Károly Róbert, 1316. augusztus 19. és Kolozsvár
I.
Az Árpád-ház kihalása után, a XIV. század legnagyobb részében Anjou-házi uralkodók ültek a magyar trónon. Vér szerint azonban az Árpád-ház folytatói voltak. Károly Róbert nagyanyja, Mária, V. István leánya, 1269-ben Sánta Károly Anjou herceghez (a későbbi II. Károly nápolyi királyhoz) ment feleségül. Kun László halála után, 1290-ben Mária bejelentette igényét a magyar trónra, de utóbb elsőszülött fia, Martell Károly javára lemondott igényéről és őt koronáztatta magyar királlyá. Martell Károly 1295-ben bekövetkezett halála után hozzálátott, hogy unokáját, Károly Róbertet (1288–1342, 1307 és 1342 között Magyarország királya) magyar királynak nevelje.
A tizenkét éves ifjú vagy inkább gyermek, még az utolsó Árpád-házi, III. Endre életében, Dalmáciában, a délvidéki urak királyjelöltjeként magyar földre lépett. De csak nehezen, hét évi kitartó küzdelem után sikerült elnyernie a trónt. Ezután szívós harcot folytatott a tartományurak, az ún. kiskirályok, az Amadéfiak (másképp Omodefiak), a Henrikfiak, Kán László, Csák Máté ellen. Már az Amadéfiak és Csák Máté elleni, 1312. évi sikeres rozgonyi csatában nyilvánvalóvá vált, hogy az országot szétforgácsoló helyi urak ellenében a központi hatalmat kiépítő király legodaadóbb hívei a városok.
Ezek után, és természetesen a fejlettebb nyugati viszonyok – virágzó városok, a hozzájuk kapcsolódó kézműipar, kereskedelem – ismeretében, Károly Róbert támogatta a városiasodó településeket, a városokat, a mezővárosokat, s városi jellegű kiváltságokat adott a jelentősebb, fejlődési lehetőségekkel rendelkező településeknek.
A város születésnapja
Ilyen körülmények között került sor 1316. augusztus 19-én arra, hogy Benedek kolozsvári plébánosnak, gyulafehérvári kanonoknak és Stark ispánnak, kolozsvári bírónak a település valamennyi lakója nevében benyújtott kérésére a királyi kancellária kiváltságlevelet bocsátott ki, melyben Károly Róbert az addigiakhoz viszonyítva jóval előnyösebb, városi rangot biztosított a Kis-Szamos jobb partján fekvő településnek. Ez azonban nem csupán királyi kegyként értelmezendő, hanem úgy is, mint a nem egyszerű faluszerű település helyzetének az elismerése, hiszen Kolozsvárnak akkor bírója, ispánja, gyulafehérvári kanonok címmel rendelkező plébánosa volt, a település kőfallal kerített várral rendelkezett, melyben és amely körül iparosok, kereskedők, katonák, földművesek telepedtek le.
A tatárjárás után létrejött falunak (villa Cluswar [kluzsuár]) városi rangot (civitas Kuluswar [kuluzsuár]) nyújtó kiváltságlevél rendkívüli jelentőségű volt a település életében. Az elpusztított lakosság pótlására V. István által 1270-ben idetelepített, az Óvárt építő szászok és vendégek 1316 előtt is városi jogokkal rendelkeztek. Ekkor azonban Károly Róbert kiváltságlevele az addig falusi joggal élő, Óváron kívüli települést is kiemelte a fejlődését évtizedekig fékező gyulafehérvári püspök joghatósága alól, és visszaadott egykori előjogai mellett újabbat, önkormányzatot is biztosított. Méghozzá az addig két, külön jogállású település egésze számára.
Károly Róbert 1313-ban még megerősítette a püspököt a falusi jogállású Kolozsvár birtokában, de nem sokkal később visszavette azt. Tulajdonképpen nem a település egy része volt falusi jogállású, hanem a település lakóinak egy része. Míg a másik, a városi jogállás, az 1270-ben betelepített vendégekre, hospesekre vonatkozott. Így érthetőbbé válik az, hogy a település egyszer város, miután a király a püspöknek adományozza, falu, majd ismét város lett. A püspöki fennhatóság ugyan valamelyest szűkítette a lakosok jogait, de nem túlzottan, mert a jogfosztás a püspöknek sem volt érdeke.
Jogok
1316-ban, a Majos fia Majos ellen vívott topai vagy bonchidai csatában Debreceni Dózsa seregében a király igénybe vette a kolozsvári polgárok haderejét. Ezután döntő fordulat következett a helység életében. Augusztus 19-én Károly Róbert, Benedek plébános és Stark bíró kérésére, a város lakóit – „akik a szabadság útjáról lealacsonyíttattak” – visszahelyezte az V. István által adott szabadságokba:
1. Minden ekével rendelkező telepes (hospites […] aratra habentes) évente, Szentmihálykor, 1 királyi súlyú fertót, minden ekével nem rendelkező háztulajdonos telepes 3 pondust (nehezéket), minden zsellér (inquillinus) 1½ pondust tartozik földbérként (terragium) fizetni;
2. Minden 60 háznép (mansio) 1 jól felszerelt katonát tartozik adni a király seregébe;
3. Bírót (villicus) maguk közül szabadon választanak, aki minden ügyben ítélkezik, kivéve az emberölést, lopást, rablást, gyújtogatást és sebesítést, amikor a király bírája (királybíró, a város második embere, a főbíró társbírója; bár a XVI. századtól már nem a király bírója, címét és szerepét megőrizve, a városi tanács 12 tagú esküdtpolgárának első embere) a városbíróval (bíró, főbíró, a város első embere) együtt ítél;
4. A bírság kétharmadát a királybíró, egyharmadát a városbíró kapja;
5. Erdély határain belül áruikkal együtt vámmentességet élveznek;
6. Szabadon választanak papot, illetőleg plébánost (sacerdotem et plebanum);
7. Továbbra is szabadon, háborítatlanul birtokolják Kolozsvár körüli földjeiket.
Ekkor, amikor a vendégek és a szászok városi jogokat kaptak, Kolozsvár már nem volt egyházi tulajdonban. Ez már korábban megtörtént, de hogy mikor, nem tudjuk.
Károly Róbert 1331-ben a város jogi kiváltságait kibővítette: a városi bíró illetékességébe kerültek a súlyos bűnügyek, köztük a nemesek által elkövetettek is. 1336-ban, a világi és az egyházi nemesség minden tiltakozása ellenére, a város kikerült a vajda joghatósága alól, s ezt a kiváltságot 1349-ben, 1353-ban, 1364-ben és 1365-ben a király – ezúttal Károly Róbert fia, Nagy Lajos – ismételten megerősítette.
Asztalos Lajos
Krónika (Kolozsvár)