Színház az egész világ: Haragban a világgal (Bemutató a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban)
Kövesdy István legújabb sepsiszentgyörgyi rendezése könnyed, játékos, de határozott vonalvezetésű előadás. Formája, nyelvezete nem újszerű, a sok vetítés miatt mégis szokatlan, problémafelvetése, belső gondolati tartalma annyira mély és árnyalt, hogy nehéz fogást találnia rajta a jó szándékú kritikusnak. Jól érzik az alkotók, hogy Igor Bauersima norway.today című darabja cicoma nélkül tud igazán megszólalni és mélyre hatolva nézőt szólongatni.
A darab olyan problémát jár körül, amely aktuális mióta világ a világ: minden korban élnek fiatalok, akik legmeghatározóbb ismertetőjegye a lázadás. Hatvanegy év telt el, mióta elkészült a Haragban a világgal című kultuszfilm James Dean főszereplésével – melyre több szempontból is rímel Bauersima darabja –, de a fiatalok kitörési vágya, a felnőttek képmutató világától való elhatárolódásuk kényszere, amely olykor tragikus méreteket ölt, azóta semmit sem változott. Az alaphelyzet: egy lány és egy fiú – akik az interneten, egy chatszobában ismerkednek meg – közösen eldöntik, hogy öngyilkosok lesznek. Találkoznak tehát egy kietlen sziklán, amely hatszáz méterre egy gyönyörű fjord fölé magaslik, ott próbálnak megismerkedni egymással és a halállal. Ha belegondolunk, hogy a szerző egy megtörtént tragédiát dolgozott fel, sokkal nagyobb tétje lesz a kimondott szavaknak, dokumentumértékűvé válik az előadás. Kövesdy fogalmazásában a probléma a lehető legtermészetesebb formában bontakozik ki előttünk, hogy miközben újabb és újabb megfejthetetlen gondolatok borzongatják a lelkünket, érezzük, nem nézőként, inkább szereplőként veszünk részt ebben az előadásban. Emberként, élő lényként, aki maga is átélte egyszer az életnek azt a bizonyos időszakát. Mi más a valódi értelme egy színházi előadásnak, mint ez a közösségi élmény? A felmerülő kérdések ezúttal nem a rendezésre vagy a színészi játékra vonatkoznak, inkább azzal a bizonyos ismeretlennel kapcsolatosak, amely előtt mindnyájan egyformán védtelenek, tehetetlenek vagyunk, mely ott lapul bennünk születésünk vagy magunkra eszmélésünk óta... Az előadás folyamán személyesen éljük át a chatszobában hallott-olvasott, majd a szereplők szájából elhangzó gondolatokat, látjuk, amint egymás lelkét tapogatják a szereplők, amint lassan kibontakozik közöttük egy igazi kapcsolat. Habzsolják az életet, élvezik a végtelenné tágult szabadságot, gesztusaik óriásira nőnek a halál árnyékában. Mi vajon távolabb vagyunk-e tőle? Magával ragadó minden gondolat, mintha izgalmas filmet néznénk. A fantáziatornásztató, elidegenítő formai elemek helyett ezúttal lélekfeszítő közelképeket láthatunk. Az arcjátékok, gesztusok, átható tekintetek és zavart félrepillantások a lélek finom tükröződései a vetítővásznon. A rendező a színészek arcára írja az előadást, ők pedig könnyedén, természetesen formálják saját képükre, hasonlatosságukra azt. A történetben inkább Julie (Vass Zsuzsanna), a játékban inkább August (Kónya-Ütő Bence) irányít, a lány törékeny, bájos, de lélekben rendkívül erős, határozott személyiség, a fiú igyekszik keménynek látszani, de félénk, talán nem is gondolta komolyan, amire a chatszobában vállalkozott. A színész játékának finom humora oldja, beragyogja a halálfélelmet. Úgy állnak rendületlenül a semmi határán, mint kissé elrajzolt, mégis hiteles mintaképei a lázadásnak. Hány olyan esetet láttunk már, hogy a látszólag gyengék voltak igazán erősek, s akiknek egész lényük sugárzott az élettől, azok leptek meg bennünket váratlan halálukkal. Mintha a teljes élet közelebb állna a halálhoz... Ahogy közeledik a pillanat, egyre inkább értelmet nyer számukra az élet. Ez a darab igazi szépsége, amit nem bánt a rendezés. Végtelen búcsúzásaik bizonytalanságában, vállalt és kevésbé vállalt mozdulataikban, szavaikban, gesztusaikban nemcsak a tudattalan életösztön munkál, amely mindig a jövőbe tekint, hanem az az általános mai gyakorlat is, mely annyira hamissá teszi mindennapjaink virtuális valóságát. Már-már mi magunk sem tudjuk, hogy mennyi igaz abból, amit felépítettünk magunkról virtuálisan... Nagyon nehéz lehet úgy játszani a színésznek, hogy tudja: a közeli képe minden pillanatban ott látható a kivetítőn, arcának rezdülései pedig nem hazudnak. Ettől a kettősségtől válik még érzékletesebbé, még plasztikusabbá mindaz, ami a színpadon történik, ez is segít abban, hogy mi is részévé váljunk ennek az örök történetnek. A díszlet, a jelmezek (Damokos Csaba munkái) észrevétlenül szervesülnek a játékhoz, egyszerűek, mégis látványosak. Kónya-Ütő Bence zenéje nem törekszik előtérbe, de jelenléte meghatározó, mint általában a lélekhangok jelenléte. Ahogy a vége felé közeledett a történet, azon gondolkoztam, hogy a szavakon túl vajon hol is érhető tetten az előadásban az a bizonyos harag a világ iránt. A szereplők fiatalsága, szépsége, ártatlansága egyetlen hatalmas segélykiáltás volt az élet felé. Lehet, hogy a „haragban a világgal” életérzés mindig csupán a felszínességből, szürkeségből való kitörési vágy, tulajdonképpen szenvedélyes életigenlés? Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy elfogyott a játszók lendülete, mintha valahogy kifulladt volna a történet. Próbáltam megfejteni, hogy vajon mi lehet az oka ennek, de akkor hirtelen... véget ért az előadás.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)