Dec. 18-án tartotta Kolozsváron évi közgyűlését a Romániai Magyar Dalosszövetség, melyet a tiszteletbeli elnök, Guttman Mihály nyitott meg. A szövetség 1999-ben új kórusokkal, zenei együttesekkel, pártoló tagokkal gyarapodott, így 20 vegyeskart, 6 kamarakórust, 4 férfikart, 4 gyermekkart, 3 leánykart, 2 nőikart, egy fúvószenekart, régizene együttest, népzene- és néptánc együttest, gregorián scholát, gyermekfilharmóniát, összesen 44 kórust és zenei együttest tart nyilván, ami több mint 2100 tagot jelent. A szövetség népzenei, iskolai, gregorián és egyházzenei szakosztályokat létesített és megalakult a Jagamas János Dalegylet, amely a Kalotaszeg környéki és az Aranyos menti kórusokat tömöríti. Célja: kórustalálkozók szervezése, karvezetők továbbképzése, egy szórványban levő település, gyülekezet felkarolása és egy évben egyszer e szórványtelepülés meglátogatása. A Jagamas János Dalegylet a Romániai Magyar Dalosszövetség keretében működik, székhelye Tordaszentlászló. Átadták a szövetség 1999-es díjait. A díjazottak: Tárkányi János (Székelyudvarhely) - post mortem, Dénes Csaba ref. lelkipásztor (Sepsibodok), Murár Mária (Marosvásárhely), Haáz Sándor (Szentegyháza), Klára Mária (Brassó). /Díjak és dicsérő szavak. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 21., Kulcsár Gabriella: A Romániai Magyar Dalosszövetség közgyűlése. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 21./

"Szept. 2-án Szászbonyhán, a református templomban tartották az egyházzenei találkozót. Dénes Előd református lelkész nyolc együttest és karnagyát -székelyudvarhelyi Székely Dalegylet férfikara (Kovács László); aranyosegerbegyi református vegyes kar (Balázs Győző Balázs); kisbácsi református vegyes kar (Péter Csabáné Sógor Éva); dicsőszentmártoni Sipos Domokos kórus (Dénes Előd); sepsibodoki református vegyes kar (Dénes Csaba); marosvásárhelyi Hozsanna kórus (Szász Mária valamint a bonyhai református vegyeskar és kamarakórus, Dénes Előd) - üdvözölve, a Seprődi János Nemzetközi Kórusszövetség elnökét, Nagy Ferencet, alelnökét, Hajdó Károlyt, dr. Kakassy Sándor RMDSZ-képviselőt, a lelkésztársakat és a vendégeket is köszönthette. /Járay Fekete Katalin: Hangok és harangok el ne némulhassanak! = Népújság (Marosvásárhely), szept. 3./"

"Egy gyermek hiányzott ahhoz, hogy beindulhasson Görgényszentimrén a magyar óvoda. Görgényszentimrén, az egykori színmagyar településen ma már 1600 román lakos él. A magyarok száma alig 350 körül mozog. Az arányok miatt nem illeti őket sem magyar nyelvű iskola, de még csak óvoda sem. Húsz éve annak, hogy a faluban megszűnt az anyanyelvű oktatás. Egyetlen anyanyelvi menhelyük a templomuk: 250-en vallják magukat katolikusnak, százan pedig reformátusnak. Dénes Csaba tsiteletes pedagógus feleségével két éve oktatja a magyar gyermekeket a hétvégi iskolában. A helyi magyar óvoda beindításához aláírást nyújtottak be a szülők. Azután a legtöbben meggondolták magukat. A román óvoda igazgatónője végigjárta a kérvényt aláíró családokat, és szeparatizmussal vádolta a szülőket. Finna András azt tervezi, hogy magánóvodát indít a magyar gyermekeknek. /Szucher Ervin: Egy gyermeken múlott a magyar óvoda. = Krónika (Kolozsvár), szept. 23./"

"Ápr. 22-én Bodokon mintegy negyedszáz résztvevő megalakította a Bodoki Polgári Mozgalmat (BPM). A községben közel egy évtizede nincs működő RMDSZ-szervezet. Dénes Csaba helyi lelkész elmondta: a tizenhárom év hazai magyar politizálása bebizonyította, hogy ez az út tovább járhatatlan, a szatmárnémeti kongresszuson Tőkés László személyében olyan egyéniséget járattak le, aki tizenöt éve következetesen kiáll jogainkért, ugyanazt mondja és cselekszi. A fórumon jelen volt Pethő István és Gazda Zoltán, mindketten a Sepsiszentgyörgyi Polgári Mozgalom alapítói. A BPM ideiglenes ügyvezető testületet választott, amelynek tagjai: Dénes Csaba, Szabó Ella, Kodolányi András, Várdó Éva és Demeter Imre. /(Dánél): Bodok. Megalakult a polgári mozgalom. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 24./"

Gazda Zoltán, a sepsiszentgyörgyi MPSZ titkára elmondta: három településen megfélemlítik a szervezet aláírásgyűjtő képviselőit, akiknek a rendőrségen kellett nyilatkozatot tenniük. Damó Csabát, az MPSZ zágoni képviselőjét bekérették a rendőrségre. Bodokon a szervezet két tagját hívták a rendőrségre, ők azonban nem jelentek meg. Ezt követően a rendőrök kiszálltak Dénes Csaba lelkész lakására, hogy nyilatkozatokat kérjenek Dénes feleségétől és Berde Magdolnától, az MPSZ egy másik képviselőjétől az aláírásgyűjtő akció kapcsán. Komandón azt beszélik az emberek, ha csatlakoznak az MPSZ-hez, munkahelyük nélkül maradnak, vagy nem kapnak szociális támogatást. Buzsi Andrea felügyelő, a Kovászna Megyei Rendőrfelügyelőség szóvivője szerint Zágonban a vizsgálat beindításában semmi rendkívüli nincs, mivel a rendőrségen panaszt tettek az aláírásgyűjtők ellen, Bodokon pedig a helyi rendőrőrs parancsnoka azzal indokolta az akciót, hogy a rendőrség csupán tájékozódni kívánt az aláírásgyűjtésről. Az MPSZ Kovászna megyei szervezete 7750 aláírást gyűjtött a megyében a szervezet helyhatósági választásokon való részvételének támogatására. /Megfélemlítik az MPSZ aláírásgyűjtőit. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 2./ Damó Csabát, az MPSZ zágoni vezetőjét beidézték a helyi rendőrőrsre, ahol tudomására hozták: a polgármester a rendőrségtől kéri, vizsgálják ki az ügyet. Egy helyi cigányasszony nyilatkozatát is bemutatták, aki Damó Csaba ellen tanúskodott. „Ez az asszony mindenesként dolgozik a polgármesternél, írni-olvasni sem tud, tehát valaki megírta a nyilatkozatát. Nem is tudhatja, mit mondtam az aláírásgyűjtéskor, mert amikor ott jártam, 50 méterről követte az eseményeket” – mondta el a Krónikának az MPSZ zágoni elnöke. /Farkas Réka: Rendőri „érdeklődés”. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 2./

Dani József Vajdaszentivány RMDSZ-es polgármestere elmondta, hogy három hónapja kezdődött el a vízhálózat cseréje. A munkálatok eredményeként a szentiványiak jobb minőségű vizet kapnak. Az önkormányzat pályázatot fog benyújtani a település csatornarendszerének kiépítésére, a Sapardtól illetve a Phare-tól 3-4 milliárd lejt igényelnek a szennyvízcsatorna-hálózat kiépítésére. Új lelkésze van a vajdaszentiványi gyülekezetnek, Dénes Csaba református lelkész korábban tíz évig Görgényszentimrén lakott. Elmondta, hogy háromszor is sikertelenül próbálták beindítani a magyar nyelvű iskolát és óvodát Görgényszentimrén. 887 lélek alkotja a szentiványi református gyülekezetet. A templomot négy éve újították fel. Az óvoda három terméből kettőben magyar gyerekek játszanak, tanulnak, a harmadik a román tagozaté. Dénes Csaba református óvodát és iskolát szeretne indítani napközis jelleggel. Vajdaszentiványhoz egyetlen falu tartozik: Toldalag. A 400 lelket számláló település alig négy kilométerre fekszik a községközponttól. /Nagy Annamária: Vajdaszentiványi vendégoldal. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 2./

A sepsi­bükszádi és mikóújfalusi református híveknek új lelkésze van Bálint Csongor személyében. Előbbi település továbbra is filia marad, utóbbi anyaegyházközséggé vált, hiszen a 237 lelket számláló gyülekezet lelkészi lakot vásárolt, a házat rendbe tette, központi fűtéssel látta el a miskolci és budapesti református gyülekezetek adakozó segítségével. A parókiát november 13-án, vasárnap avatták Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspök-helyettese és Dénes Csaba, a Sepsi Református Egyházmegye esperese jelenlétében. A parókia a közeljövőben ifjúsági ház szerepét is betölti. /(sz.): Református parókiát avattak (Mikóújfalu). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 17./

Az Úz völgyében augusztus 26-án, az észak-erdélyi szovjet katonai behatolás 62. évfordulóján került sor minden idők legnépesebb ünnepségére a hősök temetőjének emlékműve előtt. Két kórus, a bodoki és a szentiván­laborfalvi énekkar is jelen volt, az ökumenikus egyházi szertartást csíkszen­t­mártoni római katolikus papok és Dénes Csaba sepsi református esperes celeb­rálta, s a több száz jelenlévőhöz a háborús veteránok nevében dr. Szőts Dániel, valamint Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere szólt. Hagyománnyá vált az is, hogy az úzi ünnepséget megelőzően és ezt követően a csíkszentmártoni fiatalok és a budapesti Zrínyi Katonai Egyetem tiszti növendékei táboroznak a völgyben. A budapesti honvédtiszt-jelölteket tanáruk, dr. Szabó József János vezette. A táborozás hivatalos, a román-magyar katonai együttműködés programjának egyik elemeként szerepel. /Sylvester Lajos: Nagyszabású ünnepség az Úz völgyében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 28./

Újabb hat évre választották esperessé Dénes Csaba bodoki református lelkészt az egyházmegye harmincegy gyülekezetének egyházi és világi képviselői. Dr. Szőts Dániel korábbi egyházmegyei főgondnok visszavonulását követően a tisztségbe dr. Szász Istvánt választották, főjegyző Ungvári Barna András uzoni lelkész. Dénes Csaba elmondta, a három évvel ezelőtt nyugdíjba vonult Incze Sándor esperestől átvett tisztségben ezentúl is az építkezés jegyében szeretne cselekedni. /(fekete): Esperesválasztás a Sepsi Református Egyházmegyében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 16./

Február 8-án, vasárnap Sepsiszentgyörgyön a prefektúra épülete előtt zajlott a tüntetés, a történelmi magyar egyházak felhívására körülbelül ötezren gyűltek össze, hogy felemeljék szavukat a román kormány ,,gyarmatosító” szándékai ellen, és kifejezzék igényüket Székelyföld területi autonómiája iránt. A nagygyűlés résztvevői nevében Dénes Csaba református esperes, Albert Álmos RMDSZ-es szenátor, Kulcsár-Terza József a háromszéki MPP nevében tízpontos petíciót iktatott a kormánymegbízotti hivatalban, amelyet az államfői hivatalhoz, a kormányhoz és az Európai Parlamenthez is eljuttatnak. Ebben követelik többek között az etnikai arányos képviselet biztosítását a központi és helyi állami intézményekben, az állami támogatású önálló magyar egyetem létrehozását, az etnikai arányok megváltoztatását célzó betelepítések leállítását, az elkobzott egyházi és közösségi vagyon gyorsított visszaszolgáltatását és Székelyföld területi autonómiáját. A tiltakozó megmozduláson számos politikus, honatya, megye- és városvezető részt vett, csak az egyházak képviselői mondtak beszédet. Ünneplőbe öltözött emberek érkeztek székely zászlóval, piros-fehér-zöld lobogókkal, táblákkal a prefektúra előtti térre, ahol a rétyi fúvószenekar dallamai mellett a jelenlevők mindig tapssal várták az újonnan érkezőket. És a tömeg egyre csak nőtt, vidékről is érkeztek buszok, a Hargita megyeiek is eljöttek (jelen volt többek között a Hargita megyei tanács elnöke, Korodi Attila képviselő vagy Sógor Csaba európai parlamenti képviselő).,,A megoldás: az autonómia” – hirdette több tábla magyar, román és angol nyelven, másokon meg: Területi autonómiát a Székelyföldnek, Magyar intézményvezetőket, Tartsák be az etnikai arányosságot.,,Nem csak voltunk, hanem vagyunk, és akarunk lenni” – szögezte le köszöntőbeszédében Hajdu János római katolikus főesperes, majd Petőfi Sándor szavait idézve mondta: rabok többé nem leszünk. Dénes Csaba református esperes hangsúlyozta: atyáink örökségét nem hagyjuk, felemeljük szavunkat a hatalmi önkény ellen. Kovács István unitárius lelkész emlékeztetett: hasonló kordonok mellett állt a tömeg ezelőtt húsz évvel is, amikor a diktatúrával szegült szembe. Nemes Levente színművész egy Reményik-költemény elszavalásával tette ünnepélyesebbé a hangulatot, majd Papp Attila református lelkész szólalt fel, hangsúlyozva: a nagygyűlés tanúskodik arról, hogy van jogunk otthon lenni. Egyúttal felolvasta az egyházak, a civil szervezetek, az RMDSZ és az MPP közös nyilatkozatát.,,A magyar intézményvezetők leváltásával veszélybe kerül a nyelvi szabadság, az autonómia, a magyar jövő folytonossága Székelyföldön. (…) Nem fogadhatjuk el a gyarmatosítást, nem fogadjuk el, hogy Bukarestből megkérdezésünk nélkül rólunk döntsenek, nem fogadjuk el, hogy megalázzanak, hogy hátrányos helyzetbe hozzák székely népünket” – hangzott el. Nemes Levente olvasta fel a tízpontos petíciót is. /Farcádi Botond: Ezrek vonultak utcára (A magyar intézményvezetőkért és a területi autonómiáért). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 9./ A petíció szövege: Petíció Románia Államelnöki Hivatalához, Románia kormányához, az Európai Parlamenthez. Mi, a sepsiszentgyörgyi nagygyűlésen részt vevők felháborodással tapasztalva, hogy a parlamenti választások után mind a román kormány, mind az államelnök részéről felerősödtek a magyarellenes megnyilvánulások, tudatában annak, hogy Székelyföld autonómiája több évszázados múlttal rendelkezik, emlékeztetve, hogy a modern román állam megszületési alapokmányában is garantálták a székelyföldi területi autonómiát, amely a legsötétebb kommunista időkben is – csorbított jogokkal ugyan, de – létezett, figyelembe véve az Európai Unió országaiban biztosított autonómiaformákat, valamint a kollektív kisebbségi jogok elismerését, amelyek az etnikai közösségek közötti békés együttélést szavatolják, követeljük: 1. az etnikai arányos képviselet biztosítását a központi és helyi állami intézményekben; 2. az irányított, nyílt vagy burkolt betelepítések leállítását, amellyel az etnikai arányok megváltoztatását célozzák; 3. Székelyföld gazdasága szándékos elsorvasztásának megállítását és a méltányos infrastrukturális fejlesztéseket; 4. az elkobzott egyházi és közösségi vagyon gyorsított visszaszolgáltatását; 5. a militarizált egységek bővítésének leállítását és az ország más régióihoz hasonlóan a katonai egységek ingatlanjainak átadását a helyi önkormányzatoknak; 6. állami támogatású önálló magyar egyetem létrehozását; 7. a román nyelv mellett a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvként való elismerését; 8. a kollektív jogok elismerését és kiszélesítését; 9. Székelyföld területi autonómiáját; 10. Traian Basescu államelnök vonja vissza a székely népet sértő kijelentéseit. /Petíció. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 9./

Honvédeink áldozatára emlékeztek
Folyamatosan fogy a valaha magyar hazájukért vérüket ontó honvédeink száma: a Baróton tíz esztendővel ezelőtt először megszervezett bajtársi találkozón még háromszáznál többen vettek részt, mára már alig tizedük emlékezhet a régmúlt időkre. Mégsem kong az eseménynek otthont adó református templom, hiszen itt vannak a hadfik özvegyei, az édesapák és nagyapák emlékeit ápoló gyermekek és unokák, s mindazok, akik fontosnak tartották, hogy hőseink áldozatvállalása előtt őszintén fejet hajtsanak — mondotta Krizbai Imre, a találkozót tizenharmadik alkalommal megszervező református lelkipásztor.
Dénes Csaba, a sepsiszentgyörgyi református egyházmegye esperese Nábot történetével példázta az őseinktől örökölt rög jelentőségét. Mint mondotta, bár ma is szép számban akadnak, akik készek atyáik örökségét elcserélni, áruba bocsátani, idegen nyelvet és kultúrát magukra ölteni, népünk igazi hagyatéka mégsem veszhet el, többen vannak, akik áldozatot vállalva készek a cselekvésre. Barót polgármestere, Nagy István a honvédek több nemzedék számára is követendő példamutatását emelte ki. Mint mondta, a templomot a székely helytállás templomának kellene elnevezni, amiért az eseménynek évről évre otthont biztosít, a néhai leventéknek lelki támaszt nyújt. Szegedi Csanád jobbikos EP-képviselő úgy fogalmazott, hogy gyakori látogatásai nyomán előbb lélekben, majd marosvásárhelyi irodájának megnyitásával ténylegesen is székelynek érzi magát. Úgy fogalmazott, az első bajtársi találkozó óta eltelt időszakban jelentősen változott a nemzeti kérdések megítélése: míg akkor még csak csendben emlékezhettek a nemzetet Trianonban ért tragédiáról, napjainkban már országosan hívják fel Európa figyelmét, hogy nem felejtünk. A Jobbik alelnöke és parlamenti képviselője, Novák Előd az állampolgársági törvény jelentőségét emelte ki, s nevezte azt az együvé tartozás erősítőjének. Miklós Árpád exképviselő a magyar hadsereg baróti, Benedek József volt honvéd a nagybaconi bevonulására emlékezett, Nagy B. Imre, a földvári fogolytábor 85 éves túlélője és v. Balogh Antal az átéltekről szólt.
Erdővidék Múzeumában v. Benkő József történész második világháborús történetét fényképeken, használati tárgyakon, egyenruhákon és hatástalanított fegyvereken keresztül bemutató gyűjteményéből nyílt kiállítás. A fiatal történész elmondta, a kiállítás anyagát azért tartotta fontosnak összegyűjteni, mert meggyőződése, hogy a borzalmakat át nem élő nemzedékek sokat tanulhatnak, s elkerülhetik a történelem megismétlődését. A találkozón fellépett a baróti református egyház Zathureczky Gyula Kórusa, az Új Magyar Gárda tagjaiból álló Gróf Tisza István Dalkör, Fitori Miklós és Máthé Boglárka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szegedi diákok kutatják a múltat Erdélyben
Hét háromszéki faluban és Sepsiszentgyörgyön faggatják a múlt század tanúit a napokban szegedi diákok, akik pályázati feladatnak tesznek eleget. Az Audiovizuális emlékgyűjtés című program célja a magyarországi középiskolai történelemoktatás módszertanának bővítése, oktatási segédanyagok készítése.
Annak tudatában, hogy a magyarországi középiskolai történelemoktatásban csekély mértékben szerepel az 1945 utáni korszak, valamint a mai diákok társadalmi tudatosságának növelése érdekében hirdetett pályázatot a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség. A programban kétszáz magyarországi középiskola vesz részt, köztük a szegedi Radnóti Miklós Gimnázium, amelynek három tanulója Erdélyt választotta múltkutatása terepéül.
A szegedi diákok a napokban háromszéki falvakban készítenek történelmiemlékezet-interjúkat a második világháború borzalmairól, a nincstelenségről, az államosításról, megtorlásról, kitelepítésről, elhurcolásról, bebörtönzésről, ötvenhatról, a kommunizmus éveiről. Az interjúalanyok kiválasztásában Dénes Csaba, a Sepsi Református Egyházmegye esperese és lelkészkollégái segítettek, főként olyan idős embereket ajánlottak, akiknek életútját nem ismeri a közvélemény. A beszélgetéseket kamerával rögzítik, a későbbiekben elkészítik a filmezett anyag szerkesztett változatát, a pályázat kiíróinak szándéka szerint a felgyűjtött emlékezéseket oktatási segédanyagként használják.
Farkas Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kultúrával a szórványért
Háromszéki művelődési intézmények decemberben véglegesítik azt a jövő évi kulturális ajánlatot, szórványvidéknek szánt közművelődési, művészeti programot, amit itteni alkotók visznek innen oda abban a reményben, hogy ezáltal is sikerül lassítani a magyarok fogyását. Olyan rendezvényeket szeretnének, amelyeket Hunyad, Szeben és Fehér megyei településekre juttatnak el, oda, ahol olykor egy-egy magyar szó is ünnepnek számít.
A háromszéki Összetartozunk szórványprogram mozgatói így jó néven vesznek minden ajánlatot. Mert mindenféle kultúra nélkül valók a Piskin élő emberek, nagyon tragikus a helyzet, alig szólalnak meg magyarul – vázolt komor helyzetképet Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a legutóbbi szórványtanácskozáson, amikor a megye művészeti, közművelődési intézményeinek képviselői arról beszéltek, milyen programokat szervezhetnek a háromszékiek erdélyi szórványvidékeken 2012–ben. 
Pályája elején maga Vargha Mihály is érzékelte a szórványgondokat, hiszen két évet élt Piskin, de azóta a helyzet csak súlyosbodott, a Hunyad megyei vasúti csomóponton élő magyar ajkúak fogyása még hangsúlyosabbá vált, akárcsak más, hasonló településeken (a Piskire vonatkozó, drámai apadás mértékét alátámasztandó érdemes rápillantani a népszámlálási adatokra: míg 1910-ben a település 3099 lakosából 2810 vallotta magát magyarnak, 2002-ben a 11 354 lakosból már csupán 395 magyar). Így nagyobb súlyt kapnak Vargha Mihály szavai: egyrészt, szerinte fontos lenne „magyarságtábort" szervezni azoknak, akik nem tudnak vagy szégyellnek magyarul beszélni, másrészt, Piskire vonatkoztatva, nemcsak a híres csata helyszínét kellene megjelölni, hanem figyelmet érdemelne a város pusztuló dendrológiai parkja, ahol egykor Kazinczynak is asztala volt, de más magyar emlékeket is fel lehetne eleveníteni.
A szórványvidéken élők csak úgy maradhatnak meg magyarnak, ha elmegyünk az ottani emberekhez – nyomatékosított Dénes Csaba, a Sepsi Református Egyházmegye esperese. El kell tehát indulni, előadásokkal, kiállításokkal, alkotó emberekkel. Magyar kultúrát, magyar szót kellene vinni nekik, ebben (is) rejlik a tömbben élők felelőssége, feladata. Színházi előadást ugyan körülményes például Dévára vinni, de a sepsiszentgyörgyi Cimborák bábtagozat többször játszott már szórványbéli gyermekeknek, s felmerült, hogy „könnyebb" előadásokkal a kézdivásárhelyi és a csíkszeredai színházak társulatai is beszállhatnának.
A Háromszék Táncegyüttes az elmúlt huszonegy esztendőben erején felül teljesített ezen a téren, „nincs olyan társulat, amely annyiszor lett volna a szórványban, mint mi" – magyarázta Deák Gyula. Szilágyi Zsolt a Vox Humana karnagyaként, illetve a művészeti népiskola igazgatójaként lelkileg számos szállal kötődik Magyarigenhez, Gyulafehérvárhoz, Dévához, Vajdahunyadhoz. Magyarigenben egyébként mindössze hét magyar maradt, s a jövő esztendei Bod Péter-év kapcsán (is) nagyobb figyelmet szánnak neki. Ha ott összegyűl az a hét ember, oda is el tudunk menni, hangversennyel, előadással – hangoztatta Szilágyi Zsolt, hozzátéve: messzemenő támogatást próbálunk nyújtani a szórványvidéknek, művészi produkciókkal karoljuk fel.
Felmerült még a Cimbora gyermeklap eljuttatása, diákfelolvasás szervezése, fotó- és más táborok szervezése, enyedi művészek szentgyörgyi bemutatkozása. Szükségesek a kulturális ajánlatok, s eredmény vélhetően akkor remélhető, ha – miként Balla Barna málnási református lelkész is hangoztatta – nemcsak pénzforrásokat szerzünk és rendezvényeket szervezünk, hanem az itt élő magyarsághoz is megpróbálunk eljutni a szórványkérdéssel, bevonva, érdekeltté téve a székely embereket az erdélyi magyar ügy felkarolásában.
Mózes László
Háromszék
Erdély.ma

Őseink írását tanulják
Udvarhelyen szinte minden korosztályt érdekel a rovásírás. Egész kicsiktől nyugdíjas nagymamákig jó néhány személy van, aki eljár a hétfőnként tartott ingyenes képzésre. A tanfolyamon tanítják az őseink által használt írásjeleket, de emellett érdekes történeteket is hallhatnak a részvevők, és bicskával gyakorolják a fába rovást.
A Székely Pajzs Egyesület kilencedik alkalommal szervezett ingyenes rovásírás-tanfolyamot Rójunk együtt, rójunk fába, rovásírás országába! címmel Székelyudvarhelyen. Jelenleg a november 19-én kezdődött, tízalkalmas tanfolyam felénél tartanak, melynek hétfőnként 17 és 18.30 óra között a Móra Ferenc Általános Iskola ad otthont. Benéztünk a december 17-ei foglalkozásra, melyen a rovásszámok kiolvasását gyakorolták a jelenlévők. Az első emeleti iskolaterem padjaiban ez alkalommal 19-en ültek, a részvevők nagy része felnőtt volt.
Tíz alkalommal találkoznak
Az órát tartó Dénes Csabától megtudtuk, három éve ő maga is az iskolapadban ismerkedett meg ezzel az ősi jelrendszerrel. „Az első három órán a rovásábécét és a jeleket tanultuk meg, majd gyakorlásképpen többféle feladatot oldottunk meg. A harmadik és negyedik alkalommal hangos olvasást és írást gyakoroltunk” – számolt be az oktató az eddigi foglalkozásokról. Minden óra első részében átnézik a felhagyott házi feladatokat, majd az új információk átadása következik, az óra második felében pedig a közös feladatmegoldás.
A tanfolyam további részében a rovásírás rövidítési rendszerével ismerkednek, majd megtanulnak botra is róni. „Újdonságnak számít a botrovás, melyet először idén próbálunk ki, ennek folyamán bicskával rovunk somfabotra” – magyarázta Dénes. Az utolsó előtti találkozáson a tanoncok a rovásemlékekről hallgathatnak meg egy előadást. Kiderült, hogy a tizedik órán egy rövid felmérés is lesz, amit szóbeli értékelés követ majd.
Önszorgalomból járnak órákra
Mint azt már cikkünk elején említettük, a képzésen részt vevők több mint fele felnőtt. Önszorgalomból járnak órákra, elmondásuk szerint érdekli őket az őseink által használt írásmód. Demeter Vilma nyugdíjas varrónő lapunknak elmondta, kíváncsiságból iratkozott be a képzésre: jóval korábban felkeltették érdeklődését a rovásos emlékeink, és amikor megtudta, hogy ingyenes képzés indul, ő is beiratkozott. Balázsi Pálma két gyerekével, Ritával és Tamással együtt jár órákra. Az anyuka úgy véli, sokkal hasznosabb a rovásírással foglalkozni, mint hogy a gyerekek a számítógépezéssel pocsékolják el az időt. Véleménye szerint nem volna rossz dolog, ha az állami oktatás tantervébe is bevennék a rovásírás képzését, de addig is kihasználják a lehetőséget, hogy ingyenes órákra járhatnak, hisz nemcsak a gyerekeket, hanem édesanyjukat is érdekli az írásos emlékek tanulmányozása.
Lesz verseny
Waum Péter, a Székely Pajzs Egyesület elnöke kérdésünkre elmondta, 2008 óta ez a kilencedik tanfolyam, amit az egyesület szervez – idén a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal is támogatta a projektet. A késő ősszel induló csoportba 28-an jelentkeztek, tapasztalata az, hogy a tanfolyam végére körülbelül fele marad meg a részvevőknek. „Nagyon sok az érdeklődő, minden tanfolyamunkra átlagosan 30–35 jelentkező van, de mivel ingyenes, sokan lemorzsolódnak” – fogalmazott Waum. A tanfolyam célja pedig a magyarság eredetének és múltjának megismertetése, melynek szerves részét képezi a rovásírás. Az elnök azt is elárulta, hogy tavasszal rovásírásversenyt is rendeznek Udvarhelyszéken.
Simon Eszter
Székelyhon.ro

Ötvenhat Erdélyben: „A megtorlás, a félelem időszaka következett”
1956. október 23-ával kezdődően az erdélyi magyarok a rádiókészülékeken csüngtek, percről percre követve a magyar forradalom eseményeit. Felnőttek, idősek, kisiskolások és érettségi előtt álló kamaszok lelkesen és reménykedve várták a jó híreket. A kezdeti eufóriát azonban hamar felváltotta az aggodalom, majd a gyász. A forradalmat leverték. De hátha valamit lehetne még tenni. 1956 november negyedikén négy baróti középiskolás diák eldönti, hogy átszöknek a határon, beállnak forradalmárnak és harcolni fognak a szovjetek ellen. A baróti diákok csoportjából ma már csak Józsa Árpád Csaba él. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk harmadik része. /Első rész: maszol.ro, 2016. okt. 16., második: maszol.ro, 2016. okt. 16./
1940-ben születtem, itt Kovászna megyében, Bibarcfalván, még magyar állampolgárként. 1956-ban a baróti középiskolában 10-ik osztályos tanuló voltam. A bentlakásban laktunk, a nevelő, Dénes Csaba este elment rádiót hallgatni, és késő éjszaka, amikor visszajött elmesélte nekünk is, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Büszkék voltunk addig is arra, hogy magyarok vagyunk. A forradalom hírére pedig arról kezdtünk beszélgetni, milyen jó volna, ha mi is ott lennénk Budapesten. Bíró Benjamin, Kovács János, Moyses Márton és én, nap mint nap összedugtuk a fejünket, arról vitatkoztunk, mit is lehetne tenni. A nevelő arról is beszámolt, hogy a budapesti utcákon fiatalok, velünk egyidős fiúk is fegyverrel a kezükben harcolnak. Így teltek a napok november negyedikéig. Dénes Csaba, a nevelő jött ismét a hírrel, hogy a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Bár sejtettük, hogy ez nem jót jelent, arra nem gondoltunk, hogy napok kérdése, és vérbe fojtják a forradalmat. Mi úgy éreztük, hogy éppen most kell tenni valamit, most kell segíteni a bajba jutott forradalmárokon. Ezért eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz, nekivágunk a határnak.
Új ruhámban indultam el
Számba vettük, hogy mire van szükségünk, és listát készítettünk a legfontosabb dolgokkal, amelyeket feltétlenül magunkkal kell vinnünk: pénzt, meleg ruhát, élelmet, lehetőleg mézet is vagy cukrot, mert az eláll, és gyorsan energiát ad. Legkevesebb egy hétre készültünk. Megbeszéltük a részleteket, és tanulmányoztuk a térképet. Bíró Benjámint szegény gyerekként 1947-ben, a szárazság idején több hónapra elvitték Érmihályfalva mellé, Körtvélyesre, amely nagyon közel van a határhoz. Az ő emlékeire és a térképre alapozva, amely azt mutatta, hogy a vasútvonal párhuzamos a határral, kidolgoztuk a tervet. Én hazamentem Bibarcfalvára, Kovács János pedig Nagyajtára. Bíró Benjámin nem mehetett haza Csíkszentdomokosra, és szegény Moyses sem Nagyajtára, mert akkor már árva volt, mindkét szülője meghalt, és nagyobbik nővére nevelte az árván maradt kicsiket.
Nagyon nehéz sorban éltek. Én, amikor hazaértem, elkezdtem összeszedegetni, mindazt, amiben megegyeztünk barátaimmal. Először is magyarázatot kellett találnom arra, hogy miért nem jövök haza a következő vasárnap, és pénzt is kellett szereznem. Azt mondtam édesapámnak, hogy valami program lesz, a hétvégén nem engednek el az iskolából, a bentlakásban pedig valamit eltörtem, amit ki kell fizetnem. Édesapám méhészkedett, úgyhogy mézet is pakoltam, meg élelmet és meleg ruhát. Akkor készült el életem első, szabómesternél rendelésre varratott öltönye, szüleim a születésnapomon szerették volna átadni nekem, mivel kiderült azonban, hogy nem leszek idehaza, hogy illő módon megünnepeljük a születésnapomat, édesanyám arra biztatott, vegyem fel az új  ruhát, és úgy menjek vissza az iskolába. Így hát az új öltönyömben vágtam neki a nagy utazásnak. Amikor mindennel készen voltunk, lementünk Ágostonfalvára, vonatjegyet váltottunk és felültünk a vonatra. 1956. november 8-án késő este volt. A vonaton nem mertünk beszélgetni a témáról, legfeljebb ilyesmiket emlegettünk, hogy na, az öreg eddig vár minket…
Két nap és két éjszaka a két határ között
Úgy igyekeztünk viselkedni, mint valami diákok, akik utaznak haza, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Másnap valamikor kora délután érkeztünk meg Nagyváradra, ahol vonatot váltottunk. A szokásosnál több rendőr cirkált az állomáson és környékén. Nem csoda, hisz határ menti városban voltunk, és maximális volt a riadókészültség. Persze, mi csak a saját problémánkra koncentráltunk, hogy próbáljunk észrevétlenek maradni a következő vonat indulásáig. Vagy két órát kellett várnunk az érmihályfalvi személyvonatra, ezalatt kimentünk a városba, hogy ne lézengjünk az állomáson a rendőrök orra előtt. Sötét volt, amikor megérkeztünk Érkörtvélyesre, az állomáson a Bíró ismerőse felől érdeklődtünk. Arról, hogy merre lakik, hogyan juthatunk el hozzá. Persze nem akartuk mi meglátogatni, csak el akartuk kerülni, hogy valakiben gyanút ébresszünk. Ezért, miután útbaigazítottak, el is indultunk a faluba, de a legelső utcán visszafordultunk és visszatértünk a vasúti sínek mellé, mert azt már tudtuk, hogy azok a román–magyar határral párhuzamosan futnak. Aztán nekivágtunk a határnak. Pár óra múlva egy akácerdőbe értünk. Beszédet hallottunk, katonai autók jöttek-mentek, valószínű, hogy egy összekötő út közelébe értünk, és emiatt volt a nagy forgalom. Vagy őrségváltás lehetett a határőröknél, erre is gondoltunk. Mindenesetre mi lélegzetvisszafojtva bujkáltunk a fák között, éreztük, hogy nagyon, de nagyon közel járunk a kitűzött célunkhoz, mármint ahhoz, hogy átjussunk a határon, ugyanakkor kalandos utazásunk legveszélyesebb részéhez érkeztünk, mert egy rossz mozdulat, egy ágreccsenés, és elkapnak minket.
A felhők mögött el-elbújó holdvilág fényénél próbáltunk tájékozódni, tudtuk, hogy a beszéd irányába nem mehetünk, hanem egy nagyobb kerülőt kell tennünk. Igen ám, de a sötétben, teljesen idegen terepen, minden szellőrezdüléstől megijedve, elbújva, könnyű volt irányt téveszteni. Egész éjszaka mentünk, nem jutottunk sehova. Fáradtan és idegesen, tanácstalanul néztünk egymásra. Hogyan tovább? Mi legyen? Jómagam és Bíró Benjámin idősebbek voltunk egy évvel, ezért úgy döntöttünk, hogy mi elöl megyünk, Kovács és Moyses ötven-hatvanméternyi távolságban követnek minket. A tervünk a következő volt: mi leszünk a felderítők, óvatosan haladunk előre, megjelöljük számukra is az utat, ők pedig biztonságos távolságban maradva, a hátrahagyott útjelzésekre figyelve jönnek utánunk. Már jó darabot haladtunk, esteledni kezdett ismét, amikor úgy döntöttünk, hogy leülünk, hátha megérkeznek Moysesék is, és együtt töltjük az éjszakát. Nem jöttek, hiába vártunk rájuk. November 10-én éjszaka Bíró Benjáminnal megindultunk a határ felé. Megvártuk az őrségváltást, és amikor az egyik csapat kivonult az őrhelyről, a másik pedig elindult vissza az őrszobára, mi a hátuk mögött átlopakodtunk a határvonalon. 1956. november 11-én hajnalban léptünk Magyarország földjére.
Hogy mi történt másik két társunkkal, azt csak évek múlva, szabadulásom után tudtam meg. 1961-ben találkoztam Kovácscsal, aki beismerte becsületesen, hogy Moyses mindenképpen tovább akart menni, de ő volt az, aki meggyőzte, hogy forduljanak vissza, mert úgy sincs esélyük átjutni. Az egész éjszakán át tartó bolyongás a sötétben, a veszélyben, a hidegben elbátortalanította, és csak arra tudott gondolni, hogy mindenképp vesztesekként fognak kikerülni ebből a kalandból, mert vagy a román vagy a magyar határőrök fogják megtalálni őket, és a végkimenetel így is, úgy is a börtönbüntetés lesz.
Nyírbéltek, az első állomás
Szerencsénk volt az átkelésnél, mert a hideg miatt, a nyomok megőrzésére felboronált határsávon, a föld teljesen meg volt fagyva, ezért nyugodtan ráléphettünk, nem maradt meg a cipőtalpunk lenyomata, áruló jelek hátrahagyása nélkül sikerült megtenni a legveszélyesebb ötven métert. A legfontosabb az volt, hogy minél gyorsabb iramban távolodjunk a határtól, ne maradjunk a veszélyes zónában, ahol bármikor lefülelhetnek minket. Igyekeztünk megfeszített tempóban haladni, meg sem álltunk, amíg el nem értük az első települést. Nyírbéltek volt. De nem mentünk be a faluba, hanem az erdőben maradtunk. Éhesek voltunk, erőnk fogytán volt, az élelem nagy része azonban Moyseséknél maradt, csak egy darab sós szalonna volt nálunk. Kenyerünk se nem volt, hát megettük a szalonnát magára, és egy jeges tócsa vizéből oltottuk a szomjunkat.
A falu határában birkákat legeltetett egy fiú. Nem tudtuk, hogy mit kérdezzünk tőle, hogy feltűnés nélkül tovább mehessünk, ezért aztán valami olyasmit mondtunk, hogy- Bort akarunk vásárolni, hol lehet jó  bort kapni?  - Vigyázzatok, srácok, nem jó helyen jártok! Meghökkentünk. Tőle tudtuk meg, hogy Magyarországon kijárási tilalom van.  Beóvatoskodtunk a faluba, és egy családtól szállást kértünk. Azt mondtuk, hogy árvák vagyunk, és Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk. Nem kérdeztek tőlünk semmit, nem kíváncsiskodtak, befogadtak, megetettek, és amit tudtak, elmeséltek a magyarországi helyzetről. Az elbeszélésükből kiderült, hogy teljes a káosz. Van ugyan egy új Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelyet Kádár János vezet, de igazából, a főváros és a nagyvárosok irányítása a szovjet katonai parancsnokságok, illetve a szovjet járőrök kezében van. Persze, vidéken, sok helyen még működnek a forradalom napjai alatt megválasztott forradalmi bizottságok. Az emberek igazából nem tudnak benyugodni a helyzetbe, csodát várnak és reménykednek. Igaz, hogy november 11-én Kádár János a rádióban a forradalmat levertnek nyilvánította, de,  mesélték házigazdáink,   az a hír járja, hogy Maléter a Bükkben vagy a Bakonyban folytatja a fegyveres harcot. Egyik napról a másikra beavatkozhatnak az ENSZ csapatok is a harcba… Isten óvja Magyarországot.
„Dáváj dokuméntá!”
Másnap reggel az útra is felpakoltak, és bőven elláttak tanáccsal. - Ne térjetek le az útról, mert cirkálnak az oroszok, és ha azt látják, hogy a mezőn bolyongtok, nem az úttesten haladtok szabályszerűen, akkor rátok lőnek, mert azt hiszik, hogy bujkáltok valamiért! Debrecen felé vettük az irányt. Hajdúhadházán jártunk, amikor egy szekeres bácsi fölvett minket. Látta, hogy bandukolunk az út szélén, és megállt mellettünk. – Hova mentek srácok? Mondtuk, hogy Debrecenbe tartunk. Debrecen bejáratánál magyar és orosz nyelvű tábla volt kitéve: Állj, igazolványok ellenőrzése! Igaz volt tehát, amit szállásadóink mondtak, már mindenhol be volt vezetve a szovjet ellenőrzés. A szekérre is felugrott egy pufajkás szovjet katona, szétrugdosta a szénát a kocsi aljából, fegyvereket keresett. – Dáváj dokuméntá, mordult rá a kocsisra. A kocsis elővette igazolványát, és mutogatással magyarázta, hogy mi vele vagyunk. Kiskorúak lévén, tőlünk nem kért személyi igazolványt. A katona bólintott: - Igyti. Mehetnek. Odébb haladva a kocsis hátrafordult, és halkan megjegyezte – Na, srácok, most megszabadultatok, de nem tudom, mi lesz veletek tovább. Az igazság az, hogy a gyomrunk összeszorult, és a lábunk reszketett, amikor a katona felugrott a kocsiba.
A város központjában leszálltunk a szekérről, és próbáltunk tájékozódni, hogy merre menjünk tovább. Bekerültünk egy újabb igazoltatási gyűrűbe, láttuk, hogy nincs mentség, nem tudunk kibújni alóla, hiába lépnénk be egyik boltba vagy másikba, kijövetelkor ugyanott találjuk a rendőröket és az orosz katonákat. Gondoltam magamban, hogy jobb, ha magamtól odamegyek a magyar rendőrhöz. Így is tettem. Egyből odaálltam a rendőr elé, és kihallgatást kértem. Jól megszidott, és bekísért egy őrsre. A rendőrök akkor a szovjetekkel együtt rendfenntartó erőkként, az elnyomó rendszer képviselőiként léptek fel, de higgyék el nekem, hogy nagy részük tisztességes magyar ember volt. Enni adtak, és üldögéltünk, melegedtünk az őrsön. Aznap tüntetés volt Debrecenben. A szovjet tankok kettesével minden útkereszteződést elfoglaltak, lövésre készen állva várták a fejleményeket. Hallottuk a jelentéseket, hogy a tüntetők most hol járnak, mit csinálnak. Az őrs parancsnoka minden rendőrnek ugyanazt az utasítást adta: - Vigyázzatok, ne adjunk az oroszoknak okot a beavatkozásra!
„Szabadkáról jöttünk, árvák vagyunk”
Éjfél felé átkísértek a központi rendőrségre. Egy cellába tettek be minket a fogdába. Csodálkoztunk is, bár nem volt tapasztalatunk az ilyesmiben, tudtuk, hogy ezt nem szokás csinálni. Valószínű, azért tettek így, hogy mi tudjuk megbeszélni, egyeztetni a történeteinket, hogy majd kihallgatáskor ugyanazt mondhassuk el. A nyomozótiszt kérdéseire válaszolva, előadtuk itt is, hogy mi Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk, árva gyermekek vagyunk, de a rendőr félbeszakított azzal, hogy - Kedves emlékeim vannak Szabadkáról, nyaraltam ott a családommal… És elmesélte, hogy néz ki a város, mennyi a kenyérnek kilója, apróságokat mesélt, de éppen olyan dolgokat, amelyek nekünk fontosak voltak a későbbiekben, mert már többet tudtunk mondani az érdeklődőknek a helyről, ahonnan „jöttünk”. Természetesen már az első pillanatban rájött, hogy soha nem jártunk Szabadkán. A tájszólásunkból rögtön tudta, honnan jöttünk. Ez november 13-án volt. Nem engedtek ki minket, ehhez bírósági végzésre volt szükség.
Két-három nap múlva a munkástanács küldöttsége ellenőrzést tartott, hogy a letartóztatott munkásokat kiszabadítsa, tisztázza ottlétüket. Tőlünk is megkérdezték, hogy miért vagyunk ott. Gyorsan elmondtuk nekik a szabadkai történetet. A küldöttek azt ígérték, hogy másnap intézkednek a mi ügyünkben is. Valóban így történt, a munkástanács felelősséget vállalt értünk, és szabadlábra helyeztek. Ők vittek el a munkásotthonba, ahol szállást és kosztot kaptunk, ott találkoztunk néhány fiatallal, akik azt tervezték, hogy Ausztriába szöknek, mert az itteni helyzetnek nem lesz jó vége, mondták. Hívtak minket is, hogy menjünk velük. Persze, hogy nem mentünk. Nekünk nem az volt a célunk, hogy nyugatra disszidáljunk, hanem az, hogy Magyarországon maradjunk, és ha van rá lehetőség, akkor kapcsolódjunk be a forradalmi tevékenységbe. Persze, azt már láttuk, hogy erre nem sok esély van, ennek ellenére, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Én a gördülőcsapágygyárban kaptam munkát, ipari tanoncként tanultam, Bíró pedig a középiskolában folytatta tanulmányait. December elején behívattak a rendőrségre, és adtak egy évre szóló tartózkodási engedélyt. Persze, nem a saját nevünkre szólót, új neveket találtunk ki magunknak még akkor, amikor bekísértek az őrsre. Én Harasztosi Béla voltam, Bíró pedig Nemes Antal.
Örökbe fogadtak, látatlanban
Karácsony előtt megszólalt a bentlakás hangosbemondója: Harasztosi Béla jöjjön fel a nevelőhöz! Szobatársam, Borbély István kísért fel. Őt ott ismertem meg a bentlakásban, nagyon jó viszonyba kerültünk, a szüleinek is megírta, hogy összebarátkozott egy jugoszláviai árva fiúval. Azt kérdi tőlem a nevelő - Kitől kapsz te karácsonykor csomagot? Mondom – Fogalmam sincs, senkim sincs Magyarországon…Borbély a szavamba vágott - A szüleim küldték. Borbély szülei, miután megkapták a fiuk levelét, eldöntötték, hogy nekem is küldenek csomagot. Amit a Borbély csomagjába tettek, az volt az enyémben is, ugyanannyi étel, forint, sütemény, ugyanannyi szaloncukor. És egy nagyon szép levelet is írtak nekem: „Szegény emberek vagyunk, de szeretettel fogadunk a családi körünkbe. Nekünk két gyermekünk van, legyél te a harmadik”… Örökbe fogadtak, látatlanban. Csak harminc év múlva ölelhettük meg egymást. 1986-ban, amikor negyvenhat évesen először kaptam útlevelet, meglátogattam őket: Baranya megyében laktak, Kárász községben.  Nagy volt az öröm első találkozásunkkor. Azóta is tartom a kapcsolatot második családommal.
A karácsonyi ajándékért köszönő levelet írtam befogadó szüleimnek, de az igazi nevemet és azt, hogy honnan jövök, azt nem írhattam meg. Azt nem árulhattam el senkinek. Ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált, hogy forradalom már nem lesz. A megtorlás, a félelem azonban kézzelfogható volt. Semmiféleképpen nem mondhattam el az igazat magamról, mert akkor bilincsbe verve toloncoltak volna vissza Romániába. Tudtam, hogy örökre ott kell maradnom, Harasztosi Bélaként kell élnem, szüleimet többé nem láthatom, ezért is örültem annak, hogy, íme, ilyen rövid idő alatt befogadó, szerető emberekre találtam.
Amikor kitört az általános sztrájk, ha jól emlékszem, december ötödikén lehetett, mikor mentem be az üzembe, nem volt nálam az ideiglenes tartózkodási engedélyem, és a rendőrség, aki a belépő munkásokat igazoltatta, letartóztatott. De a munkástanács képviselői értem jöttek, és sikerült kiszabadítaniuk. Akkor volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ha most elengednek, akkor többet nem lesz semmi probléma. Nem így történt.
Szabadság helyett börtön
Március 12-én behívattak a rendőrségre. Mindent tudtak rólam. Nevem, lakcímem, hogy novemberben töltöttem be a 16. életévemet, minden ott volt. Nem volt mit tagadni.
Szűcs ezredes, mert így hívták az útlevélosztály főnökét, annyira rendes volt, hogy fölajánlotta a segítségét. Táviratban megkérdezték édesapámat: beleegyezik-e abba, hogy Magyarországon maradjak? Édesapám visszatáviratozott: beleegyezik, maradhatok. Tudta, ez az egyetlen lehetőség, hogy engem ne zárjanak be. De az állambiztonsági szervek jelezték, hogy nem maradhatok Magyarországon, őrizetbe vesznek és átadnak a román hatóságoknak. Szűcs ezredesnek majdnem az  állásába került a távirata. Még annyit elintézett, hogy szerzett számunkra egy igazolást, amelyben le volt írva, hogy Bíró és én semmilyen úgynevezett ellenforradalmi cselekedetekben nem vettünk részt. Ezért nem kaptunk hét vagy nyolc évet fogházbüntetést, hanem csak hármat.
1957. március 14-én tartóztattak le, és másnap lekísértek a magyar–román határállomásra, Biharkeresztesre. Március tizenötödike volt, nemzeti ünnep. A tiszt megkínált egy pohár borral - Igyatok, srácok, mert odaát nem így fogadnak… Még meg is kellett toljuk az autót, amivel a határon keresztül hoztak, mert nem akart indulni. Irány: a  nagyváradi securitate. Egyedül voltam a cellában. Este tíz órakor  villanyoltás, alvás mindkét kézzel a pokrócon ( mert ha a pokróc alatt tartottad, beléptek, és a tenyeredbe sóztak a gumibottal). Alig aludtunk el, ébresztettek fel,  vittek kihallgatásra. Gondolták, hogy első álmában zavartabb az ember, és elszólja magát,  olyan dolgot is elárul, amit nem kellene.  A sok besúgón keresztül mindent tudott rólunk a szeku: a baróti rádióhallgatásokat, a tanárokat, akik beszámoltak nekünk a forradalmi eseményekről, egyszóval mindent, ami odahaza az első napokban történt.  Egy adott pillanatban a vallató tiszt rám kérdezett: - És ahol legelőször szállást kaptatok, elmondtátok, hogy Romániából vagytok?  - Nem – válaszoltam. - Ne hazudj,  mi beszéltünk velük, és ők megmondták, hogy kik és hová valók vagytok! Ekkor jöttem rá, hogy hazudik, mert sem mi nem mutatkoztunk be, sem vendéglátóink nem kérdezték nevünket,  ráadásul ott már a szabadkai történetet mondtuk. Attól a pillanattól kezdve öt héten keresztül mindent, de mindent letagadtam. Mert lehet, ha nem tagadok, lassanként a tanáraimra és más diáktársaimra vonatkozóan is kiszednek belőlem valami terhelő vallomást, és azok között a körülmények között lehet, hogy elszólom magam. Két hónapi securitate és kihallgatás után a nagyváradi hadbíróság elé állítottak minket.
A tárgyalásunk 1957. május 17-én volt Nagyváradon. Apám akkor tanító volt, bátyám ötödéves egyetemista, a legjobb az évfolyamáról, nehogy őket is berángassák, azt mondtam: tudatosan tettem mindent, tisztában vagyok tetteim súlyával, de rajtam kívül senkit nem terhel felelősség. Nem akartam, hogy miattam bárki a családból szenvedjen. Engem három évre, Bíró Benjámint három és fél évre ítélték el.
Élet és halál között
Nagyváradon voltunk tizenegy hónapig. Felnőttek között. Onnan engem átvittek Szamosújvárra. Egy óriás cellába kerültem, voltunk vagy százhúszan benne. Egy adott pillanatban ügyészségi ellenőrzésre került sor, kiállítottak minket, és amikor megjöttek az ellenőrök, én kiléptem a sorból, megmondtam ki vagyok, hány éves vagyok, és kértem azt, hogy helyezzenek át a kiskorúak börtönébe, mert nem bírom a felnőtteknek kijáró szigorú fogva tartási körülményeket. Este a fegyőrök jól megvertek, hogy ki mertem nyitni a szám,  a taknyos kölyök panaszkodni mer a főnököknek. Néhány nap múlva jött az utasítás, először Kolozsvárra, majd Ocnele Mari-ra vittek. A tizennyolc évet ott töltöttem be. Pedig meg is halhattam volna, mert a rossz étel, és a sok mocsok miatt sárgaságot kaptam, semmiféle gyógyszerrel nem kezeltek, a „diéta” pedig a szokásos börtönkoszt volt. Megmaradtam. Amint nagykorú lettem, már vittek is vissza Szamosújvárra. A börtönszállító vonat három nap és három éjszaka jött velünk, nem tudom hányszor járhattuk körbe az országot, amíg Jilavára, az elosztó börtönbe értünk.
Kaptunk egy darab kenyeret és egy darab sós szalonnát az útra, azt rágtuk, beosztva kis adagokba, amíg megérkeztünk. Később tudtam meg, hogy azért tartott ilyen sokat az utazás, mert a rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, mindig más szerelvényekhez kapcsolták őket. Jilaváról irányítottak aztán tovább Szamosújvárra. Itt gyógyított ki a sárgaságból, egy Mayer Alexandru nevű orvostanhallgató, akivel együtt töltöttem egy hetet a szigorított zárkában, morzézás miatt. A nem működő fűtéshálózatot ugyanis morzézásra használtuk, nagyon jól tudtam már az ábécét, de elkaptak. Nos, ez a Mayer Alexandru, miután szabadultunk a szigorított zárkából, mivel ő közben a börtönkórházban teljesített szolgálatot, elintézte, hogy bevigyenek engem is oda, mert látta már a zárkában, hogy súlyos az állapotom. 
A kórházban valóban válságosra fordult a helyzetem, két hónapig szinte önkívületben voltam, se enni, se fölkelni az ágyból nem tudtam.  A börtönkórház egyébként ugyanolyan cella volt, mint minden másik, csakhogy nem száz ágy volt benne, hanem negyven. És megengedték, hogy napközben is feküdve maradjon az a rab, amelyik nem tudott lábra állni. A két hónap alatt, amit ott töltöttem, húszan haltak meg körülöttem. A katonaorvos, aki minket „kezelt”, időnként megállt egyik-másik ágy előtt, és ránézésre döntött, hogy ki kapjon, és ki ne kapjon gyógyszert. Érdekes módon, általában mindig a haldoklók kaptak. Ez volt a kegyetlenség csúcsa, hogy a hónapokig nem kezelt beteg, élete utolsó két-három napjában jutott gyógyszerhez, amikor már amúgy sem segíthetett rajta semmi. Mayer az elhunyt rabok gyógyszeradagját félretette nekem, ezért sokkal rendszeresebben jutottam gyógyszerhez, mint ahogy a katonaorvos engedélyezte. Így menekültem meg a jó Isten és rabtársam segítségével. Szamosújvárról szabadultam 1960. március 17-én
Mind elmentek…
Rabtársaimmal, a volt politikai foglyokkal mindig tartottam a kapcsolatot. Van egy cellatársam, aki most Constanța-n él. Hogy honnan szerzi a magyar feliratú üdvözlőlapokat, nem tudom, de minden húsvétra és minden karácsonyra megjön tőle, az „áldott ünnepeket” kívánó magyar üdvözlet.
 A baróti társaim közül sajnos már csak én vagyok életben. Kovács János, aki nem jött át végül Magyarországra, Brassóban dolgozott, sok évvel ezelőtt elhunyt. Bíró Benjáminnal, nem tudom pontosan, mi történt. Az egyik híresztelés szerint őt a Duna deltába vitték az ítélethirdetés után, és megpróbált elszökni a munkatáborból. Szökés közben lőtték le. A másik híresztelés arról szól, hogy szabadulása után sikerült átszöknie Jugoszláviába. Egyik hírforrás sem ellenőrzött, csak annyit tudok, hogy a nagyváradi törvényszéken láttam őt utoljára. Moyses Márton, a negyedik társunk, kiváló tehetségű diák volt. Imádta a magyar irodalmat, maga is írt verseket. 1960-ban emiatt állították törvényszék elé. A bíró felolvasta egyik költeményét. Vörös és fekete volt a vers címe. A bíró megkérdezte Moysest, miért írta azt a verset. Moyses kimutatott az ablakon - Bíró úr, látja azt a szürke verebet? Az a kis madárka szabad…
Moyses hét évet kapott. A börtönben kínvallatás, kínvallatást követett. Társai felől faggatóztak és ő, hogy ne tudjon vallani senki ellen, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét. Ott helyben, minden érzéstelenítés nélkül visszavarrták a levágott nyelvét. Szabadulása után emberi roncsként került kényszerlakhelyére, Nagyajtára. Mezőgazdasági munkásként dolgozott, remek képességei ellenére, nem kapott semmiféle más munkát. 1970. február 13-án, Brassóban, a kommunista párt székháza előtt leöntötte benzinnel és felgyújtotta magát. Annak ellenére, hogy sikerült eloltani a tüzet, Moyses halálos égési sebeket szenvedett. Megtagadtak tőle minden orvosi segítséget. Iszonyatos kínok között 1970. május 15-én 29 évesen halt meg.  A még fellelhető írásait megsemmisítette a Securitate.
Ennyit tudok társaimról. Emlékük legyen áldott.
Vig Emese
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.) maszol.ro

Bemutatták Vajdaszentivány legújabb falukönyvét
Szombaton délelőtt ünnepé- lyes keretek között mutatták be a vajdaszentiványi Zichykastély udvarán a település legújabb falukönyvét Örökség címmel. A kötet szerzője ugyanaz a Barta Zoltán tanár, aki 2001-ben elkészítette Vajdaszentivány első falumonográfiáját (Az idő sodrásában). Az Örökséget, nagyszámú érdeklődő előtt, dr. László Márton történész, levéltáros méltatta.
Vajdaszentiványon a Zichy-kastély felújításának példája bizonyítja, hogy érdemes megadni a tiszteletet a múltnak. Az ünnepség kezdetére várva, megcsodálhattuk a közelmúltban felújított épületet, amely a bérlő Szentgyörgyi Anna marosvásárhelyi üzletasszony gondoskodását, törődését bizonyítja. A rendezvény résztvevőit első- nek a vajdaszentiványi tanintézet igazgatója, Nagy Erika köszöntötte, aki ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy elődeinktől kapott örökségünket, hagyományainkat, értékeinket nem elég őrizni, hanem ápolni is kell. „Jelzi ezt, hogy mennyire fontos a falu értelmiségé- nek, elöljáróinak a közösség megmaradásáért folytatott nevelő, alkotó- és szervezőmunkája. Úgy gondolom, hogy az épített, írott, énekelt és táncolt örökség fennmaradása csak közös munka eredménye lehet. Ne hagyjuk ezen értékeinket elveszni, elkopni az idő múlásával, mert ez nemzetünk fennmaradásának záloga” – figyelmeztette a jelenlévőket Nagy Erika. Ezt követően az iskola és a falu legfiatalabb néptánccsoportja lépett közönség elé Gerendi Tímea és Simon Szabolcs pedagógusok vezetésével. Dénes Csaba helyi református lelkipásztor rövid beszédében elmondta, hogy a történelem során mindig ugyanaz a Mindenható segítette népünket, ugyanahhoz az Istenhez fohászkodott Vajdaszentivány népe. „Hiszem azt, hogy ez a nép, ez a gyülekezet még évszázadokon keresztül fog imádkozni és dolgozni itt, Vajdaszentiványon, a 90. zsoltárt énekelve: Tebenned bíztunk elejétől fogva” – mondta a lelkipásztor, aki gratulált a könyv szerzőjének, majd áldását adta a rendezvényre. A megyei önkormányzatot Kozma Mónika, Péter Ferenc tanácselnök kabinetvezetője képviselte, aki elmondta, hogy a mindennapos nehézségek ellenére itthon kell maradnunk a gyökereinknél. „Gratulálok a vajdaszentiványiaknak, hogy ebben a színes etnikai környezetben mindig igyekeznek megvigyázni örökségünket, hagyományainkat. Gratulálok a falumonográfia szerzőjének, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a kutató- munka egy olyan hosszadalmas tevékenységet igényel, amit nagy türelemmel, szeretettel és kitartással kell végezni ahhoz, hogy egy ilyen szép kiadványt mi, olvasók a kezünkben tarthassunk” – fejtette ki beszédében Kozma Mónika, aki a megyei RMDSZ Felső-Maros menti és gazdaságpolitikáért felelős alelnöki tisztségét is betölti. Dr. László Márton történész, levéltáros méltatásában impozáns műnek nevezte a 458 oldalas kötetet. „Elsősorban annak érdemes elolvasni a könyvet, akit érdekel a település története, de ugyanakkor a vajdaszentiványi családok története is, mert szerintem nem is él olyan család a településen, amely ne találná meg őseit, felmenőit a könyvben. De azoknak is ajánlom, akik szeretnek pikáns, vicces, izgalmas történeteket olvasni, és azoknak is, akik a matematikát, a számadatokat kedvelik, mert a vaskos mellékletben ez is bőven található” – mondta dr. László Márton, aki ezt követően ismertette a könyv fejezeteit. A jelenlévők azt is megtudhatták, hogy a Vajda előnevet 1451-től használja a település. A szerző ezzel kapcsolatban rengeteg adatot gyűjtött össze; véleménye szerint a település egykor az erdélyi vajda tartózkodási helye volt. Ezt bizonyítja az a tény, hogy Bethlen Domokos és Bethlen Elek alvajdáknak birtokai voltak Vajdaszentiványon. Humoros történetek hangzottak el a régi, hazugságra épülő kommunista rendszer idejéből, régi falusi lakodalmakról hallhattunk érdekességeket. A hagyományőrző tánccsoportról megtudhattuk, hogy 1962-ben alakult, de egy évvel később már díjjal tért haza egy megyei versenyről. A Krumpliszedés című tematikus tánccal nyertek első helyet, majd a következő évben aratótáncukért ré- szesültek elismerésben. Nagy Csaba nyugalmazott tanár román nyelven is részletesen bemutatta a falumonográfiát, majd ezt követően dr. Demeter Andor körorvos és Holland Ilona köszönték meg Barta Zoltán tanár úr fáradozását, lelkes munkáját. A szerző köszönetet mondott mindazoknak, akik támogatták munkájában, kiemelve felesége fontos szerepét, aki a könyv címének ötletadója volt, de magyartanárként nyelvi kérdésekben is sokat segített. A tanár úr kiemelte a helyi intézmények nyújtotta mindenkori segítséget, valamint Szentgyörgyi Anna hathatós támogatását. „Ez a könyv nem szentírás! Bármennyire is vaskos, befejezetlen. Egy helytörténeti tanulmányt sosem lehet befejezettnek tekinteni, rengeteg anyag vár még feldolgozásra. A kötet anyagának 98%-a levéltári forrásokra támaszkodik. Ennek kapcsán több szubjektív véleményt is megfogalmaztam. Ezekkel egyet lehet érteni, de természetesen lehetnek más vélemények is” – összegezte gondolatait Barta tanár úr. A szeretetvendégséggel záruló rendezvény szervezői, támogatói a Zichy-Horváth Egyesület, a Vajdaszentiványi Polgármesteri Hivatal és a vajdaszentiványi református egyházközség voltak. A falumonográfia a Garabontzia Kiadó gondozásában jelent meg.
Berekméri Edmond Népújság (Marosvásárhely)

„Meg kell húzni a vészharangot”
Vajdaszentivány
Dénes Csaba lelkipásztor 14 éve szolgálja a vajdaszentiványi református közösséget. Jelenleg 744 tagból áll a gyülekezet. Kérdésünkre elmondta, azt tapasztalja, hogy az utóbbi időben „megcsappant az érdeklődés az egyház iránt”. Amikor ide került, sokkal többen, lelkesebben látogatták a templomot, mint most, amikor a nyugati világ életritmusa a mi létünket is befolyásolja.
Egyre kevesebben jönnek istentiszteletre, igaz, ünnepeken nincs ok panaszra, mondja, s jó, hogy van egy 30 tagú ifjúsági csoport, amellyel a bibliaórákon kívül különböző tevékenységeket, havonta zenés istentiszteleteket szerveznek, meghívott lelkipásztorok is érkeznek. Dénes Csaba büszkén újságolja, hogy 14 éves tevékenysége alatt négy vajdaszentiványi fiatal végezte el a teológiát, az ötödik az idén kezdte tanulmányait. A nőszövetség aktív, főleg télen, amikor – januártól áprilisig – tematikus találkozókat szerveznek, ugyanakkor a nők segítenek a karácsonyi csomagok elkészítésében, más karitatív akciókban és a presbitériummal együtt részt vesznek a különböző egyházmegyei találkozókon is.
A 2005-ben visszakapott óvoda nemcsak oktatási intézményként működik, hanem közösségi ház is, ugyanis jó ideje nincs kultúrotthon a faluban, így a világi rendezvényeknek is helyet adnak. Volt falutörténeti, egészségügyi előadás is az ún. vajdaszentiványi estéken, s ezt a rendezvénysorozatot folytatják majd.
Egy svéd alapítványnak és a magyar miniszterelnökség határon túliak hivatala rendszeres támogatásának köszönhetően sikerült az épületet felújítani, beépítették a tetőteret, ahol 22 férőhelyes vendégszobákat alakítottak ki. Az óvoda a vajdaszentiványi tánctábor helyszíne.
A lelkész kifejtette, nem szeretné megkondítani a vészharangot, de a döntéshozóknak oda kell figyelniük arra, hogy közösségünk egyre apad, és a széthúzás, főleg azokban helységekben, ahol vegyes a lakosság, nem vezet jóra. Ilyen esetekben az egyház kell legyen a megtartó erő, ahol pártállástól függetlenül az emberek közösségre találnak. (Sz.m.: Azt is megtudtuk, hogy a kis létszámú katolikusoknak az egyházközség beleegyezésével a református templomban miséznek.) Ezt igyekszik szolgálatával fenntartani a vajdaszentiványi lelkipásztor is. Népújság (Marosvásárhely)