Tudományos ülésszak Maros megye történetéről - Korok, emberek, történések
Egy hosszú és érdekes napot töltöttünk helybeli és vendég történészek társaságában november 26-án a Kultúrpalota kistermében. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 15. fórumán Marosvásárhely szabad királyi városi rangra való emelésének 400. évfordulója tiszteletére az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókszervezete és a történészek Borsos Tamás Egyesülete szervezett emlékkonferenciát. A rendezvényt Simon Zsolt, az EME marosvásárhelyi fiókegyesületének titkára és László Lóránt, a Borsos Tamás Egyesület elnöke ajánlotta a nézők figyelmébe és mondott köszönetet a támogatóknak. A konferencia zárszavaként Pál Antal Sándor akadémikus foglalta össze a nap tanulságait. Mint elmondta, a címben megfogalmazott témáról – Marosvásárhely szabad királyi városi rangra való emelésének 400. évfordulójára – egy mondat sem hangzott el, de nem véletlenül, hiszen április 29-én ugyanabban a teremben az idei kerek évforduló témáját már feldolgozták a vásárhelyi történészek. Az előzményeket figyelembe véve terveztek a tudomány napjára egy olyan vegyes hely- és régiótörténeti tematikájú ülésszakot, ami magába foglalja a Bethlen Gábor kiváltságlevele utáni 400 évet, sőt a korábbi korokat is. A cél az volt, hogy a múlt kutatásával foglalkozó szakemberek összegyűljenek, és egymással, valamint a történelem iránt érdeklődő közönséggel az utóbbi időben végzett kutatásaik eredményét ismertessék. Pál-Antal Sándor szerint a szervezőkben volt egy hátsó gondolat is: lehetőleg olyan előadások kerüljenek bemutatásra, amelyeknek az írott változata idővel kiadvány formájában napvilágot láthat. Az emlékkonferencián a középkortól a 20. századig terjedő idő- szakról 14 előadást hallottunk, amelyek közül kilenc Marosvásárhely város történetére vonatkozott, három Maros megyére és kettő általános témát dolgozott fel. Tartalmukat tekintve három tanulmány 20. századi köztörténetről, négy személyiségtörténetről szólt. – Ez utóbbiakat hallgatva arra gondoltam, hogy pár évvel ezelőtt kiadtunk egy marosvásárhelyi személyiségekről szóló tanulmánykötetet. A könyv sikere kapcsán készítettem egy lajstromot, amelyen 200 körüli név szerepel. Téma tehát volna, csak legyen, aki ezeket a tanulmányokat megírja – jegyezte meg Pál-Antal Sándor. A konferencián három előadó címertörténetről, pecséttörténetről beszélt, egy szerző egyháztörténeti, egy pedig nemzetiségtörténeti témát dolgozott fel. – A 14 előadóból hatan marosvásárhelyiek, nyolcan pedig meghívottak voltak, ami bizonyos szempontból rossz aránynak tekinthető, mert a vásárhelyi történészek egy része politikai útra tér, és kezdi a szakmát elhanyagolni – tette hozzá Pál-Antal Sándor. Majd köszönetet mondott mindazoknak, akik elfogadták a meghívást, és még inkább a kutatóknak, akik hosszú utazás után Budapestről és távoli erdélyi településekről érkeztek Marosvásárhelyre, hogy húszperces előadásukat megtartsák. A sepsiszentgyörgyi Szekeres Attila, aki az egyedüli hiteles és országosan elismert magyar heraldikus Romániában, színesen és érdekesen beszélt és mutatott be képeket a marosvécsi református templomban látható címeres táblákról és azok feliratáról, amit az átlagember már nem vagy csak nehezen tudna kibetűzni, s talán a jelentésükkel és a háttérinformációkkal sincsen tisztában. A Gyergyószentmiklósról érkezett Garda Dezső az 1916. augusztus 27-i Gyergyó elleni román katonai támadásról és annak következményeiről, a menekülésről számolt be. Tegyük hozzá, hogy az évforduló kapcsán ezt a témát taglalta Pál-Antal Sándor is, aki az 1916-os menekülőket fogadó és továbbító Marosvásárhely helyzetét mutatta be. Simon Zsolt a marosszéki pecsétekről szóló, újonnan előkerült adatokat magyarázta. Rüsz-Fogarasi Enikő, a Babeş- Bolyai Tudományegyetem tanára, aki a kolozsvári helyett a marosvásárhelyi tanácskozást választotta, Borsos Tamás lányának, Balogh Lászlóné Borsos Annának a végrendeletéről írt érdekes tanulmányt. A végrendeletet a mezőbándi Kovács család családi levelei között találta meg. Mihály János székelyudvarhelyi (lövétei) történész, aki Pál-Antal Sándorral évek óta együtt dolgozik a régi székely szimbólumok kutatásán, azt a folyamatot követte nyomon, ahogy az ősi székely címer a karról, amely szívet és medvefejet szúr át, és ami sok székelyföldi templom bolthajtásán megtalálható, hogyan vált Marosvásárhely szabad királyi város címerévé. Boér Máté (Babeş–Bolyai Tudományegyetem) fiatal kutató Kovásznai Sándornak, a marosvásárhelyi Református Kollégium professzorának két fordításkötetét elemezte, amelyekből az 1871-es Erdély-szintű oktatási tervezetet támadó és védő álláspontoktól eltérő felfogás olvasható ki. Minden történészkonferenciára tanulságos, új témával érkezik a nagyernyei Nemes Gyula – hangzott el az értékelőben. Ezúttal Dillmont (Széphegyi) Gyula (1872-1921) búzaházi hangszerkészítő asztalosmesterről tartott elő- adást, aki az európai nyomdatörténetben páratlan fabetűs nyomdát hozott létre Búzaházán, és működtetéséhez saját kezűleg készítette el a felszerelést. – László Lóránt történészt mi ragadta meg szakemberként? – tettem fel a kérdést a konferencia egyik szervezőjének. – Vásárhely története szempontjából érdekes újdonságot hozott Rüsz-Fogarasi Enikő előadása, aki nagyon jó rálátást nyújtott arra nézve, hogy milyen vagyonnal rendelkezett a Borsos család. Örvendetesnek tartom, hogy három heraldikai előadás hangzott el. Nagyon alapos kutatáson alapult a két életrajz két olyan személyről, akinek az élete jelentősen kötődik Marosvásárhelyhez. Süli Attila (budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum) Jeney József, Marosszék honvéd őrnagyának életét mutatta be, akit túlkapásaiért Bem altárbornagy hadbíróság elé állított. Somogyi Gréta a kiváló marosvásárhelyi jogtudor és politikus Dósa Elek pályaképét rajzolta meg. Dósa Elek a Református Kollégium tanára, majd az 1948-49-es forradalom és szabadságharc idején Brassó kerület kormánybiztosa, később a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, az 1867-es kiegyezés jogi előkészítésében pedig Deák Ferenc fő segítőtársa volt. Külön színes foltja volt a konferenciának Petelei Klára előadása a Marosvásárhelyi Önkéntes Tűzoltó Egyesületről, amely 1901-ben ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját. Erre az alkalomra szecessziós stílusban kézzel illusztrált album készült, amely sok érdekes adatot tartalmaz a szervezet működéséről. Tamási Zsolt alapos levéltári kutatáson alapuló visszatekintése az 1913-as zsinatnak az erdélyi katolikus egyházmegyében betöltött szerepéről és a marosi esperesi kerület előkészítő koronaüléséről szólt. Nagyon keveset beszélünk Marosvásárhely zsidó lakosságának a II. világháború utáni történetéről, az újrakezdés nagyon kényes témájáról, amelyről alaposan dokumentált előadásában Spielmann Mihály beszélt. Lázok Klárának a Teleki Téka és a Bolyai-könyvtár 1950-es évekbeli történetéről tartott előadása az ismert adatok mellett sok érdekes újdonságot is tartalmazott. Összefoglalójában Pál-Antal Sándor arra emlékeztette a hallgatóságot, hogy a marosvásárhelyi EME-fiók a tudomány napjának megünneplését hamarabb elkezdte, mint a kolozsvári központ. Az első ülésszakot ugyanis húsz évvel ezelőtt, 1997-ben tartották, 1999-től az Orvosi Szakosztállyal közösen, majd 2005-től újra önállóan. – Az utóbbi időben, érezve, hogy az erőnk lankad, sikerült hasznosan együttműködni a Borsos Tamás Egyesülettel, amelynek László Lóránt személyében kiválóan szervezni tudó elnöke van. Ami a jövőt illeti, Pál-Antal Sándor a korábbi példákra alapozva azt reméli, hogy a szerzőknek ezúttal is sikerül az előadásokból nyomtatásban kiadható tanulmányokat szerkeszteni, és lesz olyan kiadó, amely könyv formában megjelenteti a gyűjteményt. A történészek ülésszakának megtartását a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, a Teleki Téka, a megyei múzeum támogatása tette lehetővé.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

Kárpát-medencei magyar írók találkozója Kolozsváron
Hét ország huszonhat fiatal alkotójának részvételével szervezi meg december 5. és 7. között az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) a Kolozsvári Kikötő 2.0 – Kárpát-medencei fiatal magyar írók találkozója elnevezésű rendezvényt.
A másodízben szervezett nemzetközi esemény keretében az esti felolvasások és beszélgetések java a Bulgakov kávéház és kultúrbisztró fedélzetén zajlik délután 6 órai kezdettel, délelőttönként kolozsvári magyar tannyelvű iskolákba is ellátogatnak a délvidéki, erdélyi, felvidéki, magyarországi és kárpátaljai fiatal hajósok, fedélzeti tisztek – közölték a szervezők.
A Linişte, pace, perversiuni, heppiend – tineri poeţi maghiari (Csend, béke, perverziók, heppiend – fiatal erdélyi magyar költők antológiája) című kötetet december 5-én du. 4 órától mutatják be a Book Corner könyvesboltban a Deák Ferenc/Eroilor utca 15. szám alatt. Az Ex-Yu Bárka elnevezésű rendezvény keretében horvát, szerb, illetve szlovén szerzők mutatkoznak be a Sapientia EMTE Tordai úti épületében december 6-án délután 2 órától.
Az eseménysorozat E-MIL-gálaesttel zárul Marosán Csaba színművész közreműködésével. A belépés díjtalan, a szervezők várnak minden érdeklődőt a Kolozsvári Kikötőben. Az esemény társszervezője többek közt a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet, a Helikon Kulturális Egyesület, a József Attila Kör, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága, a Fiatal Írók Szövetsége, a Magyar Írószövetség, a Sapientia EMTE, a Szépírók Társasága. Krónika (Kolozsvár)

Évtizedes vita tárgya Kolozsváron a nyelvi jogok alkalmazása, ami elfogadhatatlan …
Interjú Csoma Botonddal, az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltjével
Szeretnénk elérni, hogy a fiatalok számára a vidék a jövőt is jelenthesse, ne csak a város nyújtson munkalehetőségeket. Meg kell győznünk a befektetőket, hogy vidéken is hozzanak létre munkahelyeket. Ily módon törekednünk kell arra, hogy csökkentsük az életszínvonalbeli különbségeket Kolozsvár és megye többi régiója között. Segítenénk a fiatalokat vállalkozásaik elindításában, szeretnénk, hogy lehetséges legyen számukra otthon, vidéken is jövőt építeni, ehhez szeretnénk minden segítséget megadni – nyilatkozta lapunknak Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke, városi tanácsos, a szövetség megyei képviselőjelölt-listájának vezetője.
– Hogyan érvényesülnek a nyelvi jogokat Kolozsváron, Kolozs megyében?
– Véleményem szerint elfogadhatatlan, hogy 50.000 ember nyelvi jogainak érvényesítése egy több mint 10 éve húzódó vita tárgya Kolozsváron. Több száz kolozsvári polgár jelenleg perben áll saját önkormányzatával (Ezer per tavasza), mert azt próbálják velünk elhitetni, hogy ez a város csak Cluj-Napoca. Pedig mi tudjuk, hogy ugyanúgy Kolozsvár és Klausenburg is. A kisebbségeket megilleti a szabad anyanyelvhasználat joga. Szeretnénk, ha nem lenne probléma senki számára, hogy a településnevek magyarul, vagy akár németül is szerepeljenek a város/falu bejáratánál. Szeretnénk elérni, hogy anyanyelven is tudjunk ügyeket intézni a hivatalokban, mind városon, mind vidéken. Ha ezek a dolgok megvalósulnának, a magyar emberek sokkal inkább otthon érezhetnék magukat szülőföldjükön. Azért megyek Bukarestbe, hogy a nyelvhasználati küszöböt 20 százalékról 10 százalékra csökkentsük, illetve elérjük egy abszolút számban kifejezett alternatív küszöb meghatározását is.
Az RMDSZ programjában az szerepel, hogy minden magyar gyermeknek kell biztosítani az anyanyelven való oktatás lehetőségét. Kolozsváron, illetve Kolozs megyében hol vannak gondok, és milyen elképzelések vannak ezek megoldására?
A célunk valóban az, hogy Kolozs megyében minden magyar gyermek az anyanyelvén tanulhasson, akkor is, ha vidéken él, és akkor is, ha épp képzőművészeti oktatásban szeretne részt venni.
A 17 éve elkezdett mezőségi szórványoktatási program eredményeként szeptemberben sikerült létrehozni a Mezőség egyik legmodernebb iskolai épületét, a Szamosújvári Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumot. Erdély történelmi régiói között most már Mezőségnek is van olyan oktatási-nevelési központja, amely a térség egyik szellemi központjává, katalizátorává fejlődhet.
Olyan esetekben, ahol nem lehetséges magyar iskola működtetése, a megoldás magyar osztályok létrehozása, vagy a szállítás biztosítása a gyermekek számára otthonuk és a legközelebbi magyar iskola között.
Folyamatosan azon dolgozunk, hogy a magyar gyermekek a bölcsődétől az egyetemig anyanyelvükön, minőségi oktatásban vehessenek részt.
– Van-e reális esély a megyeközpont forgalmának tehermentesítésére az elkövetkező mandátumban? Milyen eszközökkel lehet hatni arra, hogy elkészüljenek a még hiányzó terelőutak, körgyűrűk? Lehet-e gyorsítani a parkolóházak építését?
- Tíz éve vagyok városi tanácstag, és ez idő alatt sokszor beszélgettünk Kolozsvár infrastruktúrájának a fejlesztéséről.  Ezek a projektek és ötletek, sajnos, a megbeszélés szintjén maradtak, és nem kerültek megvalósításra. A helyi civil tanács nemrégi ülésén több jelölt jelenlétében is ezt a témát feszegettük. Kolozsvár és az egész megye forgalmát csökkenteni kellene. Az elmúlt évek legnagyobb terve egy déli körgyűrű kialakítása, amelyre nagy eséllyel kapnánk Európai Uniós támogatást is. Erre most reális esély mutatkozik, ugyanis a Szállításügyi Minisztérium jóváhagyta azt a középtávú beruházási tervet – idegen kifejezéssel élve az ún. master plan-t –, amely tartalmazza ezt, a Kolozsvár számára valóban kulcsfontosságú infrastrukturális beruházást. Ez azonban továbbra is terv egyelőre, Bukarestben minden erőfeszítésünkkel azért is kell dolgoznunk, hogy ezek a nagy beruházások megvalósulhassanak, mert sajnos Romániában elterjedt gyakorlat, hogy amint létrejön egy új kormány, egyetlen tollvonással megszünteti, vagy elfeledkezik az előző kormányok tervezeteiről. Többek között ez is az egyik oka, hogy tűrhetetlen állapotok uralkodnak városunkban, például ha esik az eső, a forgalom lehetetlenné válik Kolozsváron, vagy ha valaki a Monostorból el akar jutni a Mărăşti negyedig, annak muszáj végigmennie a zsúfolt városközponton. Ha megvalósulna ez a kerülő út, akkor a Főtér és a Deák Ferenc utca csak a gyalogosoké és a bicikliseké lehetne. Itt feltétlenül meg kell említeni a parkolóházak problémáját is, ami ugyan önkormányzati hatáskör, viszont központi szinten meg lehetne teremteni a kedvező törvényes kereteket annak érdekében, hogy a befektetők nagyobb kedvvel ruházzanak be az ilyen objektumokba. Az RMDSZ-frakció a helyi tanácsban minden alkalommal támogatta a parkolóházak építését, azonban sok esetben kiderült, hogy valamilyen jogi vita, törvénybeli ellentmondás miatt parkolóházakat építeni nem is egyszerű. Ennek ellenére, úgy néz ki, hogy a közeljövőben sikerül több parkolóházat is tető alá hozni Kolozsváron.
– Milyen más infrastrukturális beruházások kell, hogy prioritást élvezzenek Kolozs megyében, Kolozsváron?
– Mielőbb össze kell kötnünk a Szamosfalva és Bányabükk között létező kerülőutat az autópályával. A vidéki utak javítása, a csatornázás elengedhetetlen feltétele a kényelmes, élhető vidéki létnek. Ezen felül a decentralizációval együtt járna a vidéki önkormányzatok hatáskörének növelése. Mivel az adott község, falu polgármestere ismeri legjobban a település és a lakosok problémáit, meg kell neki adni a lehetőséget és az eszközöket, hogy megoldja azokat.
Szeretnénk elérni, hogy a fiatalok számára a vidék a jövőt is jelenthesse, ne csak a város nyújtson munkalehetőségeket. Meg kell győznünk a befektetőket, hogy vidéken is hozzanak létre munkahelyeket. Ily módon törekednünk kell arra, hogy csökkentsük az életszínvonalbeli különbségeket Kolozsvár és megye többi régiója között. Segítenénk a fiatalokat vállalkozásaik elindításában, szeretnénk, hogy lehetséges legyen számukra otthon, vidéken is jövőt építeni, ehhez szeretnénk minden segítséget megadni.
– Milyen fontosabb célkitűzéseket szeretnél megvalósítani parlamenti munkád során, amennyiben sikerül képviselői mandátumot szerezned?
Mint említettem, tíz éve képviselem a kolozsvári magyarokat a városi tanácsban, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnökeként pedig a vidéken élő magyarok gondjaival is nap mint nap találkozom. Munkám során számos olyan problémába ütköztem, amely a kolozsvári közösséget érinti, de Bukarestben dől el … ezért indulok képviselőként.
Egyik fontos célkitűzésem – amint azt korábban is kifejtettem - nyelvi jogaink védelmére vonatkozik, mely szerint a nyelvhasználati küszöböt 20 százalékról 10 százalékra kell csökkenteni, illetve egy számszerűsített alternatív küszöböt is meg kell határozni. Emellett minőségi oktatást akarunk biztosítani minden magyar gyereknek! Kolozs megyében több helyen veszélyben van a magyar oktatás, sok osztályt a megszűnés veszélye fenyeget, ugyanakkor sok magyar szülő román iskolába adja gyermekét. Meg kell teremtenünk a magyar oktatás feltételeit a megye minden részén! A vidékre gondolva pedig úgy vélem, Kolozs megye értékeit a vidéken őrizzük leginkább, mégsem figyelünk oda kellőképpen ezekre a településekre. Fejlődő vidéki gazdaságot akarunk Kolozs megyének!
Számomra december 11. több kérdést is felvet: tovább harcolunk eredménytelenül, vagy a törvényhozás szintjén, Bukarestben rendezzük problémáinkat? Megteremtjük a magyar oktatás feltételeit Kolozs megyében, vagy hagyjuk, hogy román iskolába adják a szülők gyermekeiket? Végignézzük, hogy a vidékről elmenjenek a fiatalok, vagy lehetőséget adunk nekik? December 11-én erről döntünk.
Balázs Bence Szabadság (Kolozsvár)

Koszorúmegváltás a kommandói iskoláért
Egy héten át ünneplik Kolozsváron az 1848–49-es forradalom kitörésének 169. évfordulóját. Civil szervezetek, intézmények és a történelmi magyar egyházak közös munkájának köszönhetően, az idei rendezvénysorozat választékos programot kínál valamennyi korosztálynak.
A hagyományos március 15-i megemlékezést az RMDSZ kolozsvári szervezete rendezi. Az esemény szerdán 12 órától zászlós ünnepi felvonulással kezdődik a Protestáns Teológiai Intézettől. A felvonulást 13 órakor ökumenikus istentisztelet követi a Szent Mihály római katolikus templomban, majd 14 órától az egykori Biasini-szálló előtti díszünnepség és koszorúzás, illetve 17 órától a szamosfalvi emlékmű koszorúzása zárja a rendezvényt. A szervezők szerint az idei felvonulás több szempontból is eltér el a megszokottól: változik a felvonulás útvonala és bővül a koszorúzási helyszínek listája.
–A Főtér felújítási munkálatai miatt a díszmenet a tér keleti oldalán, a Státus-paloták előtt vonul majd el, illetve ebben az évben Bem József Deák Ferenc utcai emléktáblájánál is koszorút helyezünk el – tájékoztatott Czirmay Zoltán, a kolozsvári RMDSZ ügyvezető elnöke. Az előzetes megbeszéléseken a civil szervezetek, a történelmi magyar egyházak és intézmények képviselői abban is megegyeztek, hogy az idei évben a Biasini-szálló előtti koszorúzáson az eddiginél kisebb számban helyeznek el közös koszorúkat az emléktáblánál a kolozsvári magyarok nevében. – Azon szervezetek és személyek számára, akik az előző években ezzel a szándékkal éltek, lehetőség nyílik a koszorúmegváltásra. Az adományokat a kommandói iskola felépítésére szánjuk. Koszorúmegváltási szándékot bankszámla kivonat csatolásával lehet jelezni a kolozs@rmdsz.ro e-mail-címen, vagy a helyszínen (Biasini-szálló) elhelyezett adománygyűjtő doboz mellett az önkénteseinknél – egészítette ki az ügyvezető elnök.
A kolozsvári ünnepi eseményekről készült műsorfüzet az alábbi linken érhető el: https://issuu.com/rmdszkolozsmegye/docs/marc15_musor22
Szabadság (Kolozsvár)

Kokárdát tűz a romániai magyarság
Erdély és a Partium valamennyi magyarlakta városában kulturális műsorok és megemlékezések keretében ünneplik az 1848-as forradalom és szabadságharc kitörését kedden és szerdán.
Kolozsváron a többnyelvűségért harcoló Musai–Muszáj civil csoport a Facebookon közzétett bejegyzésben arra kéri Emil Boc polgármestert, hogy ha a városháza fellebbezni kíván a többnyelvű várostáblák kihelyezését elrendelő bírósági döntés ellen, akkor ne vegyen részt a március 15-ei ünnepségen „csak azért, hogy magát fölöslegesen tapsoltassa”. „Úgy gondoljuk, a város kulturális örökségének szellemében a Cluj-Napoca és Kolozsvár mellett a Klausenburg feliratnak is szerepelnie kell a városnévtáblákon. A Musai–Muszáj mozgalom ennek a bejelentését várja Öntől” olvasható a háromnyelvű – magyar, román és német – bejegyzésben.
A kincses városban a hagyomány szerint szerdán 12 órától ünnepi felvonulás kezdődik a protestáns teológia épületétől a Szent Mihály-templomhoz, ahol 13 órától ökumenikus istentiszteleten vehetnek részt az ünneplők. Ezt követően a Biasini szállóhoz vonulnak az ünneplők a 14 órakor kezdődő koszorúzási ünnepségre. Ezt követően megkoszorúzzák a Bem József Deák Ferenc (Eroilor) utcai emléktábláját, és a szamosfalvi 1848-as emlékművet is.
Nagyváradon – mint minden évben – az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az RMDSZ külön ünnepséget szervez március 15-én. Az eddigiektől eltérően a néppárt rendezvénye a Szent László téren kezdődik, hagyományőrző néptánccsoportok fellépésével, ezt követően, 17 órakor Szacsvay Imre mártír jegyző ezredévi emléktéri szobránál tartanak ünnepséget.
Az RMDSZ szervezésében kedden 19 órától kerül sor a Márciusi Ifjak Díjak átadására a Szigligeti Színház nagytermében, ahol a Szigligeti Társulat bemutatja Honnan és hová – Arany János költészete című előadását. Mácius 15-én 12 órától megemlékezést tartanak a várad-rogériuszi református templomban, majd 14 órától Rulikowski Kázmér síremlékét, ezt követően pedig Nicolae Bălcescu szobrát koszorúzzák meg. 17 órára ökumenikus imát terveznek a várad-olaszi református templomban, majd 18.15-től Szacsvay Imre szobránál folytatják a megemlékezést, ahonnan a résztvevők huszárok vezetésével vonulnak a Petőfi-szoborhoz.
Nagyszalontán szerdán 16.30-kor ünnepi istentiszteletet tartanak a református templomban, 18 órakor pedig a Kossuth-szobor előtt az Arany János Elméleti Líceum diákjainak ünnepi műsorát követően Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke mond beszédet. A rendezvény 19 órakor fáklyás felvonulással folytatódik, majd 20 órától a Zilahy Lajos Művelődési Házban a Kolozsvári Magyar Opera művészei lépnek fel az ünnepi gálaműsor keretében.
Marosvásárhelyen az 1848/49-es szabadságharc és forradalom emlékére szervezett ünnepség szerdán 16 órakor a Postaréten, a székely vértanúk emlékművénél kezdődik. A kulturális műsor és ünnepi beszédek után, 18 órakor a Könyv és gyertya ünnepi gálával folytatódik a rendezvénysorozat a Kultúrpalota nagytermében. Ez alkalommal átadják a Könyv és gyertya díjat, fellép a Tiberius Quartet és Ritziu Ilka Krisztina színművész. A gálát a neves magyarországi előadó, Herczku Ágnes és a banda koncertje zárja.
A magyar forradalom és szabadságharc emlékének tiszteletére a helyi önkormányzat kétnapos ünnepségsorozatot szervez Csíkszeredában. A rendezvénysorozat kedden a ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium leánykarának ünnepi előadásával kezdődik, amelynek helyszíne a Szent Kereszt barokk templom, 17 órától. Szintén kedden 19 órától a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes mutatja be a Táncoljatok! – táncosok a táncról című műsorát a csíki moziban.
A forradalom emléknapján délelőtt 11 órakor a Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán lévő Petőfi-szobornál emlékeznek meg a szabadságharc eseményeiről. A köztéri ünnepség 16 órakor kezdődik a Gál Sándor-szobornál, ahonnan a himnuszok eléneklése, az ünnepi beszédek elhangzása és a koszorúk elhelyezése után a Csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar és a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület lovas huszárai vezetésével a résztvevők átvonulnak a Vár térre. A rendezvénysorozat központi eseménye, a Vár téri megemlékezés 17 órától kezdődik a város zászlajának ünnepélyes felvonásával a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület közreműködésével.
Székelyudvarhelyen a központi ünnepség a Márton Áron téren lesz szerdán 12 órától. A huszárok felvonulását és tiszteletadását követően beszédet mond Gálfi Árpád polgármester, Soltész Miklós, Magyarország egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára. Orbán Viktor magyar miniszterelnök ünnepi üzenetét Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, Magyarország rendkívüli és meghatalmazott követe tolmácsolja. 17 órakor a Haáz Rezső Múzeumban megnyitják az Erdélyi Panoráma – Egy elfeledett körkép című kiállítást, amelynek érdekessége, hogy a Bem–Petőfi-körkép féltve őrzött darabjait most láthatja először az erdélyi közönség. 19 órától a városháza Szent István termében a Székelyföldi Filharmónia ünnepi hangversenyét hallgathatják meg az érdeklődők.
Kézdivásárhelyen 11 órától kezdődik a felvonulók gyülekezője a Gábor Áron téren, 12 órától megemlékező ünnepséget tartanak a főtéri Gábor Áron-szobornál, majd 19 órától gálaműsorra várják az érdeklődőket a Vigadó Művelődési Házban.
Sepsiszentgyörgyön kedden 17 órakor a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja szervezésében megnyílik a Hátrahagyottak emlékezete című kültéri kiállítás a Szabadság téren, amelynek keretében Zákonyi Botond, Magyarország romániai nagykövete mond beszédet. Szerdán 15.15-kor leleplezik Berde Mózes 1848-as kormánybiztos, parlamenti képviselő szobrát az Erzsébet parkban. Az ünnepi lovas felvonulás a főtérre 14.30-kor indul a Váradi–Bartalis kőtömbös kopjafától, illetve az eprestetői csata emlékművétől, a központi ünnepi műsor pedig 16 órakor kezdődik.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Szabadságharcaink egykor és ma: minden nap küzdenünk kell
Szabad lesz a magyar ember, ha nem fél, ha tisztelik és védik jogait
A hagyományos forgatókönyv alapján zászlós ünnepi felvonulással kezdődött tegnap a kolozsvári ’48-as megemlékezés, és a hagyományok „jegyében” ezúttal sem maradt el a zászlós incidens: a csendőrség Erdély-zászlót vivő ünneplőket emelt ki a felvonulók közül, kettejüket – így Fancsali Ernőt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szervezetének elnökét – 500 lejes bírsággal is sújtotta. Az ünnepség ezt követően ökumenikus istentisztelettel folytatódott a Szent Mihály-templomban, majd az ünneplő tömeg az egykori Biasini szálló elé vonult. A felszólalók kiemelték: az lenne a normális, ha idővel nem csupán a zsarnokság elleni harcra emlékeznénk, hanem tényleg a szabadságot ünnepelnénk, azt a szabadságot, amelyért most még nap mint nap meg kell küzdenünk. Ehhez kapcsolódóan az RMDSZ honlapján tette közzé tegnap a márciusi 12 pont „mintájára” az erdélyi magyarság 12 legfontosabb időszerű követelésének listáját. Emil Boc polgármester hosszú évek óta először nem vett részt az ünnepségen, vélhetően a helységnévtábla-ügy miatt.
„Ma kéz kezet fog emberek,
ma másra nincs idő” – zengett a dal a tegnap délben március 15-ei felvonuláson, amelyet hagyományosan a Protestáns Teológiai Intézet népviseletbe öltözött fiataljai vezettek. A ragyogó napsütést visszatükröző gyöngyök, a mellekre tűzött kokárdák, az ajkakról felcsendülő 1848-as dalok mind fokozták a magyarságukat büszkén megélő felvonulók ünnepi hangulatát. Az idei felvonulás több pontban is eltért az eddig megszokottól: változott az útvonala a Főtéren zajló munkálatok miatt, és a Deák Ferenc utcai Bem József-emléktábla megkoszorúzása sem képezte eddig a márciusi ünnepségek programpontját. A papírcsákós és -huszáros nemzeti ünnep apró zászlóit lobogtató kisiskolásainak sorfala sem maradhatott el, ahogyan a márciusi ifjak előtti tisztelgés sem felnőtt társaik részéről.
Tisztelve, megbecsülve, itthon
A Szent Mihály-templomban megtartott ökumentikus istentisztelet után az ünneplő sereg a Petőfi/Avram Iancu utcai műemlék épület, a korabeli Biasini szálló elé vonult, ahol a díszünnepség felszólalásokkal, koszorúzással folytatódott – utóbbiból az idén keveset láthattunk, hiszen az RMDSZ felhívását megszívlelve koszorúvásárlás helyett sokan inkább a leégett kommandói iskola újjáépítésére adakoztak.
A közel ezer fő előtt elsőként Porcsalmi Bálint, az RMDSZ nemrég megválasztott új ügyvezető elnöke szólalt fel.
– A mi, mostani szabadságharcunknak őszinte tükörbe nézéssel kell kezdődnie. És egyenes beszéddel. Mernünk kell világosan és bátran arról beszélni, ami körülöttünk zajlik. Arról, hogy nem működik a jogállam, hogy túl sok a rossz törvény, és azt a kevés jót sem tartják be. Arról, hogy az állam lehallgat, ahelyett, hogy meghallgatna. Arról, hogy emberek félnek dönteni, és rettegnek erről beszélni. Arról, hogy ma a zsarnok újra itt jár közöttünk – mosolygós, nem büdös a lehelete, tanult és több nyelven beszél – de attól még zsarnok. A mai szabadságharcunkban nem világosak a frontvonalak, nem mindig ismerjük fel az ellenséget, és az eszközeink sem mindig adottak a harchoz – de tévedés ne essék: ez szabadságharc. És a miénk” – hangsúlyozta Porcsalmi.
– Zsarnokság van ott, ahol a szülőket kihallgatják, a diákoknak megtiltják, hogy iskolába iratkozzanak, ahol a tanárok félnek, ahol a közösségi vezetőket félreállítják, ahol megtiltják a nemzeti szimbólumaink és anyanyelvünk használatát. De zsarnokság lakozik ott is, ahol a férfi veri a nőt, ahol nem fogadják el a másként gondolkodót. Ezek ellen nem elég csupán ilyen alkalmakkor felszólalni. A zsarnokság ellen minden nap küzdenünk kell, mindannyiunknak. Csak úgy lesz szabadság. És úgy lesz szabad a gyermek, ha anyanyelvén tanulhat, és ott, ahol akar. Szabad lesz a fiatal pár, ha szabadon szerethet, és szabad lesz a család, ha szabadon dönthet. És szabad lesz a magyar ember, ha nem fél, ha tisztelik és védik jogait. Akkor leszünk szabadok, mikor nem törődünk bele abba: hogy nekünk nem szabad, és nekünk nem lehet – folytatta beszédét az ügyvezető elnök. Mint mondta, az volna a normális, ha idővel nem csupán a zsarnokság elleni harcra emlékeznénk, hanem a szabadságot ünnepelnénk, és az is rendjén való volna, hogy nemzeti ünnepünket itthon, Romániában is elismerjék és tiszteljék. Emlékeztetett: ma reggel az RMDSZ azt kezdeményezte a parlamentben benyújtott törvénytervezetében, hogy március 15. legyen hivatalosan is a magyar közösség ünnepe országunkban.
– Jól tudjuk, hogy ettől még közösségünk legnagyobb gondjai nem oldódnak meg egy csapásra, de sokat segíthet abban, hogy mi, magyarok, saját hazánkban jobban érezzük magunkat – tisztelve, megbecsülve, itthon – összegzett Porcsalmi.
Nem egymás ellen, hanem egymás mellett kell harcolni
Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő Széchenyi-idézettel kezdte ünnepi beszédét: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, munkálkodhass a jövőn”, majd kijelentette, örömmel tölti el, hogy ilyen sok, különböző zászlót lát a tömegben, magyar-, székely-, román- és Erdély-zászlókat is, majd hozzátette: nem érti, miért volt problémája a román hatóságnak az Erdély-zászlóval.
– Nem értem miért, kinek lenne sértő, hisz az Erdély-zászló szimbólumai megtalálhatóak Románia címerében. Magyarázatot szeretnék kérni, miért kell minden évben valami mondvacsinált dologra hivatkozva azt sugallni: itt nincs minden rendben.
Ebben az országban ki kell állnunk az érdekeinkért – folytatta –, amikor Klaus Johannis Strassbourgban ki meri jelenti, hogy Romániában jó a viszony a kisebbségek és a románok között, jó a kisebbségi élet – hisz ő németként, szászként ennek az országnak az elnöke lehet. Csoma szerint ez egy felületes és felelőtlen kijelentés volt, amely szőnyeg alá söpri a valódi problémákat. Ám kiemelte, úgy érzi, mindennek ellenére van remény, felemlegetve az Egyesült Államokban megjelent jelentést, amelyben taglalják, milyen diszkrimináció éri a magyar közösséget Romániában.
– Nem szabad elfelednünk, hogy Kolozsvár sem késlekedett az európai forradalmi eszmék valóra váltásával. Március 20-án a kolozsvári szabadelvű politikusok nyilatkozatot fogadtak el, amelyben egyebek mellett sürgették az erdélyi országgyűlés mielőbbi összehívását, hogy törvénybe iktassák a közteherviselést, a törvény előtti egyenlőséget, az úrbéri viszonyok végleges megszüntetését, valamint a székelység sérelmeinek orvoslását, továbbá, hogy egyesítsenek minden erőt, pártszínezet nélkül, hogy „a testvérhon példájára” Erdélyben is fennmaradjon a csend és rend, mert csak így remélhető a békés átalakulás, amely „mindnyájunknak szívén fekszik” – elevenítette fel a kolozsvári ’48-as történéseket Egyed Ákos és Kőváry László írásai alapján. Beszéde végén Csoma Botond kiemelte, a magyarországi negyvennyolcas hősökön kívül az erdélyi szabadságharcosokat is szívünkbe zártuk, és helyük van a történelem legszebb lapjain.
Enyedi Tamás RMDSZ-es megyei tanácsos az ifjúság üzenetét tolmácsolta: – Hiszünk olyan országban, ahol a törvények mindenkire érvényesek, nem lehet kérdéses az anyanyelv használatához való jogunk. Hiszünk abban, hogy a jelen fontos részei vagyunk. Nem egymás ellen, hanem egymás mellett kell harcolni. A fegyvert nem, de a hangunkat felemeljük. Hiszünk szavunk és tetteink erejében. Hiszünk abban, hogy a béke nem csak egyéni, hanem közösségi boldogulásunk feltétele, az egyenlőség nem üres jelszó, hanem megélt valóság – tolmácsolta a magyar ifjúsági szervezetek üzenetét Enyedi Tamás RMDSZ-es megyei tanácsos.
Az ünnepségen közreműködött Elena Ivanca, Farkas Loránd és Marosán Csaba színművész; Gheorghe Vuşcan prefektus Sorin Grindeanu kormányfő, Mile Lajos kolozsvári főkonzul pedig Orbán Viktor miniszterelnök határon túli magyarokhoz szóló üzenetét tolmácsolta.
Szabadság (Kolozsvár)

A szabadságharc nem ért véget
Méltóságteljesen ünnepelt az erdélyi és partiumi magyarság tegnap, a forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóján. Kolozsváron a csendőrség Erdély-zászló miatt bírságolt, Emil Boc polgármester pedig nem vett részt az ünnepségen.
Kolozsváron több százan vettek részt szerdán az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hőseinek tiszteletére szervezett rendezvénysorozaton, a korábbi években rendszeresen jelen lévő Emil Boc polgármester azonban ezúttal távol maradt. Nem tudni, hogy az elöljáró a többnyelvűségért harcoló Musai–Muszáj mozgalom hétfői felszólítása miatt mondta-e le a részvételt.
A civilek ugyanis nyílt levélben arra kérték az elöljárót, hogy ne vegyen részt a március 15-ei ünnepségen, amennyiben meg akarja fellebbezni a kétnyelvű táblák kihelyezéséről szóló ítéletet, az viszont sokatmondó, a polgármesteri hivatal részéről még csak nem is koszorúztak a hagyományos ünnepi helyszínnek számító Biasini-szállónál. Alin Tişe, a Kolozs Megyei Tanács elnöke viszont jelen volt és koszorúzott is az általa vezetett intézmény nevében.
Ismét zavart az Erdély-zászló
Az ünnepség egyébként a hagyományos menetrend szerint felvonulással kezdődött a protestáns teológia épületétől a Szent Mihály-templomig. A 13 órakor kezdődő ökumenikus istentisztelet előtt megkoszorúzták a Bem József Deák Ferenc (Eroilor) utcai emléktábláját is, majd az istentisztelet követően a Biasini szálloda előtti koszorúzási ünnepségre vonult a tömeg. A felvonulás közben egyébként a csendőrség – akárcsak a tavaly – kiemelte a tömegből Fancsali Ernőt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kolozsvári elnökét és egy másik kolozsvári polgárt a tömegből –, utóbbit azonban, mivel feltekerte a zászlót, elengedték.
A csendőrség véleménye szerint törvénytelenséget követtek el, amikor Erdély zászlajával vonultak fel. Az államhatalmi szerv a szervezőkre – az RMDSZ kolozsvári szervezetére – hivatkozva kezdett intézkedni, utóbbiak pedig a csendőrségre hivatkoznak – derült ki az EMNP közleményéből. Fancsali Ernő elmondta: valószínűsíti, hogy a csendőrség bírságot szab ki, az ügyet azonban – jogorvoslat reményében – bíróságra viszi. Később az EMNP kolozsvári elnöke Facebook-bejegyzésben közölte: 500 lejre büntették, mert „nem vonta be” az Erdély-zászlót.
Csoma Botond parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei elnöke nem hagyta szó nélkül az incidenst, és az ünnepi felszólalása alkalmával, a Biasini Szálló előtt leszögezte: semmilyen törvénytelenséget nem lát az Erdély-zászlóban, hiszen annak szimbólumai megtalálhatóak Románia címerében is. Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke beszédében utalt a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium ügyében tapasztalt visszásságokra, és felelősségvállalásra biztatta a közösséget. „Mernünk kell világosan és bátran arról beszélni, ami körülöttünk zajlik. Arról, hogy nem működik a jogállam, hogy túl sok a rossz a törvény, és azt a kevés jót sem tartják be. Arról, hogy az állam lehallgat ahelyett, hogy meghallgatna” – fejtette ki Porcsalmi Bálint.
„Az erő a fiatalok kezében van"
Több ezren gyűltek össze szerdán délben Székelyudvarhely központjában, a Márton Áron téren, ahol hármas kopjafa őrzi a helybéli forradalmi hősök emlékét, ezúttal pedig magyar, román, német zászló, az EU és Székelyudvarhely lobogója, valamint rengeteg kokárda emelte az ünnep fényét. A huszárok felvonulását és tiszteletadását követően Dakó Tibor, a Székelyudvarhelyi Hagyományőrző Székely Huszárezred kapitánya adott ünnepi jelentést a város polgármesterének, Gáfi Árpádnak, majd a jelenlévők elénekelték a magyar és a székely himnuszt. „Ünnepeljük a nemzet születésnapját, a magyarok szabadságvágyát, azt, hogy a függetlenség sorsunk saját kezébe vételének vágya, azóta is ott van minden magyar szívében, és ezt tudja az egész világ rólunk” – fogalmazott Gálfi Árpád polgármester ünnepi beszédében.
Soltész Miklós, Magyarország egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára emlékeztetett: nemcsak Pesten és Budán, hanem Székelyudvarhelyen is csatlakoztak a forradalmi követelésekhez. Soltész egyébként Holló Lászlóval, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány igazgatótanácsának elnökével szerdán 50 millió forint vissza nem térítendő támogatásról szóló szerződést írt alá, melyből környékbeli tanintézeteket finanszíroznak.
Marosvásárhelyen több helyszínen is megemlékeztek az 1848–49-es szabadságharc kitöréséről, a jó időnek köszönhetően pedig Postaréten, a vértanúk emlékművénél szervezett ünnepségen különösen nagy tömeg gyűlt össze, becslések szerint akár háromezren is lehettek a helyszínen.
Péter Ferenc megyei tanácselnök, az RMDSZ Maros megyei elnöke úgy fogalmazott: „a mostani ünneplés próbatétele annak, hogy ki tudunk-e állni magunkért, vagy hagyjuk, hogy eltapossanak”. A szónoklatokat követően verssel, énekkel köszöntötték a tavaszi ünnepet, majd koszorúkat helyeztek el az emlékmű körül, és a Rügyesző nevű furulyazenekar kisgyerekeinek megható előadására is sor került.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Maros megyei szervezete által a Petőfi-szobornál szervezett március 15-ei ünnepi megemlékezést a fiatalos lendület jellemezte. Ferencz Katalin, a Sapientia hallgatói önkormányzatának elnöke arról beszélt: a „szabadságharc képviselői értünk, az utódaikért is harcoltak, az elvek pedig azóta se sokat változtak: az erő a fiatalok kezében van”.
A Magyar Polgári Párt (MPP) kedden tartott gálaestet a Maros Művészegyüttes előadótermében, ahol Biró Zsolt pártelnök, parlamenti képviselő arról beszélt: „ma Marosvásárhelyen nem érezhetjük magunkat szabadoknak, miközben huszonhét év után sem ismerjük a fekete március eseményeinek kiprovokálóit”.
A sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban felavatták szerdán Berde Mózsa 1848-as kormánybiztos, parlamenti képviselő egészalakos szobrát, amelyet a székelyudvarhelyi származású, Magyarországon élő Harmath István alkotott.
A megemlékezésen felszólaló Antal Árpád polgármester úgy fogalmazott: „Székelyföldet nem ajándékba kaptuk, nem szerencsejátékon nyertük, nem azért vagyunk itt, mert ezért 20 százalékos fizetéspótlékot kapunk, mint a román belügy alkalmazottai. Székelyföld a miénk, a legjobb helyen a székelyek kezében van”.
A nagyváradi magyarság először ünnepelhetett március 15. alkalmából a város megújult főterén. A partiumi városban tartott megemlékezés keretében, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) rendezvényén néptáncos toborzóra hívták a helyi magyarságot.
Krónika (Kolozsvár)

Történelmi vetélkedőn győzedelmeskedtek
Erdélyből a legjobbak
Az Erdélyi Magyar Televízió és az RMDSZ Oktatási Főosztálya által ötödik alkalommal rendezett Forradalom utca 48. című történelmi vetélkedőt idén a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum csapata nyerte. A részletekről Tóth Zoltán történelemtanár számolt be lapunknak.
A szombaton felvett és szerda este műsorra tűzött megmérettetésen öt csapat mérte össze az 1848–49-es forradalom és szabadságharccal kapcsolatos tudását: a céhes városbeliek mellett a tavalyi győztes nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceum, a brassói Áprily Lajos Főgimnázium, a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum és a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Főgimnázium. Pászka Alpár, Voloncs Attila és Farkas Gellért tizenegyedikes diákokat Tóth Zoltán történelemtanár készítette fel a vetélkedőre. Egy háromperces jelenetet kellett bemutatni Petőfi Sándorról, melynek kidolgozásában Deák Ferenc magyartanár nyújtott segítséget, emellett egy rövidfilmet kellett készíteni a csapatról és az iskoláról, majd a televízió stúdiójában következett a többfordulós megmérettetés. „Jólesik látni, hogy a munkámnak van eredménye, szükség van az effajta pozitív visszajelzésekre”, summázott Tóth Zoltán.
Daczó Hodor Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Esterházyra és az 1956-os szabadsághősökre emlékeztek Rozsnyón
Rozsnyón ért véget az 1956-os koncert-, kiállítás- és előadássorozat március 31-én, ez alkalomból a forradalom mártírja, Esterházy János halálának 60. évfordulójáról is megemlékeztek
Az 1956-os forradalom 60. évfordulójára emlékévet hirdetett a magyar kormány. A Pozsonyi Magyar Intézet ebből az alkalomból Vadkerti Imrével és zenészbarátaival közösen egy 1956-os koncert-, kiállítás- és előadássorozatot állított össze, amely Dél-Szlovákia több jelentős településén került bemutatásra a megnyitó óta.
Az „1956 – A szabadságért és a függetlenségért “című kiállítást Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Marek Maďarič kulturális miniszter nyitották meg 2016. október 20-án Pozsonyban. Ugyanezen a napon Az 1956-os magyar forradalom és (Cseh)Szlovákia címmel történész konferenciát, valamint a Magyar Művészeti Akadémia 1956-2016 című kiállításának megnyitóját tartották a Pozsonyi Magyar Intézetben.
A rendezvény utolsó állomása volt Rozsnyó. „Mivel március van, és ebben a hónapban van az évfordulója Esterházy János halálának, ezért ez a két évforduló, két emlékév ebben a hónapban keresztezi egymást, ezért itt Rozsnyón külön megemlékeztünk Esterházy János mártírhalálának 60. évfordulójáról is. Annál is inkább, mert őt az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetsége 1957-ben, halála után az 1956-os forradalom mártírjává avatta. A mírovi börtönben bekövetkezett halála egybeesett a magyar forradalmárok kivégzésének, letartóztatásának, börtönbe zárásának időszakával. Közös volt bennük, hogy Esterházy és a sok-sok 1956-os vértanú az életüket áldozták a szabadságért, azért, hogy nekünk ma jobb életünk, szebb jövőnk, szabad körülményeink legyenek. A kérdés az, hogy tudunk-e ezzel a szabadsággal élni. Meg tudjuk-e ezt úgy becsülni, ahogy ezt az 1956-os forradalmárok megbecsülték, vagy pedig Deák Ferenc szavaihoz leszünk hasonlóak, hogy „nem lehet tőlünk elvenni, csak akkor, ha magunk, önként mondunk le róla“ – fejtette ki Molnár Imre, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója.
A rozsnyói rendezvény teltházasra sikerült, amelyet a Csemadok Rozsnyói Alapszervezetének rendezésében, Magyarország Kassai Főkonzulátusának támogatásával tekinthettek meg az érdeklődők. Molnár Imrének, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatójának történelmi előadását követően a dalok szóltak az időszak eseményeiről. „2016-ban az 1956-os forradalom 60. évfordulójára, Molnár Imre megkeresésére állítottuk össze a zenés műsort. A műsor mély üzeneteket hordoz. Az ´56-os Kormorán- és Korzár-dalok mellett Jónás Csaba, Wass Albert-díjas szavaló előadásában verseket is tartalmaz. Rengeteg szép dal van benne, amelyek nekünk sokat jelentenek” – nyilatkozta a Felvidék.ma-nak Vadkerti Imre.
A koncerten közreműködött Jónás Csaba – versmondó, Madarász András – gitár, zongora, Sipos Dávid – szaxofon, Vadkerti Imre – ének, gitár, Zsapka Attila – ének, gitár. A csapat az összeállított műsort nyolc felvidéki helyszínen mutatta be. Többek között Kolonban, Komáromban, Rimaszombatban, Királyhelmecen, Nyitrán, majd fél év után Rozsnyón zárták a turnét.
Beke Beáta / Felvidék.ma

Az egykori város: Pálffy János emlékezete
Huszártiszt, államtitkár és forradalmár volt, halálra ítélték, kegyelmet kapott. Nem sok március 15-én esik szó róla. 160 éve hunyt el.
"Végre a tömegből felkelt Pálffy János, arcán a férfias lelkesültség komoly vonásai s azon őszinte bizalom, melyet tőlünk mindig érdemelt és bírt, mély és várakozó csendet varázsolt elő" – írja róla kortársa, a firtosmartonosi Gálfi Mihály újságíró 1848 tavaszán, amikor az akkor 44 éves Pálffy János szólásra emelkedett az események sodrában Székelyudvarhelyen.
A forradalom tíz éves évfordulóját azonban már nem érte meg – addig azonban hosszú volt az útja ennek az alig 53 éves korában elhunyt udvarhelyszéki politikusnak. Lehetett volna nagyobb, de a szabadságharccal együtt bukott.
Az unitárius kollégiumból a huszárezredbe
A Nyikó-menti kis faluban, Tarcsafalván született 1804. január 10.-én, de olyan kutató is van, aki júniust ad meg születési hónapjaként. Nem paraszti sorból származott, mert családja az ősi székely primorok közül való – apja széki alkirálybíró és pénztárnok volt, aki a keresztúri gimnáziumban taníttatta a fiát, majd az ifjú János 1816-ban Kolozsváron, az Unitárius Kollégiumban tanult.
Öten voltak testvérek, Elek bátyja főjegyző volt, Antal öccse katona, aki a Napóleon ellen vonuló huszárok között volt, de lovaglás közben pipája halálra sebezte, Dénes öccse pedig a Nyikó-mente egyik „helytartója" volt, erőszakos ember hírében állt. Három fiútestvére mellett volt egy húga, Anna.
János Kolozsváron eminens tanuló volt, tanulmányai végeztével, 1825-ben belépett a hadseregbe, huszártiszt lett – katonáskodásának állomásairól, tevékenységéről azonban keveset tudunk, tíz év után, 1935-ben főhadnagyként szerelt le, közben Ausztriában és Olaszországban szolgált.
A század harmincas éveiben olaszországi utazást tett, majd hazajött és Küsmödön gazdálkodott. Vidéki életmódjába azonban belefért az írás és az olvasás, kultúrembernek számított, illetve a feljegyzések szerint szerelmes lett Dénes öccse feleségébe – Pálffy Jánosnak azonban nem lett családja, gyermektelenül halt meg.
Aki felelőtlennek tartotta Kossuthot
Pálffy a negyvenes évek elején lépett be a közéletbe, az Erdélyi országgyűlés Küküllő vármegyei követe lett. Egyre többet járt Pestre, ahol a kor nagy alakjaival is megismerkedett, Batthyány Lajossal, Széchenyi Istvánnal – utóbbi akkora hatással volt rá, hogy egyik országgyűlési beszédében tartott az erdélyi gazdasági egyesület és egy erdélyi tudományos akadémia megalapítását is sürgette.
Legtöbbet odahaza tartózkodott, Székelyföldön, de azt is tudjuk róla, hogy 1845. május közepe táján Kolozsváron találkozott Deák Ferenccel és Vörösmarty Mihállyal.
1848. március 25-án Pálffy János Székelyudvarhelyen az események élére állt. Megérkezett már a pesti események híre, s a dolgok itt is felgyorsultak: a május 2-án tartott udvarhelyi teljes székgyűlésen a felvonult tömeg „egyhangú lelkesedéssel" választotta meg Pálffy Jánost és ifj. gr. Bethlen Jánost követnek a kolozsvári országgyűlésbe, majd rövidesen a pesti országgyűlésbe kerül, illetve az uniós törvény szentesítése végett az országgyűlés őt és Weér Farkast küldte Innsbruckba V. Ferdinándhoz.
Kossuth Lajos alakja mára annyira mitizálódott, hogy az utókor nem nagyon tesz fel kérdőjeleket tevékenységével kapcsolatosan – azonban kortársai igen, köztük Pálffy János.
Habár Pálffyt hívták a forradalmi kormányba Kossuthék, ő ezt nem vállalta el, sőt a visszaemlékezéseiben felelőtlen politikusnak tartotta Kossuth Lajost, amiért a fegyveres harcba belerángatta a magyarokat. Az első felelős minisztériumban pénzügyi államtitkár és a képviselőház első alelnöke, a Honvédelmi Bizottmány tagja lett – ám 1849 elején, látva a súlyos belpolitikai, magyar-magyar csatározásokat, lemondott.
„Kimondva röviden: nem érzem magamat azon helyzetben, hogy betölthetném e tisztemet, mellyel felruházni méltóztattak; azért méltóztassanak megengedni, hogy szintúgy az elnökségről, de mindenesetre a honvédelmi bizottmányi tagságból kilépjek." – mondta ekkor. Tüdőbaja is egyre súlyosbodott.
Haynautól kapott kegyelmet
A szabadságharc elbukásakor, a világosi fegyverletételt követően Kolozsváron tartózkodott, a részvétele miatt bujdosni kényszerült – ám néhány hónap múlva, októberben úgy döntött, hogy önként jelentkezik Haynaunál Pesten – bő fél év múlva, 1850. július 4-én halálra ítélték, de a „bresciai hiéna", a vészkorszak és a megtorlás idejének teljhatalmú ura megkegyelmezett neki. Ha ez nem történik meg, ma Pálffyra a forradalom sokadik mártírjaként emlékeznénk.
Végül nem lett az, kényszerlakhelyet jelöltek ki számára, előbb Pesten, majd Sátoraljaújhelyen – csak 1856 őszén, mint súlyos tüdőbetegnek megengedték, hogy hazaköltözzön szülőfalujába, Tarcsafalvára.
Végrendelete 1857. január 20-án kelt, abban vagyonát az Erdélyi Múzeumra hagyta. Egészsége nagyon megromlott és még ugyanazon év április 13-án, pontosan 160 évvel ezelőtt elhunyt. Udvarhelyszék egyik 19. századi politikusát sajnos elfeledte az utókor, a rendszerváltás után azonban jelent meg róla néhány cikk és tanulmány. 1999-ben Gidó Csaba és Fecső Zoltán történészek írták és állították össze az Udvarhelyszéki Országgyűlési Képviselők Arcképei című kiadványt, ebben jelent meg róla egy életrajz, illetve Biró Gábor festőművész portré-grafikája, amit cikkünk illusztrálására is felhasználtunk.
Pálfy János fő műve a Magyarországi és erdélyi urak című munka, amit 1939-ben Kolozsváron az Erdélyi Magyar Szépmíves Céh jelentetett meg (sajtó alá rendezte Szabó T. Attila) – a két kötetes műből a székelyudvarhelyi Református Kollégium könyvtárában is van példány, benne Pálffy kézírásának reprodukciójával, a két kötet anyaga elolvasható.
Erről Egyed Ákos, a kor kiváló ismerője a következőket írja róla:
„...emlékirata nem kis mértékben járult hozzá a forradalom és a szabadságharc történeti képének kialakításához. Érdekes lenne összehasonlítani a forradalom idején elmondott beszédeit emlékiratának szövegével, ami valószínűleg jól szemléltetné azt, hogy egy nagy tehetségű, művelt, becsületes szándékú, nagy nemzeti célok szolgálatára vállalkozó politikus miként lett a nemzeti ideálokról lemondó békepárt híve, majd a forradalom szellemét több tekintetben torzító emlékírója."
Katona Zoltán / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Ünnepi Könyvhét a Minerva-házban
Több rendezvény helyszíne volt tegnap a Minerva-ház. A délelőtti, A kassai bohém társaság a (Kassai) Szinházi Ujság hasábjain című, a pincegalériában megnyitott kiállítás után (képünkön a megnyitó egyik pillanata) a száz éve született Gáll Ernőre, a Korunk egykori főszerkesztőjére emlékeztek az emeleti Cs. Gyimesi Éva teremben. Előadást tartott Kántor Lajos (Gáll Ernő szerepe a Korunk második folyamának megújulásában) és Tibori Szabó Zoltán (Önazonosság és méltóság – egy régi levélváltás mai tanulságai). Ezt követően a Minerva Művelődési Egyesület legújabb kiadványait mutatta be az egyesület elnöke. Szintén az emlékezés jegyében zajlott a délután 3 órakor kezdődő programpont, ezúttal Áprily Lajos halálának 50. évfordulója volt fókuszban, elő- adást tartottak: Balázs Imre József, Berényi Károly, Liktor Katalin, Hantzné Lám Irén.
A kassai bohém társaság a kassai Szinházi Ujságban
Erősen szlovákos magyarsággal mutatta be a kassai Szinházi Ujság bohém társaságáról készült kiállítást Eleonóra Blaskova, a Kassai Állami Tudományos Könyvtár munkatársa, akinek a magyar nem anyanyelve, s mint kiderült, hallás után tanulta meg. A szlovák iskolában mögötte ülő, szlovákul nem tudó magyar fiútól, később a környezetéből való „hallgatózást” aztán olyan tökélyre fejlesztette, hogy az 1911–23 között megjelent Szinhazi Ujsagot nemcsak holmi idegen nyelvű történelmi kuriózumként forgathatta, hanem értően kutathatta, tegnap pedig Kolozsváron többnyire szabadon beszélve ismertette az erről készült színes anyagot.
Kolozsvár és Kassa ezer szállal kapcsolódik egymáshoz: a kassai színház létrehozása kolozsvári művészeknek köszönhető, sok neves magyar színész, operaénekes Kassán és Kolozsváron is tevékenykedett, a kassai közélet jeles személyiségei közül sokan a kolozsvári egyetemen tanultak. Például az a Kemenczky Kálmán, aki Kolozsváron lett a jogtudományok doktora, visszatérése után Kassán többek között a Szinházi Ujság főszerkesztője, tulajdonosa volt, és akinek a fia is eljött most Kolozsvárra, magával hozva azt a bőröndöt, amellyel apja egykoron a kolozsvári egyetem és Kassa között utazgatott. Ezúttal sem volt üres ez a bőrönd: a megilletődött utód, Kemenczky Kálmán a sátoraljaújhelyi Kazinczy társaság kiadványait hozta benne. Kiadványokban sem szűkölködött ez a kiállításmegnyitó, Eleonóra Blaskova is hozott néhány tudományos kötetet, az egyik például egy bizonyos féle Ki kicsoda, amely az 1848–1939 közötti kassai lakosok névsorát és adatait tartalmazza. Palencárné Csáji Ildikó a Kassai Polgári Klub vezetője is elhozta szervezetük néhány kiadványát. Ez a klub a kassai magyar kulturális örökség ápolását tűzte ki céljául, népfőiskolaként is működik, de nekik köszönhetően áll például ma Márai-szobor a városban az íróról elnevezett téren, és Esterházy János emlékét mellszobor őrzi.
Nemcsak a kassai színházi élet mutatkozik meg az 1911–23 között megjelent Szinhazi Ujság hasábjain a maga gazdagságában, a hetilap a fiatal művészgeneráció első irodalmi és grafikai próbálkozásainak terepe is egyben. Ebből hoztak el tucatnyi bemutató táblát a kassaiak Kolozsvárra. Az Ünnepi Könyvhét keretében a Minerva-házban megnyílt kiállítás hétfőtől két hétig a központi egyetemi könyvtár előcsarnokába költözik. A rendezvény kolozsvári értelmi szerzője, Szabó Zsolt a megnyitón elmondta: az EMKE-vel együttműködve szeptemberig szeretnék több erdélyi városba elvinni ezt az értékes anyagot.
Kerekes Edit
Gáll Ernőre emlékezve
Két előadással emlékeztek a száz éve született Gáll Ernőre, a Korunk egykori főszerkesztőjére a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében a Minerva-házban.
Gáll Ernő az 1926-ban alapított kolozsvári társadalomtudományi folyóirat élére az 1957-es újraindulásakor került, az úgynevezett második folyamtól, és 1984-ig volt a kiadvány főszerkesztője. Visszaemlékezésében Kántor Lajos irodalomtörténész, aki 1990 és 2008 között állt a folyóirat élén, kiemelte: a centenárium alkalmával ebben az évben több fázisban is emlékeznek Gáll Ernőre, a tegnapi rendezvényt követi majd egy budapesti megemlékezés, illetve egy ősszel sorra kerülő esemény is.
Gáll Ernő szerepe a Korunk második folyamának megújulásában című előadásában Kántor Lajos elmondta: 1957-es újraindulásakor, az akkori politikai helyzeteknek is köszönhetően, tulajdonképpen még nem lehet érdemben beszélni a lap megújulásáról, modernista eszmei fejlődésről, ennek jelét igazából csak az 1960-as év első, januári számában lehet tapasztalni. Ebben Gáll Ernő írja a bevezető tanulmányt, Kántor szerint ekkor lehet felfigyelni erre a törekvésre. – Gáll Ernő jelentős lépéseket tesz a világra való nyitás érdekében, ez a saját életében és a Korunk szerkesztésében is megnyilvánul. Később aztán, az 1964-es március–áprilisi számban megjelent, Prométheusz az idők sodrában című írásából kiderül, hogy lényeges változás történik Gáll Ernő gondolkodásában – magyarázta az irodalomtörténész. Hozzáfűzte: 1967-ben elindulnak az egyéni rovatok a folyóiratban, többek között A dialógus jegyében címmel a Gáll Ernőé is, és később az is megtapasztalható, hogy az akkori főszerkesztő nyitni akar a fiatalok felé. Kántor ugyanakkor fontosnak tartotta megemlíteni azt az 1980-as január–februári dupla lapszámot is, amely, egy kerekasztal-beszélgetésen elhangzottak alapján, a nemzedékek közötti problémákra fókuszált, és amelynek bevezetőjét ugyancsak Gáll Ernő írta.
Tibori Szabó Zoltán újságíró Önazonosság és méltóság – egy régi levélváltás mai tanulságai című előadásában úgy vélte, Gáll Ernő nem csupán az erdélyi és a magyarországi baloldali értelmiség kiemelkedő alakja volt, hanem egyben az anyanemzeteiktől elszakadt népcsoportok helyzetének, az ún. nemzetiségi létnek az egyik tudatos kutatója és bátor gondolkodója is.
Köllő Katalin
A két legújabb Minerva-könyvről
A Minerva Művelődési Egyesület gondozásában megjelent két legújabb kötetet mutatta be tegnap a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében Tibori Szabó Zoltán, az egyesület elnöke. Mindkét könyv igényes, szép kivitelezésű, a kolozsvári Idea Könyvműhely munkáját dicséri. Kulcsár Gabriella zenetanárnak, kritikusnak a Szabadságban 2000 és 2015 között megjelent, válogatott zenekritikáit tartalmazza a Kolozsvári zenés panoráma című kötet, amelynek bemutatóját nemrég, április 21-én tartották szintén a Minerva-házban. A szerző témakörök szerint válogatta ki a különböző hangversenyekről megírt impressziói alapján a cikkeket, amelyek a kötetben megjelentek: a válogatás Kolozsvár zenei életét tükrözi a szimfonikus zenétől a kamarazenéig, de olvashatunk régizenéről, egyházi, film-, tánc- és jazz zenéről egyaránt.
A második bemutatott kötet a kolozsvári Igazság és Făclia napilapok sajtófotó archívumát dolgozza fel, és a nyelvi kötődésből adódóan ez a könyv magyar és román nyelven jelent meg – ismertette Tibori Szabó Zoltán. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a digitalizált fotóarchívum elérhető a Minerva Művelődési Egyesület honlapján, amely nemrég Deák Ferenc – jelenleg Amerikában élő, kolozsvári fotóművész – fényképeivel is kiegészült. Az archívum 35-36 ezer negatívot tartalmaz digitalizálva, amely mind hozzáférhető, kommentálható, tehát a közölt fényképekhez hozzá lehet szólni, adatokkal ki is lehet egészíteni – hívta fel a figyelmet erre a lehetőségre az egyesület elnöke. A kötet másik különlegessége, hogy a digitalizálásban is részt vevő olyan fiatal kutatókat és diákokat kértek fel arra, hogy írják meg észrevételeiket, véleményüket a látott fényképekről, akik a kilencvenes évek után születtek, szemléletmódjuk, meglátásuk pedig már eltér attól a világtól, amelyet az archívum megörökített. A könyvben továbbá korabeli dokumentumokat is közölnek, a szövegek pedig a szerzők szerint jelennek meg magyarul vagy románul, utána pedig a fordítás a másik nyelvre. A könyv végén angol nyelven is olvasható összefoglaló. Az illusztráláshoz kiválasztottak egy dobozt, és annak tartalmát közölték a könyvben a hibákkal együtt – magyarázta az egyesület elnöke.
Valóságos és szellemi találkozások Áprily Lajossal
Halálának 50. évfordulója jelentette az alkalmat és témát az Áprily Lajosról szóló megemlékezésre, beszélgetésre, amelyre szintén a Minerva-házban került sor tegnap. H. Szabó Gyula író, a Kriterion igazgatója a rendezvény felvezetésében rávilágított arra az elképzelésre, hogy az elhangzó előadások, beszélgetések révén a nagy költő emberi arcát szeretnék megismertetni a hallgatósággal. Ami sikerült is, hiszen Áprily Lajost közeli jó barátai, tanárkollégái, levelezőtársai emlékezéseiből ismerhettük meg: tehát nemcsak a költőt, hanem elsősorban a tanárt, a kollégát, közeli jó barátot. Berényi Károly és Liktor Katalin elsősorban Weress Margit magyar–német szakos tanár visszaemlékezésein, levelezésein keresztül mesélt Áprilyról, hiszen Weress Margit és Jékely Lajos éveken keresztül kollégák voltak a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, barátságuk pedig mondhatni egy életre szólt. A korabeli kéziratok fontos kordokumentumok is egyben, amelyek segítenek megérteni és megismerni egy időszak közösségi, kulturális életét is. Hantz Lám Irén találkozásairól mesélt Áprily Lajossal, amelyek „valóságosak voltak” az édesapja, Lám Béla révén, továbbá „szellemi találkozások” a levelezések útján. Egy meglepetésvendéget is hozott az előadásra: Csonkané Rácz Katalint, akinek az édesanyja diáklányként ismerte személyesen Áprilyt, a tanárt, már Magyarországon. Balázs Imre József szerkesztő, költő, irodalomtörténész az Áprily Lajosról szóló tanulmányát ismertette.
Ú. I. / Szabadság (Kolozsvár)

Buday Árpád szülőföldjének szerepe munkásságában
A Buday-emlékév 2017 keretében, Szegeden, május 17–18-án Buday Árpád halálának 80., Buday György születésének 110. évfordulója előtti tisztelgésül az MTA Szegedi Akadémia Bizottság, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, a Néprajzi és Kulturális Antropológia, valamint Régészeti Tanszék konferenciát rendezett. Az MTA SZAB székházának dísztermében hangzott el Sas Péter művelődéstörténész Erdélyre fókuszáló előadása, mely egyúttal főhajtás volt Buday Árpád leánya, Buday György húga, a 100. éve született, családja emlékének átörökítéséért sokat tett Dr. Buday Margit (Baba) tüdőgyógyász igazgató-főorvos emléke előtt is. Az alábbiakban Sas Péter előadását közöljük.
SAS PÉTER
Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, Pósta Béla régészeti iskolájában formálódott tanítványainak az a kis csoportja, mely a későbbiekben meghatározójává vált az erdélyi régészeti kutatásoknak és folytatta a professzoruk által az Erdélyi Múzeum alapítóinak szellemében elkezdett céltudatos feltáró, gyűjtő és feldolgozó munkáját. A szigorú feltételeknek megfeleltek körébe tartozott az önmagát „triász”-nak nevező társaság, mely Kovács István, Roska Márton és a fiatalon, az első világháborúban elhunyt, oroszlánkörmeit éppen csak felmutatni tudó Létay Balázs hármasát jelentette. Nekik szóló dedikációja alapján a hármas „negyedik” tagjának Buday Árpádot számlálhatjuk, aki gyakornokként, majd osztályarcheológusként, később egyetemi magántanárként két évtizedig dolgozott Pósta Béla keze alatt. Professzora könnyen alakítható és fejleszthető, rátermett tanítványt kapott Buday Árpádban, akinek személyiségét a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban Herepey Károly és Bodrogi János, a Ferenc József Tudományegyetemen Márki Sándor, Szádeczky Lajos és Vajda Gyula egyénisége alakította. Pósta Béla nyomdokában járva egész életében azt vallotta, hogy „Erdély magyar múltjának emlékeit minden erőnkből meg kell menteni”. A provinciális római régészetre, a klasszikai archeológiára és a római felirattanra szakosodott, melyek elengedhetetlenek voltak az életműnek is alkalmas erdélyi limes-kutatás megkezdéséhez.
A szerencsésen megindult munkálatokat az 1916-os román betörés megzavarta, Erdély 1918-as megszállása és annak hosszú távú következményei ellehetetlenítették. Karácsony vigíliáján Kolozsvárra is bevonultak a román csapatok. A VI. hadtest hadbírósága hamarosan az állam biztonságának veszélyeztetésével vádolta meg Buday Árpád és Roska Márton egyetemi magántanárokat, továbbá Mancz Albert múzeumi rajzolót. A szerencsésen végződött ügyben az ügyész halálos ítéletkérése ellenére mindhárom vádlottat felmentették. Ebben a történelmi helyzetben hunyt el mestere, aki az általa megteremtett és igazgatott intézet további vezetését egyedül Buday Árpád személyében látta megfelelőnek: három nappal Pósta Béla halála után meg is kapta kinevezését. Megbízatásának öt évig, 1924-ig tudott eleget tenni.
A szakmai lehetőségek további szűkülését jelentette, amikor a nagyszebeni székhelyű Erdélyi Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent al Transilvaniei) megbízottai átvették a Ferenc József Tudományegyetemet. Miután 1918 és 1930 között az Erdélyi Múzeum nem jelent meg – ahogyan Buday Árpád életrajzában megfogalmazta – „a tudomány népszerűsítésére adtam magam s nem lévén tudományos folyóiratunk, ott írok, ahol alkalom kínálkozik reá”. Cikkei a legkülönfélébb erdélyi magyar sajtótermékek – az Erdélyi Irodalmi Szemle tudományos és kritikai folyóirat, a Pásztortűz szépirodalmi és művészeti képes folyóirat, az Ellenzék független politikai napilap, az Ellenzék naptára, a Magyar Nép politikai, gazdasági, szépirodalmi képes hetilap, Az Újság független politikai napilap, A Hírnök keresztény társadalmi irodalmi és művészeti folyóirat, az Erdélyi Közgazdaság társadalmi, gazdasági és kritikai hetilap vagy a Cipészek Szaklapja – hasábjain jelentek meg. Az elvett magyar egyetem helyett az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári teológiai fakultása mellett működő és újjászervezett Tanárképző Intézetben, valamint a Marianum Római Katolikus Polgári Iskolai Tanárképzőjében tanította az egyetemes történetet. Ehhez saját tankönyvét használhatta, mely Egyetemes történelem a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára. Első kötet: az ókor címen jelent meg. Másik tankönyve, a Románia története a középiskolák VIII. osztálya számára kéziratban maradt, a többszöri átdolgozás ellenére sem engedélyezték megjelentetését, az indoklás szerint „idegen szempontokból nézem az eseményeket”.
Tudományos ismeretterjesztésre szánt írásaiban a politikai jellegű témáktól sem riadt vissza. Az Ellenzék 1922. május 17-i számában Mi lesz Erdély műemlékeivel? címen Gróza Péter erdélyi ügyekért felelős miniszter nyilatkozatát idézve borzolta a kedélyeket, aki kijelentette, hogy fel fogják ajánlani az erdélyi magyar vonatkozású szobrokat és műemlékeket – köztük a kolozsvári Mátyás-szobrot – a magyar kormánynak. Mindebből merészen, de reálisan megfogalmazott következtetést vont le: „Mindez pompásan megfelel annak az ideológiának, mely a magyarságot másodrangú polgároknak tartja.”
Buday Árpád szakmai lehetőségei egyre jobban beszűkültek, ezért 1924-ben elfogadta a három évvel korábban Szegedre költözött Ferenc József Tudományegyetem „bölcsészet-, nyelv- és történettudományi karán megüresedett érem- és régiségtani tanszékre” való kinevezését. Repatriálásáról a kolozsvári lapok közül a Hétfői Újság így tudósított: „A kedvezőtlen körülmények miatt nagyon csenevészedő erdélyi magyar tudományosság egyik legkiválóbb képviselőjét veszíti el a közeli napokban.” A Gyallay Pap Domokos szerkesztette Magyar Nép képes hetilap olyan szerzőjétől búcsúzott, aki Erdély jeles szülöttei címen sorozatot indított, s kutatásai eredményeit „örömmel és boldogan közölte mindenkivel [...] s élvezte munkájának gyümölcsét az egész magyar társadalom”. Erre utalt Buday Árpád halála után Reményik Sándor, amikor 1937. április 13-án kelt részvétlevelében így fogalmazott: „Magamat pedig sok szál fűzött hozzá szintén, az uralomváltozás első idejéből, amikor az egészen megváltozott erdélyi élet erősebben kovácsolta össze a lelkeket.”
1924. július 23-án állították ki a Buday család fényképekkel ellátott hazatelepülési okmányát. A bélyegző lenyomatának tanúsága szerint augusztus 14-én lépték át a román–magyar határt. Szülőföldjétől való elválása természetesen csak testileg következett be, lélekben szinte mindig otthon járt. Ahogyan az Ellenzékújságírója találóan megírta: „viszi magával egy tiszta élet sok szép emlékével annak a földnek és múltnak szeretetével együtt, amelyektől soha elszakadni nem tudott”. A búcsúzó barátok között volt Kelemen Lajos, a katedra nélküli iskolateremtő levéltáros-történész. Naplójában megörökítette utolsó személyes találkozásukat. „Elindulásom napján búcsúztam el Buday Árpád kedves barátomtól. Huszonöt év szép emlékeitől, eddigi életem több mint fele oly sok kedves emlékétől búcsúztam, midőn utoljára voltam vele. Az utolsó napokban kerültem a találkozást is, mert valósággal fájt még beszélni is vele. Úgy jöttem le tőle, mintha az életem egy darabja szakadt volna tőlem el, s mintha betegség húzott volna le a lépcsőkön, midőn szomorúsággal tele lélekkel lassan igazán levánszorogtam a második emeletről, a Régiségtárból, lakásáról. Emlékeink magasságából jöttem én akkor le a jelen mélységébe. Egész úton ezzel volt tele a lelkem. Alig tudtam megírni a Pásztortűzben róla szóló búcsú-megemlékezésemet, melyet Dobokán fejeztem be, s onnan küldtem be György Lajosnak.”
A szülőföldjével való kapcsolattartást, lelki kontaktus fennmaradását elősegítették a barátok, elsősorban a legközelibbnek tartott Kelemen Lajos, aki 1924. november 17–18-án fogalmazott levelében írta: „Látom, hogy bővön van munkád. Annak nagyon örvendek, hogy a Munkásotthonban is előadást tartasz. Hadd sejtsék és tudják ők is a mi törekvéseinket. Igazán helyes és okos gondolat közéjük is oda állani, mívelni, irányítni, vezetni, emelni őket, hogy a nemzeti közösség érzése ne szakadjon meg velük. Végre a tudományt se csak kasztoknak mívelik…”
Buday Árpád Erdélyben töltött életideje cezurájaként az 1919–1924 között kolozsvári lapokban megjelent művelődéstörténeti jellegű cikkeiből és tanulmányaiból Tiszavirágok címen a Minerva kiadónál húszíves kötetet szeretett volna kiadni. A tervezett kötet hirdetéséből tudható, hogy előszavát Kristóf György fogalmazta volna. Személyének kiválasztása érthetőbb lesz, ha idézünk a Buday család áttelepülése előtti napokban, 1924. augusztus 10-én írt leveléből. „Köszönöm jó barátságod s áldom a sorsot, hogy hosszú éveken át egyek lehettünk. Bármennyire eltávolodunk k[ilo]méterek szerint, úgy-e lehetetlen, hogy ezután is egymásra nézve ne a régiek maradjunk.”
Buday Árpád 1926. szeptember 9-én keltezett levelében Kelemen Lajosnál érdeklődött: „Mi van a Tiszavirágok kéziratával?” A publicisztikai kötettel kapcsolatban a következő esztendő március 25-én fogalmazott levele adott további információt. „ATiszavirágok kézirata nálam van. Köszönet és hála a szíves fáradozásért. Nekem azért fáj, hogy nem jelenhetett meg, mert egy lustrumnak érdekes dokumentuma lett volna. Életem legnehezebb öt esztendeje volt az, de szerencsémnek tartom, hogy – ha már az Isten ilyen fordulatot adott nemzetünknek – legalább annyi ideig állhattam a magam kicsiny gátján! Sőt, éppen azt szeretem benne, hogy nemcsak azon a gáton, mely tulajdonképpen az enyém volt. Jól esik visszagondolnom és tudnom, hogy dolgaimban a Ti szerető aggódástok és támogatástok kísért, hogy éreznem volt okom, hogy egy nyomorgó, szerencsétlen, jobb sorsa érdemes náció szerves és méltányolt tagja vagyok. Ez hiányzik nekem itt, ahol mindenki az egyéni érvényesülést keresi.” Ráadásul a hazalátogatás lehetősége sem adatott meg számára. „Engem sajnos, aligha engednek haza, pedig nagyon szeretnék.” Ebből az következik, hogy a fél évvel korábban, 1926. október 30-án írt levele óta ebben az ügyben semmi nem változott. „Abból, hogy most mégis levelet írok, nem nehéz kitalálnod, hogy nem kaptam vízumot. […] nem tartom kormányotok részéről okos eljárásnak, hogy csekélységemet úgy megbecsüli, olyan fontosnak, pláné veszedelmesnek minősíti”. Kelemen Lajos Naplójában megörökítette, hogy barátja levelezését is figyelhették. „Tapasztaltam ugyanis, hogy nehányszor Budaytól jövő leveleim nagyon le vannak ragacsolva, tehát valószínűleg előzetesen felbontották.”
Hazavágyódásának kínjait ugyancsak Kelemen Lajosnak vallotta meg. „Milliószor gondoltam Reád. Amikor mentem újszegedi szállásomra, s a hídról láttam a jégtáblákat, amik a Tisza keleti oldalát ellepik, lelkemben Neked magyaráztam: Nézd, milyen kerekek a táblák, tudod-e mitől? Hát a Maros torkolatánál van egy csomó bolygó, azok addig forgatják, ütögetik egymáshoz a táblákat, amíg szép szabályos sokszögek, vagy köralakú lapok lesznek belőlük, s azután úsznak lefelé.” (1925. január 10.); Álmában Kelemen Lajossal professzortársához, Szádeczky Lajoshoz igyekeztek. „Ha mi ketten, egymást bizdítva az esetet megbeszélve sétálgatnánk délután a Kossuh Lajos vagy Deák Ferenc utcában, milyen egymást megnyugtatóan tudnók egymással versenyezve kidühöngeni magunkat, nem ártva közben senkinek, még magunknak sem! Tudod, ilyen tekintetekben, u[gyan] i[s] az egymást teljesen megértő lelkekben bizony nagy hiányosságban szenvedek itt.” (1925. május 3–4.); „A Pásztortűzben megjelent kis cikk igazán jól esett, mint annak bizonyítéka, hogy nemcsak én tartom magam Hozzátok, hanem Ti is így viselkedtek.” (1925. július 23.).
Honvágytól gyötört lelkének gyógyír lehetett Kelemen Lajos 1925. április 29-én írt levele: „arról akarlak megnyugtatni, még csak gondolni se merj affélét, hogy a szeretetünk fogyott volna meg irántad. Sok ágtól húzott, sokszor fáradt, elcsigázott szegény lelkünkben Te mindig ott vagy s ott maradsz.” Buday Árpád válaszlevelében boldogan igazolta vissza a rendíthetetlen lelki egymáshoz tartozást. „Köszönöm nagyon szép szavaidat, mellyel hozzám való jóságtokról biztosítasz. Bizonyos, hogy én lelkileg mindig Veletek vagyok, s minden dolgotokból kiveszem azt a részt, amihez nem okvetlenül kell a fizikai együttlét. Ezért itt az itteni társaságot is egészen jól nélkülözhetem, mert hiszen én tulajdonképpen az itteni eseményeket is az ottani szempontból ítélem meg.” (1925. május 3–4.) Nagy elfoglaltsága ellenére igyekezett minél gyakrabban levelet fogalmazni, mert „úgy vagyok vele, mikor Neked írok, mintha ép[p]en beszélgetnék Veled.” (1925. szeptember 30.)
1924–1937 között Buday Árpád a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen a régészet tanára és a Régészeti Tanszék vezetője volt, 1931–1932-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja, 1932–1933-ban dékánhelyettese. Közben a Dolgozatok a Ferenc József Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetébőlszerkesztője és az Acta Litteraria Szegediensis. Sectio Geographico–Historica társszerkesztője. Társadalmilag és szakmailag sikeres, megbecsült embernek tarthatta magát. Akkor mi késztethette az alábbi mondatoknak a megfogalmazására? „Egyébként megvagyunk, élünk, azaz úgy teszünk, mintha élnénk.” (1926. december 3.), továbbá „az én életem itten, ha nem is szomorú, s ha a folytonos munka eredményei itt-ott meg is látszanak, végkép[p]en nélkülözi azt a meleg, őszinte barátságot, ami ottan maradt Kolozsvárott.” (1928. április 18.) A szónokinak minősíthető kérdésre ugyancsak Kelemen Lajosnak írt levelében kaphatunk feleletet. „Mulatni fogsz rajta, hogy egy banketten a főispánunk – dr. Aigner Ká-roly »gyűtt-mentekként« aposztrofált bennünket. […] S Rupert úr nyíltan hirdeti, hogy az erdélyiek az oka minden bajnak…” (1928. április 18.)
Ellensúlyozás – ha ezt lehetett ellensúlyozni – ismét Erdélyből érkezett, György Lajos irodalomtörténész, a Pásztortűzfőszerkesztője levelében. „Válaszomat nem is kellene várnod, mert az egészen természetes, hogy bármilyen írást szívesen fogadok tőled. A Reinbold Ignácról szólót azonban inkább az E[rdélyi] I[rodalmi] Sz[emlé]-ben adnám, amelynek szerkesztését átvettem. Húsvétra készítem el az első számot. A Pásztortűz számára is legalább egy cikket várok tőled az év folyamán, hiszen minekünk is jól esik, ha hazagondoltok.”
A Pósta Béla szellemében folytatott szegedi munkálkodás nem mindenben növelte Buday Árpád népszerűségét. Az 1925. május 3–4-én keltezett levelében Kelemen Lajost egy ilyen esetről tudósította. „A most lebontott Szent Demeter-templom is kétszáz éves volt mindössze, pedig találtunk benne egy kis tornyot, ami XVIII. sz-i. Azt szét akarták robbantani, s úgy kellett interveniálnunk a polgármesternél. Nagy gondot okoztunk vele, mert ép[p]en útjába esik a kocsifeljárónak, melyet azért akartak és fognak csinálni, hogy a püspök egészen a főbejáratig hajthasson az új székesegyházhoz, amikor a templomba jön. Képzelheted, hogy ez a szempont engem nem győzött meg eléggé és a Műemlékbizottsággal letiltattam a lebontást.” (Jegyezzem meg, hogy a Dóm előtt álló, 12. századi alapokon nyugvó Dömötör-torony ma Szeged legidősebb ékessége.)
Nem hallgathatjuk el, hogy a magyarországi és az erdélyi magyarság egy nyelven beszél ugyan, de gondolkodásmódjuk és helyzetük különbözősége miatt az értelmezések eltolódhatnak. Ennek egyik fontos példája Trianonhoz és következményeihez való viszonyulás. 1926. február 6-án írt levelében Buday Árpád tájékoztatta Kelemen Lajost, hogy „Ő [Szádeczky Lajos] most összegyűjtötte a békerevízióra vonatkozó egész nyugati irodalmat és bő részletezéssel ismerteti. Érdekes olvasmány – nekünk. Ő tehát szerette volna az erdélyieket is ebben a gyönyörűségben részesíteni és rossz néven vette, hogy Te nem válaszoltál ezirányú ajánlatára. Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy más az ilyen olvasmányok kritikája ott és más itt.” Egy másik, 1928. február 13-án keltezett levelében hozzátette: „Ahhoz a gondolkodásmódhoz, amely mindenben az egyéni szempontokat helyezi elsősorba, s amely egyszer a felekezet, máskor a faj jelszavával, de mindig önérdekből és a közért való felelősség érzése nélkül, gyűlöletet ordít és követel – nem tudok hozzászokni.”
El nem koptatható emblematikus szlogenünk: „Trianon.” Az 1920-ban eltépett film vetítője azóta is üresen kattogva forog. Az önsanyargató és másokat kárhoztató állapotnál nem tudunk tovább lépni. Megrághatatlanul, lenyelhetetlenül, kiköphetetlenül fulladozunk tőle, az egyszer mindenkire váró Nagy Átkelés sikerének reményében, Káron díjazására nemzeti obulusként ezt visszük magunkkal a nyelvünk alatt. A Trianon-szindróma kapcsán nem esik szó arról, hogy a gazdaságilag halálra ítélt „Csonka-Magyarországon” tovább élők voltak a szerencsésebbek, megmaradhattak egymás között, megmaradtak önmaguknak. A legerőteljesebb beleélési képesség sem elég ahhoz, hogy átérezhesse azoknak a lelkületét, akiknek nem egy kisebbé vált országban lehetett mégiscsak többségi magyarként léteznie tovább, hanem egy idegennek számító hatalom, egy újszerű, korábban soha meg nem tapasztalt uralom alatt kellett továbbélnie mindennapjait. A többségiből kisebbségivé válás traumáját adta vissza a legteljesebb nyelvi, szociológiai és mentális értelemben az 1920-as nyelvújító kifejezés: impériumváltás, vagyis hatalomváltás. Hűségeskü egy ismeretlen uralkodóra, az otthonosság érzetét keltő anyanyelv magától értetődő használata helyett idegen szavak és kifejezések magolása a mindennapi betevő kenyér reményében. (A korabeli lélek-lenyomatnak ma már nincs egykori átélője.)
Az országrészeket magukkal vitt nemzetiségek nélkül, a magára „maradt” magyar rezervátumban a továbbélési reflexeiket el nem veszített transzilvánok – Bethlen István miniszterelnöktől Bánffy Miklós külügyminiszteren keresztül Buday Árpád tanárig – Magyarországon élő erdélyikként lehetőségük szerint, meggyőződésük és hozzáértésük alapján próbáltak továbblépni, valamit tenni. Ahogyan 1925. szeptember 21-én Buday Árpád Kelemen Lajosnak írt levelében jelezte. „Azt hiszem, hogy nem teszek rossz szolgálatot, amikor kissé belevilágítok abba a történelembe, amelyről a magyar közönség olyan keveset hallott eddig, hogy bizony elég kár volt. Olyan keveset, mint amilyen keveset a romániai román közönség hallott a magyar történelemről, ami szintén kár volt, még ha egyelőre rajtunk bosszulódott is meg.” Későbbi, 1933. április 18-án kelt levelében a tárgyilagos történelmi ismeretek helyett, így könnyen manipulálhatókra panaszkodott Kelemen Lajos is: „itt a magyar ifjúság túlnyomó nagy része fajtája történetéről nem tud egyebet, mint amit az iskolákban tanult. E szerint a magyarok itt ezer évig nem csináltak egyebet, mint elnyomták a román nemzetet. Ez ment 1918-ig. A világháborúban azonban a dicső r[omán] nemzet 800.000 embere feláldozásával az egész világon példátlan hősiességgel a maga erejéből megcsinálta Nagy-Romániát. […] A háború alatt felnőtt féltanult és félig fegyelmezett ifjúság – mely még úgy, ahogy elhelyezkedett – az élet küzdelmeiben nem képezte tovább magát. Az pedig, amely azután nőtt fel, már 1922-től teljesen az állami tantervek történelem-emlőjét szívta, legfennebb jól-rosszul saját felekezete történetéből is kapott ízelítőt. Ezzel azonban olyan hatások is kerültek a legtöbbjük lelkébe, melyek a magyarságon belül az elválasztó öntudatot nevelték anélkül, hogy a felekezeteken felül álló összefogó nemzeti és faji öntudatot valaki beléjük nevelte volna.”
Eljött az ideje, hogy Buday Árpád a Pósta Bélától tanultakat a szegedi gyakorlatban is alkalmazza. Ahogyan 1927. június 20-én Kelemen Lajosnak megfogalmazta. „Nekünk most kizárólag a magunk bőrét kell konzerválnunk a legtökéletesebb szász önzéssel. Nem könnyű dolog, de muszáj, mert megmaradásunknak egyetlen lehetősége.” Írásainak, tanulmányainak „másságát”, nézőpontjának a magyarországitól való különbözőségét a szülőföldről hozott megközelítéssel magyarázta. Szerinte az anyaországiak megközelítése más, mert „nincs meg bennük az a lelkük mélyéig hatoló magyarság, vagy – mondjuk erdélyiség – ami akármilyen kis munkájukat értékessé tenné, legalább arra a kis darab földre nézve.” Ezt a módszertant alkalmazva fogalmazta meg egyetemi óráit, szabadelőadásait, valamint ismeretközlő cikkeit, tudománynépszerűsítő tanulmányait, vagy éppen rádiós szerepléseit, mint 1921-ben, az Erdélyi Estek műsor számára a Székely Himnusz szerzője, Csanády György rendező felkérésére A székely mívelődés története című írását. Kelemen Lajos nyári szünidejében, Dobokán, 1925. július 14-én fogalmazott levelében visszaigazolta, hogy az otthoniak szempontjából helyes úton jár. „Mind a két cikket azzal az érzéssel tettem le a kezemből, hogy egy nagy tartozásnak egy részlete legalább most mára törlesztődött. Finály méltatásának elmaradása az EME jubileumi emlékkönyvéből fájdalmas, dissonáns hiányosság volt. Most legalább itt a hiány pótlódott. Póstáról pedig igazán csak tanítványai írhatnak úgy, hogy működését megérthessék. Nehány rugóját az ő működésének és elhatározásának is csak mostani cikkedből értettem egészen meg. […] Ami a folyóiratod cikkeit illeti: én egyenesen helyeslem, hogy helyi és vidéki vonatkozású cikkeket adtok. Hiszen ez a nevelés és érdeklődéskeltés egyik módja és eszköze. […] Az Erdélyi Múzeumnak is ma majdnem azok a legbecsesebb cikkei, melyek Erdélyről s Erdélyből szólnak.” Szabadság (Kolozsvár)

„Jobb román és jobb magyar hazafi, mint én, nem létezik” – Gozsdu Manó (Emanuil Gojdu) – Jogtörténeti betekintés (II.)
Az előző részben egy sajátos, eredeti személy életéről kezdtünk írni, Gozsdu Manó (Emanuil Gojdu) ügyvédről. Amint leírtuk, Gozsdu Manó szakmai, közéleti és jótékonykodási tevékenykedése eredményeképpen szép lassan a budapesti, és úgy általában véve a magyaror- szági románok meghatározó egyéniségévé vált. Így természetes volt, hogy az 1848-as forradalom kitö- résekor a pesti román elit az ő házában gyűlt össze tanácskozni. Ugyancsak az ő hatására szavazta meg a románság a Batthyány-kormányt, ami viszont azonnal meg is osztotta a románságot, és ezért az erdélyi románság soraiból nagyon sokan árulónak nevezték ekkor. Ezért amikor 1848-ban elindult a parlamenti képviselőházi választásokon az oravicai körzetben, bár annak lakossága szinte teljes egészében román ajkú volt, vereséget szenvedett. A forradalom bukása miatt, illetve az erdélyi magyarok és románok közötti, a császári intrikák által gerjesztett véres összecsapásokat személyes politikai és emberi krédójának zátonyra futásaként élte meg, ezért visszavonult a közélettől. A szabadságharc leverése után, mivel annak idején semleges pozíciót töltött be a konfliktusban, az osztrákok Bihar megyében császári prefektusnak akarták kinevezni, de Gozsdu nem fogadta el ezt, illetve nem értett egyet a Haynau-féle leszámolásokkal sem. A forradalmat követő időszakban elsősorban szakmai és üzleti tevékenységét helyezte előtérbe. Az 1848-as forradalmat követő elnyomás és terror enyhülése után visszatért a közéletbe, ennek következményeképpen 1861-ben Krassó vármegye főispánjává nevezték ki, majd a főrendiház főjegyzője lett. Ebben a periódusban tartotta meg elhíresült beszédét a két nép összetartozásáról, ami az 1848-ban kiváltott ellenérzéseket és indulatokat újból felszínre hozta. Vincenţiu Babeş román politikus például rossz románnak nevezte, aki a magyarokat kiszolgálva és azok jóvoltából jutott funkcióhoz. Gozsdu válasza erre a következő volt: „Én (…) kinyilatkoztatom az egész világ előtt, hogy az egész földkerekségen jobb román és jobb magyar hazafi, mint én, nem létezik. (…) Vesse akárki a mappára szemét, és meg fogja látni, hogy azon román, ki a román nemzetet folytonos ellenségeskedésre ingerli a magyarok ellen, legnagyobb ellensége a román nemzetnek; meggyőződhetik, ha egy kis élet- és világtapasztalása van, hogy az egymás közti súrlódások csak mind a kettőnek életét rövidítik: mert ha ma elvész a magyar, holnap a román fog elveszni”. A román többségű Krassó megyében az ő kezdeményezésére liberális nyelvhasználati szabályokat fogadtak el. Amikor a király feloszlatta az országgyűlést, habár Gozsdunak felajánlották, hogy maradjon főispáni hivatalában, ezt visszautasította, mondva: „Ha egy alkotmányos főispán egy nem alkotmányos kormány abszolutisztikus intézkedéseit hajtja végre, az nem tekinthető alkotmányos főispánnak, és mintsem hogy ilyennek tekintessem, inkább lemondok”. Ez után az intézkedés után újból visszavonult a politikától. Ebben a periódusban indult fejlődésnek a magyarországi ipari és kereskedelmi élet, ennek eredményeképpen a magyar vállalatok sorra kérték fel vezető testületeikbe. Gozsdu Manó a Pesti Biztosító Társaság és a Concordia Gőzmalom Társaság elnöke lett, és számos más cég vezető tisztviselői tanácsába is beválasztották. 1863-ban meghalt a felesége, ő pedig még ugyanabban az évben ismét megházasodott, egy budai román bankigazgató lányát, Melania Dumciát vette el. Mivel gyermeke egyik házasságából sem született, energiáját és vagyonát a román kultúra támogatására fordította. A kiegyezés előtt Deák Ferenc meggyőzte, hogy térjen vissza újból a politikába. Részt vett a nemzetiségi törvény előkészítésében, és Deáknak az egy és oszthatatlan magyar nemzetről szóló szövegjavaslatát is támogatta, ami szintén nem volt kedvére sem az akkori, sem a jelenkori román megítélésnek. A kiegyezést követő koronázáskor Arany Jánossal, Erkel Ferenccel és Liszt Ferenccel együtt lovagkereszttel tüntették ki A kiegyezést követően Gozsdu pesti háza a magyarországi román politikai és kulturális elit rendszeres találkozóhelye volt, viszont a radikálisabb nemzetiségi vezetők továbbra is elítélték. Ennek ellenére abban az időben alig jelent meg olyan irodalmi vagy történelmi tárgyú munka, amit ne Gozsdu Manó költségén adtak volna ki. Halála előtt nem sokkal a legfőbb ítélőszék, azaz a legfelsőbb bíróság tagjának választották. 1870-ben, 67 éves korában halt meg pesti házában. Halálakor a legnagyobb fővárosi hetilap egész oldalas újságcikkben közölt nekrológot és megemlékezést róla. Végrendelete szerint óriási vagyonát teljes egészében jótékony célra ajánlotta fel alapítvány formájában, elsősorban oktatási célokra. Ennek értelmében az ösztöndíjakból a Magyarországon élő, magyarul is tudó, görögkeleti ortodox vallásukat gyakorló román fiatalok részesülhettek. A „Fundaţiunea lui Gozsdu” a monarchia egyik legnagyobb magánalapítványa volt, amelynek tulajdonába a már említett, nagyon értékes Király utcai, Dob utcai és Holló utcai ingatlan is tartozott. A területre ké- sőbb Czigler Győzőnek, a Széchenyi-fürdő építészének tervei szerint komplex bérházrendszert építettek, amelyet bérbeadásra szántak, bevételeit pedig kizárólag az alapítvány céljainak megvalósítására lehetett felhasználni. Az alapítvány ingatlanai és vagyona miatt a két ország között többször alakult ki vita, amely csak nemrég zárult le véglegesen. A sors iróniájaként érdekes megjegyezni, hogy a 20. századi román politikai elitből sokan, akik Gozsdu-ösztöndíjjal tanultak, később nem támogatták az erdélyi magyarság kisebbségi jogainak érvényesítését. Ez valószínűleg nem tetszett volna Gozsdunak, hiszen ő mindig azt kereste, hogy a két népet mi köti össze, és nem azt, hogy mi választja el.
Gogolák H. Csongor ügyvéd / Népújság (Marosvásárhely)

Az erdélyi képzőművészet hírvivője
Életöröm és áradó ötletek
Újabb díszpolgárral lett gazdagabb a céhes város: tegnap délután régi adósságát törlesztette Kézdivásárhely, amikor a néhai Kosztándi Jenő festőművészt hivatalosan is beemelte legnagyobbjai közé.
Neje, Kosztándi Katalin, számos tisztelője, volt tanítványa és művészkollégák jelenlétében zajlott az ünnepség a Nagy Mózes Elméleti Líceum aulájában, majd emlékplakettet, Vetró András szobrászművész alkotását leplezték le a Márton Áron utcai szülőháznál.
– Kosztándi Jenő élete több szállal kötődik a Nagy Mózes Elméleti Líceumhoz, a kiváló festészetórák, a tanítványok szeretete, a kollegiális kapcsolatok, a fizikaterem csillagos mennyezete mind-mind az ő emlékét őrzik – fogalmazott Bejan András, a tanintézmény igazgatója. – A Kosztándi házaspár kezdeményezésére és irányításával 1971-ben jött létre a rajztagozat – Jenő bácsi órái életre szóló élményt jelentenek számtalan nemzedék számára. A színek és formák összhangjának elkötelezett híveként, gazdag szellemi és lelki hagyatékot adott át tanítványainak, a képi ritmusokat a klasszikus zene szeretetével kötötte össze. Nyugdíjaséveiben is életben tartotta és ápolta kapcsolatát az iskolával, a tehetséges diákokat műtermében oktatta, a rajztagozat éves, számadó kiállítását figyelemmel követte, a nagyobb rendezvényeken mulasztás nélkül jelen volt. Kiváló kapcsolatteremtő képessége, oldott humorérzéke által az erdélyi művésztársadalom és a kisváros kulturális életének meghatározó alakja volt, műterme a helyi értelmiség és az átutazó művészek találkozóhelye.
Dr. Deák Ferenc magyartanár – a megtisztelő személyes barátság birtokában – a festőművész életművéről nyújtott tartalmas összefoglalót, a munkákon keresztül az alkotó személyiségjegyeit, emberi nagyságát is felvillantva.
– Szegényebb lett a világ, amikor örökre letette az ecsetet Kosztándi Jenő, aki nemcsak művészként, emberként is hatalmasat alkotott. Fájó szívvel búcsúztam tőle, akit mi, kézdivásárhelyiek a legnagyobb büszkeségeink között tartunk számon, de tisztelték őt egész Erdélyben és a határon túl is. 87. életévében hirtelen hunyt el, hatalmas kulturális örökséget hagyva hátra. Hosszú és tartalmas életet élt, vidámsága és életkedve mindvégig töretlen volt. Mindig volt a tarsolyában egy vicc, amelyet örömmel osztott meg azzal, akivel éppen szóba elegyedett, és ilyenek nagyon sokan voltak, hiszen mindenki tisztelte, szerette őt. Halálával fontos feladatot hagyott ránk: örökségét immár nekünk kell őriznünk, és vigyáznunk arra, hogy munkásságát az utánunk jövő nemzedékek is ismerjék, megismerjék. Szívünkben örökké élni fog – osztotta meg gondolatait Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere.
„A művész nem titkolt szándéka a fehér vásznon a rendteremtés, hogy a kor ritmusát úgy láttassa, amint érzelmei sugallják és értelme vezérli” – őrzi Kosztándi Jenő hitvallását az emlékplakett.
Farkas Imola Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Márton Árpád festőművész élet-jelei (Tárlatmegnyitó és díszteremavató)
Hosszúra nyúlt felújítás után csütörtökön délután Márton Árpád csíkszeredai festőművész Élet-jelek című, huszonnégy nagyméretű alkotást bemutató tárlatával avatták fel a kézdivásárhelyi Vigadó emeleti dísztermét.
A hetvenhét éves alkotónak ez a harmadik egyéni kiállítása a céhes városban, 1972-ben a mostani Incze László Céhtörténeti Múzeumban mutatkozott be. A tárlatmegnyitón, ahol Márton Árpád kedvenc városai egyikének nevezte Kézdivásárhelyt, a bálványosi művésztábor résztvevői is jelen voltak, ugyanis hagyomány, hogy a tábor ideje alatt minden esztendőben egy-egy alkotónak egyéni tárlatot szerveznek Kézdivásárhelyen.  A mostani kiállítást Hegedűs Ferenc vállalkozó támogatta.  Lung László Zsolt, a Vigadó igazgatója a tárlatmegnyitót fontos pillanatnak nevezte az intézmény életében, ugyanis a földszinti Vigadó Galéria után a dísztermet is sikerült felújítani, ahol a jövőben kiállítások, koncertek, könyvbemutatók és színházi kamara-előadások lesznek. Márton Árpád kiállítását Deák Ferenc magyartanár méltatta, aki a székelyföldi tájhoz és annak népéhez szívvel-lélekkel kötődő, Gyergyóalfaluban született festőművész életpályáját is ismertette.  A megnyitón közreműködött Szabó Enikő, a Csíki Játékszín színművésze, aki Varga Nándor gitárművész kíséretében Orbán János Dénes-, Kovács András Ferenc-, Radnóti Miklós- és József Attila-verseket adott elő. A kiállítás szeptember elejéig látogatható.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete
Kétnyelvű, román és magyar nyelvű turisztikai szórólapokból tallózok. A többnyelvűség az önkifejezés szabadságát nyújtja, de amikor ugyanazt fejezik ki más-más nyelven, az adatoknak, a mondanivalónak azonosaknak kellene lenniük. Már a város megnevezése is eltérő: Kolozsvár, Cluj-Napoca. Nem csoda hát, ha a magyar szöveg igyekszik a több mint száz évvel ezelőtti múltból meríteni, míg a román szöveg az elmúlt száz esztendő vonatkozásaiból, fenntartva magának – a város dák nevével sugallva - az elsőséget.
Az még „érthető”, hogy a magyar személyiségekről elnevezett egykori utcanevek teljességében megváltoztak: Bocskaiból Avram Iancu lett, Ferenc Józsefből Horea, vagy Deák Ferencből egyszerűen Hős. Az már kevésbé, hogy a magyar nevek elhallgatása következetesen megfigyelhető a román szövegismertetőben. A Farkas utcai (Mihail Kogălniceanu) református templom román nyelvű bemutatója ezért feltűnő módon rövidebbre sikeredett, miközben Báthory István, I. Rákóczi György és Apafi Mihály fejedelem, valamint Régeni Asztalos János szószék-készítő nevei elhallgattattak. Csak – „a román származása” miatt elfogadott, sőt „népszerűsített” – Corvin Mátyás neve kerül említésre. A szász személyiségekkel már nincs ilyen megkülönböztetés, mind Elias Nicolai, mind Benedict Mueck kőfaragók munkáját dicséri a szövegíró.
A Sétatér (román fordítása: Központi Park) magyar nyelvű leírása megemlíti Pákey Lajos és Kós Károly építészek neveit, a román megfeledkezik róluk. Az Agrobotanikai Kertet viszont Iuliu Prodan professzorról elnevezett parkként emlegeti, a híres Botanikus Kerttel pedig feltétlenül párosítja Alexandru Borza személyiségét, miközben megfeledkezik a füvészkertet alapító Mikó Imre nevéről. A Rönk-park és az Egyetemi Sportpark megnevezésénél és leírásánál már nincsenek lényegi eltérések. Annál nagyobb az „egyetértés” a Fellegvár ismertetésénél, ahol Ferencz József császár és Erzsébet királyné neve mindkét szövegben megtalálható. Említést tesznek továbbá az 1848-as forradalom áldozataira emlékeztető hatalmas keresztre, az időközben átkeresztelt Belvedere szállóról azonban megfeledkeznek. Amiként egy másik szórólapon a Hóját is süllyesztőbe szánják, meg sem említik a néprajzi múzeum szabadtéri részének a bemutatásánál.
A román leírást más nyelvvel társító szórólapok esetében már könnyebb és egyszerűbb a közös nevezőre jutás. A Házsongárdi-temetőt ismertető általános szöveg még elfogadható, románul és franciául egyaránt, a sírok válogatása azonban egyoldalú. A bemutatott sírok közül kettőn olvashatóak a nevek: Emil Isac és családja, valamint Pop Iulian, „Kolozsvár (azaz Cluj-Napoca) első polgármestere” sírkövén. Miközben a temetőben eltemetett híres személyiségeket ismertető válogatás három magyar és három román személyt és sírkövét mutatja be. Sok emberöltővel ezelőtt halt meg Apáczai Csere János, (gróf) Bánffy György, sőt Brassai Sámuel is. Annál frissebb Emil Racoviţă, Ion Agârbiceanu és Adrian Marino emlékezete.
A „béke” kedvéért az egyik szórólap a Tükör utcát (Szentegyház, Március 6., ma Iuliu Maniu – szerk. megj.) mutatja be, kivételesen megemlítve Alpár Ignác tervező kilétét. Innen idézek: „A két épület csaknem teljesen szimmetrikus, tükörkép hatását keltik, kivéve a keleti és nyugati homlokzatot.” Úgy látszik, a kolozsvári turisztikai szórólapok eltérő nyelvezete azt bizonyítja, hogy a keleti és nyugati mentalitás nem teszi lehetővé a tükörfordítást.
ÁBRÁM ZOLTÁN / Szabadság (Kolozsvár)

Lapkiadó és képregénysorozat
Fantasztikus vállalkozás
Fantomatika néven lapkiadót hozott létre két fiatal kézdivásárhelyi alkotó, és hamarosan képregénysorozattal lépnek piacra. Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás lapunknak elmondta, az olvasóközönség hamarosan egy új, Erdélyben készült képregény-havilapot vehet a kezébe.
Az erdélyi lapkiadás palettáján egyedinek számító magazin csakis eredeti, hazai alkotók történeteit, rajzait közli majd folytatásos sorozataiban. A képregénylap Fantomatika címen jelenik meg, ez a kifejezés mesterségesen kreált, virtuális valóságot jelent. A kifejezést Stanislaw Lem írásaiban olvasták először, később máshol is találkoztak vele.
Amint a lap neve is jelzi, a történetek főképp sci-fi, vagyis tudományos-fantasztikus témakörben mozognak. A kiadó szándéka, hogy a képregényt és a sci-fi műfajt az igazi, értékes oldaláról mutassa meg: a Fantomatika írói a világról alkotott véleményüket, a jövendőhöz kapcsolódó derű- és borúlátásukat öntik sci-fi történetekbe, a rajzolók pedig olyan képzőművészek, akik a nagyközönséghez szeretnék eljuttatni művészi alkotásaikat. A havilapot Erdélyben és Magyarországon tervezik forgalmazni, megrendelni a www.fantomatika.com honlapon lehet. A kiadó kitűzött célja, hogy csak eredeti, helybéli alkotók által készített képregényeket publikáljon.
A kiadó egyedisége, hogy Erdélyben elsőként ad ki képregény-havilapot. Deák Ferenc és Rusz Lívia is rajzoltak képregényeket, melyek különböző gyermeklapokban, különkiadásokban jelentek meg, ám képregénylap-kiadás a szó elterjedt értelmében ez idáig nem létezett Erdélyben, itt tehát a képregénynek nincs múltja, még a globalizálódás óta sem. A hazai vállalkozók még az olcsó megoldással sem bátorkodtak élni, vagyis az amerikai magazinok magyarra fordított változatát piacra dobni. Ugyanakkor az utóbbi időben rengeteg kasszasiker film készült képregények alapján, a fiatalok tudnak a külföldi képregénykultúráról, és az sem kizárt, hogy az erdélyiek szeretnének képregényt olvasni, de nincs mit – állítják az alkotók.
A Fantomatika Kiadó, legalábbis egyelőre, tudományos-fantasztikus (sci-fi) történeteket publikál majd. Elsőként a Fantomatika című képregényt közli, egy hat számot felölelő történetet; rajzolója Sárosi Mátyás, a szöveget Szabó Kriszta írja. Ez egy tudományos-fantasztikus dráma egy nagyon jófejű falusi srácról, akinek minden vágya, hogy a csillagok közé utazhasson, és ez szerencséjére – vagy balszerencséjére – sikerül is neki.
Szabó Krisztina Kézdivásárhelyen született 1977-ben, ugyanitt végezte az elemi, majd a középiskolát, ezt követően a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban érettségizett. Tanulmányait Kolozsváron folytatta, a Ioan Andreescu Vizuális Művészeti Egyetemen diplomázott fotó-videó szakon.
Sárosi Mátyás szintén kézdivásárhelyi, 1985-ben született, ő is Kolozsváron végzett, grafika szakon. Nagyon termékeny alkotó, számos kiállításon vett részt, 2015-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálé különdíjasa volt. Kísérletezett videóval, zenével, az utóbbi időben akrilfestékkel és vegyestechnikával készített nagyméretű táblaképeket. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Diákként az osztályharc idején
A háború utáni zűrzavar, összevisszaság, szegénység, felfordulás közepette indultunk neki a középiskolának. Az évek során sok nehézséggel kellett megküzdenünk, nemegyszer gonosz erők megpróbáltak letéríteni a helyes útról, de volt lelkierőnk, volt isteni segítség, hogy mindet legyőzzük és megmaradjunk embernek. Visszaemlékezésünkben azt szeretnénk bemutatni – elsősorban a fiatalabb nemzedéknek –, hogy ilyen körülmények között miként tanultunk, mennyi értékes ember került ki sorainkból.
Egyházi iskola a háború után
1945-ben beiratkoztunk a Református Székely Mikó Kollégiumba, és leérettségiztünk az 1. számú Magyar Fiúlíceumban és a 2. számú Leánylíceumban. Akkoriban a nagyok még hordták a gyönyörű vitézkötéses egyenruhát. Nekünk a háború utáni nagy szegénységben ilyenre már nem tellett, de mindenkinek – fiúnak, lánynak – volt diáksapkája, amelyen az ezüst vagy arany sávok mutatták, hogy viselője hányadikos.
Egyházi iskola voltunk. Az óra reggel imádsággal kezdődött, délben imádsággal végződött. Konfirmálhattunk. Három évig minden vasárnap a Mikó előtt sorakoztunk, és énekszóval vonultunk a vártemplomba vagy Szemerjára. Sokan még hordták ilyenkor az egyenruhát. Az emberek kigyűltek az utcára, úgy gyönyörködtek a diákokban. Sokan még könnyet is ejtettek. Az istentiszteletet Becsei Pál és Kiss Árpád vallástanáraink tartották. Aki hiányzott, másnap igazolnia kellett távollétét.
Diáknak délután 5 óra után utcán vagy nyilvános helyen mutatkozni szigorúan tilos volt. A szabály áthágása magaviseleti jegy levonását is eredményezhette. A belső rendről mindössze annyit említenénk, hogy V.-től fölfelé a fiukat uramnak szólították a kisebbek, de a tanárok is, a lányokat kisasszonynak.
Tankönyvek egyáltalán nem léteztek. Diktálás és táblavázlat alapján tanultunk. Ceruzával írtunk. Dolgozatíráskor otthonról kézben vittük a tintásüveget, abba mártogattuk a pennát. A töltőtoll ritkaságszámba ment.
Levél Sztálinnak
Aztán jött 1948, a „tanügyi reform”. Minden a feje tetejére állott. A vallásoktatást egyszerűen törölték a tantárgyak közül, helyére a kötelező orosz nyelv tanítása került. Eltűnt az imádság, tilos lett a konfirmálás. Az iskolába bevonult a politika. A KISZ-től megjelent egy ifjú elvtárs, aki a rajzteremben politikai leckéket tartott. Ott hallottunk először Marxról, Engelsről, Leninről, Sztálinról, októberi forradalomról, kizsákmányolásról, osztályharcról meg más ilyenekről, ami az első éket jelentette sorainkban.
De az egység tovább romlott. A III. gimnáziumi osztályt végzetteket összecsapták a IV. osztályt végzettekkel. Mindenki VIII.-os lett. A negyedikes nagyobbra tartotta magát a harmadikosnál, de egyben frusztráltnak is érezte magát, mert ő a valóságban veszített egy osztályt. Ez a különbség különösebb bajt nem okozott, de azért mindvégig megmaradt. Gyermekek voltunk, ártatlanok, barátok. A hatalom minden eszközt felhasznált, hogy éket verjen közénk, szembeállítson egymással, elvesse az egymás közti gyűlölet magvait. Sikerült mindvégig kitartanunk, emberek maradtunk!
Az osztályokban KISZ-alapszervezeteket hoztak létre. Apránként mindenki KISZ-tag lett, kivéve az osztályellenségnek nyilvánított szülők gyermekeit. Minden tanulónak havonta egy papírra le kellett írnia, hogy milyen „közösségi munkát” végzett abban a hónapban, és azt az osztályszervezőnek be kellett adni. Minden osztályban faliújság volt, arra névsor szerinti sorrendben mindenkinek cikket kellett írnia. Nehéz volt témát találni. Sokan úgy oldották meg, hogy a fali kalendáriumok hátlapján szereplő írást kézírással szépen lemásolták. Decemberben kötelezően levelet kellett írni Sztálin elvtársnak születésnapja alkalmából! Az osztályban egyébként az ő képe is ott függött a falon. Minden osztályban jelszó díszelgett a falon piros papírra fehér betűkkel írva.
A Securitate csápjai
A Securitate csápjai az iskolába is benyúltak. Már voltak köztünk megbízottak, akiknek időnként jelenteniük kellett, ha valami rendelleneset észleltek vagy hallottak. Egy ilyen alak volt az a jóképű, vagány osztálytárs, aki VIII. osztályban egy szép napon megjelent és bemutatkozott Feigl Vladimir néven. Évek múlva a marosvásárhelyi politikai pereken derült ki, hogy ki az a Feigl, és mennyire barátságos volt, amikor a súlyos ítéleteket hozta... XI. osztályban oda fajultak a dolgok, hogy orvosok, kereskedők, módosabb gazdák, iparosok, papok gyermekeit kezdték megbélyegezni, osztályellenségnek, kuláknak nevezni. Több osztálytársunk szüleit meghurcolták, kényszerlakhelyre telepítették. A tanulókat az osztályban kiközösítették, nem szabadott velük szóba állni, őket külön ültették, sőt, KISZ-gyűlésen egyes osztálytársaknak kellett javasolniuk az iskolából való kizárásukat. Őszintén szólva, volt egy-két osztálytárs, aki ezt meggyőződéssel tette, főleg a leányoknál. Nem egy esetben próbálták meggyőzni a tanulót, hogy tagadja meg a szüleit. Sajnos, volt sikeres eset is. Az idő nagy úr! Ezeket mind meg lehet bocsátani, de elfeledni nem!
Kispolgári csökevény a kicsengetés
Nekünk nem szólt a csengő, mert egyszerűen nem engedélyezték a kicsengetést, mint kispolgári csökevényt. A kicsengetési kártya, maturandus-szalag is annak minősült. Kicsengetési kártyácskákat vékony, zsebnaptár nagyságú kartonra két kiváló művészünk – Ördög Zoltán és Deák Ferenc – festett akvarellel, kék-pirossal, majd mi kézírással írtunk rá egy-egy rövidke idézetet. A bankettet sok huzavona után a tornateremben tarthattuk közösen a lányokkal, alkohol nélkül – és az „osztályellenségek” kiközösítésével.
A XI. osztályban végkép kiéleződött az „osztályharc”, elszabadult a pokol. Fiúkat, lányokat zártak ki végleg az iskolából származásuk miatt. Annyi szerencséjük volt, hogy Brassóban vagy Kolozsváron befejezhették az osztályt, és leérettségizhettek. Az egyetemi felvételin is sokakat elutasítottak Kolozsváron származásuk miatt. Évek múlva tudtak csak bejutni. Volt, aki elment Jászvásárba. Ott nem kérdezték, hogy ki vagy.
Tablót csak bizonyos feltételekkel készíthettünk. Csak KISZ-tagok kerülhettek a tablóra. Az „osztályellenségek”, „kulákok” kimaradtak. Az igazgatón, aligazgatón, két osztályfőnökön kívül a tanárok sem kerültek föl a tablóra. A fényképen jól látszik mindenikünk mellén a KISZ-jelvény. A rajz is politikai tartalommal volt tele. Bal felső sarokban Marx, Engels, Lenin, Sztálin profilja. Lent ipari, mezőgazdasági tartalmú rajz. Középen mozgósító felirat: Mi lenni, tenni, élni akarunk!
A „bosszú”
Ezt viszont szó szerint megvalósítottuk mindannyian. A szégyenfoltot a húszéves találkozónk alkalmával mostuk le. Botos Ferenc kollégánk a tablót kibontotta, a politikusokat fehér festékkel befújtatta, és arra az alapra ráfestette a Hervay Zoltán tervezte és hivatalosan engedélyezett egyszerű piros-kék mikós jelvényt. Alul pedig fölragasztottuk azok képeit, akik kimaradtak az eredetiről. A leányok tablója is elkészült. Paszjár Sándor fényképész reprodukciót is készített róla. Majd bátor fiúk, részegséget színlelve, letépték kedvenceik fényképeit, és a tablót összeszaggatták, ezzel bosszulva meg a kimarasztottakat. A reprodukcióról az 50 éves találkozón megnagyított fénymásolat készült az iskola számára. Találkoztunk 10, 20 és 25 év után. Attól kezdve minden év június utolsó szombatján összeülünk közösen fiúk-lányok.
1972-ben Incze Sándor kollégánknak, aki szemerjai lelkészként dolgozott, támadt egy ötlete. Azt elmondta Petke László volt osztálytársnak, aki a Sugás Áruház aligazgatójaként anyagilag tudott segíteni. A szemerjai temetőben, a fő feljáró mellett volt egy eléggé elhanyagolt sír, amelynek kissé faragott kövén Bora István 1848-as honvédtiszt neve állott. Oda építettek egy kő támfalat, és a sírkő mellé Székelyudvarhelyen faragott kopjafát helyeztek el, amelynek felirata hirdeti, hogy azt az 1952-ben végzett mikós diákok állíttatták. Így már az „ánti világban” meg tudtuk koszorúzni a 48-as sírt március 15-én. Ez is volt a kopjafaállítás eredeti célja. Amikor végeztünk, készíttettünk 149 darab vékony, névvel ellátott rézlemezt. Amikor valaki elhuny, a lemezkéje a beleütött évszámmal fölkerül a kopjafára. A maradék lemezek összeszámolásával tudjuk pontosan, hogy még 59-en élünk, túlnyomó részt leányok. A Szőcs Dani bácsiék „első” kopjafája 1973-as dátumot visel. Valóban ott a várnál első volt. Hosszú évek után úgy döntöttünk, hogy legyen nekünk ott is kopjafánk. Így jelent meg az iker kopjafánk, amit szintén megkoszorúzunk, akárcsak Mikó Imre és Mikes Kelemen szobrát.
Érettségi vizsga egy nap alatt
Az érettségi vizsga is egyedülálló volt. Egy-egy nap lezajlott a román, magyar, matematika írásbeli, majd egyetlen nap alatt az összes többi tantárgyból leszóbeliztünk. Nem őrizte őrség a folyosót, térfigyelő kamera az osztályt. Volt, aki sietett, hamarabb szeretett volna érettségizni, annak lehetősége adódott délutáni plusz órákkal a tizedik tanév alatt tizenegyből is levizsgázni és érettségizni egy évvel hamarabb.
Mivel a fiúk részéről pontos adatok állnak rendelkezésünkre, álljanak itt számadatok. 1945-ben I. A, B, C osztályban indultunk 167-en, 1944-ben indultak 67-en, az az osztály, akikkel a tanügyi reformkor összecsaptak, összesen 234 tanuló. III. A, B-ben voltunk 118-an, IV. A, B-ben 74-en, összesen 192-en. Nem mindenki lett VIII.-os. Sokan elmentek ipart tanulni, szakiskolákba, ott folytatták tanulmányaikat. Így a VIII. A 35, a VIII. B 40, összesen 75 tanulóval indult. A XI. A 39, a XI. B 32, összesen 71 tanulóval abszolvált. Nem volt nagy a lemorzsolódás. A sok viszontagságon átment négy osztályból sok nagyszerű, magas képzettségű szakember került ki: 15 tanár, 11 mérnök, 8 lelkész, 8 orvos, 7 igazgató (ebben benne vannak a tanárok, mérnökök és mások is), 3 művész, 3 író, 2 jogász, 1 közgazdász, 1 színházi rendező, 1 esperes, összesen 60 személy! Munkájukat számos kimagasló siker koronázza: írások, könyvek, tanulmányok, monográfiák, egyetemi dolgozatok, képzőművészeti alkotások, sok tíz eljátszott, rendezett színdarab, számos építkezés itthon és idegenben, kimagasló sporteredmények, magas kitüntetések itthon és Európa-szerte.
Név szerint megemlékezünk Ferenczi Árpád földrajztanárról és Kisgyörgy Olivérről, akinek 3 éves gépészmérnöki tanulmányait szakították félbe. Őket az 56-os magyarországi eseményekből kifolyólag letartóztatták, koholt vádak alapján törvény elé állították. Ferenczi 2 év 4 hónapot kapott a Duna-deltában. Ő alapító tagja volt a Volt Politikai Foglyok Érdekvédelmi Szövetségének. Kisgyörgy 1958-ban haditörvényszék elé került, ahol életfogytiglanra ítélték. 1964-ben általános amnesztiával szabadult. 1997-ben a Magyar Köztársaság elnökétől A Hazáért és a Szabadságért emlékérmet kapta.
Nem tudjuk, hogy ma vannak-e még ilyen osztályok. Ha sokan el is végzik az egyetemet, nagyon kevés azok száma, akik itthon maradnak. Semmi kifogásunk a külföldre távozás ellen, csak egy kérdés: ha minden tanult ember elmegy, egy-két évtized múlva hova jutunk?
Botos Ferenc ny. tanár,
Incze Sándor ny. esperes,
öregdiákok / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az idei Csoma-tárlat margójára
Az erdélyi magyar képzőművészeti élet Háromszéken lelkes szervezők hívására búvópatak csobogásával az év során több helyszínen tárja fel víztükrét, hogy sodrásában láthatóvá váljanak életművek és kiemelt alkotások. Az alkotótáborok és közös kiállítások közösség- és csoportteremtő kohézióval kapcsolnak össze alkotókat, és tárnak fel az alkotások között párhuzamokat. Háromszéken az Incitato és a Bálványosi Nyári Tábor szintén rendelkezik csoportteremtő szándékkal.
A régió képzőművészei mellett anyaországi művészeket is bevonnak, és átjárhatóvá tesznek szimbolikus határokat. A Csoma-tárlat kiemelt értéket képvisel töretlen folytonosságával is, amelyet Gazda József kitartó és elhivatott szervezőkészséggel irányít. A helyszín rendelkezik képzőművész nagysággal, hiszen Gazdáné Olosz Ella textilművészete a helyi kulturális lenyomatokban rejlő egyetemességet, a népiből a monumentálist tárja fel. Így a kovásznai képtár a maga szűkösségével is szellemi otthont nyújt az erdélyi képzőművészet egyik legrangosabb tárlatának. Az idei kiállítások összességét áttekintve a Barabás Miklós Céh kolozsvári Bánffy-palotában megrendezett éves kiállítása mellé a kovásznai Csoma-tárlatot helyezem. A kiemelt két kiállítás alkotógárdája közös, a kovásznai tárlaton viszont a határok nyitottabbak. Idén Deák M. Ria a meghívott művész, aki a középső teremben több textilkollázst mutat be. Tavasszal Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban férjével, Deák Barnával közös kiállításukon a ciklus néhány korábbi darabját már láthattuk. Keze alatt a fekete alapon elrendezett fonalak, visszabontott vagy vágott textildarabok organikus képződményeket szülnek. A szimmetrikus elrendezési elvek, a konstrukciók saját életterükben egyéni aurával rendelkező kozmoszokat, harmóniafoltokat és -szigeteket hoznak létre. A lenyűgöző dekorativitás fölé nő egy pozitív sugallatú és elvonatkoztató világkép, amelyet a címadás is kiemel (pl. Genézis, Fénykor).
Számomra Aknay János szentendrei Kossuth-díjas képzőművész folyamatos jelenléte a tárlaton példaértékű. Részéről a megmutatkozás szándéka fölött áll egy megpecsételt közösségvállalás régiónk művészeivel. Geometrikus absztraktja felfelé ívelő háromszög hasábjával az elvonatkoztatás és letisztult gondolkodást mutatja. Dinamizmus, célratörő koncentrálás ereje hat művén. A tavalyi díszvendég, Bartos Jenő Csendélet képét állítom párhuzamba Aknay munkájával. A szintén egy síkba merevített mértani alakzatok a szigorú rendbe szervezett formák és a festék anyagformálásának lázongó és merész jelenlétében gazdag nézői reflexiót váltanak ki. Botár László absztraktja a cím metafizikus jelentése (A sötétség kibontakozása) nélkül is érdekes átalakuló világképet ragad meg. A színfoltok véletlenszerűségében szuggesztív és asszociációkban gazdag szürrealizmust fedezhetünk fel. Ábrahám Jakab az Egyensúly rézkarca egy filozofikus bölcselet narrációját jeleníti meg. A csonka elemekben lévő lenti természeti világ fölé helyezett merítőkanálból csordogáló víz a biztatás reményét és a kiapadás félelmét is jelölheti. Érződik, hogy a művész egy metafizikus elvonatkoztatásra mutat rá, párbeszédet kezdeményez a nézővel az ember felelősségéről. Kákonyi Csilla Elmenőben (Kőrösi Csoma Sándor-díj) című képe lenyűgöz, hiszen egy jelentős életmű után is új árnyalatok felmutatását jeleníti meg. A részletelemek hiánya egy metafizikus tér felé nyit. Az intenzív színek és allegorikus figurák az egyetemes sorszimbólum felé irányítják a nézőt, amelyben részvét és azonosulás együtt van jelen. A dráma katarzisa és felemelő szépsége jelenik meg. A marosvásárhelyi alkotó életművét tavaly az Erdélyi Művészeti Központban ismerhettük meg. A Csoma-kiállítás a kortárs erdélyi képzőművészet sűrített kivonata. A hetvenhét alkotó a fény és árnyék kontrasztjára válaszolva avat be a kortárs képzőművészeti nyelv alakulásába és a művész világészlelő idegállapotának finom rejtelmeibe.
DEÁK FERENC
(Augusztus 24-én, csütörtökön 18 órától a kovásznai Kádár László Képtárban ítélik oda a közönségdíjat. A kiállítás anyagát méltatja Gazda József műkritikus, a Kőrösi Csoma Sándor Egyesület elnöke.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Még két napig tart Erdély legnagyobb kulturális fesztiválja
Még két napig tart Erdély legnagyobb kulturális fesztiválja, a 8. Kolozsvári Magyar Napok, a hétvége pedig számos eseményt tartogat a kincses városba látogatóknak. Továbbra is teltházas beszélgetések, előadások, koncertek, könyvbemutatók és kiállítások jellemzik a fesztivált, valamint élettel teli utcák, terek és sétányok.
A Farkas utcában – mely hagyományosan a fesztivál egyik központi helyszíne – kézművessétány várja az érdeklődőket, az ott lévő színpadon fellépők pedig minden nap biztosítják a jó hangulatot. Annak ellenére, hogy az idén még több helyszínen, még több program zajlik egy időben, a Farkas utcai megszokott forgatag nem hagyott alább: kézművesek, könyvárusok, a múzeumok sétánya, a médiastandok, falatozók, tematikus sátrak várják a fesztiválozókat. A Borutca idén a Fogoly utcába költözött, ott pedig minőségi borokat, hideg fröccsöket népzenészek akkordjainak kíséretében fogyaszthatnak az arra járók.
A Deák Ferenc utcában felállított Ifjúsági Pavilonba betérve bárki megtudhatja, melyek azok a témák, amelyek leginkább foglalkoztatják a fiatalokat, aki pedig úgy érzi, már végképp elmerült a bőséges programkínálatban és szeretne egy árnyékosabb helyen megpihenni, az bátran keresse fel a Sétatér valamelyik csendesebb zugát, ahol függőágyakban, babzsákokon pihenheti ki az egész napos fesztiválozást.
A tavalyi évhez hasonlóan, idén szintén várják a kicsiket és nagyokat a Romkertbe, ahol az Emese park várispánsága már berendezkedett, és elkalauzolja a látogatókat egy középkori faluba. Időközben megérkeztek Kolozsvárra az Egy hajóban evezünk projekt viking hajósai, akik Mosonmagyaróvártól Budapestig eveztek, majd onnan a kincses városba hozták Toportyán nevű hajójukat, amit nemcsak megtekinthet, hanem ki is próbálhat ez érdeklődő közönség a sétatéri tavon.
A Román Nemzeti Bank nyitottságának és kultúratámogató szándékának köszönhetően az idei fesztivál kiemelkedő eseményének számított, hogy három napig látogathatóvá vált a jegybank épülete, ahol Róth Miksa eredeti üvegfestményei láthatók. A csoportos látogatásokon mintegy hétszázan vettek részt, a programpont a román lakosság körében is népszerű volt, ami azért örvendetes, mert Kolozsvár teljes lakosságának közös kulturális kincsét képezik ezek a kivételes alkotások. Aki lemaradt róla, annak figyelmébe ajánljuk, hogy a Kaszinó épületében vasárnap estig látogatható a Róth Miksa munkáit fotókon bemutató tárlat.
Szintén vasárnapig látogatható a Magyar Művészeti Akadémia Magyar képek című fotókiállítása a Szentegyház utca 4. szám alatt található kiállítótérben, ahol a Magyar Kézműves Sörök Udvara kisüzemi sörökkel és jó hangulattal vár.
Szombaton új helyszínen, a Sétatéren perdülnek táncra ismételten a fakanalak, ugyanis az örömfőzés helyszíne a központi nagypark lesz. Több mint 15 csapat méri majd össze tudását, hogy a végén kiderüljön: ki főzte a legjobb és – a transylvanicum jegyében – a tájegység sajátos ízvilágát leginkább bemutató étket. Ugyancsak itt, a Sétatéren próbálhatták – és próbálhatják a továbbiakban is – ki az érdeklődők az új erdélyi sikersportágnak számító teqballt, mely a labdarúgás és az asztalitenisz elemeit vegyítő sport, s amelyről bővebben szombat koradélután Lázár Zsolt, a sportág világbajnoka mesél majd.
Vasárnap délután a Sapientia EMTE kolozsvári karának Aula Magna termében kerül levetítésre A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában című magyar ismeretterjesztő film, a vetítést követően pedig a film szakértőjével, Pálffy Géza történésszel, az MTA BTK TTI „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport vezetőjével Lupescu Mária és Lupescu Radu egyetemi oktatók beszélgetnek.
A Szent Mihály-templomban orgonamuzsika-maratont szerveznek, mely során fellép Boldizsár Katalin, Potyó István, Vincze-Dallos Csilla, Müller Márta, Kostyák Csengeri Zsuzsa, Miriam Marinescu és Windhager Geréd Erzsébet. Ugyanakkor továbbra is látogatható a templom tornya, ahonnan vasárnap este toronymuzsikát ad – Sándor Árpád vezényletével – a Csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar.
A különböző témájú további előadások, koncertek, bemutatók és beszélgetések vasárnap estig tartanak. A részletes programot bárki megtalálhatja a fesztivál honlapján (www.magyarnapok.ro), de további érdekességeket találhatnak a Kolozsvári Magyar Napok Facebook-oldalán is (www.facebook.com/magyarnapok).
A Kolozsvári Magyar Napok sajtóirodája; Erdély.ma

Milyenek a mai fiatalok?
Újabb helyszínnel gyarapodott tegnap a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata: a Deák Ferenc/Eroilor utca Főtér felöli oldalán megnyílt az ifjúsági pavilon. Ez alkalomból a mai fiatalokról, a Kárpát-medencei magyar fiatalok problémáikról beszélgetett Illés Boglárka magyar ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkár, Geréd Imre, az RMDSZ ifjúságért felelős ügyvezető elnöke és Lőrincz István Zoltán KMDSZ-elnök, egy anyaországi és az RMDSZ által lefolytatott kutatás margóján.
Illés Boglárka helyettes államtitkár, aki kimondottan ezért a beszélgetésért utazott le Budapestről Kolozsvárra, elmondta: az elmúlt évek során a kormány több felmérést készített a magyar fiatalok problémáiról, 2016-ban pedig bevonta az anyaországon kívül, de a Kárpát-medencén belül élő magyar fiatalokat is a kutatásba. A 29 éves tisztségviselő szerint Magyarországról 8000, míg a határon kívül 4000 fiatalt kérdeztek meg családalapításról, itthon maradásról, kábítószer-fogyasztásról stb., és kiderült: a mai fiatalok főbb problémái közé a lakhatási feltételek megteremtése, a munkahely megszerzése, a családalapítás tartozik.
– A család még mindig nagyon fontos szerepet játszik a fiatalok életében, hiszen az itthon maradást első sorban a családért, másodsorban a barátokért „vállalják”, harmadsorban pedig a hazaszeretet jelölték meg okként. Míg Magyarországon átlag 2,1 gyermeket tervez a 16–29 év közötti korosztály, addig Erdélyben ez a mutató 2,4 – ismertette a kutatás eredményeit Illés Boglárka.
Geréd Imre hozzátette, hogy az RMDSZ által lebonyolított Rólad szól konzultációból az derült ki, hogy a megkérdezettek 58,1%-a két, 29%-a 3, 6,1% pedig négy gyermeket is vállalna. Ugyanakkor a középiskolások döntő többsége nem óhajtja sem a marihuána legalizálását, sem azt, hogy 16 éves kortól szavazati joggal bírjanak.
Ezt követően jó hírt közölt Illés Boglárka: 2018. január 1-jétől a magyar kormány egyszeri anyagi támogatást fog adni minden Kárpát-medencei magyar anyának, aki a fentebbi dátum után szül. Ugyancsak a fentebbi időponttól kezdődően babakötvényt kaphatnak a Kárpát-medencében született magyar gyermekek, ám a kötvényen szereplő összegről még nem döntött az illetékes hatóság. A magyar kormánynak ugyan szándékában áll a Magyarországon oly népszerű, lakásvásárlást célzó CSOK-támogatás kiterjesztése a Kárpát-medencére, ám ez adminisztratív és gazdaságpolitikai akadályok miatt nem lehetséges – tette még hozzá.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

A háromszor avatott, kétszer menekített szobor ünnepe
Háromszor helyezték talapzatára, közben kétszer kellett menekíteni a világ 5., Erdély és Partium első Kossuth szobrát, mely Bihardiószegen áll. Vasárnap a harmadik avatás 15. évfordulója apropóján sok minden szóba került történelemről, politikáról, az állandó változásban lévő múltról.
Mintha csak a sötét esőfelhőket akarta volna eloszlatni, úgy csengett-bongott vasárnap délelőtt a bihardiószegi református templom harangszava, amikor a Kossuth-ünnepségre hívott. Ha nem is tudtam volna, mi az összejövetel célja, már akkor is”gyanús” lett volna, hogy a templom melletti Kossuth Lajos szoborral “valami történt”, még autóból nézve is jól láthatóan (mint később kiderült, megújíttatták). Aztán sorban mindenre fény derült, ahogyan haladt előre a megemlékező ünnepség, melyet abból az alkalomból szervezett a helyi Zichy Gazdakör és a Partium Alapítvány, hogy 215 éve született Kossuth Lajos, diószegi szobra pedig 15 éve került újra a helyére. Az ünnepi istentiszteleten Csűry István királyhágómelléki püspök volt az igehirdető, aki a meggyógyított vak ember példázatán keresztül arról beszélt, hogy “van ártatlan szenvedés”, amikor nem értjük, hogy egy egyént vagy akár egy nemeztet is miért súlyt büntetés. A válasz: bármilyen nehéz helyzetben is tudni kell dicsőíteni az Urat, mert az ártatlan szenvedőnek is van jövője, van kinyújtott kéz, amit megfoghat. Az egyházközség kórusának szolgálata is elhangzott közben, majd Bara László helyi lelkész köszönte meg a püspöki szolgálatot, illetve köszöntötte a vendéglátó és a más felekezetekhez tartozó híveket, a hagyományőrzőket, kórusokat és a vendégeket: Markó Béla költőt, Pásztor Sándor MT-elnököt, Lakatos Péter számvevőszéki tanácsost, korábbi képviselőt, az esemény ötletgazdáját, dr. Földes Bélát, a Partium Alapítvány elnökét, Biró Rozália képviselőt, majd az időközben megérkezett Cseke Attila szenátort, illetve Mados Attila polgármestert.
“Valami nagy dolog”
Felelevenítette: 15 éve éppen segédlelkész volt Diószegen Gellért Gyula tiszteletes mellett, így közvetlenül vannak emlékei az akkor szoborújraállítást kísérő “mérhetetlen lelkesedésről és büszkeségről”. Érezhető volt, hogy “valami nagy dolog” történt akkor Diószegen, ám az elmúlt másfél évtizedben a helyiek hozzászoktak a szobor látványához. Manapság halljuk-e még Kossuth nótában megfogalmazott üzenetét, odaállunk-e még a regimentbe? – tette fel a kérdést Bara László, a választ is megadva: a magyar és keresztény szabadság érdekében halljuk meg! A következőben Markó Béla költő mondott beszédet, aki 15 évvel korábban is szónok volt, akkor az RMDSZ szövetségi elnökeként. Mint fogalmazott, Biharba mindig szívesen jön, mert tenni akarást és optimizmust tapasztal, mint például Diószegen, mely 1896-ban és 2002-ben is élen járt szoborállításával. Visszaemlékezett, hogy 15 éve bizakodóbb időket éltünk, Erdély arca kezdett átalakulni, ám mifelénk a múlt is állandó változásban van. Eközben a diószegi szoborállítás egy jel volt: lehetne másként, lehetne tisztelni, hogy mindenkinek joga van a múltjához! Akkoriban zajlottak a viták az aradi szabadságszoborról, mely 2004-ben aztán kikerült a Tűzoltó térre. Bár reménykedtünk benne, ezzel nem fejeződött be “a szobrok harca”, újrakezdődtek a tábla-lefestések, iskolabezárások, zászlóvételek, a demokratikus kibontakozás megtorpant.
“Kinek volt igaza?”
A József Attila-díjas költő kitért a román egyesülés jövőre esedékes megünneplésére is. Miközben újra nemzetállamok épülnek Európában, Románia letagad-e majd bennünket, mint létező kisebbséget, vagy egy közös hazát ünnepel? – tette fel (a sokak számár valóban költőinek hangzott) kérdést. Visszatérve a diószegiek úttörő szerepére (a világon az 5., Erdélyben és a Partiumban az első Kossuth-szobor volt az övék 1896-ban – szerz. megj.), kifejtette: a kiegyezéskor Kossuth nem értett egyet Deák Ferenccel, miközben utóbbi egy kiemelkedő fejlődéshez vezette ezáltal Magyarországot, minek eredményei jórészt odavesztek a kiegyezésből is fakadó trianoni döntés nyomán, mintegy igazolva Kossuthot. Kinek volt akkor igaza? Mindkettőnek, vélte Markó, aki szerint mindkettőtől tanulnunk kell, csakúgy, mint a diószegiektől a makacs reményt, hiszen “a szobrok veszélyesek, arra biztatnak, hogy soha ne adjuk fel”. A “főszereplő” szobor történetét Jakab László főgondnok idézte fel. Megtudtuk, hogy 1896. október 24-én avatták a két variáns közül a fiatalabb, 1892-ben a község díszpolgárává választott Kossuthot megörökítő, 365 forintba került, 75 cm-es mellszobrot (talapzattal 2,5 m). Először 1932-ben kellett menekíteni (a templom orgonájába rejtették), 1941-ben tették ki újra, mai helyére (korábban a főbejárattól jobbra volt, a kertben, manapság balra van, a kerítésből kimetszett területen).
Staféta átadása
Másodjára 1946 őszén menekítették, akkor előbb a szomszédos Kisjankára került, 1988-ban vissza egy diszószegi portára, persze mindig titokban. Az egyház 1994-ben kapta vissza, ’99 – 2000-ben restaurálták, majd a templomban helyezték el a szóban forgó 2002-es avatóig. A régiek mindig kalapot emelve mentek el a szobor előtt, idézte fel az egykoriaktól hallottakat Jakab László. Az ifjúsági kórus 2 énekszáma után Mados Attila idézett fel néhány mai negatívumot, melyekre ráillik Markó megfogalmazása: megtorpant a demokrácia. A polgármester úgy vélte, az ünnep akkor teljes, ha gyerekeink is magukénak érzik szellemiségét, ennek jegyében 4 fiatalnak “átadta a stafétát”, egy Kossuth idézettel: “A haza örök, s nemcsak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz.” A templombeli esemény zárásaként Bara László felolvasta azok neveit, akik részesei voltak a 15 évvel ezelőtti szoborállításnak, ám a vasárnapi évfordulót már nem érhették meg, emléküknek egy perces néma főhajtással is adóztak…
Kossuth nóták
Írásunk elején említettük a harangszót, melynek sikerült az ünnepség kinti részének idejére elhessegetni az esőt, sőt, még a napsugarak is kíváncsiak voltak arra, ahogyan a Széchenyi István nevét viselő hagyományőrző huszárok díszőrsége mellett a székelyhídi férfikórus – mi mást? – Kossuth-nótákat énekelt. Utána Nagy Csaba tárogatóművész zenei kísérete mellett a politikusok, intézmények és szervezetek képviselői megkoszorúzták az ünnepség alkalmából újra restauráltatott szobrot. A püspöki áldás és a Himnusz éneklése után a vendégeket, meghívottakat ünnepi ebéd várta a kultúrházban.
Rencz Csaba / erdon.ro

Az aradi vértanúkra emlékeztek (Kézdivásárhely)
Kézdivásárhelyen a hagyományokhoz híven a kantai Nagy Mózes Elméleti Líceum udvarán az 1849. október 6-án Aradon kivégzett tizenhárom vértanú és a Pesten ugyanezen a napon kivégzett gróf Batthyány Lajos egykori miniszterelnök emléke előtt tisztelegtek tegnap.
A megemlékezésen részt vettek a Nagy Mózes-líceum, valamint a Református Kollégium diákjai, bekapcsolódott a városi önkormányzat. Az irodalmi emlékműsort Rancz-Gyárfás Zsuzsa és Deák Ferenc, a Református Kollégium, illetve a Nagy Mózes Elméleti Líceum magyartanára állította össze. A zenei összeállítás Pakó László zenetanárt és Ruszka Sándor református lelkészt dicséri. Jelen voltak a ’48-as hagyományőrzők, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület huszárai, valamint a Székely Nemzeti Tanács képviselői. Az ünnepség a vértanúk emlékfalának megkoszorúzásával és himnuszaink eléneklésével zárult. Tóth László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sokakat hívott táncba, hadba a huszárok toborzója
Vitézek, vöröskeresztesek, huszárlányok, táncosok, hadfik; hetvenegy szekérnyi utazó, százhúsz lovas huszár – az esős napok ellenére vidám, színpompás volt a tizenkettedik őszi hadjárat. Idén az aradi vértanúk és a székely határőrök mellett a százötven éve történt kiegyezésről is megemlékeztek.
Egyre nagyobb érdeklődés övezi a Szentegyházi Hagyományőrző Huszáregyesület és a gyermekfilharmónia közös rendezvényét. A szépszámú fiatal részvétele jelzés: felveszik a harcot a feledés ellen. Pénteken a Szent András-plébániatemplomban tartott szentmise után a Templom téri megemlékezésen Molnár Tibor, Szentegyháza polgármestere az aradi vértanú honvédtisztek haza- és családszeretetéről, lelkületéről szólt. Az 1848–49-es történelmi események eszményeinek megismerése a magyarságtudatot erősíti. Vallja, a történelem most is íródik, gyermekeinknek, unokáinknak jegyezzük.
Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja a szabadságszeretet, a helytállás erényét emelte ki. Az őszi hadjárat által közelebb kerülünk ennek igazságához, és a felcsendülő huszártoborzó Kossuth-nóta mindenkor felhívás: ha még egyszer azt üzeni…
Az 1867 elején született megállapodások, az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság között fennállt politikai, jogi és gazdasági kapcsolatok rendezése, azaz a kiegyezés évfordulójának évében „a haza bölcsére”, Deák Ferencre emlékeztek az őszi hadjárat résztvevői. Mottójául híres mondását választották:
„Kockáztathatunk mindent a Hazáért, de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad.”
A százötven évvel ezelőtt történtek mának szóló üzenete: mindenkori helyzetünkben mindig a legbölcsebb döntést hozzuk meg. A történelmi visszapillantás után Benedek Szilárd kísérte tárogatón a huszárcsapatnak a tizenhárom aradi vértanúról szóló éneklését. A nap másik fénypontja a Szent László-emlékév alkalmából a Gábor Áron Művelődési Házban megnyitott kiállítás, valamint a helyi huszárok és a Fili közös hangversenye volt.
Szombaton a vonuló és érdeklődő sokaság előbb Szentkeresztbányán, majd Kápolnásfaluban pillanthatott bele, milyen lehetett a huszárcsapatok mozgása, a verbuválás Kossuth idejében. A lelkesítő toborzóbeszéd sokakat hívott előbb táncba, majd hadba.
A tervezett útvonalba kissé „beleszólt” az eső, de a haditerv megvalósulását, a szekeres-lovas, zenés, nótázós, színpompás vonulást, a bajtársias együttlétet, a bográcsozást, a „hosszan tartó énekórákat” nem tudta elmosni.
Az esti huszárbálon kiértékelték a napot, emléklapot és az aradi vértanúkat ábrázoló emlékérmet kaptak a részvevők – tudtuk meg Mihály József kapitánytól. Vasárnap a kicsi misét követően a művelődési házban egész napos program zajlott, a főzőversenyt a sportpályán tartották meg. Hétfőn vesznek búcsút a távolabbról érkezettektől. Molnár Melinda / Székelyhon.ro

Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről
Banner Zoltán nyolcvanöt éves
Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól.
Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett.
Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája.
Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…).
Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.”
Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét.
A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.”
Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”.
Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is.
A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok.
Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át.
A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak.
Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén.
ÁRKOSSY ISTVÁN
(Megjelent a Magyar Napló­2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár)

Jakabos Ödön-emléktáblát avattak (Kézdivásárhely)
Vetró András szobrász által készített domborműves emléktáblával jelölték meg tegnap a kézdivásárhelyi Bem József utca 2. szám alatti ház homlokzatát, ahol Jakabos Ödön élt, illetve megírta Indiai útinaplóját. Az emlékjelállítást a CsomóPont Egyesület egyik alapembere, ifj. Hodor Levente kezdeményezte, a csomópontos fiatalok anyagi támogatókat kerestek, így készülhetett el az emléktábla. Terveik szerint a jövőben újabb helyi hírességeknek szándékoznak emléket állítani azért – miként Erőss Sándor megfogalmazta –, hogy „emlékük ne menjen feledésbe”.
A zord időjárás ellenére mintegy százan vettek részt az eseményen, jelen voltak a Jakabos család tagjai is. Elsőként Jakabos Ödön fia, a Tatabányán élő Zoltán szólt az egybegyűltekhez. Kezében édesapja – az alig harminckilenc évet élt Jakabos Ödön – 1983-ban a Kriterion Könyvkiadónál megjelent Indiai útinaplóját tartotta. Elmondása szerint édesapja a nagy út végén is szerény és elégedett ember volt. Azt javasolta, tanév végén a több nyelvet beszélő, kiváló tanulókat egy-egy Kőrösi Csoma Sándor- vagy Jakabos Ödön-jelvénnyel, illetve más helyi híres emberről készített kitűzővel lehetne jutalmazni, hogy a mai fiatalok továbbvigyék a Jakabos Ödön által is képviselt szellemiséget, szerénységet és akaraterőt.
A nagy utazó emlékét a család kérésére egykori barátja, Czegő Zoltán költő méltatta, arra emlékeztetve, hogy mielőtt elment volna Indiába, kerékpárral bejárta Európa egy részét, amihez „valami megkapó és megható lelkierő kellett, és vállalta a koldulást a szó igazi értelmében egy-egy vízumért, hogy átmehessen a határon. Soha nem a kalandvágy serkentette arra, hogy megtegye a nagy utat. Autóstoppal, teveháton, gyalogosan, hajón egyenesen ment a cél felé. Sok Jakabos Ödönre és ilyen jellemre van szüksége ennek a népnek.”
Deák Ferenc magyartanár arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy a márványtáblára Magyari Lajos egyik ismert versének a két sora – „Az utat én akartam, mert engem akart az út” – került fel, mert nagyon lényeges, hogy mindig legyenek olyan emberek, akik tudják vállalni a küzdelmet. A domborműves emléktáblát dr. Jakabos Sára, Jakabos Ödön húga és Jakabos Zoltán leplezte le. A rendezvény a Jakabos-porta udvarán kötetlen beszélgetéssel és szeretetvendégséggel zárult. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarul beszélt egy üzletben, bántalmazták a kolozsvári színészt
Bántalmazták a kolozsvári Váróterem Projekt társulatvezetőjét, Imecs-Magdó Leventét, mert magyarul beszélt egy üzletben. Az egy hete történt esetről szombaton számolt be e-mailen portálunknak a 30 éves színész, aki nem tett feljelentést az ügyben. Az üzlet alkalmazottja tagadja, hogy bántalmazták Imecs-Magdó Leventét.
A társulatvezetőtől megtudtuk: negyedmagával – többek között a budapesti unokatestvérével – sörözött egy kolozsvári központi szórakozóhelyen múlt pénteken. Az utolsó rendelés után úgy döntöttek, hogy a társaság női tagját hazakísérik, vesznek pár sört és kólát, és felmennek a színész lakására beszélgetni. Az Eroilor (Deák Ferenc) utca 35. szám alatti TopDrinks italboltba tértek be vásárolni.
„Miért beszéltek magyarul?”
Az elárusító – legalábbis az a magas férfi, aki a kiszolgálópult mögött állt – szemmel láthatóan ittas állapotban volt. Hátramentek a hűtött italokhoz, és azt tárgyalták egymás között – nyilván magyarul –, hogy mit is vásároljanak, amikor megjelent az üzlet hátsó helyiségéből egy szintén magas és szintén láthatóan ittas, kopasz férfi, s feltette a kérdést: „De ce vorbiți în limba maghiară în România?” (Miért beszéltek magyarul Romániában?)
„Viselkedésünk végig felettébb civilizált volt, pedig általában gyors dühű vagyok. Most azonban – tekintettel a valóban megnyugtató és tartalmas találkozásra rég nem látott rokonaimmal – annyit válaszoltunk, hogy unokatestvérünk magyarországi, nem tud románul, nyilván magyarul beszélünk vele” – számolt be a színész.
A férfi ismét feltette ugyanazt a kérdést, és egy eredménytelen vita alakult ki közöttük. A színész és társai próbálták – teljesen hiábavalóan – elmagyarázni, hogy joguk van az anyanyelvhasználathoz, illetve több próbálkozást tettek arra, hogy befejezzék a vásárlást és távozzanak – szintén eredménytelenül.
„Dulakodásig fajult a dolog. Időközben odajött a pultnál álló magas srác is, valamint az éjjeliőr – kezdetben úgy tűnt, hogy szándékuk az egyre hevesebb kolléga (?) megfékezése, de ez hamar ellenünk fordult, és ők is a pártjára álltak. Két dolgot emelnék ki: budapesti unokatestvéremet, akiről megtudták, hogy külföldi állampolgár, egyáltalán nem bántották, csak velünk kettőnkkel foglalkoztak, akik románul igyekeztünk szót érteni velük. Illetve a kopasz fickó szájából elhangzott egy ilyesmi mondat az éjjeliőr felé, aki egyébként egy idősebb, alacsonyabb pasas volt: én neked elnézem, hogy magyarul beszélj, de ezek itt ne beszéljenek magyarul. Ebből arra következtettünk, hogy az éjjeliőr is magyar nemzetiségű volt” – mesélte Imecs-Magdó Levente.
Kapott egy öklöst
A társulatvezető közlése szerint az unokatestvére volt mindvégig a leghiggadtabb. Azt mondta, hogy tegyék le megvásárolni szándékolt árut, és hagyják el az üzletet. Vissza is tették a kiválasztott italokat a hűtőbe, és elindultak kifelé. Ekkor már hosszabb ideje a magas kopasz férfi – aki az egészet kezdte – feléjük ütött, hadonászott, de mivel szűk volt a helyiség, sok áruval telepakolva, nem érte el őket.
„Mikor kiértünk és azt hittük, hogy ezt megúsztuk ennyivel, az éjjeliőr és a pultnál álló ittas elárusító utánunk jött, és azzal vádaskodott, hogy loptunk a boltból, majd se szó, se beszéd utánunk jöttek és ütni kezdtek. Ekkor kaptam az ökölütést az államra, amitől megtántorodva a szomszéd üzlethelyiség ajtajának csapódtam. Általában békítő szándékkal léptem fel, konkrétan emlékszem, ahogy két kezemet feltartva lépek eléjük és azt mondom „Haideți să ne calmăm!” (Gyertek nyugodjunk le!) – ekkor kaphattam az öklöst” – idézte fel a történteket.
A továbbiakban a magas, ittas elárusító felkapta az utcai terasz egyik székét, és hozzájuk akarta vágni, mire a színész unokatestvére is felkapott egyet. „Szerencsére időben le tudtuk fogni az érthetően dühös rokont, és el tudtunk menni a helyszínről, mielőtt nagyobb lett volna a baj. A korrektség és a minél nagyobb objektivitás miatt fontosnak tartom megjegyezni, hogy nyilván bennünk is volt alkohol, illetve az engem ért ökölütést leszámítva más fizikai bántalmazás nem ért bennünket” – hangsúlyozta a színész.
„Lelkiismeretem tiszta”
Imecs-Magdó Levente közölte: azért is számol be a sajtónak a történtekről, mert a lelkiismerete tiszta: nem provokáltak, nem viselkedtek civilizálatlanul, nem ütöttek vissza, semmilyen kihágást nem vétettek. „Felháborító, hogy egy non-stop üzlethelyiség alkalmazottja beszámíthatatlanul ittas állapotban végzi a munkáját, sőt, a barátait is meghívja az éjszakai, munkahelyi dorbézolásra. (…) Felháborító az éjjeliőr tette, aki magyarként magyarokat ver ki etnikai alapon. (…) A legfelháborítóbb pedig maga az etnikai alapú hátrányos megkülönböztetés, mely egyértelműen jelzi, hogy valami nagyon nincs rendben, és, hogy a politikum által generált nacionalizmus milyen káros hatással van mindennapjaink biztonságára. Ezért is döntöttem a felszólalás mellett” – fogalmazott a társulatvezető.
A színész azt is leszögezte: ügyként, és nem egyedi esetként tekintek a történtekre. Közlése szerint nem akar a „kauflandos micces eset” szintjére jutni, de ha nagyon leegyszerűsíti a dolgokat, tulajdonképpen az történt, hogy nem szolgálták ki Kolozsváron, egyértelműen azért, mert magyarul beszélt, „ráadásul ezért meg is vertek kicsit”.
Ezért nem tett feljelentést
A társulatvezető nem tett rendőrségi feljelentést, és ezt már bánja. Indoklása szerint azért nem tett feljelentést, mert:
„nem történt nagy baj”
„olyan közegből jövünk, ahol azt tanultuk, hogy ezeket a dolgokat jobb nem piszkálni”
„elfoglaltak vagyunk, sok teendővel, nincs idő ilyen apró-cseprő dolgokkal foglalkozni”
Ennek ellenére a színész úgy gondolta, hogy állampolgári kötelessége felhívni a figyelmet az ilyen ügyekre. Ugyanakkor fontosnak tartotta megjegyezni, egyáltalán nem célja az ügyet a románok ellen fordítani. „Itt kizárólag egyénekről van szó, és nem egy nemzetről. Meggyőződésem, hogy Magyarországon is vannak efféle esetek, sőt, ott a politikum részéről talán még nagyobb az elnézés az ilyen esetek iránt” – magyarázta.
„Célom sokkal inkább az lenne – még ha túlzottan idealizáló is, hogy próbáljunk meg erről nyíltan, békét keresően dialogizálni, elkerülve a gyűlöletet, a szélsőséges nacionalizmust, előtérbe helyezve a széleskörű tájékoztatást, a közinformálást, az egymás mellett élő etnikumok történelmét bevezetni az oktatásba, és eleve egy közös történelemszemlélet kialakítását. Ez nem kevés, tudom. Ennyit szerettem volna mondani” – zárul Imecs-Magdó Levente levele.
FRISSÍTÉS: Tagadja a bántalmazást az elárusító
A Krónika szombaton délután felkereste a Deák Ferenc utcai TopDrinks üzletet, ahol éppen az az eladó volt szolgálatban, akit azzal vádol a színész, hogy öklével állon ütötte. Alexandru Tiberiu a lapnak cáfolta, hogy ittas lett volna azon az éjszakán, és azt is, hogy bántalmazta a társulatvezetőt.
Az eladó azt is elmondta, Imecs-Magdó Leventéék nem az üzlet alkalmazottaival kerültek szóváltásba, hanem más vendégekkel, és nincs is éjjeliőrük. A férfi felidézte, azon az éjszakán is egyedül szolgált ki, és felfigyelt az üzlet hátsó feléből hallatszó szóváltásra. Hátrament, és felkérte a társaságot, hogy hagyják el az üzletet, ne odabent veszekedjenek. Leszögezte: akkor látta először a feltételezett agresszort és a másik férfit is, aki a színész szerint éjjeliőr lehetett.
Alexandru Tiberiu közölte azt is: a két csoport távozása után ki se lépett a boltból, hiszen ezt tiltja a szabályzat, és nemhogy ő nem ütött, nem is tapasztalt fizikai bántalmazást; szerinte ha ilyesmit lát vagy hall, azonnal megnyomja a pánikgombot.
A Maszol az esti órákban kereste telefonon Imecs-Magdó Leventét, de a társulatvezetőt nem tudtuk elérni. Ha sikerül megszólaltatni, cikkünket frissítjük. maszol.ro

Magyar nyelvű, havonta megjelenő képregény indult Erdélyben
Első alkalommal készült magyar nyelvű képregényújság Erdélyben. A tudományos-fantasztikus témájú Fantomatika című kiadvány havilap, eddig két száma jelent meg.
A Szabó Krisztina szövegíró és Sárosi Mátyás grafikus által indított Fantomatika első történetében egy falusi fiúról van szó, aki a csillagok közé vágyódik.
„Korábban is voltak magyar nyelvű képregények Erdélyben, de nem havilap formájában, például Deák Ferenc rajzolt történeteket. Szeretjük a szuperhősös képregényeket, de a Fantomatika nem ilyen. A jövőben játszódó sztoriban a mi főhősünk unja falun az ingerszegény környezetet, kalandokat szeretne” – mondta Szabó Krisztina az M1 aktuális csatorna péntek délelőtti műsorában.
Sárosi Mátyás arról beszélt, hogy a kilencvenes években Erdélyben is lehetett kapni a klasszikus képregényeket, a Marvel füzeteit, azóta azonban nem nagyon. Úgy döntöttek, elindítanak egy újságot, amelyben saját hangot alakítanak ki. „Még keresem a stílusomat, de egyre inkább kialakul. A hagyományos képzőművészet, a popkultúra elemei felől közelítek”.
A szövegíró megjegyezte, hogy a Fantomatika kifejezést Stanislaw Lem, a nagy sci-fi író használta, virtuális valóságot, holografikus teret jelent. Szabó Krisztina azt mondta, bár az ő történetük is a jövőben játszódik, próbálnak nem elszakadni a valóságtól. „A sztoriban a jövőbeli embereknek a számítógépes játék határozza meg az életüket, ez a mai világra reflektál”.
Pénteken 18 órakor a Magyarság Házában az érdeklődők Sárosi Mátyástól elleshetik, hogyan is készül a képregény. MTI; Erdély.ma

A megszállt szülőváros romjai
Az idegen megtorpant a panelketrecekkel teleépített néhai szülővárosa határában. Jobbra-balra bevásárlóközpontok, a fogyasztás templomai, a rohanó autók dudálnak, ha egy-két másodpercet várakozniuk kell valahol.
A közlekedési lámpánál késlekedő vezetőt csikorgó gumikkal megelőzik és az öklüket rázva „pizdamati”-t üvöltenek rá eltorzult arccal.
Elakadt a lélegzete. Ez még Kolozsvár? – kérdezte magától, és azt is, hogy vajon tényleg be akar menni oda, ahol született és felnőtt.
Végül erőt vett magán, és végighaladt a város nyugati szélére épített, ijesztő panelrengetegen keresztülvezető bevezető úton, vigyázva, nehogy elüssön valakit az ebbe a százezer lakosú horror-lakótelepre összezsúfolt lakosok, zömében messziről idetelepített románok közül, akik, számára érthetetlen módon, teljesen váratlanul néha átszaladtak a négysávos főúton. Pedig gyalogátkelő volt bőven, de a megmagyarázhatatlanul, hangyamódra, a teleköpködött járdán állandóan valahova rohangáló panellakókat ez nem érdekelte.
Az idegen visszaemlékezett arra, hogy gyermekkorában sokszor járt arra, a Szent János kúthoz és az Árpád-csúcsra vezető kirándulásai során, amelyeket az áldott emlékű Zolti bátyus vezetett, de akkor még csak a beszédes nevű Kalányos utca és a városszéli cigánytelep volt ott, amelyet elkerültek.
Elhaladt a Kolozsmonostori Bencés Apátság temploma mellett, amelynek kertjéből annak idején egy avas szagú fekete csuhát viselő oláh pópa kizavarta, akkor még az övék volt, miután a megszállók átadták az oláh ortodox egyháznak az ősi templomot és hiteles helyet. A templomot balkáni módon megmocskolták, a temetőt szétdúlták, a régi sírköveket összetörték. De a templom még áll, égbe mutató ujjként, az oláhok kénytelenek voltak visszaadni a jogos tulajdonosnak.
Nemsokára beérkezett a Fő térre, amelyet a megszállók sokszor átneveztek, és legújabban a Piaţa Unirii (Egyesülés tér) nevet viseli, hirdetve az oláhoknak az Erdély bekebelezésével elért újabb területrablását. A brutális oláhbetelepítéssel háromszázezresre felduzzasztott város központjában lehetetlen parkolóhelyet találni. Az idegen, jó ötlettel, behajtott a Várfal utcába, ahol ugyan a parkolás tilos volt, de, miután a közlekedést nem akadályozva beállt a régi várfal tövébe, ez nem érdekelte. Otthon volt – legalábbis így hitte.
Megsimogatta a régi köveket. Tapintásuk meleg volt és biztató. Mert azok megmaradtak és a régi hazáját idézték vissza. Mindig is vonzódott a kövekhez. Gyermekkorában, iskolába menet és jövet, a régi, szűk utcákban szeretett járni, végigsimogatva a régi házak gömbölyűre kopott sarokköveit és az Óvárban a zeneiskolaként működő ferences kolostor falait. Később a kezébe került Édesapja szedett-vedett, megmaradt könyvtárából tövisi Walter Gyula Kolozsvár kövei című könyve, amelyet többször is elolvasott a forróságot sugárzó olvasólámpa sárga fényénél.
Hova is mehetett volna máshova, mint a Farkas utcába, ahhoz a templomhoz, amelyben megkeresztelték, amelyben házasságot kötött, és amelyben a fiait is megkeresztelték? De ehhez el kellett haladnia a néhai Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem épülete elé odarondított szoborcsoport előtt, amely a Budán tanuló, a magyar hazájukat szembeköpő három gazembernek, az úgynevezett „Erdélyi Iskola” három képviselőjének állít dicstelen emléket.
A templom zárva volt, mint mindig. Az idegen megsimogatta a régi falakat, amelyek felújításán drága testvére, Zolti bátyus is dolgozott az állványokon annak idején, 1958-ban, még kamaszként, mert a család minden tagja ezt tette akkoriban, és a diákkorú gyermekek is végigdolgozták a nyári szünidőt, mert kellett a pénz a kinőtt cipőre, egyenruhára. Egy ujjongó pillantást vetett a sárkány torkát még mindig lándzsával átdöfő Szent György bronzszobrára, majd továbbindult. Kiérkezett a Deák Ferenc utcára, „korzózott” volna egy kicsit, mint annak idején Ida nagyanyjával kisgyermekkorában, útban annak titkos hódolója, Osváth Lajos puskaműves lakása felé, ahol a két öreg egy faragott lábú asztalnál egy órácskát elkávézgatott és beszélgetett, miközben ő a nagy teraszon játszott régi pisztolyokkal, kardokkal. Utána útba ejtették a híres Pataki-féle cukrászdát, ahol ettek egy finom vargabélest. Hazafelé menet nagyanyja többször is mesélt neki az utca vége felé, a Fő tér tövében egykor, 1915-ben állított Kárpátok Őre nevű emlékműről, amelynek avatásán nagyanyja is részt vett. Az idegen az 1918 decemberében Kolozsvárra beözönlő megszálló oláh hadsereg által azonnal lerombolt emlékmű helyett most egy ízléstelen betonszörnyeteget látott, amely a hazájukat hátba döfő úgynevezett „memorandistáknak” állít emléket. Tovább is ment a Fő térre, hogy megtekintse hazája XIV. századi címerét a Szent Mihály templom főbejárata fölött.
Ahogy ott simogatta szemeivel a hatalmas tornyot, tetején a több mázsás arany kereszttel, meghallotta az emberidegen, rikácsoló szitkozódást. A templom előtti kis téren békésen, de magyarul beszélgető két öregúrba kötött belé egy népes, szemmel láthatóan a bőrébe nem férő kamaszcsürhe, amely feltehetően az egyik környékbeli román középiskolából érkezett. Körülállták a két öreget és artikulálatlan hangon azt üvöltözték, hogy „beszéljenek románul, mert Romániában élnek és román kenyeret esznek”. A két őshonos kolozsvári férfi megremegett, ijedten körülnézett, majd, elfordulva, halkabbra fogta a szót, miután a hőbörgő oláh suhancok továbbmentek.
Volt már ilyen. Trianon után minden nyilvános helyen, a vasútállomások várótermében és jegypénztára előtt is ki volt írva, hogy „Vorbiţi numai româneşte” – azaz beszéljen kizárólag románul! Az is igaz, hogy mellette volt egy másik tábla is: „A padlóra köpni tilos!”… Most pedig a templom környékén a járda sűrűn tele van köpködve. A Bukaresti Egyetemen, ahol az idegen egy ideig magyarországi vendégtanárként tanított, a Bölcsészkar kapuján még 2008-ban is ott volt egy korabeli réztábla: „Kérjük, töröljenek lábat!” Egy olyan kapun, ahol egyetemi polgárok járnak be!? És ez a balkáni csürhe bitorolja Erdélyt?…
Lassan már nem merünk magyarul beszélni sem Mátyás királyunk és Bocskai István szülővárosában, gondolta magában az idegen, majd odament a templom míves öntöttvas kerítéséhez és, bizonyságkeresésként, mint a vakok a számukra kitalált írásjeleket, ujjaival mohón végigtapogatta a rajta lévő feliratot: „Simonffi István Kolozsvárt”. A neves öntőmester neve után hosszan elidőzött szülővárosa nevénél, ujjbegyeivel magába szívva városa igazi és örök nevét. Ugyanúgy, mint iskolás korában, amikor még az egyik belvárosi középiskolába járt, és néha elbizonytalanodott a mindenfelől egyre sűrűbben rárontó „Kluzs”, majd „Kluzsnapoka” gúnynevek miatt.
A Bánffy-palotába már nem ment be, tudva, hogy az is ebek harmincadjára jutott. A nyolc évszázados, rangos Bánffy család utolsó leszármazottja, Bánffy György az oláh „házvezetőnőjét” csinálta fel, és így a magyarul nem beszélő ivadékai kapták vissza az oláh rablóállamtól a barokk építőművészet egyik ékkövét, a Kolozsvár főterén díszlő Bánffy-palotát.
Vérző seb még van bőven, mondta magában az idegen, de ezek megtapintásával semmire se jutok, csak a fájdalmat gyűjtöm magamba. Visszament a várfal tövében várakozó autójához és elhajtott a Sétatér bejáratához, ahol, a Hunyadi téri Magyar Nemzeti Színház ellopott épülete helyett kegyesen „kiutalt” Állami Magyar Színház szerény épülete tövében talált is parkolóhelyet. Csendre, békességre vágyott, elindult hát befelé az évszázados fákkal árnyat és enyhet nyújtó Sétatéren.
Végigment a fő sétányokat egymástól elválasztó egykori vizesárok mentén, amelyen gyermekkorában kis fahidak vezettek át és az árokban vidáman csörgedező vízen papírhajókat eregetett annak idején. Ma már se patak, se hidacska. A padok is tönkretéve. Továbbment, mert vonzotta a sétatéri csónakázó tó és környéke, ahol annyit időzött akkoriban. Minden olyan szép és rendezett volt. És helyi alkotás. A kezdeti alkotó az a kolozsvári Kagerbauer Antal építész volt, aki számos ismert kolozsvári romantikus építészeti alkotása mellett az 1860-as évek második felében megtervezte a kolozsvári Sétatér csónakázó tavacskáját szigettel, melyet meg is építettek, és a mai napig rendeltetésszerűen működik. Az idegen is oda járt korcsolyázni, a bakancsra szerelhető korcsolyáival, amelyet nagyanyja szerzett neki valahonnan. Kulccsal kellett rászorítani őket a bakancs talpára, amelyet néha letéptek a korcsolyák. És nyáron néha csónakázott is, a furcsa, buja, vizes szagú csónakokba beülve, ha össze tudta valahogy kuporgatni a félórára szóló jegy árát. Ilyenkor odaevezett a hatalmas fenyőket hordozó mesterséges szigethez és beszélgetett az ott élő hattyúkkal.
De a csónakázó tónál fontosabb volt számára az ottani két építmény. A szintén őshonos kolozsvári, a nagy hírnevet és elismerést kivívó Pákey Lajos városi főépítész alkotásai: a korcsolyapavilon hívogatóan szép épülete és a közeli Malomárokból táplált mesterséges tó közelében épült mulató, a Sanssoucinak is nevezett Úri Kaszinó. És előtte az antik szobrokkal díszített szökőkút és a zenepavilon, ahol vasárnaponként térzene szólt mindig.
A korcsolyapavilont később Kioszk néven étteremként is működtették, az idegen, késő-kamaszkorának egyik válságos időszakában pincérként dolgozott ott egy nyáron át a nyárikertben. Egyetemista korában pedig ott tartotta az esküvője utáni lagzi-féleséget, amelyen kizárólag a maroknyi rokonai és az egyetemi évfolyamtársai vettek részt.
De most mindenütt a koszt, a mocskot, az idegen, visszatetsző nyelvű karattyolást találta. Leült egy nagy platánfa tövében még megmaradt padra. Nézte egy darabig a tó álmos vizét. Eszébe jutott, hogy annak idején, amikor a zsebkendőnyi padlásszobájukba akváriumot vitt, hogy legyen valami, ami hozzá tartozik, a csónakázó tóra járt ki vízibolhát fogni a víz felszínéről, a nővérei kidobott nájlonharisnyájából eszkábált merítőhálóval, hogy azzal etesse az ágya fejénél lévő akváriumból rá kíváncsian néző, tátogó halait.
Minden idegen volt már. Sietős léptekkel visszasétált a Sétatér végéig, és átment a még megmaradt gyaloghídon, az Erzsébet hídon, a folyó túlpartjára és, sok pihenővel, valahogy felkapaszkodott a meredek lépcsősoron a Fellegvárra, ahova oly sokszor ment fel „várost nézni” és csavarogni, az ejtőernyős ugrótornyot bámulva és irigyelve.
Amikor felért a mindenféle táj-és városidegen épületszörnyeteggel elrondított hegyre, nekitámaszkodott a korlátnak és reménykedve lenézett. Az erőszakosan négyszeresére felduzzasztott, idegen város amőbája ott lüktetett alatta. Azt üzente neki, pimaszul és idegen nyelven: Mit keresel itt, idegen?
Eszébe jutottak nagy földije, Wass Albert intő szavai: „Nem szabad idegenként visszatérnünk oda, ahol valamikor otthon voltunk.” Megrázkódott, majd visszanyelte a szájában összegyűlt keserű, fémes ízt.
Az idegen még egyszer végigpásztázta tekintetével a szürke kipufogógáz-felhővel lefojtott szülővárosa felemás, idegen arcát, majd lebotorkált a hosszú lépcsősoron a Szamosig. A hídról még egyszer megnézte a már alig élő folyón a „zúgót”, ahol annyiszor fürdött és horgászott gyermekkorában. A szennyvíztől habzó, sárgás vízben műanyagpalackok és egyéb hordalékelemek járták végtelen és kilátástalan táncukat.
Görnyedten megfordult és odaballagott öreg autójához. Nehézkesen beleült és hosszas, tétova várakozás után elindult. Valahova haza. Tudta, hogy ide nem tér már vissza soha. Csiby Károly / Erdély.ma

Folytatjuk a köztéri iparművészeti emléktárgyak felleltározását
Továbbra is számítunk olvasóink segítségére
Egy szemfüles olvasónk figyelmeztetése nyomán, miszerint a Főtér sarkán elhelyezett monarchiabeli tengerszintfeletti magasságot jelző oszlopnak váratlanul nyoma veszett, elkezdtük összeállítani ezen „kordokumentumok” jegyzékét. Több mint egy éve közöltük le először a Kolozsváron fellelhető tengerszintfeletti magasságot jelző oszlopok és utcai csatornafedők általunk számba vett jegyzékét. A valamikori kincses városnak már sok ilyen emléke eltűnt, és a jelenlegi lakosság túlnyomó részének nincs is tudomása ezeknek a több mint száz éve kihelyezett, pontos adatokat közlő műtárgyaknak egykori rendeltetéséről. A fennmaradtakat önerőből és olvasói segédlettel leltároztuk fel, az utóbbiak önkéntes közreműködését ezúttal is köszönjük. Olyan tudománytörténeti és egyben iparművészeti tárgyakról van szó, amelyeket a huszonegyedik század embere korszerű technikai eszközökkel könnyűszerrel helyettesíthet, de hitelességük ma is vitán felüli.
2016 decemberében felhívással fordultunk olvasóinkhoz, próbáltuk közösen felleltározni a még meglévő hasonló emlékeinket: a magasságmérő oszlopokat és az azokkal egyidős, utcáinkon még használatban fellelhető magyar feliratú csatornafedőket. Ha látnak ilyen tárgyakat, értesítsenek bennünket, hogy hol, és milyen állapotban találhatók, az sem baj, ha fényképeket is mellékelnek a tájékoztatáshoz. Így jelzett nekünk Cs. Gy., K. Z., F. E., M. L., J. GY., K. J., P. A. olvasónk, akiknek ezúton is köszönjük a közreműködést.
Városunkban jelenleg a következő helyszíneken elhelyezett magasságjelző fémoszlopokról tudunk: a magyar színház épülete mellett (felirata olvashatatlanná kopott); Trefort/Haşdeu és Haller Károly/Ion Creangă utcák sarka; Nyárfasor/Plopilor utca, a BBTE szállodájának bejárata (XLIX 347.935); Fellegvár (XXXVII 399.993); Monostori út 16. (falban, XXXVII 358.185); Monostori út, a sörgyárral szemben, tábla a falon (XXXV 349.314); Mócok útja 62., tábla a falon (XXI 344.121), Biasini szálló (IX 359.826); Szőlő utca; Sáncalja/Drăgălina és Borjúmálalji/Grigorescu utcák találkozása (XXII 343.643); Deák Ferenc/Eroilor 48. (a román színház felőli oldalon, tábla a falon: 6/ 342844), a Főposta épületén (VIII 340.495), Élian-palota (Ferenc József/Horea út 2., 12/348.349), Árpád híd Radák/Dacia utcai hídfője. Megjegyzés: az Árpád híd újjáépítése során a magasságmérő oszlop nem sérült meg, ma is a helyén, az északi hídfőnél található.
A többnyire megkopott, de még használatban álló, magyar feliratú utcai csatornafedők közül a következőket sikerült beazonosítani (a legközelebb eső ingatlan címével): Virág/Micu Klein u. 3., 11., 16.; Fogoly/Potaissa és Egyetem utcák sarka; Orbán Balázs/Actorului u. 14. és 27.; Beszterce u. 16., 26–30., 32., 61.; Farkas/Kogălniceanu u. 4. és 8.; Rózsa/Samuil Micu u. 9.; Méhes/Septimiu Albinii u. 17.; Külső-Farkas/V. Milea u. 78.; Szentlélek/V. Fulicea 7., Zsigmond király/Călugăreni 6.; 17., 27.; Kismester/Bob és Kötő/Raţiu utcák kereszteződésében; Postakert/Cuza Vodă 4.; Budai Nagy Antal/Dorobanţilor 31.; Szappany/Nyomda u. 4–6.; Bocskai/A. Iancu tér, a Vasútigazgatóság bejárata; Csermalom/Gorunului 18.; Szamosközi/H. Barbusse és Móricz Zsigmond/Bucureşti utcák sarka; Kájoni János/Călugăreni u. 6.; 17., Kőváritelepi Közép/Carpaţilor utca 19.; Pata-középsor/Minerilor u. 46.
Ha a fentieken kívül valaki még felfedez ilyen szabadtéri régiségeket, kérjük, értesítsen bennünket, hiszen történelmünk, civilizációnk apró, de a maga nemében jelentős részleteiről van szó. Ördög Béla Szabadság (Kolozsvár)