A Magyarok Világszövetsége Nemzeti Együttműködési Bizottsága azt kérte a civil szervezeteket, hogy vitassák meg, majd állítsák össze azok névsorát, akik bizalmat szereztek a magyar társadalom előtt és magatartásukkal megőrizték erkölcsi tisztaságukat. Mintegy 120 szervezet 2500 személyt jelölt. A bizottság közülük választotta ki azt a száz főt, akiknek a neve az egymástól független jelölésekben a legjobban összecsengett. A pártok vezetői, funkcionáriusai nem szerepelhettek a listán. Az Új Magyarország hozta névsorukat. Köztük van Albert Gábor, dr. Andrásfalvy Bertalan, Balczó András, Bíró Zoltán, dr. Bolberitz Pál, Csete György, Csoóri Sándor, Czakó Gábor, Czine Mihály, Dénes János, Fekete Gyula, dr. Fekete Gyula, dr. Gidai Erzsébet, Görömbei András, dr. Gyulay Endre püspök, Halász Péter, dr. Hegedűs Lóránt püspök, Jankovich Marcell, dr. Jobbágyi Gábor, Kádár Béla, Kiss Dénes, Kocsis István, Kósa Ferenc, Kozma Imre, Kunszabó Ferenc, László Gyula, Lovas István, Macskássy Izolda, Makovecz Imre, Medvigy Endre, Nagy Gáspár, Nemeskürthy István, dr. Papp Lajos,. Pokol Béla, Pongrácz Gergely, Pozsgay Imre, dr. Pungor Ernő, Püski Sándor, Rácz Sándor, dr. Raffay Ernő, Sánta Ferenc, Sára Sándor, Sinkovits Imre, Somogyi Győző, Szentmihályi Szabó Péter, Szervátiusz Tibor, Szokolay Sándor, Szörényi Levente, Tőkéczki László, Varga Domokos, Zacsek Gyula, dr. Zétényi Zsolt. /Új Magyarország, okt. 31./ Ez a száz ember először okt. 30-án ült össze. Elhatározták, hogy a jövőben Százak Tanácsaként működnek és teszik meg észrevételeiket az ország jövője szempontjából legfontosabb kérdésekben. Dr. Csáth Magdolna, a "százak" egyike a tömegtájékoztatás antidemokratikus voltát elemezte, mondván, az írott és elektronikus sajtó - kevés kivételtől eltekintve - nem a valós helyzetet fogalmazta meg. /Új Magyarország, nov. 1./

Informátorokról és célszemélyekről
Molnár János egyháztörténész négy kötetben foglalta össze azokat az eseményeket, az ezeket mozgató államhatalmi szerveket, valamint a szolgálatukba szegődött református lelkészeket és eme dicstelen szolgálat visszautasítóit, amely történések egy tragikus korszak keresztmetszetét adják.
A négy kötet kiegészíti és az áttekinthetőség kedvéért bizonyos rendszerbe foglalja a tárgyalt témát, vagyis a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség kapcsolatát. Ez persze elég nehéz feladatnak bizonyult a szerző számára, és csak részben sikerült a mozaiktörténetekből összeálló átvilágítást „megjegyezhetővé” tennie. El is ismeri a negyedik kötet bevezető szavaiban: „Az eredeti célt, feltárni a teljesség igényével a romániai református egyház kényszerű kapcsolatát a román politikai rendőrséggel, nem sikerült megvalósítani. (...) A korlátozott lehetőségek számbavételét követően szerettem volna legalább az elit, a hivatalos vezetők és az ún. hangadók viszonylatában tisztázni ezt a kapcsolatot, ám ez is csak részben valósulhatott meg.” Tehát elolvashatjuk a négy kötetet, bár saját tapasztalatom alapján állítom, hogy úgyszólván lehetetlen a dátumok, a helyszínek és a személyek több ágon összekapcsolódó viszonyrendszerét és olykor változó kapcsolatát a Vallásügyi Államtitkárság és a Szekuritáté vonatkozásában észben tartani. Talán nem is ez a fontos. Semmi esetre sem egy könyvismertetésben. Bevallom, szívesebben olvastam volna a könyvről másvalaki – így vagy úgy érintett – értékelését, mintsem hogy én tegyem meg, aki ráadásul nem is vagyok református. A könyv sepsiszentgyörgyi bemutatásakor arra a kérdésre, hogy mit szóltak az érintettek a könyvekben foglaltakhoz, az volt a – emlékezetem szerint H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától érkezett – válasz, hogy az érintettek meg sem jelentek a bemutatókon. Azt már megtapasztaltam jómagam is, hogy akire indokoltan vetül a besúgás gyanúja, az kussol, de semmiképpen nem áll elő, hogy bocsánatot kérjen azoktól, aki(k)nek gyávasága, megalkuvása miatt ártott.
A kitűnően dokumentált, hatalmas anyag a vizsgáló „szikéjével” pontos és fontos helyén vág a heggel takart sebbe. Az informátor püspökök, esperesek, falusi lelkészek és teológusok, valamint adminisztratív és egyház körüli személyek dicstelen múltja tagadhatatlanul, pőrén áll előttünk. És egyre haragosabb felháborodásra, fejcsóválásra késztet(het)i a mindeddig Isten szolgálattevőinek tisztességében, rendíthetetlenségében hívő naivokat. Hinnénk, hogy nem volt lehetséges ellenállni a szekusok hol hízelgő, hol előrejutást, külföldi utat, sőt júdáspénzt is ígérő és adó szirénhangjának. De íme – vegyesen az előbbi kategóriával – sorra jönnek azok, akiket célszemélyként jelöl meg a Szekuritáté, akik számára nyomozati dossziét nyitnak. Az 57 esettanulmányból emeljük ki – pusztán olvasóink érdeklődésének felkeltése érdekében – néhány pozitív, illetve néhány negatív személy nevét, valamint az álcázásra használt fedőnevet (fn). Olyan is van, aki idejében megbánta a kötelezvény aláírását – amellyel informátornak „szegődött” –, vagy éppen ellenállt, majd zsarolás nyomán vállalta, hogy együttműködik a kommunista titkosszolgálattal. Számomra ez utóbbi esetre példa az általam a tiszta jellem példaképeként ismert László Dezső kolozsvári lelkészé, akit Gábor, Szabó Béla és Kovács Gyula fedőnéven említenek a Szekuritáté dossziéi.
A lelki gondozást, hitéletet biztosító egyházak nyílt megszüntetése még a kommunizmusban sem volt lehetséges, ám felsőbb utasításra már a teológián a leendő lelkészeket, valamint a legfontosabb egyházi vezetőket be kellett szervezni. Lehetőleg mindenkit, akinek köze van (lesz) a hívőkhöz. Különösen fontosnak számított a Szekuritáté számára a külföldi egyházakkal tartott folyamatos kapcsolat és ezek képviselőinek Romániában tett látogatása vagy a romániai egyházi emberek külföldi tanulmányai, utazása különböző tanácskozásokra, konferenciákra. Az informátorok „kémfeladatot” kaptak: egyrészt a nyugati emigráció ún. soviniszta-irredenta eszméket propagáló egyházi és világi személyeinek megismerését, befolyásolását, másrészt a romániai nemzetiségi kérdés „példásan pozitív” állapotát kellett felszólalásaikkal bizonygatniuk. Terjedelmi okokból csak néhány fontos és befolyásos név az informátorok kategóriájából: Péntek Árpád (fedőnév: Kovács György, Nagy Géza, Kiss István), Bányai Ferenc (Strugaru, Farkas, Petrescu), Bárdi Imre (András fn), Csutak Csaba Vilmos (Balogh Márton, Péter András), Kováts Gyula (Imre Ioan); a felsoroltak pénzjutalomban is részesültek. Továbbá Gálfy Zoltán (Bibliotecarul), Molnár Zoltán (Cântăreţul), Zágoni Albu Zoltán (Albert, István, Ştefan, Zamfir), Nagy Gyula püspök (Körösi, Csoma), Pásztori Tibor (Zsolt), Papp László püspök (Păun, Nagy Iosif) kiemelt nevek a jelentősebbek közül. Természetesen akadtak, akiket sem zsarolással, sem más módon nem lehetett megfélemlíteni, illetve ígéretekkel, pénzzel, külföldi úttal, szakmai előnyökkel sem lehetett rábírni a szekuval való együttműködésre. Néhány nevet emeljünk ki a szintén nem kevés „ellenszegülőből” (ők is fedőnevet kaptak): Tőkés László püspök (Absolventul, Vasile), Csiha Kálmán püspök (Betanistul, Predicatorul, Carol). (Érdekes és máshol elő nem forduló módon a szerző az olvasóra bízza Cs. K. „besorolását”.) Csernák Béla (Boné, Varga), Dohi Árpád (Bihorul), Dobri János (Dunca Ioan), Kató Béla (Kádár), Pap Géza (Pascu, Paul), Juhász István (Popescu, Dénes János, Iulian), Tőkés István (Vicarul, Profesorul), Sipos Gábor (Gaby, Arhivarul), Adorjáni Kálmán (Protestatarul). A fenti néhány példa is igazolja azt a tényt, hogy volt lehetőség a választásra. Azok választását, akik bármilyen okból a Szekuritátéval való együttműködést választották, Molnár János a kommunista rendszer kikényszerítő emberi drámájának, a lelkiismeret tudatos elaltatásának tekinti. Tudta a tartótiszt, tudta a kötelezvényt aláíró pap is, hogy nem adta, nem adhatta fel istenhitét, vallásos meggyőződését, sőt ezekből az egyéni drámákból kiviláglik az Örök Megbocsátóhoz való kétségbeesett kapaszkodás a megingásért, a gyengeségért. A történet szereplőinek többsége már nem él. Aki fiatalabb volt és számot adhat múltjáról, hallgat. Aki vállalta a meghurcolást, többük a börtönt is, elmondják életük megpróbáltató éveit. Ők többnyire – krisztusi szellemben – megbocsátanak az őket eláruló paptársaiknak, talán a szekusoknak is. De megmarad lelkük mélyén a csalódás keserűsége, amit nem enyhít a múló idő sem.
Puskás Attila
Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–IV. kötet, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014 Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–II. kötet, Partium Könyvkiadó, Nagyvárad, 2009.
Krónika (Kolozsvár)

A második bécsi döntés
A két világháború közötti magyar politika nem törődvén bele az 1920. június 4-i trianoni diktátum döntéseibe, legfőbb céljának az elszakított területek visszaszerzését tekintette. Ennek lehetősége akkor csillant meg, amikor Németországnak a versaillesi békeszerződés rá vonatkozó határozatait – így a Saar vidék visszacsatolását, a Rajna-vidék újbóli felfegyverzését – sorra sikerült megmásítania. A több német–magyar és olasz–magyar kormányszintű egyeztetés után létrejött két bécsi döntés értelmében Magyarország 1920-ban elveszített területeiből kapott vissza magyar többségű régiókat.
Az 1938. november 2-i első bécsi döntés az anyaországhoz csatolta az 1920-ban Csehszlovákiához került Felvidék 87 százalékban magyarlakta déli sávját, majd 1939. március 15–18. között, feszültségek és ellenkezések dacára, Magyarországhoz csatolták a többségében magyarok és ruszinok által lakott Kárpátalját. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés a trianoni diktátum által Romániának ítélt erdélyi és partiumi régiókból mintegy 42 százaléknyi részt juttatott vissza Magyarországnak. 1941 áprilisában megtörtént Délvidék (Bácska, baranyai háromszög, Muraköz) visszacsatolása is. Az ily módon visszaszerzett területekkel az ország revíziós törekvései ha nem is valósultak meg teljesen, de a Kárpát-medence magyar etnikumának többsége újból az anyaország szárnyai alá került.
A rövid történelmi összegező után nézzük meg kissé részletesebben a második bécsi döntés körülményeit. „E történelmi jelentőségű esemény a 20. századi magyar–román kapcsolatok egyik kulcsfontosságú mozzanata, hatását tekintve pedig a mai napig jelen van, ha eltérő mértékben és ellenkező előjellel is a két nép kollektív emlékezetében” – állapítja meg L. Balogh Béni a Román–magyar kapcsolatok 1938–40-ben és a második bécsi döntés című munkájában. Az erdélyi magyarság számára a változás reménye 1940 tavaszán csillant fel, amikor a Wehrmacht 1940 nyugat-európai katonai sikerei valamennyi, Magyarországgal szomszédos közép-kelet-európai ország politikai és katonai reakcióit kiváltotta. Részleges mozgósítások történtek Romániában is, így e katonai intézkedések hatására 1940. május 13-án a magyar politikai és katonai vezetés is hasonló lépésre szánta el magát. Amikor a Harmadik Birodalom irányába megnyilvánuló határozott román közeledés miatt Erdély fegyveres visszaszerzésének lehetősége ismét bizonytalan időre tolódott ki, újabb, magyar szempontból kedvező esemény történt a térségben. Június 26-án a Szovjet­unió jegyzékben szólította fel Romániát a besszarábiai és bukovinai területek „visszaadására”. Ekkor a magyar kormány úgy határozott, hogy szintén területi igényekkel lép fel Romániával szemben. Románia engedett a szovjet követelésnek és előzetes tanácskozást ajánlott, a magyar Legfelső Honvédelmi Tanács hozzájárulásával a kormány elrendelte a honvédség – mintegy 550 ezer fő – mozgósítását. Miután a tengelyhatalmak nyomására augusztus 16. és 24. között Turnu Severinben megtartott román–magyar tárgyalások a határozott nézetkülönbségek miatt eredménytelenül zárultak, megszakadásuk előtt egy nappal a magyar kormány elhatározta, hogy döntésre viszi a dolgot. A csapatoknak augusztus 26-ról 27-re virradóan kellett a támadáshoz felfejlődniük és elfoglalniuk a keleti határon megjelölt indulási körzeteiket, hogy 28-án hajnalban a Honvéd Vezérkar főnöke parancsára a támadó hadműveletet a határ teljes hosszá­ban megkezdhessék. A magyar–román fegyveres összecsapásra végül nem került sor, mert a berlini román követ tolmácsolta kormányának a döntőbíráskodás iránti hajlandóságát. A Belvedere-palotában 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés véget vetett az észak-erdélyi és székelyföldi magyarság majd huszonkét éves elnyomásának. Az utólagos kiigazításokkal Romániának 43 492 négyzetkilométer területet kellett átengednie Magyarországnak. Az 1941 évi népszámlálás alapján Észak-Erdély lakossága 2 460 000, melynek 56,6 százaléka magyar, 43,5 százaléka román és 1,9 százaléka német. (A bécsi döntés idején ezek az arányok kissé a románság javára tolódtak, hiszen mintegy 100 000 román menekült át Dél-Erdélybe, onnan pedig ugyanannyi magyar Észak-Erdélybe.) A Romániánál hagyott Dél-Erdélyben mintegy félmillió magyar ajkú lakos kényszerült maradni. A végleges déli határvonalat Kötegyán–Nagyvárad–Jádremete–Gyalu–Kolozsvár–Mezőbánd–Marosvásárhely–Nyárádtő–Nagykend–Székelyhidegkút–Fiatfalva–Székelyzsombor–Felsőrákos (majd Háromszékre érkezve:) Köpec–Miklósvár–Nagyajta–Bölön–Előpatak–Illyefalva–Kökös–Bikfalva–Nagypatak–Zágon–Kommandó–Lakóca–Sósmező vonalon jelölték ki.
„A rádió pontosan bemondta a határokat, mégpedig így: Bölöntől nyugatra, Zágontól délre. Milyen szomorú érzés volt, hogy Aldoboly oda esik, mert így részletezték: Illyefalvától délre, azaz Aldoboly, Árapatak, Hidvég elestek” – olvashatjuk Czikó Árpád visszaemlékezését B. Kovács András Szétszabdalt Székelyföld című könyvében. Kökös, sőt, Bikfalva hovatartozása pár napig vita tárgyát képezte, így a lakosság egy része meg is kezdte a magyar részekre való átmenekülést. A két települést a határmódosító bizottság utólag Magyarországnak ítélte. Íme, hogyan emlékezik az árapataki Dénes János az új határ meghúzásáról: „Úgy értelmezték egyesek, hogy az Olt folyó a határ. Ebből esszevesztek a románokkal. Úgy esszementek, hogy sógorom is két nagy pofot kapott a szomszédjától. Gábor Dénes s ezek azt erősítették, hogy Illyefalván s Dobolyon alól Vágó es a mienk. De a határ Bölönnél kiment az Oltból, s akkor át az erdőn. Hidvég, Árapatak s Erősd es idemaradt Romániához. De azért mi elmentünk a sógorommal, itt, Erősdnél elmentünk Kökösig. Ott volt a határőrség. Eleget mondtam, hogy engedjenek oda, mert ott volt túlfelől a leánykám. Engedjen oda! Nem engedett.” (Gazda József: Vissza­csatolás, Székelyföld, 2004. április)
Az örömhír futótűzként jutott el a megye legeldugottabb helységeibe is. Jellemző példa erre Kisbacon és Bölön, ahol már augusztus 30-án a fényképezőgép lencséje elé állt a falu apraja-nagyja. Szombaton, augusztus 31-én a lakosság nagy része nem vette fel a munkát, népviseletbe öltözve, mellükön a fiókok mélyéről előkerült kokárdákkal, kezükben a húsz évig félelmek közt rejtegetett nemzeti lobogókkal jelentek meg az utcán, még az épületeken is feltűnt egy-egy nemzeti színű zászló, a román rendőrség határozott közbelépésére azonban kénytelenek meghátrálni. Kisebb kilengésektől sem mentesek ezek a napok, rövid ideig húzódó letartóztatások is előfordultak. Megszólal az (Erdélyi) Magyar Párt háromszéki vezetősége. Báró Szentkereszty Béla, a párt megyei elnöke kijelenti, hogy pártja él az 1937-ben a magyarság által kinyilvánított közbizalommal, így megbízatását továbbra is érvényesnek tartja, és pártját az észak-erdélyi magyarság hivatalos képviselőjének tekinti. Felhívást tesz közzé, melyben higgadt, fegyelmezett magatartásra szólítja fel a lakosságot. Az esetleges ellenséges megnyilvánulások elkerüléséért betiltják a szeszes italok kimérését és éjszakai kijárási zárlatot rendelnek el. Zömmel első világháborús katonákból, altisztekből és tisztekből megalakítják a polgárőrséget. A tagok karjára fehér karszalag, a tisztekére egy fekete, az altisztekére két fekete csík kerül. Járőrözésüket a román hatóságok elfogadták, sőt, néhol együtt is működtek velük a túlkapások elkerülése érdekében. Kézdivásárhelyen dr. Sólyom Vilmos, Molnár Józsiás és Bálint Vince ugyancsak falragaszokon intik józanságra a város és a vidék lakosságát. Közben megindul a román karhatalom, a tisztviselők és katonatisztek eltávozása, s ezzel egy időben a magyarok „népvándorlása” a visszacsatolt részekre, nemcsak Dél-Erdélyből, de Románia más területeiről is. Ők részben rokonoknál, ismerősöknél találnak szállásra, másokat iskolai internátusokban és különböző intézmények vendégszobáiban helyeznek el. Pompiliu Georgescu alezredes, vármegyei prefektus Szentkereszty Béla báróval és Lazăr csendőr­őrnaggyal szeptember 7. és 10-e között vidéki körútra indul, melynek során több ízben kijelenti a lakosságnak, hogy ezzel az úttal szimbolikusan átadja a megye fölött gyakorolt hatalmát Szentkereszty bárónak. 8-án körrendeletet intéz a főszolgabírói hivatalokhoz, polgármesterekhez, a csendőrséghez és rendőrséghez, melyben bejelenti, hogy a magyar hadsereg 12-én veszi át hivatalosan Háromszék vármegye területét. Továbbá felszólítja az illetékeseket, hogy 10-én a rendelkezésükre bocsátott autóbuszokkal Brassó irányában hagyják el a megye területét. 12-én, csütörtökön a délelőtti órákban Georgescu ünnepélyes búcsúbeszéd kíséretében adja át a megyeházát Szentkereszty bárónak, aki válaszbeszédében megköszöni azt a méltányos magatartást, melyet a megye lakossága, különösen a bécsi döntés után, a prefektus részéről tapasztalt. Itt említjük meg, hogy a magyar kormány rádió útján felkérte a román vasúti és postai tisztviselőket, hogy a cserénél lehetőleg az utolsó pillanatig maradjanak a helyükön és végezzék munkájukat. A magyar hadvezetés a bevonuló honvéd csapatok magatartására nézve előírta, hogy egyrészt azok „fellépése legyen imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős”, másrészt pedig, hogy „a fontosabb műtárgyak, üzemek stb. őrzésére visszahagyott román katonákat meg kell óvni a lakosságban 22 év alatt felgyülemlett bosszúvágy esetleges kirohanásaitól, gyalázkodástól, bántalmazástól” és „a visszavonuláskor megbecsülő bánásmódban kell részesíteni” őket. (Román–magyar viszonnyal kapcsolatos iratok jegyzéke, 1938–1945. Hadtörténelmi Levéltár, Budapest) (folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Templomfoglaló, keserű szájízzel
Az érmelléki Mihályfalván a magyar forradalom 60. évfordulóján szervezett RMDSZ-es megemlékezés idén is tartogatott némi rendhagyót, mely újfent megbolygatta a kisváros amúgy is labilis nyugalmát. 
Történt ugyanis, hogy Sass Kálmán mártír lelkész gyülekezete a vasárnap délelőtti igehirdetés után rótta le kegyeletét az 56-os emlékhelyeknél. Viszont a délutánra meghirdetett püspöki igehirdetésen csak a helyi és a megyei pártaktivisták vettek részt. 
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület pár napja újraválasztott püspökét Nyakó József mihályfalvi polgármester kereste fel hivatalában, és hívta meg a vasárnap délutáni megemlékezésre. Csűry Isván igehirdetéséről csak utólag egyeztettek a helyben szolgáló Balázsné Kiss Csilla és Balázs Dénes János lelkipásztorokkal, illetve a presbitériummal (egyháztanáccsal). Nem is annyira a lelkészházaspár megkerülése okozta a visszatetszést, inkább az esemény előző heti beharangozója, amelyet városszerte tulipános szórólapokkal próbáltak népszerűsíteni, és amelyen írva találtatott, hogy „az '56-os forradalom 60. évfordulójára rendezett megemlékezések sorában október 23-án, vasárnap a Bihar megyei és az érmihályfalvi RMDSZ-szervezet a történelmi egyházakkal karöltve tisztelegni fog hőseink és áldozataink emléke előtt”. 
Az ökuménia jegyében a tulipános „röpcédulákat” Bogdán István helybéli római katolikus plébános is osztogattatta ministránsaival a templomajtóban. Az ominózus meghívón szerepelt az is, hogy a párteseményre hivatalosak az „érmihályfalvi csoport” által érintett települések polgármesterei és lelkészei is. 
Visszakanyarodva tehát a vasárnapi megemlékezésekhez, a református gyülekezet és a polgári érzületű mihályfalviak a hagyományokhoz híven vasárnap délelőtt tisztelegtek a kommunista hatalom által meggyilkolt lelkész emléke előtt. Méltóságteljesen, visszafogottan, alakalomhoz illő igehirdetéssel, koszorúkkal emlékezve az 56-os események történelmi jelentőségére, ma is időszerű üzenetére. Balázsné Kiss Csilla az ünneplők figyelmébe ajánlotta a püspöki igehirdetést is, részvételre buzdítva a gyülekezetet és a presbitériumot egyaránt.
Azonban délután a gyülekezet, a presbitérium egy része, valamint Kovács Zoltán főgondnok is hiányzott az istentiszteletről. A megyei és a helyi pártapparátust, valamint azok családtagjait leszámítva „az ökuménia jegyében” alig mintegy huszonöt érmihályfalvi lakos szánta rá magát, hogy Cseke Attila megyei RMDSZ-elnökkel, valamint Szabó Ödön parlamenti képviselővel s ezek udvartartásával osztozzon az emlékezésben.
A meghívott lelkészeket, polgármestereket sem láttuk, kivéve Horváth Béla polgármestert és Szabó Zsolt lelkipásztort Szalacsról.
Idetartozik a tény, miszerint Sass Kálmán unokája, dr. Kiss Enikő a két esztendővel ezelőtti megemlékezésen megkérte azt a pártot, melynek értékrendje annyira sem tisztelte nagyapja emlékét, hogy nevét felvésesse a köztéri emlékműre, tehát az RMDSZ a későbbiekben tartsa magát távol minden olyan megemlékezéstől, amely meggyilkolt nagyapja nevével kapcsolatos. Ennek ellenére vasárnap a helyi és a megyei pártvezérek templomot foglaltak azon a helyen, ahol mindezidáig nem volt lehetőségük semmilyen ideológiai megnyilvánulásra, politikai kampányrendezvényre.  
Hogy Csűry István püspök mennyire látja át a helyzet súlyát, jelentőségét, nem tudni. Viszont a vasárnap délutáni pártaktivistáknak szóló igehirdetés, a távolmaradt gyülekezet, a magukat kimentő meghívottak, mind abba az irányba mutatnak, hogy általa próbált cinikusan békülni a hóhér a halottal – Jókai Annát (Ima Magyarországért) parafrazálva. 
Sütő Éva itthon.ma

...olyan nem jó emlékezni ezekre…
Minden vagyonukat elvették, házukból elűzték; iskolába nem vették fel, édesapját koncepciós perben elítélték; élete első fele, a fiatalkora nélkülözéssel, megaláztatással telt – és mégsem lett megkeseredett ember. Incze – született Balázsy – Ilona túl a nyolcvanadik évén derűs nyugalommal szemléli az életet. Csak amikor emlékezni kell, akkor futja el szemét a könny.
A Balázsy család utolsó két generációjának sorsát a kommunista rendszer visszaélései határozták meg. Balázsy Károly Pál (Ica néni édesapja) a partiumi Érszentkirályon született 1912-ben, legkisebb fiúgyermekként ő maradt a családi házban. Nagy birtokon gazdálkodott, talán ez lehetett az oka, hogy teológiára és földrajz–történelem szakra is csak két-két évet járt. Annak ellenére, hogy egyetemet nem végzett, a vidéki értelmiséghez tartozott, szülőfaluja és még két szomszédos település jegyzője volt a tasnádi járásban. Legnagyobb lánya, Ilona születésekor a saját öröksége és a felesége hozományaként kapott mellé vásárolt még ötven hold földet – bizonyítékaként annak, hogy hosszú távra tervez. A sors azonban nem úgy akarta. Előbb a Groza-kormány agrárreformjának esett áldozatul birtoka java, majd 1949-ben, március 3-án éjszaka megjelentek az elvtársak lakásán… A Balázsy család vergődését, olykor kétségbeesett harcát a túlélésért annak a vészterhes kornak még élő tanúja, Ica néni meséli el.
Édesanyám csak jajgatott
– Nem tudom, hány száz hold földünk volt, édesapámnak is, édesanyámnak is sok volt. 1947-ben nagy részét elvették, csak 64 hektárt hagytak meg, ennyit tudtunk igazolni 1990 után, mikor visszaigényeltük a házat és a földet. Aztán 1949-ben azt is elvették. Éjjel mentek – mi, a nagyobbik húgommal akkor nem voltunk otthon –, tizenkét óra után, több ember körbevette a házat, hogy nehogy megszökjenek, felzörgették édesapámékat, és felszólították, vagy a vagyonáról, vagy az életéről mondjon le. Édesapámmal íratták meg a saját kilakoltatási kérésüket, mert az elvtársak nem nagyon értettek a betűvetéshez. Szüleim nem tudtak csomagolni sem, a helybeli emberekből, aki jobbindulatú volt, az pakolt fel ezt-azt. Az egyik a tiszti csizmát rakta egy zsákba, édesapám rászólt, ne tedd bele, mert tönkreteszed a szárát, hát az volt a szerencse, hogy nem hallgatott édesapámra, felcsomagolta a csizmát. Édesanyám csak jajgatott, jajgatott.
Mikor vitték el édesapámékat, a lovak nem akartak elindulni. Az egyik az a ló volt, amelyiket még csikókorában az anyjával elvittek a németek a háborúba, de visszajött, mert még kicsi korában megszoktatta a kocsis, reggelente kockacukrot tett a tornácra, minden nap ott ropogtatta, mi gyermekként nagyon élveztük. Ez a csikó közben nagy ló lett, ezt fogta be Victor bácsi – román ember volt – a futószekér elé, mert volt kocsink is, ilyen sárga, de annak ott kellett maradnia. Valamelyik elvtárs akarta kivezetni a szekeret, de a ló nem mozdult. Akkor édesapám átvette a gyeplőt, úgy mentek el Tasnádra, mert oda tartoztunk járásilag. És amikor oda elvitték, azt mondták, hogy minél messzebb, legalább kétszáz kilométerre menjenek a falutól. Nekünk minden rokonságunk a környéken élt és Budapesten, de már akkor le volt zárva a határ, édesapámék nem mehettek Magyarország felé. Nagyapát börtönbe tették, mert nem tudta fizetni a kvótát, amivel ők meg voltak róva, sőt, édesapámnak a testvérét is, és a másikat is, mind börtönbe zárták, mivel nem tudták teljesíteni a beszolgáltatást, elvették tőlük is a házat, aztán később visszaadták üresen. És akkor édesapámék ide jöttek, Háromszékre, mert a lelkészünk, Dénes Dezső idevaló volt, az édesapja, Dénes János bácsi Illyefalván volt lelkész. Szerencse, hogy a másik fia, az orvos, otthon volt, édesanyám és a kisebbik húgom – három éves volt akkor – nagybetegek voltak, mert nyitott vagonban kellett utazniuk, és hideg volt akkor, március 3-án, 1949-ben.
Mindenki félt tőlünk
Édesapám, bár jegyző volt, semmit sem sejtett arról, hogy mi fog velük történni. Mikor kezdtek jönni ezek az elvtársak, őt már mellőzték. Mi, a nagyobbik húgommal iskolában voltunk Királydarócon, egy özvegyasszonynál laktunk egy nagy szobában egy tanárnővel, ő már tudta. Hogy honnan? Csak mondta a néninek, és mi is hallottuk, na, éjjel elviszik Kaisleréket, Szúnyogékat, de Balázsyt nem említette. Reggel a cselédleányunk kihívott engem, s mondta, hogy a tekintetes úrékat elvitték az éjjel. Én egyet ordítottam, mert nagyon anyás voltam. Na és akkor minket elbújtattak egy faluban, hogy minket is ne vigyenek el, de persze aztán mi is idejöttünk, mert tizenkét évesen mihez kezdtem volna? Olyan nem jó… Nem nagyon szoktam emberek előtt beszélni, ha kérdeznek, egy tőmondatban valamit… Olyan nem jó emlékezni ezekre… Illyefalván nagyon jó volt Dénes János bácsinál, a papnál, a falubeliek is sokat segítettek. De onnan is el kellett menni. Szentgyörgyön egy kamrában laktunk a Kossuth Lajos utcában évekig (a házat, melynek udvarán állott az a kamra, az 1980-as évek elején lebontották, helyére tömbházat építettek – szerk. megj.), egy ágy volt benne, egy kicsi asztal és egy vaskályha. Mikor a kabátot fel akartuk venni, kimentünk az ajtó elé. A házinéni megengedte, hogy mi, gyermekek, ott aludjunk náluk. Este bementünk, reggel megint vissza a kamrába. Előbb minden éjjel, aztán hetenként kétszer édesanyámékat felzörgették a milicisták, hogy ott vannak-e, nem hagyták-e el a várost. A buletinjukban (személyazonossági igazolvány – szerk. megj.) benne volt a D. O. (domiciliu obligatoriu – kényszerlakhely). Mi, gyermekek, szabadon járhattunk, de szüleinknek minden reggel kellett jelentkezniük hét órakor a milícián, és ott nem is kell mondjam, hogy beszéltek velük. Sok nyomorúság és megaláztatás ért minket. Mindenki félt tőlünk, még köszönni is, a templomban is úgy húzódtak el tőlünk. Benne voltam az iskola tánccsoportjában, abból is kirúgtak, mert az voltam, aki.
Az Úristen mindig kirendelte
Volt olyan nap, hogy azt kérdezte édesanyám: mit főzzek, mivel mosom ki a ruhátokat? Nem volt semmink, mert nem engedték dolgozni őket, csak napszámba. És akkor jött a postás, és hozta a szelvényt. Azok az egyszerű falusi román és magyar emberek küldték a csomagot otthonról, azokból a falvakból, lisztet, a lisztbe beletéve a tojást, szalonnát, házi szappant. Az Úristen mindig úgy kirendelte, hogy épp akkor jött a csomag, amikor legnagyobb szükség volt rá, és nem egyszer. Volt, hogy egy hétig csak krumplit ettünk, de akármilyen nyomorúságban is volt részünk, édesanyám soha senkitől kölcsön nem kért. Foltozott cipőben jártunk, szombaton a kartonruhánkat megmostuk, reggel kivasaltuk, tizenegy órakor úgy mentünk a templomba. De soha ezért mi nem zúgolódtunk, nem békételenkedtünk, nem irigyeltük azt sem, hogy az elvtársnőnek a leánya szép selyemruhában meg mindenben járt. Csak a kisebbik húgom nem értette, ő nagyon jó tanuló, osztályelső volt, akkor avatták a pionírokat, és őt nem vették fel. Úgy el volt keseredve, annyit sírt az a gyermek! Akkor aztán kezdték magyarázni édesanyámék, hogy miért nem kapott piros nyakkendőt. Én tudtam is, értettem is, hiszen innen is, onnan is kitettek, kultúrműsorból, tánccsoportból, mindenből, de Editke olyan kicsike volt még, nem tudta megérteni és nem tudta elfogadni, hogy ő ilyen.
Aztán megengedték két vagy három év után, hogy hazamehessünk, meglátogassuk nagymamát, édesanyámnak az édesanyját, de arról jobb nem is beszélni. Sok a jóérzésű ember, de volt olyan is, aki…
Édesapámnak nem lévén fiúgyermeke, azt akarta, hogy a nagyobbik húgommal együtt gyógyszerészek legyünk, és akkor felírhattuk volna: Balázsy gyógyszertár, hogy a név maradjon meg. Sikerült a felvételink, de mikor meglátták a papírjainkat, azt mondták, hogy sajnálják. Végül aztán elmentünk Nagykárolyba, az állategészségügyi technikumba, mert először azt hittük, hogy tanítónők leszünk, de hát azonnal kirúgtak a képzőből is, az állategészségügyi volt az utolsó, azt mondta ott egy nagyon kedves titkárnő, drága gyermekeim, ti ezzel a papírral ne menjetek sehova felvételizni, mert titeket nem vesznek fel sehova sem. Ami úgy is volt. Végül elvégeztem a nővérképző iskolát, volt egy illyefalvi kislány, azt kitették, engem megsajnáltak, meghagytak. Az Úristen mindig megsegített, mindenben. Az internátusban volt egy angyalosi lány, az mondta, a kulákoknak még csak az ivadékának is ki kell csavarni a nyakát – a két kezével mutatta, hogyan – és összetaposni. Egy másik lány, Irmuska, azt mondja, te, nem szégyelled magad, jól tudod, hogy Balázsy Ica kicsoda, és te így beszélsz. Aztán elhallgatott. Csűry István – akinek a fia most püspök Nagyváradon –, ő udvarolt nekem, de én azt mondtam, nem megyek paphoz férjhez, mert a családban elég pap van, és én városon akarok élni. A húgom meg azt mondta, ő falura szeretne kerülni. Na, ő került városra, én pedig falura, jó messzire, Szolokmába. Mert mégiscsak paphoz mentem férjhez, s hál’ Istennek, jól. (folytatjuk)
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)