikációjukban. Példásnak említette munkabírását, tehetségét, és azt is, hogy bár kortársai nem becsülték, a falu ilyen „makacsul ragaszkodik” emlékének megőrzéséhez. Hiszen mint ismeretes, immár öt éve látogatható a helyi kultúrotthonban a Bán Péter-emlékszoba, és a Viharsarok Egyesület folyamatosan dolgozza fel írott hagyatékát, amely szintén ott kap majd helyet.
A megemlékezésen Demény Andrea diák Bán Péter-mesét olvasott fel, melynek hallatán újra bizonyossá vált: írója elkötelezettséggel vitte bele az egyetemes mesekultúrát a magyar mesevilágba. Harmath István szobrász életútjáról Dénes Kinga beszélt, majd felolvasta az írót-műfordítót személyesen ismerő művész visszaemlékezését.
Molnár Melinda
Bán Péter /Székelymuzsna, 1946. júl. 14. - Székelymuzsna, 2006. júl. 27./
Székelyhon.ro
A tíz éve elhunyt íróra, műfordítóra emlékeztek a székelymuzsnaiak a kilencedik falunapon, ahol leleplezték a Bán Péter-mellszobor gipszvázlatát.
A Viharsarok Egyesület a szomorú évfordulóra emlékképeslapot adott ki, és az ünnepi műsor után az irodalmár testvére, Bán Margit, valamint a hagyatékot gondozó egyesület elnöke, Nemes Anna Borbála leleplezte a Székelyudvarhelyi születésű, Baján élő szobrászművész, Harmath István által készítendő Bán Péter-mellszobor gipszvázlatát.
Az unitárius közösségi ház udvarán előbb István Adorján, Székelyderzs község polgármestere mondott köszöntőt a Szent István napján kezdődött kétnapos falunapon. Azzal az örömmel, hogy „saját utcájukért” dolgozhatnak.
Előbb az óvodások, majd a kisiskolások mutatták be ünnepi összeállításukat, aztán Geréd Gábor tanár-vállalkozó, az író jó barátja emlékezett az együtt töltött évekre. Az 1946. július 14-én született Bán Péterrel Székelyudvarhelyi középiskolás éveik alatt ismerkedett meg az emlékező. írogató diákokként tartották számon mindkettőjüket: Geréd egyik versét Bán lefordította litván nyelvre, ami meg is jelent.
Az ünnepség előkészítése során Geréd Gábor telefonkapcsolatba került Kányádi Sándorral, így az ő üzenetét is tolmácsolta szombaton. Bán sokszor átment kerékpárral Nagygalambalvára, de első verseit is a Napsugárban jelentette meg. Kányádi Sándor, akinek verseit litván nyelven tolmácsolta a műfordító, úgy érzi, „ha a néhai vékonypénzű literátort ilyen nagyra becsüli faluja, képes lesz talpra állni ez a közösség”. Amihez sok sikert, egészséget kívánt a Kossuth-díjas költő.
Geréd kiemelte: kettőjüket az orosz nyelv is összekötötte: hetente egy napon ezt használták kommunikációjukban. Példásnak említette munkabírását, tehetségét, és azt is, hogy bár kortársai nem becsülték, a falu ilyen „makacsul ragaszkodik” emlékének megőrzéséhez. Hiszen mint ismeretes, immár öt éve látogatható a helyi kultúrotthonban a Bán Péter-emlékszoba, és a Viharsarok Egyesület folyamatosan dolgozza fel írott hagyatékát, amely szintén ott kap majd helyet.
A megemlékezésen Demény Andrea diák Bán Péter-mesét olvasott fel, melynek hallatán újra bizonyossá vált: írója elkötelezettséggel vitte bele az egyetemes mesekultúrát a magyar mesevilágba. Harmath István szobrász életútjáról Dénes Kinga beszélt, majd felolvasta az írót-műfordítót személyesen ismerő művész visszaemlékezését.
Molnár Melinda
Bán Péter /Székelymuzsna, 1946. júl. 14. - Székelymuzsna, 2006. júl. 27./
Székelyhon.ro