Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Dehel Gábor
24 tétel
1996. október 8.
Dehel Gábor, a kolozsvári Állami Magyar Opera rendezője a gyulai Várszínház 33. évadában nyújtott kiemelkedő teljesítményéért nívódíjban részesült. /A Magyar Opera Erkel Ferenc István király című operáját mutatta be a Várszínházban./ A díjat okt. 7-én Budapesten adták át a művésznek, valamint a többi díjazottnak. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 8./
1998. július folyamán
"Kolozsvári Erkel-bemutató Gyulán. Sorozatban az ötödik Erkel-dalművet mutatja be Gyulán a kolozsvári magyar operatársulat; a bemutatója egyben az előadás premierje is, mely után ősztől Kolozsvárt játsszák a Névtelen hősök című népies daljátékot - tájékoztatta az MTI-t Gedeon József, a Gyulai Várszínház igazgatója.Erkel Ferenc szülővárosában, Gyulán 1991 óta szerepel évről évre a kolozsvári Állami Magyar Opera. Az erdélyi dalszínház a nagy romantikus zeneköltő műveiből eddig a Hunyadi László-t, a Brankovics György-öt, a Bánk bán-t, valamint az István király-t játszotta el Gyulán is. A most színre kerülő Névtelen hősök az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egyszerű katonáinak állít emléket, a többi Erkel-operától eltérő, a verbunkos hagyományokat fölelevenítő operettes hangzással. A népies vígopera első bemutatója 1880-ban volt Budapesten a Nemzeti Színházban, a mostani előadás az 1881-es kolozsvári s az 1916-os budapesti bemutató alapján készült. A kolozsvári társulat Dehel Gábor rendezésében játssza a darabot, amelyet Hary Béla karmester és Simon Gábor igazgató zenedramaturgi közreműködésével állítanak színre. A főbb szerepekben Szeibert Istvánt, Szabó Pétert, B. Vass Évát, Marton Melindát, Szakács Leventét és Molnár Jánost láthatja a közönség. A díszletet és a jelmezt Starmüller Katalin tervezte. A kolozsváriak idei gyulai vendégszereplését a társulat Carmen-előadása zárja: a Bizet-művet Ionel Pantea, a luxemburgi opera igazgatója rendezésében láthatják-hallhatják az operabarátok, vezényel Selmeczi György (Budapest). /MTI/
2001. március 24.
"Tízéves szünet után újra a Budapesti Tavaszi Fesztivál meghívottja volt a kolozsvári magyar opera társulata: Erkel Ferenc István király című operáját adták elő. Dehel Gábor, az előadás rendezője kifejtette: megtiszteltetés, hogy társulatuk ismét felléphetett a Magyar Operaházban. Ezt a művet több mint száz éve nem játszották a magyarországi operákban. /A Budapesti Tavaszi Fesztivál vendége volt a kolozsvári Állami Magyar Opera. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 24./"
2001. augusztus 10.
"Székelyudvarhelyen a Tomcsa Sándor Színház fennállásának harmadik évadját kezdi szeptemberben. A Magyarországról szerződtetett Merő Béla rendező távozása után Szabó K. István vette át a rendezői tisztséget. Kifejtette, hogy sikerült beszerezniük korszerű színpadi világítást és hangosítást biztosító berendezést. Együttműködési szerződést kötöttek az anyaországi, szarvasi Weöres Sándor Színházzal. Lesz néhány közös előadásuk, melyet Székelyudvarhelyen és Szarvason is bemutatnak. Három színész csatlakozott a társulathoz: Vidovenyecz Edina Békéscsabáról, Szabó Eduárd Marosvásárhelyről és Dehel Gábor Kolozsvárról. /Bágyi Bencze Jakab: A színház a városé. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 10./"
2001. október 15.
"Író-olvasó találkozóval kezdi nyolcadik évadját okt. 16-án Kolozsváron a népfőiskola a Györkös Mányi Albert Emlékházban. Meghívottak: Bálint Tibor, Cseke Péter, Csép Sándor, Dehel Gábor, Demény Péter, Egyed Emese, Fodor Sándor, Jancsó Miklós, Kántor Lajos, Király László, Kiss János, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Létay Lajos, Molnos Lajos, Mózes Attila, Muzsnai Magda, Szabó Gyula, Tompa Gábor. Műveikből adnak elő rövid részleteket. /Évadnyitó a Kolozsvári Népfőiskolán. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 15./"
2001. október 20.
"Dehel Gábor Szatmárnémetiben született, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát 1961-ben végezte el, Kolozsváron kezdte pályáját. Színészi karrierje rendezői, írói tevékenységgel bővül már a hetvenes évektől kezdődően. 1991-től az Állami Magyar Opera rendezője. Negyven éve színész, rendező és író. Játszotta főszerepek sorozatát, de statisztált is. Színházi pályafutásához hozzátartoznak szakmai cikkei, a rádióban, a televízióban, a színháznál bemutatott írásai. Dehel szerint Szinberger Sándor igazgató-főrendező vezetése alatt a Magyar Opera egyik legtermékenyebb korszakát élte. Dehel Gábor Bukarestben rendezői szakot végzett. - Az Erkel-sorozat közel tíz éves munka. Beleszeretett ebbe a munkába, elsősorban azokba, amelyeket színpadi előadásként újra felfedeztek. Igazi kihívás volt minden részvevő számára. Hary Béla karmester készíti a sorozat hetedik előadásának, a Saroltának zenei anyagát. Szeretné, ha előadásaik eljutnának a hazai színpadokra is, de eddig még Marosvásárhelyre sem jutottak el. Dehel szerint ezeknek az előadásoknak szerepe lehet a sorvadó önazonossági tudat ápolásában. /Hintós Diana: Négy évtized "két úr" szolgálatában. Dehel Gábor színművész és rendező 40 éve a kolozsvári színpadokon. = Szabadság (Kolozsvár). okt. 20./"
2002. január 11.
Sikere volt Székelyudvarhelyen a háromfelvonásos Viktória című nagyoperettnek, amelyet Dehel Gábor, a Kolozsvári Magyar Opera kitűnő rendezője vitt színre. Ábrahám Pál Viktória című nagyoperettje hatalmas sikert aratott mind az öt műsorra tűzött előadáson. /Nagyálmos Ildikó: A háromfelvonásos Viktória című nagyoperett sikere. Székelyudvarhelyen győzött az operett. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jan. 11./
2002. augusztus 10.
"Idén nyáron újra Magyarországon szerepelt a Kolozsvári Magyar Opera társulata: július 11 és 16 között Gyulán mutatták be Erkel Ferenc vígoperáját, a Saroltát, és Rossinitól A sevillai borbélyt, majd július 20-23. között Esztergomban a Bátori Máriát játszották. A vendégszereplés élményeiről Hary Béla karmester és Dehel Gábor rendező számolt be. Rendszeresen visszatérő vendégei a gyulai Várszínház nyári évadjának. Több mint százötven személy - ezenkívül a díszletek, ruhák, hangszerek - utaztatása, elszállásolása nem könnyű feladat. Az egyre fogyatkozó kolozsvári társulat megállta a helyét, kiváló teljesítményt nyújtva. Az énekkar a múlt évadot nagy ember-veszteségekkel zárta. Viszont a Magyarországra átszerződött énekkari kollégák eljöttek az esztergomi Bátori Mária próbáira, és felléptek az előadáson. /Hintós Diana: Júliusban Magyarországon vendégszerepelt a Kolozsvári Magyar Opera. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 10./"
2003. január 3.
"Zsúfolt ház előtt mutatta be december 31-én legújabb produkcióját a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színtársulat. Szirmai Albert: Mágnás Miska című operettjét Dehel Gábor rendezte. Az előadáson jelen volt és rövid beszédet mondott Kondor Katalin, a Magyar Rádió elnöke. /Mágnás Miska-bemutató. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 3./"
2003. július 26.
"Négy új színésszel bővül a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, közölte Szabó K. István, a társulat rendezője. A Csehov-évre való tekintettel, az orosz szerző Sirály című komédiája lesz az első bemutató. Sajnálatos, hogy két magyar állampolgárságú színésznő, Pető Nóra és Vidovenyecz Edina letelepedési gondok miatt megvált a társulattól. Csurulya Csongor pedig a marosvásárhelyi rendezői főiskolán folytatott tanulmányai miatt távozott Udvarhelyről. A három távozó színész helyére négy végzős fiatalt szerződtetnek: Szalma Hajnalka, Szűcs Gellért és Ráduly Csaba Kolozsváron, Szász Krisztina a marosvásárhelyi színiakadémián végezte tanulmányait. Az új évad tervezett előadásai: Füst Milán A lázadó című darabja, operett is lesz, Budai Dénes Csárdás című művét Dehel Gábor alkalmazza színpadra, Cocteanu Vásott kölykök című kisregényének feldolgozása és a Hamupipőke kerül előadásra. /Szász Emese: Tomcsa Sándor Színház. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 26./"
2004. január 23.
Január 22-én Kárpát-medence-szerte megemlékeztek a Himnusz születésnapjáról, a Magyar Kultúra Napjáról. Budapesten a magyar kulturális élet kiemelkedő személyiségeinek elismerésével ünnepeltek. Marosvásárhelyen első alkalommal tartottak emlékezést a Kultúrpalotában. Az EMKE Maros megyei szervezete és a Tompa Miklós Társulat közös szervezésében Bánffy Miklós Szétszórtan című művéből hallottak részleteket a jelenlevők. Találkozóra hívta a képzőművészeket Nagyváradon a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége. A tárlaton 38 bihari és magyarországi művész munkái, festmények, akvarellek, grafikák, szobrok, fafaragványok voltak láthatók. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület szervezésében a Szobrok szabadsága címmel ünnepi estet rendeztek, amelynek díszvendége Melocco Miklós magyarországi szobrászművész volt. Kolozsváron a Magyar Opera társulata Dehel Gábor rendezésében Erkel Ferenc István király című operáját adta elő. A két felvonás közti szünetben Laskay Adrienne A Kolozsvári Állami Magyar Opera 50 éve című kötetét mutatták be. Sepsiszentgyörgyön a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület szervezésében ünnepeltek, vetítették a Bánk bán című operafilmet. Székelyudvarhelyen a régió népzenei kincseit leltározó konferenciával ünnepeltek. Kallós Zoltán néprajzkutató tartott előadást Moldvai, gyimesi csángó, mezőségi és kalotaszegi magyar népzenegyűjtés címmel. Haáz Sándor az irányításával kiadott Törpe-Daloskönyvek sorozatot mutatta be. A Magyar Kultúra Napja alkalmából Budapesten Hiller István, a nemzeti kulturális örökség minisztere adta át a Márai Sándor-díjakat, a Csokonai Vitéz Mihály alkotói és közösségi díjakat, a Bibliotéka emlékérmeket, A kultúra támogatója, valamint A kultúra pártfogója elismeréseket Budapesten. Márai Sándor-díjat kapott Monoszlóy Dezső Ausztriában élő író, hat évtizedes regényírói és költői munkásságáért. /Antal Erika, Botházi Mária, Farkas Réka, Pengő Zoltán, Zilahi Imre: Díjeső és művészeti estek a Magyar Kultúra Napján. = Krónika (Kolozsvár), jan. 23./
2004. szeptember 25.
A kolozsvári Magyar Opera elérkezett nyolcadik, egyben utolsó Erkel-bemutatójához. Véget ért tehát egy nagyszabású vállalkozás, amely a teljes erkeli opera-életmű bemutatását tűzte célul maga elé. A Magyar Opera nem mindennapi teljesítménye nem jöhetett volna létre a Gyulai Várszínház támogatása nélkül, az operákat közös produkciókként állították színre. A Magyar Opera utolsó Erkel-bemutatója a Dózsa György című opera, melynek ötfelvonásos eredetijéből alkotta meg Hary Béla és Dehel Gábor a két részben játszódó kolozsvári változatot. A kolozsvári országos bemutató szept. 26-án lesz. Karmestere a teljes opust levezénylő Hary Béla, aki ez esetben is zenei dramaturgja az operának. Az opera rendezője az a Dehel Gábor, aki felvállalta az erkeli életmű színpadra állítását. A rendező munkatársa Venczel Péter. /Turánitz J. Lajos: Erkel Ferenc: Dózsa György. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 25./
2006. május 30.
Évek óta nem látogatott el Székelyföldre a kolozsvári Magyar Opera, most viszont turnéra indult Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely és Csíkszereda állomásokkal. A turné a Hargita Megyei Tanács, a MOL, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, valamint a Communitas Alapítvány támogatásával jöhetett létre, jelezte Dehel Gábor rendező. Bánk bán szerepét Daróczi Tamás (budapesti Operaház) énekelte, II. Endre szerepében Szeibert Istvánt, a Gertrúdéban pedig Georgescu Máriát láthatták. /Barabás István: Bánk francia karmestere. Székelyföldön járt a világ egyetlen kisebbségi operája: a kolozsvári állami opera. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 30./
2008. november 17.
November 14-én Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület dísztermében mutatták be Dehel Gábor színművésznek, rendezőnek a feleségéről, Marton Melinda operaénekesről írt beszélgetőkönyvét. /Dehel Gábor: Marton Melinda. Beszélgetőkönyv, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár/ A Prospero Könyvek sorozatban életinterjúk, azaz úgynevezett beszélgetőkönyvek készülnek az erdélyi magyar színjátszás és zenei élet meghatározó személyiségeiről. Csíky András színművészről és Hary Béla karmesterről írt kötet után ez a harmadik könyv. A könyvbemutatón Balázs Imre József, a kiadó igazgatója, Demény Péter, a kötet szerkesztője és Szeibert István operaénekes méltatta Dehel Gábor könyvét. Szeibert István felolvasta az előszó írójának, Kürthy András budapesti operarendezőnek a kolozsváriakhoz szóló, meleg hangú levelét. Marton Melinda operaénekes arról a kézzel fogható szeretetről beszélt, amely bearanyozta pályája egészét. /Nagy-Hintós Diana: Prospero-könyv Marton Melindáról. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 17./ Dehel Gábor /sz. Szatmárnémeti, 1940. ápr. 29./ színész, rendező, 1991-től a kolozsvári Állami Magyar Opera rendezője is. Marton Melinda /Kolozsvár, 1956/ a kolozsvári Állami Magyar Opera magánénekese.
2008. december 30.
Második alkalommal bemutatják be Dehel Gábor Marton Melindával, a Kolozsvári Magyar Opera kiemelkedő alakjával készített beszélgetőkönyvét. A könyv az opera primadonnájának életregénye, amely megeleveníti őt a színpadon és a kulisszák mögött egyaránt. A könyv része a Korunk Kiadó által megjelentetett sorozatnak, és harmadikként jelent meg a Hary Béla zeneszerzőről, illetve Csíky András színészről szóló kötetek után. A könyv érdekessége, hogy a szerző feleségéről ír, és amellett, hogy végigköveti az életpályát, így a kolozsvári Magyar Opera története is körvonalazódik. Januárban Budapesten is bemutatják a könyvet. /Hideg Bernadette: Egy primadonna életregénye. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 30./
2011. május 21.
Kicsengetési ünnepség a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
Ma délelőtt 11 órakor ismét búcsúzik végzős hallgatóitól az idén fennállásának hatvanötödik évfordulóját ünneplő Művészeti Egyetem. A 2011-es kicsengetési ünnepségen hatvanegyedszer szólal meg a végzősöket búcsúztató csengő a Köteles utcában. Az idén összesen kilencvenkilenc alap- és mesterképzésben részt vevő hallgató hagyja el az intézmény padjait és osztálytermeit. A magyar tanulmányi vonalon hatvanan ballagnak, alapképzésen 11-en színművészetet, 9-en bábművészetet, 11-en zenepedagógiát tanultak az elmúlt három évben, míg a kétéves magiszterképzést 9 színész szakos, 7 bábművész és 5 drámaíró szakos hallgató fejezi be.
A május végi ünnepségen immár hagyomány, hogy az egyetem korábbi hallgatói előtt is tiszteleg. Idén negyedik alkalommal tünteti ki az egyetem azokat a volt hallgatóit, akik ötven éve vannak a pályán, és hivatásuk iránti hűségük, kitartó munkájuk példakép a pályakezdő fiatalok számára. Ezúttal az 1961-ben végzett évfolyam tagjai közül Gál Ernő, Bósy Anna, Dehel Gábor, Halasi Erzsébet és Péterffy Lajos veheti át a szenátus döntése értelmében az Aranydiplomát.
A Művészeti Egyetem sok sikert kíván végzőseinek, és szeretettel várja a ballagásra és a Stúdió Színház évadzáró előadásaira a hozzátartozókat, barátokat, ismerősöket, nézőket!
Népújság (Marosvásárhely)
2012. január 6.
Bisztrai Mária
A Prospero Könyvek sorozatában jelent meg Dehel Gábor második beszélgető- könyve, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház világának egyik kanyargós utját járja be. Ez alkalommal is a szerző abban a világban bolyong, melyet a legjobban ismer, és élő szem és fültanúja volt.
A jól ismert pályán magabiztosan vezeti az olvasóját egy olyan életúton, mely a maga nemében szinte utolérhetetlen a több mint kétszáz éves múlttal rendelkező intézményben.
Bisztrai Mária beszélgetőtárs a maga nemében páratlan az egyetemes magyar színművészetben. Ennek is köszönhető a könyv tartalmának kivételesen érdekes mondanivalója.
A nagyközönség számára a kézbe simuló, 2011-ben kiadott Dehel Gábor: Bisztrai Mária című könyvét, a Györkös Mányi Albert emlékházban mutatták be, igen népes közönség előtt.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE elnöke felvezető beszédében nem kis büszkeséggel említette meg, már másodszor mutatnak be Korunk kiadásában megjelenő könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházában. Együtt ünnepelhetjük a könyv megjelenését.
A könyv bemutatása
Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője a könyv kiadója, elmondta a Komp- Press adja ki a Prospero sorozatot, melyet ezelőtt a Polis kiadó adott ki. Ezt a jogot a Korunk átvette. Mint ahogy azt is igyekezett megtartani, hogy a beszélgető stílus kiadványaiban is uralkodó forma legyen. A beszélgető műfajjal élővé válik a sorozat. A színház az a műfaj, ami bennünk él. A dokumentálódás e téren nehezebb. A festők és írók könnyebb helyzetben vannak. Annak ellenére, hogy a dokumentálódás felhasználhatja a legújabb elektronikus rögzítési formákat, mert az előadásokat lehet rögzíteni, a dokumentálódás még is bizonyos helyzetekben nehezebb. Dehel Gábor visszatérő írója a sorozatnak. Élményszerűen mutatja be a Bisztrai Mária színész portréját. Megmunkált könyv lett.
Demény Péter, a Prospero Könyvek sorozat szerkesztője szerint, aki mint szerkesztő, többször is betűről betűre elolvasta a könyvet. Ennek alapján állíthatja, a könyv írói teljesítmény. A beszélgető-könyv nem úgy keletkezik, hogy a személyek által elmondott gondolatokat szóról szóra leírjuk. A szerző lényegesít, és írás közben alkot.
Kötő József, ez alkalommal, mint színháztörténész vett részt a bemutatón. Felelevenítette azt az időszakot, amikor mint színházi irodalmi titkár Bisztrai Mária közvetlen munkatársa volt. Nála érződött legjobban, kettős minőségben beszél: mint a kor tanúja, és mint volt irodalmi titkár. Árnyaltan nyilatkozott a művésznő személyiség jegyeiről. Mária soha sem akart rutinból szerepet alkotni. Az igazi művész ott kezdődik, hogy nincs rutin. Csak a szerep adta pillanat, melyet a szerep átélése tesz feledhetetlenné a néző számára.
Az alázat és a művészet iránti tisztelet, szeretet jellemezte Bisztrai Mára pályáját. Mint művészettörténész kiemeli, annak az időszaknak, amikor Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, színház- történeti jelentősége van. A Sütő tetralógiában, a színpadon, megfogalmazódott a nemzetiségi credo, mely döntő szerepet játszott abban, hogy mi itt ülünk. A dráma ebben a korban vezető műfajjá vált.
A tetralógiát Harag György rendezte, aki megújította a színjátszási stílust.
Felvetette a kérdést: Vajon mi lehetett annak a titka, hogy az úgynevezett Bisztrai „éra” alatt ilyen eredmények születtek? Szerinte a jó értelemben vett művészi konokság.
Dehel Gábor, a könyv szerzője szerint Bisztrai Mária sorsa egy olyan korszakban teljesedik ki, amikor a célzatos félretájékoztatások programszerűek voltak.
1980-ban egy tollvonással megszüntették a területi magyar rádió és TV adókat. A sok év alatt felgyűlt és őrzött anyagokat a szó szoros értelmében bebörtönözték a Jilaviai börtön celláiban. Az így őrzött anyag nagy része tönkrement elpusztult, használhatatlanná válva.
A könyv jó arra, hogy felidézzük a közönség és a művészek arcait.
A könyvből részleteket olvasott fel Sebesi Karen Attila színművész.
A könyvről
A könyv borítóját Szentes Zágon tervezte, felhasználva
Szabó Dénes (neves fotográfus) felvételét Bisztrai Máriáról, Móricz Zsigmond Úri muri – Rhédey Eszter szerepében.
A 230 oldalas könyvet mondhatni egy ültömben olvastam el, annyira lekötött:
Kötő József előszavával, függelékkel, mely a művésznő életpályájának főbb szerepeit, fontosabb díjait tartalmazza, valamint egyes előadásokról készült fotókat.(Deák Ferenc, Kacsur György, Marx József, Szabó Dénes, Szabó Tamás, Temesi Zsolt készítették)
Válogatást találhatunk Bisztrai Máriáról szóló írásokból.
Ami engem megfogott az Dehel Gábor hozzáállása az anyaghoz. Már előző beszélgető-könyvében is olyan eleganciával, biztosan, könnyedén mozog ebben a világban, hogy irigylésre méltó. Tiszteli és becsüli beszélgetőtársát, akinek nem gond a feladathoz felnőni.
Ennek is eredménye: Bisztrai Máriát úgy állítani olvasói elé, amelyből kiderül, egy nagy művésszel találkoztunk, aki egy nagyon lehetetlen és embertelen, kegyetlen, irgalmatlan korban volt nemcsak előadó művésze intézményének, de az intézményt, mely bárhogyan is, de missziót is teljesített, úgy vezetni, hogy az a periódus, köszönhetően vezetői és művészi személyzetének, beírta magát az egyetemes magyar színháztörténet arany lapjaiba. Előkelő írói eszközökkel tárja fel a múlt, számukra valóban érdekes, esemény- sorait.
A könyv hátsó borítóján Kötő József Bisztraira vonatkozó eszmefuttatása olvasható: „Édesapja miniszterelnök, majd államelnök, a kortárs román történelem alakítói közé tartozott. Édesanyja az ország sorsában döntő szerepet vállaló magyar földesúri családok génjeit örökölte…Az államférfi apa szárnyai alatt, tanulmányai alapján, lehetett volna fontos fogaskerék egy totalitarista állam diplomáciai építményében. De anyai génjei működtek: magyar színésznő lett, majd másfél évtizedig színházigazgató a kulturális genocidiummá fajuló korszak kiteljesedési szakaszában, amikor a Színház a nemzeti „túlélés” jelképévé változott.”
Nem szándékom a könyv tartalmát részletesen ismertetni. A tisztelt olvasó csak nyerhet, ha elolvassa a könyvet, amely egyébként is olvasmányos, nyelvezete következtében senkinek sem lehet nehéz.
Ennek fejében megismerhet egy olyan korszakot, melyet átélhetett, vagy melyet szülei élhettek át.
A könyv meggyőzött arról, a művészetben nincs protekció, összeköttetés, kivételezés, pártfogás, a közönséget nem lehet becsapni. Csak az tudja megállni a helyét, aki felmenvén a színpadra, a nézőket meg tudja győzni arról, akit alakít, azt hitelesen, élvezetesen be tudja mutatni. Meg tudja teremteni azt a bűvös kört, mely színpadot és nézőt magába fogad. A rendezők teóriájára a közönség csak akkor reagál, ha azok képesek színészeiket úgy vezetni, hogy mind azt az úgymond színházi újítást úgy alkalmazzák a színpadjaikon, hogy a közönség bizonyos része megértse, elfogadja, és számára mondanivalót tartalmazzon.
Bizonyíték erre a rendezők közül időrendi sorrendben: Kömíves Nagy Lajos, Tompa Miklós, Delly Ferenc, Kovács György, Harag György, Szabó József, Rappaport Ottó, Gergely Géza, Taub János, Bán Ernő, Senkálszky Endre, Horváth Béla, Dehel Gábor, Anatol Constantin, Bereczki Péter, Kóra Ilona, Tompa Gábor. Ezen kívül még jó néhány meghívott rendező. Közöttük Major Tamás vagy Vlad Mugur.
A színházi partnerei közül megemlíthetünk, a teljesség igénye nélkül olyan színész neveket, mint: Bara Margit, Horváth Béla, Imrédi Géza, Halász Géza, Poór Lili, Flóra Jenő, Csorba András, Dorián Ilona, Koós Zsófia, Ille Ferenc, Andrási Márton, Pásztor János, Kovács György, Péterffy Gyula, Puni Júlia, Gáspár István, Sas László, Vadász Zoltán, Dehel Gábor, Stief Magda, Balog Éva, László Gerő, Széles Anna, Sata Árpád, Toszó Ilona, Bereczky Júlia, Barkó György. A filmbeli partnerei voltak: Bálint András, Latinovics Zoltán.
E tiszteletet kiváltó névsor is fényesen bizonyítja mily gazdag Erdély fővárosának kulturális életének e szegmentuma. Mennyi tennivaló vár azokra, akik ezt a múlttól örökölt kincset közszemlére szeretnék bocsátani. Van, amire büszkék, lehetünk. Vannak olyan elődök, akinek alkotó munkája meghatározta a kolozsvári színjátszás jelenlegi állapotát is, nyomot hagyott a színházművészetben.
Csomafáy Ferenc

erdon.ro
2014. szeptember 9.
Elhunyt Dehel Gábor
Életének 74. évében elhunyt Dehel Gábor rendező, író, színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház volt tagja, majd két évtizeden át a Kolozsvári Magyar Opera rendezője.
Dehel Gábor /Szatmárnémeti, 1940. ápr. 29. –Kolozsvár, 2014 szeptember 8 ./ 1961-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja. Az 1980-as években elvégezte Bukarestben a rendezői szakot. 1991 óta a Kolozsvári Állami Magyar Opera rendezőjeként sikkerre vitt számos darabot. Számos karcolata, novellája, színészportréja, riportja, színházi kérdésekkel foglalkozó írása jelent meg. 1991-től a Kolozsvári Magyar Opera rendezője is. Színpadra állította Erkel Ferenc összes operáját. Regényei jelentek meg,
Szabadság (Kolozsvár)
2014. szeptember 10.
Elhunyt Dehel Gábor
A kolozsvári színész-rendezőt íróként is ismerhettük, Székelyudvarhelyen is sokat rendezett, illetve játszott.
Az ismert színész-rendezőt 74 éves korában érte a halál hétfőn. Dehel Gábor 1940. április 29-én született Szatmárnémetiben, 1962-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színész volt, de a nyolcvanas években rendezői szakot is végzett Bukarestben.
A kilencvenes években kezdett rendezni a Kolozsvári Magyar Operában, többek között Huszka Jenő Mária főhadnagyát, illetve Kacsóh Pongrác János vitézét vitte színre, ugyanakkor Erkel Ferenc összes operáját színpadra állította.
A színészet és a rendezés mellett Dehel író is volt, hiszen több novelláskötete is megjelent, de készített színészportrékat is (például Bisztrai Máriával, Petru Groza színész-lányával is készített egy interjúkötetet, és Márton Melindával is), illetve riportokat, színházi cikkeket és drámákat is írt.
Két regénye, a Kulisszatitok (1974) és az Öngól (1980) is megjelent. Munkásságáról, pályafutásáról ebből a Szabadság napilapnak adott, néhány évvel ezelőtt interjújából is sokat meg lehet tudni.
Dehel Gábor a kétezres évek elején több évig játszott és rendezett a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Szanházban is. Színészként a Komámasszony, hol a stukker? című előadásban a Méltóságos urat, a Don Juanban a címszereplő apját, a Sorin Militaru által rendezett Sirályban pedig az öreg Szorin Pjotr Nyikolajfevicset alakította.
Ő rendezte a Viktória (2001), a Mágnás Miska (2002), a Csárdás (2003) operetteket, illetve A szabin nők elrablása (2004) című zenés bohózatot is.
KATONA ZOLTÁN
Dehel Gábor /Szatmárnémeti, 1940. ápr. 29. – Kolozsvár
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2015. február 23.
Kultúrigazgató, akit Kodály „buktatott meg”
„A táncházmozgalom tartalmában, világnézetében, magyarságtudatában egy teljesen új világot teremtett. (...) Olyan népzenekincse messze nincs senkinek, mint a magyarságnak” – beszélgetés Szép Gyulával, a Kolozsvári Magyar Opera vezetőjével.
– Az opera igazgatásán túl rendkívül sokoldalú tevékenységet fejt ki Erdély művelődési életében. A kolozsvári zeneakadémián kapta útravalóul ezt a sokoldalúságot?
– Rendkívül szerencsésnek tartom magam, amiért olyan tanári gárda oktatott minket, akikre mindig büszke lehetek: Jagamas János, Szenik Ilona, Márkos Albert, Vermessy Péter, Szalai Miklós, Demján Vilmos, Jodál Gábor, Pop Dorin, Florentin Mihăiescu. Zenei szempontból nagyon sok lehetőségre nyitották ki a szemünket, fülünket.
Olyan helyzetbe kerültem, hogy a tanárkodás mellett válogathattam a karvezetés, muzikológia, folklórkutatás, netán könnyűzene között.
Ennek következtében bátran, merészen, magabiztosan vágtunk neki az életnek. Bíztunk a tudásunkban, a felkészültségünkben, és úgy gondoltuk, megváltjuk a világot.
– Kezdetben zenetanárként...
– Az akadémia elvégzése után a Maros megyei Mezőszengyelre helyeztek ki zenetanárnak, az ottani román iskolába, ahol csak 1–4. osztály volt magyarul. Később Székelyudvarhelyen, a zeneiskolában, illetve Máréfalván kértem helyettes tanári állást, és hobbiból a helyi gépgyár férfikórusát vezényeltem.
– A táncházmozgalom jelentős hatással volt a hetvenes évek fiatalságának életére. Ön mikor csatlakozott?
– 1977-ben, amikor elindult. Kezdetben én is táncolni mentem, viszont kiderült, hogy hiányos a zenekar. Összeállt egy háromtagú együttes, ám a brácsás rövidesen kiszállt. Én zongorista voltam egész életemben, de arra nagyon büszke vagyok, hogy 25 évesen megtanultam brácsázni úgy, hogy addig soha nem volt vonó a kezemben.
Nem volt könnyű feladat, éjjel-nappal gyakoroltam, egy egész nyaram ráment, mire rendesen megszólaltattam a hangszert. Így lettem a székelyudvarhelyi Venyige zenekar brácsása. Közben elindultam gyűjtőutakra, és szerencsésen tudtam ötvözni a gyűjtött anyagot az iskolai tanítással: amit hallottam a gyűjtőúton, azt szinte másnap megtanítottam a gyerekeknek. Udvarhelyszéken csupán Vikár Béla végzett komolyabb gyűjtőmunkát a 20. század elején. Az anyagokat átcsempésztük Budapestre, a Tudományos Akadémiára és a Folklórkutató Intézetnek.
– Ön hogyan fogalmazná meg a táncházmozgalom hatását a kultúrára, a zenére, a fiatalok életére?
– A táncház megjelenését a 20. század talán legnagyobb magyar kultúrtörténeti fordulatának nevezném. Értékfelismeréshez vezetett a fiatalok körében, egy elfeledett hagyatékról sikerült a port leseperni, így élő, funkcionális, hatalmas értékeket hordozó kultúrvilág került elő. Kiderült, nem véletlenül volt a magyarság mindennapjainak része ezer évig. A táncházmozgalom tartalmában, világnézetében, magyarságtudatában egy teljesen új világot teremtett.
Szép Gyula
1952. február 2-án született a Kolozs megyei Szucságban. 1975-ben diplomázott a Gheorghe Dima Zeneakadémia Muzikológiai és Zeneszerzési Fakultásának pedagógia szakán. 2010-től a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója.
Érdekes módon Erdélyben a zenészek irányították a táncházakat, belőlük lettek a táncoktatók is. Mi, zenészek, majdnem mind egyetemet végzettek, hamar rájöttünk, milyen kincset lehet kibányászni a népzenéből, hiszen itt hever a lábunknál, és sokkal szebb és értékesebb, mint a kétakkordos, gyenge diszkózene. Olyan népzenekincse messze nincs senkinek, mint a magyarságnak.
Ne feledjük, a magyar népzene – Vikárnak, Kodálynak, Bartóknak, majd a tanítványaiknak köszönhetően – össze van gyűjtve, rendszerezve van. A fiatalok nemcsak táncoltak, többé-kevésbé felkészülten elindultak gyűjtőutakra, gyakorlatilag ebből is mozgalom lett. Tömegével kezdtek falura járni – volt, aki a viseletért, mások a táncokért, a buliért vagy csak azért, mert ment a babájuk is. A lényeg az, hogy közel negyven év után minden magyarok lakta településen igazi népzenére táncolnak, a táncoktatók már nem az egykori budapesti állami együttes koreográfiáit majmolják, hanem valós táji ismeretekre építik népzene- és néptáncműsoraikat.
– Akadt meghatározó momentum az életében, amely a népzene oktatása és művelése mellett kötelezte el?
– Egyik barátnőm mutatta meg Kodály Zoltán Székely fonó című lemezét. Amíg hallgattuk az operát, olvastam a lemez mellékletét, melyben le volt írva a szöveg, és rájöttem, az egész nem más, mint egy Kodály által feldolgozott népdalfüzér. Mivel már tanítottam, rádöbbentem, milyen kevés népdalt ismernek a székelyföldi gyerekek, és a felnőttek sem sokkal többet. Az új hangzást szokták meg, nehezen tudták befogadni a régi stílust, idegenkedtek tőle. Azáltal, hogy én színpadi előadásra tanítottam a népdalokat, lassan megszerették őket. Beigazolódott, amit Kodály mondott: a népdalokat nem kell kiszakítani a környezetükből, hanem abban a talajban kell megmutatni őket, amelyben születtek, éltek.
– Alig huszonkilenc évesen kinevezték a székelyudvarhelyi municípiumi Művelődési ház igazgatójává. Nem volt gyanús senkinek?
– Valószínűleg sokféle tevékenységem miatt figyeltek fel rám a város és a megye vezetői. Elvállaltam, és volt is megbotránkozás Udvarhelyen: mi az, hogy egy tisztességes tanító bácsit, aki amúgy jól vezette a művelődési házat, felvált egy fiatal, hosszú hajú, nagy szakállú ismeretlen, aki még csak nem is székely? De hamar megszeretett a város, mert nyitottan közeledtem mindenkihez.
Úgy éreztem, a hivatásos művészeket kell megmutatni az udvarhelyieknek, az ő jelenlétüket arányaiban kevésnek éreztem. A műkedvelő előadások mellett egyre sűrűbben léptek fel hivatásos művészek is. Kezdett úgy tűnni, hogy aki magyar, és Erdélyben számít, Udvarhelyen is be akar mutatkozni. Az udvarhelyiek több színházi előadást láttak, mint a kolozsváriak vagy a marosvásárhelyiek, hiszen itt felváltva vendégszerepelt mind a hat erdélyi társulat. Végül éppen Kodállyal ütöttem meg a bokámat Székelyudvarhelyen, gyakorlatilag miatta (is) rúgtak ki...
– Mi történt?
– Kodály születésnapjára fesztivált szerveztem. Egymás után mutattuk be Kodály mindhárom színpadi művét – a Székely fonót, a Háry Jánost és a Czinka Panna balladáját, utóbbit először Erdélyben. Főleg az utóbbi verte ki a biztosítékot, újra meg újra betiltották. Nem tudták megmagyarázni, miért, egyszerűen a hangulata nem tetszett. Végül kirúgtak, és el kellett hagynom a várost, mert Székelyudvarhelyen nem engedtek elhelyezkedni, noha több iskola is alkalmazott volna.
– Mondhatni felfelé buktatták...
– Igen, zenei szakirányító lettem Csíkszeredában, a Hargita Megyei Alkotások Házában. Rendezvényeket szerveztem, de a megye falusi zenekarainak repertoárját is ellenőriznem kellett: én voltam a zenei cenzúra. Jóvá kellett hagyni például, hogy egy zenekar mit játszik a lakodalomban. Azt például tilos volt, hogy Hétre ma várom a Nemzetinél, mert maga a nemzet szó – hiába tudjuk, hogy egy szállodára utal – nem lehetett benne. Ettől persze mindenki játszotta. Az egyik zenekar beírta a repertoárlistájába az Un pumn de secui című dalt. Ezt mindenki aláírta, mert hiszen románul volt. Persze a székely himnuszról volt szó.
De Csíkból sem önként távoztam. A Kodály-fesztiválért magyar állami díjat kaptam, sok embert megismertem, állandóan jöttek a meghívók a magyar nagykövetségről mindenféle eseményre. Folyóiratokat, könyveket vittem onnan, Csíkban osztogattam őket. Egy szép nap letartóztattak, a Szeku elvitte a könyvtáramat, az állásomból pedig kidobtak. Egy napra a Gyimesbe helyeztek. Azért egyre, mert közben rájöttek, a magamfajtának Gyimes maga a paradicsom.
– Hogy lett ebből opera?
– Még udvarhelyi időszakomban, amikor az opera akkori zenei titkára beadta a kitelepedési kérelmét, megkérdezték, érdekel-e az állás? Négyszer versenyvizsgáztam, mind a négyszer megnyertem, de mivel nem volt kolozsvári személyim, és Kolozsvár zárt város volt, nem alkalmazhattak. Az opera pedig folyamatosan kiállt mellettem, és inkább nem vettek fel senkit. Félévente kiírták az állást, félévente jöttem versenyvizsgázni. Két évig ment ez így, végül 1988-ban kihallgatást kértem a pártbizottságnál. Elmondtam, hogy eredetileg nekem is kolozsvári személyim volt, csak a párt meg a haza érdekében oda költöztem, ahol megbíztak egy feladattal. Végül beleegyeztek, hogy elfoglaljam az állást.
A rendszerváltás után élveztem azt a hatalmas területet, amit be lehetett lakni. Nem voltak még civil szervezetek, rendezvények, így részt vehettem a Kallós Alapítvány létrehozásában, a Németh családdal én szerveztem az első táncháztábort Erdélyben, sokat ügyködtünk azon, hogy minden település lehetőleg civil szervezetet hozzon létre. 1990-től a Kolozs Megyei Művelődési Felügyelőségen az volt a feladatom, hogy a magyar kultúra gyakorlását szavatoljam a magyar közösségekben. Nem volt egyszerű, mert sok volt még a gyanakvó ember, éppen a néptánc kapcsán: azzal is vádoltak kutatók, hogy a román zenét magyarként adjuk el.
Szívesen vállaltam 2000-ben az RMDSZ Művelődési és Egyházügyi Főosztályának vezetését, hiszen a képviselet infrastruktúrájával és háttérerejével lehetőségem nyílt a magyar kulturális életet átlátni. Az irodámban alkották meg az egyházak jogi képviselői és az RMDSZ politikusai azt az egyházi ingatlan-visszaszolgáltatási törvényt, amit egy az egyben átvett a román kormány. Megtisztelő volt, hogy megszervezhettem a Millenniumi Sokadalmat, ami megelőzte a Kolozsvári Magyar Napokat.
– Előbb művészeti vezetőként dolgozott az operában, 2010 óta igazgatóként. Korábban milyen viszonyban volt a műfajjal?
– Megvallom őszintén, annyit tudtam az operáról, hogy egyetemista koromban néhány bemutatóra elmentünk. Diákéveinkben nem voltunk nagy operába járók, a zenetörténeti órákon az operarészen éppen csak átfutottunk. Új világ tárult elém, de nagyon megszerettem...
– Egészen egyedi produkciók fűződnek azóta a nevéhez. Hogyan született meg például az ötlet, hogy világpremierként az összes Erkel-operát bemutassa a kolozsvári opera?
– 1991-ben született az ötlet, amikor a Hunyadi László című operával Gyulán, Erkel szülővárosában léptünk fel. A gyulai Várszínház akkori igazgatójának tettem egy viszonylag felelőtlen ígéretet, miszerint bemutatjuk mind a nyolc Erkel-operát. Az akkori igazgató, Simon Gábor, Hary Béla karmester és Dehel Gábor rendező is az ügy mellé állt, megszereztük a kottákat, és végül kultúrtörténeti sorozat lett belőle. Az egyedüli opera vagyunk, ahol 10–12 év leforgása alatt az összes Erkel-operát bemutatták. Arra is büszkék vagyunk, hogy 1990 óta kortárs magyar operákat is folyamatosan színre viszünk, programszerűen ezt sem teszi senki.
– Közeledik a nyugdíjkorhatárhoz. A visszavonulás is közeleg?
– Elég régóta foglalkoztat a visszavonulás gondolata. Telik az idő, ugyanakkor megnyugtató módon szeretném látni az opera vezetésének jövőjét. Szeretném, ha még aktív koromban felváltana valaki, akinek átadhatok valamennyit mintegy három évtizedes tapasztalatomból. Büszke vagyok a társulatra, jól érzem itt magam, de a dolgok rendje az, hogy egyszer átadjuk a helyünket. Nincs bennem hatalomvágy, nem futkosok a titulusok után. Sikerült egy fiatal, jó minőségű csapatot összehoznom az operában, amely mégiscsak a legnagyobb, Magyarország határain kívül működő, hivatásos magyar intézmény. A maga nehézségeivel és szépségeivel.
Nánó Csaba
Krónika (Kolozsvár)
2016. január 26.
Könyv a színpad nagyjairól – akik már nincsenek közöttünk
Ahol fény, ott árnyék is: ez a címe Nánó Csaba interjúkötetének, amelyben a kolozsvári színjátszás olyan markáns személyiségeit idézi meg, akik már nincsenek közöttünk.
Az igényes kivitelezésű, gazdagon illusztrált kötet 2015 végén jelent meg a nagyváradi Europrint kiadó gondozásában. Tizenegy interjún keresztül vezet be azoknak a színészeknek, operaénekeseknek a letűnt világába, akik a kolozsvári magyar színház valódi sztárjai voltak az 1970-es, ’80-as években.
„Emberi, meleg hangú beszélgetéseket tartalmaz ez a kötet. Olyan színháztörténeti korszakot kelt életre, amit én a közösségi színjátszás korszakának neveznék” – jelentette ki Visky András, a társulat művészeti aligazgatója a kolozsvári könyvbemutatón. Több interjúban megjelenik a legendás rendező, Harag György, és az interjúalanyok egybecsengő jellemzéséből az is kiderül, hogy sajátos titka volt személyiségének. Benne megbízó, vele szeretettel és örömmel dolgozó csapatot tudott mindig maga köré gyűjteni.
A szerző elmesélte: élete már születése előtt összefonódott Tháliával, hisz szülei a sétatéri színház folyosóin találkoztak először. Gyermekkorában két színházi produkcióban is statisztált, abban az időben már csodálta a nagy művészeket, későbbi interjúalanyait. „Empátiával, felkészülten kell kérdezni. Beszélgetés közben nyílnak meg az emberek” – mondta Nánó Csaba az interjúkészítés kulisszáiról. Az alanyok arról az időszakról mesélnek, amelyben a közönség megtöltötte a 850 férőhelyes nézőteret, és – mivel nagyon sok mindenről nem volt szabad beszélni – fantasztikusan nyitott volt arra, hogy felfogja az áthallásokat, rejtett üzeneteket. „Nehéz, de szép korszak volt: ez jön le minden vallomásból” – mondta a szerző.
A kötet nemcsak egy letűnt színházi kor dokumentuma, hanem jónéhány érdekes, vicces sztorit, színházi anekdotát is első kézből kapunk meg benne. Nagy Dezső például felidézte Nánó Csabának, hogy a színpadon viccelődés nagy mestere volt Horváth Béla és Széles Anikó is. Dorián Ilona elmondja az interjúban, hogy kétszer is átszökött a határon, Bíró Levente meg a bohém, örök agglegény Tomcsa Sándorról mesélt vicces történetet, no meg az 1947-ben alakult Dolgozók Színházáról, ahol tűzoltó és kuplerájlakó „művésznő” is akadt a színészek között.  Megtudjuk azt is belőle, hogy Dehel Gábor profi labdarúgó volt, mielőtt színészi pályára lépett volna, és akik ismerték Kötő Józsefet, biztos összeszorul a szívük interjút záró szavaira: „Nem készülök meghalni.”
A megkérdezettek: Nagy Dezső színész (1941 – 2004), Dorián Ilona színésznő (1927 – 2001), Bíró Levente színész (1924 – 2007), Mátyás Jenő operaénekes (1935 – 2015), Dehel Gábor színész, rendező (1940 – 2014), Kötő József színháztörténész, a Kolozsvári Magyar Színház egykori igazgatója (1939 – 2015), Senkálszky Endre színész, szintén a Kolozsvári Magyar Színház egykori igazgatója (1914 – 2014) – vele két interjút is közöl a szerző, Bereczky Júlia színésznő (1928 – 2007), Szilágyi Ferenc tenorista (1925 – 2010), László Gerő színész (1928 – 2005) és Váli Ilona, aki férjére, Harag Györgyre (1925 – 1985) emlékezik. 
 T. Koós Imola. maszol.ro
2016. április 15.
Művészeti programok az Iskola másként héten
Három előadással kedveskednek az operában
Az Iskola másként alternatív oktatási hét keretében kis- és általános iskolásoknak szánt előadásokkal örvendezteti meg fiatal közönségét a Kolozsvári Magyar Opera, derül ki az intézmény közleményéből.
Az operában április 19-én, kedden délelőtt 11 órától – a budapesti Turpinszky Gippert Bélával a címszerepben – Erkel Ferenc Bánk bánját (rendező: Dehel Gábor, karmester: Kulcsár Szabolcs) láthatja a közönség. A másfél órás jelmezes és zenei magyarázatokkal egybekötött rendhagyó leckeelőadást Gombár Annamária rendező tartja (összeállította: Gombár Annamária és Kulcsár Szabolcs).
Április 20-án, szerdán, szintén délelőtt 11 órától Venczel Péter és Moravetz Levente Ali Baba és vAgy negyven rabló című családi musicaljét (r.: Moravetz Levente, karmester: Kulcsár Szabolcs) tekinthetik meg az érdeklődők.
Az intézmény balettkara Szergej Prokofjev Hamupipőkéjét adja elő április 21-én, csütörtökön délelőtt 11 órától (rendező-koreográfus: Rareş Arcadie Cîmpean, karmester Horváth József) a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében.
Az operában ezúttal is lesz kulisszalátogatás, a Fedezd fel magadnak az operát! elnevezésű programra több száz diák jelentkezett.
Színházi műhely a stúdióban
Színházi műhelyt szervez 5–8. és 9–12. osztályos tanulók számára az Iskola másként héten a Kolozsvári Állami Magyar Színház. A műhelymunka résztvevői a társulat színészei segítségével tapasztalhatják meg azt a folyamatot, amely során egy szöveg jelenetté alakul. A műhely vezetői: Albert Csilla, Árus Péter, Bodolai Balázs, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Dimény Áron, Farkas Loránd, Györgyjakab Enikő, Kántor Melinda, Pethő Anikó, Váta Loránd.
Az egy délelőttös foglalkozás során a résztvevőket 4-5 fős csapatokra osztják; minden csapat kap egy szöveget, majd néhány instrukciót is. A csapaton belül leosztják a szerepeket: a diákok lehetnek színészek, rendezők, díszlet- és jelmezfelelősök, de még fotósok/videósok is, akik majd a folyamatot dokumentálják. A stúdióteremben április 19-én, kedden zajló műhelyek időpontjai: 9–11.30 óra (5–8. osztályosok), 12.30–15 óra (9–12. osztályosok).
Szabadság (Kolozsvár)
2017. június 10.
Életszimfónia fuvolára és zongorára – Beszélgetés Simon Gábor nyugalmazott operaigazgatóval
Sepsiszentgyörgyi, mégis „rossz” származása ellenére a Kolozsvári Állami Opera történetének leghosszabb ideig regnáló igazgatójaként vonult nyugalomba Simon Gábor. Zenészsors a kommunista korszakból a mába vezető meredek és enyhébb kanyarokkal.
– Itt ülünk fél órája, és szinte valamennyi erre haladót régi ismerősként üdvözölt. Honnan ismeri fél Szentgyörgyöt? – Onnan, hogy én is szentgyörgyi vagyok. 1945 tavaszán, március 29-én születtem, apám családja bikfalvi, Uzon és Bikfalva határában szép nagy földekkel rendelkeztünk. Ő maga banktisztviselőként dolgozott, a Székely Mikó Kollégium sarkán volt egy könyvesboltja, amelytől 1948-ban jó érzékkel megszabadult, átíratta a Mikóra. A család „rossz” származása ettől még megmaradt, de ő megúszta a kitelepítést. A Mikóba jártam iskolába, de a hetedik osztályt követően hiába felvételiztem sikeresen, nem engedték ott folytatnom a tanulást. Akkor Kézdire „telepített” az apám, így a nyolcadik első évharmadában megélhettem a kollégiumi lét minden keservét. Ütöttek-vertek mint a legkisebbet, míg kézilabda-tehetségemmel ki nem vívtam valamiféle tiszteletet. A családot amúgy szabadúszó zongoratanárként édesanyám tartotta el, a Mikóban is éveken át tanító, aztán az 1960-as évek magyar könnyűzenéje egyik meghatározó alakjává váló Bágya András tanítványa volt. Papírja nem volt róla, de kitűnően játszott, Szentgyörgyön nagyon sokan tanultak zongorázni Simon Ica nénitől. Innen származik az én zongorás képzettségem is, amellyel 17 éven át korrepetitorként dolgoztam a kolozsvári balettintézetben – fuvolás végzettséggel. 
– A fuvola választása saját döntés volt?
– Dehogyis, nem dönthettem én semmiről. A nővérem a brassói sportiskolában kosarazott, így a nyolcadik második évharmadától Kézdivásárhelyről én is oda kerültem, de hiába szerettem én sportoló lenni, a családi tanács másként döntött. Kilencediktől zeneiskolában folytattam, de a zeneiskolai történetem úgy kezdődött, hogy még nyolcadikos koromban egy ismerősöm elvitt Guttmann Misi bácsihoz, a kolozsvári zeneiskola igazgatójához. Levizsgáztatott, hallás, ritmusérzék, akkordok, utána pedig elkezdte nézni, milyen hangszeren vannak helyek a következő induló évfolyamon. Az alapképlet az volt, hogy ha a felvételi vizsgáig sikerül felzárkóznom, felvesznek fuvola szakra. Így is történt, mégis azt tanácsolták, hogy menjek inkább Marosvásárhelyre. Jó elképzelés volt. De mivel valamennyi szerelmem zongorista volt, én meg imponálni akartam, megtanultam néhány zongoradarabot a kötelező repertoárból. Furcsa mód elsősorban románnyelv-tudásomnak köszönhetően jutottam be aztán a kolozsvári zeneakadémiára, amelynek öt évét különösebben mély nyomok nélkül hagytam magam mögött. – Hogyan találta magát egy friss végzős mindjárt a Kolozsvári Magyar Opera zenekarában? – Természetesen protekcióval. A feleségem főnöke ajánlott be 1968-ban az operaigazgató barátjának, de még így sem volt könnyű, mivel egy zenekarban legfeljebb három fuvolás kell. Én meg negyedikként kerültem oda… Nagyon stréber voltam, hogy gyakorlásra kényszerítsem az öregebb, elfásult zenészeket, kamarazene-formációkat találtam ki. Addig fontoskodtam, míg 1972-ben kirúgtak. Nehéz pillanat volt, akkoriban fizettünk be egy monostori tömbházlakásra, megszületett az első gyermekünk, én meg utcára kerültem. Összes­ségében azonban jó lecke volt. Némi eseti rádiózás után a könyvelosztó központ következett, szükség esetén az utcasarkon is árusítottam a könyveket, néha simlis trükköket is alkalmazva. Utólag azt mondom, nem vált káromra a könyvterjesztés világában eltöltött közel két esztendő sem, míg egy barátom fel nem villantotta, hogy holnap felvételi vizsgát tartanak a balettintézetben egy korrepetitori állásra.
– Vissza a zongorához?
– Bizony. Ha nem is túl sokat, de a könyves periódusomban is zongoráztam, a pianínó mindig kéznél volt, a tömbházba költözéskor a haverok segítségével – köztük Vermesy Péter, Bodor Ádám… – cipeltük fel a negyedik emeletre. A versenyvizsga előtti este körbejártam a szomszédokat, elnézést, de egész éjjel gyakorolni fogok, hiszen kész repertoárt kellett előkészíteni. Reggelig aztán leporoltam néhány korábban tanult darabot, s felvettek. Elsősorban azért, mert jól improvizáltam, ami a balett­iskolában igen nagy érték. Én meg tizenhét éven át, 1975-től az 1989-es forradalmi eseményekig csupa csinos nő között dolgoztam, nagyon élveztem azt a munkát.
– Nem volt unalmas bő másfél évtizeden át balettlépések alá klimpírozni?
– Nem, mert közben mást is csináltam. 1977-ben kitaláltuk például a Musica Antiqua nevű régizene-együttest, nagyon jók voltunk, külföldre jártunk. Voltak akkoriban más jó együttesek is, mi viszont valamennyien képzett, akadémiát végzett profi zenészek voltunk, a csíkszeredai régizene-fesztiválon mindig szívesen láttak bennünket. Az operaigazgatói kinevezésemig zenéltem ott, amikor az együttes vezetője, Majó Zoltán „eltanácsolt”, arra hivatkozva, hogy igazgatóként nekem már nem lesz időm próbára járni. Nem esett jól, mert lett volna.
– Milyen mértékig erodált lelkiállapotban érték a romániai ’89-es rendszerváltoztató események? – A 17 esztendős fiam megkérdezte: édesapa, akkor most már, ugye, nem kell másik országba mennünk? Mi ugyanis akkor már Magyarországra szóló kitelepedési engedéllyel rendelkeztünk. Kis híján elsírtam magam, nem is mentünk sehová. Márciusig még billentyűztem a balettiskolában, amikor egyszer csak szembejött velem az operaigazgatóság lehetősége. Egy kolozsvári vendéglőben üldögéltünk néhányan zenészemberek, és arról beszélgettünk, hogy a két operának, a filharmóniának, a zeneakadémiának új igazgató kellene. Ott teremtettük az új világot a terített asztal mellett. Személyemmel kapcsolatban felmerült az is, hogy a filharmóniához menjek, de az operás és a balettiskolás múltam alapján inkább az opera érdekelt. Szerencsém volt, mert az akkori igazgató, Hary Béla karnagy magától állt fel az igazgatói székből, ám mégsem ment simán minden. Miután Horváth Andor a maga művelődési államtitkári minőségében bejelentette a kinevezésemet, bizony akadtak, akik kezdetben nem tudták lenyelni, hogy egy incifinci fuvolás lett az opera vezetője. Olyanok is voltak, akik a szemembe mondták: mindent elkövetnek, hogy ne töltsek ott túl sok időt. De minden kezdeti viszály ellenére maradtam, felállítottuk a nulla kilométerkövet, versenyvizsgát rendeztünk, gyakorlatilag lecseréltük a teljes zenekart, harminchárom új tagot vettünk fel a kórusba. Közben kinőttük az új rendszer gyermekbetegségeit, lassan elkoptak az ellenzőim, én meg húsz éven át vezettem a Kolozsvári Magyar Operát.
– Az első, igazgatóként jegyzett produkció igazán emlékezetes lehetett...
– A Marica grófnő valóban az volt, gyönyörű szereposztás, telt ház valamikor ’90 áprilisában. A Tasziló grófot alakító Szeibert István kiment jelmezben a függöny elé, és bejelentette, hogy a társulat munkakonfliktusba keveredett a vezetőséggel, ezért aztán a kezdés tizenöt percet csúszik. Ez a demokrácia hajnalán több más helyen is előfordult. Engem meglepetésszerűen ért a dolog. Másnap már Kolozsváron volt egy államtitkár, de miután a vizsgálat semmiféle indokát nem találta a sztrájknak, a megmozdulás szervezői fegyelmit kaptak, mi meg mentünk tovább.
– Az új csapat, az új lehetőségek milyen mértékben befolyásolták a repertoárt?
– Egy év alatt összeraktunk egy profi csapatot. Az átalakítás után a zenekar robbanásszerű fejlődésen ment át, akárcsak a fiatal kórus, Valkay Ferenc koreográfus meghívása után pedig a balettkar is magas színvonalú feladatokra lett képes. Az új körülmények nyilván átalakították az opera repertoárját. Mindenekelőtt a kortárs magyar művek irányába nyitottunk, igazgatóságom húsz éve alatt tizenhét hasonló alkotást mutattunk be. Akkoriban kezdett velünk dolgozni a hetvenes évek végétől már Budapesten élő Selmeczi György karmester-zeneszerző. Először azzal kerestem, hogy csináljuk meg együtt Vermesy Péter Ördögváltozás Csíkban című, egy Tamási Áron-témára készült operáját, amelynek születésénél szinte folyamatosan jelen voltam, tekintve, hogy Vermesyvel jó cimborák voltunk. Selmeczi örömmel jött, azóta is folyamatosan visszajár. Valkay is értékes, klasszikusokból és saját koreográfiákból álló sorozatot tett le az asztalra. Az emberi kapcsolatok szintjén jóval korábbról datálódó budapesti Magyar Operával való kapcsolatunk 1992-től hivatalossá is vált, amikor három előadással meghívtak a Budapesti Tavaszi Fesztiválra.
– Hogyan tudta együtt tartani a csapatot a közelmúltig meglehetősen alacsony művészbérek mellett? – Esetenként igen nehéz meccseket vívtam, de mégis könnyebb dolgom volt, mint a román intézmények vezetőinek, tekintve, hogy már a kezdetektől fogva magyar állami támogatásban részesültünk. Azokból a pénzekből tudtunk például szolgálati lakásokat vásárolni az alkalmazottaknak. – Milyen élmények kívánkoznak az élre egy húszesztendős operaigazgatói pálya sikerlistáján? – Mindenekelőtt talán az, hogy színre vittük Erkel mind a nyolc operáját. Küldetésnek tekintettük Hary Béla karnaggyal, Dehel Gábor rendezővel együtt, hiszen a Bánk bánon és Hunyadi Lászlón túl a többi művet gyakorlatilag papírcafatokból a Széchenyi-könyvtárból szedtük össze és rekonstruáltuk. Örök élmény a két olaszországi turnénk is, bejártuk a csizmát Torinótól Szicíliáig. Az első három hónapja alatt 55 előadást tartottunk, számomra azonban a második, rövidebb volt az igazán emlékezetes. Hary Béla ugyanis eltörte a kulcscsontját, s bár egy előadást levezényelt fél kézzel, a turné impresszáriója a továbbiakban már nem engedte pódiumra lépni. Vagy hazamegyünk, vagy vendégkarmestert alkalmazunk, vagy megoldjuk saját erőből – ez a három alternatíva állt előttünk. Nyolc előadás volt még hátra, a koncertmesterek, a kórusban éneklő néhány, karmesternek tanuló egyetemista közül senki sem vállalta, nekem kellett beugranom. Így jött szembe velem az újabb kihívás, mint korábban a balettintézet vagy az opera direktori státusa. A kollégák segítettek a végszavazással, igaz, korábban sem a kocsmában üldögéltem végig az előadásokat, hanem jelmezben, kórustagként tébláboltam a színpadon, jól ismertem a műveket. Vagy ott van a két éven át szervezett, példa nélküli nemzetközi karmesterverseny, amelyen 38 ország 40 karmestere vett részt.
– A zongorát meg belepte a por?
– Nem teljesen, mert még pénzt is kerestem vele. Például egy amerikai haknikörúton, ahol nemcsak a műsort kellett végigzenélnem, hanem az azt követő mulatságokat is. Anya annyi köszönetet nem kapott még, mint amennyit én rebegtem akkor.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 3.
Újra találkoznak a stúdiósok!
Az egykori társulat kedvelőit is várják
Rendszeres műsorral, neves rendezőkkel (jeles kolozsvári színművészekkel, mint pl. Bisztrai Mária, Horváth Béla, Bereczky Júlia, Dehel Gábor, Köllő Béla és mások) közel negyedszázadig működött a Kolozsvár harmadik színházaként is emlegetett Stúdió Színpad.
A társulat nevéhez 1961-től 1985-ig egész sor nagy sikerű előadás kötődik, bemutatóikat népes közönség követte és várta. A Stúdió Színpad több tucatnyi, különféle civil foglalkozású színházkedvelőkből álló mindenkori társulata tavaly először szervezett találkozót. Olyan jól sikerült, hogy idén megismétlik.
Augusztus 17-én, a Kolozsvári Magyar Napok idején találkoznak az egykori stúdiósok és kedvelőik, felidézni a hajdani társulat hangulatát, feleleveníteni a valamikor rendszeres kapcsolatokat, illetve megismerni egymást, hiszen a Stúdió Színpad 24 éve alatt sokan játszottak itt hosszabb-rövidebb ideig, akik akkoriban nem is találkozhattak egymással. De nemcsak a társulat belső embereit várják a Mikó Étterembe azon az augusztusi csütörtökön 18 órától, hanem családtagjaikat, a társulat hajdani közönségét, barátait, kedvelőit. Kiváló alkalom ez felidézni az intézménynek tekinthető csapat virágkorát, a stúdióhoz kapcsolódó történeteket, eseményeket, fényképeket, plakátokat megosztani. Egyelőre egymással, de készül egy kötet is a Stúdió Színpad jelenségről, amelybe szintén örömmel várnak ilyen dokumentumokat. A társaság egyébként a közösségi hálón is létezik, a „Kolozsvári STÚDIÓ SZÍNPAD baráti köre.” nevű nyitott Facebook csoporthoz csatlakozhat bárki, aki vállalja arcát, nevét és érdeklődik a téma iránt.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)