Kastélynap Gernyeszegen
65 évvel az államosítás után...
Erdély egyik legszebb barokk kastélya, a Teleki család ősi hajléka nyitja meg a hétvégén a kapuit a nagyközönség előtt. A július 19-én, szombaton zajló egész napos rendezvény-sorozatot negyedik alkalommal szervezi meg a gernyeszegi Teleki Kastély Egyesület. A részletekről Lukács Katalint kérdeztük.
– A kastély szombaton délelőtt 10 órától látogatható, a hivatalos megnyitóra 11 órakor kerül sor. Ekkor nyílik meg Ferencz András Közép-erdélyi kastélyok. Válaszúttól Marosvécsig című fotókiállítása is, a tárlatot Plájás István fotóművész méltatja. Délelőtt gyerekprogramok zajlanak, 10 és 14 óra között a játszma.ro csapata társasjátéksarkot működtet, 11 órakor a Habakuk Ifjúsági Bábjátszó Egyesület bemutatja Marék Veronika: Süni és a barackok című meséjét, illetve A két kis egér pórul jár című produkciót, déli 12 órától 16 óráig pedig a Creactivity Egyesület szórakoztatja a gyermekeket.
– Milyen újdonságokat találunk az idei kínálatban?
– A kastélynap idei tematikája a 65 évvel ezelőtt bekövetkezett államosításhoz kapcsolódik. Az egyik kiemelkedő mozzanat Az erdélyi főnemesség élete az 1949-es államosítás után című kerekasztal-beszélgetés és kiállítás-megnyitó. Meghívottak: dr. László Márton történész, gr. Kálnoky Tibor és gr. Teleki Kálmán. A másik fontos programpont a 17 órakor az erdélyi főnemesség államosítás utáni életérol induló beszélgetés gr. Haller Bélával és gr. Degenfeld Schonburg Istvánnal. A programban filmvetítések is szerepelnek. Délelőtt 11 és 19 óra között a gernyeszegi kastélyről tavaly készült Árnyak és fények című alkotást, illetve a szintén tavalyi készítésű Visszatérőben a Teleki- kastély című dokumentumfilmet lehet megtekinteni, levetítésre kerül ugyanakkor a Griff, a Dámvad és a Varjú, valamint a Démonok tánca című, széki gróf Teleki Ernő emlékére készült dokumentumfilm. 19 órakor felolvasószínházi produkció kezdődik, az érdeklodok Saviana Stanescu Rendkívüli képességekkel rendelkező idegenek című művét láthatják Patkó Éva rendezésében, Márton Réka, Monica Ristea, Benedek Botond Farkas, B. Szabó Zsolt előadásában. 20 órakor bezárnak a kastélyban lévő kiállítások, 21 órától Ede&Femi koncertezik, 22 órakor pedig funky diszkó kezdődik Bródyval. Természetesen a kastélynap idején vezetett séták is lesznek, a magyar közönség számára 12, 15, 16 órától és 18.30- tól.
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Szeretet mint egyetlen mentőöv...
Negyedszer ébredt a gernyeszegi kastély
Több nemzedéket és kultúrát fogadott "szárnyai alá" szombaton a gernyeszegi Teleki- kastély. A nagyközönség előtt negyedszerre megnyíló grófi hajlék minden korosztály számára kínált valami emlékezeteset, az évszázados fák alatt szaladgáló, a kastély udvarán társasjátékozó, kézműveskedő gyerekek, a letűnt korok hangulatát egy pohár sör mellett ízlelgető fiatalok és a patinás termekben személyes emlékeket visszajátszó idősebb korosztály is fénnyel telítődött, megpihent ezen a napon. Ami pedig az etnikai sokszínűséget illeti, bár a rendezvény megnyitójának kizárólag magyar közönsége volt, a későbbiekben román látogatókkal és angol vendéggel is találkoztunk.
A Gernyeszegi Teleki Kastély Egyesület a 65 éve bekövetkezett államosítás felidézésére összpontosított a minden eddiginél gazdagabb rendezvény szervezésekor. A kastélynap első mozzanata – talán jelzésértékűen – a 17 éves Ferencz András Közép-erdélyi kastélyok. Válaszúttól Marosvécsig című fotókiállításának megnyitója volt. Ezt megelőzően Kálmán Attila történész, majd gróf Teleki Kálmán, a kastély tulajdonosa köszöntötte az egybegyűlteket.
– Egy kastély életében fontos, ha belakják, ha élet van benne, ebben pedig a családnak van fontos szerepe. A gernyeszegi Teleki család visszatért, és próbálja széppé tenni, visszaadni a kastélyt a közösségnek – mondta a történész. Gróf Teleki Kálmán a pillanat fontosságára hívta fel a figyelmet, és hangsúlyozta, a család önerőből nem tudja megmenteni a kastélyt, ahhoz mindenkinek a munkájára szükség van.
Kastélysorsok tizenéves szemmel
"Elhagyatva, megkopva, romjaikban történelmünk fontos tanúi. A kastélyokba azonban lassan visszatér az élet. Jelentheti ez azt, hogy a 65 évvel ezelőtt eltüntetett erdélyi arisztokrácia is elfoglalja az őt megillető helyet a közéletben...?" – olvashatták Kozma Attila gondolatait a kiállítás anyagát ismertető plakáton. A megnyitón a történész azt emelte ki, hogy a rendeltetésüket 1949-ig teljesítő műemlékek több művészeti irányzat őrzői a reneszánsz kortól a 19. század végének építészeti stílusáig, de nemcsak műépítészileg, hanem történelmük miatt is figyelemre méltóak.
– Tíz-tizenöt éve kezdődött el a kastélyok megmentése. Ez egy lassú folyamat, rengeteg önkéntesen, szeretetből végzett munka tartozik hozzá. A kastélyokat csak a szeretet mentheti meg – tette hozzá a történész. A nagy felbontású fényképeket sajátos panoramikus képfeldolgozással alakító bolyais diák alkotásait Plájás István a fotóművész szemével láttatta.
– Meglepő, hogy egy tizenhét éves fiatal ilyen kiállítást tud összehozni, és az is, hogy nem csúcstechnológiával, hanem kézi munkával dolgozik. Amikor két szögből fotózunk, a vonalak sohasem találkoznak. Ferencz András ezt is megoldotta, lehetetlen megtalálni, hogy hol ragasztotta össze a lefotózott darabokat. De még ennél is dícséretesebb a témaválasztás, az a hagyaték, amire igyekszik felhívni az emberek figyelmét.
Időutazás kicsiknek és nagyoknak
A tárlatnyitó után Kozma Attila a Visszatérőben a Teleki-kastély című dokumentumfilmet ajánlotta a közönség figyelmébe, amelyet tavaly a Simonffy Katalin kezdeményezte negyedik médiatáborban az Erdélyi Televízió munkatársaiból, illetve a Babes-Bolyai Tudományegyetem újságírás és média szakon tanuló diákjaiból szerveződött stáb készített Keresztes Péter rendező-operatőr irányításával. A helyi lakosok kastélyhoz fűződő emlékeiből születő alkotást ez alkalommal többször is megtekinthették az érdeklődők.
Ferencz András kiállítása mellett, a szomszédos teremben az erdélyi főnemesség 1949 utáni életét megörökítő tárlat várta a látogatókat. A kiállítás többek között arra is választ adott, hogy a vagyonukból kiforgatott földbirtokosok milyen "kenyérkereső" foglalkozásokat végeztek Marosvásárhelyen, név szerint megnevezve az asztalosokat, ácsokat, bolti eladókat, cipőtalpalókat, egér- és patkányirtókat, állatgondozókat és még számtalan, betűrendbe szedett szakma nemesi származású művelőit.
A kora délutánt a gyereknép számára többállomásos kalandjáték tette izgalmassá. Korhű öltözetben várták a hajdani "kastélylakók", hogy a kis játékosok megtalálják őket a termekben vagy a kertben, és a feladatok teljesítése – labdadobálás, kirakós, várépítés, találós kérdés – után kiérdemeljék az udvarhölgyi, udvarmesteri címet.
154 család kálváriája
Kastélynapi újdonságnak számított az erdélyi főnemesség államosítás utáni életét felidéző két beszélgetés, melynek során gr. Teleki Kálmán és gr. Kálnoky Tibor, majd gr. Haller Béla és gr. Degenfeld Schonburg István pergette vissza az időt. Az emlékezés előtt dr. László Márton történész villantotta fel a sötét színjáték előzményeit. Az izgalmas ismertető során elhangzott, hogy az 1848 nyarán kezdődött államosítás először a bankok, bányák, főbb infrastruktúrák, a vasút és a hajóparkok felé irányult, a következő évben pedig a gyógyszertárakat, majd a bérházakat is célba vette. A nagybirtokok államosítása nemcsak az ingó és ingatlan vagyon eltulajdonítását jelentette, a volt tulajdonosokat az osztályharc nevében kényszerlakhelyre szállították. Éjszaka törtek rájuk otthonukban, és rendszerint mindössze egy tízkilós csomagot engedélyeztek elvitelre.
– 1949. március 2-án este 8 órakor indult be a gépezet. Egyidőben hajtották végre a listán szereplő családoknál, azért, hogy azok ne tudják egymást értesíteni, és ne legyen mód a menekülésre. Maros megyében 90 birtokot és 154 családot érintett az államosítás. Egy alkalommal az egyik szolgát is felpakolták a teherautóra, mert azt hitték, hogy családtag, ez az ügy később tisztázódott. Az elkobzott javakra a Nemzeti Múzeum, illetve az Akadémia tartott igényt, a bútorok egy része helyi vállalatokhoz és iskolákhoz került. A javakról készült leltárok sok esetben nem találtak, a vagyontárgyak eltűnését nem lehetett nyomon követni – hangsúlyozta a történész.
Félig a föld alatt
Gróf Teleki Kálmán megdöbbentő részletességgel idézte fel a Görbe utca 52. szám alatti, 25 négyzetméternyi szuterén berendezését, ahol a kilakoltatás után 19 éven át lakott a család – kezdetben hatan, aztán egyre kevesebben –, a félig föld alatti otthonét, amelyben édesapja "passzióból" fogta a patkányokat.
Az államosítás előtti éveket az idősebbektől hallott történetekből elevenítette fel a Teleki család leszármazottja, akit, 1947-es születésű lévén, nem kötnek személyes emlékek ahhoz az időszakhoz.
– A szüleim itt éltek, a kastélyban. Apám mintagazdaságot vezetett. 1944-ben, amikor a front közeledett, Pomázig menekültek. Budapest mellett vészelték át a háborút. Azután apám, aki nagyon kötődött Erdélyhez, a hazatérés mellett döntött. Üres kastély fogadta a szüleimet, egy kicsit a németek, keményebben a falu hordott szét mindent, ami pedig megmaradt, azt a szovjet csapatok tüntették el. 1945-től újra itt lakott a családunk, de a testvéreim Vásárhelyen tanultak, így ők nem élték át azt a súlyos, márciusi éjszakát.
A Teleki család leszármazottja azt is elmesélte, hogy édesapja hogyan szerezte vissza az eltulajdonított bútorokat a falubeliektől. Megbízható emberektől derítette ki, hogy kinél vannak a javak, szekérrel ment el a szóban forgó házakhoz, aztán igen diplomatikus módon vette vissza tulajdonát, mondván, "jaj, Pista, hogy örülök, hogy azt az asztalt nekem megtartottad." Az államosítás során azonban mindent lefoglaltak a párt emberei.
– Tizenhét éves koromig soha nem utazhattam a szüleimmel – ezt érzékelte leginkább az életet ellehetetlenítő tiltásokból az egykori gyermek, aki a milícián való kötelező "jelenéseket" viszont egészen viccesnek találta, ott ugyanis "vidám társadalmi élet zajlott" akkoriban.
Gróf Teleki Kálmán apja többek között a rókatelep kocsisaként biztosította családja megélhetését, édesanyja nyelvórákat adott. Ami a tanulási lehetőségeket illeti, bátyja fémipari líceumot végzett, 1952-ben "normális körülmények között" érettségizett, Böske nővére 14 éves korától dolgozott, így esti tagozaton végezte a középiskolát, Juliánna nővérét pedig 11. osztályban eltávolították az iskolából. Kálmán hét osztályt járt Vásárhelyen, és mivel itt nem volt lehetősége továbbtanulni, Vajda-hunyadon végezte a középiskolát. A kiszolgáltatottság korának legsötétebb pillanata számára 1957-ben, egyik nővére letartóztatásakor következett be.
– Gondolt-e a család a kivándorlásra? – tette fel az egyik alapkérdést Kozma Attila.
– Ez nálunk folyamatosan téma volt. A szüleim úgy gondolták, hogy itt mindig is hátrányos helyzetben lesznek, innen meg kell próbálni elmenni – mondta gróf Teleki Kálmán, aki 1982-ben telepedett ki Belgiumba, 11 évvel azután, hogy nővére Németországba ment férjhez.
"Nem látom a romokat"
A gernyeszegi Telekiek sorsát a kőröspataki gróf Kálnoky család élettörténetével állította párhuzamba a történész. Gróf Kálnoky Tibor a Nyugaton élő főnemesség szemszögéből elevenítette fel az erdélyi birtokok államosításának időszakát, illetve az azt követő évtizedeket.
– Amerikában csak a pénz számított, a létért kellett küzdeni – mondta a gróf, akinek nagyanyja az "új világban" felszolgálóként kapott rövid ideig munkát, és egy átalakított tyúkólban lakhatott. Kálnoky Tibor Nyugat-Európában nőtt fel, 1987-ben járt először Erdélyben.
– Jöttünk, hogy lássuk a köveket, a régi helyeket, de közben találkoztunk az emberekkel is, akik nagyon kedvesek voltak. A lényeg még itt volt.
A múltidézés végén Kozma Attila beszélgetőtársai jövőképéről érdeklődött.
– Én nem nézem, hogy mi történt, és azt sem, hogy most mi van. Én nem látom a romokat, hanem csak azt, hogy mindabból, ami itt van, mit lehetne csinálni – utalt erdélyi terveire gróf Kálnoky Tibor. A Teleki család leszármazottja így összegzett az elkövetkezőket illetően:
– Nincs jövőképem, a jelennek élek. Mindennap próbálok tenni valamit, kis lépésekben igyekszem előre haladni, és örülök, ha ez sikerül. Nem szabad belegondolni a nagy dolgokba, mert csodát nem tehetek.
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)