Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Demeter Mária
6 tétel
2002. május 29.
A magyar gyermekek számának csökkenésével egyre jobban fenyegeti a megszűnés veszélye a kolozsvári lakótelepi/külvárosi iskolákat. A feszült interetnikus viszony legkisebb jele is arra ösztönözheti a szülőket, hogy a belvárosba írassák gyereküket. Az idén például a vegyes iskolák ünnepségén a magyar tagozatért felelős aligazgató nem mert magyarul felszólalni. - A megyei tanfelügyelőség senkinek nem tiltotta meg, hogy a románon kívül más nyelven is beszéljenek tanárok, diákok, szülők az iskola egészét érintő ünnepségeken - nyilatkozta ez ügyben Török Ferenc megyei főtanfelügyelő-helyettes. A vegyes tagozatú Györgyfalvi negyedi 1-es Számú Iskolában 1990-től kezdve mindig kétnyelvű volt a tanévnyitó és az évzáró egyaránt. Ez most is így van, mondta az iskola aligazgatója, Tonder Ilona. Az évzárókon mindig jelen van valamilyen kis műsorral a magyar tagozat — mondta Vas András, a Horea úti 14-es Iskola aligazgatója. Szőcs Judit, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség országos alelnöke szerint a magyar tagozatért felelős aligazgatónak kötelessége magyarul is felszólalni az iskolaünnepélyeken. Hasonlóan vélekedett Borsos K. László, a Beszterce-Naszód megyei RMPSZ elnöke. Demeter Mária, a kerekdombi 7-es Számú (Emil Isac) Iskola aligazgatója óvatosabb: nem kellene-e ennek a kérdésnek a megválaszolását az iskolára és annak diákjaira, szülői bizottságaira hagyni? – tette fel a kérdést. Dr. Murvai László, a Nevelési és Kutatási Minisztérium főosztályvezetője leszögezte: a multikulturalitás azt is feltételezi, hogy a többségi nemzet is elsajátítja minimális szinten a kisebbség nyelvét, így amikor magyarul beszél egy aligazgató, akkor nem pisszegnek, unatkoznak. /Szabó Csaba: Egynyelvű multikulturalitás. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 29./
2012. március 16.
Március 15-e Szászrégenben
Március 15-én Szászrégenben nyugodt, békés hangulatban zajlottak az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékére szervezett rendezvények. Az RMDSZ és a Humana Regun Egyesület által szervezett megemlékezésnek a római katolikus templomkert adott otthont.
Ünnepi beszédet tartott Nagy András, Szászrégen polgármestere, Balla Árpád római katolikus plébános és Nemes Árpád nyugalmazott református lelkipásztor. Nagy András polgármester beszédében március eszméjéről, az összefogás, az összetartozás fontosságáról szólt. Szászrégeni diákok verses-zenés műsort mutattak be. Közreműködött a Pápai Sándor vezette városi fúvószenekar.
Nemes Árpád lelkipásztor áldását követően, a templomkertben levő Petőfi-szobor elé a kegyelet koszorúit helyezte el Nagy András és Demeter Mária az RMDSZ nevében, Szászrégen helyi tanácsának RMDSZ-frakciója, a Kemény János Művelődési Társaság, a Humana Regun Egyesület, az I. Rákóczi György öregcserkészcsapat, valamint Régenszék Vitézei nevében Fekete Miklós.
A templomkerti rendezvény a Himnusz eléneklésével zárult.
Ugyancsak 15-én délután a Humana Regun Egyesület és az Eugen Nicoară Művelődési Ház szervezésében kerül sor az Emlékezés egy régi márciusra című előadásra, melyre több mint ötszázan voltak kíváncsiak.
A jelenlevőket dr. Kelemen Atilla parlamenti képviselő és Nagy András, Szászrégen polgármestere köszöntötte. Dr. Kelemen Atilla beszédében kitért az orvosi egyetem és a marosvásárhelyi 2-es iskola névadási gondjai mellett a szászrégeni példára is, ahol sok munka és összefogás révén magyar polgármester van, s akit második ciklusban is sikerült megtartani.
Nagy András polgármester elmondta, hogy ne csak ilyenkor, március 15-én legyen ünnep a szívünkben, hanem mindennap. Figyeljünk egymásra és hallgassuk meg egymást.
A művelődési házban tartott rendezvényen fellépett a Csim-Bumm ifjúsági színjátszó csoport, a marosfelfalui Bíborka néptánccsoport, az Öröktűz Ápolói és a Lármatűz hagyományőrző diákcsoportok, a szovátai Szent Ferenc Gyermekotthon négy tagja, a szászrégeni művelődési ház Rügyecskék néptánccsoportja, a beresztelki Lángvirág néptánccsoport, valamint Virginás Árpád, Géczi Jancsi és Ördög Ödön előadók.
Március 15-én a római katolikus templomkertben, este pedig a művelődési ház nagytermében, szabadon, békésen ünnepeltek, emlékeztek a szászrégeniek is – és ezt nem mások ellen, mások rovására tették, hanem őseink tiszteletére, azok emlékére.
e-nepujsag.ro
Erdély.ma
Március 15-én Szászrégenben nyugodt, békés hangulatban zajlottak az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékére szervezett rendezvények. Az RMDSZ és a Humana Regun Egyesület által szervezett megemlékezésnek a római katolikus templomkert adott otthont.
Ünnepi beszédet tartott Nagy András, Szászrégen polgármestere, Balla Árpád római katolikus plébános és Nemes Árpád nyugalmazott református lelkipásztor. Nagy András polgármester beszédében március eszméjéről, az összefogás, az összetartozás fontosságáról szólt. Szászrégeni diákok verses-zenés műsort mutattak be. Közreműködött a Pápai Sándor vezette városi fúvószenekar.
Nemes Árpád lelkipásztor áldását követően, a templomkertben levő Petőfi-szobor elé a kegyelet koszorúit helyezte el Nagy András és Demeter Mária az RMDSZ nevében, Szászrégen helyi tanácsának RMDSZ-frakciója, a Kemény János Művelődési Társaság, a Humana Regun Egyesület, az I. Rákóczi György öregcserkészcsapat, valamint Régenszék Vitézei nevében Fekete Miklós.
A templomkerti rendezvény a Himnusz eléneklésével zárult.
Ugyancsak 15-én délután a Humana Regun Egyesület és az Eugen Nicoară Művelődési Ház szervezésében kerül sor az Emlékezés egy régi márciusra című előadásra, melyre több mint ötszázan voltak kíváncsiak.
A jelenlevőket dr. Kelemen Atilla parlamenti képviselő és Nagy András, Szászrégen polgármestere köszöntötte. Dr. Kelemen Atilla beszédében kitért az orvosi egyetem és a marosvásárhelyi 2-es iskola névadási gondjai mellett a szászrégeni példára is, ahol sok munka és összefogás révén magyar polgármester van, s akit második ciklusban is sikerült megtartani.
Nagy András polgármester elmondta, hogy ne csak ilyenkor, március 15-én legyen ünnep a szívünkben, hanem mindennap. Figyeljünk egymásra és hallgassuk meg egymást.
A művelődési házban tartott rendezvényen fellépett a Csim-Bumm ifjúsági színjátszó csoport, a marosfelfalui Bíborka néptánccsoport, az Öröktűz Ápolói és a Lármatűz hagyományőrző diákcsoportok, a szovátai Szent Ferenc Gyermekotthon négy tagja, a szászrégeni művelődési ház Rügyecskék néptánccsoportja, a beresztelki Lángvirág néptánccsoport, valamint Virginás Árpád, Géczi Jancsi és Ördög Ödön előadók.
Március 15-én a római katolikus templomkertben, este pedig a művelődési ház nagytermében, szabadon, békésen ünnepeltek, emlékeztek a szászrégeniek is – és ezt nem mások ellen, mások rovására tették, hanem őseink tiszteletére, azok emlékére.
e-nepujsag.ro
Erdély.ma
2015. február 2.
Falu a végeken – Rava
Alig hét kilométeres út vezet Havadtőről Ravába. Ahogy elhagyjuk a Kis-Küküllő völgyét, dombok között kanyargunk. Egymást érik a magaslesek. Helybéli kísérőnk mondja, igazi vadparadicsom van itt. Aki hajnalban erre jár, biztos, hogy találkozik vaddisznóval, medvével, rókával, nyúllal. Mintha természetvédelmi területen, rezervációban lennénk. Zsákutcába érünk. A település házai nekiszaladnak a dombnak. Az épületek egy kicsit a szász vidékeken látható házak stílusjegyeire emlékeztetnek. A régieknél terméskövet használtak, nem téglát. Némelyiküket felújították, termopán nyílászárók rondították el a hagyományos külsőt. Mások ablakai a semmibe révednek. Sok az üres ház. A falu központjában van minden, ami a ruralis urbae-nak kell: kocsma, iskola, templom, kultúrotthon. Minden rendezett és csendes.
Közmunkával épült ki az út és a villanyvezeték
Az iskola mögötti épületben lakik Nagy János és Gizella, nyugalmazott pedagógus házaspár. Székelyföldről kerültek ide, miután 1955-ben elvégezték a tanítóképzőt. 1960-tól "itt rekedtek".
– Amikor idejöttünk, csak traktorral lehetett járni, olyan volt a Havadtőről idevezető út állapota. Villany sem volt a faluban. Az iskolaépület egyik fala bedőlt. Ezt 1962-ben el kellett bontani, és újat építeni helyette. Volt, amikor hétosztálynyi gyereket tanított 11 oktató. 1978-tól I-IV. osztályos iskola lett. Azóta folyamatosan érződik az apadás. Ma egy óvónő van, 15 óvodás, egy tanítónő és 21 iskolás. És egyre több a cigány. Hajdanában csak a falu felső végében, a cigánysoron volt egy-két ház, ma már a település felét ők foglalták el. Igaz, ha ők nem volnának, osztály sem indult volna – mondják.
Hogy milyen volt régen? Volt közösségi élet, összetartás, pezsgett a falu. Pedig akkor is az Isten háta mögött volt. Az utat önerőből tették rendbe, kalákában. Több mint százan dolgoztak, saját szerszámaikkal, szekereikkel, kézi erővel, hogy legyen buszjárata a falunak. És lett. A villanyt 1967-ben vezették be. Összegyűjtötték a pénzt, majd mikor a szerelési díjra való kikerült, szintén kalákát rendeltek el. A villanyoszlopokat a közeli erdőből vágták ki, szurkozták és állították fel a falusiak. Ma senki nem csinál semmit. Szégyen lett a közmunka – hangsúlyozzák.
– Kiöregedett a falu – állapítja meg Gizella. – Akik az évek során végeztek, a rendszerváltás előtt mind ipari iskolába mentek. Évfolyamonként egy, kettő ha otthon maradt. A többiek Marosvásárhelyre, Székelyudvarhelyre, Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, Segesvárra s a közeli Erdőszentgyörgyre mentek iskolába, aztán ott ragadtak, letelepedtek. A szülők kihaltak. Az üresen maradt házakat lassan felvásárolták a cigányok – meséli a tovább a történetet a volt tanítónő. Aztán elújságolja, hogy a falu elején jó állapotban levő, háromszobás, fürdőszobás, pincével rendelkező, központi fűtéssel ellátott házat udvarral, kerttel együtt nemrég 30.000 lejért vásároltak meg. Az elköltözöttek közül csak azok jönnek haza, akik már nyugdíjba mentek, és ezért rendbe teszik az ősi fészket. Igaz, inkább csak nyaralónak használják.
A ravai cigányok idénymunkát vállalnak külföldön. Itthon is dolgoznának, de nincsen ahol. Tavasszal elmennek Magyarországra, ahol általában mezőgazdaságban vagy építkezésen dolgoznak, aztán ősszel hazajönnek. Akinek sikerül még a Székelyföldön elkapni a pityókaszezont, egy-két hónapig még dolgozhat. A szorgosabbak autót vásárolnak és hoznak haza, házat vesznek, évente javítgatják, tatarozzák. Az itthon maradottak várják a segélyt a sok gyerek után, abból élnek. Hazajönnek karácsonykor, és akkor csak esznek, mulatoznak. Aztán így tél végére elfogynak a tartalékok, és biza vannak, akik másoktól "szereznek be" ezt-azt.
– Régebb nem kellett bezárni még az ajtót sem. Néhány éve feltörték a tűzoltószínt, és mindent elvittek. Aztán lakat került rá. Ez sem volt elég. Kiszedték a téglákat, és a falon keresztül mentek be. Pedig alig volt valami érték – mondja a Nagy házaspár.
– Pedig van eszük – teszi hozzá Gizella –, volt olyan roma tanítványom, hogy szakmát tanult, városra ment, és úgy kikupálódott, hogy amikor hazajött látogatóba, meg sem ismertem. Igaz, ezek férfiak, mert a lányokat, nőket nem taníttatják. Amúgy "nincs gond velük". Tiszták, szépen öltöztetik a gyerekeiket, aki külföldön dolgozik, az némiképp beilleszkedik. Azért néha a kocsmában összeszólalkoznak, de ez nem ravai jelenség – teszik hozzá.
– Mi lesz a jövő? – kérdem, majd egy idelátogató ismerősüket idézik: nem kell 10 év, és Rava cigány falu lesz.
Mielőtt elbúcsúznánk, Nagy János elkísér a kultúrotthonig. Nemrég tette rendbe a gyulakuti önkormányzat. Kívül-belül meszeltek, mázoltak, új székeket hoztak.
– Már csak cigánybált és tort rendeznek itt – mondja Nagy János. Hogy kik ülnek itt tort, nem mondjuk ki, mindannyian tudjuk…
Állandó lelkész nélkül a falu
Varga József, Gyulakuta polgármestere hivatalában a legutóbbi népszámlálás adatait osztja meg velünk. Ravában a 2011-es népszámláláskor 360-an voltak, ebből 285 unitárius, 12 református, öt katolikus, hat ortodox – 181 férfi, 179 nő, 83 18 éven aluli és 43 özvegyasszony. Hogy ez miként oszlott meg nemzetiségek szerint, nem lehet pontosan megítélni, mondja. Mert sokan a romák közül inkább magyaroknak vallották magukat, de az arány valójában fele-fele. Azt is megtudjuk, hogy azóta több mint hússzal kevesebben laknak itt hivatalosan.
– Bár valóban úgy tűnik, hogy elszigetelt a falu, a helyi tanács és a polgármesteri hivatal a lehetőségekhez mérten igyekszik tenni valamit értük. Leköveztük, kijavítottuk a községi utat, felújítottuk az iskolát – külső és belső festés, mázolás volt, ablak- és ajtófelújítás –, rendbe tettük a kultúrotthont, az iskola körül díszkővel raktuk ki a járdákat. Támogatjuk az egyházat, az idősgondozó-szolgáltatást, amelynek munkatársai rendszeresen kijárnak ide – mondja a polgármester.
Izsák Árpád a ravai unitárius egyházközség presbitere, pénztárosa. Csak azért nem falufelelős, mert nem vállalja. Már senki sem vállalja.
– Marosvásárhelyről költöztünk haza. Egyelőre. Mert a tömbházlakásunkat nem adtuk el. A fiatalok mind elmennek – mondja. – Van három fiatal gazda: Andrási Sándor, Engi Sándor és Adorjáni Ferenc, akik próbálkoznak, de ők is kínlódnak. És a falu bejáratánál ott van a Kedei-farm. A tulajdonos Csíkszeredából költözött haza, állatokat, területeket vásárolt. Nagyban gondolkodik, de egyelőre a kéknyelvbetegség megtorpantatta – ennyi a gazdasági élet. Kultúra nincs, egyház… a papok jönnek, mennek, nincs olyan tiszteletes, aki a szórványgyülekezetben maradna.
Izsák úr elmondja, hogy a korábbi fiatal lelkipásztor, Varró Barna "nagyon ügyes" volt. Eljárta, hogy visszakerüljön az egyházhoz az erdő és a mezőgazdasági terület, rendbe tette az erdőt, a templom kerítését. Kaszált, ha kellett, árkot takarított. Mi több, a papilakot felújíttatta, központi fűtés van benne, internet, kábeltelevízió-szolgáltatás, gyönyörű udvar. Csak most üresen áll. Mert lakója elment.
Azt beszélik, sokan orroltak rá, mert "elvette a földjüket", azok, akik a visszaszolgáltatás előtt használták az egyház ingatlanját. Aztán volt, hogy loptak a papilakból, sőt egy alkalommal a templom közelében levő bodegából kijövet "valami cigányok belekötöttek és megkergették, úgy menekült meg, hogy befutott a papilakra". Izsák Árpád úgy tudja, azért ment el, mert "a kétéves lányának itt semmi jövőt nem biztosíthatott". Azóta kérték az unitárius esperesi hivatalt, hogy helyezzen ki állandó lelkészt, de nem kaptak választ. Nincs végzős. Erdélyben (unitárius) paphiány van – mondja. Pedig a szórványba kellene igazán a jó pap. Jelenleg Balázs Sándor Magyarzsákodon levő tiszteletes a beszolgáló lelkész.
Meg kellene honosítani a falugondnokság intézményét
Balázs Sándor cáfolja mindazt, amit a "falu mond" a korábbi lelkipásztor távozásáról. Egyszerűen arról van szó, hogy Szentgericére ment, ahol nagyobb a közösség, el tudja tartani a lelkipásztorát – mondja. Egyetért azzal, hogy a szórványvidékeken az egyház egyik feladata lenne "elviselhetőbbé tenni az ott lakók életét". Nemcsak lelkiekben, hanem minden téren. Ezért kellene bevezetni a falugondnokság intézményét – mondja, majd érvel.
Az erdélyi unitárius egyház kidolgozta a szórványvidékek támogatását célzó falugondnoksági intézményt, amelynek a lényege az, hogy a Ravához hasonló falvakban a lelkipásztor ne csak az egyházi feladatokat lássa el, hanem világiakat is, egyfajta falugondnok legyen, aki intézi a nagyrészt középkorúak, idősek, a közösség ügyes-bajos gondjait. Gazdaságilag lefordítva: mindez azt jelenti, hogy amennyiben az egyházközség nem tudja eltartani a papot, az önkormányzat kellene pótolja a juttatást, s ezáltal megbízná az egyházi elöljárót, hogy lássa el a "falufelelősi" feladatokat is. Ez vonzóbbá tenné akár a fiatal, pályakezdő lelkipászto- rok számára is az amúgy reményvesztett szórványtelepüléseket – fejtette ki Balázs Sándor, és hozzátette, lassan lecserélődik a múlt rendszer kegyetlenségeit átélő nemzedék, azokra kell alapozni a jövőt, akik megmaradnak, gazdálkodnak, próbálkoznak.
Szép álom az "otthon maradás"
Adorjáni Ferenc András egyike azon ravaiaknak, akik próbálkoznak, gazdálkodnak. Ő sem a legifjabb nemzedékhez tartozik, 37 éves. Házukban négy nemzedék él egy fedél alatt. Nagymamája, Demeter Mária 101 éves. Ravában született, soha nem utazott messze, nem költözött el. Lánya, Olga mellette maradt, fia, András jó állást kapott: "Bukurestben katonatiszt" – mondja Mária néni, aki, bár a múlt történeteit néha összekuszálja, büszkén tekint dédunokájára. Pedig élete tükrözi az egy évszázados erdélyi magyar sorsot. Magyar világban, az Osztrák–Magyar Monarchiában született, és román világban kell meghaljon. Férjét 1945. február 15-én orosz fogságban veszítette el, egyedül nevelte két gyermekét. Amikor édesapjuk meghalt, András öt-, Olga egyéves volt. Demeter Mária egész életében dolgozott. Takarított az iskolában, a kollektívben. 98 éves koráig egyedül tartotta el magát, aztán egy szélütés ágynak döntötte. Most is könnybe lábadt szemmel mondja: azt bánja a legjobban, hogy nem tud dolgozni.
Talán ez a gyökér köti még az ősi röghöz unokáját is, aki kérdésemre büszkén mondja, "ebbe születtem, ezen nőttem fel – állattenyésztéssel foglalkozom, amióta az eszem tudom". Hogy mikor kapott igazán kedvet?
Tizenkét évvel ezelőtt részt vett a sepsiillyefalvi LAM Alapítvány által szervezett gazdaképző tanfolyamon, majd négy hónapot Svájcban gyakorlatozott. Ott látta, hogyan kell igazán gazdálkodni. Hazajövetele után viszont arra is rájött, hogy "a fiatal gazdák támogatása, a falun maradás ösztönzése csak szép álom". Két lóval, öt szarvasmarhával kezdte, majd az állományt 30-ra gyarapította. Minden pluszjövedelmet befektetett, gépeket vásárolt.
– Az idéntől megszűnik a tejkvóta-támogatás; mi lesz a gazdasággal? – teszem fel a kérdést, és nem a várt választ kapom.
– Nem adunk el tejet, mert kevesen vagyunk, és a főúttól eltérő településekre nem szívesen jönnek a begyűjtők. A tejet "megetetjük" a borjakkal, és azokat értékesítjük – mondja, majd kifejti: pár napos, hetes borjakat hoznak, amelyeket 100 kg-os súlyig nevelnek, majd eladják. Egyelőre ez a legjövedelmezőbb. Ha a szarvasmarhát a vágóhidaknak értékesítenék, még a felét sem kapnák meg a borjúként eladott állat értékének. A borjakat ugyanis külföldön adják el a kereskedők.
Szóba kerül az uniós támogatási rendszer.
– Ezeket a támogatásokat, pályázatokat nem az egyszerű gazdálkodó ember számára írták. A bürokrácia miatt elérhetetlenek. Az elért eredményt kellene díjazni, és nem az olyan terveket, amelyeknek még látszatuk sincs. Jó volna, ha a hangsúlyt nem a pénzügyi támogatási rendszerre helyeznék, hanem a helyi piac védelmére – osztja meg tapasztalatait kérdésemre a gazda. – Ettől függ a hazai mezőgazdaság, a vidék jövője! Jelenleg ebből meg lehet élni, de meggazdagodni nem… – teszi hozzá.
– Tervek, jövő? – kérdem.
– A fiamnak már vannak kecskéi, amelyeket ő gondoz. Úgy neveljük, hogy egyszer majd az övé lesz a gazdaság. De addig még nagyon sokat kell dolgozni itt a végeken!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
Alig hét kilométeres út vezet Havadtőről Ravába. Ahogy elhagyjuk a Kis-Küküllő völgyét, dombok között kanyargunk. Egymást érik a magaslesek. Helybéli kísérőnk mondja, igazi vadparadicsom van itt. Aki hajnalban erre jár, biztos, hogy találkozik vaddisznóval, medvével, rókával, nyúllal. Mintha természetvédelmi területen, rezervációban lennénk. Zsákutcába érünk. A település házai nekiszaladnak a dombnak. Az épületek egy kicsit a szász vidékeken látható házak stílusjegyeire emlékeztetnek. A régieknél terméskövet használtak, nem téglát. Némelyiküket felújították, termopán nyílászárók rondították el a hagyományos külsőt. Mások ablakai a semmibe révednek. Sok az üres ház. A falu központjában van minden, ami a ruralis urbae-nak kell: kocsma, iskola, templom, kultúrotthon. Minden rendezett és csendes.
Közmunkával épült ki az út és a villanyvezeték
Az iskola mögötti épületben lakik Nagy János és Gizella, nyugalmazott pedagógus házaspár. Székelyföldről kerültek ide, miután 1955-ben elvégezték a tanítóképzőt. 1960-tól "itt rekedtek".
– Amikor idejöttünk, csak traktorral lehetett járni, olyan volt a Havadtőről idevezető út állapota. Villany sem volt a faluban. Az iskolaépület egyik fala bedőlt. Ezt 1962-ben el kellett bontani, és újat építeni helyette. Volt, amikor hétosztálynyi gyereket tanított 11 oktató. 1978-tól I-IV. osztályos iskola lett. Azóta folyamatosan érződik az apadás. Ma egy óvónő van, 15 óvodás, egy tanítónő és 21 iskolás. És egyre több a cigány. Hajdanában csak a falu felső végében, a cigánysoron volt egy-két ház, ma már a település felét ők foglalták el. Igaz, ha ők nem volnának, osztály sem indult volna – mondják.
Hogy milyen volt régen? Volt közösségi élet, összetartás, pezsgett a falu. Pedig akkor is az Isten háta mögött volt. Az utat önerőből tették rendbe, kalákában. Több mint százan dolgoztak, saját szerszámaikkal, szekereikkel, kézi erővel, hogy legyen buszjárata a falunak. És lett. A villanyt 1967-ben vezették be. Összegyűjtötték a pénzt, majd mikor a szerelési díjra való kikerült, szintén kalákát rendeltek el. A villanyoszlopokat a közeli erdőből vágták ki, szurkozták és állították fel a falusiak. Ma senki nem csinál semmit. Szégyen lett a közmunka – hangsúlyozzák.
– Kiöregedett a falu – állapítja meg Gizella. – Akik az évek során végeztek, a rendszerváltás előtt mind ipari iskolába mentek. Évfolyamonként egy, kettő ha otthon maradt. A többiek Marosvásárhelyre, Székelyudvarhelyre, Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, Segesvárra s a közeli Erdőszentgyörgyre mentek iskolába, aztán ott ragadtak, letelepedtek. A szülők kihaltak. Az üresen maradt házakat lassan felvásárolták a cigányok – meséli a tovább a történetet a volt tanítónő. Aztán elújságolja, hogy a falu elején jó állapotban levő, háromszobás, fürdőszobás, pincével rendelkező, központi fűtéssel ellátott házat udvarral, kerttel együtt nemrég 30.000 lejért vásároltak meg. Az elköltözöttek közül csak azok jönnek haza, akik már nyugdíjba mentek, és ezért rendbe teszik az ősi fészket. Igaz, inkább csak nyaralónak használják.
A ravai cigányok idénymunkát vállalnak külföldön. Itthon is dolgoznának, de nincsen ahol. Tavasszal elmennek Magyarországra, ahol általában mezőgazdaságban vagy építkezésen dolgoznak, aztán ősszel hazajönnek. Akinek sikerül még a Székelyföldön elkapni a pityókaszezont, egy-két hónapig még dolgozhat. A szorgosabbak autót vásárolnak és hoznak haza, házat vesznek, évente javítgatják, tatarozzák. Az itthon maradottak várják a segélyt a sok gyerek után, abból élnek. Hazajönnek karácsonykor, és akkor csak esznek, mulatoznak. Aztán így tél végére elfogynak a tartalékok, és biza vannak, akik másoktól "szereznek be" ezt-azt.
– Régebb nem kellett bezárni még az ajtót sem. Néhány éve feltörték a tűzoltószínt, és mindent elvittek. Aztán lakat került rá. Ez sem volt elég. Kiszedték a téglákat, és a falon keresztül mentek be. Pedig alig volt valami érték – mondja a Nagy házaspár.
– Pedig van eszük – teszi hozzá Gizella –, volt olyan roma tanítványom, hogy szakmát tanult, városra ment, és úgy kikupálódott, hogy amikor hazajött látogatóba, meg sem ismertem. Igaz, ezek férfiak, mert a lányokat, nőket nem taníttatják. Amúgy "nincs gond velük". Tiszták, szépen öltöztetik a gyerekeiket, aki külföldön dolgozik, az némiképp beilleszkedik. Azért néha a kocsmában összeszólalkoznak, de ez nem ravai jelenség – teszik hozzá.
– Mi lesz a jövő? – kérdem, majd egy idelátogató ismerősüket idézik: nem kell 10 év, és Rava cigány falu lesz.
Mielőtt elbúcsúznánk, Nagy János elkísér a kultúrotthonig. Nemrég tette rendbe a gyulakuti önkormányzat. Kívül-belül meszeltek, mázoltak, új székeket hoztak.
– Már csak cigánybált és tort rendeznek itt – mondja Nagy János. Hogy kik ülnek itt tort, nem mondjuk ki, mindannyian tudjuk…
Állandó lelkész nélkül a falu
Varga József, Gyulakuta polgármestere hivatalában a legutóbbi népszámlálás adatait osztja meg velünk. Ravában a 2011-es népszámláláskor 360-an voltak, ebből 285 unitárius, 12 református, öt katolikus, hat ortodox – 181 férfi, 179 nő, 83 18 éven aluli és 43 özvegyasszony. Hogy ez miként oszlott meg nemzetiségek szerint, nem lehet pontosan megítélni, mondja. Mert sokan a romák közül inkább magyaroknak vallották magukat, de az arány valójában fele-fele. Azt is megtudjuk, hogy azóta több mint hússzal kevesebben laknak itt hivatalosan.
– Bár valóban úgy tűnik, hogy elszigetelt a falu, a helyi tanács és a polgármesteri hivatal a lehetőségekhez mérten igyekszik tenni valamit értük. Leköveztük, kijavítottuk a községi utat, felújítottuk az iskolát – külső és belső festés, mázolás volt, ablak- és ajtófelújítás –, rendbe tettük a kultúrotthont, az iskola körül díszkővel raktuk ki a járdákat. Támogatjuk az egyházat, az idősgondozó-szolgáltatást, amelynek munkatársai rendszeresen kijárnak ide – mondja a polgármester.
Izsák Árpád a ravai unitárius egyházközség presbitere, pénztárosa. Csak azért nem falufelelős, mert nem vállalja. Már senki sem vállalja.
– Marosvásárhelyről költöztünk haza. Egyelőre. Mert a tömbházlakásunkat nem adtuk el. A fiatalok mind elmennek – mondja. – Van három fiatal gazda: Andrási Sándor, Engi Sándor és Adorjáni Ferenc, akik próbálkoznak, de ők is kínlódnak. És a falu bejáratánál ott van a Kedei-farm. A tulajdonos Csíkszeredából költözött haza, állatokat, területeket vásárolt. Nagyban gondolkodik, de egyelőre a kéknyelvbetegség megtorpantatta – ennyi a gazdasági élet. Kultúra nincs, egyház… a papok jönnek, mennek, nincs olyan tiszteletes, aki a szórványgyülekezetben maradna.
Izsák úr elmondja, hogy a korábbi fiatal lelkipásztor, Varró Barna "nagyon ügyes" volt. Eljárta, hogy visszakerüljön az egyházhoz az erdő és a mezőgazdasági terület, rendbe tette az erdőt, a templom kerítését. Kaszált, ha kellett, árkot takarított. Mi több, a papilakot felújíttatta, központi fűtés van benne, internet, kábeltelevízió-szolgáltatás, gyönyörű udvar. Csak most üresen áll. Mert lakója elment.
Azt beszélik, sokan orroltak rá, mert "elvette a földjüket", azok, akik a visszaszolgáltatás előtt használták az egyház ingatlanját. Aztán volt, hogy loptak a papilakból, sőt egy alkalommal a templom közelében levő bodegából kijövet "valami cigányok belekötöttek és megkergették, úgy menekült meg, hogy befutott a papilakra". Izsák Árpád úgy tudja, azért ment el, mert "a kétéves lányának itt semmi jövőt nem biztosíthatott". Azóta kérték az unitárius esperesi hivatalt, hogy helyezzen ki állandó lelkészt, de nem kaptak választ. Nincs végzős. Erdélyben (unitárius) paphiány van – mondja. Pedig a szórványba kellene igazán a jó pap. Jelenleg Balázs Sándor Magyarzsákodon levő tiszteletes a beszolgáló lelkész.
Meg kellene honosítani a falugondnokság intézményét
Balázs Sándor cáfolja mindazt, amit a "falu mond" a korábbi lelkipásztor távozásáról. Egyszerűen arról van szó, hogy Szentgericére ment, ahol nagyobb a közösség, el tudja tartani a lelkipásztorát – mondja. Egyetért azzal, hogy a szórványvidékeken az egyház egyik feladata lenne "elviselhetőbbé tenni az ott lakók életét". Nemcsak lelkiekben, hanem minden téren. Ezért kellene bevezetni a falugondnokság intézményét – mondja, majd érvel.
Az erdélyi unitárius egyház kidolgozta a szórványvidékek támogatását célzó falugondnoksági intézményt, amelynek a lényege az, hogy a Ravához hasonló falvakban a lelkipásztor ne csak az egyházi feladatokat lássa el, hanem világiakat is, egyfajta falugondnok legyen, aki intézi a nagyrészt középkorúak, idősek, a közösség ügyes-bajos gondjait. Gazdaságilag lefordítva: mindez azt jelenti, hogy amennyiben az egyházközség nem tudja eltartani a papot, az önkormányzat kellene pótolja a juttatást, s ezáltal megbízná az egyházi elöljárót, hogy lássa el a "falufelelősi" feladatokat is. Ez vonzóbbá tenné akár a fiatal, pályakezdő lelkipászto- rok számára is az amúgy reményvesztett szórványtelepüléseket – fejtette ki Balázs Sándor, és hozzátette, lassan lecserélődik a múlt rendszer kegyetlenségeit átélő nemzedék, azokra kell alapozni a jövőt, akik megmaradnak, gazdálkodnak, próbálkoznak.
Szép álom az "otthon maradás"
Adorjáni Ferenc András egyike azon ravaiaknak, akik próbálkoznak, gazdálkodnak. Ő sem a legifjabb nemzedékhez tartozik, 37 éves. Házukban négy nemzedék él egy fedél alatt. Nagymamája, Demeter Mária 101 éves. Ravában született, soha nem utazott messze, nem költözött el. Lánya, Olga mellette maradt, fia, András jó állást kapott: "Bukurestben katonatiszt" – mondja Mária néni, aki, bár a múlt történeteit néha összekuszálja, büszkén tekint dédunokájára. Pedig élete tükrözi az egy évszázados erdélyi magyar sorsot. Magyar világban, az Osztrák–Magyar Monarchiában született, és román világban kell meghaljon. Férjét 1945. február 15-én orosz fogságban veszítette el, egyedül nevelte két gyermekét. Amikor édesapjuk meghalt, András öt-, Olga egyéves volt. Demeter Mária egész életében dolgozott. Takarított az iskolában, a kollektívben. 98 éves koráig egyedül tartotta el magát, aztán egy szélütés ágynak döntötte. Most is könnybe lábadt szemmel mondja: azt bánja a legjobban, hogy nem tud dolgozni.
Talán ez a gyökér köti még az ősi röghöz unokáját is, aki kérdésemre büszkén mondja, "ebbe születtem, ezen nőttem fel – állattenyésztéssel foglalkozom, amióta az eszem tudom". Hogy mikor kapott igazán kedvet?
Tizenkét évvel ezelőtt részt vett a sepsiillyefalvi LAM Alapítvány által szervezett gazdaképző tanfolyamon, majd négy hónapot Svájcban gyakorlatozott. Ott látta, hogyan kell igazán gazdálkodni. Hazajövetele után viszont arra is rájött, hogy "a fiatal gazdák támogatása, a falun maradás ösztönzése csak szép álom". Két lóval, öt szarvasmarhával kezdte, majd az állományt 30-ra gyarapította. Minden pluszjövedelmet befektetett, gépeket vásárolt.
– Az idéntől megszűnik a tejkvóta-támogatás; mi lesz a gazdasággal? – teszem fel a kérdést, és nem a várt választ kapom.
– Nem adunk el tejet, mert kevesen vagyunk, és a főúttól eltérő településekre nem szívesen jönnek a begyűjtők. A tejet "megetetjük" a borjakkal, és azokat értékesítjük – mondja, majd kifejti: pár napos, hetes borjakat hoznak, amelyeket 100 kg-os súlyig nevelnek, majd eladják. Egyelőre ez a legjövedelmezőbb. Ha a szarvasmarhát a vágóhidaknak értékesítenék, még a felét sem kapnák meg a borjúként eladott állat értékének. A borjakat ugyanis külföldön adják el a kereskedők.
Szóba kerül az uniós támogatási rendszer.
– Ezeket a támogatásokat, pályázatokat nem az egyszerű gazdálkodó ember számára írták. A bürokrácia miatt elérhetetlenek. Az elért eredményt kellene díjazni, és nem az olyan terveket, amelyeknek még látszatuk sincs. Jó volna, ha a hangsúlyt nem a pénzügyi támogatási rendszerre helyeznék, hanem a helyi piac védelmére – osztja meg tapasztalatait kérdésemre a gazda. – Ettől függ a hazai mezőgazdaság, a vidék jövője! Jelenleg ebből meg lehet élni, de meggazdagodni nem… – teszi hozzá.
– Tervek, jövő? – kérdem.
– A fiamnak már vannak kecskéi, amelyeket ő gondoz. Úgy neveljük, hogy egyszer majd az övé lesz a gazdaság. De addig még nagyon sokat kell dolgozni itt a végeken!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 24.
Vélemények a Borosjenői Magyar Napról
Együtt örvendhettek a szórványmagyarok
Múlt szombaton Borosjenőn a rendszerváltás óta eltelt 25 év alatt egyedülálló rendezvényként tartották meg az I. Borosjenői Magyar Napot, amelyen mintegy 70 néptáncos, énekes és zenész lépette fel, 100-nál több helybeli és környékbeli magyar érdeklődő tekintette meg a programot. Úgy éreztük, hogy a helyszíni tudósításon túlmenően érdemes megszólaltatni a résztvevők, a közreműködők, de a szervezők képviselőit is.
Magyar Napot a magyar vendégeknek
A békéscsabai mesterszakács, Máté Zoltán 3 éve dolgozik a Szerencsemalom Panzióban, ahol nagyon jól érzi magát, mert magyarként elfogadták. Nem csoda, hiszen eleinte csak magyaros, manapság már a román hagyományok szerint készülő ételek tekintetében is jártas. Kérdésünkre, hogy e szórványvidéken van-e igény magyaros ételekre, határozott igennel válaszolt, ugyanis gyakran rendelnek kemencében sütött malacot, pulykát, a kacsasült, illetve a sertés- vagy a marhapörkölt, továbbá a gulyásleves is állandóan szerepel az étlapon. A szombaton sütött, 12-13 kilós malacot reggel 7 órakor tette a sütőbe, de kacsát és sertéscsülköt is készített párolt vöröskáposztával és aszalt szilvával, burgonyával. Sertés-, illetve marhapörköltet is készített tarhonyával vagy galuskával. Maga már többször említette a főnökeinek, hogy jó lenne magyar napot szervezni, mivel a Szerencsemalmot sok magyar felkeresi, a maga gyulai, békéscsabai barátai is gyakran járnak errefelé.
Pankotai szívvel örülni
Pankotáról Gulyás László tanár és felesége népes csoporttal érkezett a magyar napra, ahol egy hosszú asztalt elfoglaltak. Amint elmondta, ezelőtt 50 évvel, amikor a még működő helybeli malom árkához halászni járt, nem gondolta volna, hogy itt egyszer magyar napot szerveznek. Nagyon örvend, amiért a vállalkozók a malmot megmentették a teljes leromlástól, de hasonlóképpen értékeli a kezdeményezést is, amelyen boldogan vesz részt abban a reményben, hogy egyszer talán Pankotán is szerveznek a szokásos szüreti bál mellett hasonló, magyar összejövetelt.
Reménykedni a több résztvevőben
Demeter Mária és férje, Rudolf a borosjenőiek asztalánál foglaltak helyet. Végtelenül boldogok, amiért került egy helybeli ember, aki a szabad idejét feláldozva összegyűjtötte a magyarságot. Mert Borosjenőn hiába van Magyar Ház, ha a rendezvényeit igen kevesen látogatják. Demeter Mária szomorúan tapasztalta, hogy a magyar napra is kevés borosjenői jött el, náluk többen vannak a környékbeliek. Velük viszont jó érzés újra találkozni, együtt lenni. Abban reménykedett, hogy évente megszervezik a Borosjenői Magyar Napot, aminek az idei sikere jövőre bizonyára sokkal több helybeli, illetve környékbeli magyart fog ide csábítani.
Isten tartsa meg a szokásukat!
Gulyás Ödön ugyancsak Borosjenőről érkezett, a Szerencsemalomban igen kellemes meglepetéssel fogadta a színvonalas programot, amit a borosjenői román néptánccsoport nyitott meg, magyar népviseletben. Úgy érzi, a jelenlegi polgármester tiszteli, kedveli a magyarokat. Ilyen polgármesterük még nem volt, ezért azt kívánják, Isten tartsa meg a szokását, de a szervezőnek is adjon további lelki erőt a rendezvény hagyományossá tételéhez.
Borossebesen is vágynak hasonló műsorra
Mellák István, az RMDSZ borossebesi szervezetének elnöke az egész családjával, összesen tizenhatodmagával vett részt a borosjenői rendezvényen, ami igen jó benyomást tett mindnyájukra. Szépek voltak a táncok, nem különben a táncosok, programjuk meghatotta a borossebesieket, akik nagyon vágynak az ilyen műsorokra. Ugyancsak ízlettek a magyaros ételek, de a program utáni táncból is alaposan kivették részüket, mindnyájan jól szórakoztak, hálásak a szervezőknek.
A nagyzerindiek sikerkovácsa
A borosjenői programon bemutatott virtuóz szólótánca révén végre személyesen is megismerhettük ifj. Szilágyi András koreográfust, akit a falunapokon rendszeresen megdicsértünk a nagyzerindi Ibolyások tánckultúrájában végrehajtott látványos fejlődésért. Kérdésünkre elmondta: zerindi gyökerű, hiszen az édesapja Nagyzerinden, az édesanyja Feketegyarmaton született, de a rendszerváltás előtt Gyulára költöztek. Maga már ott született, de rendszeresen hazajárnak a rokonsághoz. Most Eleken laknak, ezért az ottani, de a békéscsabai Tabán táncegyüttesben is táncol. Nagyzerinden ismerkedett meg az ott zajló néptánccal, három évvel ezelőtt felkérték az oktatásra. Szerencsére jó csapatszellemet talált, lobog a tánctanulási vágy, de nagyon sokat köszönhetnek Kiss-Gál Csillának, aki a csapat lelke, összetartja a társaságot. Rendszeres kapcsolatban vannak, folytonos a tanácsadás, a csapat rendszeresen próbál, maga csak akkor jön el, ha szükséges. Különös öröm számára, hogy Borosjenőbe elkísérhette a csapatot, részt vehetett a magyar napon, és reméli, máskor is eljöhet.
Egymást tisztelni, jobban megismerni
Az I. Borosjenői Magyar Nap ötletgazdája a Szerencsemalom Panzió társtulajdonosa, igazgatója, Ovidiu Ciocan volt, aki az ötlet oka iránti érdeklődésünkre elmondta: Romániában, azaz Erdélyben élünk más nemzetiségekkel együtt, ezért az erdélyi tradíciókat, köztük a nemzetiségek szokásait is fel kívánják karolni. Mivel évszázadokon keresztül békességben élnek a nemzetiségek, a másik két tulajdonossal együtt úgy érezték, a jobb megismerésért célszerű megtartani az ő napjaikat is, elkészíteni a hagyományos ételeiket, felszolgálni italaikat. A sorozatot a magyarok napjával kezdték, de a németek, a szerbek és más nemzetiségek is sorra kerülnek, ebből hagyományt kívánnak teremteni. A magyar nap sikerén felbátorodva jövőre újra meg kívánják tartani.
Örvend, amiért örömöt okozhatott
Mészáros Dávid fogtechnikus volt a szervezője az I. Borosjenői Magyar Napnak, ezért afelől érdeklődtünk nála, elégedett-e az egyetlen hét alatt összehozott program sikerével? Elmondta, nem volt egyszerű egyeztetni a tánccsoportok vezetőivel a programot, de hát ebben már van némi tapasztalata, ugyanis 20 évvel ezelőtt, nt. Herdeán Gyöngyi akkori borosjenői beszolgáló református lelkipásztorral, illetve a feleségével, Katalinnal a református parókián szervezték meg az első magyar szavalóversenyt. A következő évben már a kultúrotthonban szervezték, de a lakásukban választották meg a szavalóverseny zsűrielnökévé dr. Brauch Magdát, aki azóta betölti a tisztséget. Maga és a felesége 5-6 kosár szendvicset készített a résztvevőknek. Nt. Herdeán Gyöngyi tiszteletessel közösen találták ki a Horváth Béla Szavalóverseny nevet, az ötletet megbeszélték Horváth Ilonkával, az elhunyt színművész húgával is. A mostani magyar nap megszervezését sem tekinti különös áldozatnak, hiszen egy közösségi rendezvény csak akkor jöhet létre, ha valaki felvállalja a szervezési gondokat. Örvend, amiért a Szerencsemalom igazgatójának, illetve Călin Abrudan polgármester felkérésére megszervezhette, örömöt okozhatott a helybeli és környékbeli szórványmagyarságnak.
Epilógus
Az elhangzottakat nem kívánjuk kommentálni, azok magukért beszélnek. A borosjenői jó példa arra, hogy szinte bárhol szervezni lehet magyar programot, ami hagyományossá is tehető, ha kerül kellő támogatás, illetve van, aki felvállalja a szervezéssel járó gondokat. Ha megértjük, hogy a kultúránkkal örömöt szerezni a lehető legnagyobb öröm, különösen a szórványmagyarok körében.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
Együtt örvendhettek a szórványmagyarok
Múlt szombaton Borosjenőn a rendszerváltás óta eltelt 25 év alatt egyedülálló rendezvényként tartották meg az I. Borosjenői Magyar Napot, amelyen mintegy 70 néptáncos, énekes és zenész lépette fel, 100-nál több helybeli és környékbeli magyar érdeklődő tekintette meg a programot. Úgy éreztük, hogy a helyszíni tudósításon túlmenően érdemes megszólaltatni a résztvevők, a közreműködők, de a szervezők képviselőit is.
Magyar Napot a magyar vendégeknek
A békéscsabai mesterszakács, Máté Zoltán 3 éve dolgozik a Szerencsemalom Panzióban, ahol nagyon jól érzi magát, mert magyarként elfogadták. Nem csoda, hiszen eleinte csak magyaros, manapság már a román hagyományok szerint készülő ételek tekintetében is jártas. Kérdésünkre, hogy e szórványvidéken van-e igény magyaros ételekre, határozott igennel válaszolt, ugyanis gyakran rendelnek kemencében sütött malacot, pulykát, a kacsasült, illetve a sertés- vagy a marhapörkölt, továbbá a gulyásleves is állandóan szerepel az étlapon. A szombaton sütött, 12-13 kilós malacot reggel 7 órakor tette a sütőbe, de kacsát és sertéscsülköt is készített párolt vöröskáposztával és aszalt szilvával, burgonyával. Sertés-, illetve marhapörköltet is készített tarhonyával vagy galuskával. Maga már többször említette a főnökeinek, hogy jó lenne magyar napot szervezni, mivel a Szerencsemalmot sok magyar felkeresi, a maga gyulai, békéscsabai barátai is gyakran járnak errefelé.
Pankotai szívvel örülni
Pankotáról Gulyás László tanár és felesége népes csoporttal érkezett a magyar napra, ahol egy hosszú asztalt elfoglaltak. Amint elmondta, ezelőtt 50 évvel, amikor a még működő helybeli malom árkához halászni járt, nem gondolta volna, hogy itt egyszer magyar napot szerveznek. Nagyon örvend, amiért a vállalkozók a malmot megmentették a teljes leromlástól, de hasonlóképpen értékeli a kezdeményezést is, amelyen boldogan vesz részt abban a reményben, hogy egyszer talán Pankotán is szerveznek a szokásos szüreti bál mellett hasonló, magyar összejövetelt.
Reménykedni a több résztvevőben
Demeter Mária és férje, Rudolf a borosjenőiek asztalánál foglaltak helyet. Végtelenül boldogok, amiért került egy helybeli ember, aki a szabad idejét feláldozva összegyűjtötte a magyarságot. Mert Borosjenőn hiába van Magyar Ház, ha a rendezvényeit igen kevesen látogatják. Demeter Mária szomorúan tapasztalta, hogy a magyar napra is kevés borosjenői jött el, náluk többen vannak a környékbeliek. Velük viszont jó érzés újra találkozni, együtt lenni. Abban reménykedett, hogy évente megszervezik a Borosjenői Magyar Napot, aminek az idei sikere jövőre bizonyára sokkal több helybeli, illetve környékbeli magyart fog ide csábítani.
Isten tartsa meg a szokásukat!
Gulyás Ödön ugyancsak Borosjenőről érkezett, a Szerencsemalomban igen kellemes meglepetéssel fogadta a színvonalas programot, amit a borosjenői román néptánccsoport nyitott meg, magyar népviseletben. Úgy érzi, a jelenlegi polgármester tiszteli, kedveli a magyarokat. Ilyen polgármesterük még nem volt, ezért azt kívánják, Isten tartsa meg a szokását, de a szervezőnek is adjon további lelki erőt a rendezvény hagyományossá tételéhez.
Borossebesen is vágynak hasonló műsorra
Mellák István, az RMDSZ borossebesi szervezetének elnöke az egész családjával, összesen tizenhatodmagával vett részt a borosjenői rendezvényen, ami igen jó benyomást tett mindnyájukra. Szépek voltak a táncok, nem különben a táncosok, programjuk meghatotta a borossebesieket, akik nagyon vágynak az ilyen műsorokra. Ugyancsak ízlettek a magyaros ételek, de a program utáni táncból is alaposan kivették részüket, mindnyájan jól szórakoztak, hálásak a szervezőknek.
A nagyzerindiek sikerkovácsa
A borosjenői programon bemutatott virtuóz szólótánca révén végre személyesen is megismerhettük ifj. Szilágyi András koreográfust, akit a falunapokon rendszeresen megdicsértünk a nagyzerindi Ibolyások tánckultúrájában végrehajtott látványos fejlődésért. Kérdésünkre elmondta: zerindi gyökerű, hiszen az édesapja Nagyzerinden, az édesanyja Feketegyarmaton született, de a rendszerváltás előtt Gyulára költöztek. Maga már ott született, de rendszeresen hazajárnak a rokonsághoz. Most Eleken laknak, ezért az ottani, de a békéscsabai Tabán táncegyüttesben is táncol. Nagyzerinden ismerkedett meg az ott zajló néptánccal, három évvel ezelőtt felkérték az oktatásra. Szerencsére jó csapatszellemet talált, lobog a tánctanulási vágy, de nagyon sokat köszönhetnek Kiss-Gál Csillának, aki a csapat lelke, összetartja a társaságot. Rendszeres kapcsolatban vannak, folytonos a tanácsadás, a csapat rendszeresen próbál, maga csak akkor jön el, ha szükséges. Különös öröm számára, hogy Borosjenőbe elkísérhette a csapatot, részt vehetett a magyar napon, és reméli, máskor is eljöhet.
Egymást tisztelni, jobban megismerni
Az I. Borosjenői Magyar Nap ötletgazdája a Szerencsemalom Panzió társtulajdonosa, igazgatója, Ovidiu Ciocan volt, aki az ötlet oka iránti érdeklődésünkre elmondta: Romániában, azaz Erdélyben élünk más nemzetiségekkel együtt, ezért az erdélyi tradíciókat, köztük a nemzetiségek szokásait is fel kívánják karolni. Mivel évszázadokon keresztül békességben élnek a nemzetiségek, a másik két tulajdonossal együtt úgy érezték, a jobb megismerésért célszerű megtartani az ő napjaikat is, elkészíteni a hagyományos ételeiket, felszolgálni italaikat. A sorozatot a magyarok napjával kezdték, de a németek, a szerbek és más nemzetiségek is sorra kerülnek, ebből hagyományt kívánnak teremteni. A magyar nap sikerén felbátorodva jövőre újra meg kívánják tartani.
Örvend, amiért örömöt okozhatott
Mészáros Dávid fogtechnikus volt a szervezője az I. Borosjenői Magyar Napnak, ezért afelől érdeklődtünk nála, elégedett-e az egyetlen hét alatt összehozott program sikerével? Elmondta, nem volt egyszerű egyeztetni a tánccsoportok vezetőivel a programot, de hát ebben már van némi tapasztalata, ugyanis 20 évvel ezelőtt, nt. Herdeán Gyöngyi akkori borosjenői beszolgáló református lelkipásztorral, illetve a feleségével, Katalinnal a református parókián szervezték meg az első magyar szavalóversenyt. A következő évben már a kultúrotthonban szervezték, de a lakásukban választották meg a szavalóverseny zsűrielnökévé dr. Brauch Magdát, aki azóta betölti a tisztséget. Maga és a felesége 5-6 kosár szendvicset készített a résztvevőknek. Nt. Herdeán Gyöngyi tiszteletessel közösen találták ki a Horváth Béla Szavalóverseny nevet, az ötletet megbeszélték Horváth Ilonkával, az elhunyt színművész húgával is. A mostani magyar nap megszervezését sem tekinti különös áldozatnak, hiszen egy közösségi rendezvény csak akkor jöhet létre, ha valaki felvállalja a szervezési gondokat. Örvend, amiért a Szerencsemalom igazgatójának, illetve Călin Abrudan polgármester felkérésére megszervezhette, örömöt okozhatott a helybeli és környékbeli szórványmagyarságnak.
Epilógus
Az elhangzottakat nem kívánjuk kommentálni, azok magukért beszélnek. A borosjenői jó példa arra, hogy szinte bárhol szervezni lehet magyar programot, ami hagyományossá is tehető, ha kerül kellő támogatás, illetve van, aki felvállalja a szervezéssel járó gondokat. Ha megértjük, hogy a kultúránkkal örömöt szerezni a lehető legnagyobb öröm, különösen a szórványmagyarok körében.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 14.
Így vizsgáztak a Maros megyei igazgatójelöltek
Az iskolaigazgatók versenyvizsgáján részt vevő 257 Maros megyei pedagógus közül 31-et vágtak el a szerdán megrendezett írásbelin, ők már nem vehetnek részt a szóbelin sem. Az általuk megpályázott tisztségeket ideiglenes kinevezéssel töltik majd be pedagógusok, míg jövőben újra megszervezik a versenyvizsgát.
Az igazgatójelöltek hatvan tesztkérdést kaptak, amelyeket a vizsga után ki is értékelt a bizottság egy tesztrács segítségével: a 257 jelentkező közül egy nem jelent meg, kettőnek még folyamatban van a dolgozat javítása, 31 pályázót viszont elvágtak a vizsgán, azaz a végső pontozás alapján nem érték el a hetest – derült ki a tanfelügyelőség honlapján is megjelent eredményekből. Többek között a volt főtanfelügyelőt és államtitkárt, Matei Dumitrut, illetve a magyar pályázók közül Biró Emesét, aki a dicsőszentmártoni Traian Általános Iskola aligazgatói tisztségét pályázta meg, Demeter Máriát, aki a szászrégeni Augustin Maior Általános Iskola aligazgatói tisztségére pályázott, Fülöp Józsefet, aki az erdőszentgyörgyi Szent György Szakközépiskola igazgatói tisztségére jelentkezett, Kovács Zoltánt, aki a Gyulakutai Általános Iskola igazgatói székét pályázta meg, valamint Peti Tünde Júliát, aki az oláhszentlászlói Szent Miklós Általános Iskola aligazgatói funkciójára jelentkezett vágták el. A magyar anyanyelvű pályázók azonban általában jól teljesítettek.
Azokba az intézményekbe, ahol senki nem jelentkezett, vagy visszautasították az illető jelentkezését a hiányzó iratokra hivatkozva, illetve nem sikerült a pályázó vizsgája ideiglenesen neveznek ki igazgatót, illetve aligazgatót a versenyvizsga lejárta után, azaz december közepétől. Valószínű, jövőben ismét meghirdetik a versenyvizsgát ezekre a helyekre – tudtuk meg Illés Ildikótól, Maros megye főtanfelügyelő-helyettesétől.
Az írásbelinek három fő része volt, az első logikával kapcsolatos kérdéseket tartalmazott, a második részében különböző szakterületről származó kérdésekre kellett válaszolniuk, az utolsó húsz pedig iskolamenedzsmenttel kapcsolatos kérdés volt.
Csíki Zsolt, a marosvásárhelyi Szász Albert Sportiskola igazgatója jó eredményt ért el. „Megtévesztő kérdések is voltak, az volt az érzésem, hogy az volt a helyes válasz, ami spontán beugrott. Szerintem jól voltak összeválogatva, ám nem biztos, hogy minden magyar ajkú jelentkező értett minden szót” – véli Csíki Zsolt, aki szerint a teszt menedzsmenttel kapcsolatos része nagyon jól megfogalmazott kérdéseket tartalmazott, a válaszok között pedig kevés eltérés volt. „Sokat készültem rá, mégis hibáztam én is hármat, nem volt könnyű kiválasztani a helyeset” – tette hozzá az iskolaigazgató. Sok pályázó véli úgy, hogy nem voltak alkalmasak a kérdések, van, aki banálisnak találta azokat. A teszt első, logikai kérdéseket tartalmazó felében többek között ilyen kérdések is szerepeltek: A cipőnek mindig van: a. bőr része, b. fűzője, c. talpa, d. lábtámasza, e. sarka, illetve arra is válaszolniuk kellett, hogy minden újságban találhatók a. képek, b. címek, c. reklámok, d. szerkesztőnek címzett levelek, e. mellékletek.
A pályázóknak ezután egy személyes interjún is részt kell venniük, illetve az önéletrajzukat is átnézi a bizottság. Végleges eredményekre csak december 9-én számíthatnak.
Hajnal Csilla Székelyhon.ro
Az iskolaigazgatók versenyvizsgáján részt vevő 257 Maros megyei pedagógus közül 31-et vágtak el a szerdán megrendezett írásbelin, ők már nem vehetnek részt a szóbelin sem. Az általuk megpályázott tisztségeket ideiglenes kinevezéssel töltik majd be pedagógusok, míg jövőben újra megszervezik a versenyvizsgát.
Az igazgatójelöltek hatvan tesztkérdést kaptak, amelyeket a vizsga után ki is értékelt a bizottság egy tesztrács segítségével: a 257 jelentkező közül egy nem jelent meg, kettőnek még folyamatban van a dolgozat javítása, 31 pályázót viszont elvágtak a vizsgán, azaz a végső pontozás alapján nem érték el a hetest – derült ki a tanfelügyelőség honlapján is megjelent eredményekből. Többek között a volt főtanfelügyelőt és államtitkárt, Matei Dumitrut, illetve a magyar pályázók közül Biró Emesét, aki a dicsőszentmártoni Traian Általános Iskola aligazgatói tisztségét pályázta meg, Demeter Máriát, aki a szászrégeni Augustin Maior Általános Iskola aligazgatói tisztségére pályázott, Fülöp Józsefet, aki az erdőszentgyörgyi Szent György Szakközépiskola igazgatói tisztségére jelentkezett, Kovács Zoltánt, aki a Gyulakutai Általános Iskola igazgatói székét pályázta meg, valamint Peti Tünde Júliát, aki az oláhszentlászlói Szent Miklós Általános Iskola aligazgatói funkciójára jelentkezett vágták el. A magyar anyanyelvű pályázók azonban általában jól teljesítettek.
Azokba az intézményekbe, ahol senki nem jelentkezett, vagy visszautasították az illető jelentkezését a hiányzó iratokra hivatkozva, illetve nem sikerült a pályázó vizsgája ideiglenesen neveznek ki igazgatót, illetve aligazgatót a versenyvizsga lejárta után, azaz december közepétől. Valószínű, jövőben ismét meghirdetik a versenyvizsgát ezekre a helyekre – tudtuk meg Illés Ildikótól, Maros megye főtanfelügyelő-helyettesétől.
Az írásbelinek három fő része volt, az első logikával kapcsolatos kérdéseket tartalmazott, a második részében különböző szakterületről származó kérdésekre kellett válaszolniuk, az utolsó húsz pedig iskolamenedzsmenttel kapcsolatos kérdés volt.
Csíki Zsolt, a marosvásárhelyi Szász Albert Sportiskola igazgatója jó eredményt ért el. „Megtévesztő kérdések is voltak, az volt az érzésem, hogy az volt a helyes válasz, ami spontán beugrott. Szerintem jól voltak összeválogatva, ám nem biztos, hogy minden magyar ajkú jelentkező értett minden szót” – véli Csíki Zsolt, aki szerint a teszt menedzsmenttel kapcsolatos része nagyon jól megfogalmazott kérdéseket tartalmazott, a válaszok között pedig kevés eltérés volt. „Sokat készültem rá, mégis hibáztam én is hármat, nem volt könnyű kiválasztani a helyeset” – tette hozzá az iskolaigazgató. Sok pályázó véli úgy, hogy nem voltak alkalmasak a kérdések, van, aki banálisnak találta azokat. A teszt első, logikai kérdéseket tartalmazó felében többek között ilyen kérdések is szerepeltek: A cipőnek mindig van: a. bőr része, b. fűzője, c. talpa, d. lábtámasza, e. sarka, illetve arra is válaszolniuk kellett, hogy minden újságban találhatók a. képek, b. címek, c. reklámok, d. szerkesztőnek címzett levelek, e. mellékletek.
A pályázóknak ezután egy személyes interjún is részt kell venniük, illetve az önéletrajzukat is átnézi a bizottság. Végleges eredményekre csak december 9-én számíthatnak.
Hajnal Csilla Székelyhon.ro
2017. június 6.
Oktatási gondok a szórványban Állami, bentlakásos kollégiumi rendszer kellene
Összesen ötvennyolc magyar diák érettségizett Szászrégen két líceumában (a Petru Maiorban 17-en, míg a Lucian Blagában 24-en humán és 17- en turizmus osztályban). Az idén a négy általános iskolában 66 diák végezte el a VIII. osztályt (a Ceuşianu általános iskolában 22-en, az Augustin Maiorban 15-en, a Petru Maior technológiai szakiskolában 16-an, míg a Florea Bogdan általános iskolában 13-an). A kilátásokról Demeter Mária tanárnővel, az RMDSZ oktatási alelnökével beszélgettünk. A látszat ellenére a helyzet nem annyira rózsás – mondta az aligaz- gatónő, aki kifejtette, hogy sajnos két iskolában már három éve nem indult magyar felkészítő osztály. Az idén két általános iskolában egy-egy osztály lesz összesen, mintegy 45 gyerekkel. Ez sajnos a magyar tagozat leépülését jelzi. Az lenne jó – mondja az oktatási szakértő – , ha kisebb létszámmal ugyan, hiszen ez az oktatás minőségének a javítását is jelentené, de továbbra is sikerülne mind a négy általános iskolában megőrizni a magyar tannyelvű osztályokat. Volt egy olyan elképzelés, hogy Szászrégenben a volt magyar tanítóképző felé irányítsák a gyerekeket, és itt akkor létrejöhetne egy „szászrégeni magyar iskola”, azonban ez azzal is járhat, hogy a másik két iskolában a magyar tanároknak, tanítóknak megszűnne a katedrájuk. Tavaly a Lucian Blaga középiskolában alakították úgy a struktúrát, hogy el akartak szakosztályokat venni. Mindig a csökkentett lét- számú magyar osztályokat érinti az ilyen átalakítás, ezért erre is oda kellene figyelni – mondta Demeter Mária, aki azt is hozzátette, nem titok, hogy súlyos demográfiai leépülés van, a szászrégeni egyháziak elmondták, évente mintegy 60 magyar idős embert temetnek, míg alig 20 keresztelő van. Ezért országos szinten – és ez főleg az RMDSZ-nek kellene az érdeke legyen – szorgalmazni kellene a kollégiumi rendszer kiépítését. A pedagógus- szövetség gyűlésén szó esett arról is, hogy a Szászrégen környéki szórványvidékekről (Felső-Maros mente, Görgény völgye, Mezőség stb.) be kellene vinni a diákokat a városba, azonban ennek a felelősségét és a költségét valaki fel kellene vállalja. Kivitelezhetőbb lenne egy olyan kollégiumi rendszer, amelynek alapján állami támogatással szórványbentlakásokat építhetne a közösség, és fenntartási költségre is lehetne pályázni. Azok az oktatók, akik a létszámcsökkentés miatt állás nélkül maradnának, pályázhatnának bentlakásos, kollégiumi oktatói állásokra, ahol iskola utáni foglalkoztatásban, programok levezetésében vennének részt. Segíthetnék a diákokat abban, hogy a képességeiknek megfelelő szakmát válasszanak, ugyanakkor személyiségfejlesztő tréningeket is tartanának. Ehhez azonban ki kell dolgozni a bentlakásos, kollégiumi rendszer jogi és finanszírozási keretét, hogy hosszú távon is működtethető legyen. És ez azt jelenti, hogy állami fenntartást kell biztosítani. Sajnos Szászrégen és környéke is hamarosan ebbe a helyzetbe jut. A kollégiumi rendszer némiképpen megfékezhetné az elvándorlást, beolvadást, a közösség leépülését. Ha politikusaink nem lépnek, akkor nem egészen egy évtized alatt a Felső-Maros mentén sem lesz már magyar – mondta Demeter Mária. Népújság (Marosvásárhely)
Összesen ötvennyolc magyar diák érettségizett Szászrégen két líceumában (a Petru Maiorban 17-en, míg a Lucian Blagában 24-en humán és 17- en turizmus osztályban). Az idén a négy általános iskolában 66 diák végezte el a VIII. osztályt (a Ceuşianu általános iskolában 22-en, az Augustin Maiorban 15-en, a Petru Maior technológiai szakiskolában 16-an, míg a Florea Bogdan általános iskolában 13-an). A kilátásokról Demeter Mária tanárnővel, az RMDSZ oktatási alelnökével beszélgettünk. A látszat ellenére a helyzet nem annyira rózsás – mondta az aligaz- gatónő, aki kifejtette, hogy sajnos két iskolában már három éve nem indult magyar felkészítő osztály. Az idén két általános iskolában egy-egy osztály lesz összesen, mintegy 45 gyerekkel. Ez sajnos a magyar tagozat leépülését jelzi. Az lenne jó – mondja az oktatási szakértő – , ha kisebb létszámmal ugyan, hiszen ez az oktatás minőségének a javítását is jelentené, de továbbra is sikerülne mind a négy általános iskolában megőrizni a magyar tannyelvű osztályokat. Volt egy olyan elképzelés, hogy Szászrégenben a volt magyar tanítóképző felé irányítsák a gyerekeket, és itt akkor létrejöhetne egy „szászrégeni magyar iskola”, azonban ez azzal is járhat, hogy a másik két iskolában a magyar tanároknak, tanítóknak megszűnne a katedrájuk. Tavaly a Lucian Blaga középiskolában alakították úgy a struktúrát, hogy el akartak szakosztályokat venni. Mindig a csökkentett lét- számú magyar osztályokat érinti az ilyen átalakítás, ezért erre is oda kellene figyelni – mondta Demeter Mária, aki azt is hozzátette, nem titok, hogy súlyos demográfiai leépülés van, a szászrégeni egyháziak elmondták, évente mintegy 60 magyar idős embert temetnek, míg alig 20 keresztelő van. Ezért országos szinten – és ez főleg az RMDSZ-nek kellene az érdeke legyen – szorgalmazni kellene a kollégiumi rendszer kiépítését. A pedagógus- szövetség gyűlésén szó esett arról is, hogy a Szászrégen környéki szórványvidékekről (Felső-Maros mente, Görgény völgye, Mezőség stb.) be kellene vinni a diákokat a városba, azonban ennek a felelősségét és a költségét valaki fel kellene vállalja. Kivitelezhetőbb lenne egy olyan kollégiumi rendszer, amelynek alapján állami támogatással szórványbentlakásokat építhetne a közösség, és fenntartási költségre is lehetne pályázni. Azok az oktatók, akik a létszámcsökkentés miatt állás nélkül maradnának, pályázhatnának bentlakásos, kollégiumi oktatói állásokra, ahol iskola utáni foglalkoztatásban, programok levezetésében vennének részt. Segíthetnék a diákokat abban, hogy a képességeiknek megfelelő szakmát válasszanak, ugyanakkor személyiségfejlesztő tréningeket is tartanának. Ehhez azonban ki kell dolgozni a bentlakásos, kollégiumi rendszer jogi és finanszírozási keretét, hogy hosszú távon is működtethető legyen. És ez azt jelenti, hogy állami fenntartást kell biztosítani. Sajnos Szászrégen és környéke is hamarosan ebbe a helyzetbe jut. A kollégiumi rendszer némiképpen megfékezhetné az elvándorlást, beolvadást, a közösség leépülését. Ha politikusaink nem lépnek, akkor nem egészen egy évtized alatt a Felső-Maros mentén sem lesz már magyar – mondta Demeter Mária. Népújság (Marosvásárhely)