Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Demény Zoltán
4 tétel
2012. május 2.
Dankanits Ádám nagyenyedi évei (1955–1961)
Üdvös dolognak tartom, hogy a Kolozsvár Társaság nemrég Dankanits Ádám művelődés-, irodalom- és könyvtörténész emlékének fölelevenítésére szentelte egyik ülését, mely alkalommal a fölszólalók részleteiben vázolták a szakember életútjának legfontosabb szakaszait, szakmai, tudományos munkásságának sokoldalú vetületét, tanulmányíróként, egyetemi tanárként, és szerkesztőként egyaránt. Az alábbiakban életútjának enyedi állomását próbáljuk föleleveníteni s ezáltal minél teljesebbé tenni a tudós, a szakember, az igazgató, a könyvtáros alakját, személyiségét.
Feltárt adataim szerint 1955-ben érkezett Enyedre, ahol a Bethlen Kastélyban az alig pár évvel annak előtte, 1951-ben berendezett Történelmi Múzeumban kapott igazgatói állást. Itt jegyzem meg, hogy a beindult múzeumban a Bethlen Kollégiumból kiemelt és áttelepített történelmi állomány képezte az alapkiállítás lényegbevágó részét, s ezáltal kapott illusztrálást az ókor, a középkor, a modernkor, numizmatikai szempontból pedig a gr. Mikó Imre kollégiumi főgondnok éremgyűjteménye, néprajzi vonatkozásban a Fenichel Sámuel-féle Új-Guineai gyűjtemény s nem utolsósorban régészeti szempontból a XIX. sz. végén Fogarasi Albert és Bodrogi János kollégiumi professzorok által Marosgombáson feltárt erdélyi honfoglalás kori magyar sírok állománya. Az általam áttanulmányozott múzeumi irattári anyag alapján elmondhatom, hogy az akkori idők biztosította munkakörülmények, igények, elvárások, ideológiai dogmák stb. közepette Dankanits igen sokrétű teendők, feladatok megvalósítója volt. Fiatalos lendülettel vállalta s tett eleget mind a helyi, mind a tartományi és minisztériumi követelményeknek. Nem könnyű egy cikk keretében fölidézni sokirányú, igen gyakran nem is a szakmájába vágó teendőinek sokaságát. Leltározott, adminisztratív levelezést bonyolított le, kiállításokat szervezett, anyagi, pénzügyi forrásokat igényelt, népszerűsítő és szakmai előadásokat tartott, tudományos levelezést folytatott hasonló intézményekkel és személyiségekkel, régészeti ásatásokat bonyolított le kolozsvári szaktársakkal, melyek eredményeiről tudományos dolgozatokban számolt be, a múzeum alapállományát gyarapította beszerzésekkel és adományokkal, annak tevékenységéről az Igazság és Előre napilapokban számolt be népszerűsítő cikkei keretében. Mindezek mellett ún. házon kívüli megbízatást is vállalnia kellett. E tekintetben csupán egy epizódot említenék, amikor is az akkori rajoni néptanács részéről azon feladatot kapta, hogy intézkedjen és szállítsa haza Fugadra, Ispánlakára és Megykerékre a Kolozsváron megjavított falurádiókat. És Ádám ment Kolozsvárra, és hozta a készülékeket, és gyalogolt aztán tíz kilométereket, hóna alatt a falurádióval esőben, sárban, szélben egyaránt. És ment Torockóra (20 km), csak ő tudja, mivel, hol a helybeli kollektív gazdasággal kötött szerződést a múzeumépület kibővítése s kéttucatnyi, fenyőfából készítendő állvány előállítása végett. Jelenleg a lépcsőház szerepét betöltő melléképület siralmas állapotban vár jobb sorsára. Közben a látogatók ezreit kalauzolta a kiállítótermekben, kiknek száma a fellelhető statisztika szerint ekképp alakult: 1951– 8500 látogató; 1952 – adathiány; 1953 – 4408; 1954 – 10 006; 1955– 5600; 1956 – 7000. Sok, vagy kevés azokhoz az időkhöz viszonyítva: döntse el az olvasó. Itt jegyzem meg, hogy jómagam, mint VII.-es diák léptem át először osztályommal együtt e múzeum küszöbét 1961-ben becses emlékezetű Köble József történelemtanárom vezetése alatt. Jól emlékszem manapság is a kiállított anyag rendkívüli gazdagságára, változatosságára, amelyből napjainkra alig maradt némi látnivaló, a lényeg részben raktáron, de javarészt más hazai intézményekbe – Gyulafehérvár, Nagyszeben, Bukarest stb. – vándorolt, úgymond jobb megőrzés végett. Az intézmény pedig ún. régészeti múzeumként éli mindennapjait, a befogadó Bethlen Kastély viszont minden részecskéjében sürgős és általános felújítást igényel, ami már nagyon régóta esedékes.
Egy pillanatra viszont még időzzünk el Dankanitsnál. 1956. december 15-én kelt, s a Művelődési Minisztériumhoz intézett jelentésében többek között közli, hogy „Az utóbbi két évben Enyed rajon múltjának dokumentációs feltárásán munkálkodtunk. E tevékenység párhuzamosan zajlik: 1) felszíni régészeti ásatások, 2) építészeti kutatások (különösen a népi építészet terén), 3) a kulturális műemlékek kutatása, 4) a rajon társadalmi életére vonatkozó bibliográfia összeállítása. Mindezek mellett a múzeum épületét ábrázoló képeslap megvalósítása, az 1437-es parasztlázadásra vonatkozó kiállítás megszervezése, 3 helytörténeti előadás megtartása Enyeden, Felvincen és Marosújváron és ugyanitt egy állandó jellegű helytörténeti kiállítás megnyitása szerepel napirenden”. Ugyanezen keretben, 1956 májusában Enyed rajon amatőr festőinek alkotásaiból nyitott kiállítást a múzeumban, azon év nyarán a kolozsvári Művészeti Múzeum adott helyet az enyedi karikaturisták alkotásainak, majd decemberben ismételten Enyeden mutatják be festményeiket a helybeli alkotók. 1957 márciusában a helyi művelődési házban szervez képzőművészeti kiállítást, majd azon év decemberében Vass Albert enyedi festő és rajztanár mutatja be alkotásait a múzeum kiállítótermében. S ugyanazon évben a kolozsvári Művészeti Alaphoz fordul egy kétnyelvű: román–magyar feliratos alkotás kivitelezéséért: „Vizitaţi Muzeul raional de istorie Aiud, Látogassa meg a rajoni történelmi múzeumot”.
Dankanits a múzeumban kifejtett tevékenységét 1957. december 11-ével kezdődően a közelben levő Bethlen Dokumentációs Könyvtárban folytatja. Ugyanis akkoriban a rövid ideig a könyvtárban tevékenykedő Lazăr Valeriu – mit sem értvén a magyar könyvekhez, nem ismervén a magyar nyelvet – a helyhatóság döntése szerint, személycsere révén, átvette a múzeumot, Dankanitsot pedig áthelyezték a könyvtárba.
Mielőtt tovább lépnénk azonban, tisztázzuk pár mondatban a Bethlen Könyvtár akkori helyzetét. Mint ismeretes, az államosításig a könyvtár a Bethlen Kollégium szerves részét képezte. A múzeumok, könyvtárak, művelődési intézmények államosításáról szóló, 1951-ben megjelent rendelet értelmében a Bethlen Könyvtár is állami tulajdonba kerül, „Állami Bethlen Dokumentációs Könyvtár” elnevezés alatt, és központi szinten az Oktatási és Művelődési Minisztérium keretében működő Művelődési Intézmények (Aşezăminte Culturale) hatáskörébe, majd a későbbiek során ugyanazon szaktárcánál a Könyvtárak Igazgatóságának felügyelete alá kerül. Helyi szinten az akkori rajoni néptanács a felettes hatóság, mind anyagi, mind személyzeti, adminisztrációs vonatkozásban. Dankanits két új kollégája: Böjthe Jolán, aki 1957. április 15-én kezdi könyvtárosi munkáját, és Vita Zsigmond, aki másodjára 1956. március 15-én kap alkalmazást a Bethlen Könyvtárban. Dankanits tehát 26 évesen foglalja el Turnovszky Sándor igazgató nyugdíjba vonulása után a Bethlen Könyvtár igazgatói székét.
A könyvtár irattárának áttanulmányozása során (amelyet a legnagyobb rendben és szabályszerűen hagyott maga után az 1968. augusztus 31-én nyugdíjba vonuló Vita Zsigmond), Dankanits, mondhatni zökkenőmentesen, ugyanazon stílusban és ritmusban – s minden bizonnyal még nagyobb kedvteléssel – folytatja sokrétű, most már könyvtárosi teendőit. 1958 januárjában már a gyulafehérvári Batthyaneumban érdeklődik az 1788-ban kiadott: Deutsch-Ungarisches Wörterbüchlein zum Gebrauche der Schulknaben c. munka, és egyéb, 1788 előtt Gyulafehérváron nyomtatott szótárak, valamint a püspöki nyomda felállítása iránt. S ugyancsak januárban a kolozsvári antikváriumban keresi hivatalos levele által Báthori István erdélyi fejedelem levelezését, Komjátszeginek Békés Gáspárról írott munkáját s az Erdélyi Múzeum Almanachját. A könyvtári munka megkönnyítése végett a szakminisztériumhoz folyamodik egy írógép biztosítására, mely igényét alábbiak szerint indokolja:
„Könyvtárunk közel 65 000 kötettel rendelkezik. Ezen állomány feldolgozása, katalogizálása, újrakatalogizálása nem nélkülözheti egy írógép biztosítását, melynek napi használata 6-7 órás munkaidőt venne igénybe. S ha tekintetbe vesszük, hogy a városi könyvtár sem rendelkezik írógéppel, akkor az írógépes munka napi 8-9 órát igényelne. Ennek hiányában képtelenek vagyunk feladatkörünket megfelelő módon teljesíteni. Az esetleges juttatás esetén kérjük, szíveskedjenek román–magyar–német billentyűzettel ellátott készüléket biztosítani.” A szaktárcának nem lévén módjában kérését teljesíteni, a helyhatósághoz irányította a kérvényezőt a kérdés megoldása végett. Helyi szinten hosszadalmas várakozás következik, s így 1959. augusztus 28-án újabb beadvánnyal igényli a nélkülözhetetlen munkaeszközt, mely kérésében fenti indoklását alábbiakkal egészíti ki: „Tekintettel arra, hogy könyvtárunkat, az ország egyik legértékesebb intézményét igen gyakran külföldi kutatók is igénybe veszik, tűrhetetlennek tartjuk, hogy manapság is ezt az immár elavult, kéziratos módszert alkalmazzuk a katalóguscédulák elkészítésénél. Ugyanakkor igen gyakran a kutatók által igényelt és részükre eljuttatott dokumentumokat is másolással vagyunk kénytelenek elvégezni, amit kézzel végezve, kezdetleges dolognak minősül. Amennyiben írógéphez jutnánk, azt a másik három intézmény, városi könyvtár, történelmi múzeum és természettudományi múzeum használatára is átengedjük.” Így zarándokolt a továbbiak során az aprócska, kezdetleges munkaeszköz hosszú időn át, amíg fel nem mondta a szolgálatot, egyik intézményből a másikba. Egyébiránt a továbbiak során a könyvtár még 1977-ben, ideérkezésem idején sem rendelkezett írógéppel.
Dankanits könyvtári tevékenysége során olyan jeles kutatókat fogadott, s biztosított számukra értékes forrásanyagot, mint: Kiss József, Benda Kálmán, Gyenes Vilmos az MTA részéről, Skultéti Sándor tudományos kutató és Kulcsár Péter Szegedről, Szőkefalvi Nagy Zoltán vegyészkutató Egerből, továbbá Fazoli Sándor történész, Jakó Zsigmond történész, Benkő András zenetörténész, Hajos József szerkesztő, dr. Izsák Sámuel tudományos kutató, Szabó T. Attila egyetemi tanár, Engel Károly tudományos kutató, Jancsó Elemér egyetemi tanár, és Kántor Lajos Kolozsvárról; Ion Berciu muzeográfus Gyulafehérvárról, Iosif Antohi egyetemi tanár Bukarestből, Ján Misianik kutató Pozsonyból, valamint Jarosievitz Zoltán, Demény Zoltán, Király László, Deák Ferenc, Maxim Éva, Molnár Árpád, Bíró Gábor kollégiumi tanárok Nagyenyedről. Ugyanakkor bibliográfiai adatokkal szolgált a marosvásárhelyi Bolyai Könyvtárnak, az enyedi Történelmi Múzeumnak, Lakatos István és Benkő András zenetörténészeknek, Kós Károly néprajzkutatónak, Jordáky Lajos tudományos kutatónak stb.
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATJUK. Szabadság (Kolozsvár)
Üdvös dolognak tartom, hogy a Kolozsvár Társaság nemrég Dankanits Ádám művelődés-, irodalom- és könyvtörténész emlékének fölelevenítésére szentelte egyik ülését, mely alkalommal a fölszólalók részleteiben vázolták a szakember életútjának legfontosabb szakaszait, szakmai, tudományos munkásságának sokoldalú vetületét, tanulmányíróként, egyetemi tanárként, és szerkesztőként egyaránt. Az alábbiakban életútjának enyedi állomását próbáljuk föleleveníteni s ezáltal minél teljesebbé tenni a tudós, a szakember, az igazgató, a könyvtáros alakját, személyiségét.
Feltárt adataim szerint 1955-ben érkezett Enyedre, ahol a Bethlen Kastélyban az alig pár évvel annak előtte, 1951-ben berendezett Történelmi Múzeumban kapott igazgatói állást. Itt jegyzem meg, hogy a beindult múzeumban a Bethlen Kollégiumból kiemelt és áttelepített történelmi állomány képezte az alapkiállítás lényegbevágó részét, s ezáltal kapott illusztrálást az ókor, a középkor, a modernkor, numizmatikai szempontból pedig a gr. Mikó Imre kollégiumi főgondnok éremgyűjteménye, néprajzi vonatkozásban a Fenichel Sámuel-féle Új-Guineai gyűjtemény s nem utolsósorban régészeti szempontból a XIX. sz. végén Fogarasi Albert és Bodrogi János kollégiumi professzorok által Marosgombáson feltárt erdélyi honfoglalás kori magyar sírok állománya. Az általam áttanulmányozott múzeumi irattári anyag alapján elmondhatom, hogy az akkori idők biztosította munkakörülmények, igények, elvárások, ideológiai dogmák stb. közepette Dankanits igen sokrétű teendők, feladatok megvalósítója volt. Fiatalos lendülettel vállalta s tett eleget mind a helyi, mind a tartományi és minisztériumi követelményeknek. Nem könnyű egy cikk keretében fölidézni sokirányú, igen gyakran nem is a szakmájába vágó teendőinek sokaságát. Leltározott, adminisztratív levelezést bonyolított le, kiállításokat szervezett, anyagi, pénzügyi forrásokat igényelt, népszerűsítő és szakmai előadásokat tartott, tudományos levelezést folytatott hasonló intézményekkel és személyiségekkel, régészeti ásatásokat bonyolított le kolozsvári szaktársakkal, melyek eredményeiről tudományos dolgozatokban számolt be, a múzeum alapállományát gyarapította beszerzésekkel és adományokkal, annak tevékenységéről az Igazság és Előre napilapokban számolt be népszerűsítő cikkei keretében. Mindezek mellett ún. házon kívüli megbízatást is vállalnia kellett. E tekintetben csupán egy epizódot említenék, amikor is az akkori rajoni néptanács részéről azon feladatot kapta, hogy intézkedjen és szállítsa haza Fugadra, Ispánlakára és Megykerékre a Kolozsváron megjavított falurádiókat. És Ádám ment Kolozsvárra, és hozta a készülékeket, és gyalogolt aztán tíz kilométereket, hóna alatt a falurádióval esőben, sárban, szélben egyaránt. És ment Torockóra (20 km), csak ő tudja, mivel, hol a helybeli kollektív gazdasággal kötött szerződést a múzeumépület kibővítése s kéttucatnyi, fenyőfából készítendő állvány előállítása végett. Jelenleg a lépcsőház szerepét betöltő melléképület siralmas állapotban vár jobb sorsára. Közben a látogatók ezreit kalauzolta a kiállítótermekben, kiknek száma a fellelhető statisztika szerint ekképp alakult: 1951– 8500 látogató; 1952 – adathiány; 1953 – 4408; 1954 – 10 006; 1955– 5600; 1956 – 7000. Sok, vagy kevés azokhoz az időkhöz viszonyítva: döntse el az olvasó. Itt jegyzem meg, hogy jómagam, mint VII.-es diák léptem át először osztályommal együtt e múzeum küszöbét 1961-ben becses emlékezetű Köble József történelemtanárom vezetése alatt. Jól emlékszem manapság is a kiállított anyag rendkívüli gazdagságára, változatosságára, amelyből napjainkra alig maradt némi látnivaló, a lényeg részben raktáron, de javarészt más hazai intézményekbe – Gyulafehérvár, Nagyszeben, Bukarest stb. – vándorolt, úgymond jobb megőrzés végett. Az intézmény pedig ún. régészeti múzeumként éli mindennapjait, a befogadó Bethlen Kastély viszont minden részecskéjében sürgős és általános felújítást igényel, ami már nagyon régóta esedékes.
Egy pillanatra viszont még időzzünk el Dankanitsnál. 1956. december 15-én kelt, s a Művelődési Minisztériumhoz intézett jelentésében többek között közli, hogy „Az utóbbi két évben Enyed rajon múltjának dokumentációs feltárásán munkálkodtunk. E tevékenység párhuzamosan zajlik: 1) felszíni régészeti ásatások, 2) építészeti kutatások (különösen a népi építészet terén), 3) a kulturális műemlékek kutatása, 4) a rajon társadalmi életére vonatkozó bibliográfia összeállítása. Mindezek mellett a múzeum épületét ábrázoló képeslap megvalósítása, az 1437-es parasztlázadásra vonatkozó kiállítás megszervezése, 3 helytörténeti előadás megtartása Enyeden, Felvincen és Marosújváron és ugyanitt egy állandó jellegű helytörténeti kiállítás megnyitása szerepel napirenden”. Ugyanezen keretben, 1956 májusában Enyed rajon amatőr festőinek alkotásaiból nyitott kiállítást a múzeumban, azon év nyarán a kolozsvári Művészeti Múzeum adott helyet az enyedi karikaturisták alkotásainak, majd decemberben ismételten Enyeden mutatják be festményeiket a helybeli alkotók. 1957 márciusában a helyi művelődési házban szervez képzőművészeti kiállítást, majd azon év decemberében Vass Albert enyedi festő és rajztanár mutatja be alkotásait a múzeum kiállítótermében. S ugyanazon évben a kolozsvári Művészeti Alaphoz fordul egy kétnyelvű: román–magyar feliratos alkotás kivitelezéséért: „Vizitaţi Muzeul raional de istorie Aiud, Látogassa meg a rajoni történelmi múzeumot”.
Dankanits a múzeumban kifejtett tevékenységét 1957. december 11-ével kezdődően a közelben levő Bethlen Dokumentációs Könyvtárban folytatja. Ugyanis akkoriban a rövid ideig a könyvtárban tevékenykedő Lazăr Valeriu – mit sem értvén a magyar könyvekhez, nem ismervén a magyar nyelvet – a helyhatóság döntése szerint, személycsere révén, átvette a múzeumot, Dankanitsot pedig áthelyezték a könyvtárba.
Mielőtt tovább lépnénk azonban, tisztázzuk pár mondatban a Bethlen Könyvtár akkori helyzetét. Mint ismeretes, az államosításig a könyvtár a Bethlen Kollégium szerves részét képezte. A múzeumok, könyvtárak, művelődési intézmények államosításáról szóló, 1951-ben megjelent rendelet értelmében a Bethlen Könyvtár is állami tulajdonba kerül, „Állami Bethlen Dokumentációs Könyvtár” elnevezés alatt, és központi szinten az Oktatási és Művelődési Minisztérium keretében működő Művelődési Intézmények (Aşezăminte Culturale) hatáskörébe, majd a későbbiek során ugyanazon szaktárcánál a Könyvtárak Igazgatóságának felügyelete alá kerül. Helyi szinten az akkori rajoni néptanács a felettes hatóság, mind anyagi, mind személyzeti, adminisztrációs vonatkozásban. Dankanits két új kollégája: Böjthe Jolán, aki 1957. április 15-én kezdi könyvtárosi munkáját, és Vita Zsigmond, aki másodjára 1956. március 15-én kap alkalmazást a Bethlen Könyvtárban. Dankanits tehát 26 évesen foglalja el Turnovszky Sándor igazgató nyugdíjba vonulása után a Bethlen Könyvtár igazgatói székét.
A könyvtár irattárának áttanulmányozása során (amelyet a legnagyobb rendben és szabályszerűen hagyott maga után az 1968. augusztus 31-én nyugdíjba vonuló Vita Zsigmond), Dankanits, mondhatni zökkenőmentesen, ugyanazon stílusban és ritmusban – s minden bizonnyal még nagyobb kedvteléssel – folytatja sokrétű, most már könyvtárosi teendőit. 1958 januárjában már a gyulafehérvári Batthyaneumban érdeklődik az 1788-ban kiadott: Deutsch-Ungarisches Wörterbüchlein zum Gebrauche der Schulknaben c. munka, és egyéb, 1788 előtt Gyulafehérváron nyomtatott szótárak, valamint a püspöki nyomda felállítása iránt. S ugyancsak januárban a kolozsvári antikváriumban keresi hivatalos levele által Báthori István erdélyi fejedelem levelezését, Komjátszeginek Békés Gáspárról írott munkáját s az Erdélyi Múzeum Almanachját. A könyvtári munka megkönnyítése végett a szakminisztériumhoz folyamodik egy írógép biztosítására, mely igényét alábbiak szerint indokolja:
„Könyvtárunk közel 65 000 kötettel rendelkezik. Ezen állomány feldolgozása, katalogizálása, újrakatalogizálása nem nélkülözheti egy írógép biztosítását, melynek napi használata 6-7 órás munkaidőt venne igénybe. S ha tekintetbe vesszük, hogy a városi könyvtár sem rendelkezik írógéppel, akkor az írógépes munka napi 8-9 órát igényelne. Ennek hiányában képtelenek vagyunk feladatkörünket megfelelő módon teljesíteni. Az esetleges juttatás esetén kérjük, szíveskedjenek román–magyar–német billentyűzettel ellátott készüléket biztosítani.” A szaktárcának nem lévén módjában kérését teljesíteni, a helyhatósághoz irányította a kérvényezőt a kérdés megoldása végett. Helyi szinten hosszadalmas várakozás következik, s így 1959. augusztus 28-án újabb beadvánnyal igényli a nélkülözhetetlen munkaeszközt, mely kérésében fenti indoklását alábbiakkal egészíti ki: „Tekintettel arra, hogy könyvtárunkat, az ország egyik legértékesebb intézményét igen gyakran külföldi kutatók is igénybe veszik, tűrhetetlennek tartjuk, hogy manapság is ezt az immár elavult, kéziratos módszert alkalmazzuk a katalóguscédulák elkészítésénél. Ugyanakkor igen gyakran a kutatók által igényelt és részükre eljuttatott dokumentumokat is másolással vagyunk kénytelenek elvégezni, amit kézzel végezve, kezdetleges dolognak minősül. Amennyiben írógéphez jutnánk, azt a másik három intézmény, városi könyvtár, történelmi múzeum és természettudományi múzeum használatára is átengedjük.” Így zarándokolt a továbbiak során az aprócska, kezdetleges munkaeszköz hosszú időn át, amíg fel nem mondta a szolgálatot, egyik intézményből a másikba. Egyébiránt a továbbiak során a könyvtár még 1977-ben, ideérkezésem idején sem rendelkezett írógéppel.
Dankanits könyvtári tevékenysége során olyan jeles kutatókat fogadott, s biztosított számukra értékes forrásanyagot, mint: Kiss József, Benda Kálmán, Gyenes Vilmos az MTA részéről, Skultéti Sándor tudományos kutató és Kulcsár Péter Szegedről, Szőkefalvi Nagy Zoltán vegyészkutató Egerből, továbbá Fazoli Sándor történész, Jakó Zsigmond történész, Benkő András zenetörténész, Hajos József szerkesztő, dr. Izsák Sámuel tudományos kutató, Szabó T. Attila egyetemi tanár, Engel Károly tudományos kutató, Jancsó Elemér egyetemi tanár, és Kántor Lajos Kolozsvárról; Ion Berciu muzeográfus Gyulafehérvárról, Iosif Antohi egyetemi tanár Bukarestből, Ján Misianik kutató Pozsonyból, valamint Jarosievitz Zoltán, Demény Zoltán, Király László, Deák Ferenc, Maxim Éva, Molnár Árpád, Bíró Gábor kollégiumi tanárok Nagyenyedről. Ugyanakkor bibliográfiai adatokkal szolgált a marosvásárhelyi Bolyai Könyvtárnak, az enyedi Történelmi Múzeumnak, Lakatos István és Benkő András zenetörténészeknek, Kós Károly néprajzkutatónak, Jordáky Lajos tudományos kutatónak stb.
GYŐRFI DÉNES
FOLYTATJUK. Szabadság (Kolozsvár)
2016. június 17.
Tőkés Istvánra emlékeztek
Hosszú időn keresztül nemcsak úgy tartottuk számon dr. Tőkés István teológiai professzort, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesét, a Református Szemle szerkesztőjét, mint iskolánk neves egykori diákját, hanem úgy is, mint a Székely Mikó Kollégium legidősebb élő véndiákját – emlékezett Csikós Júlia mikós könyvtáros az idén januárban százesztendős korában elhunyt Tőkés Istvánra az iskolában tegnap tartott emlékünnepségen.
A Székely Mikó Kollégium kazettás mennyezetű, régi dísztermében Csikós Júlia szólt az adományozó Tőkés Istvánról, aki 2008-ban egykori osztálytársai, évfolyamtársai közül egyedüliként jelentette az iskolának, hogy hetvenöt esztendővel ezelőtt végzett a Mikóban, és egykori tanárai emlékére saját könyveit ajándékozta alma materének. Hálás tanítványi tisztelettel és szeretettel – írta be a kötetekbe, amelyekkel olyan neves oktatóira emlékezett, mint Andrási Tivadar, Bágya András, Benedek Károly, Csutak Vilmos, Debreczy Sándor, Demeter Béla, Demény Zoltán, Döme Bálint, Felszeghi István, Gödri Ferenc, Konsza Samu, Szász Béla, Tunyogi Csapó Endre, Boga Lajos, valamint a korábban elhunyt Péter Mózes és László József. A névsor önmaga mikós történelem, miként Tőkés István élete is, akiről Kondor Ágota iskolaigazgató azt mondta, abban a korban volt diák, amikor az egyház, az egyházi iskolák, a Székely Mikó Kollégium is a megmaradásért küzdöttek, és azt a meggyőződést vitte magával a Mikóból, hogy a tudást és a talentumokat azért kapta a Fennvalótól, hogy azt kamatoztassa, használja. Tőkés István lelkészként olyan korban keltett reményt, vigaszt, bátorítást az emberek lelkében, amikor kevesen merték ezt megtenni – mondotta. Tőkés István Málnáson született 1916. augusztus 8-án, az iskolát szülőfalujában és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, de Brassóban kellett érettségiznie román bizottság előtt, mert abban az időben a Mikónak nem adták meg a hatóságok a nyilvánossági jogot. Kondor Ágota ismertette a teológiai professzor, püspökhelyettes, az 1989-ben szolgálatától megfosztott Tőkés István életét, majd az iskola díszes lépcsőfeljárójában berendezett fényképes panteonban, amely az iskola neves tanárainak, növendékeinek állít emléket, a megbecsülés jeléül elhelyezték Tőkés István fényképét.
A megemlékezésen verset mondott Kozsokár Hanna, énekelt Márkosi Lili és Steckbauer-Hanzi Réka, Tőkés István emlékezetét és az emlékezőket megáldotta Mátyás István angyalosi református lelkipásztor, egyházmegyei főjegyző.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hosszú időn keresztül nemcsak úgy tartottuk számon dr. Tőkés István teológiai professzort, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesét, a Református Szemle szerkesztőjét, mint iskolánk neves egykori diákját, hanem úgy is, mint a Székely Mikó Kollégium legidősebb élő véndiákját – emlékezett Csikós Júlia mikós könyvtáros az idén januárban százesztendős korában elhunyt Tőkés Istvánra az iskolában tegnap tartott emlékünnepségen.
A Székely Mikó Kollégium kazettás mennyezetű, régi dísztermében Csikós Júlia szólt az adományozó Tőkés Istvánról, aki 2008-ban egykori osztálytársai, évfolyamtársai közül egyedüliként jelentette az iskolának, hogy hetvenöt esztendővel ezelőtt végzett a Mikóban, és egykori tanárai emlékére saját könyveit ajándékozta alma materének. Hálás tanítványi tisztelettel és szeretettel – írta be a kötetekbe, amelyekkel olyan neves oktatóira emlékezett, mint Andrási Tivadar, Bágya András, Benedek Károly, Csutak Vilmos, Debreczy Sándor, Demeter Béla, Demény Zoltán, Döme Bálint, Felszeghi István, Gödri Ferenc, Konsza Samu, Szász Béla, Tunyogi Csapó Endre, Boga Lajos, valamint a korábban elhunyt Péter Mózes és László József. A névsor önmaga mikós történelem, miként Tőkés István élete is, akiről Kondor Ágota iskolaigazgató azt mondta, abban a korban volt diák, amikor az egyház, az egyházi iskolák, a Székely Mikó Kollégium is a megmaradásért küzdöttek, és azt a meggyőződést vitte magával a Mikóból, hogy a tudást és a talentumokat azért kapta a Fennvalótól, hogy azt kamatoztassa, használja. Tőkés István lelkészként olyan korban keltett reményt, vigaszt, bátorítást az emberek lelkében, amikor kevesen merték ezt megtenni – mondotta. Tőkés István Málnáson született 1916. augusztus 8-án, az iskolát szülőfalujában és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, de Brassóban kellett érettségiznie román bizottság előtt, mert abban az időben a Mikónak nem adták meg a hatóságok a nyilvánossági jogot. Kondor Ágota ismertette a teológiai professzor, püspökhelyettes, az 1989-ben szolgálatától megfosztott Tőkés István életét, majd az iskola díszes lépcsőfeljárójában berendezett fényképes panteonban, amely az iskola neves tanárainak, növendékeinek állít emléket, a megbecsülés jeléül elhelyezték Tőkés István fényképét.
A megemlékezésen verset mondott Kozsokár Hanna, énekelt Márkosi Lili és Steckbauer-Hanzi Réka, Tőkés István emlékezetét és az emlékezőket megáldotta Mátyás István angyalosi református lelkipásztor, egyházmegyei főjegyző.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. június 23.
Vita Zsigmond egykori tanítványa emlékezetében
Sebestyén József egykori enyedi diák nevével még volt alkalmuk találkozni a Szabadság olvasóinak, akinek Aradi nyugdíjas tanítóként 2003–2004-ben (sajnos azóta már elhunyt) hozzám intézett, mintegy 270 gépelt oldalt kitevő leveleiből, diákkori legátusként átélt drámai eseményeit, továbbá Márton Áronnak iránta tanúsított segítőkész cselekedeteit ragadtam ki és közöltem napilapunk hasábjain.
Ezúttal egykori tanára és osztályfőnöke, Vita Zsigmond (1906–1998) emléke elevenedik föl az idézett levelekből, amelyeket az irodalom- és művelődéstörténész, bibliográfus születésének 111. évfordulóján bocsátunk az olvasók elé.
Sebestyén József 2003. február 4-én keltezett levelében így emlékezik:
„1940 május hó egyik napján történt, ha jól emlékszem csütörtöki nap volt. Aznap az első óránk Vita Zsigmond tanár úrral, magyar óránk volt. Osztálytársaim, óra előtt, felmentek a tornakertbe, a fákról leveregették az éjjeli hidegben megmerevedett cserebogarakat, zsebükbe, üres gyufásskatulyákba tették, csengetés után berohantak az osztályba. Vita tanár urat felállva köszöntöttük:
Jó reggelt tanár úr! – Ő is visszaköszönt.
Benkő Andris [Benkő András, a későbbi zenetörténész] már jól játszott a harmóniumon. Elénekeltük a kijelölt Zsoltárt, én mint »hetes«, felolvastam a Bibliából az előírt textust, meg a kijelölt imádságot (ez kb. 5-6 percet jelentett), majd leültünk. Vita tanár úr az osztálynaplóba beírta az óra anyagát. A katedráról elénk lépett s megkezdte a feleltetést. Abban az évben (IV. oszt. tanítóképzősök voltunk), hosszú ideig Arany János, Toldiját tanulmányoztuk stilisztikai szempontból, versrészleteket kellett kívülről megtanulnunk, vitákat szervezett, véleményünket kérte, házifeladatként le kellett írnunk költői kifejezéseit, fordulatait stb. stb., tehát volt mit dolgoznunk 16 éves fejjel...
Közben a fránya cserebogarak a zsebekben feléledtek, a padlóra estek, rövid séta után szárnyra keltek s nagy búgással nekirepültek az ablakoknak. Tanár úr is felfigyelt, nézegetett jobbra-balra, fel a levegőbe...
Ki a hetes?
Tanár úr, én vagyok! – álltam fel.
Nyisd ki az ablakokat! – Szigorúan nézett rám.
Tanár úr kérem. Az éjjel nyitva voltak az ablakok, s egy »csomó« cserebogár jött be! Már reggeltől sokat »kihánytam« belőlük! (a családban nálunk, úgy mondtuk: hányd ki a szemetet! Hányd ki a földet a gödörből! a »dobd ki« helyett!) Közben osztálytársaim nagy igyekezettel, nevetgélve szaladgáltak le-fel az osztályban, elfogni a repkedő cserebogarakat s kidobni az ablakon. Tanár úr is mosolygott, ide-oda mutogatva: itt repül egy, ott is, ott is! Közben mosolyogva megszólalt:
Mi az te, Kis-Sebestyén! Ma hreggel csehre-bogarakat hreggeliztél? (A tanár úr az »r« hangot »hr«-ként ejtette ki. Én azért voltam Kis-Sebestyén, mert Béla bátyám, VIII-os képzős, volt a Nagy-Sebestyén).
Az osztály hatalmas hahotázással fogadta Vita tanár úr humoros megjegyzését; ő is jót nevetett, vidáman szemlélte az »ingyen cirkuszt«... A cserebogarakat összeszedtük, kidobáltuk, de a magyar óra is eltelt. Az osztálynapló jobb oldalára, a megjegyzések rovatba beírta a nevemet. Kicsengettek, hóna alá vette a katalógust, kezébe a Toldit s még mindig derűs arccal a tanáriba ment... A szünetben mi is vidáman meséltük a többi gyermeknek a történteket. Eltelt a második óra, a számtan, Demény Zoltán tanár úrral. A harmadik óra francia – Vita Zsigmond tanár úrral... Feleltetés, jegyadás, új lecke, minden úgy, mint rendesen, semmi jele a reggel történteknek... Az óra végén, a kicsengetés után, Vita tanár úr az ajtóból vissza szólt:
Ma délután milyen óráitok vannak?
Vallás, ének, öt órától harmónium gyakorlás a beosztás szerint, egy-egy fél óra este fél 7-ig.
S holnap?
3-tól 4-ig kézimunka, 4-től szabad óra, majd öttől harmónium gyakorlás – jelentettem én, mint hetes...
Na jó! Úgyis csak fotballozni fogtok! Holnap délután 4 órától itt találkozunk. Megtartjuk a mai magyar órát! – S ezzel elment a tanáriba.
Másnap du. 4 órakor bizony szorongva vártuk a tanár urat. Katalógussal a hóna alatt, Toldival a kezében; feleltetés... szavalás... dicséret... dorgálás, kinek mi járt, új lecke... házi feladat...kicsengetés...
Jó napot, tanár úr!
Jó napot, fiúk!...
Nagy üdvrivalgással elő a labdát, fel a tornakertbe, rúgtuk a labdát majdnem 6 óráig. A harmónium gyakorlásra beosztottak félórát gyakoroltak, majd vissza a tornakertbe.
Szombaton az utolsó óra osztályvezetői Becsey Pál osztályvezetővel. Bejön az órára, végigsétál előttünk, ellenőrzi a tisztaságot, öltözetünket, majd leül a katedrán, előveszi a katalógust, végiglapozza, ellenőrzi a jegyeket: dicséret, megróvás, dorgálás, kinek mi járt a kapott jegyek szerint. Én mint hetes, nagyon féltem: mi lesz, ha meglátja nevemet a naplóban? ... Azt is végiglapozza, ellenőrzi a tanárok által megtartott órákat, a csütörtök napi bejegyzéseknél meglátja a nevemet:
Mi a csudát csináltál, te haszontalan?
Tanár úr kérem! – Dadogtam, a szívemet a torkomban éreztem... a földön egy-egy... pár...
Becsey Pál tanár úr szigorúan rám szólt:
Tu-dom! Tu-dom fiam! – Mondta szótagolva, hangsúlyozva s a kezével intve...
Csak egy pár papír darabka itt, egy kis szemét ott... A jövő héten is hetes leszel! Tanuld meg a kötelességedet!
... Majd elsírtam magam örömömben... Istenem, hogy megcsókoltam volna a jóságos, csupa szív, de szigorú tanár úr kezét!...
A Bethlen-kollégiumban ugyanis szigorú, következetes rend, fegyelem volt. Minden hónap végén összeült a tanári kar. Az osztélyvezetők beszámoltak a havi munkáról, tevékenységekről, jelentették a tanulók kihágásait, fegyelmi vétségeit, amelyek mind-mind magaviseleti jegy levonásával jártak. A hirdető táblán megjelent a névsor a magaviseleti jegyekkel. Aki az év végéig nem javította ki a levont magaviseleti jegyet, ha tandíjkedvezménye volt, azt elvesztette. Nekem mint kintlakónak is volt e kedvezményem, tanulásomért pedig 1940. június 14-i évzáró ünnepélyen R. Berde Mária: Télutó c. kötetét kaptam jutalomként”.
Ugyanazon levelében, egyéb események mellett, ismételten egykori tanárára emlékezik:
„1942. május 2-a, Zsigmond-nap. Vita Zsiga (így neveztük magunk között) kedves magyar–francia szakos s most már mint osztályvezető tanárunkat is köszöntöttük fel. Mi, VI-osok különben máskor is felköszöntöttük. Első óránk magyar óra volt. Az osztály már kora reggel a tornakert s a temető orgonabokrairól fehér és kék virágszálakat, zöld ágakat (tuja, fenyő), előtte való nap a piacról tulipánokat szerzett s feldíszítettük az osztályt. Még a tanári asztalt is feldíszítettük. A tulipánok szépen kinyíltak. Én is hoztam öt szál különböző színűt, Feri bátyám saját virágkertészetéből vágta le (fehér, sárga, piros, kék, lila színűt, melyek akkor kezdtek divatba jönni a fodros – úgynevezett papagály, holland tulipánok). Társaim közül az egyik megjegyezte:
Te Jóska, milyen tulipánokat hoztál, még ki sincsenek nyílva, a bimbók még félig zöldek? Alul helyezték el, rájuk a többi kinyíltakat… Tanár úr bejött, elolvastuk a Bibliából előírt textust, majd a rövid ima után, következett Horváth Berci, ő lévén a legbátrabb, köszöntője.
Tanár úr megköszönte, levezette a magyar órát. Kicsengetés után kiválasztott egy szép, fehér dupla, lila orgonaágat, egy fenyő, egy tuja ágat. A tulipánok között válogatva, kezébe vette az én öt tulipánomat, ezt mondva:
Fiaim, köszönöm a megemlékezést! A többi virágot, ágacskákat vigyétek a tanári sírokra!
Másnap május 3.… Nagyszünet. Szaladok a folyóson ki az udvarra. Szembe jön velem Vita tanár úr. Megfogja a galléromat, behúz az ablakmélyedésbe, szemembe néz:
Te csavargó! Hol voltál a tegnap este? – Hű, ebből nagy baj lehet, villant át az eszemen…
Tanár úr kérem, a sétatéren labdáztunk.
Azután hova mentél, hol voltál?
Be kellett vallanom az igazat.
Tanár úr!... Este felé, úgy 6-7 óra körül lementem a várba, majd elsétáltam a várfal előtti kiskert előtt… (közben állandóan noszogatott). Az emléktábla felé bedobtam egy fehér tulipán virágot…
Te szerencsétlen! Tudod-e mit csináltál? Az iskolánkat nagyon nagy bajba sodorhattad volna! Ide figyelj: felejtsd el, mit csináltál! Senkinek egy szót se szólj! Halgass, mint a sír!
Igenis, tanár úr!
A nézése megenyhült. Kopasz fejemre egy barackot nyomott. Elengedte a galléromat, gyengéden hátba vágott…
– Futás az udvarra! – szólt rám…
Na, ezt jól megúsztam. Azokban a háborús években ugyanis minden tiltva volt: este 6 óra után csak szülői kísérettel lehetett, különösen a főutcán járni; tilos volt a csoportosulás, a hangos beszéd, a magyar beszéd (Vorbiţi numai româneşte! hirdették a kifüggesztett táblák) és még sok egyéb tiltások... Mi, diákok, a kihágásokat magaviseleti jegylevonással, súlyosabb esetekben tandíjkedvezmény elvesztésével szenvedtük meg. Özvegy édesanyám kevés nyugdíjjal; Feri bátyám mint kertész, ő volt a családfenntartó, 1938-tól viszont többet volt Concentrarén, mint itthon. Nagyon nehéz anyagi helyzetünk volt. A tandíjkedvezmény elvesztése, iskoláztatásom megszüntetésével járt volna...
Elteltek az évek... Tanító lettem... A téli, tavaszi, nyári vakációk idején mindig meglátogattam Enyeden Édesanyámat, 1954. augusztus 25-én bekövetkezett haláláig.
Az egyik tavaszi vakációban, nem emlékszem melyik évben, 1950–54 között, egy csokor tulipánnal felsétáltam édesapám sírjához... A Magyar utcán felfele menve, kb. a közepe táján, egy kinyílt ablakban megláttam Csefó Sándort, volt igazgatónkat. A felenyedi utcából költöztek le. Másnap, késő délután, egy tulipáncsokorral meglátogattam, elbeszélgettünk. Kikérdezett addigi életemről, majdnem 2-2,5 órát beszélgettünk. A tulipánokat nézve a vázában, rámutatott egy fehér tulipánra:
Édes fiam! Emlékszel-e arra a napra, amikor Vita tanár urat névnapján felköszöntöttétek? (Mire célozgat igazgató urunk, fordult meg az eszemben)
I-i-gen! – Dadogtam...
Este, te egy fehér tulipánt dobtál az emléktábla felé. A többi virágot – fehér és lila orgonát – ki dobta be?
Igazgató úr, igazán nem tudom! Felsiettem (már sötét volt) az utcán a temetőig, fel az Őrhegy aljáig, a sétatérre, s onnan haza.
Nem tudtam elképzelni, miért hozta fel az esetet...
Tovább folytatta:
Másnap reggel (május 3-án, mint minden reggel) már 6-7 óra között az irodámban voltam. A nyitott ablakból a kiskert felé néztem. Észrevettem két civilruhás férfit, akik a kerítés mellett álltak, nagy beszélgetés közben az iskolaablak felé mutogattak, majd elsiettek. Kinéztem... Hát az emléktáblától nem messze, a füves, eléggé bozótos kertben észrevettem egy fehér tulipánt, egy elég nagy szép fehér, és két-három lila orgona ágacskát... Gyorsan a pedellus után:– Kimenni azonnal! A kiskertből összeszedni, eltüntetni a virágokat!
Egy kis idő múlva megjelent az előző két civil a Siguranţa főnökkel. A kerítés előtt nézelődtek ide-oda járkálva, majd a kiskertbe is bemenve keresgéltek, de semmit sem találtak... Elmentek... Képzeld el, mi következett volna, ha megtalálják a virágokat!
Kedves Dénes, bevallom, a virágesetet igazán elfelejtettem, akkor inkább a csavargásért járó büntetés foglalkoztatott egy pár napig. Nem történt semmi, feledésbe ment... De íme, szeretett, volt igazgatónk, Csefó Sándor igazi, szigorú, de azonnal megbocsátó, a diákjaival együttérző, igazi pedagógus, felelevenítette... Kb. tíz év elteltével értettem meg, az akkori tudatlanságomban elkövetett tettem, hogy milyen súlyos következményekkel járhatott volna, ha az igazgató úr nem figyel fel. A fehér tulipán (a fehér orgonavirág) elárult engem. Vita tanár úr azért szorított a sarokba (az ablakmélyedésbe), vallatott ki s rám parancsolt: – Felejtsd el!!!... A többi virág bedobása, társaim neve, számomra ma is titok maradt”.
Sebestyén József 2003. március 21-i levelében alábbi visszaemlékezését közölte a nekem írt levelében:
„1942. május havának egyik szombatján Vita Zsigmond osztályvezető tanárunk azt mondja Bartalus Sanyinak (ő is kintlakó volt, a Felenyedi utcában lakott):
Sanyi fiam! A jövő héten ellátogatsz a Felenyedi út végén, a téglagyár után letelepedett cigánycsaládhoz. Megbeszéled velük, hogy a jövő hét szombatján, délben meglátogatjuk, talán még vásárolunk tőlük valamit a néprajzi múzeum számára!
Meg is történt… Sanyi az egyik magyarórán jelenti, beszélt a cigányokkal, szombaton délben várnak minket!
Vita tanár úr előzőleg, osztályvezetői órákon többször érdekes, figyelmünket lekötő órákat tartott a székely népművészetről, kézügyességről, népmesékről, azok szépségeiről, változatosságáról…
Szombaton, 12 órakor, hárman kintlakók, a tanár úrral elindultunk. A bentlakók az iskolában maradtak, nekik az ebédre, a vityire is kellett menniök. Az úton tanár urunk székely szavakkal szórakoztatott minket. Például: hogyan nevezik a székelyek a fenyőfa lehullott, száraz tűleveleit? Az egyik szó kimondva olyan szépen zengve szólt, de sajnos 60 év óta egyszer sem hallottam, és bizony elfelejtettem.
Kiértünk a Felenyedi út végére, a Muzsina-féle útról letértünk, megérkeztünk a késeket készítő cigány családhoz. Már vártak. Ki voltak már költözve a szabadba; ott volt a lábbal hajtott fa-és kőszéntüzelésű gép, ahol a vasmegmunkálást végezték; arrébb pedig a cigányné a háromlábon felfüggesztett kis üstöcskében főzöcskélt. A falécekből, deszkadarabokból összeállított asztalon edények, használt kések, fakanalak, csodálatos rendetlenségben. Oldalt, ugyancsak egy asztal két X lábon; azon szépen, nagyság szerint elrendezve, szebbnél szebb, csillogó, változatos nagyságú és formájú kések. Vita tanár úr egyenként megnézegette őket, a mesterrel hosszasan elbeszélgetve állandóan jegyzetelt; a családtagok nevét, életkorát, honnan jöttek stb. Egy kis baj akkor történt, amikor a gyermekek nevét is fel akarta jegyezni; egy szempillantás alatt eltűntek. A család tagjai vitába keveredtek. A mester dicsérte, magyarázta késeit, tanár úr jegyzetelt... Még a lécekből, deszkadarabokból összeállított asztalt is jól megszemlélte alulról-felülről. Miután végignéztük a kések sorozatát, tanár urunk átment a cigányasszonyhoz, megnézte a háromlábon álló kis üstöcskét, az asztalról felvett három késecskét: egy kacorszerűt, egy kb. 10 cm-es kést és egy hosszabb, szélesebb pengéjűt, de a sok fenéstől, használattól már régen elkoptatott kést. Odaadta az aszonynak, mossa meg, a nyelét súrolja le, száradjon meg: ezeket meg fogja venni. A mester megfogta a tanár úr karját, visszavitte a másik asztalhoz, hangos szóval, szóáradattal dicsérte újból a késeit; válogasson és vegyen, ne azokat a már agyonköszörült késeket. Sanyi, látva, hogy a tanár úr elég kellemetlen helyzetbe került, a tanár úr háta mögé került, integetett a cigánynak, majd a tenyerét a szeme előtt mozgatva mutatta, jelezte: a tanár úr egy kissé zavarodott; diáknyelven meg van „süsülve”... Megtörtént a csoda: a mester cigányul odaszólt a feleségéhez, s egyszerre elhallgattak, csend lett... Az asszony az elmosott, megszáradt késeket a tanár úr elé tette. A tanár úr megköszönte, az asszony kezébe adott 5 lejt (akkor 5 lej volt egy pakli dohány cigarettapapírral). A cigányasszony nagy alázattal, többször hajlongva megköszönte, visszament az asztalához. Mi elköszöntünk, a tanár úr a három kést és a jegyzetfüzetét a táskájába tette, s hazaindultunk. Leérve az útra, a tanár úr körül menve beszélgettünk, nevetgéltünk, tárgyaltuk a látottakat. A tanár úr előáll:
Nem tudom mi lelte ezeket a cigányokat, olyan kínálásba voltak! Már érezni lehetett a hangjukon a bosszúságot, hogy nem akarok a szép késeikből vásárolni, s egyszerre olyan csendesek, alázatosak lettek!
Mi már nem bírtunk magunkkal! Kitört belőlünk a nevetés!
Tanár úr, ne tessék megharagudni... Bocsánatot kell kérnem... Elmondhatom a titok nyitját? – kérdezte Sanyi.
Mondjad fiam! – Látva, hogy mi, hogy nevetünk, sejtette, itt valami turpisság van!
Tanár úr! Amikor a cigánnyal nagy vitatkozásban volt, a háta mögött álltam, s azt mutattam a cigánynak, hogy a tanár úr egy kissé »lökött«! A cigányok azért hallgattak el s lettek olyan alázatosak!
A tanár úr hangosan, jóízűen felkacagott.
Nahát, te Sanyi, dicsérem az eszedet, hogy tudtál olyan gyorsan ilyesmit kitalálni? Megmentettél! A cigány nem engedett volna el addig, míg kései közül meg nem vásárolok legalább egyet!
Megborzolta Sanyi fején lévő világosbarna, sörte haját. A nagy nevetés közben én is előállok:
Tanár úr, tessék elhinni, mi is féltünk egy kicsit!
Mitől, te?
Attól tanár úr, hogy olyan nagy szakértelemmel vizsgálta a cigánymester deszka- és lécdarabokból összetákolt asztalát... Attól féltünk, azt is megvásárolja... S most cipelnénk a hátunkon az iskolába, a néprajzi múzeumba!
Erre újból nagy nevetés, viccelődés! A tanár úr jókedvében vicceket mondott az ő diákkorából (1920 körül), az akkori diákok emlékeiből. Jékely (Áprily) Lajosról, a magyar nyelv tanáráról, az emlékezetes enyedi diákkirándulásokról mesélgetett. Elmondtuk mi is, osztálytársak, egymást hogyan neveztük el, s tanárainkat is milyen névvel említettük magunk között: Tanár urat csak Zsigának; Erdélyi Gyula tanár urat Spencerről, a híres pedagogusról: Spencinek; Juhász Albert internátusi felügyelő urat: Te, te kisfiam; Kónya Árpád tanár urat: Loapinak; Fülöp doktor urat: Muszulynak; Horváth Jenő lelkész-tanár urat: Pápuának; Horváth Zoltán tanár urat, mi is mint kollégái: Tutukának, feleségét, Elekes Ida kedves tanító nénit, a mindenki által szeretett tanító nénit férje után csak Tutukánénak; Zalányi Istvánt: Zatyinak; Delly Szabó Géza zenetanárunkat: Piskotának... Ezekre emlékszem, ezen kedves, igazi, igazán szeretett tanárainkra, és még a többiekre, akik tanítottak, neveltek, ha szükséges volt, megbüntettek, de mindig éreztük szeretetüket, érettünk való küszködésüket.
Igy értünk az iskolába Vita Zsigmond osztályvezetőnkkel 2 és félórás emlékezetes séta után a néprajzi múzeumnak gyűjtött három késecskével.
Kedves Dénes Öcsém! Hatvan év távlatából: akkor én 18 éves voltam… ma a 79-ikhez közeledem! Vajon elhihető-e? Vajon nem egy mese, egy öreg enyedi véndiák meséje-e? Te döntsd el, mennyit ér ezen iromány!... Lehet, hogy ha valaki 20-50 év múlva elolvassa, megmosolyogja! Ilyen volt valamikor az élet a Bethlen Kollégiumban? Ez is elég lesz, hiszen ez is újabb emlékeket ébreszt majd fel, ha még lesz Nagyenyeden élő magyar ember!”
Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)
Sebestyén József egykori enyedi diák nevével még volt alkalmuk találkozni a Szabadság olvasóinak, akinek Aradi nyugdíjas tanítóként 2003–2004-ben (sajnos azóta már elhunyt) hozzám intézett, mintegy 270 gépelt oldalt kitevő leveleiből, diákkori legátusként átélt drámai eseményeit, továbbá Márton Áronnak iránta tanúsított segítőkész cselekedeteit ragadtam ki és közöltem napilapunk hasábjain.
Ezúttal egykori tanára és osztályfőnöke, Vita Zsigmond (1906–1998) emléke elevenedik föl az idézett levelekből, amelyeket az irodalom- és művelődéstörténész, bibliográfus születésének 111. évfordulóján bocsátunk az olvasók elé.
Sebestyén József 2003. február 4-én keltezett levelében így emlékezik:
„1940 május hó egyik napján történt, ha jól emlékszem csütörtöki nap volt. Aznap az első óránk Vita Zsigmond tanár úrral, magyar óránk volt. Osztálytársaim, óra előtt, felmentek a tornakertbe, a fákról leveregették az éjjeli hidegben megmerevedett cserebogarakat, zsebükbe, üres gyufásskatulyákba tették, csengetés után berohantak az osztályba. Vita tanár urat felállva köszöntöttük:
Jó reggelt tanár úr! – Ő is visszaköszönt.
Benkő Andris [Benkő András, a későbbi zenetörténész] már jól játszott a harmóniumon. Elénekeltük a kijelölt Zsoltárt, én mint »hetes«, felolvastam a Bibliából az előírt textust, meg a kijelölt imádságot (ez kb. 5-6 percet jelentett), majd leültünk. Vita tanár úr az osztálynaplóba beírta az óra anyagát. A katedráról elénk lépett s megkezdte a feleltetést. Abban az évben (IV. oszt. tanítóképzősök voltunk), hosszú ideig Arany János, Toldiját tanulmányoztuk stilisztikai szempontból, versrészleteket kellett kívülről megtanulnunk, vitákat szervezett, véleményünket kérte, házifeladatként le kellett írnunk költői kifejezéseit, fordulatait stb. stb., tehát volt mit dolgoznunk 16 éves fejjel...
Közben a fránya cserebogarak a zsebekben feléledtek, a padlóra estek, rövid séta után szárnyra keltek s nagy búgással nekirepültek az ablakoknak. Tanár úr is felfigyelt, nézegetett jobbra-balra, fel a levegőbe...
Ki a hetes?
Tanár úr, én vagyok! – álltam fel.
Nyisd ki az ablakokat! – Szigorúan nézett rám.
Tanár úr kérem. Az éjjel nyitva voltak az ablakok, s egy »csomó« cserebogár jött be! Már reggeltől sokat »kihánytam« belőlük! (a családban nálunk, úgy mondtuk: hányd ki a szemetet! Hányd ki a földet a gödörből! a »dobd ki« helyett!) Közben osztálytársaim nagy igyekezettel, nevetgélve szaladgáltak le-fel az osztályban, elfogni a repkedő cserebogarakat s kidobni az ablakon. Tanár úr is mosolygott, ide-oda mutogatva: itt repül egy, ott is, ott is! Közben mosolyogva megszólalt:
Mi az te, Kis-Sebestyén! Ma hreggel csehre-bogarakat hreggeliztél? (A tanár úr az »r« hangot »hr«-ként ejtette ki. Én azért voltam Kis-Sebestyén, mert Béla bátyám, VIII-os képzős, volt a Nagy-Sebestyén).
Az osztály hatalmas hahotázással fogadta Vita tanár úr humoros megjegyzését; ő is jót nevetett, vidáman szemlélte az »ingyen cirkuszt«... A cserebogarakat összeszedtük, kidobáltuk, de a magyar óra is eltelt. Az osztálynapló jobb oldalára, a megjegyzések rovatba beírta a nevemet. Kicsengettek, hóna alá vette a katalógust, kezébe a Toldit s még mindig derűs arccal a tanáriba ment... A szünetben mi is vidáman meséltük a többi gyermeknek a történteket. Eltelt a második óra, a számtan, Demény Zoltán tanár úrral. A harmadik óra francia – Vita Zsigmond tanár úrral... Feleltetés, jegyadás, új lecke, minden úgy, mint rendesen, semmi jele a reggel történteknek... Az óra végén, a kicsengetés után, Vita tanár úr az ajtóból vissza szólt:
Ma délután milyen óráitok vannak?
Vallás, ének, öt órától harmónium gyakorlás a beosztás szerint, egy-egy fél óra este fél 7-ig.
S holnap?
3-tól 4-ig kézimunka, 4-től szabad óra, majd öttől harmónium gyakorlás – jelentettem én, mint hetes...
Na jó! Úgyis csak fotballozni fogtok! Holnap délután 4 órától itt találkozunk. Megtartjuk a mai magyar órát! – S ezzel elment a tanáriba.
Másnap du. 4 órakor bizony szorongva vártuk a tanár urat. Katalógussal a hóna alatt, Toldival a kezében; feleltetés... szavalás... dicséret... dorgálás, kinek mi járt, új lecke... házi feladat...kicsengetés...
Jó napot, tanár úr!
Jó napot, fiúk!...
Nagy üdvrivalgással elő a labdát, fel a tornakertbe, rúgtuk a labdát majdnem 6 óráig. A harmónium gyakorlásra beosztottak félórát gyakoroltak, majd vissza a tornakertbe.
Szombaton az utolsó óra osztályvezetői Becsey Pál osztályvezetővel. Bejön az órára, végigsétál előttünk, ellenőrzi a tisztaságot, öltözetünket, majd leül a katedrán, előveszi a katalógust, végiglapozza, ellenőrzi a jegyeket: dicséret, megróvás, dorgálás, kinek mi járt a kapott jegyek szerint. Én mint hetes, nagyon féltem: mi lesz, ha meglátja nevemet a naplóban? ... Azt is végiglapozza, ellenőrzi a tanárok által megtartott órákat, a csütörtök napi bejegyzéseknél meglátja a nevemet:
Mi a csudát csináltál, te haszontalan?
Tanár úr kérem! – Dadogtam, a szívemet a torkomban éreztem... a földön egy-egy... pár...
Becsey Pál tanár úr szigorúan rám szólt:
Tu-dom! Tu-dom fiam! – Mondta szótagolva, hangsúlyozva s a kezével intve...
Csak egy pár papír darabka itt, egy kis szemét ott... A jövő héten is hetes leszel! Tanuld meg a kötelességedet!
... Majd elsírtam magam örömömben... Istenem, hogy megcsókoltam volna a jóságos, csupa szív, de szigorú tanár úr kezét!...
A Bethlen-kollégiumban ugyanis szigorú, következetes rend, fegyelem volt. Minden hónap végén összeült a tanári kar. Az osztélyvezetők beszámoltak a havi munkáról, tevékenységekről, jelentették a tanulók kihágásait, fegyelmi vétségeit, amelyek mind-mind magaviseleti jegy levonásával jártak. A hirdető táblán megjelent a névsor a magaviseleti jegyekkel. Aki az év végéig nem javította ki a levont magaviseleti jegyet, ha tandíjkedvezménye volt, azt elvesztette. Nekem mint kintlakónak is volt e kedvezményem, tanulásomért pedig 1940. június 14-i évzáró ünnepélyen R. Berde Mária: Télutó c. kötetét kaptam jutalomként”.
Ugyanazon levelében, egyéb események mellett, ismételten egykori tanárára emlékezik:
„1942. május 2-a, Zsigmond-nap. Vita Zsiga (így neveztük magunk között) kedves magyar–francia szakos s most már mint osztályvezető tanárunkat is köszöntöttük fel. Mi, VI-osok különben máskor is felköszöntöttük. Első óránk magyar óra volt. Az osztály már kora reggel a tornakert s a temető orgonabokrairól fehér és kék virágszálakat, zöld ágakat (tuja, fenyő), előtte való nap a piacról tulipánokat szerzett s feldíszítettük az osztályt. Még a tanári asztalt is feldíszítettük. A tulipánok szépen kinyíltak. Én is hoztam öt szál különböző színűt, Feri bátyám saját virágkertészetéből vágta le (fehér, sárga, piros, kék, lila színűt, melyek akkor kezdtek divatba jönni a fodros – úgynevezett papagály, holland tulipánok). Társaim közül az egyik megjegyezte:
Te Jóska, milyen tulipánokat hoztál, még ki sincsenek nyílva, a bimbók még félig zöldek? Alul helyezték el, rájuk a többi kinyíltakat… Tanár úr bejött, elolvastuk a Bibliából előírt textust, majd a rövid ima után, következett Horváth Berci, ő lévén a legbátrabb, köszöntője.
Tanár úr megköszönte, levezette a magyar órát. Kicsengetés után kiválasztott egy szép, fehér dupla, lila orgonaágat, egy fenyő, egy tuja ágat. A tulipánok között válogatva, kezébe vette az én öt tulipánomat, ezt mondva:
Fiaim, köszönöm a megemlékezést! A többi virágot, ágacskákat vigyétek a tanári sírokra!
Másnap május 3.… Nagyszünet. Szaladok a folyóson ki az udvarra. Szembe jön velem Vita tanár úr. Megfogja a galléromat, behúz az ablakmélyedésbe, szemembe néz:
Te csavargó! Hol voltál a tegnap este? – Hű, ebből nagy baj lehet, villant át az eszemen…
Tanár úr kérem, a sétatéren labdáztunk.
Azután hova mentél, hol voltál?
Be kellett vallanom az igazat.
Tanár úr!... Este felé, úgy 6-7 óra körül lementem a várba, majd elsétáltam a várfal előtti kiskert előtt… (közben állandóan noszogatott). Az emléktábla felé bedobtam egy fehér tulipán virágot…
Te szerencsétlen! Tudod-e mit csináltál? Az iskolánkat nagyon nagy bajba sodorhattad volna! Ide figyelj: felejtsd el, mit csináltál! Senkinek egy szót se szólj! Halgass, mint a sír!
Igenis, tanár úr!
A nézése megenyhült. Kopasz fejemre egy barackot nyomott. Elengedte a galléromat, gyengéden hátba vágott…
– Futás az udvarra! – szólt rám…
Na, ezt jól megúsztam. Azokban a háborús években ugyanis minden tiltva volt: este 6 óra után csak szülői kísérettel lehetett, különösen a főutcán járni; tilos volt a csoportosulás, a hangos beszéd, a magyar beszéd (Vorbiţi numai româneşte! hirdették a kifüggesztett táblák) és még sok egyéb tiltások... Mi, diákok, a kihágásokat magaviseleti jegylevonással, súlyosabb esetekben tandíjkedvezmény elvesztésével szenvedtük meg. Özvegy édesanyám kevés nyugdíjjal; Feri bátyám mint kertész, ő volt a családfenntartó, 1938-tól viszont többet volt Concentrarén, mint itthon. Nagyon nehéz anyagi helyzetünk volt. A tandíjkedvezmény elvesztése, iskoláztatásom megszüntetésével járt volna...
Elteltek az évek... Tanító lettem... A téli, tavaszi, nyári vakációk idején mindig meglátogattam Enyeden Édesanyámat, 1954. augusztus 25-én bekövetkezett haláláig.
Az egyik tavaszi vakációban, nem emlékszem melyik évben, 1950–54 között, egy csokor tulipánnal felsétáltam édesapám sírjához... A Magyar utcán felfele menve, kb. a közepe táján, egy kinyílt ablakban megláttam Csefó Sándort, volt igazgatónkat. A felenyedi utcából költöztek le. Másnap, késő délután, egy tulipáncsokorral meglátogattam, elbeszélgettünk. Kikérdezett addigi életemről, majdnem 2-2,5 órát beszélgettünk. A tulipánokat nézve a vázában, rámutatott egy fehér tulipánra:
Édes fiam! Emlékszel-e arra a napra, amikor Vita tanár urat névnapján felköszöntöttétek? (Mire célozgat igazgató urunk, fordult meg az eszemben)
I-i-gen! – Dadogtam...
Este, te egy fehér tulipánt dobtál az emléktábla felé. A többi virágot – fehér és lila orgonát – ki dobta be?
Igazgató úr, igazán nem tudom! Felsiettem (már sötét volt) az utcán a temetőig, fel az Őrhegy aljáig, a sétatérre, s onnan haza.
Nem tudtam elképzelni, miért hozta fel az esetet...
Tovább folytatta:
Másnap reggel (május 3-án, mint minden reggel) már 6-7 óra között az irodámban voltam. A nyitott ablakból a kiskert felé néztem. Észrevettem két civilruhás férfit, akik a kerítés mellett álltak, nagy beszélgetés közben az iskolaablak felé mutogattak, majd elsiettek. Kinéztem... Hát az emléktáblától nem messze, a füves, eléggé bozótos kertben észrevettem egy fehér tulipánt, egy elég nagy szép fehér, és két-három lila orgona ágacskát... Gyorsan a pedellus után:– Kimenni azonnal! A kiskertből összeszedni, eltüntetni a virágokat!
Egy kis idő múlva megjelent az előző két civil a Siguranţa főnökkel. A kerítés előtt nézelődtek ide-oda járkálva, majd a kiskertbe is bemenve keresgéltek, de semmit sem találtak... Elmentek... Képzeld el, mi következett volna, ha megtalálják a virágokat!
Kedves Dénes, bevallom, a virágesetet igazán elfelejtettem, akkor inkább a csavargásért járó büntetés foglalkoztatott egy pár napig. Nem történt semmi, feledésbe ment... De íme, szeretett, volt igazgatónk, Csefó Sándor igazi, szigorú, de azonnal megbocsátó, a diákjaival együttérző, igazi pedagógus, felelevenítette... Kb. tíz év elteltével értettem meg, az akkori tudatlanságomban elkövetett tettem, hogy milyen súlyos következményekkel járhatott volna, ha az igazgató úr nem figyel fel. A fehér tulipán (a fehér orgonavirág) elárult engem. Vita tanár úr azért szorított a sarokba (az ablakmélyedésbe), vallatott ki s rám parancsolt: – Felejtsd el!!!... A többi virág bedobása, társaim neve, számomra ma is titok maradt”.
Sebestyén József 2003. március 21-i levelében alábbi visszaemlékezését közölte a nekem írt levelében:
„1942. május havának egyik szombatján Vita Zsigmond osztályvezető tanárunk azt mondja Bartalus Sanyinak (ő is kintlakó volt, a Felenyedi utcában lakott):
Sanyi fiam! A jövő héten ellátogatsz a Felenyedi út végén, a téglagyár után letelepedett cigánycsaládhoz. Megbeszéled velük, hogy a jövő hét szombatján, délben meglátogatjuk, talán még vásárolunk tőlük valamit a néprajzi múzeum számára!
Meg is történt… Sanyi az egyik magyarórán jelenti, beszélt a cigányokkal, szombaton délben várnak minket!
Vita tanár úr előzőleg, osztályvezetői órákon többször érdekes, figyelmünket lekötő órákat tartott a székely népművészetről, kézügyességről, népmesékről, azok szépségeiről, változatosságáról…
Szombaton, 12 órakor, hárman kintlakók, a tanár úrral elindultunk. A bentlakók az iskolában maradtak, nekik az ebédre, a vityire is kellett menniök. Az úton tanár urunk székely szavakkal szórakoztatott minket. Például: hogyan nevezik a székelyek a fenyőfa lehullott, száraz tűleveleit? Az egyik szó kimondva olyan szépen zengve szólt, de sajnos 60 év óta egyszer sem hallottam, és bizony elfelejtettem.
Kiértünk a Felenyedi út végére, a Muzsina-féle útról letértünk, megérkeztünk a késeket készítő cigány családhoz. Már vártak. Ki voltak már költözve a szabadba; ott volt a lábbal hajtott fa-és kőszéntüzelésű gép, ahol a vasmegmunkálást végezték; arrébb pedig a cigányné a háromlábon felfüggesztett kis üstöcskében főzöcskélt. A falécekből, deszkadarabokból összeállított asztalon edények, használt kések, fakanalak, csodálatos rendetlenségben. Oldalt, ugyancsak egy asztal két X lábon; azon szépen, nagyság szerint elrendezve, szebbnél szebb, csillogó, változatos nagyságú és formájú kések. Vita tanár úr egyenként megnézegette őket, a mesterrel hosszasan elbeszélgetve állandóan jegyzetelt; a családtagok nevét, életkorát, honnan jöttek stb. Egy kis baj akkor történt, amikor a gyermekek nevét is fel akarta jegyezni; egy szempillantás alatt eltűntek. A család tagjai vitába keveredtek. A mester dicsérte, magyarázta késeit, tanár úr jegyzetelt... Még a lécekből, deszkadarabokból összeállított asztalt is jól megszemlélte alulról-felülről. Miután végignéztük a kések sorozatát, tanár urunk átment a cigányasszonyhoz, megnézte a háromlábon álló kis üstöcskét, az asztalról felvett három késecskét: egy kacorszerűt, egy kb. 10 cm-es kést és egy hosszabb, szélesebb pengéjűt, de a sok fenéstől, használattól már régen elkoptatott kést. Odaadta az aszonynak, mossa meg, a nyelét súrolja le, száradjon meg: ezeket meg fogja venni. A mester megfogta a tanár úr karját, visszavitte a másik asztalhoz, hangos szóval, szóáradattal dicsérte újból a késeit; válogasson és vegyen, ne azokat a már agyonköszörült késeket. Sanyi, látva, hogy a tanár úr elég kellemetlen helyzetbe került, a tanár úr háta mögé került, integetett a cigánynak, majd a tenyerét a szeme előtt mozgatva mutatta, jelezte: a tanár úr egy kissé zavarodott; diáknyelven meg van „süsülve”... Megtörtént a csoda: a mester cigányul odaszólt a feleségéhez, s egyszerre elhallgattak, csend lett... Az asszony az elmosott, megszáradt késeket a tanár úr elé tette. A tanár úr megköszönte, az asszony kezébe adott 5 lejt (akkor 5 lej volt egy pakli dohány cigarettapapírral). A cigányasszony nagy alázattal, többször hajlongva megköszönte, visszament az asztalához. Mi elköszöntünk, a tanár úr a három kést és a jegyzetfüzetét a táskájába tette, s hazaindultunk. Leérve az útra, a tanár úr körül menve beszélgettünk, nevetgéltünk, tárgyaltuk a látottakat. A tanár úr előáll:
Nem tudom mi lelte ezeket a cigányokat, olyan kínálásba voltak! Már érezni lehetett a hangjukon a bosszúságot, hogy nem akarok a szép késeikből vásárolni, s egyszerre olyan csendesek, alázatosak lettek!
Mi már nem bírtunk magunkkal! Kitört belőlünk a nevetés!
Tanár úr, ne tessék megharagudni... Bocsánatot kell kérnem... Elmondhatom a titok nyitját? – kérdezte Sanyi.
Mondjad fiam! – Látva, hogy mi, hogy nevetünk, sejtette, itt valami turpisság van!
Tanár úr! Amikor a cigánnyal nagy vitatkozásban volt, a háta mögött álltam, s azt mutattam a cigánynak, hogy a tanár úr egy kissé »lökött«! A cigányok azért hallgattak el s lettek olyan alázatosak!
A tanár úr hangosan, jóízűen felkacagott.
Nahát, te Sanyi, dicsérem az eszedet, hogy tudtál olyan gyorsan ilyesmit kitalálni? Megmentettél! A cigány nem engedett volna el addig, míg kései közül meg nem vásárolok legalább egyet!
Megborzolta Sanyi fején lévő világosbarna, sörte haját. A nagy nevetés közben én is előállok:
Tanár úr, tessék elhinni, mi is féltünk egy kicsit!
Mitől, te?
Attól tanár úr, hogy olyan nagy szakértelemmel vizsgálta a cigánymester deszka- és lécdarabokból összetákolt asztalát... Attól féltünk, azt is megvásárolja... S most cipelnénk a hátunkon az iskolába, a néprajzi múzeumba!
Erre újból nagy nevetés, viccelődés! A tanár úr jókedvében vicceket mondott az ő diákkorából (1920 körül), az akkori diákok emlékeiből. Jékely (Áprily) Lajosról, a magyar nyelv tanáráról, az emlékezetes enyedi diákkirándulásokról mesélgetett. Elmondtuk mi is, osztálytársak, egymást hogyan neveztük el, s tanárainkat is milyen névvel említettük magunk között: Tanár urat csak Zsigának; Erdélyi Gyula tanár urat Spencerről, a híres pedagogusról: Spencinek; Juhász Albert internátusi felügyelő urat: Te, te kisfiam; Kónya Árpád tanár urat: Loapinak; Fülöp doktor urat: Muszulynak; Horváth Jenő lelkész-tanár urat: Pápuának; Horváth Zoltán tanár urat, mi is mint kollégái: Tutukának, feleségét, Elekes Ida kedves tanító nénit, a mindenki által szeretett tanító nénit férje után csak Tutukánénak; Zalányi Istvánt: Zatyinak; Delly Szabó Géza zenetanárunkat: Piskotának... Ezekre emlékszem, ezen kedves, igazi, igazán szeretett tanárainkra, és még a többiekre, akik tanítottak, neveltek, ha szükséges volt, megbüntettek, de mindig éreztük szeretetüket, érettünk való küszködésüket.
Igy értünk az iskolába Vita Zsigmond osztályvezetőnkkel 2 és félórás emlékezetes séta után a néprajzi múzeumnak gyűjtött három késecskével.
Kedves Dénes Öcsém! Hatvan év távlatából: akkor én 18 éves voltam… ma a 79-ikhez közeledem! Vajon elhihető-e? Vajon nem egy mese, egy öreg enyedi véndiák meséje-e? Te döntsd el, mennyit ér ezen iromány!... Lehet, hogy ha valaki 20-50 év múlva elolvassa, megmosolyogja! Ilyen volt valamikor az élet a Bethlen Kollégiumban? Ez is elég lesz, hiszen ez is újabb emlékeket ébreszt majd fel, ha még lesz Nagyenyeden élő magyar ember!”
Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 20.
„Példaként élt, úgy élt, hogy tanított”
Nemes János halálának 45. évfordulójára
A nagyenyedi Bethlen Kollégium immár közel 400 éves történetének minden korszakában – mind békés, mind békételen időkben egyaránt – voltak kimagasló oktató-nevelő egyéniségei, akik hosszú-hosszú időkre meghatározták az intézmény magasfokú minőségét, hivatását, az erdélyi magyar közéletben betöltött szerepét, akiknek küldetése évtizedeken, sőt évszázadokon át irányadó eszmeként valósította meg az alapító fejedelem szellemi örökségét.
Nemes János mintatanító és két évtizeden át kollégiumi aligazgató is ezen különleges emberi értékekkel felruházott egyéniségek közé tartozott. Halálának 45 éves évfordulóján tekintsünk vissza, és próbáljuk fölvillantani kollégiumi életpályájának legfontosabb vetületeit. Előrebocsátom, hogy jómagam, a múlt század 60-as éveinek bentlakó diákjaként emlékezem a köztiszteletben álló egykori aligazgatómra. Noha engem nem tanított, de embersége, egész lénye, a kollégiumhoz, a diákokhoz való viszonyulása mindmáig élő emlékként maradt meg. Mindig gyors léptekkel, maréknyi kulccsal a kezében láttam fölsietni a második emeletre, megtekinteni a rendezvényre váró dísztermet, majd a fiú- illetve a leánybentlakásban osztotta meg észrevételeit, onnan az osztálytermeket ment ellenőrizni, végül ebédkor, az étkezdében, diáknyelven a „vityin”, egy csoportban 300 étkező diák előtt részletezte napi tapasztalatait, észrevételeit. S bármennyire is kimerítőek voltak ezen mindennapos útjai, mindig a türelem, a jószándék, az emberség hangján szólt valamennyiünkhöz. Az évvégi tornabemutatók alkalmával pedig a nélkülözhetetlen hegedűjével, Demény Zoltán, Molnár Árpád, Makkai Kálmán, Kis István tanárkollégái által alkotott zenekar részeként, szebbnél-szebb dallamaikra végeztük, mintegy 500-an egyszerre, a betanult közös tornagyakorlatokat a tornakert nagypályáján.
Nagyenyeden született 1914. április 17-én. A Bethlen Kollégiumban szerzett tanítói oklevelet. 1932–33-ban Szilágysomlyón tanít, majd 1933–1952 között a nagyenyedi tanítóképző gyakorló iskolájának mintatanítója és hegedűtanára, 1952–1972 között a kollégium aligazgatója. Erdélyi Gyula tanítóképzőintézeti tanárral közösen adta ki Nagyenyeden a Bethlen nyomdában 1941-ben Betűerdő című ábécéskönyvét, egy hozzátartozó Vezérkönyv használati utasításaival együtt. Az elemi iskolai tantárgyak előadásának módszertanát A nevelő tanítás címmel szintén Nagyenyeden jelentette meg 1946-ban. A Betűerdő című ábécéskönyv 60 olvasmánya közül 12-nek a szerzője Nemes János. A szerzők az Előszóban 1941 augusztus havában a következőket írták: „Jelen Vezérkönyvünket és az Ábécét a helyzet okozta követelmények következtében nagyon rövid idő alatt kellett megírnunk. Mindazonáltal igyekeztünk a jelen pedagógiájának elméleti és gyakorlati követelményeit, valamint a tanítás közben szerzett tapasztalatainkat figyelembe véve, hosszabb időre számított alapos munkát végezni. Hogy ez mennyiben sikerült, a régebbi ilyen fajta munkákkal való összehasonlítás és a gyakorlatban való használat sikere dönti el. Kérjük kartársainkat, hogy gyakorlat közben szerzett tapasztalataikat közöljék, hogy azokat esetleges újabb kiadás esetén figyelembe vehessük. Abban a reményben bocsátjuk útjára szerény munkánkat, hogy ezáltal hozzájárulunk a nevelés nehéz, de sok örömet nyújtó áldozatos munkájának a megkönnyítéséhez”.
A nevelő tanításról
A nevelő tanítás Előszavát Csefó Sándor tanítóképzőintézeti igazgató jegyzi 1941 novemberében. A magvas, tartalmas írásnak csupán befejező gondolatait idézem, amelyekben olyan jeles pedagógusokat idéz mint Johann Friedrich Herbart, Adolph Diesterweg, Johann Heinrich Pestalozzi, és nem utolsó sorban a magyar közoktatásügy egyik legkimagaslóbb előharcosát, br. Eötvös Józsefet, az 1848-as és ’67-es idők közoktatási miniszterét, akitől Csefó a következőket idézi: „Félig sem olyan fontos az, mit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogyan tanítjuk. Amit az iskolában megtanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad”. E gondolatmenet folytatásaként írja aztán, hogy „erre minden elemi iskolai nevelőnek olyan nagy szüksége lesz, mint egy orvosnak vagy mérnöknek a műszereire, egy iparosnak vagy gazdának a legfontosabb műhelybeli vagy gazdasági szerszámaira”. Mindenezek egybevetéseként pedig e szavakkal zárta méltató értékelését: „Abban a reményben, hogy ez a munka, jelentőségénél fogva nagy keresettségnek és olvasottságnak fog örvendeni, elismeréssel szólva Erdélyi Gyula és Nemes János szerzőkről, akik nemcsak nagyon időszerű munkát végeztek, hanem azt alapos szaktudással és komoly lelkiismeretességgel hajtották végre, a munkát úgy hivatalos köreinknek, mint összes nevelő testvéreinknek meleg szeretetébe és pártfogásába ajánlom és kívánom, hogy ilyen természetű munkával még sokkal gyarapíttassék tudományos irodalmunk”.
E módszertankönyvek megírásával párhuzamban Nemes János népnevelő írásaival is gyakorta van jelen enyedi és vidéki időszaki lapokban. Ez alkalommal csupán a nagyenyedi Hangyaközpont Szövetkezés nevű rangos lapjában, 1941. május 1-jén közzétett: Az édesanya, mint nevelő című, tartalmas َírására hivatkozok néhány gondolat erejéig. Az Anyák Napja alkalmából szerkesztett és közzétett szöveg számos megszívlelendő intelmet, nevelési módszert, eljárást ajánl készséggel a gyermeküket nevelő édesanyák szíves figyelmébe. Miután gyönyörű szavakkal méltatja az anyáknak gyerekeik nevelése érdekében kifejtett áldozatteljes munkáját, s meggyőző példázattal idézi föl az édesanya sorsdöntő szerepét a gyerekek, a családi kör szeretetének, melegének s azon erényeinek kifejlesztésében, amelyek a továbbiak során az egész élet folyamán talizmánul szolgálnak, így folytatja gondolatmenetét: „Az édesanya ébresztheti fel a gyermekben a vallásosság, hazaszeretet, jóakarat, áldozatkészség, tisztelet s hála nemes érzelmeit. Szoktassa az édesanya feltétlen engedelmességre, szorgalomra, pontosságra, kötelesség teljesítésre gyermekét. Parancsaiban legyen következetes s azoknak teljesítését feltétlenül kívánja meg. Még karonülő kis gyermekét tanítsa meg imádkozni. Ha gyermekei kezét összekulcsolva, a kicsinyeket apjukhoz vezeti, áhítat lepi meg sokszor a leghitetlenebb férfi lelkét is”. A továbbiakban azt fejtegeti, hogy a kisded már nevelése első pillanatától zsarnoka környezetének. Bármiféle körülmények közepette is a saját akaratát, igényeit törekszik érvényesíteni s kíméletlenül uralkodik szerető anyján, aki annyi gyöngédséggel s türelemmel nézi el mindezeket kisgyereke részéről. Viszont amikor 5-6 éves korában egész hosszában terül el a padlón, kapálodzik, veri sarkával a földet, ordít, sikolt a fulladásig, mert egy teljesٌíthetetlen kívánsága nem valósult meg, akkor – a szerző szerint – kevés anya gondol arra, hogy ez nem egyéb, mint téves nevelésének szomorú jelenete. „És hogyan törekszik a legtöbb anya ezt a bajt orvosolni”? – teszi fel a kérdést Nemes János. Válasza: „Csitító cirogatással, igérettel, cukorral és csókkal, ami olaj a tűzre. A kis zsarnok annál jobban sikolt, eldobja a cukrot s megesik, hogy dédelgető anyjára emeli kezét. S talán ezen merénylet megtorlatlan marad? Óh nem, mert a gyönge anyai szívnek fáj gyermeke fájdalma. Pedig ezen makacsságnak egyetlen gyógyító szere: ne vegyük számba. Hagyjuk tombolni kifáradásig: járjunk el mellette harag és békélgetés nélkül, ne lássuk, ne halljuk, éppen mintha semmi sem történnék. Ki fog merülni lassanként maga is és daca is. Igen, de hány anya van, aki azt mondja: »Hiszen, hogy lehessen még az oly kicsinnyel szigorúan elbánni, nincs még az ilyennek ahhoz esze!«. Az ilyen anya nem gondolja meg, hogy ha gyermekének nincs esze, legyen hát neki!”.
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből
Az enyedi születésű Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák, hozzám intézett leveleiből nem egyszer idézgettem lapunk hasábjain megjelentetett írásaimban. Nos, ez alkalommal is ismételten van szerencsém őt idéznem azokról a világháborús eseményekről, amelyeknek zűrzavaros hangulatában volt kénytelen, VIII-os osztálytársaival egyetemben letenni a képesítő vizsgát 1944 áprilisában. Fontos erre hivatkoznom, ugyanis az esemény két fontos oktató, nevelő főszereplője nem más, mint Nemes János és Erdélyi Gyula. „Az 1943-44-es iskolai év nagyon sok nehézséggel, kellemetlenséggel kezdődött és telt el!” – jegyzi meg levélíró. Az történt ugyanis, hogy 1943. október 15-én a Siguranţa bérencei négyüket, politikai megtorlásként Besszarábiába vitte, ahonnan csak december közepén szabadultak. Így veszítettek két hónapnyi tanulást. 1944. március 1-jén a kollégium kényszerbezárásával osztálya még veszített két és fél hónapot a felkészülésből. „Elképzelhető, milyen megerőltető munkát követelt tanároktól, tanulóktól, hogy az évvégi képesítő vizsgát letehessük” – hangzik Sebestyén megállapítása. Majd tovább: „Szabad délutánunk csak a szombati volt. Este a díszteremben istentiszteleten vettünk részt. Vasárnap délelőtt pedig, 10 és 11 óra között a nagytemplomban hallgattuk Isten igéjét. Mint VIII-os képzősök az orgonakarzaton Nemes János kántor mellett ültünk. Nem egyszer Delly Szabó Géza zenetanárunk is az orgona mellett ült s csodálatos művészi orgonajátékával Bach-, és Beethoven-darabokat adott elő. Déneském, ezek az órák nekünk is, az enyedi református templomban levő hívek számára is felejthetetlen élmények maradtak! Ezzel kapcsolatban eszembe jutottak az 1938-39-es évek több vasárnapi istentiszteletei, vagy vallásos ünnepei (október 31), amikor Szabó Géza fiatal tanárunk Hollandiából hozott fiatal feleségével, aki szintén orgonaművész volt, négykezes orgona-darabokat adtak elő a templomi orgonán. A fiatal feleség, orgonaművésznő Enyedre kísérte el férjét, Delly Szabó Gézát, általunk is szeretett, csodált művésztanárunkat. A sorsuk velük is elég kegyetlen volt. Hollandiából hozzánk szakadt, fiatal művésznő életet adott egy fiucskának, ha jól emlékszem Ádámkának! A születéskor az anya meghalt. Elhagyta szeretett férjét, kisfiát. Elhagyta az enyedi híveket, a Bethlen Kollégium diákseregét, akik oly szeretettel, csodálattal fogadták maguk közé!”
A továbbiakban a képesítővizsga lépésről-lépésre zajló mozzanatai kerülnek fölidézésre, mely vizsga végeredménye: mind a 10 képzős osztálytársa sikeres képesítő vizsgát tett s ezáltal református tanítónak nyilvánította őket a vizsgáztató bizottság. S ekkor jött a derült égből villámcsapás. A bizottságnak a szakminisztérium által kinevezett román elnöke ekkor egy borítékot vett elő, amelyben az állt, hogy a szaktárca rendelete értelmében a felekezeti és magániskolák diákjai közül csupán 70% kaphat átmenő, azaz „Admis” minősítést, a többi 30% -ot pedig „Respins” minősítéssel kell lezárni. Magyarán mondva, a 10 átmenő diákból 3-at hivatalból el kellett vágni!
A levélíró erre így emlékezik: „Ha az istennyila ütött, csapott volna a vizsgáztató tanáraink közé, akkora meglepetést, mondhatom lelki fájdalmat nem okozhatott volna, mint ez az aljas, embertelen, magyargyalázó rendelkezés. Csefó Sándor felugrott a székről, román tudásával, tótos, németes, román kifejezésével törvénytelennek, embertelennek kiáltotta ki. Szinte ordítva fejezte ki tiltakozását... Mi a folyóson, az ajtó mellett hallgattuk. Hallottuk, amikor Csefó Sándor, testsúlyának megfelelően, döngő léptekkel az ajtóhoz jött, felrántotta, utána Elekes Viktor rektorprofesszorral az irodába siettek... Erdélyi Gyula és Nemes János is kijött az osztályból. Erdélyi Gyula a folyosón le-fel járva, egyik Golf-cigarettát a másik után szívta el! Nemes János, a folyosó egyik oszlopa mögé állva, az iskola udvara felé fordulva, Déneském, hidd el: sírt!. Zsebkendőjével könnyeit törülgetve: sírt! Sírtunk mi is. – Kit, mit siratott Nemes János 1944. április 5-én a Bethlen Kollégium folyosójának egyik oszlopának dölve: siratott minket? Siratta a Bethlen Gábor ősi kollégiumának akkori helyzetét? Siratta a dél-erdélyi magyar ifjúságot, a diákságot? Fájdalmas, akkori nyomorult életünket?”
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből kiderül továbbá, hogy közben ismételten kénytelen volt összeülni a kollégiumi tanárokból álló vizsgabizottság, és végül három képzőst, akik 7-esnél kisebb osztályzatot értek el az írásbelin: „Respins”-nek kellett nyilvánítaniuk. Ők viszont a másnapi kántorvizsgán átmenő jegyet kaptak s mint református kántorok távoztak a Bethlen Kollégiumból. 1944 őszén aztán Észak-Erdélybe mentek, ahol Kolozsváron sikeresen képesítőztek s mint szakképzett tanítók nyomban álláshoz is jutottak. Sebestyén József ehhez kapcsolódóan különös elismeréssel sorakoztatja föl akkori tanárait, oktatóit: Csefó Sándor, Juhász Albert, Vita Zsigmond, Horváth Zoltán, Horváth Ida, Demény Zoltán, Constantinescu Maria, Elekes Viktor, Zalányi István, Delly Szabó Géza, I. Szász Árpád, Farkas Ferenc, id. Veress István, ifj. Veress István, dr. Fülöp Ferenc, Bereczki Sándor, Horváth Jenő. „Külön említem meg, nagy hálával emlékezünk mind a tíz, 1944-ben végzett tanítóképzős diák Erdélyi Gyula és Nemes János tanárunkra, mintatanítónkra. Csodálatos tehetséggel megáldott, diákszerető, szigorú, következetes munkával, szervezéssel tanították a tanítás módszertanát, a hospitálási órák beosztását, a mintatanításokat, a mi gyakorlati tanításainkat az elemi iskolában. Erdélyi Gyula lélektan-, gyermek- és általános lélektani, logikai órái, pedagógiája, a szigorú kritikai megjegyzései, vitaindító órái a gyakorlati tanításainkat alaposan, apró részletességgel előkészítő jegyzeteink bizonyították: jól felkészített, gyermekszerető tanítókat akartak az akkori nehéz politikai, háborús időkben, a magyar református iskolákba küldeni.”
Ezen eseménysorozat mintegy befejezéseként, ismételten a levélírónak adom át a szót, aki egy másik levelében a következőket írta nekem: „1954 nyarán, titokban, még akkor nem volt megengedve a véndiák találkozó megtartása a Bethlen Kollégiumban, mi 10-en, Nemes János segítségével, egy eldugott, a Kis Kollégium végén levő, Nemes János zenetermében, tanáraink közül Vita Zsigmond volt osztályvezetőnk, Demény Zoltán, Zalányi István, Szász Árpád és Horváth Zoltán (Tutuka), valamint volt gimnazista társunk, Császár Gyula jelenlétében, csak megtartottuk! Császár Gyuszi is eljött, meghívtuk, mert 1944-ben megszűnt a líceum, illetve bezárták s ő nem vehetett részt az osztálytársai által meg nem tartott 10 éves találkozóján. A mi képzős osztályunk diákjainak, nagyon jó, úgynevezett kebelbarátja volt, édesapja, Gyuszi bácsi, úgy kezelt minket, mint az édes fiait… Meglátogattuk Elekes Viktor rektorprofesszorunkat, Csefó Sándor volt igazgatónkat a lakásán. Ők hivatalosan ki voltak tiltva a Bethlen Kollégiumból (még 1954-et írtunk). Örömmel, szerettel fogadtak; virággal köszöntöttük. Ők maguk, mondták, nem jönnek el a találkozónkra; ugyis titokban tartjuk meg; nem akarnak a Bethlen Kollégiumnak, Nemes Jánosnak, mint titkos rendezőnek kellemetlenséget okozni. Ime, milyen szellemű nevelőink voltak! Tudomásunk szerint, a háború után, ha titokban is, de mi voltunk az első osztály, aki találkozót rendezett s ezzel megindítottuk a véndiák találkozók sorozatát...”
1959-ben Munkaérdemrenddel, 1963-ban Éltanítói címmel, 1972-ben pedig Érdemfokozattal honorálták Nemes János szakmai, emberi hozzállását. Alkotó, kitartó, fáradságot nem ismerő, lendületes tevékenysége közepette tragikus hirtelenséggel, 1972. december 7-én bekövetkezett végzete általános fájdalmat okozott kollégái, munkatársai, barátai, véndiákjai, tisztelői, helybeli és távoli ismerősei körében.
Csávossy György búcsúszavai
A sírnál, az enyedi református temetőben, Csávossy György, író, költő, borász, a szakma elsőrendű szakembere, az elhunyt jó barátja, aki immár szintén onnan a csillagokból tekintget le mireánk, mondotta a búcsúszavakat. Ime a saját versével kezdődő, tulajdonomban lévő, eredeti búcsúbeszéde a maga teljességében:
Ime az ember
Nemes János tanár emlékére
A puszta szó oktató igazát
szemléltetőn, ha volna oly plakát,
élet, a nagy ábra egy elképzelt falon,
most bizonyíthatná. Utolsó alkalom,
hogy elmondjuk a tisztáról, hogy tiszta,
hogy bízhatott, ki gondját őrá bízta,
hogy kézfogása melegét idézzük,
míg hunyt szemén az árnyék útját nézzük.
Mert megszürkült és elhervadt a lélek
tartós virága, arcán a mosoly,
szokatlan, hogy oly közönyös, komoly,
pár napja fekszik, annyit loholt,
nyers téli reggelen, míg ködben fuldokolt
a lámpafény, halk sóhajjal pihent el.
Ime az ember.
Már halott.
Példaként élt, úgy élt, hogy tanított.
Hitt a mesében, mint a régi hős, hogy aki jó,
csodával tehetős,
és nemesfémű kincsét, divatja múlt becsét
pazarlón osztogatta, tördelte szerteszét.
Ha fösvény, ma is élne. Más lenni nem tudott.
Ember volt. Hős volt. Példa. Nem szánni hivatott.
Kedves Barátom!
A megszólítás jelezni is hivatott azt a testületet, melynek képviseletében a megrendült Isten-hozzádot elmondani szándékozom.
A barátaid szóvívője vagyok.
Ha Nemes János, a Bethlen Kollégium fáradhatatlanul tevékeny aligazgatója, szíve vésztjelző aritmiájára számadást készít életéről, a zárómérleg nyereség oldalán legnagyobb számmal a barátait könyvelheti el. A kényszerű távollevőket megszámlálni képtelen kezem mozdulatával olyan tömegre mutathatok sírja körül, mely kerek igazságként tanusítja: olyan embert gyászolunk, akinek csak barátai és tisztelői voltak. Milyen felsőfokkal minősített bizonyítványa ez az élet értelmének.
Egy sír körüli felsorakozás nem csupán a szertartásban való részvétele a közösségnek, lelkiismeretvizsgálat és tanuságtétel egyúttal. Lelkiismeretvizsgálat, hogy mit és mennyit tettünk meg egymásért, hogy mivel és mennyivel tartozunk annak az ügynek, melyet legjobbjaink életük megkurtításával szolgáltak és tanuságtétel, hogy ismerjük és megbecsüljük értékeinket.
Nem hiszek a sírok csodatevésében, Szabó Lőrinc szavával a halál a lélek ágya, párnája feledés, takarója csönd és végül legkedvesebb halottaink fölött is eloltjuk a gyertyákat. Hiszek azonban a munka és az áldozat értelmében, hiszem, hogy mindaz, amit Nemes János munkájával és példaadásával nemzedékek hosszú sorának adott, az élő oltóanyagként tovább erjed a tudatok felszíne alatt és ha számszerűen kimutathatatlanul is, de bizonnyal nem kevéssel gyarapítja egy hatalmas család minőségi értékét. A kidőlt fa nagyságát azzal érzékeljük, hogy mit hagy takaratlan, milyen területe e teendőnek maradt a kollégiumban és e városban barátunk kidölte után takaratlan, az ebben az órában még áttekinthetelen. Olyan űrt hagyott maga után, hogy teljes betöltésére fogadkozni a legjobb szándékú is restelkedik. Vegyük hát szellemi örökségét nem a szavak elpattanó buborékával, hanem munkálkodással.
Nevelő volt és e hivatás gyakorlóinak egyik legkiválóbb képviselőjének tartom: nem módszerei, a szíve tette azzá. Ezt a nagy és rajongó szívet, ezt a testileg fáradt, érzelmileg folyton hevülő szívet, mely végül is elragadta közülünk, többször kell még a továbbiakban felemlítenem. Az életét szentelte az iskolának, az ifjúságnak. Kerülni szeretném a nagy szavakat. Nemes János közismert szerénységéhez illően szeretnék itt róla megemlékezni, de akárha az iskolaalapító nagy fejedelemnek kellene jelentenem, nem mondhatnék hitem szerint mást: lehetett az ősi kollégiumnak 350 éves fennállása alatt számos nevesebb professzora, de adott lehetőségeihez képest senki a nagymúltú skola tanárai közül nem áldozott életéből többet az itt tanulókért, mint az elhunyt, senki sem élt több diákszív szeretetének övezetében, mint ő. Az ifjúság ügyében-dolgában mozgósított mindenkit, akit ismert, írót, zeneművészt, állami hivatalnokot, érettségiztető pályatársat, mindenkit, aki segíthetett, aki ilyen vagy olyan módon az oktatás és a nevelés szerteágazó kérdéseiben hasznos lehetett. Agitátor volt ebben az értelemben, áldozatos, nemcsak erkölcsi, hanem gyakorta anyagi értelemben, a saját terhére is.
Igazán nagy szenvedélye a munka volt. Ő aki oly végtelen odaadással szerette családját, még szerettei kedvéért sem hanyagolta el a kötelességen túlmenő hivatásgyakorlást és azok, akik szerették, ha aggodalommal is, pótolhatatlan szerepének tudatában szemlélték ezt.
Lankadatlan szorgalma emelte őt a sütői megfogalmazás szerinti elv, a szellem megmaradásának egyik tényezőjévé, a hagyományok éltetőinek sorába. Ő volt a kollégium bonyolult szerkezetében a hajszálrugó. Nem díszes mutató, nem világító számlap, nem a márka hivalkodó hordozója, hanem végtelen finomságú, értékes ötvözetű, a háttérben halkan működő vezérlő. A munkájának kijáró, azzal értéköszhangban lévő kitüntetést nem kapott. Mint ahogy a névtelen katonának csupán a sírja részesül az elismerés, a tisztelet gazdag megnyilvánulásában, Nemes Jánost is halála avatta közösségének megkoszorúzott tagjává.
Ne vegye senki zokon, ha életéből, arra oly jellemzően az alábbi kép él sokunknak emlékezetében. A Kollégium 350 éves évfordulóján, melynek előkészítésén, ma már sejtjük, hogy élete megrövidítésével fáradozott, a díszes emelvény háta mögött lámpalázasan nézte át beszédének jegyzetét. Látom az emelvényt virágosan, elől a díszelnökség széksorával, és jóval hátrább, a kárpit mögött, az aligazgatót, a 350 éves harc névtelen katonáját. Ha katonának nevezem, nem kisebbíteni akarom elismert rangját, csupán hangsúlyozni kívánom, hogy Nemes János nem a magaslatról vezénylők fajtájához tartozott, hanem maga is mindig rohamra indult a feladatokkal való közvetlen küzdelemben. Hogy ez mit jelentett, hogy milyen biztonságot a vezetés egészének, azt csak azok tudják, akik az enyedi iskolát az ő segítségével igazgatták. A névtelen katona szimbolummá kristályosodik népe tudatában. Ilyen szimbolummá válik számunkra Nemes János, akkor amikor az emberség és a munka nemcsak divatozó fogalma, de parancsoló szükséglete a kornak, és mindkettőt oly egyszerű természetességgel tette életével emlékezetes valósággá.
Érzelmekben gazdag lelkű volt. Művészlélek és kissé bohém, a nemes fajtából való. Idézettel élve, olyan aki „Percre feledte, ha orgona nyílt odakint”. A szívével közeledett mindenhez. Felgyújtották a versek és rabja volt a muzsikának. Társaságban ő volt a jókedv kovásza, észrevétlenül tudott fáradtan is kedélyt éleszteni. Oly könnyű az állítás: Nincs pótolhatatlan ember. De még ilyen érzelmi síkon is elénk ágaskodik számtalan kérdőjel. Aggodalommal kérdezik az enyediek, hogy mennyivel lettek e sír révén szegényebbek a kollégisták, hogy elképzelhető-e az iskola, a szülők, hogy miként festenek majd az összejövetelek, a véndiákok, hogy mivé hervadnak majd a találkozók Nemes János buzgalma, derűje, mindent beragyogó szelleme nélkül. E szemérmesség nem jelenti a szeretetrevaló szomjúság hiányát. Utolsó születésnapján meghívta egyik pályatársát, kérte, hozna magnót is magával. A zongorára két poharat állított, többre, mondjuk, feledékenységünk révén, nem volt szüksége. Ő, ki fél évszázadot töltött egyetlen intézményben, így ünnepelte magát. Koccintott, sorra játszotta elhunyt barátai kedvenc dalait és végezetül a magáét. Kinek hegedűje mellett annyi szívben lazult a gondnak szorítása, a személytelen időnek zenélt már. Az volt a hattyúdala. Ha ezután hallani kívánjuk, dallamait a csillagok zenéjéből szűrhetjük ki.
Amikor elbúcsúzom Tőle, nem feledhetem, hogy hasonló szerepet hányszor vállalt barátait sírig kísérő szívvel. Ma egy kölcsönös igérethez híven, én búcsúztatom. Az ő megemlékezéseihez képest sokkal szárazabb szavakkal, hogy azok idő előtt könnybe ne fulladjanak.
A búcsúzó személye esetleges szavával az kap hangot, amit a távozó, mint fenyő hullása, a visszhangjával megidéz.
Kedves Jancsi, feledhetetlen barátunk, a Te mindig érezhető szereteted visszhangjával búcsúzunk Tőled: Nyugodjál békében! Győrfi Dénes / Szabadság (Kolozsvár)
Nemes János halálának 45. évfordulójára
A nagyenyedi Bethlen Kollégium immár közel 400 éves történetének minden korszakában – mind békés, mind békételen időkben egyaránt – voltak kimagasló oktató-nevelő egyéniségei, akik hosszú-hosszú időkre meghatározták az intézmény magasfokú minőségét, hivatását, az erdélyi magyar közéletben betöltött szerepét, akiknek küldetése évtizedeken, sőt évszázadokon át irányadó eszmeként valósította meg az alapító fejedelem szellemi örökségét.
Nemes János mintatanító és két évtizeden át kollégiumi aligazgató is ezen különleges emberi értékekkel felruházott egyéniségek közé tartozott. Halálának 45 éves évfordulóján tekintsünk vissza, és próbáljuk fölvillantani kollégiumi életpályájának legfontosabb vetületeit. Előrebocsátom, hogy jómagam, a múlt század 60-as éveinek bentlakó diákjaként emlékezem a köztiszteletben álló egykori aligazgatómra. Noha engem nem tanított, de embersége, egész lénye, a kollégiumhoz, a diákokhoz való viszonyulása mindmáig élő emlékként maradt meg. Mindig gyors léptekkel, maréknyi kulccsal a kezében láttam fölsietni a második emeletre, megtekinteni a rendezvényre váró dísztermet, majd a fiú- illetve a leánybentlakásban osztotta meg észrevételeit, onnan az osztálytermeket ment ellenőrizni, végül ebédkor, az étkezdében, diáknyelven a „vityin”, egy csoportban 300 étkező diák előtt részletezte napi tapasztalatait, észrevételeit. S bármennyire is kimerítőek voltak ezen mindennapos útjai, mindig a türelem, a jószándék, az emberség hangján szólt valamennyiünkhöz. Az évvégi tornabemutatók alkalmával pedig a nélkülözhetetlen hegedűjével, Demény Zoltán, Molnár Árpád, Makkai Kálmán, Kis István tanárkollégái által alkotott zenekar részeként, szebbnél-szebb dallamaikra végeztük, mintegy 500-an egyszerre, a betanult közös tornagyakorlatokat a tornakert nagypályáján.
Nagyenyeden született 1914. április 17-én. A Bethlen Kollégiumban szerzett tanítói oklevelet. 1932–33-ban Szilágysomlyón tanít, majd 1933–1952 között a nagyenyedi tanítóképző gyakorló iskolájának mintatanítója és hegedűtanára, 1952–1972 között a kollégium aligazgatója. Erdélyi Gyula tanítóképzőintézeti tanárral közösen adta ki Nagyenyeden a Bethlen nyomdában 1941-ben Betűerdő című ábécéskönyvét, egy hozzátartozó Vezérkönyv használati utasításaival együtt. Az elemi iskolai tantárgyak előadásának módszertanát A nevelő tanítás címmel szintén Nagyenyeden jelentette meg 1946-ban. A Betűerdő című ábécéskönyv 60 olvasmánya közül 12-nek a szerzője Nemes János. A szerzők az Előszóban 1941 augusztus havában a következőket írták: „Jelen Vezérkönyvünket és az Ábécét a helyzet okozta követelmények következtében nagyon rövid idő alatt kellett megírnunk. Mindazonáltal igyekeztünk a jelen pedagógiájának elméleti és gyakorlati követelményeit, valamint a tanítás közben szerzett tapasztalatainkat figyelembe véve, hosszabb időre számított alapos munkát végezni. Hogy ez mennyiben sikerült, a régebbi ilyen fajta munkákkal való összehasonlítás és a gyakorlatban való használat sikere dönti el. Kérjük kartársainkat, hogy gyakorlat közben szerzett tapasztalataikat közöljék, hogy azokat esetleges újabb kiadás esetén figyelembe vehessük. Abban a reményben bocsátjuk útjára szerény munkánkat, hogy ezáltal hozzájárulunk a nevelés nehéz, de sok örömet nyújtó áldozatos munkájának a megkönnyítéséhez”.
A nevelő tanításról
A nevelő tanítás Előszavát Csefó Sándor tanítóképzőintézeti igazgató jegyzi 1941 novemberében. A magvas, tartalmas írásnak csupán befejező gondolatait idézem, amelyekben olyan jeles pedagógusokat idéz mint Johann Friedrich Herbart, Adolph Diesterweg, Johann Heinrich Pestalozzi, és nem utolsó sorban a magyar közoktatásügy egyik legkimagaslóbb előharcosát, br. Eötvös Józsefet, az 1848-as és ’67-es idők közoktatási miniszterét, akitől Csefó a következőket idézi: „Félig sem olyan fontos az, mit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogyan tanítjuk. Amit az iskolában megtanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad”. E gondolatmenet folytatásaként írja aztán, hogy „erre minden elemi iskolai nevelőnek olyan nagy szüksége lesz, mint egy orvosnak vagy mérnöknek a műszereire, egy iparosnak vagy gazdának a legfontosabb műhelybeli vagy gazdasági szerszámaira”. Mindenezek egybevetéseként pedig e szavakkal zárta méltató értékelését: „Abban a reményben, hogy ez a munka, jelentőségénél fogva nagy keresettségnek és olvasottságnak fog örvendeni, elismeréssel szólva Erdélyi Gyula és Nemes János szerzőkről, akik nemcsak nagyon időszerű munkát végeztek, hanem azt alapos szaktudással és komoly lelkiismeretességgel hajtották végre, a munkát úgy hivatalos köreinknek, mint összes nevelő testvéreinknek meleg szeretetébe és pártfogásába ajánlom és kívánom, hogy ilyen természetű munkával még sokkal gyarapíttassék tudományos irodalmunk”.
E módszertankönyvek megírásával párhuzamban Nemes János népnevelő írásaival is gyakorta van jelen enyedi és vidéki időszaki lapokban. Ez alkalommal csupán a nagyenyedi Hangyaközpont Szövetkezés nevű rangos lapjában, 1941. május 1-jén közzétett: Az édesanya, mint nevelő című, tartalmas َírására hivatkozok néhány gondolat erejéig. Az Anyák Napja alkalmából szerkesztett és közzétett szöveg számos megszívlelendő intelmet, nevelési módszert, eljárást ajánl készséggel a gyermeküket nevelő édesanyák szíves figyelmébe. Miután gyönyörű szavakkal méltatja az anyáknak gyerekeik nevelése érdekében kifejtett áldozatteljes munkáját, s meggyőző példázattal idézi föl az édesanya sorsdöntő szerepét a gyerekek, a családi kör szeretetének, melegének s azon erényeinek kifejlesztésében, amelyek a továbbiak során az egész élet folyamán talizmánul szolgálnak, így folytatja gondolatmenetét: „Az édesanya ébresztheti fel a gyermekben a vallásosság, hazaszeretet, jóakarat, áldozatkészség, tisztelet s hála nemes érzelmeit. Szoktassa az édesanya feltétlen engedelmességre, szorgalomra, pontosságra, kötelesség teljesítésre gyermekét. Parancsaiban legyen következetes s azoknak teljesítését feltétlenül kívánja meg. Még karonülő kis gyermekét tanítsa meg imádkozni. Ha gyermekei kezét összekulcsolva, a kicsinyeket apjukhoz vezeti, áhítat lepi meg sokszor a leghitetlenebb férfi lelkét is”. A továbbiakban azt fejtegeti, hogy a kisded már nevelése első pillanatától zsarnoka környezetének. Bármiféle körülmények közepette is a saját akaratát, igényeit törekszik érvényesíteni s kíméletlenül uralkodik szerető anyján, aki annyi gyöngédséggel s türelemmel nézi el mindezeket kisgyereke részéről. Viszont amikor 5-6 éves korában egész hosszában terül el a padlón, kapálodzik, veri sarkával a földet, ordít, sikolt a fulladásig, mert egy teljesٌíthetetlen kívánsága nem valósult meg, akkor – a szerző szerint – kevés anya gondol arra, hogy ez nem egyéb, mint téves nevelésének szomorú jelenete. „És hogyan törekszik a legtöbb anya ezt a bajt orvosolni”? – teszi fel a kérdést Nemes János. Válasza: „Csitító cirogatással, igérettel, cukorral és csókkal, ami olaj a tűzre. A kis zsarnok annál jobban sikolt, eldobja a cukrot s megesik, hogy dédelgető anyjára emeli kezét. S talán ezen merénylet megtorlatlan marad? Óh nem, mert a gyönge anyai szívnek fáj gyermeke fájdalma. Pedig ezen makacsságnak egyetlen gyógyító szere: ne vegyük számba. Hagyjuk tombolni kifáradásig: járjunk el mellette harag és békélgetés nélkül, ne lássuk, ne halljuk, éppen mintha semmi sem történnék. Ki fog merülni lassanként maga is és daca is. Igen, de hány anya van, aki azt mondja: »Hiszen, hogy lehessen még az oly kicsinnyel szigorúan elbánni, nincs még az ilyennek ahhoz esze!«. Az ilyen anya nem gondolja meg, hogy ha gyermekének nincs esze, legyen hát neki!”.
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből
Az enyedi születésű Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák, hozzám intézett leveleiből nem egyszer idézgettem lapunk hasábjain megjelentetett írásaimban. Nos, ez alkalommal is ismételten van szerencsém őt idéznem azokról a világháborús eseményekről, amelyeknek zűrzavaros hangulatában volt kénytelen, VIII-os osztálytársaival egyetemben letenni a képesítő vizsgát 1944 áprilisában. Fontos erre hivatkoznom, ugyanis az esemény két fontos oktató, nevelő főszereplője nem más, mint Nemes János és Erdélyi Gyula. „Az 1943-44-es iskolai év nagyon sok nehézséggel, kellemetlenséggel kezdődött és telt el!” – jegyzi meg levélíró. Az történt ugyanis, hogy 1943. október 15-én a Siguranţa bérencei négyüket, politikai megtorlásként Besszarábiába vitte, ahonnan csak december közepén szabadultak. Így veszítettek két hónapnyi tanulást. 1944. március 1-jén a kollégium kényszerbezárásával osztálya még veszített két és fél hónapot a felkészülésből. „Elképzelhető, milyen megerőltető munkát követelt tanároktól, tanulóktól, hogy az évvégi képesítő vizsgát letehessük” – hangzik Sebestyén megállapítása. Majd tovább: „Szabad délutánunk csak a szombati volt. Este a díszteremben istentiszteleten vettünk részt. Vasárnap délelőtt pedig, 10 és 11 óra között a nagytemplomban hallgattuk Isten igéjét. Mint VIII-os képzősök az orgonakarzaton Nemes János kántor mellett ültünk. Nem egyszer Delly Szabó Géza zenetanárunk is az orgona mellett ült s csodálatos művészi orgonajátékával Bach-, és Beethoven-darabokat adott elő. Déneském, ezek az órák nekünk is, az enyedi református templomban levő hívek számára is felejthetetlen élmények maradtak! Ezzel kapcsolatban eszembe jutottak az 1938-39-es évek több vasárnapi istentiszteletei, vagy vallásos ünnepei (október 31), amikor Szabó Géza fiatal tanárunk Hollandiából hozott fiatal feleségével, aki szintén orgonaművész volt, négykezes orgona-darabokat adtak elő a templomi orgonán. A fiatal feleség, orgonaművésznő Enyedre kísérte el férjét, Delly Szabó Gézát, általunk is szeretett, csodált művésztanárunkat. A sorsuk velük is elég kegyetlen volt. Hollandiából hozzánk szakadt, fiatal művésznő életet adott egy fiucskának, ha jól emlékszem Ádámkának! A születéskor az anya meghalt. Elhagyta szeretett férjét, kisfiát. Elhagyta az enyedi híveket, a Bethlen Kollégium diákseregét, akik oly szeretettel, csodálattal fogadták maguk közé!”
A továbbiakban a képesítővizsga lépésről-lépésre zajló mozzanatai kerülnek fölidézésre, mely vizsga végeredménye: mind a 10 képzős osztálytársa sikeres képesítő vizsgát tett s ezáltal református tanítónak nyilvánította őket a vizsgáztató bizottság. S ekkor jött a derült égből villámcsapás. A bizottságnak a szakminisztérium által kinevezett román elnöke ekkor egy borítékot vett elő, amelyben az állt, hogy a szaktárca rendelete értelmében a felekezeti és magániskolák diákjai közül csupán 70% kaphat átmenő, azaz „Admis” minősítést, a többi 30% -ot pedig „Respins” minősítéssel kell lezárni. Magyarán mondva, a 10 átmenő diákból 3-at hivatalból el kellett vágni!
A levélíró erre így emlékezik: „Ha az istennyila ütött, csapott volna a vizsgáztató tanáraink közé, akkora meglepetést, mondhatom lelki fájdalmat nem okozhatott volna, mint ez az aljas, embertelen, magyargyalázó rendelkezés. Csefó Sándor felugrott a székről, román tudásával, tótos, németes, román kifejezésével törvénytelennek, embertelennek kiáltotta ki. Szinte ordítva fejezte ki tiltakozását... Mi a folyóson, az ajtó mellett hallgattuk. Hallottuk, amikor Csefó Sándor, testsúlyának megfelelően, döngő léptekkel az ajtóhoz jött, felrántotta, utána Elekes Viktor rektorprofesszorral az irodába siettek... Erdélyi Gyula és Nemes János is kijött az osztályból. Erdélyi Gyula a folyosón le-fel járva, egyik Golf-cigarettát a másik után szívta el! Nemes János, a folyosó egyik oszlopa mögé állva, az iskola udvara felé fordulva, Déneském, hidd el: sírt!. Zsebkendőjével könnyeit törülgetve: sírt! Sírtunk mi is. – Kit, mit siratott Nemes János 1944. április 5-én a Bethlen Kollégium folyosójának egyik oszlopának dölve: siratott minket? Siratta a Bethlen Gábor ősi kollégiumának akkori helyzetét? Siratta a dél-erdélyi magyar ifjúságot, a diákságot? Fájdalmas, akkori nyomorult életünket?”
Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből kiderül továbbá, hogy közben ismételten kénytelen volt összeülni a kollégiumi tanárokból álló vizsgabizottság, és végül három képzőst, akik 7-esnél kisebb osztályzatot értek el az írásbelin: „Respins”-nek kellett nyilvánítaniuk. Ők viszont a másnapi kántorvizsgán átmenő jegyet kaptak s mint református kántorok távoztak a Bethlen Kollégiumból. 1944 őszén aztán Észak-Erdélybe mentek, ahol Kolozsváron sikeresen képesítőztek s mint szakképzett tanítók nyomban álláshoz is jutottak. Sebestyén József ehhez kapcsolódóan különös elismeréssel sorakoztatja föl akkori tanárait, oktatóit: Csefó Sándor, Juhász Albert, Vita Zsigmond, Horváth Zoltán, Horváth Ida, Demény Zoltán, Constantinescu Maria, Elekes Viktor, Zalányi István, Delly Szabó Géza, I. Szász Árpád, Farkas Ferenc, id. Veress István, ifj. Veress István, dr. Fülöp Ferenc, Bereczki Sándor, Horváth Jenő. „Külön említem meg, nagy hálával emlékezünk mind a tíz, 1944-ben végzett tanítóképzős diák Erdélyi Gyula és Nemes János tanárunkra, mintatanítónkra. Csodálatos tehetséggel megáldott, diákszerető, szigorú, következetes munkával, szervezéssel tanították a tanítás módszertanát, a hospitálási órák beosztását, a mintatanításokat, a mi gyakorlati tanításainkat az elemi iskolában. Erdélyi Gyula lélektan-, gyermek- és általános lélektani, logikai órái, pedagógiája, a szigorú kritikai megjegyzései, vitaindító órái a gyakorlati tanításainkat alaposan, apró részletességgel előkészítő jegyzeteink bizonyították: jól felkészített, gyermekszerető tanítókat akartak az akkori nehéz politikai, háborús időkben, a magyar református iskolákba küldeni.”
Ezen eseménysorozat mintegy befejezéseként, ismételten a levélírónak adom át a szót, aki egy másik levelében a következőket írta nekem: „1954 nyarán, titokban, még akkor nem volt megengedve a véndiák találkozó megtartása a Bethlen Kollégiumban, mi 10-en, Nemes János segítségével, egy eldugott, a Kis Kollégium végén levő, Nemes János zenetermében, tanáraink közül Vita Zsigmond volt osztályvezetőnk, Demény Zoltán, Zalányi István, Szász Árpád és Horváth Zoltán (Tutuka), valamint volt gimnazista társunk, Császár Gyula jelenlétében, csak megtartottuk! Császár Gyuszi is eljött, meghívtuk, mert 1944-ben megszűnt a líceum, illetve bezárták s ő nem vehetett részt az osztálytársai által meg nem tartott 10 éves találkozóján. A mi képzős osztályunk diákjainak, nagyon jó, úgynevezett kebelbarátja volt, édesapja, Gyuszi bácsi, úgy kezelt minket, mint az édes fiait… Meglátogattuk Elekes Viktor rektorprofesszorunkat, Csefó Sándor volt igazgatónkat a lakásán. Ők hivatalosan ki voltak tiltva a Bethlen Kollégiumból (még 1954-et írtunk). Örömmel, szerettel fogadtak; virággal köszöntöttük. Ők maguk, mondták, nem jönnek el a találkozónkra; ugyis titokban tartjuk meg; nem akarnak a Bethlen Kollégiumnak, Nemes Jánosnak, mint titkos rendezőnek kellemetlenséget okozni. Ime, milyen szellemű nevelőink voltak! Tudomásunk szerint, a háború után, ha titokban is, de mi voltunk az első osztály, aki találkozót rendezett s ezzel megindítottuk a véndiák találkozók sorozatát...”
1959-ben Munkaérdemrenddel, 1963-ban Éltanítói címmel, 1972-ben pedig Érdemfokozattal honorálták Nemes János szakmai, emberi hozzállását. Alkotó, kitartó, fáradságot nem ismerő, lendületes tevékenysége közepette tragikus hirtelenséggel, 1972. december 7-én bekövetkezett végzete általános fájdalmat okozott kollégái, munkatársai, barátai, véndiákjai, tisztelői, helybeli és távoli ismerősei körében.
Csávossy György búcsúszavai
A sírnál, az enyedi református temetőben, Csávossy György, író, költő, borász, a szakma elsőrendű szakembere, az elhunyt jó barátja, aki immár szintén onnan a csillagokból tekintget le mireánk, mondotta a búcsúszavakat. Ime a saját versével kezdődő, tulajdonomban lévő, eredeti búcsúbeszéde a maga teljességében:
Ime az ember
Nemes János tanár emlékére
A puszta szó oktató igazát
szemléltetőn, ha volna oly plakát,
élet, a nagy ábra egy elképzelt falon,
most bizonyíthatná. Utolsó alkalom,
hogy elmondjuk a tisztáról, hogy tiszta,
hogy bízhatott, ki gondját őrá bízta,
hogy kézfogása melegét idézzük,
míg hunyt szemén az árnyék útját nézzük.
Mert megszürkült és elhervadt a lélek
tartós virága, arcán a mosoly,
szokatlan, hogy oly közönyös, komoly,
pár napja fekszik, annyit loholt,
nyers téli reggelen, míg ködben fuldokolt
a lámpafény, halk sóhajjal pihent el.
Ime az ember.
Már halott.
Példaként élt, úgy élt, hogy tanított.
Hitt a mesében, mint a régi hős, hogy aki jó,
csodával tehetős,
és nemesfémű kincsét, divatja múlt becsét
pazarlón osztogatta, tördelte szerteszét.
Ha fösvény, ma is élne. Más lenni nem tudott.
Ember volt. Hős volt. Példa. Nem szánni hivatott.
Kedves Barátom!
A megszólítás jelezni is hivatott azt a testületet, melynek képviseletében a megrendült Isten-hozzádot elmondani szándékozom.
A barátaid szóvívője vagyok.
Ha Nemes János, a Bethlen Kollégium fáradhatatlanul tevékeny aligazgatója, szíve vésztjelző aritmiájára számadást készít életéről, a zárómérleg nyereség oldalán legnagyobb számmal a barátait könyvelheti el. A kényszerű távollevőket megszámlálni képtelen kezem mozdulatával olyan tömegre mutathatok sírja körül, mely kerek igazságként tanusítja: olyan embert gyászolunk, akinek csak barátai és tisztelői voltak. Milyen felsőfokkal minősített bizonyítványa ez az élet értelmének.
Egy sír körüli felsorakozás nem csupán a szertartásban való részvétele a közösségnek, lelkiismeretvizsgálat és tanuságtétel egyúttal. Lelkiismeretvizsgálat, hogy mit és mennyit tettünk meg egymásért, hogy mivel és mennyivel tartozunk annak az ügynek, melyet legjobbjaink életük megkurtításával szolgáltak és tanuságtétel, hogy ismerjük és megbecsüljük értékeinket.
Nem hiszek a sírok csodatevésében, Szabó Lőrinc szavával a halál a lélek ágya, párnája feledés, takarója csönd és végül legkedvesebb halottaink fölött is eloltjuk a gyertyákat. Hiszek azonban a munka és az áldozat értelmében, hiszem, hogy mindaz, amit Nemes János munkájával és példaadásával nemzedékek hosszú sorának adott, az élő oltóanyagként tovább erjed a tudatok felszíne alatt és ha számszerűen kimutathatatlanul is, de bizonnyal nem kevéssel gyarapítja egy hatalmas család minőségi értékét. A kidőlt fa nagyságát azzal érzékeljük, hogy mit hagy takaratlan, milyen területe e teendőnek maradt a kollégiumban és e városban barátunk kidölte után takaratlan, az ebben az órában még áttekinthetelen. Olyan űrt hagyott maga után, hogy teljes betöltésére fogadkozni a legjobb szándékú is restelkedik. Vegyük hát szellemi örökségét nem a szavak elpattanó buborékával, hanem munkálkodással.
Nevelő volt és e hivatás gyakorlóinak egyik legkiválóbb képviselőjének tartom: nem módszerei, a szíve tette azzá. Ezt a nagy és rajongó szívet, ezt a testileg fáradt, érzelmileg folyton hevülő szívet, mely végül is elragadta közülünk, többször kell még a továbbiakban felemlítenem. Az életét szentelte az iskolának, az ifjúságnak. Kerülni szeretném a nagy szavakat. Nemes János közismert szerénységéhez illően szeretnék itt róla megemlékezni, de akárha az iskolaalapító nagy fejedelemnek kellene jelentenem, nem mondhatnék hitem szerint mást: lehetett az ősi kollégiumnak 350 éves fennállása alatt számos nevesebb professzora, de adott lehetőségeihez képest senki a nagymúltú skola tanárai közül nem áldozott életéből többet az itt tanulókért, mint az elhunyt, senki sem élt több diákszív szeretetének övezetében, mint ő. Az ifjúság ügyében-dolgában mozgósított mindenkit, akit ismert, írót, zeneművészt, állami hivatalnokot, érettségiztető pályatársat, mindenkit, aki segíthetett, aki ilyen vagy olyan módon az oktatás és a nevelés szerteágazó kérdéseiben hasznos lehetett. Agitátor volt ebben az értelemben, áldozatos, nemcsak erkölcsi, hanem gyakorta anyagi értelemben, a saját terhére is.
Igazán nagy szenvedélye a munka volt. Ő aki oly végtelen odaadással szerette családját, még szerettei kedvéért sem hanyagolta el a kötelességen túlmenő hivatásgyakorlást és azok, akik szerették, ha aggodalommal is, pótolhatatlan szerepének tudatában szemlélték ezt.
Lankadatlan szorgalma emelte őt a sütői megfogalmazás szerinti elv, a szellem megmaradásának egyik tényezőjévé, a hagyományok éltetőinek sorába. Ő volt a kollégium bonyolult szerkezetében a hajszálrugó. Nem díszes mutató, nem világító számlap, nem a márka hivalkodó hordozója, hanem végtelen finomságú, értékes ötvözetű, a háttérben halkan működő vezérlő. A munkájának kijáró, azzal értéköszhangban lévő kitüntetést nem kapott. Mint ahogy a névtelen katonának csupán a sírja részesül az elismerés, a tisztelet gazdag megnyilvánulásában, Nemes Jánost is halála avatta közösségének megkoszorúzott tagjává.
Ne vegye senki zokon, ha életéből, arra oly jellemzően az alábbi kép él sokunknak emlékezetében. A Kollégium 350 éves évfordulóján, melynek előkészítésén, ma már sejtjük, hogy élete megrövidítésével fáradozott, a díszes emelvény háta mögött lámpalázasan nézte át beszédének jegyzetét. Látom az emelvényt virágosan, elől a díszelnökség széksorával, és jóval hátrább, a kárpit mögött, az aligazgatót, a 350 éves harc névtelen katonáját. Ha katonának nevezem, nem kisebbíteni akarom elismert rangját, csupán hangsúlyozni kívánom, hogy Nemes János nem a magaslatról vezénylők fajtájához tartozott, hanem maga is mindig rohamra indult a feladatokkal való közvetlen küzdelemben. Hogy ez mit jelentett, hogy milyen biztonságot a vezetés egészének, azt csak azok tudják, akik az enyedi iskolát az ő segítségével igazgatták. A névtelen katona szimbolummá kristályosodik népe tudatában. Ilyen szimbolummá válik számunkra Nemes János, akkor amikor az emberség és a munka nemcsak divatozó fogalma, de parancsoló szükséglete a kornak, és mindkettőt oly egyszerű természetességgel tette életével emlékezetes valósággá.
Érzelmekben gazdag lelkű volt. Művészlélek és kissé bohém, a nemes fajtából való. Idézettel élve, olyan aki „Percre feledte, ha orgona nyílt odakint”. A szívével közeledett mindenhez. Felgyújtották a versek és rabja volt a muzsikának. Társaságban ő volt a jókedv kovásza, észrevétlenül tudott fáradtan is kedélyt éleszteni. Oly könnyű az állítás: Nincs pótolhatatlan ember. De még ilyen érzelmi síkon is elénk ágaskodik számtalan kérdőjel. Aggodalommal kérdezik az enyediek, hogy mennyivel lettek e sír révén szegényebbek a kollégisták, hogy elképzelhető-e az iskola, a szülők, hogy miként festenek majd az összejövetelek, a véndiákok, hogy mivé hervadnak majd a találkozók Nemes János buzgalma, derűje, mindent beragyogó szelleme nélkül. E szemérmesség nem jelenti a szeretetrevaló szomjúság hiányát. Utolsó születésnapján meghívta egyik pályatársát, kérte, hozna magnót is magával. A zongorára két poharat állított, többre, mondjuk, feledékenységünk révén, nem volt szüksége. Ő, ki fél évszázadot töltött egyetlen intézményben, így ünnepelte magát. Koccintott, sorra játszotta elhunyt barátai kedvenc dalait és végezetül a magáét. Kinek hegedűje mellett annyi szívben lazult a gondnak szorítása, a személytelen időnek zenélt már. Az volt a hattyúdala. Ha ezután hallani kívánjuk, dallamait a csillagok zenéjéből szűrhetjük ki.
Amikor elbúcsúzom Tőle, nem feledhetem, hogy hasonló szerepet hányszor vállalt barátait sírig kísérő szívvel. Ma egy kölcsönös igérethez híven, én búcsúztatom. Az ő megemlékezéseihez képest sokkal szárazabb szavakkal, hogy azok idő előtt könnybe ne fulladjanak.
A búcsúzó személye esetleges szavával az kap hangot, amit a távozó, mint fenyő hullása, a visszhangjával megidéz.
Kedves Jancsi, feledhetetlen barátunk, a Te mindig érezhető szereteted visszhangjával búcsúzunk Tőled: Nyugodjál békében! Győrfi Dénes / Szabadság (Kolozsvár)