"Kolozsváron bemutatták Demeter M. Attila A jó államtól a demokratikus államig /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, Ariadné Könyvek sorozat/ című, politikafilozófiai esszéket tartalmazó könyvét és a Kellék /Kolozsvár/ című filozófiai folyóirat 17-es, a nacionalizmussal foglalkozó számát. /Köllő Katalin: Kellékeink. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 22./"

Kolozsváron a Gaudeamus könyvesboltban a Pro Philosophia Alapítvány bemutatta Demeter M. Attila Írástudók forradalma /Pro Print Kiadó, Csíkszereda/ című könyvét. Szigeti Attila a kötet kapcsán kifejtette: örömmel vett részt azon az eszmetörténeti kiránduláson, amelynek során a szerző a francia forradalom korába kalauzolta őt, a forradalom által felvetett politika-filozófiai kérdéseknek ma is aktualitása van. /F. I.: Írástudók forradalma. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./

Október 21-én Csíkszeredán nyolcadik alkalommal került sor a Székelyföld kulturális folyóirat nívódíjainak ünnepélyes kiosztására. Ferenczes István költő, a folyóirat főszerkesztője üdvözölte a jelenlévőket, köztük a magyarországi testvérfolyóiratok szerkesztőit, majd a 100. számához közeledő folyóirat (januári szám) kapcsán arról beszélt, hogy a Hargita Megyei Önkormányzat támogatása nélkül aligha lehetne intézményteremtésről beszélni. Az idei díjazottak: László Noémi, Demeter M. Attila, Láng Gusztáv és Buda Ferenc. A fiatal költőnő laudációját György Attila; Demeter M. Attila és Láng Gusztáv laudációit Lövétei Lázár László írta (felolvasta Molnár Vilmos), aki éppenséggel a Déry Tibor-díj átvétele okán nem lehetett jelen. A Székely Bicskarend második alkalommal került kiosztásra. A Buda Ferenc költőnek ítélt díj szimbolikájáról Fekete Vince beszélt (hűséges társ, jó barát, otthonteremtő szerszám, használati eszköz stb.). /Székelyföld-díjak – nyolcadszor. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 22./

Ünnepel a Székelyföld /Csíkszereda/ folyóirat, ugyanis a januári a századi számuk. Azok a szerzők kaptak ebben helyet, akik a 2005-ös év Székelyföld-díjasai lettek, illetve akik 1998-tól eddig ebben a díjban részesültek, így Bella István, Bogdán László, Demeter M. Attila, Ferenczes István, Kovács András Ferenc, László Noémi, Lőrincz György, Nagy Koppány Zsolt, Zsigmond Andrea stb. A Literata Hungarica rovatban Láng Gusztáv Tamási Áron novellái és a népköltészet találkozását kutatja. Az Academica Transsylvanica rovatban többek között Elek Tiborral találkozhat az olvasó, az Irattárban az 1944-es szárazajtai mészárláshoz adalékokat, emlékezést Visky Árpádról, a Kelet Népében a D. Martinas hírhedt könyvéhez kapcsolódó erőltetett román-csángó kontinuitásról szóló írások szerepelnek. Az Ujjlenyomat az erdélyi 56-os eseményeket eleveníti fel. /(bb): Székelyföld – századik. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jan. 5./

Február 1-jén Kolozsváron a Pro Philosophia Alapítvány és Pro Philosophia Kiadó tartott könyvbemutatót a Sapientia EMTE központi épületében. Tonk Márton, az alapítvány és kiadó igazgatója emlékeztetett, hogy utoljára másfél évvel ezelőtt tartottak könyvbemutatót. Horváth Gizella Maine de Biran című kötete a francia filozófus munkásságának monográfiája. A szerző hozzászólásában elsősorban a nemrégiben elhunyt Szegő Katalinnak mondott köszönetet, aki elsőként olvasta a kéziratot és szaklektorként nagy segítséget nyújtott számára. Demeter M. Attila Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek című kötetéről maga a szerző volt kénytelen beszélni, a felkért előadó, Egyed Péter hiányában. Demeter Attila elmondta: jelenlegi könyve szisztematikus összegzése mindazoknak a felvetéseknek, következtetéseknek, amelyekre az elmúlt tíz évben jutott a téma kapcsán, így tehát egy folyamat végére jutott. A Kellék 25., jubileumi számáról Szigeti Attila, a kötet egyik szerkesztője beszélt. A filozófiai folyóiratot annak idején négyen – Tonk Márton, Demeter M. Attila, Ilyés Szilárd és Szigeti Attila – „alapították”, másod-, harmadéves filozófia szakos diákokként. A jubileumi szám megjelenését a Pro Professione, a Communitas és az Illyés Alapítvány támogatta. /Köllő Katalin: A Pro Philosophia Kiadó újdonságairól. Hármas könyvbemutató a Sapientiánál. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 3./

Fennállásának tizedik évfordulóját ünnepelte hétvégén a kolozsvári székhelyű Pro Philosophia Alapítvány. A sokak számára ismeretlen társulás az erdélyi filozófiai munkálkodás immár tízéves műhelyeként könyv- és folyóirat-bemutatóval lépett a közönség elé. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület konferenciatermében megszervezett rendezvényen üdvözölte az egybegyűlteket Tonk Márton, az alapítvány elnöke, aki röviden vázolta az intézmény eddigi eredményeit és céljait. A múltba visszatekintő, anekdotázó hangulatról Ferencz Enikő magiszteri hallgató és Szabó Annamária gondoskodott. Az 1997-ben létrejött alapítvány célja: elsősorban a filozófia népszerűsítése, fórum teremtése a filozófiai diskurzusnak. A kutatási programok kezdeményezését és lebonyolítását, vendégtanár program beindítását és konferenciák szervezését vállaló Pro Philosophia Alapítvány tevékenysége 1999-ben kiadóval és könyvtárral bővült. A kiadó gondozásában megjelenő három sorozat egyrészt a magyar nyelvű filozófiai szövegek megjelentetésével, másrészt egyetemi jegyzetek, írások és tanulmányok közreadásával segíti az erdélyi filozófiai munkálkodást. A kiadó mellett mintegy 3500 kötetet számláló Szegő Katalin Könyvtár és nem utolsósorban a Kellék című folyóirat színesíti az alapítvány tevékenységi körét. Bemutatták a Kellék legújabb tematikus számát. További három könyv bemutatóján vehettek részt az érdeklődők. Demeter M. Attila ismertette az Egyén, állam, közösség című tanulmánykötetet, amelynek szövegei a nemzeti kisebbségek problémáját járják körül. Bemutatták még Molnár Gusztáv kétkötetes Alternatívák című művét, valamint az Egyed Péter által írott, szerkesztett és Mester Béla által szakmai szerkesztett Bretter György filozófiája című kötetet. /Musca Szabolcs: Filozófia baráti körben. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 3./

A pártállami diktatúra titoktalanításáról címmel jelent meg a Magyar Kisebbség idei, összevont 1–2. száma. A Dej- és Ceausescu-diktatúra ökléről, a rettegett Szekuritátéról volt szó. A folyóiratban az ügynökkérdésről is szó esik (Könczei Csilla: Civil a pályán, Dávid Gyula: Ami a félelmen túl van, Demeter M. Attila: Megérthetjük-e a diktatúrát az ügynökkérdés révén?). A folyóirat számtalan dokumentumot közölt a rettegett román titkosszolgálat véres történetéről, szervezeti felépítéséről. Olvasható például a Román Állambiztonság kifejezési szótára című lexikonszerű összeállítás. A Háromszék Dennis Deletant A Szekuritáté és a rendőrállam Romániában (1948–1989) című tanulmányából közölt részletet. /A terror kezdetei és dühöngése. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 3./

Olyan munkát, amely magyar nyelvterületen strukturáltabban foglalná össze a nacionalizmuskutatás szerteágazó irodalmát, még nem láttam – jellemezte Demeter M. Attila filozófus, a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára Bakk Miklós politológus Politikai közösség és identitás című könyvét a kötet kolozsvári bemutatóján. A könyv a szerző doktori disszertációjának kibővített változata, célja a politikai identitás filozófiai, politikaelméleti megfogalmazása. Bakk Miklós a kötetben a ma érvényes nacionalizmusparadigma meghaladásának szükségességét hangsúlyozza, sőt kísérletet is tesz erre. Ennek lényege, hogy a nacionalizmus nem a modernitás terméke, hanem annak előfeltétele. A könyvben kifejti: a különböző érdekcsoportok kiegyezését a nemzeti keret teszi lehetővé. Bakk Miklós elmondta, 2000. után elkezdte olvasni a nacionalizmuselméleteket, amelyek azonban hiányérzetet keltettek benne, ezért újfajta paradigmát kívánt alkotni az eddigi elméletek helyett. A mű végén a szerző az erdélyi bal- és jobboldal viszonyáról is ír. /Balogh Levente: Bakk Miklós nacionalizmusról és identitásról. = Krónika (Kolozsvár), jan. 19./

Az utóbbi 90 év kolozsvári filozófiaoktatásával kapcsolatban tartott kerekasztal-beszélgetés után a legfontosabb román és magyar nyelvű filozófiai munkákból nyílt kiállítás május 11-én Kolozsváron, az Egyetemiek Házában. A BBTE Történelem és Filozófia Kara által a kolozsvári román egyetem fennállásának 90. évfordulója alkalmából szervezett filozófusnapon rendezett beszélgetés 12 résztvevője, doktoranduszok és professzorok, saját kutatási eredményeikről számoltak be, illetve az elmúlt 90 év filozófiaoktatásáról értekeztek. Egyed Péter filozófus a kolozsvári román egyetem létrehozását megelőző időszakról, a Ferenc József Tudományegyetemről beszélt, kitért Böhm Károlynak, az egyetem Filozófia tanszékén akkoriban tanító értékelvű filozófus-professzornak a munkásságára is. – Böhm értékelvűsége és etikai eszmeisége mind a mai napig kisugárzik, Lucian Blaga és Dumitru D. Rosca mellett méltán nevezik a filozófia doyenjének a románok is – fejtette ki Egyed Péter. Vasile Musca professzor kifejtette, hogy a megalakulását követő években, színvonalát tekintve a kolozsvári román egyetem méltán léphetett a több száz éves európai egyetemek sorába. A kiállított könyvek között több magyar nyelvű is volt, például Demeter M. Attila Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek, Veress Károly Egy létparadoxon léte és visszája, Egyed Péter Az ész hieroglifái, Angi István Zene és esztétika, Király V. István Halandóan lakozik szabadságában az ember és Ungvári Zrínyi Imre Alkalmazott etikai alapfogalmak című kötete, vagy Vincze Mária Európa gazdaságtana, illetve Szabó Béla Menedzsment a szociális szférában című munkája. /Filozófusnap Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 12./

A filozófiai kultúra ápolása, a filozófia népszerűsítése, a szakirányú kutatások és a filozófia középiskolai oktatásának támogatása, lap- és könyvkiadást, konferenciák és egyéb rendezvények megszervezése – többek között ezeket tűzte ki céljául az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság (EMFT), amelynek alakuló ülését június 19-én tartották Kolozsváron. Ülésvezetők: Egyed Péter, Keszeg Anna és Ungvári-Zrínyi Imre. Erdélyben jelenleg Kolozsváron, a Babes-Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), valamint Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) folyik filozófiai szakképzés. Ezen kívül a magyar tannyelvű középiskolákban vagy magyar osztályokban több tucat tanár oktat filozófiát és más társadalomtudományokat. Az EMFT keretében munkacsoportok jönnek létre, amelyek tevékenységében bárki részt vehet. Az alakuló közgyűlésen az EMFT elnökévé Egyed Péter egyetemi tanárt (BBTE) választották, az elnökség további tagjai Kovács Barna, Schmidt Dániel, Soós Amália, Zuh Deodáth, Demeter M. Attila, Ilyés Szilárd, Bajnai Botond és Horváth István. /Fall Sándor: Megalakult Kolozsváron az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság. = Krónika (Kolozsvár), jún. 22./

Érzelem, eszme, ideológia és a nemzetté válás folyamata
A nyári szünet előtti utolsó filozófiai estjét tartotta a Partiumi Keresztény Egyetem Filozófia Tanszéke és Lectio Kulturális Egyesület szerda délután a Moszkva Kávézó koncerttermében.
A főleg egyetemistákból és oktatókból álló hallgatóság ezúttal Dr. Demeter M. Attila, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem, illetve a Partiumi Keresztény Egyetem oktatójának előadását követhette figyelemmel, mely a nacionalizmusról, annak különböző lehetséges értelmezési lehetőségeiről és történelmi korszakairól szólt. Az előadó előre bocsátotta, hogy mivel idén ünneplejük Bibó István születésének századik évfordulóját, a centenáriumi évhez kapcsolódóan előadását a legnagyobb magyar politikai gondolkodó emlékének ajánlja. A nacionalizmus megközelítéséhez az analitikus módszer a leghelyesebb, hangzott el a felvezetőben. Arra a kérdésre, hogy mi a nacionalizmus, négyféle választ lehet adni. Egyrészt leírhatjuk, mint egykollektív érzületet, másrészt, mint eszmerendszert, továbbá mint ideológiát, vagy mint az intézményesülés folyamatát. A filozófia eszköztára és módszertana nem hivatott arra, hogy érzésről beszéljen. Az előadó leszögezte, hogy negatív és pozitív tartalma egyformán lehet a nacionalizmus érzésként való megközelítésének, azonban fontos megjegyezni, hogy a nacionalizmus nem azonos a xenofóbiával, a sovinizmussal, vagy a patriotizmussal. Ha a nacionalizmust, mint ideológiát közelítjük meg, akkor megállapíthatjuk, hogy nem illeszthető be a klasszikus ideológiák sorába. Ilyen formában legitimálja a nemzetállam fogalmát, mint olyan államét, mely nemzeti elven határozza meg magát. 
A nemzet önmeghatározása
A nemzet intézményesülésének folyamatában az önpercepcióban kerül felszínre a nacionalizmus. Az előadó megjegyezte, hogy a magyar nemzet sohasem kultúr-, hanem inkább politikai nemzetként definiálta magát. Az új magyar alkotmány szövege is lavírozni próbál a két fogalom között. Demeter M. Attila kitért a nacionalizmus-kutatók azon igyekezetének a bemutatására is, mely a nemzeti önértelmezés tipologizására irányul. Végül a nacionalizmust, mint eszmerendszert mutatta be az előadó. A történeti áttekintést a francia forradalom reformnacionalizmusától kezdte, majd kitért az úgynevezett egyesítő és szeparatista nacionalizmusra is. Előbbi az 1848-at megelőző közép-európai (elsősorban német és olasz), utóbbi inkább az 1848 utáni kelet-európai nacionalizmust jelenti. A mintegy kétórás előadást kötetlen beszélgetés zárta. 
Mészáros Tímea 
erdon.ro

Megszűnik a magyar nyelvű képzés a kolozsvári BBTE két szakán
Megszűnik a következő tanévtől a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) két magyar nyelvű tanulmányi program: a távoktatásos képzés a filozófia szakon és a nappali képzés a Sepsiszentgyörgyre kihelyezett környezetmérnöki szakon.
Megszűntetésüket szerdán javasolta hivatalosan az egyetemi oktatásért felelős tárca nélküli miniszternek a Romániai Felsőoktatási Minőségbiztosítási Hatóság (ARACIS), mert működésük nem felel meg az akkreditációs követelményeknek. Hasonló sors vár országszerte további 181 tanulmányi programra összesen 37 felsőoktatás intézményből – közölte a Mediafax.
Bartalis Ildikó, a BBTE sepsiszentörgyi kihelyezett környzettudományi karának programfelelőse a maszol.ro-nak elmondta: idén már felvételit sem hirdettek tavasszal sem a magyar, sem a román nyelvű képzésre a környezetmérnöki szakon. Mint mondta, a szak megszűntetését a kolozsvári kari vezetők már tavaly eldöntötték.
Az eddig is csak ideiglenes akkreditációval működő képzésnek idén 28 magyar és 12 román végzőse volt. A korábbi terveknek megfelelően idén 25-25 helyet hirdettek volna meg, ám Bartalis Ildikó szerint a BBTE karának kolozsvári vezetői stratégiát változtattak: eldöntötték, hogy a környezetmérnöki helyett környzetföldrajzi szakot indítanak Sepsiszentgyörgyön, 25 nappali tagozatos magyar hellyel. Az akkreditációs dossziét szeptemberben állítják össze, így ez a szak várhatóan csak jövőre indul majd be.
Bartalis Ildikó nem kívánt részleteket elárulni a kihelyezett környezetmérnöki szak megszűnésének okairól. „Ez egy összetett dolog” – jelentette ki, majd a kar kolozsvári vezetőihez irányított. A maszol.ro egyébként úgy tudja, a BBTE kolozsvári környzettudományi karának magyar oktatói – ahogy egyikünk lapunknak fogalmazott – nem lelkesedtek a Sepsiszentgyörgyön zajló képzésért.
Demeter M. Attila, a Történelem és Filozófia Kar keretében működő Magyar Filozófiai Intézet vezetője a maszol.ro-nak elmondta: a magyar nyelvű filozófiai távoktatás „de facto” évek óta megszűnt, nem is akkreditálták újra. „Megszűntetését maga az egyetem javasolta. Csak most került oda az ügy, hogy a megszűntetését hivatalosítsák” – magyarázta az oktató.
Cs. P. T.
maszol.ro

Őszintén Székelyföldről
200. ünnepi Székelyföld lapszám
Budapest és Csíkszereda után Kolozsváron is megismerhették közelebbről az olvasók a Székelyföld kulturális folyóirat kétszázadik megjelenése alkalmával kiadott jubileumi lapszámot. Lövétei Lázár László főszerkesztő pénteken este a Bulgakov irodalmi kávéházba várta a lap rajongóit a folyóirat több állandó szerzőjének – Benkő Levente újságíró-történész, Demeter M. Attila filozófus, Egyed Emese költő, irodalomtörténész, Egyed Péter író, filozófus, Király László költő, író, valamint Xantus Boróka kritikus – társaságában.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Székelyföld: túl a kétszázadikon
1997-ben indult a Székelyföld kulturális havilap. A Csíkszeredában megjelenő folyóirat századik lapszáma 2006-ban jelent meg, a közelmúltban a kétszázadik is napvilágot látott. A jubileum kapcsán Lövétei Lázár Lászlóval, a Székelyföld főszerkesztőjével beszélgettünk.
– Talán a Székelyföld a romániai magyarság egyik legsikeresebb kulturális folyóirata. Mi ennek a sikernek a kulcsa?
– Talán az a leghelyesebb, ha nem én dicsérem magunkat, hanem idézem egyik kedvenc kolozsvári tanáromat, aki azt mondta, hogy azért szereti a Székelyföldet, mert „szakmailag kifogástalan, és el is lehet olvasni”. Ebből az idézetből számunkra az „el is lehet olvasni” kitét a legfontosabb: nálunk igenis számít, hogy egy irodalmi, történelmi vagy néprajzi tanulmányt az is el tudja olvasni, akinek nincs doktorátusa az illető szakágban.
– Mitől igazán székelyföldi a Székelyföld folyóirat? Szerzők, témák, esetleg más adja meg a jellegét?
– A folyóiratot annak idején (1997 végén) épp azért hívták életre, hogy legyen fóruma a székelységgel foglalkozó szerzőknek. Hál’istennek bőven van még mondanivaló velünk kapcsolatban – a székelység múltját, jelenét és jövőjét illetően egyaránt.
– Nem tartanak a folyóirat egyfajta gettósodásától – gondolok itt elsősorban a „Székelyföldbe zárva” esetleges helyzetére...
– Ezek szerint Mikszáthnak is aggódnia kellett volna, amikor a „tót atyafiakról” vagy a „jó palócokról” akart írni! És Krúdynak is aggódnia kellett volna, amikor nyírségi témákat választott! Sőt, García Márqueznek is aggódnia kellett volna, amikor folyton „kolumbiai” témákkal bíbelődött! Ne vicceljünk: ha valaki komolyan teszi a dolgát, az soha nem jelenthet bezárkózást, feltéve, persze, hogy minőségi munkát végez.
– Túl a 200. lapszámon is, hogy látja: inkább az értékmentés vagy az értékteremtés a lap küldetése, esetleg egyformán mindkettő?
– Ha egyszavas választ kell, akkor: mindkettő! Olyan sok „hatás” éri manapság az olvasót, hogy nem árt egy kicsit az „ízlésével” is foglalkozni. Természetesen ezt nem szájbarágósan, nem a képébe mászva kell tenni, hanem közvetve: olyan írásokat, olyan fiatal szerzőket kínálva elolvasásra, ami egyszer még az olvasó javára válhat.
– A kolozsvári lapbemutatón felmerült már a 300., sőt a 400. ünnepi lapszám lehetséges témája is. Az egyre kevésbé papíralapú világban mit gondol a Székelyföld folyóirat nyomtatott változatának jövőjéről?
– Sokan állítják, hogy a magyar irodalom elsősorban folyóirat-irodalom. Nagyon sok magyar folyóirat van, az tény, de egyik nem feltétlenül hasonlít a másikra. A Székelyföldnek viszonylag sok előfizetője van, én tehát sajnálnám, ha visszaszorulnánk valami internetes tárhelyre. A kollégák/munkatársak nyilván ugyanazok maradnának, mint most, de az online folyóirat már nem az lenne, mint a mostani Székelyföld, nem beszélve arról, hogy az olvasóközönségünk is megváltozna. Nagyon sok olyan előfizetőnk van, aki már a kezdetektől olvassa a lap nyomtatott verzióját, nem lenne tisztességes részünkről, ha ezeket az embereket az online-ra való „átkeresztelkedésre” kényszerítenénk…
Jubileumi és őszinte
A Székelyföld kulturális folyóirat 200. számában a Székelyföld-díjasokat kérte fel a szerkesztőség, hogy verset, karcolatot, naplójegyzetet, szerelmi vallomást, anekdotát, csujjogatót, reklámszöveget írjanak a Székelyföldről mint történelmi-földrajzi-kulturális-politikai régióról. Így közel hatvan szerző tollából született írásokat olvashatunk névsor szerint Adorjáni Pannától Zalán Tiborig, illetve Bodor Ádámtól Szőcs Gézán át Markó Béláig. A májusi, jubileumi lapszámot Budapest és Csíkszereda után Kolozsváron is bemutatták. Ez utóbbi helyszínen a kincses városban és környékén élő Székelyföld-díjasok mondták el, hogy számukra mit jelent Székelyföld, illetve mit gondolnak az ünnepi lapszámról.
Benkő Levente újságíró-publicista „kétszuszra” olvasta el a lapszámot. Szerinte Lövétei Lázár László ötezer karakteres írásra vonatkozó kedves kérését egyszerűen nem lehetett visszautasítani. „Olvasva a megjelent anyagokat hol nyerítettem a nevetéstől, hol a könnyem kicsordult. Ezt mindenféle pátosz nélkül mondom” – vallotta be Benkő Levente, aki szerint az a jó a kétszázadik lapszámban, hogy nagyon őszinték az írások, mivel a szerzők felhagytak mindenféle szakmai beidegződést és sablont.
„Próbáltam reflektálni valamilyen többé-kevésbé őszinte móduszban arra, hogy mit jelent számomra a székely identitásom és Székelyföld. A magam részéről avval a konklúzióval maradtam, hogy az én identitásom lokálisabb jellegű, Vlahitai vagyok, ezt büszkén mondom akárhol” – fejtette ki Demeter M. Attila filozófus a jubileumi Székelyföldben megjelent írásáról. Egyed Emese költő-irodalomtörténészt – aki Bodos felé, Bodosban címmel közöl verset a kötetben – Bodor Ádám feltételes mondata állította meg az időben. „Ahogy elkezdi az álmodozást és Székelyföld egy valóságosan is megjelölhető helyét a vágyak netovábbjaként határozza meg, aztán pedig rögtön be is csapja, hogy »de nincs«” – vallott Egyed Emese, aki filozófus-költő-író testvérével, Egyed Péterrel meg is egyezett abban, hogy ők mindenképpen Bodosról kell írjanak. „Ez annyira igaz, hogy időközben megjelent édesapánk könyve, amelynek a címe Bodos. Ez a falu egy szimbólum az életünkben – én például ott fogok fűszállá változni. Jelképe egy jobbik magunknak, a megismerésnek egy nyelve. De ne válasszuk el olyan élesen a dolgokat, Kolozsvár egy székelyföldi alternatíva is” – utalt székelyföldi, de Kolozsváron élő barátaira, tanáraira és tanítványaira az irodalomtörténész.
„A lapszámot olvasva az a kép jutott eszembe, ahogy az acélműhelyben a fémforgácsból összeáll egy érdekes rendszer. Lehet, hogy meg lehetne találni azokat a szinopszisokat, amelyek révén a Székelyföld és a belső tájegységeiből jövő emberek összekapcsolódnak. Nekem Erdővidék, Alsóháromszék és abban Bodos függ össze” – mondta el Egyed Péter filozófus-költő-író. Király László költő-író szerint a kétszázadik lapszám szerzői csapatának névsora világosan jelzi, hogy milyen erővel van jelen a Székelyföld a Székelyföldön és azon kívül is. „Félelmetes dolog a kétszázas szám, ezt már nem lehet kitörölni sehonnan. A folyóiratnak van saját elképzelése és nem kell a szomszédba menjen ötletekért. Büszke vagyok, hogy tagja vagyok annak a nemes társaságnak, akik szerepelnek a lapszám oldalain és remélem, hogy minél tovább fog tartani az együttműködés” – zárta szavait Király László.
Lövétei Lászár László, a folyóirat főszerkesztője szerint „mindenkinek tetszik ez a kétszázadik, félig meddig ünnepi lapszám. Az »egyszerű«olvasónak azért tetszik, mert nagyon szép és sok fontos ember szerepel benne, aki szépeket ír, a lapszámot pedig olyan ügyesen lehet olvasni, mint a Libertateát vagy a Blikket. Balázs Lajos tanár úrnak pedig azért tetszett, mert szerinte olyan, mint egy szellemi kaláka. Ő rögtön hozzá is tette, hogy nem kér honoráriumot, tudniillik a kalákáért nem szoktak pénzt elvenni. Oláh Sándor társadalomkutató szerint ötven év múlva mentalitástörténeti kuriózum lesz ez a lapszám.” Akárhogy is legyen, a Székelyföld kétszázadik lapszámát igazán érdemes kézbe venni. Mint ahogy a folyóirat eddigi és ezt követő kiadásait is. Isten éltesse a Székelyföldet, minden értelemben!
Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A multikulti halála (2010)
A felvilágosodás emancipatorikus ráció-központúságából a „kombatív tolerancia” elvét és gyakorlatát kialakító európai liberális multikulti nem számolt a totalitárius racionalizmus következményeivel.
Az írás 2010. október 8-án jelent meg a Reflektóriumon. Újrapublikálását, úgy gondoljuk, aktuálissá tették az elmúlt napok párizsi eseményei.
Alig egy héttel az után, hogy Kolozsváron dicsérte a BBTE multikulturalitását, Angela Merkel azt mondja: „teljes kudarc a multikulturális társadalom modellje, a multikulti hitvallása – hogy immár egymás mellett élünk, és ez mennyire jó nekünk –, ez a felfogás megbukott, teljességgel megbukott”.
Nem lehet amellett csak úgy elmenni, ha Németország szövetségi kancellárja, az európai konstrukció egyik kulcsszereplője gyakorlatilag kidobja az ablakon a posztmodernitás egyik kulcstoposzát. Pedig csak a kimondás aktusa hat újszerűen, mivel
a multikulti rég halott – ha egyáltalán élt valaha.
Merkel nyilván konkrét helyzet kapcsán fogalmazta meg a régóta körvonalazódó, de ennyire markánsan még ki nem mondott megállapítást. Németországnak szüksége van a bevándorlókra, mivel a képzett munkaerő hiányával küzd, de a bevándorlóknak (értsd: az iszlám világból érkezőknek) be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit, mondta a kancellár.
Ezek a szavak pedig kontextusra találnak az utóbbi időszak történéseiben. Elég, ha csak az olaszországi és franciaországi cigány-kitoloncolásokra, Sarkozy francia elnök – újabb uniós kulcsfigura – ezzel kapcsolatos sarkos kijelentéseire gondolunk, de ugyanezt a kontextust erősítik az egységes európai pénznem megszűnését vizionáló megnyilvánulások is, valamint az, hogy az uniós tagállamokban és az Európai Parlament szintjén is erősödtek a jobboldali (sőt, radikális jobboldali) pártok.
De mi a gond a multikulturalitással?
Dióhéjban az, hogy ha a „különbözőséghez való jog” mentén próbáljuk a multikulturalitást a liberális demokrácia részévé tenni, két nehézséggel szembesülünk: egyrészt az emberi jogokra – mert mi másra – alapozott sokszínűség éppen önmagát kezdi ki, mivel kiszorulnak mindazok a formái, amelyek nem értelmezhetők a jogok síkján. Másrészt arról van szó, hogy – és ez ténykérdés – Európában csak nemzetállami keretek között beszélhetünk liberális demokráciáról, ez pedig szintén jelentősen beszűkíti a multikulturalitás gyakorlati lehetőségeit. Hogy is mondta Merkel? A bevándorlóknak be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit. Ez pedig vegytiszta nemzetállam-diskurzus.
A jobbára egyetemi tanszékeken és steril könyvtárszobákban kigondolt multikulturalitás természetébe eleve bele van kódolva
az önfelszámolás lehetősége.
A sokszínűség formális tényének keményvonalas ünneplői nem számolnak azzal – mert nem számolhatnak, elvileg tilos számukra –, hogy esetleg lényegileg különbözhetnek, sőt, összeférhetetlenek, egymás puszta létére nézve veszélyesek lehetnek a „multikulturálissá homogenizált sokszínűség” elemei.
Vajon a fejkendő-viták, a Mohamed-ábrázolások csökönyös ismétlődése nem éppen abból a felismerésből fakad-e, hogy a bevándorlók befogadásának szabadsága és a tolerancia jegyében éppen a szabadság elutasított korlátozása vagy megszüntetése, az intolerancia valósul meg, és válik paradox módon a befogadó társadalom értékévé, nyilvánvaló ellentmondásba keveredve annak kinyilvánított alapvetésével? Ez a felismerés pedig vajon nem arra vonatkozik-e, hogy a következetesen végigvitt liberális szabadságeszme végső soron önmagát számolja fel, hiszen semmilyen inherens eszköze nincs önnön puszta létének védelmére?
Ha viszont a szabadság nem univerzális, ha vannak szabadabbak a szabadoknál,
akkor mi a helyzet a liberális demokrácia eszméjével?
Mi a helyzet a multikultival? (következetesen végigveszi ezeket a problémákat Demeter M. Attila a Szabadság, Egyenlőség, Nemzetiség című remekbe szabott munkájában – Pro Philosophia, Kolozsvár, 2009).
És még mielőtt valaki felsikoltana, hogy Angela Merkel náci fordulatot tett, sietve leszögezném: nem, nem ő a hibás. Hanem az, hogy a felvilágosodás emancipatorikus ráció-központúságából a „kombatív tolerancia” elvét és gyakorlatát kialakító európai liberális multikulti nem számolt a totalitárius racionalizmus következményeivel.
Arról van szó, hogy az identitások előrevetülő veszélyeztetettség- és bizonytalanság-érzése olyan nem-racionális elem, amely azonnal és elnyomhatatlanul, ösztönösen felszínre nyomakszik, amikor az egyféle hagyományokból táplálkozó Mi testközelbe kerül a másféle tradíciókon alapuló Őkkel. Egy németországi város valamelyik negyedében élő protestáns ember akkor is összerezzen a néhány hónapja a szomszédos telken felépült mecsetből kihallatszó müezzin-ének hallatán, ha tudja, hogy politikailag inkorrekt gondolatai támadtak. És máris kilépett a multikultiból, amelyben tulajdonképpen soha nem is volt benne. Itt ugyanis eltérő identitások ütköznek, ezek pedig természetükből eredően még a liberális demokrácia keretei között sem képesek a vitára, pusztán amiatt, hogy egy identitás nem megerősítő vagy cáfolható érvek alapján létezik.
Amikor tehát Merkel kancellár beilleszkedésre szólítja fel a bevándorlókat – még egyszer: nem a csehekre vagy lengyelekre, hanem a törökökre gondolt –, akkor gyakorlatilag azt kéri tőlük, hogy mondjanak le identitásukról (mert csak két lehetősége van: vagy az előbbi, vagy pedig az, hogy megszünteti a nemzetállamot). Ezzel pedig tulajdonképpen elismeri, hogy az európai liberális demokrácia jelenlegi formájában nem képes kezelni a különbözőség-topikok legfontosabbikát: az interkulturális bevándorlást. Enélkül pedig – Merkel is megerősíti: szükség van a bevándorlókra – nem létezhet piacgazdaság, piacgazdaság nélkül pedig nem létezik liberális demokrácia.
Valahogy tovább kell lépni,
szem előtt tartva, hogy nincs multikulti, nincs univerzális szabadság, csak Mi és Ők, a történelem pedig nemhogy véget érne, hanem csak most kezdődik igazán. Talán újra kell olvasni Descartes-tól, Rousseau-ékon, Kanton, Hegelen és Heideggeren át Fukuyamáig és Huntingtonig a teljes nyugati eszmetörténetet. De az is lehet, hogy nem.
Fall Sándor
foter.ro/cikk

Székely történetek önjáró szereplőkkel
– A Kéket kékért gerincét a 2001-ben megjelent Tempetőfi naplója című novelláskötetben található írások adják. Mikor döntötte el, milyen indíttatásra, hogy ezeket egy egységes történetté gyúrja össze?
– A negyvenedik születésnapom közeledtén (még mindig borzasztó kimondani ezt a számot, innen kezdve úgy érzi az ember, hogy minden nap ajándék) azon gondolkodtam, mivel tudnám meglepni a szeretteimet. Akkor jutott eszembe a „nem létező könyv”, vagyis hogy összerendezem egy kötetbe eddig megjelent irodalmi munkáimat. És hát nagyon hülyén nézett ki két kisregény mellett egy rakás novella. Elkezdtem úgy olvasni őket, mintha egy nagyobb egész kis részegységei lennének. Ez nem volt nehéz, mert novelláimat a gyermekkori élményanyagom alapján írtam, Székelyföld eleve olyan hely, ami megköveteli a novellát (vagy a balladát, de verset nem tudok írni). A történetek elég hamar összerendeződtek egy kronologikus láncolatba. Onnan kezdve csak ki kell tölteni a hézagokat – hittem én naivan.
A szereplők ezt másként gondolták, elkezdtek élni, önjáró módon átírták a történeteket, alig bírtam velük. A végeredmény egy teljesen más regény lett, mint amit eredetileg elképzeltem.
Ez nem baj, így működik ez a folyamat. Az alkotás egyfajta teremtés, mondják. Véges, tehát elfuserált teremtőkként megpöccintjük a mozgatottjainkat, oszt’ csodálkozunk, hogy nem arra mennek, amerre mi terveztük, saját akaratuk lesz, mi meg futunk utánuk, és próbáljuk az adott világ keretei között tartani őket. Így született meg a Kéket kékért első verziója röpke három hét alatt, digitális nyomdában ki is nyomtattattam a hivatalosan nem létező „összes művet”, jó kis születésnapi ajándék lett belőle. A visszajelzések alapján – mert azért olyanok is akadtak, akik elolvasták – úgy tűnt, nem volt elvetélt ötlet, ezért pár hónapra rá ismét elővettem az „új” kéziratot, hogy javítgassam itt-ott. És már megint elkezdtek mozogni a szereplők, így elég jelentős mértékben átdolgoztam. Picit lassítottam a tempón, az érthetetlenebb részeket kifejtősebbre vettem, árnyaltam, amit kellett, volt, hogy Platónt követelt az egyik szereplő Parmenidész helyett, rémes egy figura. Aztán jött a szerkesztő, Nagy Koppány Zsolt barátom, és a maga finom és udvarias módján tudtomra adta, hogy baromi hosszú mondatokat írok, nincs az az olvasó, aki egy levegővel el tudná olvasni, ezért átszerkesztettük ezt is. Az egyik legrettegettebb kritikusom, a húgom, Demeter Zsuzsa (aki szakmája szerint is kritikus) átjavította a kéziratot, okos megjegyzéseket tett, mertem volna nem elfogadni! Így a végeredmény egy letisztultabb, és, remélem, olvashatóbb szöveg lett.
– Egyszemjankó, egy kisfiú a főszereplő, aki köré felvonultatja a többi szereplőt, történetet – gondosan ügyelve arra, hogy minden szálat elvarrjon. Egyfajta fejlődéstörténet is. A Hargita lábánál játszódik, akár felismerhetők is a helyszínek, mégis egy külön világot teremt. Fikció és valóság felesel egymással, hétköznapi emberekből farag egyfajta mitikus lényeket.
– Az alapszereplők már adottak voltak: a gyermeke anyjának halálába belebolondult doki, aki felviszi kisfiát a hegyre, és ott a nagy magányukban ógörög szövegekkel tömi a fejét, majd a város, illetve a bányatelep lakói, akikkel találkozik ez a kisfiú, miután az apja meghal, és a milicisták visszahozzák a „civilizációba”. Már ha Ceaușescu diktatúráját és annak végnapjait annak lehet tekinteni. Ez egy arctalan massza, a felismerhető karaktereket a regényvilág teremtette magából. A tényleges valósághoz vajmi kevés közük van, bár egy-egy jobban hangzó csúfnevet a gyermekkoromból átemeltem. Ami a mitikusságot illeti: amikor az egyetemen a filozófiai stúdiumaim elején az ógörögöket tanulmányoztuk, akkor a preszókratikus tanköltemények olvasásakor valamiért mindig a székelyföldi életegész jutott eszembe. Nincs okszerű vagy analogikus összefüggés, ez csak egy érzés volt, székelyként ismerősnek tűnt az a világ. Ezért is kezdtem el még az eredeti, magnovellában, az Egérfelügyelőben játszani azzal, hogy preszókratikus szövegeket emelek be egy székelyföldi történetbe, és nekem legalábbis működőképesnek tűnt. Különösen nyers, darabos világ kezdett így kialakulni, valami a nyugati fogalmi gondolkodás kialakulása előttről. A regénybe már fűszerként belekevertem az ószövetségi „szemet szemért, fogat fogért, kéket kékért” elvet is, és még beloptam a gyermekkorom egy-egy élő babonáját, legendáját. Például adta magát a lólábú asszony, mert attól nagyon féltünk, néha kilométereket kerültünk borvízért menet, mert úgy hallotta valaki, hogy a kórháznál látták. Az életben nem találkoztam a lólábú asszonnyal. Ettől még létező személynek tűnt.
– Olyan a regény, mintha egy lendülettel lett volna megírva. Milyen munkamódszerrel dolgozik? Van egy napi penzum, egy szigorú napi program? – Leginkább fejben írok. Teszem-veszem magamban a témát, gondolkodom rajta, egyfajta belső alternatív valóságként él az agyam egyik zugában. Majd egyszer nekifog megírni magát. Érdekes módon legtöbbször a reggeli fürdés/zuhanyzás közben kezd kattogni bennem az első mondat. Ha az megvan, és szerencsés esetben van egy kis időm, hogy írjak is, akkor lendületből begépelem az első pár oldalt. Onnan kezdve bármikor tudom folytatni, vagyis folytatja magát a saját törvényei szerint, én meg lopott időkben, hajnalonta vagy hétvégén zongorázom be a szavakat. Írni számomra eksztatikus állapot, teljesen kikapcsol. Tulajdonképpen nem is én írok, hanem az anyanyelv. Ilyenkor tudomást sem veszek a világról. Hasonló érzés, mint a zenélés, csak itt nem egy nagyobb összhangba illeszkedek, nem kell figyelnem a zenésztársaimra, hanem teljesen feloldódom az írásban. Nagyon jól szórakozom, be kell vallanom, talán ezért sem érdekelt soha például a megjelenés helye, a honorárium vagy a példányszám kérdése. Nekem elég öröm, ha megírhatok valamit. Az, hogy még el is olvassák, már csak hab a tortán.
– Azt tartják, hogy jó, ha van egy „külső szem”, aki az alkotás folyamatában vagy a mű elkészültekor véleményez, utat mutat, lehetőségeket ajánl. Önnél van ilyen külső szem? – Az alkotás folyamatában nincs ilyen. Meg se tudnék állni, hogy meghallgassam a tanácsait, nem is érteném, hogy mit keres egy idegen a mi (a mű meg én) privát világunkban. Miután elkészült valami, akkor persze jól fognak az észrevételek. Kevés embernek mutatom meg a szövegeimet, leginkább a húgomban bízom, nem udvariaskodik, őszinte. Ha az egyébként filozófus bátyám, Demeter M. Attila valamire rábólint, akkor arról tudom, hogy jó, ő sem diplomáciázik. És nagyon ritkán bólint. Néhány író és költő barátomnak is megmutatom olykor a szövegeimet, de a véleményeiket azért kételkedéssel fogadom: ha valamire azt mondják, hogy jó, na, akkor kezdek el gyanakodni.
– Külön érdekessége a kötetnek a függelék, ahol tulajdonképpen a címszavak alatt egy-egy novellát olvashatunk. – Ezt két emberen verje le a tisztelt olvasó: Orbán János Dénes és Nagy Koppány Zsolt a felelősek a törzsszöveghez függelékként hozzácsapott Végszótárért. Ők voltak azok, akik beazonosították azokat a jövevényszavakat, amelyek Székelyföldön mindennaposak, használjuk ezeket (mint például a ’szekus’, ’popor’, ’buletin’, vagy éppen a ’bogyán’), de a magyar nyelvterület más részein nem biztos, hogy értik is, hiába „magyarítom”. Javaslatukra többször nekiugrottam, hogy írjak fogalommagyarázatokat, de rájöttem, hogy majdhogynem lehetetlen. Ezért arra jutottam, hogy igazából történeteken keresztül lehet megvilágítani ezen szavak jelentését. És hát ilyen mikrotörténetet rengeteget megírtam tárcában, publicisztikában, blogon vagy a Facebookon. Talán ezért is tartom magam csapnivaló filozófusnak, hiába van róla diplomám meg másfél évtizedes szakmai múltam. Úgy látszik, hogy nekem nem érvényes gondolataim, hanem elmesélhető történeteim vannak a világról.
- -
Közelebb hozzuk az irodalmat
Új sorozatot indítunk lapcsoportunknál: frissen megjelent köteteket és azok szerzőit ismerhetik meg az olvasók. Kortárs magyar – főként erdélyi – szerzők legújabb és korábbi műveit mutatjuk be, interjúkat közlünk az alkotókkal. De nem csak felvillantjuk az alkotás műhelytitkait, a novellák, versek, naplók, regények világát, kézzelfoghatóvá is tesszük ezeket a könyveket: író-olvasó találkozókat, beszélgetéseket, könyvbemutatókat szervezünk. Ugyanakkor ezek a kötetek webáruházunkból is megrendelhetőek, szerkesztőségeinkben, újságosbódéinkban is megvásárolhatóak lesznek. Tesszük mindezt a kortárs magyar irodalom népszerűsítéséért, és azért, mert olvasni jó!
Péter Beáta / Székelyhon.ro