Kálnoky Tibort, az újjáépítőt díjazták
A XXV. Erdővidéki Közművelődési Napokon gróf Kálnoky Tibort Erdővidék Kultúrájáért díjban részesítették a kistérség „kulturális örökségének védelméért, a vidék hírnevének öregbítéséért”.
A kitüntetett úgy fogalmazott, az elismerés csak részben tekinthető övének, hiszen a sikereket egyedül nem érhette volna el, többtucatnyi dolgos kezű helyi és messziről érkező szakember közös cselekvésére volt szükség ahhoz, hogy az elmúlt években elértek megvalósuljanak, ezért a díjat kész megosztani velük.
A miklósvári Kálnoky-kastély palotatermét színültig megtöltő közönséget Demeter László, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke köszöntötte pénteken este, majd az Erdővidék Kultúrájáért díj tizenhárom esztendővel ezelőtti alapítására tért ki.
Mint mondotta, a díj létrehozásával azt a mondást szerették volna cáfolni, amely szerint senki sem lehet próféta a saját hazájában: meggyőződésük volt, igenis, Erdővidéket szép számban lakják olyanok, akikre felnézhetünk, munkájuk, kiállásuk és erkölcsi nagyságuk miatt pedig példaképként szolgálhatnak.
Ebbe a sorba jól illeszkedik gróf Kálnoky Tibor is – mondotta Demeter –: az évtizedekkel ezelőtt migrációba kényszerített család ifjú tagja nemcsak hazajött szétnézni, de maradt is, családot alapított, felújított, épített, kapcsolatai révén híres embereket hozott közénk – elég csak Károly walesi hercegre gondolni, akinek rendszeres évi látogatásakor a világ szeme Miklósváron és Zalánpatakon van –, akik révén Erdővidék igazi turisztikai célpont lett a külföld számára is, ráadásul egy sikeresen lebonyolított pályázatnak köszönhetően úgy restaurálta ősei fészkét, hogy az ismét igazi ékévé vált a régiónak.
Tüdős S. Kinga művészettörténész Kálnoky Tibort méltatva a szokványosnak nem mondható életpálya jelentősebb állomásait vette számba. Az elüldözött család sarja már gyermekként világpolgárnak mondhatta magát, hiszen lakott és tanult Németországban, Franciaországban és az Amerikai Egyesült Államokban, ősei nyelvét felnőttként Budapesten sajátította el, majd egy vállalat képviselőjeként Bukarestben dolgozott, ám mindezek ellenére, amikor a legtöbben éppen kivándorolni indultak, ő hazatért. Miklósváron régi családtagként, Sepsikőröspatakon némi fenntartással fogadták, de személyiségének és közvetlenségének köszönhetően meglehetősen könnyedén vált a hely emberévé és kezdett munkába.
Éveken keresztül tartó kitartásának köszönhetően jöttek létre a külföldi vendégeket különlegességükkel vonzó vendégházak, nyert támogatást a Norvég Alaptól, általa pedig megújult a miklósvári kastély, s nem utolsósorban hátrányos környezetben élő családokból származó gyermekek számára indított programja.
„Végezetül mit kívánhatunk a kemény munkában és nem a szerencsében bízó embernek, gróf Kálnoky Tibornak, a Máltai Lovagrend diplomatájának, immár az Erdővidék Kultúrájáért díj tulajdonosának? Kívánjuk, hogy németes komolyságával, székelyes konokságával folytassa azt, amihez nagyon ért: életet lehelni a romba dőlt épületekbe, járatlan utakat járhatóvá tenni, lámpást gyújtani a csaknem feledésbe merült falvakban, hadd jöjjenek a nyugalmat, az érintetlen természetet kereső, idegen földi emberek. Csodálják meg a falusi csűrből átlényegült szalont, a szaunával dicsekedő régi parasztházat, a zalánpataki erdők-mezők ritka virágait, a málnási tetőn álló vadlest, az epres csokoládéval édesgetett mackókat, s nem utolsósorban azokat az emberi értékeket, amelyekkel csaknem minden portán találkozhatnak, ha erre járnak” – mondotta a díjazottat laudáló Tüdős S. Kinga.
Kálnoky Tibor feleségének, Annának a szerepét emelte ki, mondván: támogatása nélkül semmire sem ment volna, majd azoknak mondott köszönetet, akik bő húsz évvel ezelőtt befogadták, támogatták és elképzelései megvalósításához hozzájárultak, hosszasan sorolva név szerint is megnevezte őket, majd azt kérte, tekintsék úgy, a közművelődési egyesület elismerését közösen érdemelték ki. A jelen levő érintetteket maga mellé szólította, hogy közös kép készítésével tegyék emlékezetessé az eseményt. Hecser László / Háromszék; Erdély.ma

Egy tragikus életút állomásai
Méltatlanul elfeledve
Egy méltatlanul elfeledett tudós, Roska Márton (1880–1961) hat, eddig kiadatlan régészeti tanulmányát magába foglaló kötet bemutatására került sor szerda este a Székely Nemzeti Múzeumban. A Székelyföld egyes bronzkori leleteinek elemzése című könyv a baróti Tortoma Könyvkiadó jóvoltából került a szakemberek és olvasók asztalára.
Demeter László történész, az említett kiadó igazgatója egy általuk útjára bocsátott friss, Kelet Kapuja címet viselő történelmi folyóiratra is felhívta figyelmet a jelenlévőket köszöntő beszédében. Dr. Székely Zsolt régész, a Tortoma által elindított Értéktár sorozat első kiadványát is képező könyv szerkesztőjének véleménye szerint az ebben közreadott tanulmányok tudomány- és kultúrtörténeti szempontból egyaránt nagy fontossággal bírnak. Az általa kiemelkedő erdélyi régész személyiségként emlegetett Roska Márton tragikus életútját szintén Székely Zsolt ismertette a hallgatósággal.
A gimnáziumot a szamosújvári Örmény Fiúárvaház diákjaként végezte el, történelem-földrajz szakos tanári oklevelet pedig a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett, Kolozsváron. Pokoljárása kezdetét az I. világháború jelentette, melyet a galíciai fronton szenvedett végig. Miután hazatért, korábbi munkahelye, a kolozsvári Magyar Állami Egyetem Érmészeti és Régészeti Intézete román fennhatóság alá került (1919. május), ezért munkahelye is bizonytalanná vált. Ősszel a megszálló román hadsereg magyarországi garázdálkodásainak világ elé tárása miatt letartóztatták, és kis híja volt, hogy koholt vádak alapján halálra ítéljék. Szabadulása után (1920. május) visszatérhetett ugyan a katedrára, azonban egyetemi adjunktusból tanársegéddé fokozták le.
Még szűk tíz esztendőt dolgozhatott a mélységesen magyarellenes Constantin Daicoviciu régész piszkálódásai közepette, 1929-ben ugyanis teljesen felszámolták az intézmény magyar jellegét, Roska pedig állandó támadások célpontjává vált. A történeti Erdély című kiadványban közölt, Erdélyre vonatkozó tudományos munkája miatt 1936-ban egy tanártársa, valamint Daicoviciu is feljelentette, ennek következtében utcára került. Ugyanakkor bűnvádi eljárást indítottak ellene, elítélték. Börtönéből a közvélemény által kikényszerített királyi kegyelemmel szabadult.
A debreceni egyetemen dolgozott tovább, majd Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése után (1940) ismét elfoglalta a kolozsvári egyetem régészeti katedráját. Az újabb román bevonulás elől az intézményt Szegedre menekítették, ezért munkáját ő is a Tisza-parti városban folytatta tovább. A kommunista hatalomátvételt követően ezúttal Magyarországon vált koncepciós per áldozatává, melyben végül 8 hónap börtönbüntetésre és 5 év hivatalvesztésre ítélték. Így szabadulása után állás, valamint nyugdíj nélkül maradt, helyzetén a Sztálin halálát (1953) követő rehabilitálási folyamat sem változtatott, kevéske nyugdíját csak 1955 nyarán kezdték el folyósítani. A múlt századi magyar régészet egyik meghatározó személyisége 1961-ben, nélkülözések közepette, nyomorban távozott a hozzá mostoha világból. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)